* A latin nomenclatura majd csak a rendszer kifejtésénél következik. A * megjegyzett nemek, fajok s családok vagy kétségesek, vagy hazánkra nézve irodalomtörténetiek; ezek a leirások között találják méltatásukat.

Az itt használt elnevezések, a melyek az eddig divottaktól eltérnek, abban lelik megokolásukat, hogy a rendszeres gyűjtés megadta a módot a nyelv szellemének megfelelő, teljes lajstrom szerkesztésére; sőt marad még számos jóhangzású feles név, a mely szerintem az irodalomban oly halakra ruházható, a melyeknek népies nevök nincsen, vagy általában nem is lehet. Igy kapta a Gobius a ritkább géb, a Gasterosteus a pikó, a Telestes a csabak, a Leucaspius a baing nevet, a melyeknek hovatartozása a csoportos szótárban, eredete pedig a mester-szótárban található. Az Orsa, Érdesz, Szobbár-féle csinált neveket már merőben fölösleges voltuknál fogva is ki kellett hagynom.

A kifejtett lajstrom reátanít halaink osztályozására s egyszersmind megismertet mind azoknak a fajoknak a nevével is, a melyeknek befogadását a könyvnek inkább halászati, mint faunisztikai iránya követelt. A fajok nevével megjött a mód arra is, hogy az elterjedéssel foglalkozhassunk.

Az elterjedés, a melylyel foglalkoznunk kell, jelleme szerint kevésbbé földrajzi, ha helységnevek s a helységek közönséges földrajzi fekvése szerint veszszük; annál inkább vízrajzi, mely a vizeket és a hozzájok kötött halfajokat a vízfolyás eredete és fejlődése, ehhez képest pedig halfajokkal való benépesedése alapján tárgyalja.

Igy állapítva meg a feladatot, legott szemünk előtt áll a magyar földnek valóban óriási vízhálózata s evvel együtt az a kérdés: ki legyen az, a ki ennek a hálózatnak minden erecskéjét halaira nézve kikutatta s ily alapon nyugodt lélekkel vállalkozhat az elterjedésből folyó tanulságok vázolására?

Ezt nem tette senki sem; erre nem vállalkozhat egyes ember; nem is lehet ez egyes ember feladata, mert ezt csak nagy időknek gondos munkafelosztása közelítheti meg.

És a midőn én mégis vállalkozom, előttem csak egy ösztönző áll, az, hogy a legnagyobb feladat megoldását is kezdeni kell valakinek, ha kis erővel is - de becsületesen. A megtört ösvényen - ha rögös is - majd indúlnak mások és ezek után ismét mások; a kellő idő pedig meghozza a kellő eredményt.

Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy a hal sokban hasonlít a madárhoz: szabadon vonúl a vízben, a mily szabadon vonúl a röpülő madár a levegőben; sőt tudjuk, hogy az egyiknek úszása a másiknak röpülése tulajdonképen ugyanazokra az erőműtani alapokra vezethető vissza.

Mind a két osztályban akadunk olyan alakokra, a melyek tenyészésük helyén meglehetősen állandóan maradnak meg; és ismét olyanokra, a melyek vonúlnak. Vonúl némely hal az édes vízből a tengerbe és vissza az édes vízbe, némely madár a zordonabb éghajlatból a délszakra és innét alkalmatos időben vissza; valamint pedig van olyan hal, a mely nem vándorol, van olyan madár is; de egyik sem abszolute állandó.

Mind a két sorozat számtalan véletlenségnek van alávetve, már az elem természeténél fogva is, a melyben él és mozog.

Az észak, a dél, a messze kelet vagy nyugot tollas, szárnyas, lakóját az egyszerű eltévedés, szelek járása, szárazság, éhinség elsodorja oly tájakra, a hol azelőtt senki sem látta - mert az a levegő, a melyben szárnyán halad, nem állja útját; azonképen jár a vizek héjas szárnyasa, a hal; és ha természete az, hogy felváltva a tenger lakója: elvetődik oly vizekbe is, a hol azelőtt hírét sem tudták; de megtörténik ez olyanokkal is, a melyek csak a hely fekvése szerint szokatlanok s így meglepnek, noha a víz természete alapjában nem változott.

Az előbbi jelenségek közé tartozik pld. az ángolna, mely - földrészünket véve - valamennyi tengernek s így azoknak a folyóknak is a lakója, a melyek azokba a tengerekbe szakadnak; de a Fekete tengerben nem él; és mégis eltéved néha a Duna hálózatába is, mely a saját halrajzzal biró európai kelet-délszak tengeréhez tartozik; az utóbbi jelenségeknek képviselője pld. az a pisztráng, mely közfelfogás szerint a havasaljak állandó lakója s mégis elvetődik a Zagyva torkolatáig, vagy épen Szeged tájáig is.

Ezek egészben oly véletlenségek, a melyeket a tudomány feljegyez ugyan, de sem szabályt, sem törvényt nem származtat belőlök minthogy nem rendesen ismétlődő jelenségek; legfeljebb a lehetőséget magyarázzák.

De, az igazat mondva, a halak elterjedéséről szóló ismeret, tudományos értelemben, még sehol sincsen kellőképen megérlelve, mert ennek alapföltételei igen nehezek. Az előfeltételek legfőbbje az, hogy minden folyót, minden mellékágát, minden évszakban a legapróbb részletig át meg át kellene vizsgálnunk, úgyszólván megszűrnünk. Ezt évek során folytatva, megközelíthetnők a feladatot. Ám ez óriási munka.

Viszont az is igaz, hogy a kutatók legtöbbje egyáltalában nem jár el rendszeresen; erősen rátámaszkodik a véletlenre; számít a halas piaczokra, a hová a halászság csak az eladható halat hozza, tehát az a kis testű, de tudományosan véve igen értékes hal, csak véletlenűl kerűl oda; igen sok kutató nem ért a halászáshoz, tehetetlenűl vergődik a legérdekesebb vizek partján. Ezek az okok szülik az éretlenség nagy mértékét; különösen a magyar halak ismeretére nézve, a melyekkel régibb kutatók kellő rendszerességgel egyáltalában nem foglalkozhattak, az újabbak pedig erre még reá nem értek.

Én ennek a fogyatkozásnak legalább némi kipótolásáról sokat gondolkoztam s az itt követett módban állapodtam meg.

A népies halnevek gyűjtése s a tudományosan meghatározott halfajokra való lehetőleg pontos alkalmazása magában foglalja az elterjedésnek első elemeit is, a melyeknek felhasználása annál inkább kinálkozott, mivel PETÉNYI ebben az irányban is jegyezgetett, jegyzetei pedig a magaméit kiegészítik. PETÉNYI t. i. különösen a felsőmagyarországi vízmelléken gyűjtötte a tót és német népies halneveket, én viszont a központi, tiszta magyar vízmellékeket kutattam; a felső részeken kívül PETÉNYI a Mura-mellék horvát halneveit is összeszedte.

Az elterjedés első elemei tehát a Poprádtól a Muráig, illetőleg az Aldunáig s a Fertő tavától a Vargyas, illetőleg az Olt vizéig terjednek.

PETÉNYI a következő vizekről hagyott jegyzeteket, 1. Besztercze patak (Zólyom), 2. Garam (Zólyom), 3. Maros (dereka táján), 4. Mura (dereka táján), 4. Mútnyik patak (Túrócz), 6. Poprád (Szepes), 7. Szamos (Szatmár táján), 8. Szlatina patak (Zólyom), 9. Tiszovnik patak (Túrócz), 10. Túrócz folyócska (Túrócz), 11. Vág folyó (dereka táján).*

Tőlem valók: I. Balaton tava, 2. Berettyó, 3. Bódva, 4. Borzsa, 5. Dráva, 6. Duna, 7. Ecsedi láp, 8. Fertő tava, 9. Ipoly, 10. Körös, 11. Kraszna, 12. Küküllő, 13. Latorcza, 14. Olt, 15. Rába, 16. Sajó, 17. Szamos (erdélyi rész), 18. Szernye mocsár, 19. Tisza, 20. Vargyas, 21. Velenczei tó, 22. Zagyva.

* Igazság szerint megjegyzem, hogy PETÉNYI a magyarság körében is gyűjtött; de a felsővidékekre különös súlyt helyezett; én az ellenkezőt cselekedtem.

Mindössze harminczkét víz; ezek között a legfőbbek; a Szamosnak pedig két része.

A tisztába hozott fajok, a tőlem eredő neveket alkalmazva, így vannak elterjedve*:

7. Duna folyó. Dereka táján. 1. Csapó sügér, 2. fogas süllő, 3. kő-süllő, 4. német buczó, 5. magyar buczó, 6. vágó durbincs, 7. selymes durbincs, 8.* botos kölönte, 9. tarka meny, 10. tőponty, 11. széles kárász, 12. nyálkás czompó, 13. rózsás márna, 14. fenékjáró küllő, 15. szivárványos ökle, 16. dévér-

(1) * Megjegyzem, hogy a puszta enumeratiók adatait nem vettem fel, mert azok szórványos természetűek és messze terjedtek volna. A * jegyzett fajok véletlenségek.

15. Latorcza folyó. Torkolata táján. 1. Csapó sügér, 2. fogas-süllő, 3. német buczó, 4. tarka meny, 5. tő-ponty, 6. széles kárász, 7. nyálkás czompó, 8. rózsás márna, 9. dévér-keszeg, 10. lapos keszeg, 11. sugár kardos, 12. ragadozó őn, 13. ónos jász, 14. fejes domolykó, 15. réti csík, 16. vágó csík, 17. köz-csuka, 18. leső harcsa.

31. Velenczei tó. Magyar-Velencze táján. 1. Csapó sügér, 2. vágó durbincs, 3. tő-ponty, 4. széles kárász, 5. nyálkás czompó, 6. dévér-keszeg, 7. szél-

32. Zagyva folyó. Torkolata körül. 1. Csapó sügér, 2. fogas-süllő, 3. kősüllő, 4. német buczó, 5. magyar buczó, 6. vágó durbincs, 7. selymes durbincs, 8. tarka meny, 9. tőponty, 10. széles kárász, 11. nyálkás czompó, 12. rózsás márna, 13. dévér-keszeg, 14. silány keszeg, 15. lapos keszeg, 16. bagoly-keszeg, 17. sugár kardos, 18. szélhajtó küsz, 19. ragadozó őn, 20. pirosszemű kele, 21. veresszárnyú konczér, 22. fejes domolykó, 23. vésettajkú paducz, 24. réti csík, 25. vágó csík, 26. köz-csuka, 27. leső harcsa, 28. sebes pisztráng, 29. kecsege-tok, 30. sőreg-tok, 31. faj-tok, 32. viza-tok.

Mindenek előtt álljon itt, hogy az imént fölsorolt vizeken kívül, a magyarföldnek még számos más vizéből is ismeretes a halnak hol egy, hol több faja; a mi jegyzékünk becse abban nyilatkozik, hogy az adott víznek bizonyos pontján élő halaknak összességét iparkodik adni, tehát úgyszólván a halrajz értékével bír.

Az bizonyos, hogy ez a halrajz kezdetleges, mert hiszen jobbadán csak azt adja, a mit a nép is megkülönböztet; de azért ez a halrajz fölér egy jó vázlattal, a melyből idővel a teljes kép megalkotható. A könyv irányára való tekintetből ez a halrajz még különben is meg van okolva, mert világot vet a nép megkülönböztethető érzékére, mely mindenesetre első rendű.

A méltatás szava első sorban a rendkívüli kivételes tüneteket illeti meg; hogy azonban a rendkívülit fölismerhessük, tudnunk kell a rendeset.

A magyar föld halrajzi tekintetben két külön területet alkot, a mely Európa nagy vízválasztójában sarkal. Ez a nagy vízválasztó az, a mely bizonyos folyókat délfelé, illetőleg keletfelé, másokat ismét észak- és illetőleg nyugot felé terel.

Folyóink közül a Poprád az, mely az északi folyórendszerhez tartozik, előbb a Dunajeczczel s evvel együtt utóbb a Visztulával egyesülve, a Keleti-tengerbe - alapjában véve északi - szakad; a magyar föld többi folyója mind a délkeleti folyórendszerhez tartozik s a Fekete-tengert vallja anyavizének.

Ez a két vízrendszer nemcsak folyás szerint, hanem halrajz tekintetében is különbözik egymástól; s különösen két nemes hal az,

a mely a különbséget kifejezi. Az egyik a lazaczpisztráng - közszólás szerint lazacz -, a mely az északi folyásokat, a másik a dunai galócza, mely kizárólagosan a Dunát és vízhálózatának alkalmas részét jellemzi.

Némi tekintetben más természetű a síkos ángolna elterjedése, mely az Európát övező tengereket lakja s a beléjök szakadó folyókba is bevonúl; de a Fekete-tengert s illetőleg folyóit kerüli, tehát a mi Dunánk hálózata is idegen tőle.

Hasonló természetű a tüskés pikó elterjedése is.

Az ángolnának és a tüskés pikónak megjelenése a Duna hálózatában ennélfogva mindig kivételes, rendkívüli megjelenés, mely azonban nagynéha mégis csak meglepi a halászt.

Igy nekem budapesti kereskedő halászok, kik állóbárkát tartva egyszersmind halásznak is, pontosan leírták az ángolnát, mint nagy ritkaságot; azonképen leírta nekem "ángvilla" név alatt TUBA ISTVÁN komáromi halász mester is, mint legnagyobb ritkaságot. PETÉNYI jegyzetei között pedig ez is olvasható: "Az ángolna a Dunában nagyon ritka. Az ercsii halász, Horváth, azt mondta, hogy ő 27 év alatt csak két darabot fogott Komáromon alól a Prépostsziget mellett és az aranyosi zátony körül."

A halászok leírása így hangzik: "Kigyótestű, fekete, nagyon síkos hal, melynek csak hónaljszárnya van, hasaszárnya nincsen; a gyepre kivetve, szaladni kezd mint a kígyó." Ez kétségkívül az angolnának igen jó leírása.

A Poprádban az ángolna a rendes jelenségek közé tartozik; s a lazacz társaságában jellemzi e folyót.

A tüskés pikó, PANCIC, jeles szerb fűvész állítása szerint - ki különben mint buzgó gyűjtő az állattannal is foglalkozott - Belgrád alatt megfordúlt, tehát a Duna e részét véve, a magyar halrajzba is befogadható vendégül. A Poprádból teljes biztossággal nem rekeszthető ki.

Ez a méltatás a horizontális elterjedésre van alapítva, melynek más természetű párja a vertikális vagyis merőleges elterjedés.

Az utóbbinak az az értelme, hogy egyazon folyónak magasabb helyen fekvő kezdetén másnemű halrajzi viszony van, mint alsóbb folyásában. Ez vezette kivált a német természetvizsgálókat arra, hogy

bizonyos színtájak - régiók - meghatározására törekedjenek, a melyeket bizonyos halak jellemeznének.

Ez idő szerint három ilyen színtáj van elfogadva, u. m. 1. a sebes pisztráng, 2. a rózsás márna és 3. a dévér-keszeg színtája, akként, hogy a pisztrángé a legmagasabb fekvésű, tehát a forrásterületeké, a márnáé a már nagyobb patakká, vagy kis folyóvá alakúlt vizeké; végre a dévér az alsó, kifejlődött folyásokat jellemezné.

A pisztráng színtáját azután jellemezné magán a pisztrángon kívül a kövi csík, a botos kölönte, a fürge cselle, a pénzes pér; lassanként még a következő színtáj némely hala is.

A rózsás márna színtáját jellemezné a fenékjáró küllő, a szélhajtó küsz, a fejes domolykó, a veresszárnyú konczér, a pirosszemű kele, az Éva-keszeg, a ragadozó őn, tő-ponty, a tarka meny, a csuka, a fogas süllő, a csapó sügér, a vágó durbincs, a vak ingola, az ángolna, a lengyel galócza és a pénzes pér.

Végre a dévér színtájára jönnének a márna színtája halai közül a legtöbb, azonkívül a csendes, iszapos részeken, mint jellemzők, a széles kárász és a nyálkás czompó.*

De azok, a kik e színtájakat fölvetették, maguk is érzik, hogy ez sokféleképen változik, számos átmenete van, a mi magyarúl annyit jelent, hogy a színtájak határvonalai elmosódnak s evvel a színtájak határozott jelleme is veszendőbe megy.

Rendkívül érdekesen világítja meg a németek elméletét a Túrócz folyócska, melyből PETÉNYI a következő fajt jegyezte fel: német buczó, botos kölönte, tarka meny, széles kárász, nyálkás czompó, Petényi-márna, fenékjáró küllő, fejes domolykó, fürge cselle, vésettajkú paducz, kövi csík, köz-csuka, pénzes pér, dunai galócza, sebes pisztráng.

Ez mindenesetre pisztráng-színtáj s ime ott van a kárász és a czompó, mely a dévér színtáját jellemezné; a kárász tót neve "karasek" s PETÉNYI egy kérdő és egy felkiáltó jellel kisérve odajegyezte, hogy "állítólag az álló vízben fordúl elő". Már pedig ebben semmi rendkívüli nincsen, mert természetes törvény, hogy az alkalmatos víznek akad a maga alkalmatos hala, sokszor oly magas fekvésű tájakon is, a hol ezt az elmélet nem is sejtené.**

* Handbuch der Fischzucht und Fischerei. Berlin 1886. p. 52-53.
** KRIESCH JÁNOS a széles kárászt a Garamból jegyezte fel, mely "márna szintáj".

A pisztrángnak havasi tájakon való elterjedése, a magyarságot véve, 2500 méterig terjed és annyi bizonyos, hogy a legmagasabbról indúló vizek első hala; de azért "havasinak" még sem nevezhető, mert épen nem havasi jellemű vizekben is legott található, mihelyt a víz alkalmatos.

Magyar földön két pont bizonyítja ezt az állítást. Az első a remek Szádellő hegyrepedés Abauj-Torna megyében, hol addig, a meddig a repedés patakja a repedésen keresztül csörtet, a legszebb színű pisztráng lakja, a melyet én ismerek, a patak felső és alsó részében ellenben nyomát sem találjuk; a második a Színva és Garadna vize Borsodban, hol Miskolcztól - mint a síktól számítva 50 percznyire leggazdagabb pisztrángos víz csörtet, a melyet valaha éltemben halásztam; a két patak vizéből megalkotott gyönyörű vizű nagy tóban a pisztráng 12 kiló súlyig növekedik. Ez a fölséges víz, Miskolczon át haladva, a város szennyétől peczeszerűvé válik; de a városi malmok kallóiban akad Petényi-márna és kövi csík. Sem a Szádellőben, sem a Szinva-Garadnában botos kölönte, pénzes pér nem fordúl elő; az utóbbiban - de csak a Garadnában és a tóban - a fürge cselle nagy számmal van meg és - a mi leginkább meglepő - ugyanez a fürge cselle megvan a Hejőben is, még pedig tőszomszédságában a meleg források kifolyásának, ott, a hol ez a hideg forrásokéval egyesül;* itt él azután a fenékjáró küllő is, és kevéssel alább beköszönt a fejes domolykó és a pirosszemű kele a veresszárnyú konczérral együtt.

Nálunk a "pisztráng színtáját" inkább így lehetne jellemezni: sebes pisztráng, botos kölönte, fenékjáró küllő, fürge cselle, fejes domolykó, vésettajkú paducz, Petényi márna, vak ingola, és, mint korlátozó rabló, a tarka meny, mely igen magasra hatol; járúlék a pénzes pér, mely a "pisztráng-színtáj" alsó határa körül él, néhol a dunai galóczával osztva meg a helyet; végre hozzátéve azt is, hogy t. i. a pisztráng jobban fejlődik ki alantosabb folyásokban, mint a felsőbbekben. Mindez nagyon rontja az elmélet határvonalát.

A mi ezen alúl következik, t. i. a "márna-színtáj", az igazán szólva merő átmenet s víz és hely szerint oly száz meg százféle elvegyülése a fajoknak, hogy a határt megvonni tulajdonképen lehetetlenség.

* Nekem semmi kétségem sincs az iránt, hogy a Szinva pisztrángja a Hejőben jól megélne; e két víz télen át nem fagy be s egészben véve közös eredetű.

A magyar vizek alsó színtáját ellenben igenis jellemzik a tokféle halak, a melyek a főfolyamok derekán találják magukat legjobban s csak a kecsege-tok az, mely vállalkozóbb s elvetődik a Sión át a Balatonba, az Ipolyba s mint tudom a Nyitrába is.*

A pisztrángnak letévedése a Sajó derekára, sőt a Zagyva-torkolatig és Szegedig, szintén nem csodálatos, mert a pisztráng más tájakon tengerjáró is.

Hogy a pisztráng a lehetőségig ragaszkodik nem annyira havasi, mint inkább bizonyos természetű vizekhez, ennek biológiai megfejtése talán leginkább az, hogy kerüli a más halakkal való versenyt s rendkívül hatalmassá fejlett úszásával ott boldogúl, a hol más hal semmire sem mehetne, t. i. a legsebesebb vízben is.

Ez viszi a pisztrángot a havas patakjaiba és természetes, hogy ott a víz minőségét és hőfokát megszokva, a vízre érzékenynyé válik; de viszont bizonyos az is, hogy ezt az érzékenységet lassanként le is vetkőzteti, a mi azután tenyésztésre való rátermettségét oly nagyon megnöveli.

A halaknak elterjedési - mondhatnám - rugalmasságát jól jellemzi a Szamosnak Szatmár táján lejegyzett halrajza, (23, II. a sorozatban) a hol a pisztráng-színtáj számos eleme mellett a pérhal a kecsegével és a sőreggel találkozik.

A mióta a Balatonnak rendes kifolyása van, "új halak" származnak belé; így a már említett kecsege és hozzá a rózsás márna, mely onnan, mint soha sem látott új faj került a földmívelési miniszteriumba s a miniszteriumtól hozzám.

A rugalmasság mellett különben még két körülmény bizonyít: az egyik a tengerjárás, illetőleg a vegyesvíz látogatása, a másik a hévizek hal rajza.

Halaink közül igazi tengerjáró faj a dévér-keszeg, az Éva-keszeg a sugár kardos, valamennyi tokhal, a lazacz, pisztráng és az ángolna; a vegyes vizet, t. i. a torkolatokét, a hol az édes víz a tengerével vegyül, a következők állják és látogatják: 1. a vágó durbincs, 2. fogas süllő, 3. botos kölönte, 4. tarka meny, 5. tőponty, 6. széles kárász, 7. fenékjáró küllő, 8. ragadozó őn, 9. ónos jász, 10. pirosszemű

* A Vágból KRIESCH JÁNOS a következő tokokat jegyezte föl: Szin tok, vágó tok, kecsege tok, viza tok. Itt mindenesetre az alsó folyás értendő.

kele, 11. veresszárnyú konczér, 12. köz-csuka, 13. leső harcsa, 14. sebes pisztráng.

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ezek vándorolnak, s legkevésbbé azt, hogy tőlünk vándorolnak; de ezek a fajok ott akadnak s az édesvízi színtájak határait gyöngítik.

A hévizekről futólag már megemlékeztünk,* sőt az imént a borsodi Hejőről felhozottak is idevágnak némileg, de annyiban kevésbbé jellemzők, hogy a folyócska vize vegyes víz. Másképen állunk az Ó-Buda fölött a puskapormalmoknál fakadó hévízzel, a melyet egykoron Aquincum lakói külön vízvezetőre érdemesítettek. Ez a meleg víz gondos árkoláson a Dunába ömlik s noha rövid futtában négy malom szakítja meg, teljesen elfogván az egész vizet, mégis egész halnépsége van, még pedig végtől végig, hozzá még annak daczára is, hogy e halak számára az óriási Duna busásan kinálja valóban "kövér" víztömegét.

Az én megfigyeléseim szerint abban a vízben a következő fajok élnek: A forrásterületen a tőponty, elkorcsosodva; a forrásterület és puskapormalom közötti árokrészben jelentkezik a fejes domolykó és vörösszárnyú konczér; innen az u. n. Kremplmalomig, tehát a kiásott római fürdőház tájáig az árokban tartózkodik az imént említett két fajon kívül a tőponty, a pirosszemű kele és a szélhajtó küsz; közvetetlenül a malomnál, a hol a víz kis tócsává szélesedik, jelentkezik a ragadozó őn és a sugár kardos is; e malmon alúl a következő malomig már a csapó sügérre is rábukkanunk s a fejes domolykó termetes is lesz, a harmadik malmon alúl, a hol már kavicsok vannak, de a víz még nem elegyedett a Dunáéval, él a felpillantó küllő és a tarka géb, míg végre a negyedik malmon alúl, a már vegyes vízben mindazok a halak megfordúlnak, a melyeket a hévízből elősoroltunk.

Az érdekes tünemény biológiai megfejtése mindenesetre az, hogy a soha be nem fagyó víz állandóan és bőven termi a táplálékot s ez bírja reá a halakat, hogy az egészben szokatlan sajátságú vízhez hozzá törődjenek.**

A népies megkülönböztetésre alapított halrajz-vázlat arról tanúsko-

* Lásd a III. rész első szakaszának végét.
** A bányavizekben élő halakról közvetetlen tapasztalást nem szerezhettem.

dik, hogy minél nagyobb a víz, annál többféle a hala s hogy ez részben attól is függ, hány kisebb víz táplálja a nagyobbat.

Igy kerül a sor élére a Duna 40 fajjal, utána a Tisza 34 fajjal, erre a Zagyva 32 fajjal; a Rába a Duna hatása alatt 29 fajjal szerepel, a Körös a Tiszáé alatt hasonlóképen. A kisebb folyók 14-től 19 fajig ingadoznak. Az elevenebb vízzel biró Balaton 28 halfajt táplál, mig a Velenczei tó ma csak 11 fajt, a Fertő 16 fajt számlál.

Ez a népies elnevezésekből merített halrajznak vázlata és eredménye, a mint azt én kivehettem. Megjegyzendő, hogy ezek a számok azoknak a fajoknak hozzáadásával, a melyeket a nép nem különböztet meg, némely, de csekély részben növekedni fognak ugyan, de ez a növekedés az eredményre nézve nem lényeges.

A MAGYAR ÉDESVIZEKBEN ÉLŐ HALAK
RENDSZERES ÁTNÉZETE.

E könyv irányát szem előtt tartva, következik a rendszer kifejtése, mindannak elhagyásával, a minek taglalása csak akkor volna helyén, ha az ismert halak összességéről tüzetesen értekeznénk.

A harmadik rész első szakaszából tudjuk, hogy a halak osztálya összesen hat rendre bontható s hogy ezek közül három a magyar édesvizeket is lakja; mindenekelőtt tehát ennek a három rendnek tömör jellemzése forog szóban.

Ez a három rend im ez:
       I. Csontoshalak. Teleostei.
       II. Vérteshalak. Ganoidei.
       III. Szájtátó- vagy Körszájú halak. Cyclostomi.

Mind a három rendnek közös, egyesítő jegyei: Van koponyájuk agyvelővel, szivük piros vérrel; tehát: Koponyás, pirosvérű halak. (Craniota.)

A három rendet megkülönböztető, tehát elválasztó jegyek a következők:

A. Az állkapcsok megvannak; az orr páros nyilású; a páros úszó-szárnyak megvannak; tehát: Állkapcsos, páros orrnyilású és páros úszószárnyú halak. (Gnathostomata, Amphirhina.)
A test egész váza teljesen csontos: I. Csontoshalak. Teleostei.
A test gerinczváza porczogós: II. Vérteshalak. Ganoidei.
B. Állkapcsok nincsenek; a páros úszószárnyak hiányzanak; csak egy orrnyilás: III. Szájtátóhalak. Cyclostomi.

E megkülönböztetés alapján ki lehet mondani, hogy a magyar vizek halainak legnagyobb része az első rendbe tartozik.

Ám bontsuk fel immár a három rendet alrendekre, családokra nemekre és végre fajokra, hogy a szervezet alapján általános képet nyerhessünk s azután a részletezésre térhessünk.

I. CSONTOSHALAK. TELEOSTEI.

A test váza teljesen megcsontosodott; a gerinczoszlop csigolyái külön válva.

I. Alrend: FÉSŰSSZÁRNYÚ HALAK v. TÜSKÉSSZÁRNYÚAK. ACANTHROPTERI

Több úszószárnyban - illetőleg sörényben - tüskesugarak; a felső állkapocs mozgékony: a száj felső szélét a vendégállkapocs alkotja; a gerinczoszlopnak a vége is megcsontosodott; két hátsörényúszó.

1. Család: Sügérfélék. Percoidei. A szilványfedők fogasok vagy tüskések; mind a két állkapocs, az ekecsont, gyakran a szájpadlás-csont is fogakkal fegyverezve; a test rend szerint tüskés halpénzekkel borítva, ezért érdes tapintatú.

1. Nem: Sügér. Perca L. Két, az alapon alacsony bőrszéllel összekötött hátsörénynyel; kefefogakkal; a szilvány belső fedeléke fogacsos, a nagy fedelék tüskés; a pofák héjjasok; a nyelv sima.
        Faj: Csapó sügér. Perca fluviatilis L.

2. Nem: Süllő. Lucioperca. CUV. Kettős, különvált hátsörénynyel; a kefefogakon kívül hosszú, hegyes, ragadozó fogzattal; csak a belső fedelék fogacsos; nyúlánk alak.
        Faj: Fogas süllő. Lucioperca Sandra CUV.
                 Kő-süllő. Lucioperca Volgensis CUV.

3. Nem: Buczó. Aspro. CUV. Kettős, különvált hátsörénynyel; csak kefefogakkal; a belső fedelék finoman fogacsos, a nagy fedelék egy erős tüskével; orsószerűen nyúlánk alak; kivált a fark vékonyan kifutó, a fej lelapúló.
        Faj: Német buczó. Aspro vulgaris CUV.
                Magyar buczó. Aspro Zingel CUV.

4. Nem: Durbincs. Acerina. CUV. A tövén nyergesen összeforrt kettős hátsörénynyel; az állkapcsok és az ekecsont kefefogakkal; a belső fedelék tövises; a fej érzőlikacsai mély gödrökben feküsznek.
        Faj: Vágó durbincs. Acerina cernua L.
                Selymes durbincs. Acerina Schraitzer CUV.*

2. Család: Paizsospofások v. Pánczélosarczúak. Cataphracti.** Az alsó szemszél csontja a belső fedelékkel egybeforrva; a fej és a fedelékcsontok tüskefegyverzettel.

1. Nem: Kölönte. Cottus. L. A fej nagy, békafejszerűen lapított, tüskés; kettős, nyergesen egybeforrott hátsörénynyel, az első csak kis terjedelmű; az állkapcsok és az ekecsont kefefogú; a hónaljúszószárnyak nagy terjedelműek; az úszóhólyag hiányzik; a test meztelen.
        Faj: Botos kölönte. Cottus Gobio L.
                Czifra kölönte. Cottus poecilopus HECK.
                *Kisszájú kölönte. Cottus microstomus HECK.

3. Család: Gébfélék. Gobioidei. Az előretolt hasúszószárnyak részben hosszában egybe vannak forrva; a kettős, különvált hátsörény, sima tüskéi vékonyak, hajlékonyak; a fedelék többnyire simaszélű.

1. Nem: Géb. Gobius. L. Hengeres testű, apró hal; finom, tüskés halpénzekkel borítva; a hasúszószárny egybeforrva, tölcsérszerű szívót alkot.
        Faj: Tarka géb. Gobius marmoratus PALL.
                *Foltos géb. Gobius rubromaculatus KRIESCH.

4. *Család: Pikófélék. Gasterosteidei. Az alsó szemszél csontja kiszélesedett; a hátsörény előtt szabadon álló tüskesugarak; a hasúszószárny egyes tüskévé átalakúlva.

1. Nem: Pikó. Gasterosteus. L. A test halpénz nélkül való; de a bőrbe temetett lemezekkel részszerint borítva; a tüskék becsapó csuklókkal.
        *Faj: Tüskés pikó. Gasterosteus aculeatus L.

* SIEBOLD synonymikája szerint Acerina Schraetser L. a helyesebb; én HAECKEL nyomát követtem.
** SIEBOLD-nál Scleroparei.

II. Alrend: LÁGYSZÁRNYÚ HALAK. ANACANTHINI. Malacopterygii.)

Valamennyi úszószárny és sörény sugárzata lágy, többnyire tagolt s a végén több ágra foszló.

1. Család: Menyfélék. Gadoidei. A test nyulánk, igen apró, kerek pénzekből alkotott héjjal; a fej lapított, széles; a száj öblös, csak gerebenfogakkal fegyverzett; legtöbbnyire két hátsörény (a miénknél ennyi); a hasúszószárnyak a torok tájára tolva; úszóhólyag van.

1. Nem: Meny. Lota. CUV. Kettős hátsörény, a második igen terjedelmes, úgy az alsósörény is; mind a kettő a kormányúszótól különválva; a gerebenfogak többrétű sorokban állanak; az alsó ajkon egy bajusz.
        Faj: Tarka meny. Lota vulgaris CUV.

III. Alrend: FÚVÓSÚSZÓ HALAK v. NYILTHÓLYAGÚAK. PHYSOSTOMI.

Valamennyi úszószárny és sörény sugárzata, kivévén a legelső sugarakat, lágy, tagolt s a végén több ágra foszló; a hasúszószárnyak rendes állásban (a hason); az úszóhólyag légtömlővel.

1. Család: Pontyfélék. Cyprinoidei. A száj öble fogatlan; az alsó torokcsonton erős fogzat - keserűfogak -; a fej héj nélkül való; csak egy hátsörényúszó.

1. Nem: Ponty. Cyprinus. L. A felső ajkon egy-egy korcs, a szájzugon egy-egy hosszú bajusz; a torokfogak széles koronával, őrlők, három sorban 1.1.3-3.1.1.* a hátsörény- és alsósörényúszó első sugara erős, fűrészesen fogacsolt bognártüske.
        Faj: Tő-ponty. Cyprinus Carpio L.
                Magyar ponty. Cyprinus Hungaricus HECK.
                + Kárász-ponty. Cyprinus acuminatus HECK.
                + Ponty-kárász. Carpio Kollari HECK. **

* Azt teszi, hogy a torokfogak a torokcsont egy-egy felén három sort alkotnak; itt a külső soron 1 fog, a középsőn 1 fog, a belső soron 3 fog áll.
** A +-tel jegyzett alakok keverékfajok.

2. Nem: Kárász. Carassius. NILS. Semmi bajusz; a torokfogak lapiczkások, mindkét oldalon 4-4 egy sorban; a hát- és alsósörényúszó fűrészes bognártüskével.
        Faj: Széles kárász. Carassius vulgaris NILS.
                Kövi kárász. Carassius Gibelio NILS.
                * Fattyú kárász. Carassius moles AG.

3. Nem: Czompó. Tinca. CUV. A szájzugban egy-egy bajusz; a torokfogak bunkósok; egy-egy sorban jobbra 4, balra 5 az úszó-sörények bognártüske nélkül valók.
        Faj: Nyálkás czompó. Tinca vulgaris CUV.

4. Nem: Márna. Barbus. CUV. Négy fejlett bajusz, két párt alkotva; a torokfogak kanalasok 2.3.5-5.3.2 a száj kissé torok felé nyiló.
        Faj: Rózsás márna. Barbus fluviatilis AG.
                Petényi márna. Barbus Petényi HECK.

5. Nem: Küllő. Gobio. CUV. A szájzugon egy-egy bajusz; a torokfogak vagy 2.5.-5.2, vagy néha 3.5-5.3. és kampósok.
        Faj: Fenékjáró küllő. Gobio fluviatilis CUV.
                Felpillantó küllő. Gobio uranoscopus AG.

6. Nem: Ökle. Rhodeus. AG. Semmi bajusz; apró testű hal; a torokfogak kés formák, egy-egy sorban 5-5.
        Faj: Szivárványos ökle. Rhodeus amarus L.

7. Nem: Keszeg. Abramis. CUV. Semmi bajusz; lapított, a háton majdnem ormós test; a torokfogak zúzók, egy-egy sorban 5-5 az alsó sörény a hátsörényúszónál terjedelmesebb.
        Faj: Dévér-keszeg. Abramis Brama L.
                * Silány keszeg. Abramis vetula HECK.
                Éva-keszeg. Abramis vimba L.
                Szemes keszeg. Abramis melanops HECK.
                Lapos keszeg. Abramis Ballerus L.
                Bagoly-keszeg. Abramis Sapa PALL.
                Leuckart keszeg. Abramis Leuckartii HECK

*, HECKEL idézete alapján. SIEBOLD LINNÉ-t nem idézi.
** SIEBOLD értelmében Abramidopsis.

8. Nem: Balín. Blicca. HECK. Egészben mint a keszeg-nem; de a torokfogak két sorban 2.5-5.2.
        Faj: Ezüstös balin. Blicca argyroleuca HECK.*

9. Nem: Kardos. Pelecus. AG. Semmi bajusz; a hátsörényúszó hátratolva; a has ormós pénzekkel fedve, végig késélű; a torokfogak horgosak 2.5-5.2; a szájnyilás meredeken homlok felé irányozva.
        Faj: Sugár kardos, Pelecus cultratus L.

10. Nem: Küsz. Alburnus. ROND. Semmi bajusz; a hátsörényúszó kezdete a hasúszószárnyak és az alsósörényúszó közé, középre esik; a torokfogak kampósok, 2.5-5.2, a száj homlok felé nyiló, a has a hónalj- és hasúszószárnyak között élesen ormós; a finom halpénzek ezüstösen ragyogók, könnyen leválók.
        Faj: Szélhajtó küsz. Alburnus lucidus HECK.
                Sujtásos küsz. Alburnus bipunctatus HECK. **
                Állas küsz. Alburnus mento AG.
                * Csíkos küsz. Alburnus fasciatus NORDM.

11. Nem: Őn. Aspius. AG. Semmi bajusz; a száj öblös nyilású; a torokfogak simán horgosok. 3.5-5.3 a hason semmi ormó.
        Faj: Ragadozó őn, Aspius rapax AG.

12. Nem: Baing. Leucaspius. HECK. Semmi bajusz; a torokfogak egy-egy sorban 5-5 fogacsos koronával; a has, mint a küszé ormós.
        Faj: Kurta baing. Leucaspius abruptus HECK.***

13. Nem: Jász. Idus. HECK. Semmi bajusz; a száj kis nyilású, résünt hasítva, mégis csúcsbanyiló; a torokfogak simák, kampósok 3.5-5.3.
        Faj: Ónos jász. Idus melanotus HECK.

14. Nem: Kele. Scardinius. BONAP. Semmi bajusz; a száj résünt hasítva; a torokfogak koronája fűrész szerűen fogacsos; a has tompa-élű, gyengén ormós pénzekkel borítva.
        Faj: Pirosszemű kele. Scardinius erythrophthalmus BON.+

15. Nem: Konczér. Leuciscus. RONDELET. Semmi bajusz; a száj csúcsban nyiló; a torokfogak összenyomott koronával, egyes sorban,

* SIEBOLD szerint azonos a Blicca Björkna L. fajjal.
** SIEBOLD szerint LINNÉ faja.
*** SIEBOLD L. delineatus SIEB. alatt, azonban a delineatus fajnév is HECKEL-t illeti.
+ HECKEL értelmében; az erythrophthalmus igazabban LINNÉ-t illeti.

balfelől 6, jobbfelől 5; néha azonban 5-5 is; a hason nincsen ormó.
        Faj: Veresszárnyú konczér. Leuciscus rutilus L.
                Leány-konczér. Leuciscus virgo HECK.

16. Nem: Domolykó. Squalius. BONAP. Semmi bajusz; a fej vaskos, a száj öblös; a torokfogak kampósok 2.5-5.2; a test hengeres, héjja nagypénzű.
        Faj: Fejes domolykó. Squalius dobula L.*
                * Nyúl-domolykó. Squalius lepusculus HECK.

17. Nem: Csabak. Telestes. BONAP. Semmi bajusz; a torokfogak kampósok 2.5-4.2; az oldalvonal fölött egy homályos, széles szalag vonúl.
        Faj: Agassiz csabak. Telestes Agassizii HECK.

18. Nem: Cselle. Phoxinus. AG. Semmi bajusz; a száj kicsiny, csúcsba nyiló, az orr ívesen domborodó; a torokfogak kampósok, rendesen 2.4-4.2., ritkábban 2.5-4.2.; hengeres, nyulánk test, rendkívül aprópénzű héjjal.
        Faj: Fürge cselle. Phoxinus laevis AG.

19. Nem: Paducz. Chondrostoma. AG. Semmi bajusz; a száj torok felé nyiló, porczogós, élesen és egyenesen keresztbe vésett ajkakkal; a torokfogak vésősek, egy sorban 6.-6., ritkábban 7.-6.
        Faj: Vésettajkú paducz. Chondrostoma nasus LIN.
                * Hernád paducz. Ch. nasus v. hernadiensis JEITT.

2. Család: Csíkfélék. Acanthopsides. Nyúlánk test; kis fej, a szilványrésig bőrrel bevonva; az alsó szemcsonton egy vagy több felállítható tüske; az úszóhólyag csontburokba rejtve; a torokcsontok vékonyak, fűrészszerűen fogasok.

1. Nem: Csík. Cobitis. L. A testtörzs igen aprópénzű héjjal: a száj szívásra alkalmas, húsos ajakkal és több bajuszszal.
        Faj: Réti csík. Cobitis fossilis L.
                Kövi csík. Cobitis barbatula L.
                Vágó csík. Cobitis taenia L.
                * Bába-csík. Cobitis elongata HECK.

3. Család: Csukafélék. Esocidi. Teljes fogzattal; a test héja ráforrott pénzekből alakúl; a szilványrés tágas.

* HECKEL értelmében. SIEBOLD synonymikai meghatározása szerint Squalius cephalus L. a helyesebb.

1. Nem: Csuka. Esox. L. Kacsafejű, öblös szájú; valamennyi szájcsontján gerebenfogakkal; az állkapcsokon hegyes ragadozófogak; a hátsörényúszó messze hátratolva.
        Faj: Köz csuka. Esox Lucius L.

2. Nem: Pócz. Umbra. KRAMER. Zömöktestű; a fej héjjas; a száj csontjai finom bársonyfogzattal; a hátsörény sok sugárral, rendes állású.
        Faj: Lápi pócz. Umbra canina MARS.

4. Család: Harcsafélék. Siluroidei. A száj csak gerebenfogakkal, bajuszos; a test meztelen; a hónaljúszószárny első sugara igen vaskos.

1. Nem: Harcsa. Silurus. L. A fej nagy, békalapitású; a hát sörényúszója igen kicsiny; az alsó sörényúszó igen terjedelmes, a kormányúszóval egybeforrott.
        Faj: Leső harcsa. Silurus Glanis L.

5. Család: Lazaczfélék. Salmonidei.* Semmi bajusz; a fej meztelen; a test apró, kerekpénzű héjjal; a második hátsörényúszó csökös, húsos, sugárzat nélkül való, u. n. kövérúszó. A mi nemeink és fajaink fogas szájúak.

1. Nem: Pér. Thymallus. CUV. A száj kicsiny; az állkapcsok, az ekecsont és szájpadcsontok finom gerebenfogzattal; a hátsörényúszó zászlósan terjedező; a pénzek odaforrva, közepesek.
        Faj: Pénzes pér. Thymallus vexillifer AG.**

2. Nem: Galócza. Salmo. VAL. A száj öblös, meglehetősen erős fogzattal; a rövid ekecsontnak csak elől álló, kiszélesedett része fogas, nyújtott része fogatlan.
        Faj: Dunai galócza. Salmo Hucho L.

3. Nem: Pisztráng. Trutta. A száj öblös, erős fogzatú; a nyulánk ekecsont előrészén keresztsorban három vagy négy fog, a nyújtott részen, hosszában két fogsor; a felső-, alsó- és vendégállkapcson, végre a szájpadcsontokon egy-egy fogsor.
        Faj: Lazacz-pisztráng. Trutta Salar L.
                Sebes pisztráng. Trutta Fario L.
                * Aprópénzű pisztráng. Trutta microlepis GÜNTH.

* A könyv történeti részében a lazaczféléknél még HECKEL nomenklatúráját használtam, mely azonban jelen alapon könnyen kiigazítható; l. 124. stb. oldal.
** SIEBOLD szerint Th. vulgaris NILS. a helyesebb.

6. Család: Heringfélék. Clupeoidei. A száj öblös, finom fogzata igen lazán áll; a has ormós, pénzei fűrészes élt alkotnak; a héj pénzei könnyen leválnak.

1. Nem: Alóza. Alosa. CUV. A test - a heringéhez képest - zömök; csak a felső és a középen behorpasztott vendégállkapocsban apró, laza, könnyen kihulló fogak; a has fűrészes élű.
        Faj: Vándor-alóza. Alosa vulgaris TROSCH.*

7. Család: Angolnafélék. Muraenoidei. A test kigyószerűen nyujtott, rendkívül sikos; semmi hasúszószárny; a hát és alsó sörényúszó terjedelmes, mind a kettő a kormányúszóval egybeforrva.

1. Nem: Angolna. Anguilla. THUNB. Az alsó állkapocs kissé kiálló; az állkapcsok, az ekecsont és a szájpadcsontok finom kefefogzattal; a szilványrés igen szűk, az apró pénzek a bőrbe temetve, rendetlen sorokban.
        Faj: Síkos angolna. Anguilla fluviatilis FLEM.

A test vázának gerinczrésze porczogós, vagy csak részben csontosodó - a nálunk élő fajoknál az egész váz porczogós -; a test bőrén csont- vagy zománczszerű vértek.

I. Alrend: PORCZOSVÉRTESEK. CHONDROSTEI.

A test váza egészen porczogós; a bőr részben csontos vértekkel fedve; a kormányúszó erősen félszárnyú.

1. Család: Tokfélék. Accipenserini. Nyújtott alak; a hasúszószárnyak messze hátratolva; a test törzsén öt sorban álló csontvértezet; a száj torok felé nyiló, tömlőszerűen kitolható, fogatlan.

1. Nem: Tok. Acipenser. L. Az orr hosszan kinyúló - kacsaorr - első fele lapos; a száj és az orrvég közötti téren keresztbeálló sorban

* SIEBOLD a fajnevet Cuviernek tulajdonítja.

négy bajusz; a szilvány fedelék felső széle táján egy fecskendőlyuk; a fej vértszerű lemezekkel borítva.
        Faj: Szín-tok. Acipenser glaber HECK.
                Kecsege-tok. Acipenser ruthenus L.
                * Gmelin-tok. Acipenser Gmelini FITZ.
                Sőreg-tok. Acipenser stellatus PALL.
                Faj-tok. Acipenser schypa GÜLD.
                Vágó-tok. Acipenser Güldenstädtii BRDT.
                Viza-tok. Acipenser Huso L.

A test váza porczogós; a szilványok zacskóformák, minden szilványzacskó külön nyilású; csak egy orrnyilás; a száj kerek szívó-lapot alkot; semmi páros úszószárny, sem úszóhólyag; a test nyúlánk, hengeres, meztelen.

1. Család: Kőfúrók. Petromyzontini. Mind a két oldalon hét kerek szilványnyilás; a fogzat szaruszerű, kúpos.

1. Nem: Ingola. Petromyzon. L. Nyerges emelkedésű hátsörényúszó, mely a kormányúszóval egybeforrott; semmi alsósörény.
        Faj: Vak ingola. Petromyzon fluviatilis L.
                Planer ingola. Petromyzon Planeri BL.