ÍRTA
TÓSZEGI ZSUZSANNA

TARTALOM

Első lépésként próbáljuk meg körüljárni azt a kérdést, mi történik velünk - ha úgy tetszik, bennünk -, amikor valamilyen tudásra, ismeretre teszünk szert. Jobb híján ezt a folyamatot információ-feldolgozásnak fogom nevezni, mert minden értelmezésbeli fogyatékossága ellenére még mindig ez a fogalom idézi fel legpontosabban azt a bonyolult procedúrát, amely az emberi szervezetben lejátszódik, ha a tudata működésbe lép és környezetével kapcsolatba kerül.

Már ebből a két bevezető mondatból is látszik, milyen viszonylagosan lehet leírni azt a mindennapos jelenséget, amely az egészséges embert végigkíséri egész életében. Az agy, az idegrendszer, az érzékszervek fejlődéséhez, majd működéséhez elengedhetetlenül szükséges a környezetből érkező ingerek feldolgozása és az ingerekre való reagálás. Mint később látni fogjuk, a környezeti ingerek összességét is nevezhetjük (és nevezik is sokan) információknak - nekünk azonban később a téma továbbvitele érdekében szükségünk lesz a fogalom határozott leszűkítésére: a 3. fejezetben már csak a információ egy speciális fajtájával, a rögzített, azon belül is főként a tudományos információval fogunk foglalkozni.

Az információ fogalmát a további fejezetekben majd megpróbáljuk körüljárni, most elégedjünk meg annyival, hogy az információt definiálhatjuk úgy is, mint ami változást idéz elő az emberi tudatban és cselekvésben. Bár ez az állítás igaz, mégis meg kell említeni, hogy az információ nemcsak az emberi léttel kapcsolható össze, létezik a humán szférától függetlenül is. Donald M. MacKay az információ által kiváltott hatást nem kizárólag magával az információval, hanem annak jelentésével, szelektív funkciójával hozta összefüggésbe, így teremtve szerves egységet az információ mennyiségi és minőségi aspektusai között.^[20]

Ebben a fejezetben az emberi érzékelés folyamatát tekintjük át röviden. A könyv fő témája, a képi információ szempontjából elsődleges fontosságú vizuális érzékelés elméletének történeti fejlődésén keresztül megismerhetjük, korábban miként próbálták megmagyarázni a vizuális érzékelés folyamatát. A történeti áttekintés után a mai legkorszerűbb tudományos eredményeket mutatom be egészen röviden, majd az emberi információ-feldolgozásról olvashatunk néhány XX. századi elméletet.

Minden történelmi korban a legnagyobb elméket foglalkoztatta a vizuális érzékelés mibenléte. Az adott korra jellemző világkép, illetve az érzékelés-elméletek szoros kölcsönhatása pontosan kimutatható. Számunkra a legérdekesebb, hogy a történelem nemcsak a tudományos-filozófiai gondolkodásra nyomja rá a bélyegét: "Nagy történelmi korszakokon belül az emberi kollektíva egész létezési módjával együtt megváltozik érzékelésének módja is. Azt a módot, ahogyan az emberi érzékelés szerveződik - azt a közeget, amelyben végbemegy -, nem csupán a természet, hanem a történelem is befolyásolja." - írja Walter Benjamin.^[21]

Az emberi érzékelés komplex folyamata az érzékszervek köré csoportosítható. Az érzékelés úgy is felfogható, mint egy kapocs a valóság és a valóságot tükröző tudat között. A megismerést a legfontosabb érzékelési folyamat, a látás vezérli azáltal, hogy a valóságból nyerhető információk mintegy 90%-át a szem veszi föl. Valamennyi érzéki működés begyakorolt tevékenység, melynek időbeli lefolyása van és korábban kialakult struktúrákon alapul. Az észlelési folyamatok éppen ezért kumulatív jellegűek, természetük pedig belülről vezérelt.^[22]

Evolúciós szempontból a különböző érzékelő "rendszerek" nem egy időben alakultak ki. Mint Richard L. Gregory írja, a tapintásnak, ízlelésnek és hőérzetnek előbb kellett kifejlődnie, mint a látásnak. Gregory - anélkül, hogy eldöntené, az agy vagy a szem létezett-e előbb, kijelenti: "Az intelligens agy nem fejlődhetett volna ki a szem nélkül...", majd így folytatja: "a szem szabadította meg az idegrendszert a reflexek zsarnokságától, ő vezette el a stratégiailag megtervezett viselkedéshez s végül az absztrakt gondolkodáshoz".^[23] Míg a szaglás, ízlelés és hőérzet főleg a létfenntartásban játszik szerepet, addig a tapintásnak - legalábbis egy filogenetikailag korábbi időszakban nagy jelentősége volt a térérzékelés kialakulásában - az emberiség csak fejlődésének későbbi fokán jutott el oda, hogy pusztán a vizuális észlelet alapján is képes legyen a teret érzékelni. Neurológiailag a vizuális érzékelés mechanizmusa a következő: a fényenergia fiziológiai folyamatot idéz elő a retina látósejtjeiben, ahonnan ezeket az ingerületeket a látóideg rostjai az agy látóközpontjába vezetik, ahol azután az egyes ingerületek feldolgozása végbemegy.

A szem úgy működik, mint egy "műszer": egy adott tárgyegyüttesről a retinára minden ember szeme lényegében ugyanazt a képet vetíti. Ebből viszont az következne, hogy ugyanazon körülmények között minden embernek pontosan ugyanazt és ugyanúgy kellene látnia. Az empirikus vizsgálatok azonban bebizonyították, hogy ez koránt sincs így. Attól a pillanattól kezdve, hogy a retináról az információ (ingerület) az agyba jut, már nem ugyanaz az észlelet van jelen az egyes emberek tudatában. Éppen ez az oka annak, hogy egész önálló tudományágak alakultak ki, amelyek a vizuális percepcióval foglalkoznak - vagy úgy, hogy az idegélettani folyamatokat tanulmányozzák, vagy úgy, hogy ezeket modellezik.

A lélektan egyik dinamikusan fejlődő ága, az érzékeléspszichológia az egyik legnehezebb kérdést, az érzet gondolattá alakulásának menetét vizsgálja. Mind mostanáig az érzékelés - észlelés - gondolkodás folyamatának kutatására megbízhatónak tartották a formális logika módszerét; új megközelítést és kérdésfeltevést csak a XX. század utolsó harmadának fiziológiai és pszichofizikai eredményei tettek lehetővé.

A következőkben vázlatszerűen ismertetem a vizuális érzékelés elméletével foglalkozó legjelentősebb korábbi filozófiai és pszichológiai téziseket, majd a ma általános érvényűnek elfogadott érzékeléselméletet, illetve a legutóbbi évek néhány neurológiai kutatási eredményét. Ez utóbbiak hatása valószínűleg hamarosan érvényesül az érzékeléspszichológiában és más, ún. alkalmazott szakterületen, így előbb-utóbb az információközvetítésben is.

Az ókori görög filozófia egyik alapvető jellegzetessége: az általuk "felfedezett" logika adta lehetőségeket vaskövetkezetességgel vitték végig - akkor is, ha nem igaz, vagy nem szabatos premisszákból indultak ki, és ennek következtében ugyan abszurd, de logikailag hibátlan következtetésekre jutottak. Parmenidész például azt állította: a létező egy és oszthatatlan. Változás nincs; az érzékek világa: látszat. Az egész filozófia történetét végigkísérte Parmenidésznek az a gondolata, miszerint gondolni valamit, és a gondolat tárgyának létezni ugyanaz. Azt a szellemi irányzatot, amely az érzékeken keresztül szerzett ismeretek igazsága ellen tiltakozik, antiszenzualizmusnak nevezzük. Ez a filozófiai irányzat végül oda vezetett, hogy Gorgiasz levonhatta a végső következtetéseket:

A klasszikus antikvitás nagy összefoglaló lángelméjének, Pliniusnak szinte ma is érvényes a következő megállapítása: "Az értelem a látás és a megfigyelés igazi eszköze, a szem csak mint csatorna működik közre, amikor továbbítja a tudathoz a láthatót." Az arab tudósok elsősorban az optikában és egyes fizikai számításokban haladták túl a görögök teljesítményét. Alhazen (más néven: Ibn al Haiszam) volt az első, aki leírta többek között a szem működését, valamint a camera obscura elvét. Ő volt az, aki megtanította a középkori Nyugatnak, mi a különbség az érzékelés, a tudat és a következtetés között. Alábbi megállapítása ma is megállja helyét: "Semmi láthatót nem értünk meg pusztán látással, csak fényt és színeket érzékelünk."^[25]

A fényre vonatkozó ismeretek - amelyeket Ptolemaiosz is összefoglalt, majd Alhazen kiegészített, illetőleg továbbfejlesztett - lényegüket tekintve egészen a XVII. század elejéig változatlanok maradtak. A távcső feltalálása ekkor tette lehetővé mind a geometriai, mind a fiziológiai optika jelentős előrelépését. Kepler volt az első középkori tudós, aki helyesen fogalmazta meg a szemlencse szerepét. Értékes vizsgálatokat, és a maga korában merész kísérleteket végzett az emberi szem szerkezetével kapcsolatban Sheiner páter, akinek munkásságát Descartes is nagyra értékelte. Sheiner volt az, aki egy kioperált szem segítségével megállapította, hogy a szemben a retinán keletkezik az optikai kép. Descartes, aki azzal az igénnyel lépett föl, hogy saját világképével teljes egészében helyettesítse Arisztotelész világszemléletét, Sheiner vizsgálatait továbbfejlesztve meglehetős pontossággal állapította meg, hogy a szem elé helyezett lencsék hogyan befolyásolják a fénysugár menetét. A fényérzet keltését ő annak tulajdonította, hogy a mindenséget kitöltő finom anyagrészek örvénylő mozgásából adódó nyomás a térben tovaterjed.^[26] La dioptrique című munkájában már 1649-ben leírta, hogy a szemből látóidegek vezetnek az agyba, ahol a gondolatok is fészkelnek. A tárgyak nemcsak a szemmozgással láthatók, de az ember a látványt a lelkében is képes felidézni.^[27]

A XVII. század nagyszerű tudósai közül is kiemelkedik Huygens és Newton, akik egymástól függetlenül, de egymást kölcsönösen nagyra értékelve önálló kötetekben publikálták az optikáról vallott nézeteiket. Mind a mai napig Huygens nevéhez fűződik a fény hullámelmélete: "a fényt kibocsátó test meglöki a körülötte levő igen finom agyagnak, az éternek a részecskéit, majd ezek a meglökött részek rugalmas golyók módjára mozgásállapotukat továbbadják, és így a fény - ugyanúgy, mint a hang... - továbbterjed. Ahogy a levegő a hang hordozója, úgy az éter a hordozója a fénynek."

Newton - akinek korpuszkuláris optikai elméletét Huygens igen élesen bírálta - azt állította, hogy a fény sebesen mozgó részecskékből áll, és ezek meghatározott sebességgel terjednek tovább az üres térben is. E tézisének továbbfejlesztett változata és színelméletének számos megállapítása még ma is érvényes. Briliáns kísérleteivel például bebizonyította, hogy a fehér fény összetett szín, amelyet ha prizmával felbontunk, tovább nem bontható, ún. homogén színek jönnek létre, amelyek keverésével számos különböző, nem homogén szín állítható elő (többek között fehér is). Nagy jelentőségű volt Newtonnak az a feltételezése, hogy a fény valamilyen térbeli periodicitással terjed - ez az elmélet már igen közel áll a XX. század elektromágneses rezgés-felfogásához.

Newton barátja, Locke, az angol empirista iskola kiváló képviselője, tagadja a descartes-i filozófiában alapvető idea innata (velünk született eszmék) létezését. Szerinte születésünkkor elménk tabula rasa (fehér lap), amelybe az eszmék érzékeinken keresztül, tehát a tapasztalás útján kerülnek. Híres mondása: "Nihil est intellectu, quod non fuerit in sensu." (Semmi nem volt az elmében, ami nem volt előzőleg az érzékekben.). A tapasztalatban azonban különbséget tesz a külső érzékelés (sensation) és a belső elmélkedés (reflexion) között. Locke tabula rasa-jához Leibniz tette hozzá, hogy legföljebb az elménk maga volt jelen az érzéki tapasztalatok előtt az elménkben - ez a gondolat lesz később a kanti filozófia alapja.^[28]

Locke rendkívüli hatással volt kortársaira. Szenzualista álláspontja - mely szerint az ember összes ismerete, a lélek valamennyi képessége az érzetekre vezethető vissza - a metafizikán kívüli ismeretelméleti vizsgálódások előterébe kerültek. Ráadásul az a következtetés, hogy az ember minden lehetősége az emberi természetből vezethető le, jelentős szolgálatot tett a bontakozó felvilágosodás eszméjének és a polgárosodásnak, hogy aztán éppen a nagy francia enciklopédista, Diderot fedje föl a szenzualista álláspontban rejlő ellentmondást Levél a vakokról című munkájában. Diderot szerint az igazi probléma az, miképpen lehetséges, hogy - annak ellenére, hogy érzeteink csupán mi magunk vagyunk - nemcsak saját magunkat ismerjük meg érzeteinkben. Akivel Diderot említett munkájában vitatkozik, Condillac problémafelvetése a következő: ha minden ismeretünk az érzetekből származik, és érzeteink egyben a saját lelkünk módosulásai, miképpen lehetséges, hogy a dolgokat és azok tulajdonságait önmagunkon kívül vesszük észre. A francia felvilágosodás kiindulópontjaként szolgáló híres szoborhasonlatában Condillac azt fejtegeti, hogy az ember "természeti állapota" egy szoboréhoz hasonló, amely a különböző szag-, hang-, íz- és fényhatásra szagot érez, hall, ízlel, lát, de önmaga számára nem lesz más, mint illat, hang, íz, stb. A "szobor" életében a tapintás jelent fordulatot - ennek köszönheti, hogy nemcsak a saját, de más testekről is közvetlen tudomást szerez.^[29] A vita a XVII. század végétől kezdve tart arról, hogy a távolságérzékelés mennyiben köszönhető a látásnak, illetve a tapintásnak. A mi korunkban már elfogadott álláspont, hogy a taktilis érzéklet filogenetikusan idősebb a látásnál, de a térérzékelésben betöltött szerepe igazából még ma sem pontosan körülhatárolt.

Molyneux Condillac gondolatát viszi tovább, amikor azon elmélkedik, hogy ha egy vak ember tapintással megtanulja megkülönböztetni a kockát és a gömböt - vajon tudna-e köztük disztinkciót tenni, ha hirtelen látni kezdene? Mint a következőkben látható, mind Hume, mind Berkeley válasza erre határozott nem lenne. Molyneux 1692-ben publikált Dioptrika Nova című műve lett Berkeley empirikus elméletének alapja, bár Berkeley és Hume működése az empirista irányzat zsákutcájaként is felfogható. Berkeley szubjektív idealista álláspontja, a híres "Esse est percipi" a Tanulmány az emberi megismerés alapelveiről című értekezésében jelent meg 1710-ben. Híres-hírhedtté vált megállapítása a következő: "Az érzéki objektumok csak akkor léteznek, amikor észleljük őket: a fák tehát csak addig vannak a kertben vagy a székek a szalonban, amíg van, aki észleli őket. Amint becsukom a szememet, a szobában lévő bútorok semmivé válnak, és alighogy kinyitom, újrateremtődnek."^[30] Berkeley később tovább okoskodott, melynek eredményeként álláspontján módosított annyiban, hogy Isten mindig gondolja a tárgyakat, így azok mégiscsak léteznek akkor is, ha az ember nem is észleli őket. Berkeley filozófiai gondolkodásának máig érvényesülő hatása azonban nem ebben, hanem a következőkben rejlik: "A szellem egyetlen egyszerű, osztatlan, aktív létező; amikor észleli az ideákat, akkor értelemnek hívjuk, amikor pedig létrehozza őket vagy egyéb műveleteket végez velük, akkor akarat a neve."^[31] Mára a kifejezések ugyan kissé módosultak, de Berkeley óta meggyökerezett az érzéki (emocionális) és a tudati (racionális) tevékenység szétválasztása, sőt gyakran szembeállítása.

Hume briliáns elmével kritizálja az Arisztotelész óta logikai axiómaként elfogadott ok-okozati viszonyt, mely véleménye szerint csak a gyakori ismétlődés adta megszokás és egy téves logikai következtetés ("post hoc, ergo propter hoc" - merthogy utána, ezért miatta) eredménye. "Az, hogy elménk működik, nagyon is függ bizonyos okoktól, de az, hogy az okok működnek, nem függ az elmétől." - írja Értekezés az emberi természetről című munkájában.^[32] Hume szerint a külvilágról szerzett benyomásaink legföljebb támpontot nyújtanak a gyakorlati életben való eligazodáshoz, de arra már nem elegendőek, hogy a külvilág viszonyairól kellő tudáshoz jussunk. Hume agnoszticizmusa ösztönzi Kantot egy merőben új, antidogmatikus filozófia kidolgozására.^[33]

E korszak vázlatos ismertetésének méltó lezárása lehet Condillac Értekezés az érzetekről című munkájából két részlet, melyből az első az észlelet-emlékezet viszonyáról, a második pedig a tudatos észlelésről vallott felfogást mutatja be: "Érzőképességünk... megoszlik korábbi és jelenlegi érzetünk között: mindkettőt egyszerre vesszük észre, ám különféleképpen: az egyiket múltbelinek látjuk, a másikat meg jelenleg is meglévőnek... a jelenleg nem ható érzet úgy jelentkezik számunkra, mintha most is hatna. Az emlékezet tehát nem más, mint átalakult érzet."^[34] "Nem állítom tehát..., hogy szemünknek meg kell tanulnia látni, hiszen a szem szükségképpen lát mindent, ami benyomást gyakorol ránk; de mivel nem elegendő látni ahhoz, hogy ideát alkothassunk, azt állítom, hogy szemünknek meg kell tanulnia nézni."^[35]

Descartes közvetlen követőinél, Geulincx-nél és Malebranche-nál még szükség van az állandó isteni beavatkozásra a világ dolgainak irányításában, de már náluk is felbukkan a később Leibniz által képviselt monadológia alaptétele, mely szerint a lélek és a test egymástól független szubsztanciák, csak a harmadik szubsztancia, Isten létezése kelti a közvetlen kapcsolat látszatát.^[36]

A tudományos fejlődés egyik virágkora volt a XIX. század dereka, amikor a természettudományok eredményei a korábbiaktól eltérő világszemlélet, a materializmus kialakulását és elterjedését tették lehetővé. A fő magyarázó elv már nem elsősorban a harmadik szubsztancia, az isteni jelenlét lett - ennek helyét elfoglalta a klasszikus mechanika, az energia-megmaradás elve és az elektromágneses térszemlélet.

Newton és Huygens korszakalkotó munkásságához képest a XVIII. században a fénytanban nem történt előrelépés. Az első jelentős tudományos eredmény a XIX. század első éveiben született, amikor Thomas Young Newton elméletét továbbgondolva felfedezte az interferencia jelenségét, megalkotta a koherencia fogalmát és tisztázta a fény periodikus hullámtermészetét is. Newton szellemi hatása azonban még olyan erős volt, hogy hosszú évtizedekig szentségtörésnek tartották a korpuszkuláris elmélet tagadását. A fény hullámhosszának mérésére kifejlesztett interferométerrel ugyan fontos kísérleteket végeztek, de a periodikus hullámok továbbítására szolgáló szubsztancia újra csak "a mindent betöltő hipotetikus anyag, az éter" lett. Ennek a mechanikai közegnek a kutatásával telt el jóformán az egész XIX. század - annak ellenére, hogy születtek jelentős, ma is érvényesnek tekintett eredmények, amelyek létrejöttét nagyban elősegítette a technikai haladásnak köszönhető műszeregyüttes, a pontos mérések elvégzésének záloga. A kísérletek azonban hiába voltak pontosak, az eredmények újszerűek, az "éteri közeg" elmélete béklyót vert a fénytanra egészen addig, amíg a század utolsó harmadában meg nem született Maxwell alapvetően új gondolata, az elektromágneses fényelmélet. Rövid időn belül sikerült valamennyi jelentős optikai törvényt ehhez az egységes rendező elvhez igazítani.^[37]

Időközben Helmholtz megalkotta Fiziológiai optiká-ját, amely a XIX. században önállósodott tudomány, a lélektan sarkköve lett. Helmholtz, aki már 1850-ben megállapította az ideginger haladási sebességét, leszögezte: az érzékelés, a stimulusok puszta regisztrálása nem azonos az érzéki benyomások felfogásának szellemi folyamatával. Az érzékletek nem célirányos feldolgozásából adódó öntudatlan következtetésről vallott felfogása már a XIX. század pszichológusai között is közhellyé vált.^[38]

A Helmholtz és követői által végzett élettani, kísérleti, pszichológiai valamint pszichofiziológiai kutatások ellenére a XIX. század második felétől a XX. század első harmadának végéig az emberi érzékelés mechanizmusának felderítése meglehetősen lassan haladt előre. A kutatásokat gátolta a két ellentétes szellemi irányzat, a mechanikus materializmus és a szubjektív idealizmus kizárólagosságra törekvő érvényesülése is. Ebből a "patthelyzetből" a funkcionalizmus elve mozdította ki az érzékelés-lélektan kutatóit, akik ma már elfogadják, hogy az észlelés teljes egészében aktív, tudatos tevékenység - egyben önszabályozó rendszer is - és mint ilyen, jól beilleszthető a XX. század második felének paradigmatikus elméleti keretei: a kibernetika és a rendszerelmélet közé. Eszerint a felfogás szerint "az észlelő alany - mint önszabályozó rendszer - a perceptív alrendszerével specifikus módon leképezi, reprodukálja, modellezi a tárgyi környezetét, illetve ennek bizonyos elemeit, egységeit, s így közöttük és az észlelés eredményeként létrejövő saját belső állapotváltozásai között meghatározott szempontból megfelelési egyezés jön létre." ^[39]

Eddig a viszonylagos konszenzust jelentő álláspont elfogadásáig azonban meglehetősen hosszú volt az út. Sokáig tartotta magát a klasszikus pszichofiziológia "érzet" fogalma, amely ebben a felfogásban tulajdonképpen egy elemi, pontszerű, a receptortól (az érzékszervtől) az agykéreg felé ható ingert jelent. Az "érzet" - mint elemi fizikai paraméter, amely ráadásul egy-egy érzékszervhez kötődő, önálló látási, hallási, tapintási stb. érzet - meglehetősen hosszú ideig érvényes fogalom volt a marxista gnoszeológiai elméletben, bár az utóbbi években itt is hangsúlyozták, hogy az érzet önállóan, az észlelettől függetlenül nem lelhető fel.

A XX. század elejének nagyhatású irányzata volt a Gestalt-pszichológia (alaklélektan), amelynek elméleti alapját von Ehrenfels vetette meg még 1890-ben. A Gestalt-elmélet szerint a pszichikum akkor is megőrzi az érzékelt információ egészét, teljességét, megtartja alapvető struktúráját, ha esetleg egyes részei módosulnak, megváltoznak. Ez az alak (Gestalt) mint agyi képmás rögzül és a továbbiakban transzpozíciónak is alávethető. A Gestaltosok a tárgyi egészet posztulátumként kezelték, és feltételeztek olyan velünk született képességeket, amelyekkel az egész alakját, belső struktúráját az evidencia szintjén (megkomponáltan) fogjuk fel.^[40] A Gestalt-elmélet volt az első, amely szakított a több évszázados empirikus beállítottsággal, de jelentősége nemcsak ebben rejlett: az alaklélektan lett az alapja az összes XX. századi érzékeléselméletnek. Legjelentősebb képviselői Wertheimer, Köhler és Koffka voltak.

Az ókori görög filozófiától a XIX. századig a vizuális érzékelésről szóló vita - a számottevő fejlődés ellenére - a valóság és a látásérzet között feszülő ellentétről, diszkrepanciáról folyt. A képi ábrázolás sok látványos eredménye - mint például a reneszánsz festők bravúrja, amellyel a domború kupolák belsejében úgy tudtak oszlopokat és más térbeli tárgyakat ábrázolni, mintha azok valóságosak lennének - végső soron hosszú időre zsákutcába vitte az érzékeléselméletet. Hiába született meg a camera obscura, ez a maga idejében zseniális felfedezés - ennek azonosítása a szem működésével megint csak évszázadon át fékezte a vizuális érzékelés elméletének fejlődését. Mint az előzőekben már olvashattuk, a camera obscura elvét Alhazen már a XI. században leírta, a megszerkesztett készülékbe G. Cardano 1550-ben^[41] már el is helyezte az első lencsét is, Kepler az 1600-as éves elején a szem és a camera obscura működését még mindig azonosnak tekintette - sőt, az egész optika kérdését a szemen belüli kép létrejöttére egyszerűsítette le. A Gestalt éppen ezzel a szemlélettel szakított, amikor bebizonyította, hogy az emberi érzékelés nem korlátozható a fizikai törvényekre; az érzékelési folyamat elválaszthatatlan a megismerő alanytól, az érzékelő személytől.

A Gestalt-elmélet érvényességét megerősítette az akkoriban fellépő német Ganzheit ("egészlegesség") iskola és az amerikai strukturalizmus-irányzat is. Álláspontjaik találkoztak abban, hogy a funkciók egészlegessége, totalitása iránti fogékonyságot veleszületett tulajdonságnak tartják és ezeknek elsődleges helyet tulajdonítanak az érzékelésben is. Wertheimer 1925-ben publikált, a Gestalt-elmélet egyik alapműveként számon tartott munkája a perceptuális szerveződés törvényeiről hosszú évekre meghatározta az érzékeléspszichológiai kutatásokat. Koffka az alaklátás, a színkontraszt és a színkonstancia terén ért el jelentős eredményeket. Piaget megalkotta a mentális képmás (image) fogalmát és praxeológiai irányba vitte tovább a Gestalt-elméletet. Ennek értelmében a perceptuális folyamatok eredetileg az ember gyakorlati tevékenységének szerves komponenseiként alakultak ki, ebből következik fejlődésük is. Piaget híres kísérleteiben a gyermeki tevékenységet és ezzel párhuzamosan az észlelési képességek fejlődését vizsgálta. Megállapítása szerint ahogy a gyermek tevékenységének bonyolultsága növekszik, ahogy egyre összetettebb kognitív feladatokkal találja magát szemben, úgy fejlődik perceptuális képessége is.

Az alaklélektan elméletén ugyan túllépett az idő, de jó néhány alapelvét továbbfejlesztették. E. Rosch például bebizonyította, hogy vannak olyan öröklődő pszichikus mintázatok, amelyek valamennyi történelmi korszakban és civilizációban fellelhetők. Ezek a prototípusok bizonyos alapszínekből és egyszerű mértani alakzatokból álló közös agyi mintázatok. A Gestalt érvényességét igazolja az is, hogy az ember absztrakciós képességének két fő rendező elvét a következőkben látják:

1. a koherencia-elv alapján az amorf, szétszórt látási-hallási-tapintási ingereket az ember szervezett formába igyekszik hozni, ezért érzékel csillagképeket, bárányfelhőket (ezen a tulajdonságon alapul a Rorschach-teszt is);

2. az ambivalencia azt jelzi, hogy az ember akár többszörös stabil állapotot is képes észlelni - például a megfordítható vagy kétértelmű ábrákban, a rejtett képekben stb.^[42] (vö. Rubin ábráival 30.p.)

Az érzékelés történelmi fejlődését természetesen a kognitív pszichológia elméletével kellene zárnunk. A kognitív elv azonban olyan jelentős, hogy az információ-feldolgozás folyamatának tárgyalásakor majd külön idézem az 1.22 fejezetben.

Az észlelés folyamatának elemzése elválaszthatatlan az ismeretelmélettől és az érzékeléspszichológiától. Sok bonyolult elmélet létezett és létezik ma is, amely a tárgyi világ leképezését: a térbeli tárgyaknak a retinahártyán létrejövő síkbeli kivetülése és a térbeli helyzet tökéletes agyi szimulálása közötti paradoxont kívánja feloldani és megmagyarázni - közülük csak néhányat van módom ismertetni.^[43]

A korábbi és a mai vélemények csak egyetlen pontban nem mutatnak eltérést: az észlelet minden ismeret forrása. Mint a történeti visszatekintésből kiderült, korábban az érzékelést a jelenségek ismeretét adó lelki tevékenységként definiálták - a modern doktrína szerint az észlelés élménye nem más, mint egy belső információ-feldolgozó folyamat. A mindennapi érzékelés absztraháló jellegű és mint ilyen, az adott helyzetek lényeges vonásait választja ki a megfigyelés, a felismerés, az általánosítás stb. számára. Bár a fizikai kép önmagában véve biológiai szempontból jelentéktelen, az emberiség absztrakt gondolkodásának fejlődésében beláthatatlan következményekkel jár az a tény, hogy az ember nemcsak az őt közvetlenül körülvevő valóságra, hanem a képek által reprezentált helyzetekre is tud gondolataiban vagy cselekedeteiben reagálni.

Amint már esett róla szó, az ideghártyán létrejövő valóságos kép megfelelő műszerrel egy külső szemlélő számára látható lenne, de maga az érzékelő személy nem látja e kettős képet. Ez a jelenség azonban csak a látszót, a látszatot adja, hiszen az érzetek (az ingerek) az optika törvényeinek megfelelően rendeződnek el a retinán. Balogh figyelmeztet arra, hogy az észlelési folyamat leírásakor sokan beleesnek a "nolens-volens" csapdájába: összetévesztik a jelenséget annak lényegével.^[44] A vizuális érzékelésben a lényeg az absztrakt gondolkodásban van.

Neisser szerint a látásban a legfontosabb szerepet a kognitív struktúrák, az ún. anticipációs sémák játsszák; ezek funkciója, hogy az észlelőt előkészítsék arra, mely információkat vegyen inkább figyelembe - ezzel mintegy vezérlik a nézés tevékenységét. Szinte valamennyi elmélet hangsúlyozza a korábban megszerzett tudásnak az érzékelésben játszott döntő fontosságát. Neisser ezt így fogalmazza meg: "csak azt vagyunk képesek látni, amiről tudjuk, hogy hogyan nézzük" - tehát a már meglévő séma határozza meg, hogy mit észlelünk.^[45] Gregory szerint: mivel az érzéki információ tökéletlen, "nem azt hisszük, amit látunk - bizonyos mértékig azt látjuk, amit hiszünk". Ezen állítására az intellektuális világkép megváltozását hozza fel bizonyítékul: az utóbbi évszázadok tudományos eredményei, illetve a bennünket szüntelenül elárasztó hatalmas mennyiségű vizuális információ lényegében meghatározza világlátásunkat.^[46] Érdekesen rímel erre Richardson véleménye a XVIII. századból: "Nagy igazság az, hogy senki sem látja, milyenek a dolgok, aki nem tudja, milyennek kell lenniük." Ruskin még tovább megy: "kiműveletlen érzékszervekkel nem lehet meglátni a természet igazságát".^[47] A kiműveltség, tudás, hit, séma és az információ-feldolgozás makromodelljeinek hosszú távú memóriatára között a megfelelés egyértelmű - ez az a bázis, amelyre évezredes kultúrák épülhetnek. Abból a folyamatból, amelynek eredményeként a nyugati kultúrákban nevelkedett ember megtanulja, hogy a látott dolgoknak nem az alakja, csak a térbeli helyzete, nem a színe, hanem a megvilágítása módosul a tér- és időbeli változásoktól függően, elsajátítja a dolgok állandóságába vetett hitet is. Innen már csak egy lépés az arisztotelészi különbségtétel a lényeg és az esetleges között - ez viszont nem más, mint a világ állandóságába vetett hit kodifikálása. Ezt az állandóságot egyes akcidensek (járulékos elemek) - mint a látás szöge, a fény visszaverődése vagy a távolság megváltozása - csak módosítják, de meg nem változtatják. Az egyes kultúrkörök látásmódját is meghatározzák a vizuális konvenciók: a nyugati kultúrákban nevelkedett ember számára például evidencia, hogy "a fény mindig felülről és balról jön".^[48]

Ugyancsak konvenciónak és tanulási folyamat eredményének tartják a kétdimenziós képen a perspektíva szabályainak megfelelő térábrázolást. Az alaklélektan természetesen ezt a felfogást is elutasítja. A Gestalt-pszichológusok szerint az érzékelésben a tanulás és a tapasztalat szerepe minimális, szerintük az érzéki észrevevés nagyon is általános és szükségszerű ahhoz, hogy csak tanulás útján lenne elsajátítható.

A továbbiakra nézve fogadjuk el azt az állítást, hogy a kép tulajdonképpen nem más, mint a térbeli tárgy síkbeli kivetülése. "A vizuális érzékelés csodája az a képesség, hogy a szemben létrejövő optikai képből ki tudjuk olvasni a nem optikai valóságot." - írja Gregory, és ez más szavakkal azt jelenti, hogy noha a vizuális érzékelő rendszer: a szem és az agy a tér-idő dimenziót síkban és szimultán érzékeli, a tudat kiegyenlíti a sík vetületet úgy, hogy a fizikai valóságnak megfelelően tudunk a térbeli helyzetekre és az időbeli eltérésekre reagálni.^[49] Mai tudásunk szerint az észleleti kép kialakulása több, időben egymást követő összetevőjű folyamat: az első a tárgy keresése és megtalálása, ezt követi a feladatnak megfelelő információs tartalom kiemelése a tárgyból, majd megismerkedés a kiválasztott tartalommal.

A tárgyak megkülönböztetése a környezettől mindig izgatta a vizuális érzékeléssel foglalkozókat. Gyakorlatilag ugyanez a kérdés merül fel a kétdimenziós ábrázolásban az alap (háttér) és az ábra (forma) elkülönítése során is. E téren a legismertebbek Rubin megfordítható ábraalap mintái, amelyeken két különböző forma közös határvonala mentén egyszer az egyik ábrát látjuk alapnak és a másikat formának, majd éppen fordítva. Rubin szerint tetszőlegesen választjuk ki, mit tekintünk ábrának: "egy területből jelentést olvasunk ki, ha alaknak tekintjük és nem olvasunk ki belőle semmit, ha háttérnek látjuk."^[50] Erre pontosan rímel a Gestalt-pszichológia megállapítása, miszerint forma (alakzat) az, amit a tudatunk egységes egészként érzékel. Ma már ez a szubjektív megközelítés túlhaladott, bár a probléma kiterjesztésére: a tér és a térbeli tárgyak megkülönböztetésére ma sincs adekvát válaszunk. Rubin kísérleteinek jelentősége vitathatatlan, de a belőlük levont következtetéseket helytelen volt általánosítani: az általa használt vonalas ábrák az ábrázolás szélsőséges esetei, a fizikai képek túlnyomó többsége nem ilyen határozott síkokból tevődik össze; a valóságban nemigen találunk ilyen egyértelmű példákat.

A tárgy és a tér különvalóságának értelmezése nemcsak az elvont gondolkodásban jut szerephez: a természetből sok példát tudnánk felhozni hol arra, hogy a környezettől vizuálisan ne különüljön el egy élőlény (mimikri), hol arra, hogy erősen különbözzön a tértől egy szerves egész (pl. egy virág).

Az észleleti kép kialakulásának perceptuális cselekvései nagyban függnek az életkortól - erre példa lehet az, hogy a három éves kisgyermek még nem emeli ki a kontúrt, mint kötelező információs jegyet. Mint Arnheim írja, az észleleti fogalmakat a kisgyermek még nem képes individualizálni: számára kutyaság létezik, és nem egyes kutyák. Az életkorral együtt fejlődik a felismerési és a reprodukciós képesség is: minél több vizuális fogalmat őrzünk emlékeinkben, annál finomabb megkülönböztetéseket tudunk tenni az észlelt tárgyak között.^[51]

Wartofsky szerint az emlékezet a képzelettel társulva túlvisz a konkrét észlelési folyamatokon, de mindkettő kötődik még az érzéki észlelés közvetlen képzetanyagához. Egészen más absztrakciós folyamat kapcsolódik azonban az érzékileg észlelt vonások szimbólummal, kóddal való megjelenítéséhez, mint például a képi ábrázoláshoz vagy a nyelvhez. Egyes szerzők analógiát állítanak fel az idegrendszerben lejátszódó észlelési folyamat és a nyelvi leképezés között: szerintük a fogalmi kódoláshoz hasonlóan alakul át elektromos vagy kémiai jellé az érzéki inger is. Az élő nyelvekben a nyelvi struktúrák fejlődése során a szimbólumrendszer régen elkülönült azoktól a közvetlen észlelési helyzetektől, amelyeket ábrázol. Ez a folyamat - a közvetlen külső észlelési vagy motorikus tevékenységből való absztrahálás - odáig jutott el, hogy a dolgok helyett már szimbólumokkal dolgozunk. Az észlelt dolgot és helyzetet szó és mondat helyettesíti - a szimbolikus nyelvi absztrakció a közvetlen észlelés és cselekvés összefüggéseivel szemben bizonyos önállóságra tett szert.^[52]

Rövid és szükségképpen elnagyolt filozófiatörténeti kirándulásunkat zárjuk egy napjainkban egyre növekvő táború filozófiai módszer bemutatásával. Az egyes filozófiai irányzatok közötti párbeszédre törekvést, a korábbi eredmények átvételét, az adott kor filozófiai problémáival való szembesülést tűzi ki célul a B. Lonergan által a megértés megértésének definiált transzcendentális módszer. Három alapkérdése: "Mit teszek, amikor megismerek? Miért megismerés ez a tevékenység? Mit ismerek meg, amikor ezt teszem?" Először csodálkozunk, majd kérdezünk, később kutatunk. Az ember kutató szelleme mindenről mindent tudni akar. A kérdést megértés követi, majd ezt a fogalom, a definíció. Az emberi szellem megkülönbözteti az érzékelhetőtől az érthetőt, a gondolkodástól a létet. A transzcendentális elemzés kétfajta tudatosságot tételez föl; a kifejtett, objektivált, illetőleg az implicit, nem tárgyiasított tudást. A tudati tevékenység elemzése arra a következtetésre juttat bennünket, hogy a kérdésfeltevésben, a megértésben és az ítéletben egyaránt az "objektív valóság előzetes ismerete mutatkozik meg" - sőt, a kérdés önmagában hordozza a lehetséges válaszok mikéntjét.^[53] (Vö. Ryle Dilemmáival a 2.2 sz., A sokarcú kép c. fejezetben)

A vizuális érzékelés meghatározott korlátok között mozog: az ember számára az ún. látható színek hullámhossza 0,35-0,7 μm között található (ezek tulajdonképpen hangmagasságnak felelnek meg). A látást a fényerősség, a fényintenzitás és a telítettség befolyásolja. Az ember által érzékelhető fényerősség dimenziója néhány fénykvantumtól (10^-6 lumen) az ún. telítettségi küszöbig terjed. Ez az óriási különbség az ingerület vezetésében azonban csak látszólagos, a recehártya érzékenysége a nagyságrendi eltérésre nem tud reagálni.

A színérzéklet három monokromatikus szín: a kék, a zöld és a vörös kombinációjára vezethető vissza, a látóhártya ugyanis csak ezt a három főszínt képes szétválasztani. A színlátás elsősorban az agykéregben zajló folyamatok eredménye: az agykéreg a már említett három alapszín kombinációjából akár 160 színárnyalatot is képes elkülöníteni egymástól. A színlátás képessége egyénenként jelentős eltéréseket mutat: a színek érzékelésében a tanulási folyamat szerepe egyértelműen kimutatható: egy képzett és gyakorlott ember akár több tízezer színárnyalatot is fel tud ismerni.^[54]

Valamely fizikai objektum helyét a térben a következőképpen érzékeljük: az egyes tárgyak külső felületeiről a fényhullámok egyenes vonalban terjedve jutnak a szembe, ahol a térkoordináták a recehártyán mintegy vetületben jelölik meg az egyes fénykibocsátó pontok helyzetét. A domborulatok érzékelését a két szem parallaktikus koordinátája járulékos módon fejezi ki.

A szem ún. megkülönböztetési képessége az optikai tengely körül 1 szögperc, a látómező szélei felé haladva ez az érték 1 szögfokra növekszik. A két szem által alkotott látómező közel ellipszis alakú, melynek nagytengelye 180-200° , kistengelye 120° körüli szöget zár be. A látómezőből érkező fényingerek a retinán olyan centrális optikai rendszerbe szerveződnek, amely a látómezőben lévő tárgyak hű tükörképének felel meg. A retinán létrejövő kép azonban csak mint potenciális kép van jelen.^[55] A képi információk észleléséhez és feldolgozásához bizonyos időre van szükség: az ún. küszöbvizsgálatok eredményei szerint ez az érték 10-20 bit/sec közé esik. Az érzéki ingerek terjedési sebessége az idegrostokon 1-100 m/sec lehet.

Mai tudásunk szerint az emberi látórendszer vázlatos működése a következő: a szembe jutó fény a retinát ingerelve elektromos impulzussá alakul, majd a látóidegen át az agyba jut. Az idegrendszert felépítő idegsejtek, a neuronok három részből: a sejttestből, a dendritekből és az axonokból állnak. Az axonok az egyik sejtből a másikba kapcsolódó hosszú nyúlványok (hosszuk akár a 2 métert is elérheti), a dendritek pedig a rövidebb nyúlványok. A neuronok közötti tér ingerületátvivő anyaggal van kitöltve, amely idegimpulzus esetén a kémiai hírvivő szerepét tölti be. A neuronok közötti kapcsolódást biztosító helyeket szinapszisoknak nevezzük. Az idegsejt különleges tulajdonsága, hogy az axonok egész hosszában képesek idegimpulzusokat továbbítani. Az idegimpulzus pedig nem más, mint a sejt belső elektromos potenciáljában beálló lokális változás, amelynek oka a sejtmembrán ionáteresztő képességének gyors megváltozása. Ez a folyamat - amelyet depolarizációnak nevezünk - kb. 1 milliomod másodperc alatt megy végbe, az így keletkezett impulzus pedig (mint az előzőekben már említettük) az idegroston 1-100 m/sec sebességgel terjed. Az axon végén beérkező impulzus kémiai vivőanyagot szabadít fel, amelynek hatása a következő idegsejt membránjára kétféle, mégpedig egymással ellentétes lehet: vagy depolarizálja a sejtet és ezzel saját impulzus kibocsátására készteti, vagy növeli a membrán potenciálját, amely a következő depolarizáció során képes továbbítódni a vele kapcsolatban álló sejtekhez. A depolarizáló hatás a serkentő, a potenciálnövelő pedig a gátló szinapszisokon keresztül jön létre.^[56]

A retina szerkezetét kutatja R.H. Masland, aki a retinát nemcsak fényérzékeny sejtek gyűjtőhelyének, hanem ennél jóval többnek: a központi idegrendszer kihelyezett részének tartja. Az egymással összeköttetésben lévő idegsejtek, a neuronok már egyfajta képelemzést is végeznek: ennek eredményeképpen a nyers vizuális jelek egyes vonásai már a látókéregbe jutás előtt hangsúlyt kapnak. A korábbi kutatások kiderítették, hogy a retinát felépítő idegsejtek öt fő típusba sorolhatók. Közülük három típus - a fényérzékelő sejtek: csapok és pálcikák, a bipoláris, illetve a ganglionsejtek - a retinából közvetlenül az agyba futó pályát alkotnak. Két típus viszont - a horizontális és az amakrin (ti. nem hosszú rostú) sejtek keresztirányú pályát alkotnak a retinán, így ellenőrizve és módosítva az agyi pályákra jutó üzeneteket. Masland újabban bebizonyította, hogy a fent vázolt öt sejttípus oly sok, egymástól eltérő altípust foglal magába, hogy az elemek száma akár az ötvenet is elérheti. A neurobiológia előtt - az eddigi, a kisszámú alapelem közötti kölcsönhatás felderítése helyett - álló legnagyobb kérdés: miért van szükség ennyi sejttípusra? A látóideget a ganglionsejtek axonjai alkotják, melyek többsége fény hiányában is aktív, tehát axonjaik mentén idegi impulzus, más szóval akciós potenciál mutatható ki. A fényhatásra kisülési sebességük jelentős növekedésével vagy csökkenésével reagálnak. Minden egyes ganglionsejt a látótérnek csak egy, pontosan körülhatárolható részére reagál. Ezt a meglehetősen kis területet az adott sejt receptív mezőjének nevezik. A receptív mező és környezete egymással fordítottan reagál (serkentő, illetve gátló hatás lép fel) - ennek következtében ez a fajta ganglionsejt már bizonyos egyszerű kontraszt-kiemelésre is képes. Egy más típusú ganglionsejt a fényinger mozgásának tényére és a mozgás irányára érzékeny - úgy is mondhatnánk: irányszelektív. Ha a fényinger nem mozog, az egész receptív mező egyforma választ ad, ha mozog, akkor viszont egy meghatározott irányban hosszantartó akciós potenciál-sorozattal reagál, míg más irányokra kevéssé, vagy egyáltalán nem válaszol.^[57]

A ganglionsejtek két nagy típusa a színérzékelésben játszik eltérő szerepet. A nagy ganglionsejtek színvakok - tehát nem képesek a különböző színekre érzékeny csapokról érkező információt megkülönböztetni. Ezzel szemben a kis ganglionsejtek érzékelik a csapsejtek által továbbított színt is. Sikerült arra a régi megfigyelésre is magyarázatot találni, hogy vajon gyér megvilágításnál miért színvakok az emberek? Kiderült, hogy a színekről információt továbbító hullámhosszra érzékeny csapok csak egy bizonyos fényintenzitásszint fölött működnek; ha a megvilágítás ez alatt az érték alatt marad, a szem nem képes a színeket érzékelni. A csapsejtek három különböző típusa ismeretes, ezek más és más pigmentet (fényelnyelő molekulákat) tartalmaznak, amelyek a hullámhossztól függően érzékelik a színt.^[58]

A bipoláris sejtek a retina külső részéből - ahol a horizontális sejtek vannak - vezetik az ingerületet a retina belső részébe, majd innen az agyba. A rendkívül nagy változatosságot mutató amakrin sejtek (eddig mintegy 30 féle alakot sikerült kimutatni) rendeltetése közül mostanáig egyet tudtak minden kétséget kizáróan bizonyítani: ez pedig egyes irányszelektív ganglionsejtek átmeneti akciós potenciáljának erősítése.

Marton Magda az állandó tér észlelésére irányuló kutatásai során a szemmozgás és a bioelektromos folyamatok együttes vizsgálatával mérte a vizuális információ feldolgozását. Miközben környezetünket másodpercenként 2-4 ugró (szakkádikus) szemmozgással nézzük, mégis folyamatosan látjuk. A szem ugrását saját magunkon nem észleljük, pedig látásunk szaggatott, diszkontinuus mintavételekből áll. A vizuális folyamat szakkádikus jellege az idegrendszeri feldolgozó folyamat következtében eltűnik, és a látási élmény folytonos lesz. Marton Gaarderre hivatkozik, aki megállapította, az ugró szemmozgásnak a látás fenntartásában homeosztatikus, szabályozó szerepe van. A látórendszer az átlagosan 300-500 msec időtartamú fixációk során egy-egy szemmozgás végén visszajelző (feedback) információt kap.^[59]

Az 1981-es Nobel-díjasok egyike, Roger W. Sperry, az agyféltekék működése és egyes információ-feldolgozó folyamatok vezérlése között kimutatható kapcsolatok vizsgálatára kapta a kitüntetést. Kísérleteivel igazolta a két féltekének az információ-feldolgozásban játszott eltérő szerepét. A bal félteke szeriális, elemző képessége a beszéd értelmezésében, a matematikai jellegű feladatok megoldásában, a jobb félteke összegző tulajdonsága pedig a tér- és színlátásban, valamint a mintafelismerésben játszik elsődleges szerepet. Kimutatták azt is, hogy a bal félteke a nyelvi jeleket egészen atomizált formában, szekvenciális sorrendben dolgozza fel, de az írott szövegek betűit a két félteke mintegy "munkamegosztásban" érzékeli. A fonetikai és szemantikai értelmezés kizárólag a bal féltekében zajlik (erre a "néma" jobboldal képtelen), a betűk vizuális-geometriai jellegzetességeit, a görbék és vonalak által alkotott mértani alakzatokat viszont a jobb félteke érzékeli. Az írott szöveg olvasása közben két, közel szimultán folyamat zajlik: a jobb félteke a betűk, szavak geometriai sajátosságait, a bal pedig a szavak hangzását, jelentését hasonlítja össze és azonosítja a memóriájában tárolt képi, illetve nyelvi elemekkel. (vö. Neisser kognitív sémáival) Ez a felismerés magyarázatot ad arra a megfigyelésre, hogy a fonetikus ábécét használó népeknél a verbális, analitikus, lineáris információ-feldolgozásban a bal, a vizuális, térbeli, szintetikus folyamatokban a jobb félteke vesz részt. Ezzel szemben a képírásra épülő közösségeknél a verbális, analitikus, szekvenciális feldolgozásban a jobb félteke szerepe dominál.

Bár egzakt mérésekre csak a mostani, az agy bioelektromos rezgéseit követni tudó műszeregyüttes ad lehetőséget, már a XIX. században is leírták az agy kétféle, egymástól eltérő működését. Jackson propozicionális gondolkodásnak nevezte az absztrakt, logikus, analitikus tevékenységet, amely beszéddel, írással fejezi ki magát, és oppozicionálisnak a holisztikus, szintetikus képességet, amely főleg a képek értelmezésében mutatkozik meg.^[60] A két félteke a kérgestesten keresztül van egymással összeköttetésben, az itt futó idegpályák biztosítják az állandó kapcsolatot és kölcsönhatást.

Végezetül még egy érdekesség: az agyban lévő oldalsó térdestestekben a kis méretű sejtekből álló ún. parvo-rendszer a színkontrasztról, a nagy méretű sejtekből álló magno-rendszer a fényerőkontrasztról hordoz információt. A magno-rendszer sejtjeiből a látókéreg meghatározott rétegébe, innen a látókéreg egy másik részének vastag sávjaiba kerülnek az idegimpulzusok. A jelek itteni elemzése a mozgásról, illetve a mélységről szolgáltat információt. A parvo-rendszer viszont a látókéreg ún. foltközeibe juttatja az impulzusokat, ezek a látókéreg halvány sávjaiba kerülve az alakról tájékoztatnak. A parvo- és a magno-rendszerből jövő információk összekapcsolása a belső látókéreg vékony sávjaiban történik, majd innen vetül a látókéreg szintetizáló munkát végző részére. E működési vázlatot Livingstone ismerteti, akinek felfedezései nyomán lett ismertté az a tény, hogy a vizuális jeleket nem egyetlen hierarchikus rendszer, hanem legalább három különálló rendszer elemzi az agyban. Egyelőre még csak valószínűsíteni lehet, hogy az alakról, a színről, illetve a mozgásról és térbeli szerveződésről egymástól elkülönítve folyik az emberi szembe jutó vizuális információk feldolgozása.^[61]

A vizuális érzékeléssel kapcsolatos kérdésekre századunk második felében már nagyrészt választ adott a tudományos kutatás. Többek között fény derült egy igen érdekes jelenség, a vizuális illúziók létrejöttének hatásmechanizmusára is. Ennek alapja az a fiziológiai tény, hogy ismételt erős ingerek hatására az idegsejtek elfáradnak (nem csak a látásban résztvevők), illetőleg alkalmazkodnak az állandó ingerülethez. Az agykérgi irányérzékelő receptorok részbeni szelektív kifáradása, illetve adaptációja az oka érzékcsalódásainknak. (Például ha sokáig nézünk egy folyót, majd hirtelen a partjára pillantunk, eleinte a partot is mozogni látjuk. Hasonló mechanizmus miatt az alábbi ábrán egy háromszög vonalait "látjuk" ott, ahol sem vonal, sem háromszög nincsen.) Mind a mai napig nincs azonban kielégítő magyarázat a háromdimenziós térlátásra. Általánosan elfogadott vélemény szerint a két szemben önállóan létrejövő két retinakép közti kismértékű arányeltolódás érzékelésének a képessége, a sztereoszkópos látás biztosítja a térlátást. Ennek ellentmond az a tény, hogy mélységérzékelésre azok az emberek is képesek, akik csak egy szemmel látnak. Erre a jelenségre azonban egyelőre még nem tud választ adni a fiziológia.

Mint az előzőekben nyomon követhető, a látás nemcsak reprodukáló, hanem értelmezési folyamat is: a látvány értelmezése jóval magasabb szintű tevékenység mint a külvilágról alkotott képmás létrejötte. A retinán, de még az agy felszínén reprodukált kép is kétdimenziós, az észlelet viszont lehetővé teszi a háromdimenziós térben való biztonságos tájékozódást is. Az emberi érzékelést tehát végső soron az agysejtek aktivitása határozza meg. A vizuális érzékelés végeredményét ugyan már a retinában végbemenő információ-feldolgozó folyamat kezdi kialakítani, de az észleleti kép szintetizálása a magasabb rendű élőlényeknél a látókéregre hárul.

Sokáig tartotta magát az az álláspont, hogy az emberi test a térben helyezkedik el, ahol alá van vetve mindazon mechanikai törvényeknek, amelyek az összes többi térbeli testet is irányítják. Ezzel szemben az emberi szellem nem térbeli, működése nem nyilvános és nincs alávetve mechanikai törvényeknek. A test és a szellem kölcsönösen hat egymásra, az ember a tudat, az öntudat és az introspekció révén és ez utóbbi folyamán szerez tudomást saját szellemi állapotáról és tevékenységéről. A fizikai lét tér- és időbeli, anyagból épül fel, vagy az anyag a funkciója, a szellemi lét viszont nem tér- és nem időbeli, tudatosságból áll, vagy a tudat a funkciója. Mindebből következően az ember két párhuzamos, egy belső és egy külső történetet él át.

Ezt a "hivatalos elméletet" élesen támadja Gilbert Ryle, aki ezt a kettős-élet elvet a "gépben lakozó kísértet dogmájának" nevezte és a radikális kategória-hibák egyikének tartotta. Szerinte ugyanebbe a karteziánus kategória-hiba körbe tartozik Galilei minden térben lévőre kiterjesztett mechanikai elmélete is. Hobbes - logikailag végiggondolva ezt az elvet - megállapította, hogy "ennek következtében az ember csak a bonyolultság fokában különbözik az óraműtől". Descartes - aki határozottan elkülönítette a térbeli - mechanikai, illetve a nem-térbeli - nem-mechanikai mozgásokat - vallásos, morális alapról elutasította Hobbes álláspontját. Descartes elmélete, a paramechanikai hipotézis a szellemet is dolog-nak - csak a testtől különböző típusúnak, a szellemi folyamatokat is ok-okozatok láncolatának - csak a testitől eltérő fajú-nak tartotta.^[62]

Ryle sziporkázó érvelése nyomán szertefoszlik a kontraszt szellem és anyag között: ez ti. nem rész-egész és nem ellentét kérdése: az idealizmus, illetve a materializmus "helytelen kérdésre adott válasz". Ryle szerint a szellem és az anyag nem azonos logikai típusú terminusok, ezért "szembeállításuk értelmetlen". az emberek tevékenység-stílusa és -módja önmagában az a mód, ahogy szellemük működik: "a szemmel látható értelmes tevékenység nem jele a szellemi működésnek, hanem maga a szellem működése." Az érzet fogalmát is rendszerint csak az észleletek specializált családjára vonatkoztatják. Ryle mesterkéltnek tartja az érzetfiziológia és érzetpszichológia terminus használatát, alkalmazását pedig egyenesen áltudományosnak, a karteziánus elmélet továbbélésének véli. Szerinte az érzetekben nincs semmi "szellemi"; "az érzetnek nincs mérete, alakja, helye, színe, szaga" stb., "az érzet nem jelent sem megismerést, sem tévedést". Az érzéki észlelés nyomán létrejövő képek "tulajdonosuk magántermészetű vizuális terét" töltik be - eredetük fizikai és fiziológiai, de nem feltétlenül pszichológiai.^[63]

Gilbert Ryle metafizika-ellenes álláspontja - amely csak egy kiragadott példa a kortárs filozófusok véleménye közül - azért is érdekes számunkra, mert általa érzékelhetjük, hogy a filozófus kristálytiszta érvelése ellenére még sokáig él tovább a közgondolkodásban, de más tudományokban is a korábbi szellemi hagyomány. Ryle hiába bizonyította be, hogy a szellemi nem jelöli a dolgok vagy események olyan státuszát, amelynek következtében ezeket a fizikai világban nevezett valamiben, mint egy raktárban, tilos lenne elhelyezni - illetve fordított értelemben lehet-e különbséget tenni bizonyos dolgok szellemi vagy fizikai státusza között. Később látni fogjuk, hogy a Ryle által "filozófiailag semmitmondó"-nak tartott fizikai világ fogalma milyen tartósan érvényesül a tudományos gondolkodásban is.

A vizuális érzékelés elválaszthatatlan az emberi gondolkodástól: az érzetek gondolattá alakulásának a folyamatát azonban nagyon nehéz adekvát módon leírni. A mai kor paradigmája, az információ- és rendszerelmélet az érzéki megismerés vizsgálatát is áthatotta: e felfogás szerint a környezetről nyerhető érzetek információkként szerepelnek, és ebben a folyamatban az ember információátvivő berendezésként vesz részt. Az élőlények mint információ-feldolgozó rendszerek működnek, amelyek jellegzetessége az önszervező képesség mellett a mintafelismerésre való alkalmasság; ez utóbbit tanulással tökéletesítik.

Az emberi gondolkodás kutatása arra a kérdésre keresi a választ, hogy hogyan, milyen formában tároljuk ismereteinket? Hogyan dolgozza fel az ember a külvilágból származó ingereket? Mi az érzékelés, az emlékezés, a tanulás, az intelligencia szerepe? A megismerés (kogníció) komplex folyamatának vizsgálata nemcsak a megismerő tevékenység mibenlétét, de ennek modellezését is célozza. A kognitív tudomány paradigmája pedig egyenesen arra épül, hogy az emberi gondolkodás számos aspektusa megragadható számítógépes modellekkel. A kutatások két irányból is folynak: a holizmus azt vallja, hogy az egész több, mint a részek összege, a redukcionizmus szerint viszont az egész megérthető az összetevők mibenléte, módja, elvei, szabályai, mozgató rugói alapján.^[64]

Toda az emberi információkat két csoportba: adatszerű információkra, illetve az ezek felhasználására vonatkozó feldolgozó struktúrákra, működési sémákra osztja. Az első típusba a szóban kifejezhető, a másodikba a nem verbalizálható információk tartoznak. Ez utóbbiak - amelyekkel a számítógépek nem rendelkeznek - a készségeken kívül az alkotóerőt, az intuíciót stb. jelentik. A kutatások most erőteljesen folynak, miként lehetne ezekre a képességekre megtanítani a számítógépeket is.^[65]

Az információ-feldolgozás vizsgálatának három útját Tánczos Zsolt a következőkben fogalmazza meg:

- az ismétlődő, jól értelmezhető alapjelenségek kiemelése: ez szabályozáselmélettel vagy más technikai függvénnyel jól leírható;

- a jelenségek egymás melletti felsorolásában a tervszerűség egy-egy jelenségkörhöz kötötten nyomon követhető;

- a pszichológiai-fiziológiai elméletek szerint a reflexapparátusra jellemző törvényszerűségek általánosan érvényesek, és alapvetően jellemzőek az idegrendszer működésére is.^[66]

Az ember a megismerő tevékenység útján szerez tudomást a környezetéről. A megismerés alapja az észlelés, amely "adott pillanatban az érzékszervekre ható tárgyak és jelenségek visszatükröződése tudatunkban".^[67] A megismerő tevékenység legmagasabb foka az értelmi feldolgozás, a gondolkodás.

Annak érzékeltetésére, hogy a ma már általános érvényűnek tekinthető információ-feldolgozásnak, információátvivő berendezésnek négy évtizede még nyoma sem volt, végezetül idézzünk egy részletet egy, a 40-es években szerkesztett, majd több kiadást is megért pszichológiai szótárból. A gondolkodás - Denken címszó alatt (többek közt) a következő olvasható a Psychologisches Wörterbuch-ban:^[68] "A gondolkodás lelki folyamat... jelentések, vonatkozások és értelmes összefüggések megragadása és előállítása. A gondolkodási aktusok: a tudattartalmak összehasonlítása, absztrahálása, kombinálása; a gondolkodás teljesítményei: az ítélés, a következtetés és a fogalomalkotás. A gondolat a tárgyi illetve más jelentéssel rendelkező gondolkodási tartalom... A bonyolultabb gondolkodási műveletek fontos segédeszköze a nyelv, ennek ellenére nem lehet csak a »belső beszéddel« megmagyarázni a gondolkodást. A gondolkodási folyamat vizsgálata a megfigyelés nehézkes volta miatt nem könnyű. A gondolkodás egyes fajtái más-más megközelítésben:

1) tartalmi szempontból elméleti és gyakorlati;

2) a gondolkodás útja szerint diszkurzív és intuitív;

3) az eredmény szempontjából reproduktív és produktív;

4) az ellenőrzés foka szerint kritikai illetve kritikátlan;

5) a gondolkodás menete lehet rendezett, célratörő vagy szabad, kötetlen.

A gondolkodás az ember másra vissza nem vezethető alapképessége."

A XX. század második felének paradigmája az információ- és rendszerelmélet lett. Kiindulópontja Ludwig von Bertalanffy és Norbert Wiener munkássága. Wienernek az információt és a vezérlést összefoglalóan tárgyaló elméleti munkája Cybernetics or Control and Communication in the Animal and the Machine címmel 1948-ban jelent meg és ugyanebben az időszakban publikálta Bertalanffy a rendszerelméletet megalapozó, Az általános rendszerelmélet problémái című tanulmányát. A kibernetika az egymással kapcsolatban lévő egyes elemeket - így elsősorban az élő szervezeteket, a gépeket, de a társadalmat is - önszabályozó rendszernek tekintve az információt és az információ visszacsatolását (feedback) a rendszerek célszerű szabályozásában betöltött szerepük alapján vizsgálja, tudományos vizsgálat tárgyává téve az információt és a rendszereket egyaránt. Néhány éven belül kialakultak a kibernetika szakterületei, köztük a biokibernetika, amelynek tárgya az állati, illetve az emberi szervezetben folyó információáramlás és -vezérlés vizsgálata, célja pedig a megszerzett ismeretek orvostudományi, műszaki stb. felhasználása.

A biokibernetika - sok egyéb kérdés között - azt a folyamatot elemzi, amely az élő szervezetben zajlik az információ felfogásától a választevékenységig. A baktériumokban az információ felfogására, átalakítására és a választevékenységre egyaránt egy-egy specifikus fehérjemolekula szolgál. Ezek a sejthártyában találhatóak meg, és külső inger - például hő - hatására struktúraváltozás indul meg bennük, ezzel késztetve a baktériumsejtet a válaszadásra - például mozgásra. Mivel az egysejtűeknél az információ felfogástól a választevékenységig terjedő mechanizmus egy sejten belül zajlik le, Ösawa ezt a sejtműködést molekuláris mechanizmusnak nevezte. A többsejtűekben ez a folyamat egy-egy specializált sejttípusra tartozik. A bemenő (input) információ a felfogó szerven (a látás, hallás, tapintás, szaglás, ízlelés érzékszervén) keresztül jut az információt továbbító érzékelőideg sejtjein át az információ feldolgozást végző központi idegsejtekbe (magasabb rendű élőlényeknél az agyba). A válasz a mozgatóideg sejtjein át továbbítódik a tevékenységet létrehozó szervhez (pl. izomhoz vagy a kiválasztás mirigyeihez).

Az érzékelő szerv a fény, hang, hő, vegyi anyagok stb. által kiváltott ingert elektromos jellé alakítja át, minek következtében megváltozik az érzékelő szerv elektromos potenciálja. A sejt és a sejtek közötti állomány elektrolittal van kitöltve, amely nátrium, kálium, klór stb. ionokat tartalmaz. A sejthártya felépítése folytán a különböző ionokat szelektíven engedi át. Így például ha a látóidegre fény esik, a meginduló fotokémiai reakció hatására a K (kálium) ion áthatolóképessége növekszik, a Na (nátrium) ioné pedig csökken: ennek következtében a sejtben negatív elektromos potenciál lép fel.^[69]

Az osztályozás és a fogalomképzés minden tudományos tevékenység alapja. A fogalomképzést segíti egy általános tudományos eljárás, az adatelemzésre, adatstrukturálásra épülő modellképzés.

Az emberi gondolkodásmódra is lehet fogalmi, mentális és más modellekkel következtetni - ezt az eljárást főként a megismerési folyamatokat vizsgáló kognitív tudomány alkalmazza előszeretettel. A következtetési mechanizmusokat analógiák felállításával, típuspéldák alkalmazásával elemző kognitív pszichológia (kifejtését bővebben ld. a következő fejezetben) az így felállított mentális modellek segítségével elemzi az emberi megismerés folyamatát.^[70] Az általánosabban vett pszichológiai kutatás az észlelés és a gondolkodás elméleti modelljei mellett az emberi tényezőket is figyelembevevő problémamegoldó gondolkodás pszichikus modelljeit is igyekszik kialakítani.^[71] A fogalmi modellek azzal az igénnyel épülnek, hogy a mindennapos észlelés mellett a szimbólumrendszer kialakításán és a fogalmi absztraháláson keresztül az idő rögzítéséig lefedjék az emberi gondolkodás teljes folyamatát.^[72]

Modellképzéssel természetesen nemcsak a megismerési folyamatokat lehet elemezni. B. Schmidt általánosan érvényes módszereket mutat be, amelyekkel felbontja és tagolja a vizsgálandó rendszert. Az általa bemutatott modelltípusok a következők:

- matematikai,

- grafikus,

- szimulációs,

- fizikai modellek, ezeket a rendszerek vizsgálatába is bevonják.

A matematikai modellek - amelyek lehetnek determinisztikusak, valószínűségiek, sztochasztikusak stb. - a rendszer időbeli változásait matematikai egyenletekkel modellezik; az egyenlet megoldása általában megadja a rendszer számára a kívánt értékeket. A grafikus modellek a rendszer elemeit és funkcióit kétdimenziós térben, grafikus eszközökkel ábrázolják. A szimulációs modellek a rendszerek által az időben, közvetlenül egymás után jelentkező állapot-átmeneteket rendszerint többváltozós függvények beépítésével, többnyire számítógépes segítséggel modellezik. A fizikai modellekben a rendszerelemeket fizikai méretük reprezentálja, egymáshoz fűződő kapcsolataik a fizika törvényeinek segítségével mutathatók ki.^[73]

A fenti modelltípusok elemeit ötvözi a makromodell, amely egyidejűleg több megközelítést is alkalmaz, az egydiszciplinás modellektől eltérően tárgyát mint egészet kezeli, a modell felépítése során pedig az egésztől halad a részek felé. Az információ-feldolgozás makromodelljeinek két fő típusát E. Harada és H. Kaiho az alábbiakban jelöli meg:

1) az áramlás-diagram modell elsősorban az információ áramlását és annak átalakulását vizsgálja;

2) a hálózati modell az ismeretek belső kifejezését és felhasználását helyezi előtérbe.

Időben korábbiak a számítógépes hardver analógiájára készült áramlás-diagram modellek, későbbiek a mesterséges intelligencia kutatásához kapcsolódó hálózati modellek.^[74]

Az információ áramlását és feldolgozását középpontba helyező modellek az információ bevitelét, átalakításának és feldolgozásának egyes fázisait diagramokkal ábrázolják. Atkinson és Shiffrin a korábbi észlelési, illetve memóriamodelleket szintetizálva megalkotta a megismerési tevékenységet magyarázó modelljét. Eszerint a külvilágból az inger az érzékelési információtárba jut, az ott töltött néhányszor tíz msec alatt különböző kódolási folyamatokon megy keresztül. Innen a rövidtávú memóriatárba kerül, ahol az azonnali emlékezést elősegítő újrafelidézési, kódolási, döntési és kontrollfolyamatok zajlanak. Ez a memóriatár tartalmazza a reakciókészséget és az információk gyors eléréséhez szükséges kikeresési tervet is. Az információ ebből a memóriatárból igen gyorsan átkerül a hosszú távú memóriatárba, és az ott lévő információkba beépülve ismeretté válik. A tárolt ismeretek felhasználása kikeresési feladatként apercipiálódik, ennek során az ismeret a hosszú távú memóriatárból a prompt memóriatárba jut, majd innen a rendszer kimeneteként jelentkezik. Atkinson és Shiffrin ismertetett modellje egyirányú sorozatként kezeli az információ-feldolgozás folyamatát, ezt később mások továbbfejlesztették.

Az ismeretek belső kifejezését és alkalmazását előtérbe helyező modellek megalkotói abból indultak ki, hogy a megismerő tevékenység elsődlegesen nem az egy irányba áramló információ eredményeként megy végbe - ennél lényegesebb, hogy a bevitt információ hatására megváltozik a memória belső állapota. A megismerő tevékenység ennek az állapotváltozásnak az eredménye, melynek vizsgálatához azonban nem elegendő a bemenő információ feldolgozásának analitikus vizsgálata. A hosszú távú memóriatárban a külvilágról tárolt információk nem elszigetelten, hanem egymással igen bonyolult kapcsolatrendszerben őrződnek. Collins és Quilliam ennek alapján építette föl propozíciós háló-modelljét, amelyben az általános fogalmakat csomópontok, a fogalmak közötti relációkat pedig összeköttetések reprezentálják az emberi memóriatárban. A modell működési elve a szétterjedő aktiválás hipotézise: a csomópontok ingerlésével az összeköttetéseken keresztül terjed az ingerület és aktiválja a relációk mentén található csomópontokat.

Az elmúlt 25 év makromodelljei sok részproblémára megadták a választ, de közben a kérdésfelvetés is változott. Ha a kontrollt mintegy külső hatásként, a motivációt ezzel szemben belső indítékként kezelve az alapvető kérdést nem így tesszük föl: mi kontrollálja az emberi viselkedést, megismerést?, hanem például így: mi motiválja az ember megismerő tevékenységét? - akkor talán valamelyest közelebb kerülhetünk a valós világhoz, ahol nem tökéletesen működő, azonos bemenetre azonos kimenettel válaszoló emberek élnek körülöttünk. Az információ-feldolgozás makromodelljeinek új kutatási irányai is az eddigi idealisztikus képtől eltérően fogalmazzák meg kiinduló feltevéseiket. Így például a meta-kognitív kutatások egyik ága azt a hipotézist vizsgálja, hogy az ember önmaga vezérli saját megismerő tevékenységét, melynek során a céllal való összehasonlítás útján kontrollt is végez. Az eddigi modellek arra a feltételezésre épültek, hogy amennyiben egy információ a hosszú távú memóriatárba beíródik, akkor a tárolt információt minden esetben elő is lehet hívni. A valóságban azonban ez nem így van, tehát a modellekbe be kell építeni azt az eshetőséget, hogy az ember nem mindig jár sikerrel, ha egy már ismert információt akar aktivizálni. Figyelembe kell venni azt a tényt is, hogy a valós világban az emberek elsősorban szükségleteiknek megfelelően alkotják meg a környezetüket reprezentáló modellt, tehát adott esetben szelektálnak, előítéleteik vannak, hibás döntéseket hoznak. Mindezeken túlmenően a modellalkotók fölhívták a figyelmet arra a hétköznapi tényre is, hogy az emberek nemcsak a józan ész alapján cselekszenek.^[75] Az emocionális és a megismerő tevékenység szoros kapcsolatban van egymással, így az emberi információ-feldolgozást szimuláló makromodellek építése során az emocionális tevékenység sem hagyható figyelmen kívül.

Az elmúlt két évtizedben az emberi információ-feldolgozás elméletét szinte forradalmasította a kognitív pszichológia, amely nemcsak a lélektant helyezte új alapokra, hanem más humán tudományokra is jelentős hatással volt. A kognitív pszichológia - amelynek elméleti megalapozása Ulric Neisser nevéhez fűződik - az emberi megismerési folyamatot egységes elvek szerint rendezi az észleléstől az emlékezeten, figyelmen, alakfelismerésen, problémamegoldáson át az értelmi fejlődésig, az információ-feldolgozás folyamatát pedig a rendszerben (a pszichikumban) áramló információ nyomon követésével vizsgálja. A kogníció tulajdonképpen filozófiai, azon belül is ismeretelméleti fogalom, amely a valóság megismerésére és megértésére szolgáló tudatos törekvést jelenti. Jelzős szerkezetben több tudományterülettel kapcsolatosan is előfordul.

A kognitív pszichológia elmélete szorosan kötődik a harmadik generációs számítógépek kialakulásához. (Nem véletlen, hogy az akkor forradalmian új számítógépek és Neisser Cognitive psychology című művének megjelenése között mindössze három év telt el: az előbbiek első példányait 1964-ben kezdték üzembe helyezni, a könyvet pedig 1967-ben adták ki.) Ezek a számítógépek sok olyan műveletet képesek elvégezni, amelyek hasonlatosak az emberi információ-feldolgozás folyamatához: bemenő információkat vesznek föl, adatokat tárolnak és keresnek ki memóriájukból, szimbólumokat kezelnek stb., míg végül a folyamat eredményeként valamilyen értékelhető információt bocsátanak ki. Az ugyanezekben az években zajló társadalmi folyamatok (a közhelyszerűen információs forradalomnak nevezett jelenség) is segítették a kognitív pszichológia kialakulását. Az új szemlélet jegyében az információt dologként, termékként, a társadalmat pedig az információ termelési, továbbítási és fogyasztási rendszereként kezeljük, és az emberre úgy tekintünk, mint az információ előállítójára, fogyasztójára. Mindennek következtében az információ-feldolgozás mechanizmusa a társadalmi érdeklődés homlokterébe került.

A módszertani alapokat a kognitív pszichológia számára a XX. század első felének három nagy lélektani irányzata adta: az egyik Tolman teleologikus behaviorizmusa, amely a behaviorizmus Stimulus - Response (inger - válasz) modelljéhez az Organisation-t (szervezetet) is hozzáillesztette. A másik alapelmélet Freud tudományosságát tekintve ma már erősen vitatott pszichoanalízise, amely az emberi viselkedést a lelki okokra visszavezetve modellezi, a harmadik pedig Piaget ún. fejlődési ismeretelmélete - ez a megismerési funkciókat a külvilághoz való pozitív viszonyulásként modellezte, a funkcionális szempontok fontosságát hangsúlyozva. A modellalkotás módszerére Chomsky és Fillmore nyelvelméletének is nagy hatása volt. A kognitív pszichológia szempontjából valamennyi addigi lélektani irányzat közös hiányossága az volt, hogy elhanyagolta az emberre döntően jellemző megismerési folyamat, tehát az ismeretek megszerzésére, megszervezésére és alkalmazására irányuló céltudatos és permanens törekvés vizsgálatát, elemzését. Ezen új megközelítés mellett Neisser a legtöbb pszichológiai kísérlet általános érvényességét korlátozó mesterséges laboratóriumi feltételek helyett azt ajánlja, hogy "... több figyelmet kellene szentelni a valóságos világnak, amelyben az észlelők és a gondolkodó emberek élnek, valamint az információ finomszerkezetének, amelyet ez a világ elérhetővé tesz számunkra." Más szóval: nagyobb hangsúlyt kell kapnia az ökológiai validitásnak, melyek hiányában a kísérletek a mesterséges környezeti feltételek miatt irreleváns eredményt is adhatnak.^[76] A kognitív pszichológia gondolati hátterében megtalálhatjuk a vitalizmust is, amely ugyan a XVI-XVII. században a természettudományokból már eltűnt, de az élettanban tovább élt. Az élő szervezetnek a mechanikus struktúráktól eltérő tulajdonságai - mint például a célirányos törekvés vagy az önmegvalósítási vágy - tudományos magyarázatra alkalmatlanok: ezt bizonyítja az ösztönelmélet (instinktivizmus) kudarca is.

Mint Neisser Megismerés és valóság című könyvében megállapítja, az információ-feldolgozó elméletek is csekély figyelmet szentelnek a környezet által ténylegesen kínált információnak. Tekintettel arra, hogy az észlelés a legalapvetőbb megismerési folyamat, ebből kell a többi kognitív tevékenységnek is kialakulnia. "Az észlelés lényege, hasonlóan az evolúcióhoz, bizonyára annak a felfedezése, hogy milyen a környezet, valamint a hozzá való alkalmazkodás." A megismerő tevékenység modellezéséhez Neisser bevezeti a séma^[77] fogalmát, "amely a teljes észlelési ciklusnak az a része, amely az észlelőhöz képest belső, a tapasztalat által módosítható, és az észlelt dologra nézve valamiképpen specifikus. A séma információt vesz fel, amint az az észlelő felszíneken hozzáférhetővé válik, és meg is változik ettől az információtól; irányítja a mozgásokat és a felderítő tevékenységet, melynek révén még több információ válik hozzáférhetővé, és az újabb adatok tovább módosítják." "Jóllehet az észlelés nem változtatja meg a világot, megváltoztatja az észlelőt" - azáltal, hogy minden új információ megváltoztatja a sémát (ezt a jelenséget Piaget akkomodációnak nevezi).^[78] A minden emberre jellemző belső sémák alapvetően határozzák meg az új információk felvételét és azok beépülését a meglévő sémákba - részben erre vezethető vissza Eleanor Gibson megállapítása, mely szerint a jártasabb észlelő több információt tud az ingerekből nyerni, mint a járatlan.^[79]

Neisser szerint biológiai szempontból a séma az idegrendszer részét alkotja, módosíthatóságát és szerveződését neuron-együttesek, funkcionális hierarchiák, fluktuáló elektromos potenciálok és más, eleddig ismeretlen egyéb entitások teszik lehetővé. A séma nem egy központ az agyban, hanem egy egész rendszer: receptorokból, afferens és efferens (a központi idegrendszerbe be- illetve onnan kivezető) pályákból, valamint előrecsatolási egységekből áll - összegezve: fiziológiai struktúrák és folyamatok aktív területe. Ha a számítógéppel keresünk analógiát, a séma az információ-felvevő rendszerrel egyenlő, gépi nyelven format-ként definiálható: meghatározza, milyen típusúnak kell lennie az információnak ahhoz, hogy koherens értelmezéshez vezessen. Azokat az információkat, amelyek ettől eltérnek, a rendszer nem veszi figyelembe. A séma felfogható a tárgyak és események feltárására szolgáló tervként is, azonban a "séma nemcsak a terv, hanem egyszersmind a terv végrehajtója is. Egyszerre a cselekvés mintája, és minta a cselekvéshez." A séma működése nem függ külső energiaforrástól. "Ha a megfelelő információ rendelkezésre áll, a séma fogadja, és mozgásokat irányíthat további információ keresésére."

Végezetül Neisser figyelmeztet arra, hogy az információ-feldolgozás fogalma félrevezető lehet: a fényhullámokban lévő információ ugyanis nem változik meg, továbbra is ugyanolyan marad - függetlenül attól, feldolgozza-e valaki vagy sem. Az információt a séma veszi föl, és felhasználásától (esetleges újrakódolásától) függően meg is változik, módosul. A sémák állandóan fejlődnek: ezt a folyamatot perceptuális tanulásnak nevezzük. Ebből a tanulási folyamatból következik, hogy "a séma A₁ állapota valamilyen valószínűségi kapcsolatban van egy korábbi A₀ állapottal." Más szavakkal kifejezve: az A₀ állapotból információátvitel történik az A₁ állapotba, vagyis a séma információtárolást, információ-megőrzést is végez, így lesz alkalmassá nemcsak a jelenben érkező információk feldolgozására, hanem a múltbéliek megőrzésére és újbóli felhasználására is.^[80] Az információ-feldolgozás nem egymást követő szakaszokból (szintekből) áll, hanem ezek a tevékenységek egymásba ágyazódnak. Az információ feldolgozását modellező elméletek egyik általános fogyatékossága, hogy a kutatást mesterséges körülmények között végzik, és többnyire figyelmen kívül hagyják a köznapi észlelés szubjektív, folyamatos és ciklikus jellegét. A ciklikusság a külső információforrás, az agyi minta, az aktív felderítés, majd újra a külső forrás között állandóan keringő folyamatként képzelhető el, amelyben mindhárom összetevő állandóan befolyásolja, illetve módosítja egymást. A ciklus ingerfelvételi szakasza lehet tudatos, de végbemehet automatikusan is.

A kognitív elv summázata^[81] röviden ez lehetne: az egész megismerés több, mint a részek összege - vagy képletben kifejezve - ahol W a kogníció (megismerés), p az érzékelt külvilági részinformáció, h a holisztikus jellemző:

W ≠ Σp₁ + p₂ + p₃ + ... p_n,

hanem

A kognitív pszichológia főbb megállapításainak rövid összegzése: a kognitív (megismerési, gondolkodási) sémák aktívan irányítják az észlelést, miközben az új információk hatására állandóan módosulnak. A kognitív sémák belső szerkezete bonyolult, a bennük lévő sokféle információ számtalan relációban kapcsolódik egymáshoz. A megértés: a gondolkodás egybeszerveződése. A köznapi szólás: csak azt hiszem, amit látok éppen fordítva igaz: csak azt látjuk meg, amit el is hiszünk.^[82]

A kép image a latin imago = képmás, szobor, illetve az imitari = utánozni szóból származik. A kép mint az objektív valóság egy létező darabja képmás-ként, tehát a látható világ egy részletének megtestesítőjeként funkcionál, de létezik egy belső, mentális képmás is, amely a vizuális érzékelés folyamán, a megismerő tudattevékenység erőterében a fogalomalkotással azonos értékű folyamat eredményeként jön létre.^[83] A fogalmi-nyelvi rendszerben a külvilágból érkező információkat megtestesítő szimbólumrendszer elkülönül azoktól a közvetlen észlelési helyzetektől, amelyeket ábrázol, "az észlelt dolgot vagy helyzetet szó és mondat helyettesíti".^[84] Ezzel szemben a vizuális-képi ábrázoló rendszer (valamilyen mértékig) analógiás hasonlóságot mutat a valóságos észlelettel.

A jel mindig helyettesít valamit; a jelnek és helyettesítőjének (representamen) rendeltetését és tartalmi megfeleltetését mindig egy adott kulturális közösség konvención alapuló megállapodása határozza meg. A jelek a társadalom tagjainak egymás közti kapcsolataiban, kommunikációjában funkcionálnak. Kommunikáció természetesen nemcsak az emberi társadalomban zajlik, az állatok is kommunikálnak egymással - bár az ő jelzéseik alig lépnek túl a létfenntartáshoz szükséges közlések szintjén. Az emberi kommunikáció - amelynek jelentős része a nyelv közvetítésével folyik - állandóan fejlődik, mégpedig nemcsak az adott nyelvet használó népcsoport, de az individuum szintjén is. A kisgyermek eleinte fogalmakat, mentális sémákat alkot magának, és ahogy szocializálódik, úgy alakul ki megkülönböztető, majd elvonatkoztató képessége. A XX. század civilizációja azonban megköveteli, hogy tagjai már ne csak a verbális, hanem a vizuális kommunikáció alapjait is sajátítsák el, hogy értsék és megértsék az egyik legfontosabb kulturális jelenség, a képek üzenetét. Ebben a fejezetben ezt a kérdéskört próbáljuk meg nagy vonalakban körüljárni.

"Korunk vizuális kor" - ezzel az axiomatikus megállapítással kezdi Ernst Gombrich fenti című tanulmányát, majd így folytatja: "... olyan történeti korszak kezdetén vagyunk, amelyben a kép átveszi az írott szó helyét." Ez a megfigyelése egybeesik McLuhan jóslatával a Gutenberg-galaxis végéről - nyilvánvalóan nem véletlen, hogy a két mű időben igen közel jelent meg egymáshoz. De Gombrich tovább kérdez: "...mit tud jobban, és mit tud kevésbé a kép, mint a beszéd vagy az írott nyelv?" Majd indokolja a válaszadás fontosságát: "Erre a kérdésre - jelentőségéhez képest - elkeserítően kevés figyelmet szentelnek." ^[85]

Mit jelent tulajdonképpen a vizuális? Miért teszünk különbséget írás és kép között, hiszen mindkettőt a szemünkkel érzékeljük? Mi is az a kép, mitől válik azzá, és meddig az?

Az érzékelés alapján megkülönböztethetünk látott (vizuális), hallott (auditív), tapintott (taktilis) érzeteket, illetve gyakran ezek valamilyen kombinációját. Eddig a dolog nagyon egyszerű, de amint az egyes jelenségeket eszerint kell(ene) tipizálni, kiderül, hogy ez nem is olyan könnyű. Az írást például nem szoktuk a vizuális kategóriába sorolni, holott a betűket is a szemünkkel érzékeljük. Ha az írást jellemezzük, inkább a verbális címkével illetjük, gyakran (helytelenül) szembeállítva a vizuális közeggel. Rögtön látszik az ellentmondás, ha nem az általunk megszokott betűírásra, hanem például a hieroglif írásra gondolunk: az egyiptomi hieroglifák a mi számunkra sokkal inkább a vizuális, mint a verbális kategóriába tartoznak.

"Mi az írás? Nyelvileg kifejezett gondolatok maradandó rögzítésére szolgáló, kisebb-nagyobb emberi közösségektől elfogadott, egyezményes grafikai jelek rendszere."^[86] Ehhez viszont tisztáznunk kell, mi a nyelv: "...olyan történetileg kialakult verbális jelrendszer, mely a megismerés folyamatában a gondolatok megformálását, valamint a gondolatok és a velük kapcsolatos érzelmi, esztétikai, akarati élmények közlését (kommunikálását) szolgálja." A nyelv viszont "nem egyszerűen a jelrendszerek egyik típusa, hanem maga az alapvető, elsődleges jelrendszer", amely egyben tevékenységforma is.^[87] Ha a nyelv, mint verbális jelek rendszere, elsődleges-nek minősíttetett, akkor kell lennie egy másodlagos-nak is. Ez a felfogás a másodlagos jelrendszerekbe a származékos jeleket sorolja, a természettudományok mesterséges jeleitől a művészi kifejezésformákig.

Érdemes felfigyelni Kelemen előző bekezdésben idézett megfogalmazásában arra, hogy a nyelvnek mint jelrendszernek a meghatározásában fontosnak tartja a "verbális" jelzőt. Ugyanakkor tanulságos felhívni a figyelmet arra is, mennyire egyoldalúak azok a definíciók, amelyek a nyelvet csak és kizárólag a beszéd és az írás eszközének tekintik. Ha ez utóbbira példaként elemezzük az 1989-ben kiadott Akadémiai kislexikon szócikkét, talán más következtetésre is juthatunk, mint a lexikon szerkesztősége. Az eredeti szócikk: a Nyelv... a gondolatközlést megvalósító beszéd (és írás) legfőbb eszköze, olyan sajátos jelrendszer, amely az emberi társadalomban alakult ki az emberek közötti érintkezés során. Anyaga a tagolt emberi hang; meghatározott szabályok szerint kapcsolódó nyelvi kifejezőeszközök alkotják.^[88]

Az első megállapítás: a nyelv az emberek közti érintkezés során alakult ki. Az emberek közti érintkezés, a kommunikáció viszont nemcsak a beszéd révén zajlik - sőt, a gondolatközlést sem csak a beszéd valósítja meg. Emiatt a leegyszerűsítés miatt arra a következtetésre juthatnánk, mintha képi, zenei vagy más eszközökkel nem lehetne gondolatokat közölni. Ha azt elfogadjuk, hogy a nyelv egy sajátos jelrendszer, az emberi társadalom terméke, az emberek közötti kommunikáció és gondolatközlés legfőbb eszköze, akkor ennek megfelelően a szócikk második felét ki is bővíthetjük: a nyelvet meghatározott szabályok szerint szerveződő kifejezőeszközök alkotják, amelyek a beszélt nyelvnél a beszédhangokból, a vizuális nyelvnél a képi összetevőkből, az írott nyelvnél az írásjegyekből, a zenei nyelvnél a zenei hangokból áll. Ebbe a rendszerbe természetesen a többi társadalmi kommunikációs folyamatot is beilleszthetjük, mint például a testbeszédet és minden más, az emberek között a gondolatokat közvetítő jelrendszert.

Horányi Özséb már 1975-ben publikált egy kísérletet Adalékok a vizuális szöveg elméletéhez címmel. Mint tanulmányában kifejti, semmi sem indokolja, hogy az eredendően ugyan nyelvészeti fogalom, a szöveg elemzését csakis "nyelvi anyagon, illetve az irodalomra korlátozva végezzük". A szemiotika oldaláról nézve a legelemibb, legkisebb elem is vizsgálható szövegként, a kódtól a szöveget egyedül a bennük lévő rendszer érvényessége különbözteti meg, Amíg a kód a jelölő egy meghatározott szerveződési szintjén érvényes rendszer, és a szövegek egész csoportjára (osztályára) érvényes, addig a szöveg rendszere egyedi, tehát csak partikulárisan érvényes - írja Horányi. Ha ez igaz, akkor viszont nemcsak vizuális nyelvről, de vizuális szövegről is indokolt beszélni. Korábban azt tartották, a nyelvi szöveg lineáris, tehát dekódolásnál szegmentumonként előrehaladva, fokozatosan kapjuk meg a jelentést, de ezt az állítást a transzformációs nyelvészet már megcáfolta. A vizuális jelölő rendszerek viszont természetükből adódóan nem-lineáris jellegűek.^[89]

Gombrich a bevezetőben idézett kérdéseire úgy próbál választ kapni, hogy összeveti a beszéd és a kép funkcióját. Ehhez Bühler felosztását veszi át a nyelvi funkciókról: kifejezés (szimptóma), felhívás (jelzés vagy szignál), leírás (szimbólum) - majd rámutat, hogy milyen fontos a szimptóma és a szignál: vagyis az érzelem kifejezésének, illetve kiváltásának a megkülönböztetése. A beszédnek a tónusa lehet egyrészről dühös vagy jókedvű (ekkor szimptomatikus), másrészről viszont a célja is lehet a düh vagy a jókedv kiváltása. Természetesen az is előfordulhat, hogy e két funkció egybeesik. Ha a vizuális üzenetet a nyelvi felosztás szerint vizsgáljuk, elsőként föltehetjük a kérdést: vajon egy kép a fent vázolt három funkció közül melyiket képes betölteni? A kép a felhívó szerepet nagyszerűen, a kifejezőt problematikusan, a leírót pedig egyáltalán nem tudja ellátni. Mint ahogy a szóról képre való fordítás is lehetetlen, ugyanúgy nem adható vissza egy képben egy állítás. Gombrich egy példával is illusztrálja ezt: ahelyett az egyszerű mondat helyett, hogy "a macska a szőnyegen ül", hiába rajzolunk le egy szőnyegen ülő macskát, ez akár azt is jelentheti: "a szőnyegen nincs elefánt", vagy: "a macska éhes". A vizuális közeg a nyelvnél kevésbé absztrakt, viszont érzelemkiváltó ereje nagyobb. Ezt az erőt már az ókorban fölismerték: bizonyíték rá az előző fejezet élén Horatius mottóként idézett Episztolá-ja. Később a keresztény egyház számára nagy dilemmát jelentett, hogy a bálványimádástól való féltében miként viszonyuljon a vallásos jelenetek képi ábrázolásához. Végül Nagy Szent Gergely pápa így oldotta meg a kétségeket: "a képek ugyanazt jelentik az olvasni nem tudók számára, amit a betűk az olvasni tudók számára".^[90] Más részről viszont az is igaz, hogy aki nincs birtokában annak a tudásnak, amelynek ismerete elengedhetetlenül szükséges a vallásos képek értelmezéséhez, ahhoz éppen a kép mondanivalója, üzenete nem jut el.

Soren Kjorup egész tanulmányt szentelt Gombrich azon kijelentésének elemzésére, miszerint egy képre sohasem lehet azt mondani, hogy állítás. Kiindulásul J.L. Austin terminusát veszi kölcsön, aki egy állítás szavakkal, szó-láncokkal megtételének aktusát illokúciós aktus végrehajtásának nevezte. Lehetetlen a párhuzamot nem észrevenni egy állítás szavakkal vagy képpel való megtétele között - ugyanúgy megteszünk valamit a képpel is, csak éppen nem verbálisat, hanem képit.^[91] Kérdés, milyen illokúciós aktust hajtunk végre képekkel? Vagy talán olyan is van, amelyet csakis képekkel tudunk megtenni? Kjorup rögtön válaszol is rá: metaforikus értelemben ugyan szavakkal is illusztrálhatunk valamit, de az illusztrálás aktusát csakis képekkel hajthatjuk végre.

Igen érdekes Kjorup azon fejtegetése, amikor a verbális nyelv, illetve a képek által végrehajtott illokúciós aktusok közötti alapvető eltérést elemzi. Egy szóbeli közlés elhangzásakor ugyanabban a közegben lehet kérdezni, majd válaszolni - tehát egyazon közegben folyik az illokúciós aktus. Ha viszont egy képi beszédaktus illokúciós értékével kapcsolatban merül föl kérdés, ezt már vizuális környezetben nem, csakis verbális közegben tudjuk kifejezni. Azt, hogy vannak olyan illokúciós aktusok, amelyeket nem tudunk képekkel végrehajtani, Kjorup nem tartja elegendő bizonyítéknak arra, hogy ezeket nem is lehet megtenni - ennek oka szerinte inkább empirikus, mintsem logikai. Az a tény, hogy bizonyos illokúciós aktusokat nem képekkel, hanem verbális szövegekkel folytatunk, nem abból adódik, hogy a képek eleve alkalmatlanok lennének erre a funkcióra, hanem csak azt, hogy ezek végrehajtására nincsenek szabályok. Lehet, hogy a képek önmagukban nem állítások, de alkalmasak az állítások hordozására. Éppen ezen kérdések tisztázására tartja Kjorup szükségesnek a képi nyelvek filozófiájának kidolgozását, mely megteremtené az alapot a képi beszédaktusok tanulmányozására, rendszerezésére.

Egy kép megértését három változó: a kód, a kontextus és a felirat biztosíthatja. Ha egy képen van felirat, ez önmagában fölöslegessé teheti a másik kettő meglétét, de vannak olyan esetek is, amikor a kontextus (az összefüggés) önmagában is biztosítja a képben foglalt üzenet értelmezését. Vegyünk két példát: egy absztrakt kép alatt ezt a feliratot olvashatjuk: Madonna a kisdeddel. Abban, hogy a képen Mária van a gyermek Jézussal, még akkor sem kételkedünk, ha nem látjuk őket, vagyis nem tudjuk dekódolni a kép üzenetét. Ha viszont egy ismeretlen országban egy utcasarkon egy kerek piros táblát látunk, középütt vízszintes fehér csíkkal, akkor is tudjuk, hogy egyirányú utcához érkeztünk, ahová ebből az irányból behajtani tilos, ha nem beszéljük az ország nyelvét. Az első esetben a felirat önmagában értelmezi a képet, míg az utóbbiban a kontextus, tehát a közúti jelzőtáblák nemzetközileg egységes rendszere és az utcasarkon való elhelyezés között lévő összefüggés biztosítja a kép értelmezését. (Ugyanez a tábla például egy szoba falán már valami egészen más jelentést hordoz.)

Ez utóbbi példával érdekes területhez érkeztünk. Az útjelző tábla egy sajátságos jel, amely kizárólagos üzenetet hordoz, mégpedig egy adott szituációban. Mindaz megtestesül benne, ami jellemző a mai, XX. század végi civilizációra: a színeknek tulajdonított szerep (ti. hogy a vörös a veszély jele) mellett az a közmegegyezés, hogy elegendő egy ilyen tábla felszerelése ahhoz, hogy az autós más irányba induljon, továbbá az a feltételezés, hogy csak az vezet autót, aki ismeri a közlekedési jelzőtáblák közvetítette üzeneteket stb. Könnyen belátható azonban, hogy ezeket a jelzéseket csak akkor tudjuk értelmezni, ha tanulási folyamattal elsajátítjuk a jelentésüket.

Azt a jelrendszert, amelynek megértéséhez valamilyen konvencióra van szükség, szimbolikusnak, amely viszont a természetes hasonlóságra épül, azt analogikusnak is nevezik. Az analógiára épülő jelrendszereknél is fontosabb lehet esetenként a megkülönböztetés könnyedsége, mint a reprodukció hűsége. Gombrich ezt szelektív kódnak nevezi, amely éppen azzal a céllal kódolja át a valóságos látványt, hogy a befogadó számára könnyebbé tegye a megértést. Példának Leonardo da Vinci anatómiai rajzait hozza fel, amelyek inkább funkcionális modellek az emberi test működéséről, mintsem valósághű ábrák. Ettől a szelektív reprezentációtól már nincs messze a térképekről jól ismert diagrammatikus leképezés, amely különös jelentőségű a kommunikációs folyamatokban. A térképek értelmezéséhez a szabványosított kódrendszer mellett a feliratra is szükség van: meg kell adni azt a léptéket, amely a valósághoz való viszonyt (pl. méretarányt) fejezi ki, valamint az egyes képi elemekhez (pl. vonalakhoz, színekhez) rendelt értékeket, amelyek segítségével értelmezni lehet a térképen ábrázoltakat. A térképektől újabb lépés az absztrakció felé a grafikon és a diagram, amely vizuális eszközökkel eredetileg más jellegű összefüggéseket ábrázol (pl. nagyságrendi viszonyokat, tér- vagy időbeli kapcsolatokat stb.).^[92]

A képi ábrázolás egy sajátságos csoportját alkotják a piktogramok, azok az egyszerű ábrák, amelyek a valóságból egyetlen alaki tulajdonságot (többnyire a kontúrt) használják fel a hasonlóság felidézésére.^[93] Ezt a leegyszerűsített ábrázolást gyakran közkeletű szimbólummal is párosítják, innen tudható például, ha egy vízszintes fehér hasáb egyik végénél egy függőleges hullámvonalat látunk, akkor az a "Dohányzásra kijelölt hely"-et jelenti, míg ugyanez az ábra a tiltás szimbólumát jelentő piros vonallal ferdén át van húzva, akkor a jelentése éppen az ellenkezője: "Dohányozni tilos!"

A piktogramokat - kissé önkényesen - tovább már nem bontható, elemi szintű képeknek is felfoghatjuk. Ha a nyelvi elemekkel keresünk hasonlóságot, akkor a piktogram a lexéma szintje lehetne. Lefelé haladva ezen a skálán, a grafikai szimbólumok (pl. a nyíl) a morfémáknak, és a képi ábrázolás elemei (pl. a pont vagy a vonal) a fonémáknak lennének megfeleltethetők.

A piktogramoknak az információ szemantikai értékét tekintve is különös jelentőséget tulajdonítunk - erről majd bővebben a 3.11 fejezetben lesz szó.

De térjünk vissza a képekhez, mert még sok érdekesség mondható el róluk: "A képek kettős életet élnek" - a rajz, a festmény, a fotográfia önmagában véve is egy tárgy, elsősorban mégsem egy darab papírnak, vászonnak stb. tekintjük, hanem inkább az ábrázolt entitás alapján kezeljük őket. "A képek paradox tárgyak", hiszen egy objektum nem lehet egyszerre két- és háromdimenziós: nem lehet egyidejűleg a síkban és a térben is. Annak ellenére, hogy a fizikai kép sík felületű és van saját nagysága, adott esetben mégis háromdimenziósnak látszik, gyakran az ábrázolt tárgyak viszonylagos nagyságát is tükrözi. "A képek lehetetlen tárgyak" - valóságnak tüntetik föl a nem jelenlévőt.^[94]

A fotók és reprodukciók tömegessé válása pozitív és negatív irányban egyaránt nagymértékben befolyásolta a civilizált társadalmak életét. Sok vita folyik arról, milyen hatással van életünkre a sokszorosítás, a vizuális dömping. Roland Barthes szellemes megállapítása szerint "Az úgynevezett fejlett társadalmakat az jellemzi, hogy ma képeket és nem hitet fogyasztanak, mint régen..."^[95] Lewis Mumford előbb a kérdést fogalmazza meg: "Mi lett a művészeti szimbólumok tizenötödik században kezdődő tömegtermelésének a következménye?" Válaszában röviden felsorolja az ebből fakadó előnyöket, majd így folytatja: "Önmagunk és valóságos élményeink, valóságos környezetünk között ott hömpölyög a képek egyre emelkedő áradata, amelyet a legkülönfélébb források - a fényképezőgép és a nyomtatás, a film és a televízió - táplálnak. Régente a kép, a képi szimbólum ritka dolog volt, elég ritka ahhoz, hogy elmélyült koncentrációra tarthasson igényt. Mára azonban a valóságos élmény lett a ritka, és a kép mindennapossá vált." Ennek következménye pedig: "A grafikai szimbólumok sokszorosítása a művészet hatásának csökkentésével jár... végül is a sokféle sokszorosító eljárás a szimbólum leértékelődését eredményezi..."^[96] H. Langer a nagyvárosi utcaképet vizsgálva arra a következtetésre jut, hogy van egy bizonyos határ, amelyen felül hiába éri az embert számtalan vizuális inger, nem tudja őket felfogni. Egy vizsgálatot idéz, amelynek érdekes eredménye: az ember 1-2000 cselekvéssorozatból mindössze 80-at tud érzékelni, de ezek közül is csak 28-at képes tudatában regisztrálni. Ahogy Langer írja, a tudatos szint feletti vizuális ingerek szinte kioltják egymás hatását, és mintegy az "érzékelés peremére" kerülnek. Ezt a jelenséget egyenesen "vizuális inflációnak" nevezi.^[97] Balogh ezzel ellentétben nem a képi környezet inflálódásától, hanem az informatika devalválódásától tart. Szerinte a valóságos "vizuális tapasztalás elszegényedése miatt a közlések mind nehezebben felfoghatók" - hiába látszik a "roppant potenciájú gépi informatikai rendszer a vizualitás irányába" fejlődni. Az "érzéki megismerés rangja" éppen azért nem csökkenhet, mert valóságos élmények híján a képen (képernyőn) látottak nem léphetnek a tudatos megismerés szintjére.^[98]

A szociológusok is foglalkoznak a vizuális környezettel. Szóhasználatukban képsűrűségnek nevezik azt a mérőszámot, amely egy adott időpontban egy adott területen jelzi a képek számát. Magától értetődően az emberi civilizációtól távol eső természeti tájakon ez az érték nulla/km² is lehet, a legnagyobb városok bevásárlóközpontjaiban viszont több tízezer is jut egy km²-re. Vizsgálták azt is, mennyi idő jut egy kép szemlélésére: a skála elején néhány másodperc értékkel az újságok, folyóiratok illusztrációi, a sor végén pedig a múzeumi műalkotások állnak: ez utóbbiakra átlagosan 2-3 perc jut nézőnként. Az egyes képtípusok topológiáját is föl lehet rajzolni - ebből kiderülhet, mely környezetre milyen típusú képek a jellemzőek; a hirdetések például kifejezetten urbánus jelenségek. Az érzékelés időmérlegét vizsgálva megállapítható, hogy nagy különbségek vannak az életkor, a társadalmi réteg (ezzel összefüggésben az iskolázottság) és a földrajzi környezet szempontjából.^[99]

Annyiszor hangoztatjuk, hogy mindenki másképpen látja ugyanazt a "világot" és benne a tárgyakat a korábban megszerzett ismeretei szűrőjén át, hogy előbb-utóbb fölvetődik a kérdés: miként létezik a világ és benne miként létezik a tárgy? Nelson Goodman így válaszol erre The Way the World Is (Ahogyan a világ létezik) című cikkében: a világ olyan sokféle módon van, amilyen sokféleképp igaz módon leírható, látható, leképezhető - ebből viszont az következik, hogy nincs semmi, amit a világ létezésmódjának nevezhetnénk.^[100] Ryle is hasonló álláspontot képvisel Dilemmas című művében: egy asztalt általában szilárd testnek tartanak, holott nem más, mint atomok hemzsegése, folytonos mozgása. Ezen dilemmák miatt többen azt javasolták: "úgy juthatnánk el a világ létezésmódjához, hogy az összes különféle módot konjugáljuk."^[101] Ez a javaslat azonban nem veszi tekintetbe, hogy a konjunkció már maga is bizonyos módszer, amely csak meghatározott előfeltételek megléte mellett alkalmazható (nem lehet például egy képet és egy bekezdést konjunkcióval összekapcsolni). Így az összes konjunkció nem eredményezne mást, mint a világ létezésének egyik módját (de ha szigorúan logikai szempontból nézzük, az összes konjunkció zérust határoz meg!). Akkor mi az a világ, ami ilyen sokféleképpen létezik? Milyen módokon van a világ - más szavakkal: milyen módokon lehet a világot leírni, képezni - ha már egyszer világ-leírásokról és világ-képekről beszélünk? Az a tény viszont, hogy ezek a "leírások", "képek" létrejönnek, még "nem implikálja azt, hogy van olyan egyedi dolog, amit leírunk, képezünk." ^[102]

A következő kérdés: milyen szemmel nézzük a világot? Már Gombrich felhívta a figyelmet arra a csapdára, amelybe oly gyakran beleesnek a kísérleti pszichológusok, amikor steril laboratóriumi körülmények között vizsgálják az érzékelés folyamatát, megfeledkezve arról, hogy "érintetlen" szem nincs. Ahogy Gombrich fogalmaz: az ember mindig "antikként", "saját múltjától megszállottan" közelít saját tevékenységéhez. Az ember szeme nem magában álló, önálló eszközként funkcionál, hanem egy "szeszélyes organizmus engedelmes része", és mint ilyen, szelektál, elemez, elutasít, szervez, osztályoz, szerkeszt. Goodman szerint az "érintetlen szem" és az "abszolút mértékben adott" állítás "gonosz cinkosai" egymásnak, hiszen a befogadás és az értelmezés egymástól elválaszthatatlan folyamat, egyik sem létezik a másik nélkül.^[103]

A marxizmus egyik tétele szerint az emberek tudatvilága nem függetleníthető a léttől és az anyagi világtól. A megismerés és a tudat egyaránt a külvilágról kialakult képnek tekinthető. Az ezen a felfogáson alapuló tükrözéselmélet a következő Lenin idézettel illusztrálható: "a vörös fény érzete az éternek másodpercenként körülbelül 450 trilliónyi sebességű rezgését tükrözi vissza... Érzeteink objektív valóságot tükröznek vissza, vagyis azt, ami az emberiségtől és az emberi érzettől függetlenül létezik" Éppen a XX. század tudományos eredményei - a relativitáselmélet és a kvantumfizika - bizonyították be, hogy az érzetek csalnak, és igenis vannak elvileg nem érzékelhető, mégis létező részecskék. "Következésképpen az érzékeléshez hozzá kell járulnia a megértésnek és a megértésen alapuló ítéletnek mint az igazságot eldöntő kritériumnak"^[104] - állapítja meg Nyíri Tamás A filozófiai gondolkodás fejlődése című tanulmánykötetében.

Nemcsak a látás, hanem a megjelenítés (reprezentáció) is viszonylagos. Az ábrázolásmód legalább annyira függ a tapasztalattól, a gyakorlattól, az érdeklődéstől stb., mint a látásmód. Közelebbről vizsgálva a reprezentációt, Goodman rögtön felhívja a figyelmet arra, hogy a reprezentációt másoló-elméletként fölfogni eleve kudarcra ítélt próbálkozás. Egy tárgy reprezentációjában nem "lemásolunk egy létrehozatalt vagy egy értelmezést, hanem előállítjuk azt", ugyanis soha nem lehet egy valamit tulajdonságaitól teljesen megfosztva vagy tulajdonságainak teljességével reprezentálni. Bármely tárgy maximális mértékben hasonlít önmagához, de ritkán reprezentálja önmagát. A reprezentációtól eltérően a hasonlóság reflexív és szimmetrikus. Tehát: egy festmény reprezentálhatja a modellt, de ez fordítva nem lehetséges. A reprezentáció változatai a szimbolizáció és a referencia. Létezik nem-reprezentáció is, ezek a verbális és a nemképi jelek. A referálásnak nem szükséges feltétele, hogy a kép és referenciája hasonlítsanak egymáshoz: szinte bármi képviselhet bármit. Egy kép, amely reprezentál egy tárgyat, vagyis referál rá, denotálja azt. A denotáció a reprezentáció magja, és mint ilyen, független a hasonlóságtól. Egy kép denotálhatja egy adott osztály tagjait egyenként, de nem összességükben; például az értelmező szótárban egy meghatározást kísérő ábra gyakran ilyen reprezentáció: nem egyetlen valamit, nem e valamik osztályát kollektíven, hanem általában a valamiket ábrázolja, disztributív módon. A képe, reprezentál stb. látszatra kétargumentumú predikátumok, holott jobb lenne, ha fel nem bontható egyargumentumú predikátumnak vagy osztályterminusnak tekintenénk, mint a padot vagy a széket stb.^[105] Azt mondani, hogy egy kép ezt és ezt reprezentálja, "súlyosan többértelmű", mert vonatkozhat arra is, amit a kép denotál, de arra is, milyen képről van szó. Tehát "férfit-reprezentáló-kép" helyett a "férfi-kép" a helyes. A képnek denotálnia kell egy férfit ahhoz, hogy reprezentálja azt, de nem kell denotálnia semmit sem ahhoz, hogy egy férfi-reprezentáció legyen. Létezik ún. zéró-denotáció is: ez a bizonytalan denotáció. A reprezentációk olyan képek, amelyek többé-kevésbé ugyanolyan módon működnek, mint a leírások. A tárgyakat különböző nyelvi, illetve képi címkékkel osztályozzuk. Egy képpel kapcsolatosan mindig két kérdést tehetünk föl: mit reprezentál (ír le), és milyen a reprezentáció (a leírás). Egy címke alkalmazásának legalább olyan gyakran eredménye egy osztályozás, mint amennyire rögzíti is ezt. Egy-egy címke kapcsolatba hozza a tárgyakat, és egyben meg is teremti a kapcsolódást további címké(k)hez. Egy reprezentáció vagy leírás kapcsolatot létesíthet, illetve jelölhet, tárgyakat elemezhet, sőt "megszervezheti a világot". Az hogy egy kép vagy egy predikátum milyen tulajdonságokkal rendelkezik, attól függ, hogy ezeket a tulajdonságokat milyen predikátumok denotálják. Tehát: a kép nem denotálja például a szürke színt, hanem a kép van denotálva a "szürke" predikátum által.^[106]

Goodman okfejtése érdekes, bár megállapításait többen vitatják. Az ő filozófiai kategóriái között is felbukkannak a számunkra szükséges fogalmak, mint képi reprezentáció, verbális és nemképi jelek - a továbbiakban tekintsük át röviden, mások mit mondanak ezekről a fogalmakról.

Az ember a legfontosabb jelhasználó élőlény, vagy C.W. Morris szellemes megfogalmazásában: "Az ember a legfőbb jelhasználó állat." Morris szerint az emberi kultúra egésze jelekből, illetve e jelek használatából áll, vagy más oldalról: az emberi civilizáció léte jelektől és jelrendszerektől függ. Az emberi szellem működése elválaszthatatlan a jelek funkcionálásától; a társadalmi lét alapját olyan jelrendszerek adják, mint a beszéd, az írás, a vizuális jelrendszerek, a művészetek stb.^[107] A jelekkel, jelhasználattal, a jelölő rendszerekkel foglalkozik a szemiotika. Tekintve, hogy a szemiotika tudományelméleti besorolásáról a viták még nem dőltek el, fogadjuk el Horányi Özséb mértékletes megfogalmazását, mely szerint a szemiotika egy integráló jellegű, interdiszciplináris stúdium.^[108] Morris szerint viszont a szemiotika viszonya a többi tudományhoz kettős: részben önálló tudományként illeszkedik közéjük, részben pedig más tudományok eszközéül szolgál. Mint minden tudományág, a szemiotika felosztható elméleti, leíró és alkalmazott részre, illetve más megközelítésben: szintaxisra, szemantikára és pragmatikára.^[109]

A szemiotika kialakulására igen sok tudományág - így a matematika, a filozófia, a logika, az általános nyelvészet stb. - hatással volt: a pszichológiából például sok, a világ tudati képére vonatkozó empirikus kutatási eredményt vett át. A kommunikációelmélet főleg a pragmatika kérdéskörén belül hozott hasznot a jelhasználatra, illetve a jel genezisére irányuló vizsgálatokkal. Az információelmélet ún. klasszikus, kvantitatív ága a mennyiségileg mérhető aspektusok elemzéséhez járult hozzá.

A szemiotika - bár alapjában véve a társadalomtudományokhoz sorolható - a természettudományok egzaktságára, objektív módszerek alkalmazására törekszik. A szemiotika (melynek neve a francia nyelvterületeken szemiológia) Európában erősen a nyelvészeti, Amerikában inkább a pragmatista szemlélethez kötődik. Alapvetően Saussure nyelvészeti fogalomkészletével dolgozik. Bár a szemiotika a behaviorizmus alapján áll, később szembekerült mind ezzel, mint a többi neopozitivista szemléletű irányzattal. Az a vita, amely a nyelvészet és a szemiotika egymáshoz való viszonyát lett volna hivatott eldönteni, sokáig tartott, de néhány évtizede mindkettő a teljesség igényével lépett fel. Ennek egyik látványos megnyilvánulása a nyelv abszolutizálása volt. Lévi-Strauss például az egész társadalmat a nyelv mintájára fogta föl, Barthes pedig az irodalmat éppen úgy, mint az étkezést, a kritikát vagy akár a divatot - nyelvi funkciónak tekintette. Barthes karteziánus mintára kijelentette: "Írok, tehát vagyok", illetve: "Beszélek, tehát vagyok."^[110] Vagy Wittgenstein megfogalmazásában: "Nyelvem határai világom határait jelentik."^[111] Barthes azonban már látta a nyelv abszolutizálásának korlátait is ("nem mi beszélünk, hanem a nyelv") - ezeken a korlátokon a generatív nyelvészet megteremtésével először Chomskynak sikerült túllépnie.

Jakobson a nyelvi jel saussure-i értelmezésének magasztalásával szemben a sztoikus filozófusok elméletét hozza fel bizonyítékul: már tizenkét évszázaddal ezelőtt úgy tekintették a jelet (semeion), mint a jelölő (semainon) és a jelölt (semainomenon) viszonyából létrejött entitást. A sztoikusok elméletét Szent Ágoston fejlesztette tovább: nála a signumot a signans és a signatum alkotja.^[112]

Morris a jel funkcionálását szemiózisnak nevezi, amelynek összetevői: jelölő, deszignatum, interpretáns, illetve interpretáló. A szemiózis hármas viszonyában a három korrelátum: a jelölő, deszignáló és interpretáló szemantikai, pragmatikai és szintaktikai dimenzióban egyaránt vizsgálható.^[113] C.S. Peirce a szemiotikát tulajdonképpen logikának tartotta, amely nem más, mint a jelek kvázi-szükségszerű vagy formális tudománya. Szerinte a jel valakinek a tudatában jelet hoz létre, ez a létrehozott jel az előző jel értelmezője. A jelnek helyettesítő funkciója van (representamen): valamit valaki számára valamely minőségben helyettesít. A jel azonban "csak helyettesítheti és értelmezheti a tárgyat".^[114]

A fenomenológia elvei és analógiái alapján Peirce a jeleket három trichotómia szerint osztja fel: eszerint a jel lehet:

• minőségjel, egyszeri jel, törvényjel;

• ikon, index, szimbólum;

• réma, tétel, argumentum.

Az ikon a tényleges hasonlóság függvényében az általa jelölt tárgyra csak saját jellemzőivel utal, amely a tárgy lététől függetlenül is fennáll. Az index a tényleges érintkezéstől függ; az általa jelölt tárgyra utal, de a tárgy is hatást gyakorol rá. Éppen ezért nem lehet minőségjel. A szimbólum a jelölt tárgyra törvényjel segítségével utal, ezért mindig törvényjel. A szimbólum eszméket társít a "megtanult érintkezés" alapján. A szimbólum nem függ a hasonlóság vagy a fizikai érintkezés meglététől, illetve ennek hiányától. A harmadik felosztásból a réma a minőségi lehetőség, a tétel (propositio) a tényleges fennállás, az argumentum pedig a törvény jele.

A fent vázoltak alapján Peirce a jelek tíz osztályát alkotta meg:

• minőségjel

• ikonikus egyszeri jel

• rématikus index jellegű egyszeri jel

• tétel jellegű egyszeri jel

• ikonikus törvényjel

• rématikus index jellegű törvényjel

• tétel + index jellegű törvényjel

• rématikus szimbólum

• közönséges tétel jellegű szimbólum

• argumentum.^[115]

M. Krampen a jelet a társadalom kommunikációs funkciójából eredő konvenciónak tekinti. A jel és a jelölt között lehet, illetve nem lehet hasonlóság; viszonyukban a kölcsönös megállapodás a meghatározó. Krampen felhívja a figyelmet a jel jelentésének történeti jellegére: ugyanaz a jel mást jelent/jelenthet ma és tegnap. A leképezés a történelem folyamán egyre adekvátabb lett. A leképezés során létrejövő képmás a visszatükröző funkció alapján több mint strukturalista hasonlóságot mutat a leképezett tárggyal. Krampen szerint fontos egymástól megkülönböztetni a visszatükröző, illetve a jelfolyamatot. A képmások az anyagi világ visszatükrözésére, a jelek viszont a visszatükrözések kommunikációjára szolgálnak. Gondolatsorát az építészeten, mint az emberhez szóló jelentést tartalmazó jelrendszeren vezeti le a következőképpen: az építészeti jelnek is megvan a kollektív értelmezésben kimutatható történeti jellege. Ha az építészetet kommunikációnak tekintjük, itt is észrevehető a gondolatok, mint az eszmék külsődleges, anyagi burkának, illetve mint ezek visszatükröződéseinek megléte. Egy adott társadalomban létrehozott épületek anyagi formája "beburkolja a társadalom saját valóságára vonatkozó gondolatait" és egyúttal ezek visszatükröződéseit, mégpedig azáltal, hogy a valóságnak e meghatározott szektoraira vonatkozó gondolatvilágot anyagi formával veszi körül.^[116] Victor Hugo a Gutenberg előtti kor "általános világírásának" nevezte az építészetet. Szerinte a XV. századig az építészet volt az emberiség átfogó kultúrtörténete.^[117]

A szemiotikát az információelmélethez M. Bense hozta a legközelebb. Jel és információ című tanulmányában először a jel fogalmát és többszempontú triadikus felosztását adja meg. Bense szerint minden jel, amit jelnek nyilvánítunk, de csak az jel, amit annak nyilvánítunk, és amit jelnek nyilvánítunk, az többé nem tárgy, hanem hozzárendelés.^[118] Az első hármas felosztás: egy adott dolog eszközként egy tárgyhoz egy értelmező számára rendelődik hozzá. Ehhez a triadikus jelviszonyhoz egy hármas jelfunkció társul:

• realizáció - tárgyviszony

• kommunikáció - eszközviszony

• kódolás - értelmező viszony.

A három jeloperáció a következő:

• adjunkció - ez a jelek, jelsorozatok láncolata;

• iteráció - a jel jelének vagy a jel jele jelének képzése;

• szuperizáció - a jelek jelalakokká, jelstruktúrákká, illetőleg szuperjelekké való átalakítása.

A hármas jelviszonyhoz további három részviszony rendelhető hozzá:

• tárgyviszony: ikon, index, szimbólum;

• eszközviszony: minőségjel, egyedi jel, törvényjel;

• értelmező viszony: réma, dicent, argumentum.

A triadikus jelfunkció részletfunkciói:

• realizáció: konstruktív, prezentatív, reprezentatív;

• kommunikáció: diszjunktív, szelektív, folytonos;

• kódolás: analóg, digitális, kopulatív.

Egy további triadikus felosztás szerint minden jelnek van három összetevője:

• szubsztancia,

• forma,

• intenzitás,

amelyek meghatározzák a jelek anyagi kategóriáit.

Bense az információ áramlásának bemutatására Meyer és Eppler sémáját alkalmazza:

ahol az Exp - expediens a kibocsátó, Cs - a kommunikációs csatorna, Perc - percipiens pedig a felfogó. Az információ kibocsátója és felfogója kommunikatív kapcsolatban van egymással. A kommunikáció hordozója, közvetítője a szignál (Szig), amely tér-idő függvényként is meghatározható.

A szignál tér-idő függvényként való definiálásával eltűnik a klasszikus ismeretelméletben oly fontos megkülönböztetés az esemény és a tárgy között: a szignál ebben az értelmezésben egyidejűleg hordozza mindkét jellemzőt: eseménytárgy lesz. A szignál a jel és az információ hordozója, illetve közvetítője is egyben.

Bense a halmazelmélet módszereivel is érzékelteti a szignálok, illetve az ezek halmazaiból álló repertoárok viszonyát. Kiindulásul a jel hármas tárgyviszonyát vizsgálja, amely - mint fentebb látható - szimbolikus, indexjellegű és ikonikus lehet.

A szimbolikus viszony: "üres" halmaz.

A szimbólum = A₁ 0 B₁

Az indexiális tárgyviszony: "unió".

Az index: A₂ ∪ B₂

Az ikonikus tárgyviszony: "metszet".

Nézzük, hogyan alkalmazza az eddigieket Bense a megismerés információ-elméleti magyarázatára. Ha elfogadjuk, hogy a megismerés a tudatlanság megszüntetésével egyenlő, fogadjuk el azt is, hogy a tudatlanság éppúgy, mint annak megszüntetése csak esetek, események, állapotok repertoárján belül értelmezhető. A továbbiak kifejtéséhez Bense MacKay Nomenclature of Information Theory című munkáját idézi. MacKay különbséget tesz a metrikus, a strukturális, illetve a szelektív információ között. A metrikus információ a tapasztalásnak az adott sémában lévő, a metrikus információval ekvivalens súlyát méri; megadja a séma súlyát és sűrűségét, amelyből a struktúrája formálódik. A metrikus információ egysége a metron. A strukturális információ nem egy séma elemei számának a mérésére, hanem a köztük való különbségtevésre, csoportokba, osztályokba rendezésére hivatott, egysége a logon. A szelektív információ - melynek fogalma Shannon elméletére vezethető vissza - ebben az értelmezésben a szemiotikai ábrázolás "konstrukciós folyamata bonyolultságának számszerű indexe", és nem az ábrázolásra, hanem a folyamat létrehozására vonatkozik. Tulajdonképpen egy kettes alapú negatív logaritmus, amennyiben a végrehajtandó lépések (döntések) száma megfelel log₂-nek. Egysége egy bináris szám, a bit, amely meghatározza egy alternatíva két egyenlően valószínű kimenete közötti választást.^[119] Bense így foglalja össze fejtegetéseit: az index jellegű megismerést (más szavakkal: okozati-empirikus megfigyelést) metrikus, az ikonikus megismerést (a képszerű, szemléletes képzetet) strukturális, a szimbolikus megismerést (mint axiomatikus, elvont levezetési technikát) pedig szelektív információként értelmezhetjük.

Az eddigi fejtegetésekből is kitűnik, hogy a vizuális érzékelés adekvát módon csak részben írható le a rendelkezésre álló eszközökkel. Az érzéklet által kiváltott hatást - amely minden esetben az egyéntől függ -, különösen egyik fontos összetevőjét: emocionális tartalmát igen nehéz megragadni.

Egy fizikai kép érzékelése mindig a külső anyagi erők, illetve az ember belső erőinek kölcsönhatásából ered. A külső erők a környezettel együtt hatnak; az érzékelés létrejöttéhez a fényenergián kívül az optikai erőtérben ható vizuális vonzás erői (a pont, vonal, sík, görbület stb.) és a befogadó (aki érzékeli a térben és az időben körülötte történteket) egyaránt szükségesek.

Az érzékelésnek elvileg minden azonos korú embernél azonos módon kellene végbemennie - mégis, valamennyi kísérlet azt igazolja, hogy a vizuális összetevők által közvetített üzenet egészen más ingereket és más reakciókat vált ki a különböző emberekből. Mint az érzékelésszociológiai vizsgálatokból kiderül, a vizuális üzenetek befogadása erősen függ a kulturális környezettől, az életkortól, a nemektől, a társadalmi hovatartozástól - és emellett az egyén eddigi életétől, tapasztalataitól. Bizonyítást nyert, hogy a gondolkodáshoz hasonlóan az érzékszervek felfogóképessége is fejlődik, sőt, valamennyi képességhez hasonlóan jelentős mértékben fejleszthető. Mindemellett a vizuális ingerek által kiváltott hatás nagymértékben függ az egyéntől, öröklött és tanult képességeitől, valamint attól, hogy számára mit jelent a vizuális inger által hordozott üzenet. Ugyanez Gombrich megfogalmazásában: "...egy kép olvasása, bármely üzenet befogadásához hasonlóan, a lehetőségek korábbi ismeretétől függ; csak azt tudjuk felismerni, amit tudunk." ^[120]

Az eddigiekben sok szó esett arról, miként észleli és dolgozza fel az ember a környezetétől érkező vizuális ingereket: "információkat" és "üzeneteket". Tekintsük át most röviden, mit takarnak a következő fogalmak: információ, üzenet, közlés, kommunikáció stb. Az információ- és kommunikációelmélet megalapozói Warren Weaver és Claude Shannon voltak. Ők eredetileg az elektronikus távközlési rendszerek adatátvitelével foglalkoztak, de eredményeik később általános érvényűvé váltak. Shannon A kommunikáció matematikai elmélete[121] címmel megjelent tanulmányában információmennyiségként definiált egy fogalmat, amelyet a vizsgált közlemény statisztikai váratlanságának logaritmusával (valószínűségének reciprokával) határozott meg. Arra hivatkozva, hogy a közlemény szemantikai tartalma és váratlansága között nem szükségszerű a kapcsolat, Shannon a jelentés fogalmára nem terjesztette ki elméletét. MacKay szerint ennek az lett a következménye, hogy később Shannon-nak tulajdonítva az egész információelméletet úgy tekintették, hogy annak semmi köze sincs a "szubjektív", "bizonytalan" jelentés fogalmához. MacKay A jelentés helye az információelméletben című, Shannon korszakos művéhez kapcsolódó munkájában kifejti, hogy ő információelméleten azon folyamatok elméletét érti, amelyek révén a reprezentációk létrejönnek. Egy X helyzet reprezentációja azon események vagy dolgok halmaza, amelyek legalább egy szempontból a helyzet összetevői közötti kapcsolatokat mutatják meg. Információn MacKay azt a dolgot érti, amely igazolja a reprezentációs tevékenységet, vagyis amely lehetővé teszi, hogy valamely reprezentáció létrejöjjön.

Általános értelemben információ minden olyan jel, szimbólum vagy jelzés, amellyel az ember képes más emberre hatni oly módon, hogy ettől viselkedése megváltozzék. Az információt kibocsátó az adó, az azt befogadó a vevő, maga az információ mint üzenet valamilyen információtovábbító csatornán át jut a befogadóhoz. A kommunikáció az információk átadásával kapcsolatos kérdéskört öleli fel.

Az üzenet meghatározott céllal strukturálisan szervezett véges számú elemek halmaza, melynek a befogadónál a következő két küszöbérték között kell lennie ahhoz, hogy hatást (reakciót) válthasson ki:

- az ingerküszöb alatti információkra a befogadó érzéketlen marad;

- a telítettségi küszöb fölött nem érzékeli az információk által közvetített ingerek változásait.

Az üzenet lehet térbeli, időbeli, vagy mindkettő együttesen. A térbeli üzenetek egy- (vonal, sor), két- (rajz, fénykép) vagy háromdimenziósak (épület, szobor) lehetnek. Az időbeli moduláció nem csak az auditív műfajoknál jelentős: ismeretesek azok a technikák, amelyek segítségével a térbeli üzeneteket időbeli letapogatással továbbítják (például a televízió). Vannak úgynevezett komplex műfajok is, ezek két- vagy háromdimenziósak a térben, de emellett időbeli dimenziójuk is van (film, balett).

Az üzeneteket továbbító csatornák lehetnek érzékszerviek vagy technikai szállító csatornák. Mindkettőre jellemző az a kapacitás, amely azt mutatja, mennyi információt képes a csatorna továbbítani. Amíg a technikai csatornákét könnyű, addig az érzékszerviekét igen nehéz mérni, emiatt a mérések eredményei is nagyban eltérnek egymástól: 0,3 bit/sec-től 4000 bit/sec-ig is becsülték az idegrostok és -sejtek információtovábbító kapacitását.^[122] Bár az információ elsősorban mérhető, kvantitatív tulajdonságokkal rendelkezik, a befogadó (vevő) szempontjából kvalitatív jellege is van. Egy másik definíció szerint "Az információ valamilyen - rendszerint sajátos statisztikai szerkezettel rendelkező - jelkészlet jeleiből összeállított, időben vagy térben elrendezett, jelstatisztikai információmennyiséggel jellemezhető sorozat, amellyel az adó egy dolog, élőlény vagy jelenség állapotára, lefolyására vonatkozó adatokat, ismereteket közöl, s amely a vevőből valamilyen választ vált ki."^[123]

Jelentőségénél fogva az információ lényegét sokan és sokfelől igyekeztek megragadni. Az egyik sokat idézett megállapítás Norbert Wiener nevéhez fűződik, aki olyan fontosnak ítélte az információ szerepét, hogy az anyag és az energia mellé a lét velük egyenlő értékű alapformájának nyilvánította. Mások a rendszerek működéséhez tartják elengedhetetlenül fontosnak - legyen szó akár egy egysejtű élőlényről vagy egy társadalmi formációról. Az információ fogalmát máshonnan közelíti meg J. Sztumski: "információ mindazon tartalom, amelyet a tudatban át kell alakítani a gyakorlati tevékenységben való esetleges felhasználás előtt." Felhívja a figyelmet arra is, hogy az információt meg kell különböztetni a közleményektől, amelyeknek nincs konkrét címzettjük, de adott esetben a közlemények átalakíthatók információkká.^[124]

T.S. Eliot