A XX. század első évtizedeinek nagy illúzióját (az ember morális újjászületésének, a kultúra által történő benső átalakulásának álmát) elmosta ugyan a két világháború, a nácizmus és a bolsevizmus; mégis, az egyes ember öneszméletre ébresztésének, közösségen belüli formálásának feladata mit sem vesztett aktualitásából. A század nagy formátumú művészei, akik mindenkor a közösségben gondolkodtak (Kassák, Németh László, majd nyomukban a "népi írók" legjobbjai) a "minőség forradalmáról", egy magasabb rendű társadalmi felelősségtudat kialakításáról ("kollektív individuum") beszéltek, s megkísérelték az egyedekben felébreszteni az igényességet saját életük magasabb szellemi síkra emelésére. Nem véletlen, hogy a diktatórikus társadalmi berendezkedések egyik legfőbb törekvése (volt?), hogy a művészetet megfosszák autonómiájától, s az alkotókat rákényszerítsék, hogy a politika jármát magukra vegyék. Azokat pedig, akik nem voltak hajlandók felvállalni az elvárt "szolgálatot", félreszorították, megpróbálták megfosztani a hatni-tudás lehetőségétől. A szellem azonban mindenkor utat tör magának, s szembeszegülve a korlátozó tényezőkkel, megőrzi szuverenitását.

        I. Kassák már a század első évtizedeiben kialakította a maga emberformáló fórumait (a MA, a későbbi MUNKA-kör keretein belül). Bízva a kultúra élet-alakító hatásában, a zenei-képzőművészeti-színpadi eszközöket felhasználva a komplex szellemi nevelést megvalósítására törekedett. A köréből kikerült legjobbak ugyanezen az úton indultak tovább, de mindannyian szembetalálták magukat a totalitárius hatalom "tiltó" keménységével. Barta Sándor a Gulágon tűnt el; Hernádi (Hercz) György megjárta Dachau poklát, majd az ötvenes években itthon némaságra kárhoztatva vergődött. Felleg György a "vész-korszak" elől Izraelbe menekült; de ott - anyanyelvi közeg híján - nem bontakozhatott ki költészete a maga teljességében. Kassákot pedig - "a fordulat éve" után - a hazai totalitárius diktatúra szellemi "vezérkara" kiszorította az irodalmi életből, megvonták tőle még a publikálási lehetőséget is; "emberformáló" küldetését és nevelői programját "anarchikus"-nak minősítették.

        II. Tamási Lajos 1945-öt mint boldog felszabadulást élte meg, s a "fényes szelek" nemzedékével együtt új világot akart építeni. De az ötvenes években - mint az Írószövetség párttitkára - végigélte eszményei "besározódását", a diktatúra embert-pusztító erőszakosságát. Teljes szívvel a Nagy Imre-program mellé állt, s írótársaival együtt küzdött a szellemi élet autonómiájáért. Így lett az '56-os forradalom egyik emblematikus alakja, aminek következményeit egész életén át viselnie kellett. A csepeli munkásotthonban 1961-ben megszervezte az Olvasó Munkás Klubot, ahol aztán - nagyjából a kassáki "szellemi nevelés" elveit követve - évtizedeken át az "olvasó" és "írogató" munkások mentora, támasza lett. A Klub tagjai közül néhányan szélesebb körben is ismertté váltak, elsősorban Benke László és Bokor Levente: előbbi ma már az irodalmi közélet egyik jelentős alakítója. A Tamási által irányított klub tagjainak többsége "kétkezi munkás"-ból igényes, művelt, az életét felelősséggel alakító, egy demokratikus társadalmi berendezkedésért küzdő emberré vált; mintegy igazolván ezzel, hogy a "kulturális nevelés"-nek valóban fontos szerepe van/lehet egy-egy közösség életminőségének, morális szintjének alakulásában.

        III. Kárpáti Kamil - Tamásinál fiatalabb lévén - még be sem kerülhetett az országos szellemi vérkeringésbe: alig 20 évesen, 1949-ben letartóztatták, s börtönéből csak 1956 őszén szabadult. "Priuszát" egész életén át viselte: könyveit nem adták ki, mindenben igyekeztek korlátozni tevékenységét. Ennek ellenére már a hatvanas években egy művészeti kör (Átlók) szerveződött köré; a nyolcvanas években pedig valóságos "költő-iskola" alakult ki körülötte. Mikor már a rendszerváltás előszelei ezt lehetővé tették, 1987-ben folyóiratot indított (Stádium), ahol fórumhoz juttatta a "poéta-palántákat" is. A Stádium Kiadó megszervezésével (1990) lehetővé vált, hogy egykori fogolytársai műveit kiadja (Füveskert, Gérecz Attila, Béri Géza, Csillag Tibor stb. kötetei), s a saját életmű-sorozatát is megjelentesse. A fiatal tehetségek számára megalapította a Gérecz Attila-díjat (1991); antológiák és kötetek sorában nyilvánossághoz juttatja őket. A tizen-, huszonéves korosztály felkarolásával, művészeti nevelésével egyfajta alkotói utánpótlást is biztosít a szellemi élet számára; néhányan közülük (Lackfi János, Szentmártoni János) máris az irodalmi élet ismert szereplői.