A Rákóczi-szabadságharcot befejező szatmári békekötés a magyar történelem jelentős fordulópontja - nem csupán politikai, hanem gazdaság-, társadalom- és művelődéstörténeti vonatkozásban is. Véget ért egy közel két évszázados korszak, mely után, a török ellen, a nemzeti függetlenségért és szabadságért, az önálló nemzeti létért folytatott küzdelem során, a három részre szakított, szinte teljes mértékben a tönk szélére jutott, nagyrészt romokban heverő országot kellett a szó szoros értelmében újjáépíteni, az élet alapfeltételeit megteremteni. Különösen vonatkozik ez a török uralom alól felszabadított középső országrészre, hazánk mai területére, ahol az elemi létfenntartás is komoly nehézségeket okozott. A Felvidék és Erdély viszonylag kedvezőbb helyzetben volt. Bár a hadi események ott sem múltak el nyom nélkül, ezeken a területeken - hála az erdélyi fejedelmek hagyományos művelődésszeretetének és a felvidéki városi polgárság fejlett kultúrájának - fennmaradtak a művelődési folytonosság elemei. Ezzel szemben az alföldi tájakat - Debrecen és környéke kivételével - valóban újra kellett építeni.

Az újjáépítés a gazdasági-pénzügyi helyzet normalizálását tűzte ki fő célként; a földművelés, az ipar és a kereskedelem problémái voltak mindenekelőtt fontosak. A közművelődés - benne könyvtárkultúránk - ekkor és még számos évtizeden át csak másodlagos szerepet játszhatott. Az államigazgatás legfontosabb feladata az első időkben utak építése, községek újratelepítése, a mocsarak lecsapolását célzó vízügyi munkálatok megszervezése volt, s csupán később lehetett gondolni a magasabb szintű művelődési feladatok megoldására. Mindezek mellett az e feladatok megoldására hivatott állami apparátus számára a jelentős katonai kiadások miatt is csupán korlátozott anyagi lehetőségek álltak rendelkezésre. Az állam pedig s ezt nyomatékosan hangsúlyoznunk kell - nem volt nemzeti, magyar állam, hanem az a Habsburg Birodalom, mely a dinasztia ellenes, jogvédő, nemzeti szabadságharcok és politikai összeesküvések évszázada után bizalmatlanul tekintett minden magyar jellegű kezdeményezésre, s csupán az összbirodalmi érdekeket tartotta szem előtt. S ezek az érdekek azt kívánták meg, hogy a töröktől visszahódított (neoacquista) "új" ország - s vele együtt az újra császári irányítás alá került Erdély - teljes egészében dinasztiahű, engedelmes és elsősorban jó adófizető szervezetté alakuljon át. Az egész országgal kapcsolatban tehát a gazdasági, merkantilista jellegű elgondolások valóra váltása volt az elsőrendű cél; ezért nem foglalkozott az állami apparátus kezdetben a magasabb szintű művelődés kérdéseivel. S ha foglalkozott is, ez csupán alsóbb szinten - a népiskolai oktatás terén nyilvánult meg. A közművelődés ügyével való törődés az államtól anyagilag független szervezetekre, kivételes esetekben egyénekre várt.

A század első fele csak kezdeti próbálkozásokkal telt el, s csupán az 1750-es évek táján lehetünk tanúi komolyabb, látványosabb eredményeknek.

A kor szellemének megfelelően és anyagi helyzetük viszonylag kedvező volta következtében elsősorban az egyházakra hárult a közművelődési feladatok nagy részének megoldása. A századfordulón működő könyvtárak szinte kivétel nélkül egyházi alapításúak voltak. Ezek közül a katolikus egyház szerzetesrendjei voltak azok, melyek - a nyilvánosság számára természetesen csak igen kis mértékben - hozzáférhető könyvtárakkal rendelkeztek. A számos ferences rendi könyvtár mellett a jezsuita, bencés és piarista rend iskolai könyvtárai biztosították a könyvtárkultúra viszonylagos folytonosságát. A protestáns egyházak közül a református és az evangélikus kollégiumi könyvtárak játszottak jelentős szerepet; ezek az akkori könyvtárak több mint egynegyedét tették ki. A folyamatosságot azok az intézmények képviselték - mindkét felekezetben -, melyek közoktatási funkciójuk következtében szinte kötelesek voltak arra, hogy könyvtáraikat fejlesszék.

A római katolikus egyházat illetően ezt a folyamatosságot a jezsuita rend nagyszombati könyvtára, Pázmány Péter 1635. évi egyetemalapítása óta az ország egyetlen egyetemi könyvtára képviselte. Az egyetem - mely 1667-ben a hittudományi és bölcsészeti fakultások mellett jogtudományi karral is bővült - komoly gondot fordított könyvtárára. A gyarapodás a nehéz időben, a XVII. században is jelentős volt. Két legrégibb fennmaradt katalógusa alapján megállapítható, hogy az egyetem alapításakor összeírt mintegy 1500 kötetes állomány 1690-re elérte az 5300 kötetet. Még a Rákóczi-szabadságharc előtt megindultak a nagyszombati rendház nagyobb arányú építkezései, melyek az anyagi nehézségek miatt csak lassan haladtak. Mégis, 1715-ben már arról szólnak a rendi évkönyvek, hogy a rendház új szárnyában a könyvtár részére tágas helyiséget jelöltek ki.

A feljegyzésekben arról is olvashatunk, hogy a könyvek számára díszes, aranyozott könyvszekrényeket készíttettek. Ezek közül kettő ma is látható a nagyszombati Szt. Adalbert Egyesület helyiségeiben. A század közepén a könyvtár az újonnan épült, úgynevezett Transylvania-épületszárny első emeletén 300 négyzetméter alapterületű, 8 méter magas helyiséget kapott, melyet - fokozatos fejlesztés és képekkel való díszítés után - 1761-ben ünnepélyesen nyitottak meg. Az évkönyvírók az új könyvtártermet "kollégiumunk fő díszének" tartották. Ebben a teremben működött a könyvtár egészen 1777-ig, Budára történt álköltöztetéséig.

A könyvtár az ország akkori életében jelentős funkciót töltött be. Az új államrendszer vezető katolikus rétegének felsőfokú képzésére hivatott egyetem számára életbevágóan fontos volt, hogy mind oktatói, mind hallgatói el legyenek látva a szükséges tudományos és tanulmányi könyvekkel. A jezsuita rend tanulmányi szabályzata kezdettől fogva hangsúlyozta, hogy a rend tagjai könyvek nélkül olyanok, mint a fegyvertelen katonák. Éppen ezért arra igyekeztek, hogy a könyvbeszerzés anyagi alapjait megteremtsék, s a könyvtárak használatát biztosítsák.

A gyarapítás egyik legfontosabb forrása az egyetem nyomdája volt. A nyomda saját kiadványaiból több példányt juttatott a könyvtárnak, és gondoskodott a legfontosabb külföldi sorozatos művek beszerzéséről. Bécsi bizományosa az új könyvek megjelenését kísérte figyelemmel. Állománygyarapításra csekély, évente változóan 100-400 forint körüli összeget fordítottak; az összeg kicsiny voltát cserepéldányok, hagyatékok, ajándékok ellensúlyozták. A cserepéldányok lehetővé tették a nevesebb külföldi jezsuita szerzők műveinek megszerzését. Kéri Borgia Ferenc - akinek a könyvtár XVIII. századi fejlesztése terén kiemelkedő érdemei voltak - fontosnak tartotta a nyugati tudós társaságokkal való kapcsolatok kiépítését. Jelentősek voltak egyes főurak és köznemesek hagyatékai is. A század közepétől rendszeressé vált az új szellemű természettudományos, fizikai művek (Beccaria, Khell, Boscovich stb. művei) beszerzése. Ez a folyamat szorosan összefüggött Mária Terézia oktatási reformintézkedéseivel. Még a jezsuita egyetemnek is igazodnia kellett a filozófia és egyéb tudományok új áramlataihoz, hiszen a jövendő állami tisztviselők nevelése és képzése állandó feladat maradt. Ezt az ideológiai átállást azonban csak fékezett ütemben hajtották végre. Newton és követői művei nem sokkal megjelenésük után olvashatóak voltak a könyvtárban, azonban a XVI-XVIII. század nagy "forradalmár" tudósainak (Leibniz, Galilei, Pascal, Spinoza stb.) műveivel jószerével csak másodlagos forrásokból ismerkedhettek meg a könyvtár olvasói.

Az állomány jellege megfelelt az intézmény jellegének, és nagyjából a kor kívánalmainak. 72%-a hittudományi, 8%-a természettudományi, 4,5%-a jog- és történettudományi művekből tevődött össze. A nyelvi megoszlás sem okoz meglepetést: 91%-ban latin, 3,7%-ban német, 2,7%-ban magyar, 1,3-1,3%-ban görög, illetve olasz-francia-spanyol nyelvű könyvekből állt. A gyarapodás jelentékeny volt. A második katalógus szerkesztése és a jezsuita rend feloszlatása között (1690-1773) a gyarapodás mintegy 6000 kötet, tehát 113%. A gyarapítás céltudatos irányvonalat mutat az alapvetően fontos művek több kiadásban, az oktatásban jelentős művek több példányban voltak meg. A többkötetes és sorozatos kiadványok beszerzése folyamatos volt. Az 1690-es katalógus a könyvtár használatát meglehetősen nehézkessé tette: betűrendes volt, az anyagot az egyes betűkön belül szakok szerint tagolta. Ez a rendszer megfelelt az európai könyvtári katalogizálási gyakorlat akkori átmeneti állapotának; a bejegyzés időpontjának rögzítése arról is tájékoztat, hogy a gyarapodás milyen mértékben és ütemben tudta követni az európai tudományos fejlődést.

A kéziratokat a könyvekkel együtt kezelték: többségük oktatási segédlet volt. A könyvtár - ez ekkor természetes - nem volt nyilvános. Csak a professzorok és a hallgatók használhatták, ez utóbbiak pedig csak az olvasóteremben.

A jezsuita rend valamennyi intézménye rendelkezett kisebb-nagyobb könyvtárral, különösen azok, melyek magasabb szintű oktatással foglalkoztak. Ez utóbbiak közül jelentősek voltak a jezsuita akadémiák könyvtárai. Kolozsvárott a főiskolai jellegű oktatás - a különleges erdélyi viszonyok függvényeként - számos változáson ment keresztül. Az 1581-ben hittudományi és bölcsészeti karokkal alapított egyetem nem sokáig működött; a XVII. század elején már csupán lyceumként, tehát középiskolaként állt rendi irányítás alatt. Könyvállománya szerény volt. 1752-ben csupán 2724 kötettel, a rend 1773-ban történt feloszlatásakor mintegy 6000 kötettel rendelkezett, mint a rendház és a lyceum egyesített könyvtára. Jellege, funkciója nem sokban különbözött a nagyszombati könyvtárétól, csupán hatóköre volt szűkebb. Kiemelkedő volt a kassai jezsuita főiskola könyvtára is, mely 1660-tól "Universitas Episcopalis" (püspöki egyetem) könyvtára néven szerepelt, majd 1773-tól a kassai akadémia (főgimnázium), később királyi jogakadémia könyvtáraként működött. A feloszlatáskor kb. 4000 kötetből állt. Komolyabb fejlődése 1784-től figyelhető meg. 1795-ben újrarendezték az akkor már mintegy 9000 kötetes könyvtárat, az Egyetemi Könyvtár rendszerének figyelembevételével. Szabályzata is e könyvtár előírásai szerint készült el. Állománya különösen gazdag volt jog- és természettudományos művekben. Őrei közül Koppi Károly és Weszerle József érdemelnek említést; később mindketten az Egyetemi Könyvtárba kerültek. A minimális beszerzési keret miatt fejlődése lassú ütemű volt: a kiegyezés táján csupán 12.666 kötet volt állománya.

Az egyéb jezsuita és más szerzetesrendi könyvtárak állománya felől azok a jegyzékek nyújtanak tájékoztatást, melyek a rendfeloszlatások alkalmával készültek. Ezek a jegyzékek - melyek az Egyetemi Könyvtár kézirattárában találhatóak - azt mutatják, hogy ezek a rendi könyvtárak túlnyomó többségben hittudományi jellegűek voltak. Más tudományszakokban tartozó művekkel csak az oktatással is foglalkozó rendházak könyvtáraiban találkozunk. Ez utóbbiak a Mária Terézia és különösen II. József alatt történt rendfeloszlatások (az úgynevezett aboliciók) alkalmával gyakorlatilag (mint könyvtártörténeti egységek) részekre bomlottak. Csupán kevés esetben rekonstruálták állományukat úgy, hogy az legalább részben egy helyen maradt. Ezek a könyvtárak azonban ennek ellenére - összefoglalóan említést érdemelnek. Elsősorban azért, mert jegyzékeik azt jelzik, hogy az ország egész területét behálózták. Számszerűen megállapítható, hogy a jezsuita, pálos, ferences, trinitárius, bencés, kamalduli, bazilita és az egyéb szerzetesrendek különböző intézményeiben mintegy 80-85.000 kötet állt a polcokon. Igaz, hogy elsősorban teológiai, hitoktatási célt szolgáltak, s kevésbé az oktatás céljait; igaz, hogy csupán a rendtagok, illetőleg a tanulók használhatták, mégis kétségtelen, hogy játszottak bizonyos szerepet a magyar közművelődés és tudományosság fejlődésében. Másik jelentőségük pedig az volt, hogy számos értékes kódexet és ősnyomtatványt, illetve XVI-XVII. századi régi magyar és külföldi nyomtatványt őriztek. Ezeket szinte kivétel nélkül az Egyetemi Könyvtár kapta meg. Kiemelkedően gazdagok voltak a jezsuita és pálos kolostorok, így például a jezsuiták pozsonyi, szakolcai, soproni és besztercebányai rendházai. A pozsonyi jezsuita gyógyszertárból számos értékes orvostudományi mű került át az Egyetemi Könyvtárba. A pálos rendházakból pedig 207 kisnyomtatványt kapott a könyvtár (ezek közül 47 a lepoglavai kolostorból származik).

Könyvtártörténeti viszontagságos sorsa miatt említést érdemel a máriapócsi görög katolikus (bazilita) rendház könyvtára, mely elkerülte a jozefinista aboliciót, s fennmaradt a szerzetesrendek 1950-ben történt államosításáig. Akkor szétszóródott anyagának összegyűjtését s a könyvtár állományának rekonstrukcióját most a debreceni Egyetemi Könyvtár vette kézbe.

A magyar könyvtár- és művelődéstörténet egyik jövendő, nehéz feladata lenne e jegyzékek részletes - akár számítógépes úton - történő elemzése. Csupán egy ilyen alapos elemzés nyújthatna megbízható képet a XVIII. század első felének szerzetesi könyvtárkultúrájáról.

A protestáns egyházak régi, nagy múltú főiskoláinak könyvtárai a Habsburg-uralom és az erősödő ellenreformáció évtizedeiben is tovább éltek, míg azonban a katolikus intézmények számára ez a felfelé ívelés kora volt, a protestáns intézményeknek komoly nehézségekkel kellett megküzdeniök. A debreceni főiskola könyvtára volt az egyetlen, mely az ellenreformáció idején is helyén maradhatott. Állománya 1706-ban 1813 kötet volt. 1702-ben készült el első könyvtári utasítása, mely szigorú kölcsönzési szabályokat vezetett be: csak a városban lakók kölcsönözhettek könyveket, s csak a rektor engedélyével. Ez a szigor mégis bizonyos árnyalati különbséget mutat a nagyszombati könyvtárral szemben: a városi polgárság hozzájuthatott a könyvtár kincseihez, melyek nem csupán az államilag engedélyezett művekből állottak, hanem a protestáns nyugati államok könyvkiadásának termékeiből is. A nyitvatartás korlátozott volt: hetente kétszer két órában használhatták a helyben olvasók. Látogatók - különösen a más felekezetekhez tartozóak - csak igazgatói engedéllyel léphettek be a könyvtárba.

A könyvtári utasítást katalogizálás követte. Említést érdemel, hogy meglehetősen korán láttak hozzá szakkatalógus készítéséhez. 1704-ben készült az első ilyen címjegyzék, majd 1714-ben egy új, betűrendes katalógus. Ezeket 1737-1738-ban megújították. A könyvtár élén mindig neves professzorok álltak; így például 1753-1760 között a természettudományos kísérleteiről nevezetes Hatvani István, majd 1760-1790 között a század legkitűnőbb protestáns könyvtárosa, a neves egyháztörténész, Sinai Miklós. A könyvtár állománya - hasonlóan minden felekezeti oktatási intézmény könyvtárához - az oktatás igényét szolgálta. Ez a protestáns főiskolai könyvtárak esetében azt jelentette, hogy - különösen a német, svájci, holland és angol területről - számos protestáns szellemű hittudományi, történeti és egyéb mű került a könyvtárba, sokszor a katolikus szellemű állami könyvcenzúra megkerülésével. Külföldet járt diákok voltak az ilyen "felforgató" művek legfőbb közvetítői.

A sárospataki kollégium, valamint könyvtárának töredéke 1704-ben térhetett vissza erdélyi száműzetéséből, melybe a XVII. század második felében az ellenreformáció kényszerítette. A könyvtár tekintélyes része Gyulafehérvárott maradt. A visszakerült állomány vásárlás útján való fejlesztésére alig lehetett gondolni. Könyvtári pénzalap nem volt, a vásárlások csak 1755 tájt kezdődtek. A kollégium és könyvtára mögött azonban széles társadalmi háttér állt, mely nem engedte meg a kálvinizmus sárospataki könyvtári bástyájának tönkretételét. Már 1710 után számos ajándékot kapott a könyvtár: a feljegyzések az ezt követő korból több mint 200 adományozó nevét említik meg. Ennek a gyarapodásnak nyomán már 1726-ban megindult a rendező és feltáró munka is.

A pápai református kollégium könyvtára viszonylagos épségben élte túl a szintén az ellenreformáció által kikényszerített adászteveli száműzetést. Komoly fejlődése azonban csupán a század második felében indulhatott meg. A kecskeméti református egyházközség könyvtára, mely a Dunamelléki Református Egyházkerület legjelentősebb művelődési intézménye volt; szintén csak a század elején támadhatott új életre. Voltaképpeni alapítását 1701-től számíthatjuk. Ez a könyvtár is lassan, de állandóan fejlődött a hívek adományaiból és az egyházközség támogatásával. Állománya az 1860-as években 6300 kötetre emelkedett.

Az evangélikus egyház oktatási intézményei közül különös említést érdemel a soproni lyceum könyvtára, melynek alapjait a XVII. század közepén vetették meg, s mely "konventi könyvtár" néven kezdetben a gyülekezeti könyvtár szerepét is betöltötte. A XVIII. században a gyülekezeti és iskolai könyvtár jogilag két különálló intézmény volt, azonban már ekkor is egységesen elsősorban az oktatás célját szolgálta. A két könyvtárat véglegesen a reformkor elején egyesítették. Ekkor kapott új épületet és önálló tanári könyvtárost. Még nem volt nyilvános. Állománya kb. 10.000 kötetből állt, mely a kiegyezés korára megkétszereződött. Elsősorban a német tudomány műveit gyűjtötte, de mindig erős érdeklődést tanúsított - a lakosság igényeit követve - a magyar nyelv, irodalom és művelődés iránt is.

Értékes könyvtárai voltak a felvidéki evangélikus városok középiskoláinak is. Ezek közül is kiemelkedtek a pozsonyi, késmárki, lőcsei és iglói gimnáziumi könyvtárak, valamint a körmöcbányai egyházközségi könyvtár.

A magyar evangélikus könyvtárügynek egyik neves, mindmáig élő intézménye a wittenbergi egyetemen tanuló magyarországi diákok könyvtára, melyet (a diákközösség korábbi könyvgyűjteményét is hasznosítva) 1724-ben alapított Kassai Michaelis György. A könyvtár állománya a század végére elérte a 2000 kötetet, annak ellenére, hogy kezelése nem volt mindig körültekintő. Később Wittenberg és Halle an der Saale egyetemei egyesültek, s a könyvtár Halléba került. Az első világháború után az anyag egy részét a berlini Magyar Intézet akkori igazgatója - teljesen indokolatlanul - Berlinbe szállíttatta át, ahol az 1945-ben elpusztult. Halléban kb. 800 kötet könyv és 107 tétel kézirat maradt meg, s mais az ottani egyetemi könyvtár külön kezelt és nagy becsben tartott egységét alkotja.

Az erdélyi protestáns oktatási intézmények könyvtárai az ellenreformáció korában igen szerény anyagi keretek között működtek. A nagyenyedi református kollégium könyvtárában 1752-ben kb. 4000, a marosvásárhelyi könyvtárban pedig pár évvel később 1200 kötet volt található. Az unitáriusok kolozsvári könyvtárát 1655 és 1697 között három tűzvész pusztította el, s csupán püspökei, papjai és tanárai ajándékai révén tudott a XVIII. század első felében pár ezer kötetes állományt kiépíteni. Erőteljesebb fejlődése a századfordulón kezdődött meg, amikor fenntartását az egyházközség vette át. A régi könyvtár állománya csak 2547 kötet volt. A rendszeres gondoskodás és az adományozók bőkezűsége nyomán az állomány rohamosan gyarapodott, és a kiegyezés korára közel 20.000 kötetre emelkedett. A neves adományozók között szerepeltek például Bölöni Farkas Sándor és Brassai Sámuel is. Az 1670-ben alapított székelyudvarhelyi református kollégium könyvtárában - mely a diákközösség, az úgynevezett coetus tulajdona volt - csupán pár száz kötet állt a polcokon. Ennek ellenére volt könyvtári szabályzata, s a XVIII. század első felében több főúri hagyaték anyagával gazdagodott. A nagybányai református gimnáziumot 1712-ben, mintegy 1000 kötetes könyvtárával együtt kitelepítették a városból, majd 1755-ben maga az iskola is megszűnt. A könyvtárat a jezsuiták vették át és egyesítették ottani saját rendházuk könyvtárával. Az állományból nem sok maradt meg, mert az 1773. évi abolíciós könyvjegyzék csupán 250 kötetről tesz említést.

A román művelődési és politikai célokat szolgáló értékes könyvtár alakult ki a XVIII. század közepén Balázsfalván, a román görög katolikus egyház oktatási intézményei és nyomdája mellett. Ez a könyvtár sokáig egyik központja, fontos szellemi háttere volt az erdélyi román nemzetiségi mozgalmaknak.

Mint láttuk, a XVIII. század első felében csak a már régebben létesült oktatási intézmények könyvtárai képviselték hazánkban a könyvtári kultúra - nem mindenben töretlen - vonalát. Ezekben a könyvtárakban összességükben az akkori európai művelődés minden irányzatának jelentősebb alkotásai megvoltak, azonban nem volt olyan intézmény, melyben az azokat megismerni kívánó olvasó egy helyén megtalálhatta volna, s így alkothatott volna képet az európai művelődés és tudományosság eredményeiről.

A század második felében erőteljesebb és rendszeresebb fejlődés indult meg. Az ország ekkorra túljutott a gazdasági mélyponton, s elsősorban főpapjai, főurai, de oktatási intézményei is több gondot tudtak fordítani művelődési és tudományos kérdésekre. Ugyanekkor fordulat következett be az általános könyvtári szemléletben is. Eleinte - a barokk felfogásnak megfelelően - a könyvtár szinte csak kötelező dísze volt a főpapi és főúri udvaroknak. Monumentális könyvtártermek polcain díszes kötésű könyvek sorakoztak. A felvilágosodás eszméinek terjedésével ez a felfogás - sokáig együtt élve a korábbi szemléletmóddal - fokozatosan átalakult. A könyv, az olvasás, az élő ismeretanyag, a valóságos világ tudományos megismerése egyre fontosabbá vált, s előtérbe kerültek a közművelődés, a könyvtárak nyilvánosságának kérdései.