Voltaképpen főúri alapítású könyvtáraink között kellene szólnunk két legnagyobb tudományos könyvtárunk, az Országos Széchényi Könyvtár (nemzeti könyvtárunk) és a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára kezdeteiről is, azonban - mivel mindkét könyvtár alapításának célját és későbbi fejlődését tekintve - túlnőtt egy főúri könyvgyűjtemény keretein, és a magyar tudományosság elsőrendű műhelyévé, nélkülözhetetlen segédeszközévé vált, történetük ismertetése külön fejezetekbe tartozik. Alapításuk is már a XIX. században történt, amikor könyvtárügyünk lényeges átalakuláson ment keresztül.

Mielőtt történetük kezdeteivel megismerkednénk, vissza kell tekintenünk az első nagy állami tudományos könyvtár, az Egyetemi Könyvtár történetére is, mivel csupán e három könyvtár életének együttes vizsgálata és ismerete nyújt lehetőséget arra, hogy a - sajnálatos módon hosszú ideig - "fővárosközpontú" tudományos élet könyvtári bázisáról képet tudjunk nyújtani. Éppen ennek az egységes szemléletnek érdekében - úgy véljük - nem volna helyes, ha a három nagykönyvtár történetét kisebb korszakokra tagolva ismertetnénk. Fejlődésüket elsősorban nem is a kor szelleme határozta meg, hanem azok az adottságok, melyek - keletkezésük módjától függetlenül - anyagi és kulturális vonatkozásban egy-egy kisebb korszakon belül nem sokat változtak. Az Egyetemi Könyvtárban mindvégig az államhatalom szigorú politikai ellenőrzése érvényesült; a könyvtár elsősorban a felsőfokú oktatás magas szintre törekedő, de anyagilag rendkívül szűkkeblűen támogatott műhelye volt. Az Országos Széchényi Könyvtár, nemzeti könyvtárunk, az abszolutizmus korának nehéz éveiben jött létre, a nemzeti közművelődés szolgálatának jegyében, azonban kibontakozása, valóban könyvtárrá válása áthúzódott a reformkorba, sőt majdhogy nem a kiegyezésig. Az Akadémiai Könyvtár a reformkor politikai és szellemi lendületének köszönhette keletkezését, azonban könyvtári kibontakozása szintén áthúzódott a szabadságharcot kővető abszolutizmus korára. Így történetük folyamatos bemutatása tanulságosabb képet nyújt, mintha azt korszakok szerint tagolnánk.

Az Egyetemi Könyvtár újkori, modern története voltaképpen a jezsuita rend feloszlatásakor, 1773-ban kezdődött. Ekkor az egyetem és könyvtára állami intézménnyé vált. Egyébként magát az egyetemet Mária Terézia már négy évvel korábban királyi oltalma alá helyezte, és a még hiányzó orvosi fakultással egészítette ki. 1777-i Ratio Educationis című oktatási alaptörvényében megszabta az egyetem tudományos, politikai és nevelési feladatait. Megfelelő működésének alapfeltételeit földbirtokadományokkal teremtette meg. Ezek jövedelméből azonban a könyvtárnak semmi nem jutott. 1777-ben az egyetemet könyvtárával együtt Budára, az ország központjába költöztette, s ott a Várpalotában helyezte el.

A jezsuita rend feloszlatása, majd a Budára költözés súlyos és új feladatokat rótt az Egyetemi Könyvtárra. Lehetővé kellett tennie a mintegy 15.000 kötetes nagyszombati könyvtár működését, valamint a feloszlatott jezsuita intézmények könyvtárainak leltározását, illetve a könyvtárba való beszállítását. A rendelkezések értelmében ugyanis ebből a könyvanyagból az Egyetemi Könyvtárat illette meg az előválogatás joga.

Egyébként a könyvtár fejlesztésére meglehetősen csekély összeget, évi 500 forintot kapott, ami a legszükségesebb anyag folyamatos beszerzését is csak alig tette lehetővé. A személyzet szintén kevés volt: a könyvtárigazgató, egy könyvtáros és egy szolga látta el a tennivalókat. Az első igazgató Lakits György ex-jezsuita volt, majd pár év múlva a szintén volt jezsuita, neves történész, Pray György került a könyvtár élére. Az igazgató közvetlen felettese az egyetemi tanács lett; az egyetemi szervek irányító tevékenysége általában kicsinyes és bürokratikus volt.

A Budára költözés során - jóllehet állandóan hangsúlyozták a könyvtár fontosságát - a palotában az intézmény csupán öt helyiséget kapott, s ezekből is kettőt az igazgató foglalt el. Bár a könyvtári anyag egy része Nagyszombatban maradt, nagyon szűkös volt az elhelyezés; ezt még súlyosabbá tette a vidéki jezsuita könyvek beáramlása. Nőtt viszont az állások száma: az igazgató mellett ekkor már egy másodkönyvtáros, két könyvtárőr, két írnok és egy szolga végezte a munkát. Az új követelmények, az egyetemi tananyag és a politikai, világnézeti gondolkodásmód átalakulása miatt az állomány összetételében hiányok mutatkoztak, elsősorban a magyar történelem, az orvostudományok, a természettudományok és a gyakorlati (műszaki, gazdasági) ismeretek terén. Az állami szervek (tévesen) úgy vélték, hogy a jezsuita könyvanyagból ezek nagyjából pótolhatóak lesznek. Elképzelésük tévesnek bizonyult, hiszen a jezsuita rendházak könyvtárai éppen ezeken a területeken voltak szegényesek. A hiányok pótlása ekkor elmaradt, s később is csak nehézkesen haladt előre. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy az egyetem tanárai és hallgatói nem a kívánatos mértékben és ütemben jutottak hozzá a számukra szükséges művekhez. Erre pedig komoly volt az igény, s ez a haladó eszmék terjedésével egyre inkább nőtt. Külföldet járt magyarországiak, könyvgyűjtő főurak és főpapok, tanuló diákok és tovább tanuló tanárok mindenkor felkeresték az útjukba eső nevesebb könyvtárakat, s azokban elsősorban a szabadabb könyvhasználat lehetőségére figyelhettek fel. Erre mutatnak Kis János a soproni magyar nyelvművelés és tudományos élet egyik vezetőjének szavai a göttingai könyvtárról: "Alig lehet eléggé ditsérni azt a készséget, mellyel a tanulókkal közöltetnek a szebbnél szebb könyvek."

Mária Terézia uralkodásának utolsó éveiben két fontos intézkedés történt a könyvtár fejlesztése érdekében. 1779-ben elkészült a könyvtár első szervezeti szabályzata. Leglényegesebb intézkedése a könyvtár közhasználatúvá, nyilvánossá tétele volt. A beszerzések terén a karok és a szaktanárok kívánságaihoz kellett igazodnia. A szabályzat előírta többek között azt is, hogy a könyvtár évente állítson össze és adjon közre egy tudományos jellegű tájékoztató jegyzéket a magyar könyvtermésről. Egyéb feladatai mellett ezt a könyvtár nem tudta megvalósítani, viszont ezért kapta meg 1780-ben, Magyarországon elsőként, a kötelespéldány-jogot.

II. József uralkodása alatt a könyvtár életében újabb jelentős átalakulások történtek. A hátralékos beszerzési összegeket folyósították. A korábbi volt jezsuita igazgatók és könyvtárőrök helyét világi emberek, Bretschneider Henrik és Kovachich Márton György vették át. Ők készítették el a már régóta esedékes és minden állami anyagi támogatás előfeltételét képező általános könyvjegyzéket (Index Generalis) a beszállított jezsuita könyvanyagról, mely ma is 47 volt jezsuita könyvtár mintegy 58 000 kötetéről nyújt tájékoztatást. Személyi, világnézeti és politikai ellentétek miatt Bretschneider és Kovachich 1784-ben távoztak a könyvtárból, s a vezetést ismét Pray György vette át. A távozó könyvtárosok működésének viszont komoly eredményeként könyvelhetjük el azt is, hogy a könyvtár állománya átalakult. A hittudományi művek aránya 10%-kal csökkent, s ugyanennyivel emelkedett a társadalom- és természettudományos könyvek aránya.

1784-ben más, alapvető változás is történt a könyvtár életében. A budai Várpalotát a Pozsonyból Budára költöző központi közigazgatási hivatalok foglalták el, a könyvtárat pedig uralkodó parancsra a pesti ferences rendház épületébe költöztették át. A kettős főváros nehezen megközelíthető budai részéből a könyvtár - s az egyetem is - a bal parti város mozgalmasabb szellemi, politikai és gazdasági életének vérkeringésébe kapcsolódhatott be s válhatott annak szellemi fegyvertárává. Az új épület azonban nem volt alkalmas könyvtári célra, s ez a hátrány hosszú évtizedekre megszabta a könyvtár további küzdelmes sorsát. Az épület az átköltözéskor még be tudta fogadni a könyvtárat, azonban a II. József korában feloszlatott újabb szerzetesi könyvanyag beáramlása már katasztrofális helyhiányt okozott. A források szerint ebben a korszakban a könyvtár további mintegy 8-10.000 kötettel gyarapodott, s állománya 1790-ben már 20-22.000 kötet volt.

Az ingyenes gyarapodás (a feloszlatott rendházak könyvei és a kötelespéldányok) mellett kevesebb jelentőségük volt a vásárolt műveknek. 1777-1790 között az éves beszerzési keret 125 és 1004 forint között mozgott, ami nevetségesen csekély összeg volt - különösen ha az említett főpapi és főúri könyvtárak fejlesztésére, létesítésére szánt összegekre gondolunk. Csupán egyes esetekben került sor nagyobb rendkívüli keret kiutalására. Így például a Pestre költözéskor a könyvtár és a tanszékek együttesen kaptak fejlesztésre 7000 forintot. Hasonlóképpen külön összeg jutott - ritkán - a külföldi könyvárveréseken való részvételre. Viszont meglehetősen nagy figyelmet fordítottak a folyóiratok folyamatos beszerzésére. Különös gonddal kezelték a természettudományos, illetve az általános tájékoztatást nyújtó, bibliográfiai szempontból nélkülözhetetlen folyóiratokat.

A ritkaságtár anyagát ekkor még nem kezelték külön. Az abolíció ezen a téren különösen értékes gyarapodást jelentett: kb. 900 ősnyomtatvány és 450 kézirat (köztük 66 kódex) került ekkor a könyvtárba, elsősorban - mint említettük - a pálos és jezsuita rendházakból. A három nagy jezsuita történész (Hevenesi Gábor, Pray György és Kaprinay István) rendkívül értékes kézirat- és másolatgyűjteményeit az államigazgatási szervek politikai okokból csak nehezen engedték át a könyvtárnak, s használatukat külön engedélyhez kötötték. Ezekben ugyanis az elmúlt évszázad szabadságharcaival kapcsolatos fontos dokumentumok is voltak.

A könyvtár és a vidéki akadémiák (állami főgimnáziumok) könyvtárainak használati módját, gyarapításuk irányelveit azok a művelődéspolitikai rendeletek szabták meg, melyeket II. József 1785-ben és 1786-ban bocsátott ki. Ezek megállapították a beszerzendő művek fontossági sorrendjét. Első helyre tették az egyes tudományágak rendszerező kézikönyveit és azon szerzők műveit, akik "megalapozták a gondolkodás forradalmi átalakulását". Megszabták a tudományágak fontossági sorrendjét is; első helyre került a fizika, azután a természettudományok, az orvostudomány; ezeket követték a filozófia, a jogtudomány, a történelem, és végül a hittudomány. Ezek az utasítások nem sokáig maradtak érvényben. A jozefinizmus lassú elhalása, majd a Martinovics-féle összeesküvés véres felszámolása után a ferenci abszolutizmus ezen a téren is vissza óhajtotta állítani a régi rendszert. Teljes mértékben ez persze nem sikerülhetett, mivel a gondolat szabadságát nem lehetett már gátak közé szorítani, azonban újból arra törekedtek, hogy a hittudományok visszanyerjék primátusukat, s hogy a "forradalmi eszmék" lehetőleg ne nyerjenek teret a könyvtárak polcain.

A feloszlatott szerzetesi könyvtárak anyaga nem teljes egészében került be az Egyetemi Könyvtárba, illetve az akadémiák könyvtáraiba. Ezekből a könyvtárakból a lelkipásztorkodás terén hasznosítható műveket szétosztották a helybeli és a környékbeli papok között. Tekintélyes részük árverés útján került magángyűjtők (főpapok, tudósok stb.) gyűjteményeibe. Az ideológiai és a tudományos szempontból lényegtelennek minősített könyveket az Egyetemi Könyvtár is árveréseken értékesítette a másodpéldányokkal egyetemben. Így 1781-1797 között kb. 25.000 kötet került kalapács alá. A befolyt összeget a könyvtár saját állománya gyarapítására használhatta fel. Az árverések után visszamaradt anyagot országszerte papírmalomba küldték vagy csomagolópapírnak adták el.

A jozefinizmus évei minden nehézség ellenére forradalmi változást hoztak a könyvtár életébe. A könyvállomány felfrissült, a könyvtár az ország központjába került; hozzáférhetővé vált nem csupán az egyetem tanárai és hallgatói, hanem írók, politikusok, jogtudósok számára is. Ezek az új igények elmélyültebb könyvtári szakmunkát követeltek meg. Ha mindehhez még hozzávesszük a könyvtár kötelespéldány-jogát, elmondhatjuk, hogy az Egyetemi Könyvtár ekkor vált az ország első nemzeti könyvtárává: nyilvános könyvtárként késedelem nélkül szolgálta ki a társadalom széles rétegeiből álló közönségét. A beszerzésben hasznosította az egyetem tudós professzorainak szaktudását, folyóirat-állományával pedig tájékoztatást nyújtott a legfrissebb tudományos eredmények felől. Ezt a helyzetet rögzítette, illetve fejlesztette tovább az 1806-ban kiadott új nevelésügyi szabályzat (az úgynevezett II. Ratio Educationis), mely már külön fejezetben foglalkozott a felsőoktatás és a tudományos kutatás segédintézményeivel, a könyvtárakkal, múzeumokkal, klinikákkal. A könyvtárakról szóló fejezet élén az Egyetemi Könyvtár szerepel, s benne kifejezésre jut az egyetemi oktatás és a könyvtárfejlesztés minőségének gondolata is. Az új szabályzat már írásban is lefektetett magas igényeket támaszt a könyvtárosok - különösen az igazgató - szaktudásával, tudományos munkásságával és közéleti magatartásával szemben is.

Az 1802-ben alapított Országos Széchényi Könyvtárral az Egyetemi Könyvtár kapcsolata normálisan alakult. Annál aggasztóbb volt azonban a könyvtári épület állapota. Kisebb hibák mellett a tartógerendázat korhadása a tetőzet beomlásával fenyegetett. A napóleoni háborúk súlyos gazdasági válsága csupán szükségmegoldást tett lehetővé: a közismerten szép, szinte műemléki értékű, márványborítású olvasótermet tíz faoszloppal kellett alátámasztani. Tűzrendészeti problémák is felmerültek. A legnagyobb gondot mégis az egyre fokozódó raktári helyhiány okozta: a könyveket a polcokon két-három sorban egymás mögött kellett elhelyezni, s ez lassította a kiszolgálást, nehezítette a könyvtárosok amúgy sem könnyű munkáját. Nem nőtt a könyvtárosok száma sem. Pray György távozása után Gabelhofer Gyula, a bécsi titkosrendőrség besúgója lett az új igazgató. Őt felelőtlen pénzkezelés miatt mozdították el. Utóda 1794-ben a neves régész Schönvisner István lett, aki kollégájával, Schwartner Mártonnal együtt mintaszerű gondossággal vezette a könyvtárat közel három évtizeden át. Utóbbi lett egyébként - Schönvisner távozása után - az első protestáns (igaz, csupán megbízott) igazgató. Széles körű külföldi tudományos és könyvkereskedői kapcsolataik segítették az állomány szakszerű és folyamatos fejlődését. Az igazgatók mellett elvileg két könyvtárőr és két írnok látta el a könyvtári munkát, az állások azonban sokszor évekig betöltetlenek voltak. A feszített munka, a felsőbb szervek szinte teljes érdektelensége több esetben lelki betegséget, testi összeroppanást okozott. Még nyomorúságosabb volt persze a szinte éhbérért dolgozó könyvtári szolgák sorsa.

Az állomány gyarapítására ebben az időben évi 500 forint, majd az 1815-ös gazdasági krízis után 1000 forint jutott. Ez az összeg - a Habsburg Birodalom többi egyetemi könyvtáraihoz viszonyítva - csekély volt. Az esetleges rendkívüli igényeket külön kérésre, hosszadalmas eljárás után elégítették ki. Tudjuk, hogy 1774-1821 között a könyvtár fejlesztésére összesen csak 30.500 forintot fordítottak: ebből a tanulmányi alap 3000 forintot, az egyetemi alap 10.500 forintot, az Egyetemi Nyomda 17.000 forintot fedezett. Ez éves átlagban 650 forintot jelentett. A vásárlásokat pesti könyvkereskedők beszerzései, illetve bécsi árveréseken való részvétel útján bonyolították le.

Külön gondot jelentett a folyóiratok beszerzése. 1815-ben csupán négy politikai és kilenc szakirodalmi folyóirat megrendelését engedélyezték. Pár év múlva ez a szám kissé emelkedett, azonban korántsem a kívánatos és lehetséges mértékben. Ezekben az években ugyanis a bécsi főpostahivatal útján 30 politikai (köztük 4 angol, 4 francia, 2 olasz, 17 német) és 30 szaktudományos (3 francia és 27 német) folyóirat lett volna megrendelhető. A szűk, az anyag alig egyharmadára kiterjedő lehetőséget elsősorban a pénzügyi korlátok szabták meg.

Állandó panaszok merültek fel a kötelespéldányok szolgáltatása terén is. Sok értékes mű csonkán érkezett be, a hazai nyomdászok nem tartották kötelességüknek, hogy az ország legfontosabb állami könyvgyűjteményét a hazai nyomdatermékekkel ellássák. A vétel- és kötelespéldány útján történő gyarapodás 1819-1844 között mindössze 8757 kötet volt, tehát éves átlagban 350 kötet, melynek kétharmad része vétel útján került be a könyvtárba. Több értékes ajándékkal is gyarapodott a könyvtár. A nevesebbek: Trnka Vencel orvosprofesszor könyvtára, Kaprinay István kéziratgyűjteménye, Winkler Mihály plébános hagyatéka (benne az 1506-ból származó, Winkler-kódexnek elnevezett és Ráskai Lea kézírásával készült magyar nyelvemlék), József nádor és Lenhossék Mihály orvosprofesszor ajándékai.

A politikai cenzúra is éreztette befolyását a beszerzések terén, a mindenkori politikai és katonai helyzetnek megfelelő szigorral. A tilos könyvek jegyzékén szerepelt például Kant és Fichte számos műve. Ezek a tilosnak minősített írások azonban a főúri, a professzori és a protestáns főiskolai könyvtárakban sok esetben olvashatóak voltak. A könyvtár használata egyébként megfelelt a nyilvánosság akkori kívánalmainak és a politikai lehetőségeknek. Helyben bárki olvashatott, a kölcsönzés már szűkebb keretek között történt. Csak professzorok, később budai és pesti tanárok, orvosok, ügyvédek, tisztviselők, majd a Magyar Tudományos Akadémia tagjai vehettek kölcsön könyveket. A cenzúra azonban ezen a téren is éreztette hatását. A felvilágosodás irodalmához (például Montesquieu, Voltaire, Rousseau, Helvétius, a francia Enciklopédia) és az úgynevezett kalandregényekhez mind az olvasóteremben, mind kölcsönzés útján már nehezen lehetett hozzájutni.

A ferenci abszolutizmus korában a hivatalos művelődéspolitika a reakció irányába tolódott el. Ennek a haladásellenes irányzatnak engedelmes kiszolgálója volt a pesti egyetem s az irányítása alá tartozó Egyetemi Könyvtár is. A felsőbbség tudta, hogy minden könyvtár veszedelmes intézménnyé válhat, ha nem ellenőrzik kellőképpen. Személyi beavatkozás és a cenzúra volt hivatott erre az ellenőrzésre. Mindezek ellenére azonban az Egyetemi Könyvtár minőségi és mennyiségi szempontból egyaránt gyarapodó állománya közvetlenül és közvetve is kedvezően hatott a társadalmi haladásra. Joggal vélhetjük, hogy még a "tilos művek" haladó eszméi is kiáramlottak a társadalom szélesebb rétegei felé a katedrákról és egyéni beszélgetések útján. Az új korszak, a reformkor éveit a könyvtár nem várta felkészületlenül.

A reformkor első két évtizedében a könyvtár mégsem váltotta be a hozzá fűződő reményeket. Ennek elsőrendű oka az volt, hogy élén ezekben az években a könyvtári munkáért egyáltalán nem lelkesedő igazgató állt, akit ráadásul nem fűzött jó viszony a felettes egyetemi hatóságokhoz. Az őri állások is betöltetlenek voltak, s az államhatalom a könyvtár életébe minden téren kicsinyesen beleszólt. Az új igazgató, az egyébként elismert tudós történész Fejér György 1824-ben sértődött lélekkel került az igazgatói székbe, s az egyetemmel való rossz viszonya még hozzájárult ahhoz, hogy az államhatalom politikai irányvonala az egyetemi tanács útján fokozott mértékben érvényesülhessen a könyvtár életében. Az egyetem vezetősége például fokozatosan kivette az igazgató kezéből a beszerzés irányítását. A személyzeti helyzet vigasztalan volta mellett nehézséget okozott a beszerzési keret változatlanul csekély összege. Az igazgató ugyan - azért is, hogy borsot törjön az egyetemi hatóságok orra alá - többször öntevékenyen túllépte ezt a keretet, ez azonban csak elmérgesítette a helyzetet.

A könyvtár gyarapodása mindezek következtében lassú volt. Az állomány 1845-ben 54.344 kötet volt; a külön kezelt állatorvosi, csillagászati és hittudományi fiókkönyvtárakkal együtt is csak 69.186 kötet. A könyvtár épületének állaga tovább romlott. A 607 négyzetméter alapterületű szép olvasótermet - melyet az 1835-1836-os tanévben 4539 olvasó használt - továbbra is támfaoszlopok sora csúfította el. A polcok magassága a földszinten 4,3 méter, a galérián 3,5 méter volt, s a zsúfolt elhelyezés a kiszolgálást egyre nehézkesebbé és fárasztóbbá tette.

Az egész korszakot az igazgató és az egyetemi tanács állandó éles, sokszor goromba vitatkozása jellemezte. Vizsgálat vizsgálatot követett, melyek során az egyetem az igazgató egyébként jogos kívánságait is mereven visszautasította, majd 1843-ban igazgatói tiszte alól - eleget téve kérésének - felmentette. Azért, hogy a reformkorban az Egyetemi Könyvtár nem tudott feladatainak kellő mértékben megfelelni, egyaránt terheli a felelősség a nehéz természetű igazgatót és a politikai szempontból teljes mértékben maradi egyetemi tanácsot. Ilyen körülmények között az új igazgatónak, Toldy Ferencnek szinte mindent elölről kellett kezdenie, hogy az Egyetemi Könyvtár tekintélyét és helyzetét a megfelelő tudománypolitikai szintre hozhassa.

Toldy Ferenc az Egyetemi Könyvtár első kinevezett világi igazgatója volt. Kinevezésével a felettes szervek részben irodalomtudományi szaktudását az Akadémia könyvtárával kapcsolatos szervezési munkája eredményeit és könyvtárszaki ismereteit óhajtották elismerni; részben pedig kívülről hozott, nagy tekintélynek örvendő vezető beállításával óhajtották végét vetni a könyvtár és az egyetem ádáz, már-már nevetséges, a könyvtár fejlődését mindenképpen gátló vitájának.

Toldy Ferenc 38 évesen került a könyvtár élére. Mögötte ekkor már sikerekben és küzdelmekben gazdag irodalmi, tudományos és tudományszervező múlt állt, és jó kapcsolatai voltak kora szinte minden irányító közéleti egyéniségével és hatóságával. Több mint egyéves nyugati tanulmányútja során megismerkedett a német, francia, angol és svájci tudományos és könyvtári élettel, részt vett a Magyar Tudományos Akadémia megalapításában, annak titkára volt, és ő szervezte meg könyvtárát. A politikai életben nem vett részt: elméleti jellegű felvilágosult liberalizmusa ettől visszatartotta, s ilyen jellegű feladatot csupán kifejezett utasításra, életében egyszer látott el. Hirdette viszont a tudományos, tapasztalati megismerésnek a kutatásban való kizárólagosságát és a forrásanyag feltárásának alapvető fontosságát.

Már az Akadémiai Könyvtár szervezési munkálatai során megszületett benne egy összefoglaló könyvtártani mű összeállításának gondolata. Ha megjelenik, ez lett volna az első ilyen természetű magyar szakkönyv. Azonban csupán bevezetésszerű tervezete látott napvilágot. Ebből kitűnik, hogy Toldy jól ismerte az akkor modern könyvtártani szakirodalmat, s tudatában volt annak, hogy a könyvtár lelke a tudós könyvtáros. Elvi megállapításait a gyakorlatban is igyekezett megvalósítani. A már-már összeomlással fenyegető könyvtárépület felújítását igazgatóságának első éveiben sikerült felvétetnie az egyetemi építkezések általános tervébe. Ezt az egyetemi tanáccsal ügyesen alakított jó viszonyának és a minden tudományos célkitűzést támogató József nádorhoz fűződő személyes kapcsolatának köszönhette. Az építkezés megindítását azonban a központi igazgatás bécsi szervei halogatták, majd 1848-ban végleg lekerült a napirendről.

A könyvtár állománya Toldy igazgatóságának kezdete óta ugrásszerűen, hetente mintegy 1000 kötettel gyarapodott. Beszerzéseit tudományos céltudatosság és jól megfontolt tudománypolitikai szempontok irányították.

Tekintettel volt mind a professzorok és a hallgatók, mind pedig a könyvtár egyéb használóinak igényeire. Beszerzési elképzeléseit tervszerű belső könyvtári munkával párosította. Ez akkor egyet jelentett a rendszeres katalogizálással. Könyvtárpolitikai alapelve volt, hogy "egy könyvtárat minden módon hasznosítani kell". Állandó gondot fordított a könyvállomány megőrzésére is; szakemberek (például a kémia professzora) véleményét kérte ki a rovarkártevőkről. Mindenre kiterjedő gondoskodása nyomán a könyvtár használóinak száma jelentősen emelkedett: 1836-1849-ben a korábbinak szinte kétszeresére nőtt.

Működésének első - a szabadságharcig tartó - korszakát korszerű, új könyvtári elveit tükrözte a beszerzés, a könyvtárhasználat, az épület- és állományvédelem minden vonatkozásában. Bizonyos változtatásokkal ugyanazt a szabályzatot vette át - és adta ki nyomtatásban - az Akadémia is a maga könyvtára számára. Az általános ügyrendi szabályzat mellett külön olvasótermi szabályzatot is készített, mely a bécsi egyetemi könyvtárban alkalmazott előírásokat a tudományos kutatás és a közművelődés szabadabb mozgása érdekében fellazítani igyekezett. A könyvtári igazgatást odaadó gondossággal szinte minden területen személyesen végezte, illetve irányította. Ő maga készítette el a szabályzatot, fogalmazta az ügyiratokat, részt vett a katalogizálási munkában, és megszabta a beszerzés irányvonalát. Igazgatásának első hat évében a könyvtár megindult a modern fejlődés útján, s minden remény megvolt arra, hogy - ha a beszerzési keret megfelelő emelése is sikerül - hamarosan eléri a birodalom többi nagy, tudományos könyvtárának szintjét. Ezt a szabadságharc, illetve annak bukása akadályozta meg.

1849 után új korszak kezdődött a könyvtár életében. A politikai nehézségek elhárítása után Toldy - aki az új abszolutizmus korában a magyar tudományos közélet egyik legkiemelkedőbb szervezője volt - a könyvtárat továbbra is a hazai szellemi élet központjává óhajtotta fejleszteni, sőt ezt a szerepét a lehetőségekhez mérten fokozni is igyekezett. Ezt a törekvését bizonyítja az is, hogy 1850-ben új folyóiratolvasó szobát létesített, azzal a kifejezett céllal, hogy az a tudományos eszmecserének, a kollégiális szellem erősödésének tűzhelye, a magyar tudományos közélet tagjainak találkozóhelye legyen. Így jött létre - elsősorban Toldy érdeméből - az első magyar tudósklub.

A könyvtár gyarapodása és használata a harci események megszűntével ismét gyorsan emelkedett. Az állomány 1851-ben 72.630 kötet volt; ez a szám másfél évtized elteltével 108.000-re emelkedett. Az olvasók száma az 1851-1852-es tanévben 10.785 volt, az 1868-1869-es tanévben már 35.229. S mindez a szinte hihetetlen fejlődés egy régi, teljesen elavult épületben, korszerűtlen raktározási viszonyok és keserves olvasási körülmények, rendkívül szűkös anyagi viszonyok és személyzeti helyzet közepette. Funkcionális kifogások a könyvtárral szemben nem is akadtak, elsősorban azért, mert az igazgató a rendelkezésre álló eszközöket céltudatosan, a tudományos szükségletek és igények személyes tapasztalaton alapuló ismerete segítségével használta fel. Elsősorban a kutatás alapvető segédeszközeinek beszerzésére törekedett, s így különös gondot fordított a könyvtár ma is gazdag kézikönyvtárának fejlesztésére és a szaktudományos alapművek beszerzésére.

A kötelespéldány-szolgáltatás - hasonlóan a nemzeti könyvtár és az Akadémiai Könyvtár esetéhez - sajnálatos módon rendszertelen maradt, a felsőbb szervek minden erélyes utasítása ellenére. Még a legnagyobb pesti nyomdák sem tettek rendszeresen eleget ennek - a tudományos és irodalmi élet szempontjából oly jelentős - kötelezettségüknek. Jelentősebb gyarapodást figyelhetünk meg a hagyatékok terén. Az abszolutizmus korában a legkiemelkedőbb gyarapodást a nádori család könyvtárából származó művek, a neves szlavista Kollár János ajándékai, az Egyetemi Nyomda juttatásai, Szilasy János hittudományi professzor hagyatéka, különösen pedig Almási Balogh Pál (Széchenyi István kezelőorvosa) és Frank Ignác jogászprofesszor hagyatéka jelentették. Ez utóbbit tulajdonosa egy létesítendő városi könyvtár céljaira helyezte letétbe a könyvtárban, azonban ez a könyvtár ebben a korban nem jött létre, s a könyvanyag az Egyetemi Könyvtárban maradt.

Az abszolutizmus korában váltak fontossá a külföldi cserekapcsolatok is. Toldy - nyilván az Akadémiai Könyvtár ez irányú sikerein felbuzdulva - egyre több egyetemi könyvtárral vette fel a kapcsolatot. 1862-ben már 18 könyvtár és 13 más európai és amerikai tudományos intézmény állt cserekapcsolatban az Egyetemi Könyvtárral. Lendületesen fejlődött a kézirat- és ritkaságtár is. Első katalógusát az ötvenes években Garay János, a neves költő és a kézirattár első függetlenített őre készítette el.

Hasonlóan a másik két fővárosi tudományos nagykönyvtárhoz, az Egyetemi Könyvtárban is kisszámú és rosszul fizetett volt a személyzet. A kiegyezés korában az igazgató mellett két őr, egy írnok, két napidíjas és egy szolga látta el az egyre nehezebbé váló szolgálatot. S ez a létszámhelyzet is csak hosszas, elkeseredett küzdelem után alakult ki. A kor könyvtárosai közül említést érdemelnek Csery János (akit Toldy a könyvtár élő katalógusának nevezett), Garay János, Horvát Árpád (a nemzeti könyvtár igazgatójának, Horvát Istvánnak fia, az Egyetemi Könyvtár egyik későbbi igazgatója) és Márki József. A könyvtár alkalmazottai egészségtelen helyiségekben, az előmenetel minden kilátása nélkül, de megbízhatóan és szorgalmasan végezték munkájukat.

A kiegyezést megelőző években már nyilvánvaló lett, hogy a könyvtár a régi épületben, kis személyzetével működésképtelenné vált. A hatvanas évek közepén forgalma is csökkent. Feltétlenül új könyvtári épületre volt szükség. Ennek felépítése azonban már a kiegyezés korának új polgári, parlamentáris kormányzatára várt.

Az abszolutizmus korának a könyvtár szempontjából talán legizgalmasabb eseménysorozata a könyvtár roskatag épületének birtoklásáért a ferences renddel vívott küzdelem volt. Voltaképpen ennek a harcnak végeredményeként jött létre az új könyvtárépület.

A könyvtári épület egykori tulajdonosa, a ferences rend, már a XIX. század első felében többször megkísérelte, hogy az épületet - melytől II. József rendelkezése fosztotta meg - visszaszerezze. Ezek a kísérletek azonban akkor nem jártak sikerrel. A szabadságharc bukása után az abszolút kormányzat reakciós szelleme új reményt éleszthetett bennük. A ferencesek igényét Pest város tanácsa és az esztergomi érsek is támogatta. Az egyetemi tanács viszont - mely a reformkorban a kormányzat engedelmes kiszolgálója volt - ekkor teljes súlyával kiállt könyvtárának ügye mellett. Toldy kezdettől fogva azt az egyedül józan álláspontot képviselte, hogy a szóban forgó telken olyan épületeket emeljenek, melyek lehetővé teszik mind a könyvtár, mind a ferences rend méltó és kielégítő elhelyezését. Az ötvenes évek közepén - szintén uralkodói parancsra - mégis vissza kellett adni egyes helyiségeket a ferenceseknek, sőt felmerült az az elképzelés is, hogy a könyvtárat más épületben helyezzék el. Ez a terv azonban - Toldy és az egyetem makacs kitartása eredményeként - megbukott. Különösen élessé vált a küzdelem a kiegyezést megelőző években. Ekkor a városi tanács még egy erőszakos épületbontási akciótól sem riadt vissza, melyet végül is az államhatalom legfelsőbb szerve, a kancellária állított le. A kiegyezés után a jogvita bírói útra terelődött, s végül - a könyvtár kárára részrehajló ítéletek után - kompromisszumos megoldással ért véget. Toldy korábbi elképzeléseinek megfelelően 1872-ben a vitatott ingatlant két részre osztották, ezt a telekkönyvben is rögzítették, s így az egyetemnek jutó részen megindulhatott az Egyetemi Könyvtár új, ma is álló épületének létrehozatala.

Ebben a küzdelemben - melynek végeredménye az 1876-ban felavatott új épület volt - Toldy Ferenc játszotta a vezérszerepet. Könyvtárigazgatói működésének három évtizede alatt mindvégig országos tekintélynek örvendett. A tudományban és a közművelődésben tudatosan felismerte a politikumot, közéleti és könyvtárigazgatói tevékenységét ennek a meggyőződésnek a jegyében látta el. Bízvást mondhatjuk, hogy az Egyetemi Könyvtár történetének máig legkiemelkedőbb egyénisége volt: szakmai tudását, könyvtári ismereteit, tapasztalatait és társadalmi befolyását elsősorban annak szentelte, hogy a könyvtárat megindítsa, majd továbbvigye a modern fejlődés útján. Törekvése sikerrel járt: a könyvtár állománya tervszerűen gyarapodott, hozzáférhetőségét rendszeres katalogizálás tette lehetővé (ezt jelzi a sok ezer olvasó és kölcsönző), a könyvtár új épületéért - melynek felavatását már nem érhette meg - szívós harcot vívott, s ezzel megteremtette további fejlődésének, kibontakozásának minden lehetőségét.

A XIX. század főúri alapítású könyvtárai közül elsőnek mai nemzeti könyvtárunkról, az Országos Széchényi Könyvtárról kell szólnunk. A könyvtár alapítója, gróf Széchényi Ferenc (1754-1820) Magyarország egyik leggazdagabb családjából származott. A család birtokai a Dunántúlon voltak; tagjait a dinasztiához való hűség és a katolikus valláshoz való ragaszkodás jellemezte. Széchényi Ferenc - elődeivel ellentétben - nem a katonai, hanem a politikai pályát választotta. A bécsi Theresianumban nevelkedett, ahol számos arisztokrata kortársával együtt a kor legnevesebb professzorainak irányításával ismerkedett meg a felvilágosodás politikai és művelődési eszméivel. Itt kapott bevezetést a könyvtárismeret alapjaiba is, Denistől, az udvari könyvtár igazgatójától. II. József felfigyelt a tehetséges ifjú főúrra, és különféle magas állásokba kinevezve igyekezett őt az államigazgatásban hasznossá tenni. Széchényi azonban nem sokáig szolgálta a jozefinista állam gépezetét; hamarosan átlátta annak magyarellenes irányzatát. Ekkor fordult művelődéspolitikai kérdések felé, és tűzte maga elé célul a hazai műveltség és tudományosság szolgálatát.

Külföldi tapasztalatok gyűjtése érdekében 1787-1788-ban hosszas nyugati utazást tett Csehországon, a német államokon, Hollandián keresztül Angliában, majd pár év múlva Olaszországban. Hazatérve kapcsolatba lépett a magyar tudományos élet képviselőivel. Érdeklődését elsősorban azok a törekvések keltették fel, melyek egy magyar tudós társaság (Akadémia) alapítását tűzte ki célul. Ismerte a kérdésre vonatkozó javaslatokat és a kitűnő főúri és főpapi könyvtáralapításokat (Esterházy, Batthyány, Teleki, Klimó stb.), melyek szintén a nemzeti művelődés előmozdításának jegyében jöttek létre. A Martinovics-összeesküvésben több bizalmas embere (így volt titkára és első könyvtárosa, Hajnóczy József belekeveredett. A mozgalom véres, kíméletlen felszámolása után visszavonult Sopron melletti nagycenki birtokára, s ott hozzálátott könyvtárának rendezéséhez, hungarikumgyűjteménye rendszeres kiépítéséhez. Számos hazai szakember segítette munkájában, az osztrák és a német könyvkereskedőket pedig körlevélben kérte fel a magyar vonatkozású kiadványok megküldésére. Könyvtárosa, Tibolth Mihály rendezte és katalogizálta a könyvanyagot, Denis rendszere alapján. A Collectio librorum per Hungaros et de Hungaria scriptorum (Magyar szerzőktől és Magyarországról írt könyvek gyűjteménye) elnevezésű, több mint 7000 darabból álló gyűjteménye katalógusát nyomtatásban is kiadta, s a kiadványt 469 példányban Európa-szerte szétküldte barátainak, ismerőseinek, neves tudósoknak és tudományos intézményeknek.

Széchényi Ferenc célja a nagycenki könyvtár létesítésével és jegyzékének kiadásával elsősorban az volt, hogy megmentse az ország szellemi örökségét, bizonyítsa annak kilenc évszázados folyamatosságát - mégpedig nem csupán bibliográfiai felsorolással, hanem magával a könyvanyaggal is. A nyomtatott katalógus hazai és nemzetközi sikere, valamint a magyar és magyar vonatkozású művek iránt megnyilvánuló érdeklődés, nemkülönben a kül- és belpolitikai viszonyok alakulása megérlelték Széchényiben azt az elhatározást, hogy könyvtárát a fővárosba költözteti s a nemzetnek ajándékozza. 1802-ben engedélyt kért erre az uralkodótól, s II. Ferenc november 26-án erősítette meg a nemzeti könyvtár alapítólevelét. Ennek értelmében Széchényi Ferenc hazájának ajándékozza könyvtárát és egyéb muzeális jellegű gyűjteményeit, s jogot nyer arra, hogy azokat saját költségén gyarapíthassa, továbbá hogy ő és utódai a könyvtár alkalmazottait kinevezhessék és az éves gyarapodásról nyomtatott katalógust adhassanak ki. A kinevezés jogát a család hosszú évtizedeken át gyakorolta. A gyűjtemény teljessé tétele érdekében a könyvtár - az Egyetemi Könyvtár után másodikként - megkapta a kötelespéldány-jogot is. Az alapítólevél előírta, hogy az új könyvtár az Egyetemi Könyvtártól teljesen független legyen, s hogy ugyanaz a személy egy időben ne lehessen mindkét könyvtár alkalmazottja. Így indította meg rögös útjára az alapítólevél Magyarország későbbi nemzeti könyvtárát.

A könyvtár élete, fejlődése nem volt egyenletes, és működésének első korszakában számos nehézséggel kellett megküzdenie. Első főkönyvtárosa, Miller Jakab Ferdinánd és munkatársai 1803 elején kezdték meg a könyvtár felállítását az egykori pesti pálos kolostor (ma Pázmány Péter Hittudományi Akadémia) díszes barokk könyvtártermében. Az év végén, november 10-én a könyvtár fővédnökének, József nádornak jelenlétében ünnepélyesen megnyitották. A könyvtárat hamarosan használatba is vette a professzorokból, írókból, tudósokból álló olvasóközönség. Ám már kezdetben sok nehézség merült fel. A könyvtárnak nem volt rendszeres pénzalapja, kiadásait csak az alapító által kiutalt alkalmi juttatásokból tudta fedezni. A kötelespéldányok hiányos beszolgáltatása miatt - az Egyetemi Könyvtárhoz hasonlóan - állandóak voltak a panaszok, s ezeken a felsőbb szervek gyakori intézkedései sem tudtak véglegesen segíteni.

A könyvtár nem sokáig állt rendszeresen a közönség rendelkezésére. A napóleoni háborúk során két ízben (1805-ben és 1809-ben) kellett értékesebb darabjait az ország biztonságosabb, távoli vidékeire menekíteni.

Közben azonban a hazai közgyűjtemények ügyében fontos lépés történt. 1808-ban az országgyűlés törvényt fogadott el a Magyar Nemzeti Múzeum megalapításáról, és tekintélyes összeget szavazott meg "múzeumi alap" néven az új intézmény számára. Az új Magyar Nemzeti Múzeum alapját a Széchényi alapította könyvtár és az alapító értékes éremgyűjteménye alkotta. A háborús korszak minden pénzügyi nehézsége ellenére az új intézmény részére (mai helyén) jelentős ingatlant vásároltak, melyen egy egyemeletes épület állt. Ezt a vásárlást az is lehetővé tette, hogy Grassalkovich Antal egy értékes pesti telket ajánlott fel a Magyar Nemzeti Múzeum céljaira. Az újonnan birtokba vett épület renoválása ütemének megfelelően a múzeum gyűjteményei fokozatosan átköltöztek új helyükre, utoljára a könyvtár, 1817 nyarán. A Múzeum megalakulásával bonyolult jogi helyzet állt elő: a könyvtár "de jure" megtartatta önállóságát, és a Széchényi családtól való függését, "de facto" azonban a Magyar Nemzeti Múzeum szervezeti keretébe és irányítása alá került.

A könyvtár folyamatosan gyarapodott. A gyarapodás fő forrása Széchényi Ferenc rendszeres és bőkezű gondoskodása volt. Az alapító elsősorban XVI-XVII. századi kiadványokat, magyar vonatkozású ősnyomtatványokat és kódexeket juttatott a könyvtárnak, melyet mindig sajátjának érzett. 1820-ban családi könyvtárából 9200 kötet könyvet, 6000 térképet és metszetet ajándékozott a könyvtárnak, és anyagilag lehetővé tette egy gazdag tájékoztató kézikönyvtár létesítését is. A többi adományozó közül említenünk kell a pozsonyi káptalant (rendkívül értékes kódexekkel) és különösen József nádort, a Magyar Nemzeti Múzeum elnökét és protectorát (fővédnökét), aki az új ingatlan és épület megszerzésével kapcsolatos hathatós tevékenysége mellett értékes közép- és újkori kéziratos anyagot ajándékozott a gyűjteménynek. A kötelespéldányok beszolgáltatásának nehézségei mellett problémák merültek fel a vétel útján történő gyarapodás tekintetében is. A múzeumi alapot az ingatlan megvásárlása erősen igénybe vette, így a beszerzésre fordítható kamatösszeg is jelentéktelen volt.

A könyvtár alapítása óta folyamatosak voltak azok a kísérletek is, melyek a külföldre került korvina kötetek visszaszerzésére irányultak. A könyvtár alapítása évében történt az első ilyen kísérlet, az országgyűlés támogatásával. Azóta a kérdés minden országgyűlési ülésszakon felmerült, azonban a megvalósításra - a legnagyobb múltú magyar könyvtár köteteinek magyar közgyűjteményben való elhelyezésére - anyagi okok miatt nem került sor. A reformkor végén, 1847 tájt politikai indokokból maga Metternich kancellár is szorgalmazta a kérdés megoldását, azonban eredmény nélkül.

Jobb eredménnyel jártak a katalogizálási munkálatok. Az alapító az 1799-1800-ban kiadott alapkatalógus kiegészítéseként 1803-ban, illetve 1807-ben két pótkötetet s az ezekkel kapcsolatos szakmutatót (index) bocsátott közre, neves tudósok (Engel János Keresztély és Szerdahelyi György Alajos) előszavával. A nyomtatott katalógusok azonban gyakorlati használatra, feltárásra nem voltak alkalmasak, mivel a nemzeti könyvtárnak ekkor még nem volt kialakult jelzetrendje. Ez a művek kikeresését, az olvasók kiszolgálását meglehetősen nehézkessé tette.

A napóleoni háborút követő abszolutizmus kora (1812-1825) ismét számos nehézséget okozott a könyvtár életében. Az országgyűlést nem hívták össze, s így a rendek (az alsóház és a felsőház), melyeknek feladatuk lett volna az anyagi gondoskodás, a múzeumi alap célszerű felosztása, nem voltak abban a helyzetben, hogy a nemzeti gyűjtemény (könyvtár és múzeum) sorsa felől intézkedhessenek. Károsan befolyásolta a könyvtár fejlődését az első igazgató, Miller személye körül kialakult fegyelmi természetű botrány is. Miller - aki egyébként József nádor tudományos munkatársa és tanácsadója volt, s aki a nádort a múzeum ügye iránt érdekeltté tette - hasznos munkát végzett a gyűjtemény érdekében. Ő gondozta a múzeum tudományos folyóiratát, a kézirattár és más különgyűjtemények katalógusait. Emberi magatartása azonban nem volt megfelelő: beosztottjaival szemben ellentmondást nem tűrően, elbizakodottan viselkedett, s végül felmerült ellene az a vád is, hogy eltulajdonított olyan köteteket, melyek az alapító könyvtárából származtak. Az ellenőrző leltározás nem mindenben kedvező végeredményét már nem érte meg: 1823-ban, húszéves szolgálat után elhunyt. Utóda a könyvtár élén a neves történész Horvát István lett.

Pótolhatatlan veszteség érte a könyvtárat Széchényi Ferenc 1820-ban bekövetkezett halálával, aki mindvégig szemmel tartotta és gyarapította a gyűjteményt, s további sorsát végrendeletében fiai gondviselésére bízta.

A könyvtár állománya - mint ezt a nyomtatott katalógusok mutatják - 1807-ben meghaladta a 13.000 művet. Az állomány felét a történettudomány és segédtudományai alkották. Ehhez járult a mintegy 2000 darabot számláló kézirat- és okmánygyűjtemény. A számok - minden anyagi nehézség ellenére - folyamatos gyarapodást mutatnak. S azzal, hogy Széchényi Ferenc a könyvtár nyomtatott katalógusait Európa-szerte megküldte neves tudósoknak, tudományos intézményeknek, a külföld is tudomást szerzett a nemzeti könyvtár megléte, a magyar irodalmi és tudományos élet múltja, fejlődése és európai színvonala felől.

1825-ben az uralkodó összehívta az országgyűlést. "Történetírásunk ettől az évtől számítja azt a reformkor néven ismert korszakot, mely az ország politikai és kulturális életének gyökeres átalakulását eredményezte.

Ugyancsak ebben az évben jött létre a könyvtáralapító Széchényi Ferenc fiának, Széchenyi Istvánnak kezdeményezésére a Magyar Tudományos Akadémia (akkori nevén Tudós Társaság). Az átalakulás hatott a könyvtár fejlődésére is. A nádor 1826-ban jelentést terjesztett az országgyűlés elé a Magyar Nemzeti Múzeum állapotáról. Ebben beszámolt a múzeumi telek és épület megvételéről, a legfontosabb személyi kérdésekről, a kötelespéldány-szolgáltatás helyzetéről, a múzeumi folyóirat (Acta Musaei) megjelentetéséről, a gyűjtemények ellenőrző leltározásáról, valamint a kiemelkedő adományokról.

A Magyar Nemzeti Múzeum ekkor három szervezeti egységből állott: a könyvtárból (Széchényi Országos Könyvtár néven), az érem- és régiségtárból és a természettudományi-iparművészeti tárból. A könyvtár állománya ekkor közel 23.000 mű volt (sokkal több kötetben); ehhez járult még több mint 2000 kézirat és kb. 40.000 kisnyomtatvány. A jelentés kitért arra is, hogy a múzeumi alap kamatai az illetmények fedezésére sem elégségesek, így komolyabb beszerzésekre alig lehet gondolni. A gyűjtemények elhelyezése szegényes; ezért feltétlenül szükségesnek vélte egy új múzeumi épület létesítését a már birtokolt telken. Az országgyűlés azonban - tekintettel az anyagi nehézségekre - "boldogabb időkre" halasztotta az ügyek érdemi tárgyalását. Komoly segítő szándékot jelentett a könyvtár számára Széchenyi István testvérének, Széchenyi Lajosnak értékes alapítványa, 10.000 forint értékben. Az alapítólevél értelmében az 500 forint évi kamattól 400 forintot hungarikum-beszerzésre, 100 forintot a könyvtárigazgató illetményének kiegészítésére kellett fordítani.

A következő országgyűlés elé 1830-ban újabb jelentést terjesztett a nádor, azonban a nehézségek megoldása ekkor is elmaradt. A reformeszmék politikai erővonalának hatására viszont az 1832-1836. évi országgyűlés elé terjesztett nádori jelentés már jobb eredményekről adhatott számot. Ezek közül a legnagyobb a már említett Jankovich Miklós műgyűjtő táblabíró gyűjteményének megvásárlása volt. Jankovich 150.000 forintra becsült, de valójában felbecsülhetetlen értékű gyűjteményét 100.000 forintért adta el a Magyar Nemzeti Múzeumnak; a fennmaradó 50.000 forintot "a haza iránti fiui kegyeletből" a múzeumi alapnak ajánlotta fel. Az országgyűlés hozzájárult a vételhez, s ugyanekkor 500.000 forintot szavazott meg egy új múzeumi épület létesítésére. Egy évvel korábban pedig Illésházy István jelentette be a nádornak, hogy több nemzedéken át gyűjtött, értékes, 6000 kötetes családi könyvtárát ajándékként átadja a nemzeti könyvtárnak.

A harmincas évek lendületesnek ígérkező fejlődését 1838-ban elemi csapás, a dunai árvíz akasztotta meg. Az ár elöntötte Pest alacsonyabban fekvő részeit. A múzeum gyűjteményeit, valamint a Jankovich-házban lévő értékeket gyors és hősies munkával kellett megmenteni és átszállítani a Ludovika Akadémia épületébe. Ez a művelet a könyvtár addig sem teljes rendjének szinte teljes felbomlását jelentette. Használhatósága - a távoli elhelyezés miatt - gyakorlatilag megszűnt, annak ellenére, hogy az új helyen is megkísérelték egy ideiglenes rendszer kialakítását. A Magyar Nemzeti Múzeum s vele együtt a könyvtár is csak kezdetleges állapotban tudta fogadni meggyérült számú látogatóit, egészen 1845-ig, az új múzeumi palota megnyitásáig.

Az állománygyarapítás - a nagyobb ajándékoktól eltekintve - nem volt számottevő mértékű. A kötelespéldányok (Erdélyből is) rendszertelenül érkeztek be. Az ajándékozásban kifejeződő társadalmi érdeklődés csökkenő irányzatot mutatott. A legáldozatosabb ajándékozó a már említett Illésházyn kívül József nádor volt, aki vásárlásokkal és a neki tiszteletpéldányként felajánlott művekkel gazdagította a könyvtárat. A kisebb vásárlásokat az eredeti Széchényi-alapból fedezték, az alapító hungarikum-központú elgondolásának megfelelően. A könyvtár - minden nehézség ellenére - a Széchényi-gyűjtemény, a Jankovich- és az Illésházy-könyvtárak anyagával s más beszerzésekkel gyarapodva (állományát tekintve) Közép-Európa egyik jelentős, könyvészeti és tudományos szempontból gazdag gyűjteményévé fejlődött. Súlyos problémája maradt azonban feltárásának hiányos volta és hogy az épület nem volt megfelelő. Ezeknek a nehézségeknek a megoldását próbálta elérni szakszerű gondoskodásával József nádor, a múzeum legfőbb pártfogója, amikor az építkezést és a belső személyi és tárgyi kérdések megoldását szorgalmazta.

Az új épület tervét a magyar klasszicizmus nagynevű építésze, Pollack Mihály készítette el, aki már több jelentős fővárosi épület (Ludovika Akadémia, a régi Vigadó, pesti Német Színház stb.) tervezését végezte. Az építkezés 1837 nyarán indult meg; az árvíz kevés kárt okozott, s így 1840 végére az épület tető alá került. A belső berendezés már lassabb ütemben haladt, nem utolsó sorban az építkezés költségeinek megnövekedése miatt. Ezeknek a nehézségeknek elhárítása volt a nádor egyik legfőbb gondja, aki ekkor gyakorlatilag az egész múzeum igazgatásának feladatkörét is ellátta. Erre azért volt szükség, mert Miller halála óta a múzeumigazgatói állás betöltetlen volt. A könyvtárőr és a természettári őr mellett csupán egy-egy segédőr és a szolgák végezték el a napi teendőket. Az igazgatói állás betöltésére csupán 1843-ban került sor. A nádor választása Bubinyi Ágostonra esett, aki ugyan nem volt tudományos képzettségű szakember, de családi hagyományai és egyéni érdeklődése szoros szálakkal fűzték a magyar tudományos élethez. A könyvtárral kapcsolatos kérdések ismeretébe a nagy szakértelemmel bíró Horvát István könyvtárőr vezette be. Horvát halála után (1846) Mátray Gábor, az ismert zenetudós lett a könyvtár őre, aki már évek óta dolgozott a könyvtárban, illetve a Nemzeti Zenede gyűjteményében.

1846 nyarán megkezdődött az akkor már 100.000 kötetre gyarapodott állomány átköltöztetése az új múzeumi épületbe. A költözködés nehéz feladat volt: a Ludovika Akadémián és több más helyen tárolt gyűjteményrészeket meg kellett mozgatni, új felállításukról gondoskodni, és ugyanakkor hozzálátni a már évtizedek óta szünetelő feldolgozás, katalogizálás munkájához. A könyvtárosoknak mindezt szinte minden segítség nélkül maguknak kellett elvégezniők. A költözködéssel egy időben vásárolták meg és szállították a könyvtárba Horvát István elhunyt könyvtárőr 80.000 forint értékű, szakmailag kitűnő könyvtárát.

A Horvát-könyvtár megvétele után pár nappal (1847) elhunyt a könyvtár és az egész múzeum ügyének lelkes patrónusa, az intézmény elnöke, József nádor, akinek jóindulatú támogatását, az ügyek intézésében való aktív részvételét mindkét intézmény élete szinte utolsó napjáig élvezte.

A legsúlyosabb probléma ez idő tájt a könyvtár felállítása és használhatóvá tétele volt. Kubinyi Ágoston igazgató kidolgozta az egyes tárak működési szabályzatát, s így az átköltözés befejeztével - a könyvtár kivételével - a gyűjtemények fokozatosan megnyíltak a közönség számára. A könyvtár azonban nem, mivel súlyos személyi és technikai gondokkal küzdött. A könyvtárőr mellett csupán kis létszámú személyzet dolgozott, a helyiségek nem voltak bebútorozva, s a különböző könyvtári egységeket még nem lehetett egységes rend szerint felállítani. Mátray gondosan áttanulmányozta a különböző külföldi rendszereket, s a jelek szerint az úgynevezett müncheni tudományrendszertani módszert kívánta alkalmazni. Ez azonban az Országos Széchényi Könyvtár esetében nehezen volt megvalósítható, mivel az alapítványi egységekkel kapcsolatos különkezelési kikötések egy ilyen egységes rendszer kialakítását erősen gátolták. A kérdést csak a könyvtár egészének adottságait figyelembe vevő rendszerrel lehetett volna megoldani, s ezzel foglalkoztak is. A végleges megoldás azonban ismét elmaradt, ezúttal a politikai események következtében.

A szabadságharc hónapjai és az abszolutizmus első évei ismét csak tervek készítésével teltek el. Az állománygyarapítás rendszertelenné vált. Csökkent az ajándékozók száma, tovább akadozott a kötelespéldány-szolgáltatás, és a pénzért történő vásárlásra alig volt lehetőség, hiszen a tisztviselők munkabérét is csak nehezen tudták fizetni. Mindezek ellenére a könyvtár 1848-1849-ben 2500 nyomtatvánnyal és 102 kézirattal gyarapodott. Nem haladt azonban a felállítás, a rendezés és a feltárás, annak ellenére sem, hogy Mátray már 1849-ben hozzálátott a Széchényi-törzsanyag, majd a következő évben a kézirattár rendezéséhez és katalogizálásához. A már rendezett és feltárt anyag korlátozott mérvű használatát a felsőbb szervek elrendelték, azonban a nyilvános olvasóterem a katalogizálás munkálatainak elhúzódása miatt még sokáig nem nyílt meg. A könyvtárőr és egyetlen írnoka a 100.000 kötetnyi állományból 1857-ig csak 12.000 kötetet tudott katalogizálni. Valamivel biztatóbb volt a kézirattár helyzete: 1858-ig közel 13.000 egység címleírása készült el. Tudósok, akadémikusok, egyetemi tanárok és közéleti személyek - felsőbb utasításra - kölcsönözhettek is. Ez az intézkedés is csupán azt tette lehetővé, hogy 1851-1860 között 107 kölcsönző 876 tételt használt a könyvtár állományából. Vagyis gyakorlatilag azt jelentette, hogy a könyvtárat a közönség nem használhatta.

Nem sok változást hoztak a hatvanas évek sem. A Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója 1861-ben emlékiratot adott át az országgyűlésnek az intézmény helyzetéről. Ebben a könyvtárat illetően a már korábban felsorolt kívánalmak szerepeltek: rendszeres éves beszerzési keret biztosítása, a kötelespéldányügy rendezése, a Corvina Könyvtár külföldre került és fellelhető anyagának visszaszerzése, a katalogizálás befejezése, mindezek érdekében új állások szervezése, a könyvtár rendszeres helybeni használatának lehetővé tétele. Az igazgató egyszeri 100.000 forintot és évente folyamatosan mintegy 50.000 forintot kért. Az emlékirat ügyében az országgyűlési királyi biztost küldött ki, aki újabb jelentést szerkesztett, ezt újabb adminisztratív lépések követték - mindez azonban a könyvtár problémáinak megoldását nem mozdította elő. Csupán 1865-ben született meg az uralkodói döntés, mely egyszeri 50.000 forint "kegyelmi adomány" kiutalását engedélyezte. Ezt kiegészítette egy 14.000 forintos összeg az épület és a kert rendbehozatalára. A rendszeres államsegélyt 12.000 forintban állapították meg. A személyzet bővítésére 1866-ban került sor. A könyvtárban ettől kezdve egy őr (Mátray Gábor), két segédőr, egy írnok és két szolga munkálkodhatott. Mindezek eredményeként 1866. június 4-én megnyitották az Országos Széchényi Könyvtár nyilvános olvasótermét. Ezt végső fokon a közvélemény és a sajtó kényszerítene ki. A közönség számára érthetetlen volt, hogy az új épületben miért késik a könyvtár nyilvánossá tétele.

Ennek - mint tudjuk - súlyos tárgyi okai voltak. Ekkor még csak a Széchényi-féle alapkönyvtár, a kézikönyvtár, a kézirat- és ritkaságtár volt feldolgozva. A harmincas évek óta beszerzett és ajándékba kapott értékes különgyűjtemények rendezetlenül, felhalmozva álltak a nagyrészt polcozatlan raktártermekben. Az állomány a hatvanas években - a politikai viszonyok fokozatos enyhülésével - újabb értékes anyaggal gyarapodott. Ezek közé tartozott Kölcsey Ferenc és Sándor Móric könyvtára is. Mindezek azonban csak a még feldolgozatlan állomány arányát növelték.

A kiegyezés utáni korszakra - a kétségtelen eredmények ellenére - számos súlyos probléma megoldásra várt. Az állomány növekedése oly mértékű volt, hogy ekkor már mintegy 110 000 kötet állt feldolgozatlanul, a térképeken, metszeteken és kisnyomtatványokon kívül. Ezt a munkát a hatfőnyi, rosszul fizetett személyzet nem tudta elvégezni. A berendezés hiányos volt, s ami a legfontosabb: nem történt még döntés a jelzetek és felállítások rendszerének kérdésében sem. A kiegyezés évében így zárult az Országos Széchényi Könyvtár előtörténete, "hősi korszaka", mely szorgalmas könyvtárosok munkájával, az adományozók megértésével csupán lerakni tudta a jövendő fejlődés alapjait, a kibontakozás útját azonban nem tudta megtalálni.

A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára szintén főúri alapítású könyvtáraink közé sorolható, azonban - az Országos Széchényi Könyvtárhoz hasonlóan - kezdettől fogva úgy tekinthetjük, mint a magyar társadalom alapítványát, a reformkor egyik jelentős közművelődési létesítményét.

A Magyar Tudós Társaság alapítását megelőző évtizedekben, Bod Péter és Bessenyei György elképzelései óta országszerte számos olyan terv született, mely a magyar tudományos élet szervezett összefogását tűzte ki célul. Minden olyan magyar tudós, író és politikus, aki egy ilyen társaság létrehozatalát szorgalmazta, kivétel nélkül hangsúlyozta, hogy az effajta intézmény működése könyvtár nélkül elképzelhetetlen. A könyvtáralapító Teleki József grófnak a közvetlen indítékot Széchenyi Istvánnak az Akadémia megalapítását célzó bejelentése adta meg. Két nappal azután, hogy az országgyűlés elfogadta a Magyar Tudós Társaság alapításáról szóló tervezetet (1826. március 17-én), Teleki megvetette az új tudományos intézmény könyvtári alapjait is.

A Teleki családban mindig élénk volt és hagyománynak számított a tudomány iránti érdeklődés. Az alapító nagyapjának, a koronaőr Teleki Józsefnek (1738-1796) köszönhető a családi könyvtár létrejötte. Apjának, Teleki Lászlónak, a hétszemélyes tábla bírájának (1764-1821) gondoskodása nyomán a Teleki-könyvtár nagyérzékű tudományos gyűjteménnyé fejlődött. Az idősb Teleki József rokonságban állt a XVIII. század már említett nagy könyvtáralapítóival. Nagybátyja Ráday Gedeon, egyik nagynénje Bethlen Kata, vele egykorú másik nagybátyja Teleki Sámuel volt, a tudományokban pedig mestere Bod Péter. Könyvtára így közeli "rokonságban" állt a század több ismert tudományos gyűjteményével.

A könyvtár ekkor még Marosvásárhelyt volt, s közel 2500 kötetet számlált. Teleki saját maga dolgozta ki - francia mintára - annak szakrendszerét. Gyűjteménye nem volt barokk jellegű főúri magángyűjtemény, hanem a legfrissebb irodalom termékeire támaszkodó, a felvilágosodás eszméit hordozó munkakönyvtár. Az erdélyi gyűjtemény mellett Pesten is létrehozott egy 3200 kötetes könyvtárat, mely a magyar vonatkozású művekben különösen értékes és általában modernebb volt, mint a marosvásárhelyi könyvtár. Időközben megvásárolta Péczeli József és Cornides Dániel könyvtárait is. Erdélyi hivataloskodása idején részt vett az Aranka György szellemi vezetésével létrejött Erdélyi Nyelvművelő Társaság munkájában. A XIX. század elején ő is egy magyar tudós társaság létesítésén fáradozott, s ő volt a magyar tudományos és szépirodalmi művek jutalmazására létesített Marczibányi-alapítvány egyik védnöke is. Könyvtáráról kéziratos jegyzéket készített; e tekintetben Széchényi Ferenc könyvtárának nyomtatott katalógusait tartotta szem előtt. Az idők folyamán könyvtára több mint 12.000 kötetre növekedett. Állománya két részre oszlott: a magyar és magyar vonatkozású művek mellett gyűjtése kiterjedt a tudomány minden ágára. A könyvritkaságok mellett a könyvtári katalógusok rendszeres gyűjtésével is foglalkozott. Különös gondot fordított a nagy nyugati tudós társaságok kiadványaira, s így megteremtette az Akadémiai Könyvtár jövendő külföldi kapcsolatainak alapjait. Gyűjteményét rendszeresen, komoly anyagi eszközökkel fejlesztette. Halálakor (1821) az állomány már közel 24.000 kötet volt, az öt évvel később kelt alapítólevél pedig már 30.000 kötetről szól. Fia, a könyvtáralapító József, maga is kitűnő nyelvész és történész, szinte apja ki nem mondott elképzelésének tett eleget akkor, amikor a gyűjteményt a Magyar Tudományos Akadémiának ajánlotta fel.

Az alapítólevélben Teleki József maga és testvérei nevében ezt az apjuktól örökölt értékes gyűjteményt - számos külföldi tudós társaság zártkörű könyvtárával ellentétben - "a haza minden polgárának" szánta, tehát nyilvános tudományos közkönyvtárat óhajtott létesíteni. Az alapítólevél bevezető sorai a szándékot a főváros könyvtári helyzetét ismertető indokolással egészítik ki. Ezek a sorok jelzik, hogy Pesten ugyan működik két másik nagy tudományos könyvtár is, azonban ennek ellenére is szükségesnek tartják, hogy az Akadémiának külön könyvtára legyen. A Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárának feladata "kiváltképen Magyarországra korlátozva" a hungaricum-anyag gyűjtése, az Egyetemi Könyvtár pedig "a szükséges pénzalap hiánya miatt szűkebb korlátok közé szorítva" nem képes a megfelelő fejlődésre. Így ketten együtt is "az emberi ismeretek mezején mindmáig sok kívánnivalót hagynak fenn". Ezen a hiányon kívánt segíteni könyvtáralapításával Teleki József. Az volt az elképzelése, hogy a három könyvtár működjék együtt a magyar tudományosság fejlesztése érdekében.

A szép és nemes szándék megvalósulását azonban - a hazai politikai viszonyok, az anyagi helyzet és a jogi formulákban fogalmazó közgondolkodás ismeretében nem meglepő - nehézségek hosszú ideig korlátozták, lassították. Jogi vonatkozásban a nehézséget az okozta, hogy a könyvtáralapítás korában még tisztázatlan volt a Magyar Nemzeti Múzeum és a Magyar Tudományos Akadémia jogviszonya. Teleki József maga is úgy gondolta, hogy a két intézmény egymással szoros kapcsolatban fog működni, s ezért az alapításkor a könyvtárat a Magyar Nemzeti Múzeum fennhatósága alá rendelte. Közben azonban világossá vált, hogy két intézmény önálló jogi személy volta ezt nem teszi lehetővé. Az Akadémia és Múzeum funkciója, feladatköre is világosabban elvált egymástól, s így ez a jogi viszony ugyan nem valósult meg, azonban hosszas és érdektelen jogvitákra adott alkalmat.

A felemás jogi helyzetet csak súlyosbították az új könyvtár elhelyezési gondjai. A Magyar Tudományos Akadémiának alapításakor nem volt önálló épülete, ezért a könyvtár kezdetben az akkor még a Szervita téren állott Teleki-palotában maradt, akkor is, amikor az Akadémia hivatali helyiségeit a Duna-parti Deron-házban berendezték. Az akadémikusok a könyvtárat itt is használhatták, illetve kölcsönözhettek anyagából. A könyvtár csupán 1836-ban költözött át a Petőfi Sándor utca 3. alatt ma is álló, úgynevezett Trattner-Károlyi-házba. Ekkor fogtak hozzá a könyvanyag hozzáférhető felállításához és katalogizálásához. A munka lassan folyt - a magyar tudományos nagykönyvtárakban közismert kis létszámú személyzet és a rossz fizetések miatt -, s csupán 1844-ben fejeződött be. Ekkor adta át Teleki József a könyvtárat valóságosan is a Magyar Tudományos Akadémiának és a nagyközönségnek. A megnyitás alkalmával született meg Vörösmarty Mihály Gondolatok a könyvtárban című ódája.

Az alapítás és a megnyitás között eltelt közel két évtized folyamán a könyvtár erőteljesen gyarapodott, állománya a megnyitáskor mintegy 50.000 kötet volt. Kezdetben két külön egységből állott. Az alapítólevélben ugyanis Teleki József kikötötte, hogy az alapkönyvtárat "Teleki Könyvtár" néven külön kell kezelni. Emellett a törzsanyag mellett külön egységet alkotott a már teljes mértékben az Akadémia tulajdonát alkotó további gyarapodás. A két részleget csupán a kiegyezés utáni években egyesítették, amikor az Akadémia beköltözött új palotájába.

A könyvtár az alapítás utáni években több forrásból gyarapodott. A beszerzési keret - melyet 1836-ban helytartótanácsi rendelet, majd 1840-ben országgyűlési törvénycikk biztosított - igen csekély volt: évente 100-300 forint. Nehézkes volt a beszerzés lebonyolítása is: az Akadémia tagjainak javaslatai alapján végső fokon az Akadémia elnöki tisztjét is betöltő Teleki József döntött a beszerzések kérdésében. A csupán szórványosan megmaradt források alapján feltételezhető, hogy saját vagyonából is hozzájárult Széchényi Ferenchez hasonlóan - az anyagi alapokhoz, különösen a külföldi tudományos folyóiratok beszerzése esetében. Tudjuk, hogy 1831-ben 7 ilyen folyóirat járt a könyvtárba; számuk 1841-ben már 17 volt. A legnagyobb gyarapodást a könyvtár egyre rendszeresebbé váló kiadványcseréje útján érte el. A külföldi társintézmények az Akadémia alapítását követő években maguktól jelentkeztek kiadványaikkal. Ezeket az Akadémia hamarosan viszonozni is tudta, saját kiadványaival. Így hamarosan széles körű kapcsolat alakult ki Európa és Amerika számos jelentős tudományos intézményével - annak ellenére, hogy az Akadémia a külföldi csereanyagot csak magyar nyelvű kiadványokkal tudta viszonozni.

A hazai könyvtermést a kötelespéldány-szolgáltatás lett volna hivatott biztosítani. Ez azonban - hasonlóan a két másik nagy tudományos könyvtárhoz - állandóan akadozott. Az Akadémiai Könyvtár 1836-ban nyerte el ezt a jogot, azonban a beszolgáltatás rendszertelensége miatt a nélkülözhetetlen magyar kiadványokat is a szűkös beszerzési keretből kellett megvásárolni. A gyarapodás legértékesebb részét az ajándékok jelentették. Itt is a könyvtáralapító Teleki József járt az élen. 1834-ben 4000 forintért megvásárolta Kresznerics Ferenc nyelvész, szombathelyi hittudományi akadémiai tanár hagyatékát, mely értékes régi könyvekből, kéziratokból, értékes pénz- és éremgyűjteményből állt. A következő évben a tudománypártoló Marczibányi család egyik tagja ajándékozott egy 400 kötetes könyvgyűjteményt a könyvtárnak. Pár évvel később a Batthyány család két tagja adományozott számottevő gyűjteményeket a könyvtárnak. Batthyány Gusztáv rohonci könyvtárát - melynek értéke felől egymásnak ellentmondó vélemények hangzottak el - helyhiány miatt egyelőre nem szállították Pestre. A 30.000 kötetes könyvtár a tudományok minden ágára kiterjedt. Batthyány Kázmér - feltehetően a rohonci könyvtár minőségével kapcsolatos megjegyzések miatt - 2600 kötetes (valóban értékes) klasszikus és francia művekből álló kisbéri könyvtárával lépett az adományozók sorába. Ugyanekkor került a könyvtárba Pázmándi Horvát Endre nyelvész, papköltő 677 kötetes gyűjteménye is.

Külön érdemes megemlíteni Sándor Istvánnak, a neves bibliográfusnak és szerkesztőnek hagyatékát, aki halálakor (1814) könyv- és éremgyűjteményét egy 100.000 forintos alapítvánnyal együtt egy létesítendő magyar akadémiára hagyta. A nádor rendelkezése szerint az Akadémia létrejöttéig a hagyatékot és az alapítvány kamatait a Magyar Nemzeti Múzeumnak kellett átadni. Az Akadémia csupán 1840-ben tett lépéseket a hagyaték megszerzése érdekében, de ekkorra már a gyűjteménynek maradványait lehetett csak felderíteni; hosszas pereskedés után az örökösök csupán 1154 kötetet adtak át az Akadémiai Könyvtárnak.

Teleki József a családi gyűjteményen kívül sok értékes egyedi ajándékkal is gyarapította a könyvtárat. Egyebek között egy korvina kötetet, egy XIII. századi missalét, egy 1488-as Koberger-bibliát adományozott. 1850-ben ősnyomtatványokban és Aldinákban gazdag saját könyvtárát is az Akadémiának ajándékozta. A kézikönyvtárat pedig az akadémiai szótárszerkesztési munkálatokhoz nélkülözhetetlen értékes német és francia szótárakkal egészítette ki. Az Akadémia tagjai is kötelességüknek érezték, hogy műveiket a könyvtárnak megküldjék. Széchenyi István szinte minden munkája szerepel, rajta kívül Bolyai Farkas, Vörösmarty Mihály, Fáy András, Bugát Pál, Toldy Ferenc, Czuczor Gergely nevével találkozhatunk az ajándékozók között - egy-két külföldi tudós mellett. Az Akadémia az ajándékozók nevét évkönyveiben közölte; nagy számuk miatt sokszorosított űrlapon köszönték meg az ajándékokat.

A hagyatékok és ajándékok között számos értékes kézirat is volt. Különösen gazdagok voltak e téren a Teleki-, Kresznerics-, Batthyány- és Pálóczi Horváth-gyűjtemények. A kódexek közül kiemelkedtek a Czech-, Guary- és az úgynevezett Érsekujvári-kódex. A korabeli hagyatékok között kéziratokban leggazdagabb Kazinczy Ferenc hagyatéka volt.

A Magyar Tudományos Akadémia fontos feladatai közé tartozott a magyar nyelvemlékek és a külföldön található magyar vonatkozású könyv- és levéltári anyag gyűjtése. Ennek érdekében indult meg - neves tudósok részvételével - a külföldi felderítés és dokumentumok másoltatása. Elsőnek a British Museumban indult meg a munka, majd a bécsi Udvari Levéltár mellett berlini, drezdai, wolfenbütteli, hamburgi, göttingai, brémai, párizsi, bázeli és más gyűjteményekben és a dalmát városok levéltáraiban folytatódott.

A kéziratok rendszeres katalogizálására azonban helyhiány miatt nem kerülhetett sor. Ugyanez a nehézség akadályozta a könyvtár nyilvános használatát is. A Teleki-házban a helybeni használat havonta két alkalomra korlátozódott. A könyvkölcsönzés szinte megoldhatatlan volt. A könyvtár irányításával kezdetben megbízott Toldy Ferenc elsősorban a folyóiratok használatát óhajtotta biztosítani. A könyvtárhasználat nehézkes volta miatt az akadémiai tagok inkább a másik két nagykönyvtárat, elsősorban az Egyetemi Könyvtárat látogatták.

A könyvtár végleges elhelyezése és berendezése nagyon lassú ütemben haladt. A Trattner-Károlyi-házba való átköltözés után komoly formában felmerült az a - jogi érvekkel is alátámasztott - gondolat, hogy az Akadémiát könyvtárával együtt a Magyar Nemzeti Múzeum épületébe költöztessék át. Az átköltöztetés azonban a helyiségekkel kapcsolatos nézeteltérések miatt szerencsére elmaradt. Az akkori könyvtári berendezésről keveset tudunk; feltehetően nagyon egyszerű lehetett. Nyitott, részben a Teleki-könyvtárból, részben a rohonci Batthyány-könyvtárból származó fapolcokon állt a könyvanyag, s az olvasók részére készíttettek egy-két asztalt és széket.

A könyvtárnak a Teleki családtól történő átvételére az Akadémia bizottságot rendelt ki, melynek tagja volt természetesen Toldy Ferenc is. Az átvétel módját részletes előírás szabályozta. Az anyagot tudományáganként, fokozatosan vették át, s azt három csoportba osztották. A "közönséges" könyvtár a külföldi szerzők műveit, a "magyar" könyvtár a széles értelemben vett hungarikumokat foglalta magában. Az ősnyomtatványokat a harmadik csoportba, a kézirattárhoz csatolták. Az előírás három katalógus készítését rendelte el: betűrendes, szakrendi és helyrajzi katalógus készült. A nyitvatartási rend szerint az Akadémia tagjai naponta 11-12 között látogathatták a könyvtárat, a közönség pedig heti három alkalommal, délelőtt és délután, összesen 5-6 óra időtartamban. Szigorúan szabályozták a kölcsönzés módját is. Továbbra is meghagyták a Múzeum felügyeleti jogát, azonban ez csupán elvileg és csak a Teleki-féle törzskönyvtárra volt érvényben. Az egyéb anyagot illetően az Akadémia és a Teleki család közösen rendelkeztek. Gyakorlatilag a törzskönyvtár különállása fokozatosan megszűnt, s a tulajdonjogot csupán az átvételi jegyzék, illetve az ex libris tüntette fel.

Az átadásnak ezzel az ésszerű és szakszerű módszerével kapcsolatban a Múzeum ellenvéleménnyel élt - ami a tisztázatlan jogi helyzet sajnálatos következménye volt. A múzeumi (nemzeti) könyvtár vezetője az alapítólevél egy valóban félreérthető szakaszára hivatkozva úgy vélte, hogy a könyvtár tulajdonjoga valójában a Múzeumra szállt, s annak az Akadémia csupán haszonélvezője. Ez az erőszakolt vélemény azonban a felettes hatóságoknál nem talált meghallgatásra, viszont késleltette a végleges megoldást. Ezért fejeződött be az átvétel munkája - melynek java részét Toldy Ferenc saját kezűleg végezte - csupán 1844-ben.

Nem tekinthető egyedi esetnek a kibontakozásnak ez a furcsa módja. Láttuk, hogy az Országos Széchényi Könyvtár is küzdött hasonló nehézségekkel. Ennek okai bonyolult társadalmi, tulajdonjogszemléleti kérdésekkel függenek össze. Az alapítók jó szándéka nem volt elegendő gyors megoldáshoz, különösen akkor nem, ha a könyvtáralapítók nem feltétel nélkül adták át nemzeti tulajdonba kincseiket, hanem biztosítani igyekeztek családi érdekeiket is. Ez nagyrészt azzal is magyarázható, hogy az állam, melynek adományoztak, nem volt a magyar nemzet igazi állama. Anyagi kérdések is okoztak nehézségeket. Bár az alapító főurak vagyonos emberek voltak, az alapítványi összegek mégsem voltak elegendőek ahhoz, hogy akár a Múzeum, akár az Akadémia könyvtárának rendszeres fejlődését, a beszerzési és személyi kiadásokat fedezni tudják. Ehhez állami támogatásra, rendszeres és bőséges évi költségvetési hitelkeretre lett volna szükség. Az államhatalom azonban nem volt érdekelt abban, hogy a magyar tudományosság és közművelődés bástyái a kívánatos mértékben fejlődjenek. Így érthető, hogy ezek a hitelkeretek minden könyvtár esetében nevetségesen csekélyek voltak.

Az Akadémiának a könyvtárán kívül számos más feladatkör anyagi fedezetét is alá kellett teremtenie, (forrásfeltárás, kiadványok, folyóiratok, régészeti munkálatok stb.), így nem állt módjában, hogy ezekben az években célszerű elhelyezésről, kellő személyzet alkalmazásáról is gondoskodjék. Ezért volt alacsony a beszerzett művek száma is. A legmagasabb szintet 1848-ban érték el (1719 darab), de ez a szám korábban 500-600 körül mozgott.

Nagyjából zökkenőmentes volt a könyvek és folyóiratok helybeni használata. Már nehezebben ment a személyzeti kérdés megoldása. Az alapítólevél előírta, hogy a főkönyvtárnok az Akadémia tagja legyen. Csekély tiszteletdíjat (évi 300 forintot) kapott. Kinevezését a Teleki család egészen a kiegyezésig (sőt bizonyos fokig még az után is) magának tartatta fenn. A családi törzskönyvtár mellett kezelni kellett volna az alapítás utáni jelentékeny gyarapodást is. Mivel azonban a család a könyvtárat oly hosszú ideig nem adta át, könyvtárnokot sem nevezett ki. Ezért volt kénytelen Toldy Ferenc akadémiai titkári teendői (s egyéb elfoglaltságai) mellett ezt a munkát minden segítség nélkül ellátni. Ez a helyzet csupán akkor szűnt meg, amikor az Egyetemi Könyvtár igazgatójává nevezték ki. S ekkor vált halaszthatatlanná a könyvtárnok kinevezése is. Jóllehet az Akadémia többször tett javaslatot, a különben oly bőkezű alapító csupán 1850-ben nevezte ki Hunfalvy Pált főkönyvtárnokká. Az Akadémia a saját tulajdonában lévő könyvanyag gondozásával alkönyvtárnokként Reviczky János levelező tagot bízta meg. Toldy szakismereteit azonban továbbra is igénybe vették. Ő dolgozta ki a könyvtár első szabályzatát, illetve alkalmazta az Egyetemi Könyvtár részére már kidolgozott szöveget az Akadémia könyvtárára.

Az utasítás könyvtártani értelemben szinte teljesen azonos az Egyetemi Könyvtár részére készült szöveggel. A bevezetés szerint a könyvtár elsősorban az Akadémia tagjainak szolgálatára áll, de idővel - ha a katalógusok elkészülnek - minden tudós kutató igénybe veheti. Ebből a megkötésből kitűnik, hogy az alapító kezdeti jószándékának, egy nyilvános könyvtár létesítésének megvalósulását milyen mértékben akadályozták a tárgyi és anyagi nehézségek. A szabályzat természetesen utal a könyvtár kettős (alapítványi és akadémiai) jellegére is. Előírja, hogy csupán oly műveket szabad megvásárolni, melyeket a tagok kívánnak, s melyek más pesti könyvtárakban nincsenek meg. Az elképzelés elvileg helyes volt, azonban nem mindenben valósult meg, már csak azért sem, mivel voltak (s vannak) oly művek, melyekből egyetlen példány bármilyen súlyos anyagi helyzetben sem elegendő.

Súlyos napokat élt át a könyvtár a szabadságharc során, 1849 tavaszán a budai vár ostroma idején. A kézirattárat és a legértékesebb könyvanyagot az utolsó percekben szállították le az épület első emeletére. Pár nappal később azután a házat találat érte, padlása leégett, s csupán a tűz gyors eloltása akadályozta meg a könyvtár teljes pusztulását.

A szabadságharc bukása után, az önkényuralom nehéz évei alatt a működésében erősen korlátozott Akadémia csak kevés gondot tudott fordítani könyvtárára, mely azonban ezekben az években is szépen gyarapodott. Az 1844-ben 60.000 kötetre becsült (valójában feltehetően kisebb) állomány két évtized múlva 100.000 kötetre növekedett, elsősorban adományok útján. Ekkor került a könyvtárba többek között a Jancsó-, Czech- és Somssich-könyvtár, Gaál György és Döbrentei Gábor kéziratgyűjteménye. A gyarapítás másik értékes forrása volt a már említett kiadványcsere: a könyvtár 1865-ben már 100 intézménnyel állt kapcsolatban.

Az 1860-as évek döntő változást hoztak az Akadémia és a könyvtár életében. Egy nemzeti közadakozás 900.000 forintra emelte fel az Akadémia alaptőkéjét, és külön 600.000 forint gyűlt össze egy új akadémiai palota építésére. Itt kapta meg - négy évtizeddel alapítása után - méltó (mai) helyét a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára is, mely 1864-ben külön 15.000 forintot kapott állománya kiegészítésére és fejlesztésére. Az új épületbe átszállított könyvtárat két év alatt (1865-1867) új szakrend szerint rendezték át. Ekkor olvasztották egybe a két állományrészt: csupán a "G. Telekiek adománya" feliratú bélyegző jelzi ma is, mely művek tartoztak az alapító könyvtárába.

Az átköltözés és átrendezés munkálatait szakbizottság irányította, melynek Hunfalvy Pál főkönyvtárnokon és Budenz József alkönyvtárnokon kívül tagja volt természetesen Toldy Ferenc is. A bizottság elvetette egy külön hungarikum-könyvtár létesítésének gondolatát, mivel erre a Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárát mint nemzeti könyvtárat vélte hivatottnak. Részletes szakrendszert dolgoztak ki, és javaslataikat a Teleki család elé terjesztették. A család nevében Teleki Sándor, az 1855-ben elhunyt könyvtáralapító unokaöccse minden javaslathoz hozzájárult. A költözés megkezdése előtt a kikölcsönzött könyveket visszakérték, majd - csekély számú személyzettel - megkezdődött az átköltözés bonyolult művelete. Ebben a munkába a két könyvtárnokot csak Rómer Flóris, a neves régész, a kézirattár őre és egyetlen szolga támogatta. A költözéssel egy időben új könyvtári szabályzatot is kidolgoztak. Az olvasóterem és a kutatószoba berendezése után 1868 szeptemberében a könyvtárat átadták a nyilvánosságnak.

Ezzel megvalósult a könyvtáralapító Teleki József eredeti elképzelése: a magyar olvasóközönség birtokába vehette az Akadémia könyvtárát. A megnyitást megelőzően megalakult az új könyvtári bizottság, mely Toldy elnökletével a továbbiak során rendszeresen foglalkozott a könyvtár minden ügyes-bajos dolgával. A bizottságban szakmájuk oly jeles tudósai vettek részt, mint Pauler Tivadar jogász (később igazságügyminiszter), Jedlik Ányos fizikus (a dinamó feltalálója), Petzval Ottó matematikus és a három könyvtáros. A jegyzőkönyveket, mint főtitkár, Arany János vezette.

Alapításuk módjától, alapítóik elképzelésétől és állományuk jellegétől függetlenül ezek a nagy gyűjtemények voltak nemzeti művelődésünk, fővárosi tudományos közéletünk legfontosabb bázisai. Olvasóikból, kölcsönzőikből kerültek ki a jövendő generáció tanítói, tanárai, professzorai, a tudományos és a politikai közélet vezető egyéniségei. Hatásukat elsősorban azok a tudományos eredmények jelzik, melyek használóik - igen sok esetben könyvtárasaik - nevéhez fűződnek. Természetesen hatottak politikai közéletünk alakulására is.

Szakkönyvtáraink fejlődése - annak ellenére, hogy ezt az ország gazdasági fejlődése és az ezzel kapcsolatos igény megkívánta volna - nem volt megfelelő mértékű és ütemű. Csupán 1846-ban került sor a Műszaki Egyetem elődjének, a József Ipartanodának felállítására. A sokra hivatott intézménynek ekkor egyetlen saját könyve sem volt. Eleinte a csekély összegű beiratkozási díj szolgált a beszerzési keret céljára. 1848-ban a kormányzat és a hallgatóság erélyes hangon követelte használható könyvtár létesítését; erre azonban nem került sor. A szabadságharc bukása után, 1850-ben a régi Institutum Geometricumot hivatalosan is az Ipartanodához csatolták, s ekkor kezdődött meg a könyvtár lassú kiépítése. Első könyvtárőrét 1853-ban nevezték ki: az intézmény egyik professzorára bízták a könyvtár gondozását. Ez a rendszer hosszú évtizedeken keresztül fennmaradt. Egy évvel később az Ipartanodát a budai Várpalotába helyezték át, majd 1856-ban politechnikummá (műegyetemmé) alakították. Ekkor már egy írnok is működött a könyvtárban, azonban az állomány fejlesztésére továbbra is csak a beíratási díjak szolgáltak. 1858-1867 között összesen 10.000 forint jutott gyarapítási célra, s ennek az összegnek csupán 10%-a volt rendkívüli államsegély.

"Az egész könyvtár egyetlenegy ablakos szobában volt elhelyezve, és a hallgatók hozzá nem férhettek" - írta a hatvanas években a neves kémiaprofesszor, Wartha Vince, a majolikatechnika később világhírűvé vált szaktudósa. A döntő változást a kiegyezés hozta meg. 1867-ben az igazgató professzor mellé főfoglalkozású könyvtárost neveztek ki, majd 1869-ben a könyvtárat megnyitották a hallgatóság számára is. Állománya ekkor 2369 kötet volt.

A mezőgazdasági szakképzés helye továbbra is a nagy múltú keszthelyi Georgikon és a mosonmagyaróvári akadémia volt. Egy kisebb jelentőségű, de érdekes intézménye volt ennek a szakágazatnak a Vincellér és Kertészképző Gyakorlati Tanintézet. Az intézetet a mai Állatorvostudományi Egyetem helyén Entz Ferenc hozta létre, azonban - s ez rendkívül jellemző tünete volt az akkori korszak szakkönyvtári helyzetének - nincs tudomásunk arról, hogy az intézménynek könyvtára lett volna. A hallgatók gyakorlati "füzetkék" leírásával készültek vizsgáikra. Volt tehát olyan oktatási szakintézmény az országban, mely könyvtár nélkül kezdte meg működését. Ez a helyzet csupán 1860-ban változott meg, amikor az Országos Magyar Gazdasági Egyesület vette át az intézetet, áttelepítette a Gellérthegy déli lejtőjére, ahol utóda most már mint egyetem működik. Ekkor intézkedtek szakkönyvek beszerzéséről is. A könyvtár nagyon szerényen fejlődött, s 1880 tájt is csupán mintegy 1000 kötetet számlált.

A szakkönyvtárak közül különleges helyet foglalnak el azok a kézikönyvtárnak tekinthető gyűjtemények, melyek színházaink működésével kapcsolatosak. Kelemen László színtársulatának könyvtáráról 1792-ból maradt fenn az első jegyzék. Ebből kitűnik, hogy a könyvtár szinte kivétel nélkül színdarabokból, legtöbb esetben külföldi művek magyar fordításaiból állt. Az anyagot szerepmásolatok egészítették ki. A társulat 1806-ban Losoncon feloszlott; vagyona - így könyvtára is - bírósági zár alá került, a könyvtári anyag nyomtalanul elkallódott. A kolozsvári színtársulat 1798-1810 között Debrecenben működött, majd visszatért Kolozsvárra. Korabeli színház- és művelődéstörténeti anyagban gazdag könyvtára felől egy levéltárban fennmaradt jegyzék tájékoztat. Egyéb művészeti szakkönyvtáraink közül elsőnek a Nemzeti Zenede könyvtára létesült, 1836-ban; állománya zenetudományi szakművekből és kottatárból állott. Első igazgatója Mátray Gábor volt, aki később a nemzeti könyvtár vezetője lett.

Szakkönyvtáraink közé számíthatjuk az egyetem önállósuló kari és tanszéki könyvtárait is. A pesti egyetem könyvtárhálózatának lassú és csupán 1867 után lendületesebb alakulása előzményeként két kari és két tanszéki könyvtár ért el az egyetemen belül viszonylagos önállóságot. Idő- és nagyságrendben elsőnek kell említenünk a hittudományi kar könyvtárát, mely az abolíció során nagyszámú, az Egyetemi Könyvtárba nem került kötettel gyarapodott. A könyvtárat a kar épületében, a már említett régi pálos könyvtárteremben helyezték el. Állománya nem tartozott az Egyetemi Könyvtárhoz; tulajdonjogát illetően - különösen Toldy igazgatósága alatt - állandó vita folyt a kar és a központi könyvtár között. Az orvosi kar könyvtárát az egyre sürgetőbb igények és szükségletek önállósították. 1828-ban Schordann Zsigmond, az anatómia és a sebészet professzora létesítette ezt az önálló könyvtári egységet, melyet jobb híján a lakásán helyezett el. Halála után 1861-1865 között Semmelweis Ignác gondozta a könyvtárat. Ő költöztette át azt a kar épületébe és adta ki nyomtatásban a katalógusát is.

A két tanszéki könyvtár viszonylagos önállóságát elsősorban annak köszönhette, hogy a tanszékek nem az egyetem központi épületében voltak. Az állatorvosi intézet (mely az orvosi kar keretében működött) a XVIII. század végén létesített önálló könyvtárat, Tolnay Sándor professzor kezdeményezésére. Tolnay 1790-ben az Egyetemi Könyvtár tudta nélkül könyveket vásárolt a tanszék számára. Akkor elrendelték, hogy ezeket be kell szállítani a központi könyvtárba, s csak onnan lehet kölcsönvenni. Erre nem került sor, s a könyvtár önálló egységgé vált. Tolnay halála után a központi könyvtárat csupán leltározásával bízták meg. A gyakorlat így megoldotta a kérdést, s létrejött az egyetem első önálló tanszéki könyvtára. Hasonlóan alakult a Gellérthegyen működő egyetemi csillagvizsgáló könyvtárának sorsa is. A csillagászatnak az egyetemen nagy múltja volt: Hell Miksa, Weiss Ferenc és Taucher Ferenc neve nemzetközi fémjelzést adott hazánkban ennek a tudományágnak már a múltban is. Pasquich János professzorsága alatt az intézmény és könyvtára szinte függetlenné vált az egyetemtől, majd 1820-tól a központi könyvtári kerettől független anyagi ellátást is kapott. Az 1849-i ostrom alkalmával a "csillagda" műszereit és könyvtárát Toldy Ferenc öntevékenyen, az utolsó pillanatban, biztos helyre, a pesti oldalra szállíttatta át.

Ami a többi tudományágat illeti, ezen a téren is fokozatos fejlődés figyelhető meg. 1808-ban a helytartótanács engedélyt adott arra, hogy a fizika, a kémia és a fiziológia professzorai részére a központi könyvtár példányain kívül az alapműveket tanszékeik számára is beszerezhessék. Erre a laboratóriumok folyamatos működése miatt volt szükség. Egyes karok és professzorok tekintélye, szaktudományuk súlya és kutatási módszereik jellege így vetette meg a XIX. század első negyedében azt az alapot, melyből a tudományszakok differenciálódása nyomán a későbbi évtizedekben kialakult az egyetemi tanszéki könyvtárhálózat. 1867 után szélesedett ki és vált ez a könyvtártípus az oktatás és a tudományos kutatás fontos szakmai bázisává.

A szabadságharc bukása után, az ország ipari és gazdasági fellendülése nyomán számos szakintézmény és szakegyesület létesült. Ezek mind létrehoztak kisebb-nagyobb szakkönyvtárakat, amelyeket azonban csak kisszámú olvasóközönség látogatott. Közülük csupán néhányat említünk meg, a kép teljessé tétele érdekében. Már a szabadságharc előtt is működött egy-két ilyen szakintézmény. Az Országos Magyar Gazdasági Egyesület (1837) mellett nagyobb könyvtára volt az Országos Magyar Iparegyesületnek (1842), a Természettudományi Társaságnak (1841) és az orvosegyesületnek (1842). Ezek a könyvtárak számottevő könyvállománnyal rendelkeztek; a kor szaktudósai rendszeresen használták őket, és számos szakmunka köszönhette keletkezését létüknek. A szabadságharc után elsőnek a kereskedelmi és iparkamarák jelezték a fejlődés új irányát. Megszervezésük egyúttal könyvtáralapítást is jelentett. Elsőként 1850-ben Sopron és Temesvár, majd Pest és Kolozsvár (1851), Brassó és Fiume (1852) kamarai könyvtárai jöttek létre. Utánuk számos más ilyen könyvtárat hoztak létre. Keletkezésüket annak köszönhették, hogy - mint ezt a felsorolt városnevek is bizonyítják - országszerte felélénkült a gazdasági és ipari tevékenység. A kiegyezés előtt nem sokkal keletkezett az Országos Erdészeti Egyesület és a Kereskedő Ifjak Társulatának könyvtára.

A hazánkban élő nemzetiségek körében szintén a XIX. század első felében tűnnek fel a tudatos könyvtáralapítás első jelei. Előzményként említjük itt a múlt századra visszatekintve Bruckenthal Sámuel gyűjteményét, amelyet az erdélyi szászság számára hozott létre, valamint a balázsfalvi román görög katolikus püspökség papneveldéje mellett szervezett könyvtárat, mely nagy szerepet játszott az erdélyi románság kulturális és politikai fejlődésében. Figyelemre méltó volt a hazai görögség könyvtári kultúrája is. 1804-ben Zavirasz György kereskedő a pesti görögkeleti közösségre hagyta több száz kötetes könyvtárát azzal, hogy abból nyilvános könyvtárat létesítsenek. Elképzelése - a bürokrácia kicsinyessége miatt - csupán 1824-ben vált valóra, amikor hosszas tárgyalások és számos leltározás után a könyvtárat átadták a nyilvánosságnak. Egy másik görög kereskedő, Athanasziosz Polüsziosz szintén értékes könyvtárat gyűjtött. Popovics Dénes budai görögkeleti püspök könyvtára a ma is működő szentendrei püspöki gyűjteménybe került. Kallonasz György görög iskolamester 1792-ben került előbb Pestre, majd Gyöngyösre. Értékes könyvtárát örököse 1837-ben hagyományozta a pesti görögkeleti egyházközségre. Közel ezzel egy időben, 1826-ban létesítették, szintén Pesten, a Szerb Matica - a hazai szerbség életében mind művelődési, mind politikai szempontból fontos szerepet játszó egyesület - könyvtárát, mely később (1861) Újvidékre került, s ma is ott működik. 1863-ban keletkezett Turócszentmártonban a szlovákság nevezetes közművelődési létesítménye, a Szlovák Matica is, természetesen szintén könyvtárral együtt.

Az erdélyi románok között Timotei Cipariu (1805-1887) foglalkozott elsőként rendszeresen a románságra vonatkozó könyvanyag gyűjtésével. Ifjúkorában szerény anyagi lehetőségek közepette kezdte meg a gyűjtést, s ahogy pályáján emelkedett - 1835-ben a balázsfalvi nyomda prefektusa, 1845-ben ugyanott kanonok lett - emelkedett a beszerzések száma is. 1845-ben már mintegy 3000 kötetes könyvtára volt. Az 1849-es erdélyi események során könyvtára is károkat szenvedett, Cipariu azonban folytatta a gyűjtést, és halálakor 7000 kötetes könyvtárat hagyott a balázsfalvi gyűjteményre. A világi könyvtárak közül az erdélyi románság számára esemény volt a Román Irodalmi és Közművelődési Egylet nagyszebeni könyvtárának megnyitása 1863-ban. A szlovákok körében a híres szlavista, Kollár János (1793-1852) volt a legnevesebb könyvgyűjtő. Három évtizeden keresztül volt a pesti szlovák evangélikus gyülekezet lelkésze; ez alatt az idő alatt közel 10.000 kötetes könyvtárat gyűjtött össze, s azt az egyházközségre hagyta. Szoros kapcsolatban állt Toldy Ferenccel, illetve az Egyetemi Könyvtárral.

A XIX. században - a felvilágosodás kori olvasóköri mozgalmak egyenes folytatásaként, a reformkor politikai szellemének megfelelően - több mozgalom tűzte ki céljául nyilvános közkönyvtárak létrehozatalát.

Első helyen azok az elképzelések érdemelnek említést, melyeknek célja megyei könyvtárak létesítése volt. Festetics László, a Georgikon-alapító Festetics György fia, 1826-ban felhívást bocsátott ki, melyben azt javasolta, hogy minden megyében és szabad királyi városban "nemzeti könyvtár"-at létesítsenek. Erre a célra egy Zala megyei könyvtár létesítésére 2000 forintot ajánlott fel. A mozgalmat - mely, sajnálatos módon, nem keltett országos visszhangot - Deák Ferenc, Zichy Károly kamarai elnök és Kisfaludy Sándor támogatta. Bizonyos mozgás azonban megindult ezen a téren. Skublics Károly zalai táblabíró 1831-ben 2000 kötetes értékes könyvtárával gyarapította a közkönyvtárat. Somogy vármegyében szintén létesült megyei könyvtár. Alapjait - 4000 kötet ajándékozásával már 1816-ban vetette meg Festetics Lajos, majd 1825-ben 1000 forintot adott a könyvtárnak. A következő évben a megyegyűlés megszabta a gyűjtőkört (magyar vonatkozású történeti, jogi és földrajzi művek). 1828-ban közművelődési jellegű olvasótársaság alakult. A könyvtár naponta 8-12 és 15-18 óra között volt nyitva, s polcain a főbb mint 3000 magyar és külföldi mű mellett 23 különféle újság állt az olvasóközönség rendelkezésére. A könyvvásárló bizottság tagjai közt Berzsenyi Dániel és a már említett Csépán István is helyet foglalt. 1849 után működése gyakorlatilag megszűnt. Állományát 1866-ban a kaposvári gimnázium vette át. Komárom megyében 1827-ben Kultsár István volt bencés, a neves szerkesztő és tudományszervező, Festetics László nevelője ajánlotta fel megyei könyvtár céljára többezer kötetes könyvtárát. Kísérőlevelében a közművelődést "fensőbb cél"-ként jelölte meg. A könyvanyag szervezési nehézségek és a megyei szervek értetlensége miatt hosszú ideig a megyeháza pincéjében hevert, s csupán 1884-ben nyílt meg a közönség számára. Árva megye székhelyén, Alsókubinban a Csaplovits család létesített "megyei és nyilvános" könyvtárat, melynek 1840-ben készült szabályzatát ismerjük. Eszerint abból a megyei birtokosok aláírásra kölcsönözhettek, mások csupán óvadék ellenében. A szabályzat - s ez már a humor határát érinti - előírta, hogy a könyvtári helyiségekbe tilos kutyával belépni.

A nyilvános könyvtárak ügyében a reformkor későbbi évei természetesen bizonyos fellendülést hoztak. Ezt a politikai viszonyok változása, a cenzúra enyhülése mellett az is magyarázza, hogy a könyvkiadói és a könyvkereskedelmi háttér kiszélesedett, a könyv hozzáférhetőbbé vált.

Ez tette lehetővé, hogy 1834-ben Wesselényi Miklós, Kölcsey Ferenc és Deák Ferenc ösztönzésére megalakulhatott az Országgyűlési Ifjúság Társalkodási Egyesületének könyvtára. Az országgyűlésekre ezekben az években már több mint 300 jurátus - a képviselők joggyakornokai, fiatal jogászok - gyűlt össze. Ők voltak a reformeszmék legradikálisabb, legmeggyőződésesebb képviselői. Könyvtáruk kicsiny volt, mintegy 100 kötetnyi csupán, azonban könyveik mind a leghaladóbb politikai irodalmat képviselték. Pár évvel később, 1839-ben, Heckenast Gusztáv nyitott Pesten kölcsönkönyvtárat. Körlevélben tájékoztatta a közönséget arról, hogy 8000 kötetes könyvtárában magyar, német, francia, angol és olasz nyelvű művekkel áll olvasói és kölcsönzői rendelkezésére.

A harmincas-negyvenes években számos vidéki városban létesült kaszinói, olvasóegyleti könyvtár. Ezek a társadalom különböző rétegei számára álltak nyitva: polgárok, városban lakó birtokosok, az iparosok művelődésre vágyó rétegei kereshették fel őket, azonban a néptömegek, különösen az iparos-társadalom alsóbb rétegeinek és a falusi parasztságnak közművelődési szükségleteit nem elégíthették ki. Ilyen könyvtárak keletkeztek 1830 után időrendben a következő városokban: Balassagyarmat, Győr, Liptószentmiklós, Rozsnyó, Marosvásárhely, Pápa, Ipolyság, Nagykároly, Abony, Bártfa, Besztercebánya, Hajdúböszörmény, Kiskunfélegyháza, majd a negyvenes években Kisujszállás, Szabadka, Szekszárd, Kézdivásárhely, Törökszentmiklós, Nagykőrös, Békéscsaba, Munkács, Rimaszombat.

Ezeket a könyvtárakat általában az jellemezte, hogy - kevés kivétellel - elsőrendű céljuknak tartották a reformeszmék terjesztését. Könyv- és folyóirat-állományuk jellege is általában ennek a célnak felelt meg. Az olvasás mellett célként tűzték ki azt is, hogy az érdeklődők között a társadalmi élet művelt formáit is kialakítsák, az együttes beszélgetések révén a közszellemet formálják. Több városban előfordult, hogy a különböző társadalmi rétegekből származó érdeklődők számára különféle olvasóegyleteket, kaszinókat hoztak létre. Így például Szegeden külön ilyen intézmény működött a nemesek és gazdag birtokosok, a polgárok és az "őstermelő" gazdálkodók számára. Kolozsvárott is három egylet működött: a kaszinó, a polgári olvasótársulat és a város egyéb lakosai részére létesített olvasótársulat. Győrött az olvasóegylet könyvtára kiemelkedően radikális könyv- és folyóiratanyagával tűnt ki. Fontos szerepet játszott a kaszinói könyvtárak között a pesti Nemzeti Kaszinó könyvtára is. A kaszinó kezdetben csak a főnemesi és nagyobb birtokosi családok tagjai számára állt nyitva, azonban a reformeszmék - nem utolsósorban annak oly kiemelkedő képviselői, mint Széchenyi István és Wesselényi Miklós - befolyására megkezdődött a feudális korlátok fellazítása: a város vezető polgárai és a tudományos élet neves képviselői is helyet kaphattak tagjai között. A Nemzeti Kaszinónak 1847-ben már 577 tagja volt, mintegy 2000 kötetes könyvtára a minőséget illetően kiemelkedően fontos szerepet játszott, nem csupán művelődési, hanem politikai szempontból is. Nem csodálható, hogy erre a bécsi titkosrendőrség is felfigyelt, és jelezte, hogy a kaszinó működésében politikai veszedelmet lát.

Már korábban elsőrendűnek ítélte a Nemzeti Kaszinó könyvtárát Álmási Balogh Pál, a neves hasonszenvi (homeopata) doktor, Széchenyi és Kossuth orvosa is. Ő, amikor 1841-ben az Akadémiának beszámolt a fővárosi könyvtárakról, és felsorolta az Egyetemi és az Akadémiai Könyvtár közismert nehézségeit, úgy vélte, hogy "új könyvek dolgában e kettőnél sokkal gazdagabb a Casino könyvtára, mely azokra többet is fordít". Ekkor még a nem tagok számára nehéz volt a könyvtár használata; Balogh azt javasolta, hogy az Akadémia tagjai legalább helyben használhassák.

Az országban az évek során - ugyanúgy, mint a felvilágosodás korának olvasóegyletei esetében is - bizonyos differenciálódás következett be. A megyei és az egyéb városi kaszinók közül sokban kialakult a később "kaszinózás"-nak nevezett, a henye, kártyázással egybekötött, csupán a szórakozást kereső szellem, és ellanyhult a könyv, a művelődés iránti érdeklődés. Ezzel szemben az olvasókörökben - a nagyobb és a kisebb helyeken egyaránt - a könyv és a politikai haladás maradt az intézmény vezető eszméje. Így például tudjuk, hogy Békéscsabán a Pesti Hírlap előfizetését a tagság Kossuth személyéhez kötötte, s amikor szerkesztőváltozás történt, a lap előfizetését lemondták.

Általában azonban megállapítható, hogy mindezek az intézmények könyvtáraik útján is komoly szerepet játszottak az országos politikai közvélemény alakításában. Horváth Mihály véleménye szerint szinte nagyobb jelentőségük volt, mint a megyegyűléseknek, mert lehetővé tették a közvetlen eszmecserét, a könyvtárakban olvasott szépirodalmi és politikai gondolatok megvitatását. Könyvtáraik anyagi alapjai is erősebbek voltak, mint általában a nagy tudományos könyvtárakéi. Így például tudjuk, hogy az 1832-ben keletkezett egri kaszinó könyvtára évi 200 forintot fordíthatott könyvbeszerzésre, ami az akkori közkönyvtári beszerzési keretek is méretében jelentékeny összegnek mondható. Tekintettel azonban arra, hogy ezek a könyvtárak valamennyien fiatal intézmények voltak, nagy állománnyal nem rendelkeztek; az állományuk azonban általában jó minőségű, politikai szempontból pedig haladó jellegű volt.

Fontos szerepet játszottak a hazai könyvtár- és olvasáskultúra fejlődésében az iskolai diáktársaságok (a későbbi önképzőkörök elődei) is. Valamennyien rendelkeztek kisebb-nagyobb könyvtárral. Ezeknek általánosan jellemző vonása állományuk modern, haladó jellege volt. Az első ilyen társaság 1790-ben alakult Sopronban, Kis János irányításával. 1817-ben Pozsonyban, 1826-ban Selmecen, 1827-ben Eperjesen létesült ilyen diáktársaság. A reformkorban ugrásszerűen megnőtt a számuk: 1832-ben Késmárkon, Debrecenben és Sárospatakon, 1833-ban Kolozsvárt és Nagyenyeden keletkezett ilyen társulás. Az 1830-as évek végén nyilvánvalóvá vált, hogy a diáktársaságok a radikális reformeszmék hívei; emiatt 1835-ben Erdélyben, 1836-ban Magyarországon is betiltották működésüket. Az 1840-es évek elején azonban a hatóságok a reformeszmék hatására kénytelenek voltak újra engedélyezni szervezésüket. A régiek mellett újak is alakultak, így Kecskeméten, Miskolcon, Pesten, Pápán, Nagykőrösön, Pesten, Szegeden, Győrött és néhány katolikus papneveldében (Eger, Nyitra, Pest és Vác). A diákságnak ugyan csak kis hányada vett részt az egyletek munkájában, akik azonban éltek a kínálkozó művelődési lehetőséggel, a legkiválóbbak voltak, és később részt vettek a politikai közélet és a tudományosság szervezésében. Itt csupán néhány kiemelkedő személyt említhetünk: Petőfi Sándor, Irányi Dániel, Szemere Bertalan, Jankovich Miklós, Nyáry Pál, Hunfalvy János, Kazinczy Gábor, Jókai Mór, Tompa Mihály, Szeberényi Lajos, Gyulai Pál és Szász Károly nevét.

Nagy számuk és haladó jellegű könyvállományuk ellenére - mint már említettük - a kaszinók, olvasóegyletek és diáktársaságok könyvtárai a falusi nép és a városi kisiparosság közművelődési gondjait nem oldották meg, noha e rétegek igényei egyre sürgetőbben jelentkeztek. Jellemző az ilyen kívánalmakra az a megjegyzés, melyet az akkor éppen vándorúton levő Táncsics Mihály tett az 1840-es években az izsáki kántor könyveiről: "Nem sokára valék Zémán kántornál, s megtanulhatám, mire valók a könyvek. Ő nem végzett ugyan latin iskolákat, de azért sok szép ismerettel bírt, miket könyvekből merített. Csakhamar átláttam, mily nagy haszna van a könyveknek; az ő feje az enyémhez képest egész káptalan vala." Pedig majdnem egészen bizonyos, hogy az izsáki kántornak nem volt sok száz vagy ezer kötetes könyvtára.

Az 1848-as forradalom idején komoly politikai kérdésként merült fel ennek a problémának a megoldása. Egy egyszerű közművelődési ember, Sallai Pál református tanító a nagyon népszerű Pesti Divatlapban (1848. 27. sz.) "Kétgarasos olvasókör a népnek" címmel írt cikket, melyben azt javasolta, hogy a falvakban a lelkészek, tanítók, jegyzők irányításával alakuljanak olyan olvasókörök, melyekben a falvak népe olcsón, kevés hozzájárulás lefizetésével juthat jó olvasmányhoz. Javaslata megtételekor józan politikai meggondolások is vezették: úgy vélte, megfelelő politikai előrelátással szükséges a nép forradalmi lendületét úgy irányítani, hogy az túlzásokba ne csapjon át. Véleménye szerint a jobbágyságnak "úgy tűnt fel e nagyszerű öröm [ti. a jobbágyfelszabadítás], mint Noénak az azelőtt soha nem látott szivárvány, míg annak megjelenését isten neki meg ne magyarázá... Az egyszerű nép esze megzavarodott, s a neki kellően meg nem magyarázott szabadságról maga csinált magának fogalmat... Sóvárog a nép a tudás, az ismeretek után", de a veszedelmes jelenségeket kivédő útmutatást jó könyvek megfelelő irányítás melletti olvastatásával el lehet érni. A népkönyvtárak megszervezésére azonban a szabadságharc katonai eseményei miatt nem nyílt lehetőség.

A szabadságharc bukása után a kérdés újból napirendre került. Ekkor már természetesen csak rendkívül óvatos, az önkényuralom által is elfogadható formában. A széles körű közművelődési igényt a kormányzat nem pártolta, s inkább arra törekedett, hogy az olvasni vágyó közönség a világi és az egyházi egyesületek, kaszinók könyvtáraiban található, politikailag akkorra már veszélytelenné selejtezett könyvanyag felé forduljon. Ilyen volt például a szombathelyi kölcsönkönyvtár, melyben 1161 kötet német mű mellett csak 124 volt a magyar művek száma.

Az igazi népkönyvtárak létesítésére irányuló szándékot azonban nem lehetett elfojtani. Ennek a gondolatnak volt kiemelkedő képviselője Török János (1809-1874), a neves szerkesztő és újságíró, 1866 óta országos főlevéltárnok. Első cikke 1853-ban, a Pesti Naplóban jelent meg, majd Vörösmarty halála alkalmával (1855) a Magyar Sajtóban azt javasolta, hogy az ország kétezer leggazdagabb községe állítson fel községi könyvtárat. Két év múlva megjelent újabb cikkében községi könyvtárak közművelődési funkcióját abban jelölte meg, hogy azok "összekötő láncszem gyanánt szolgálnak az ifjúság tanintézetei és az élet iskolája között". Véleménye szerint a községi könyvtárak fontosabbak, mint akár a legnagyobb magángyűjtemények - s ebben igaza is volt, mert az ország többségét alkotó falusi lakosság közművelődési könyvellátása megoldatlan volt, a nagy magángyűjtemények pedig (kevés kivétellel) nem voltak nyilvánosak. A nehézséget - józan előrelátással - elsősorban abban látta, hogy rendkívüli gondosságot kíván az állomány kiválogatása, oly módon, hogy az egyaránt alkalmas legyen a mezőgazdaságban és az iparban dolgozó olvasók általános irányú és szakmai továbbművelésére. Szerinte ez olyan nagy feladat, mely a Magyar Tudományos Akadémia közreműködése nélkül nem oldható meg. Török János természetesen nem egyedül képviselte a népkönyvtári közművelődési eszmét. Mellette az ötvenes évek közepén Szeberényi Lajos és Boros Miklós jelentkezett a lapokban hasonló témájú cikkekkel.

Gyakorlatilag próbálta ezeket az elképzeléseket megvalósítani a kisnemesi származású Doby Antal tiszaújlaki szabómester. Tevékenysége eredményeként a községben olvasóköri csoport jött létre, melynek könyvtára 1860 körül több mint 1000 kötetből állt. A könyvtár sorsát szívén viselte az Akadémia is, elsősorban annak főtitkára, Arany János, aki már régen, az 1840-es évek óta foglalkozott - személyes tapasztalatai alapján - a könyvtáraktól el nem választható népművelés kérdéseivel. A tiszaújlaki kezdeményezés szomorú véget ért: az akkor már 1600 kötetes könyvtárat 1869-ben a Szamos árvize pusztította el.

A kiegyezés előtt a közművelődés ügyében a falusi közkönyvtárak kérdésén kívül ismét felmerült a megyei könyvtárak felállításának kívánalma. Schwarz Gyulának, az ókori történelem pesti professzorának szűkebb szakmáján kívül szívügye volt a köznevelés. Amikor 1864-ben az angol Anthropological Society elnöke egy levélváltás során azt a kérdést tette fel neki, hogy magántársulások miért nem hoznak létre megyei könyvtárakat hazánkban, így felelt: "A felelet erre röviden ez: nincs pénz... azok, akik ezen eszméért lelkesülni képesek lennének... már annyi mindenfélére adakoztak, hogy a magas adó miatt koldusbotra jutottak." Kifejtette, hogy iskola, könyvtár és az Akadémia hatnak egymásra, s hogy Magyarországon - a közművelődés terén előrehaladottabb államokkal ellentétben nem továbbtanulás végett kellenek a könyvtárak, hanem "hogy a még szendergő rétegekben kíváncsiságot, tudományos részvétet gerjesszenek".

Írása sok szempontból figyelemre méltó. Mutatja, hogy milyen súlyos gazdasági körülmények között várta az egész magyar társadalom - de különösen annak az a rétege, mely anyagilag képes lett volna áldozatokra a népművelés és a közkönyvtárak ügyében - a politikai kibontakozás, a kiegyezés megtörténtét. De jelzi azt is, hogy mindaz a sok szép elképzelés és szándék, mely mindennek jelszavát írta zászlajára, mindaddig mily kevés komoly eredménnyel járt. A valóságot tükrözte az a megjegyzése, hogy a "még szendergő" rétegekhez, a falvak és kistelepülések népéhez, az iparosság alsóbb rétegeihez - még mindig - nem érkezett el a közművelődés tudatformáló tevékenysége, annak ellenére, hogy már az abszolutizmus korában működött hazánkban egy-két nyilvános falusi könyvtár és (elsősorban a fővárosban és nagyobb ipari központjainkban) egy-két munkáskönyvtár.

A kiegyezés idején - a politikai korszakváltás küszöbén - Eötvös József, az új kormány illetékes minisztere nyilatkozott ebben a kérdésben. Nyilatkozata a Néptanítók Lapjában 1868 elején jelent meg. Eötvös már előre sejteti mindazokat a nehézségeket, melyek az új korszakra vártak. "Ha van feladat, melynek megoldására az állam minden hatalma elégtelen - ez a népművelés." A miniszter az államhatalom birtokában és a lehetőségek teljes ismeretében ekkor már egy új szemponttal bővítette a népnevelés (s ezzel együtt a népkönyvtárügy) problémakörét. "A népnek csak magának lehet önmagát művelnie" - jelenti ki, s ugyanekkor magyarázatot is fűz ehhez a kissé meglepő nyilatkozathoz. Véleménye szerint a népnevelés ügye elsősorban nem az állam anyagi támogatására számíthat, mivel ez a terület szinte teljes egészében a népiskolák túlnyomó többségét fenntartó felekezetek kezében van, és "onnét a közérzület sértése nélkül ki sem vétethetik". Az akkori körülmények között - amikor az állam és egyház viszonya még tisztázatlan volt, s ezen a téren rendkívüli politikai óvatossággal kellett eljárni - az állam nem szólhatott bele a kívánatos mértékben a közművelődés kérdéseibe, s nem lehetett arra gondolni, hogy az egyházak ellenében egy állami szellemű, világias közművelődési rendszert alakítsanak ki. Megállapítása viszont már előrevetette az állam és egyház közötti jövőbeli nézeteltérések, világnézeti és politikai természetű küzdelmek lehetőségét. A népnevelés, a népkönyvtárügy kibontakozásának következő lépései már a magyar könyvtártörténet újabb fejezetébe tartoznak.