A magyar könyvtárak a kapitalizmus kifejlődésének korában
(1867-1918)

A kiegyezés után

A kiegyezés előtt - mint könyvünk előző részében olvashattuk - könyvtárügyünk kezdetleges fokon állt. Kivételt csak az egyházi intézmények jelentettek, az érseki, püspöki, szerzetesi gyűjtemények és a református kollégiumok könyvtárai, valamint néhány főúri magángyűjtemény. Ezeket nemzetközi viszonylatban is jónak lehetett mondani, össze lehetett hasonlítani a külföldi rokon gyűjteményekkel. Egyetlen nagy állami könyvtárunk, az Egyetemi Könyvtár azonban szánalmasan kis beszerzési kerettel, összedűléssel fenyegető épületben sínylődött. A közművelődési és a szakkönyvtárak majdnem teljesen hiányoztak.

A lakosság többsége sem tartotta fontosnak az iskoláztatásnak, a magasabb műveltséget megszerzők számának s ezzel együtt a könyvtárügynek nagyobb arányú fejlesztését. Csak kevés, az elemi iskola negyedik osztályánál magasabb végzettségű mezőgazdasági és ipari munkásra volt szükség. Nem érezték szükségesnek az állami, megyei, városi tisztviselők képzettségének emelését. Az országgyűléseken, a megyék közgyűlésein, a városok tanácsaiban a megvitatandó javaslatok közt nem szerepelt a könyvtárügy fejlesztése, ennek érdekében nem akartak áldozatokat hozni.

Nemzeti könyvtárunknak és a legfőbb jelentős egyházmegyei (Kalocsa, Gyulafehérvár, Székesfehérvár stb.) és városi (Alsókabin, Komárom, Nagyszeben) könyvtárunknak alapítása, nagymérvű gyarapítása - mint láttuk - egy-egy hazafias érzelmű, könyvkedvelő főúr, főpap buzgólkodásának köszönhette létét. Csak kevés politikus, a centralisták aránylag szűk köre hirdette, hogy a gazdasági jólét, a politikai függetlenség és a közügyek számos más és fontos kérdése szorosan összefügg a művelődés fejlesztésével, a közoktatással s így a könyvtárüggyel is.

Az abszolutizmus korában a bécsi kormánynak sem állt érdekében, hogy a magyar művelődést erősebben fejlessze. A rendelkezésére álló bevételek amúgy is korlátozottak voltak, túlnyomó részüket felemésztették a hadügyi és rendőri kiadások. A hazai lakosságra kivetett adókból alig 100.000 forintot fordítottak a középfokú oktatásra. A népiskolák fenntartása már a községekre és egyházakra hárult.

A könyvtárak hiányát a nagyközönség nem nagyon érezte. A városokban ugyan akadtak még - ha kis számban is - magukat művelni akaró értelmiségiek, de falun majdnem teljesen hiányzott ez a réteg. A Thun Leó közoktatási miniszter nevéhez fűződő 1854-es rendelet ugyan kimondta az iskoláztatás kötelezettségét, de hatását eleve kétségessé tette németesítő szándéka és az a rendelkezése, hogy száz gyerek oktatását bízta egy tanítóra. A tankötelesek 70%-a távol maradt az iskolától. Népnevelésünk visszamaradottságáról beszédes képet rajzol Eötvös József A vallás- és közoktatási miniszternek az országgyűlés elé terjesztett jelentése a népiskolai közoktatás állapotáról 1870-ben című beszámolójában. Ebből kiderül, hogy a tanköteleseknek csak 48%-a járt iskolába, és télen még kevesebb, csupán 34%-a. 1.132.626 gyerek iskolázatlan maradt. Egy tanítóra 134 tanköteles, illetve 70 ténylegesen iskolába járó gyerek jutott. 1712 községben hiányzott az iskola; a szükségesnél 10.767 tanítóval volt kevesebb. Az iskolák nagy részéből hiányoztak a taneszközök. Számos tanítónak nem volt képesítése, legfeljebb a templomi szertartások szövegét ismerte. Zemplénben 17 felekezeti tanító írni-olvasni (!) sem tudott. Fizetésük nem volt elég a megélhetésre, ezért kántorságot, jegyzőséget, mezei gazdálkodást vállaltak. Egy óra alatt felemésztett levegőben fél napig kellett egy tanítónak néha 150-200, földes szobában kuporgó gyereket oktatni. Az elemi iskolát elvégzetteknek csak 16%-a (!) tudott jól írni-olvasni. Így érthető, hogy miért nem volt magasabb igény könyvtárakra.

Az 1867-es kiegyezés lényeges fordulatot jelentett az ország életében. Nem adott ugyan teljes függetlenséget, de lehetővé tette a kapitalizmus kibontakozását, az önálló bel- és művelődéspolitikát, a polgári fejlődést, a vasúti hálózat nagymérvű kiépítését, a külföldi tőke beáramlását, a hazai tőke felhalmozódásának megkezdését, a mezőgazdaság gépesítését, gyárak alapítását. A birtokos osztály megtarthatta ausztriai terményértékesítési lehetőségeit, s ennek folytán fokozódott a nagybirtok árutermelése. A minisztériumokban, a közigazgatásban, a pénzintézetekben, kereskedelmi vállalatoknál hivatalnokokra volt szükség, a gyárakban mérnökökre, technikusokra, szakmunkásokra, a bíráságokon jogvégzett bírókra, ügyvédekre, a népiskolákban, tanítóképzőkben, gimnáziumokban nagyszámú tanítóra, tanárra. Mind többen iratkoztak be az egyetemekre. Nőtt a jogtudomány, irodalomtörténet, történelem, matematika, fizika, kémia és más tudományok kutatóinak a száma. Új napilapok, folyóiratok, képeslapok jelentek meg. Mindez korszerű könyvtárakat követelt.

A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium élére 1867-ben a centralista Eötvös József került, aki szívügyének tekintette a kulturális színvonal emelését. Ezen belül - hirdette - "fő és első teendő a népművelés, mert teljes meggyőződésem, hogy magasabb tudomány kifejlődése csak ott lehetséges, hol ezen magasabb tudomány egy művelt népnek egészséges talaján nyugszik". Legfontosabb feladatának új népoktatási törvény megalkotását és rendelkezéseinek végrehajtását tartotta. Ez volt a sok vita után megszavazott 1868: XXXVIII. törvény, amely azonban Eötvös elgondolását csak eltorzítva tükrözte vissza, mert nem valósította meg az állami népoktatást, és az államnak a felekezeti iskolákra csak erősen korlátozott felügyeleti jogot adott.

A megfelelő anyagiak hiánya miatt a törvény nem kötelezte a népiskolákat könyvtár felállítására, bármennyire is szerette volna ezt Eötvös. Csupán azt mondta ki, hogy a tanítóképzők mindegyike "egy lehetőleg szakmunkákból álló, s a tanulók által is szabadon használható könyvtárral" látandó el.

Maradéktalanul azonban még ennek a törvénynek az előírásait sem tartorták be, különösen azokon a helyeken, ahol a lakosság elszórva, kis községekben, tanyákon élt. Az anyagiak hiánya, a közöny és néhol a csendes feudális és egyházi reakció megakadályozta, hogy mindenütt szervezzenek iskolákat, s oda megfelelő tanerők kerüljenek. Így történt - csak egy példát említve -, hogy Hódmezővásárhelyen, ebben a nagy lélekszámú alföldi városban, a 10.304 tanköteles közül még a XIX. század végén is csak 4335 járt iskolába, és sok közülük csupán az osztatlan tanyai iskolák 2-3. osztályát végezte el. Itt legfeljebb az írás-olvasás elemeit sajátíthatták el. Az analfabéták száma országos viszonylatban mégis jelentősen csökkent. 1880-ban a hat éven felüliek 58,7%-a tartozott ide, 1910-ben pedig 33,3 %-a.

A népoktatás újraszervezésének eredményeként mégiscsak nőtt az írástudók száma, és ezzel együtt nőtt az olvasási kedv, bár ez a hatás csak többéves késéssel mutatkozott.

A könyvtárügyet Eötvös fontosnak tartotta, mert tudta, hogy a felnőttek tömegei számára más művelődési lehetőség alig adódott. Már első minisztersége idején készített egy "javallat"-ot a múzeumi és könyvtári reform ügyében. Második minisztersége alatt a könyvtárakért mégsem tudott sokat tenni. Reálpolitikus lévén ismerte az ország szegénységét. Magyarország költségvetése 1868-ban 110 millió forint volt, és ennek az összegnek több mint a fele az államadósság törlesztésére (31 millió), plusz a közös ügyekre (29 millió) és az udvartartás költségeire (3 millió) kellett. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium, vagy ahogy röviden emlegetni szokták, a Kultuszminisztérium részesedése alig haladta meg az egymilliót! A költségvetés összege később gyorsan emelkedett, a kiadások 1870-ben már elérték az 500 millió forintot, de ebből a kultusztárca csak 2.191.000 forintot kapott. A népművelésre feleannyi jutott, mint az udvartartásra, a fegyintézetek költsége meghaladta a népoktatásét.

Ebből a kevés pénzből nem tellett új könyvtárak alapítására. Eötvös így elsősorban a már meglevő nagykönyvtáraknak, a Széchényinek, az Egyeteminek és az Akadémiainak zavartalan működését, fejlesztését igyekezett biztosítani, és részükre az országgyűléssel szerény 5-5000 forintos beszerzési keretet szavaztatott meg. A Széchényi Könyvtár állományának, katalógusának rendezése érdekében személyes megbeszéléseket is folytatott.

Megpróbálkozott azzal, hogy a helyi közösségeket rábírja népnevelési intézetek és ezek révén népkönyvtárak létesítésére. Kezdeményezése a közömbösség és a felekezetek részéről tapasztalt ellenszenv miatt majdnem teljesen hatástalan maradt. Az egyetlen eredményesen működő ilyen egyesület az Irányi Dániel és Türr István közreműködésével alakult Központi Népoktatási Kör volt, amely később a Budapesti Népoktatási Kör nevet vette fel. 1921-i megszüntetéséig mintegy 50.000 felnőttet tanított meg írni-olvasni, de könyvtárat nem szervezett.

Eötvös szerette volna elérni, hogy minisztériumának feladatává tegyék a közgyűjtemények felügyeletét, de a feudális reakció, amely a népiskolai törvény megalkotása elé annyi akadályt gördített, ebben a szándékában is megakadályozta. Ezért második utóda, Trefort Ágoston ezt a célt nem a törvényhozás útján, hanem királyi határozattal próbálta elérni. Az 1874. július 13-án kelt leirat megengedte, hogy egy országos főfelügyelői állást szervezzenek, amely az egyházi és világi hatóságok birtokában levő vagy ezután létesítendő közgyűjtemények berendezése, kezelési módja, használata felett ellenőrzést gyakorol. A főfelügyelő kötelességévé tette, hogy az észlelt hiányokat és fogyatékosságokat a miniszternek jelentse, s egyben javaslatot készítsen megszüntetésükre.

Ez a királyi határozat nem valósult meg, csak 1898-ban, akkor is erősen leszűkítve, a felügyeletet csak kevés könyvtárra korlátozva.

Egy nagykönyvtár terve

Eötvös és munkatársai egy országos nagykönyvtár felállítását tervezték, ahol a különféle tudományszakok művelői, a jogi kérdésekre választ keresők, a művelődésüggyel foglalkozók, tudósok, kutatók, professzorok megtalálhatják az őket érdeklő irodalmat. Szemük előtt egy olyan országos intézmény létesítése lebegett, mint amilyen Párizsban a Bibliotheque Nationale vagy Londonban a British Museum.

Az országgyűlésen is sokan pártolták ezt a tervet, a költségvetési tárgyalások során ismételten utasították a kormányt: az egyes minisztériumok részére könyvtárfejlesztési célokra engedélyezett összeget úgy használja fel, hogy a beszerzett művek egy "létesítendő országos könyvtár első alapjait képezzék".

A kérdés tanulmányozására és megoldási javaslat tételére Szász Károly, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium osztálytanácsosa kapott megbízást 1869-ben.

Ilyen országos intézményt természetesen nem lehetett a semmiből létrehozni. A legkézenfekvőbb megoldásnak valamelyik meglevő könyvtár erőteljes fejlesztése látszott. A három legnagyobb gyűjtemény, amely a 10.000 kötetesnél nagyobb könyvtárak állományából összesen 21%-kal részesedett, Budapesten működött, és - az állománynagyság sorrendjében - az Egyetem, a Nemzeti Múzeum és az Akadémia birtokában volt. Szász először ezeket kereste fel, megvizsgálta épületeiket, állományukat, beszélt vezetőikkel. Tapasztalatait, véleményét jelentette Eötvösnek, majd ennek lényegéri hosszabb cikket közölt a Pesti Naplóban, Közkönyvtáraink és egy országos könyvtár címmel, s ezt 1871-ben különlenyomatban is megjelentette.

Szász úgy vélte, hogy ilyen intézmény létrehozása csak nagyon-nagyon távoli cél lehet. Viszont azonnali hatállyal el kellene rendelni a többespéldányok kicserélését és a jövőbeli beszerzések tervszerűbbé tételét. Nevezzenek ki - javasolta - egy országos főigazgatót, aki a három intézmény igazgatóival kollégiumot alkotna. Ez a kollégium negyedévenként - esetleg gyakrabban is - összeülne, és döntene az állam által az állománygyarapításra kiutalt összeg háromnegyedének hováfordításáról, s így a beszerzést összehangoltabbá lehetne tenni. A fennmaradó negyedrészt a három intézménynek előre folyósítanák, s ebből mindhárom megrendelné azokat a munkákat, amelyek kétség nélkül saját gyűjtőköréhez tartoznak, és ebből fedezné az alkalmi vásárlásokat, a kéziratok, ritkaságok, okiratok, hungaricumok (magyar vonatkozású külföldi munkák) beszerzését.

A tervezet elkészült, de könyvtárügyünkre semmi befolyást nem gyakorolt. Semmi sem történt a három intézmény együttműködése érdekében, nem állították fel a javasolt kollégiumot, az igazgatók sohasem egyeztették a beszerzéseket, sőt még a gyűjtőköri elhatárolásra sem hoztak intézkedést egészen a felszabadulásig.

A három könyvtár egyesítésének terve később még sokszor felmerült. Például Tisza Kálmán 1871-ben javaslatot nyújtott be a képviselőháznak egy országos könyvtár létesítéséről. Azt ajánlotta, hogy amíg ez megvalósul, az állománygyarapításról a minisztériumok (!) döntsenek, hogy az ily módon "beszerzendő könyvek nagy részben legalább a létesítendő országos könyvtár első alapját képezhessék".

1872. január 10-én P. Szathmáry Károly író fejezte ki rosszallását az állandó pénzügyi bizottságban az előző évben hozott könyvtári határozatok végrehajtásának elmulasztásáért. Ezután a könyvtárügy hosszú ideig nem szerepelt a parlamentben.

Lényegében Szász Károly javaslatát ismételte meg Szily Kálmán akadémikus, mikor 1905-ben az Akadémiai Könyvtár vezetőjévé nevezték ki. Jelentést írt az Akadémia igazgató tanácsához, s ebben kifejtette, hogy "sokkal jobban szeretném, ha a három nagy könyvtár helyett már ma is egy könyvtárunk lenne". Ezek a könyvtárak "csak ideiglenes különítménynek tekintendők, amelyeknek az lesz végső rendeltetésük, hogy majdan egy fedél alatt tömör egésszé egyesüljenek". Addig, amíg ez megvalósul, az állománygyarapításban tartsák szem előtt a jövőt. Beszéljék meg időnként a teendőket. A Széchényi és az Egyetemi Könyvtár vezetőit, akik amúgy is akadémikusok, hívják meg tagnak az Akadémiai Könyvtár bizottságába. Ez a javaslat sem valósult meg.

Még 1912 elején is tartottak a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban egy értekezletet, amelyiknek egyik fő témája a nagykönyvtárak egyesítése volt. Ez alkalommal a tervezgetés csupán nagy általánosságban mozgott.

Utoljára a Tanácsköztársaság idején vették tervbe az Akadémiai és az Egyetemi Könyvtár egyesítését, de a proletárdiktatúra bukása miatt ennek a megvalósítása is elmaradt.

Az "országos könyvtár" terve egy vonatkozásban mégis megvalósult: az időszaki kiadványok terén.

Az Egyetemi Könyvtár őre, Szinnyei József volt hazánkban az első, aki felismerte a hírlapok fontosságát a különféle kutatásokban. Sajtórepertóriumainak készítésekor látta, hogy a folyóiratokat több-kevesebb gondossággal mindenütt őrzik, de "a hírlapokat minden könyvtárban mostohagyermekként szokták tekinteni, nem ápolják, nem dédelgetik, sőt nem ritkán lábbal tiporják". Tapasztalatainak hatása alatt harcot indított egy olyan könyvtár érdekében, amely az összes Magyarországon megjelent periodikumot összegyűjti, feldolgozza, és az olvasók rendelkezésére bocsátja. A létesítendő intézményt Országos Hírlapkönyvtárnak nevezte, noha ez a cím megtévesztő, mert gyűjtőkörébe a tervezet szerint a folyóiratok is beletartoztak.

Ilyen irányú propagandáját 1872-ben kezdte meg, s ez tizenkét esztendővel később vezetett eredményre. Kezdeményezésére az Egyetemi Könyvtár felterjesztést küldött a Kultuszminisztériumba, és javasolta, hogy a három nagykönyvtár anyagából állítsák fel az Országos Hírlaptárt. 1884-ben Trefort kultuszminiszter megbeszélésre hívta össze az érdekelt intézmények igazgatóit és az Akadémia főtitkárát. Itt megállapodtak abban, hogy mivel a legfőbb anyagot, 6580 évfolyamot a Múzeumi Könyvtár őrzi, ez lehet a legjobb alapja az új intézménynek, a két másik könyvtár ennek adja át állományából mindazt, ami ott hiányzik. Az értekezlet határozatát Trefort július 2-án kiadott rendeletével kötelezővé tette.

Az új gyűjtemény szervezésével és később vezetésével Szinnyeit bízták meg, és ő már ugyanennek a hónapnak 23-án két díjnok segítségével megkezdte a hírlapok korszerű feldolgozását. A közönség számára 1889-ben megnyitott gyűjtemény a Múzeumi Könyvtár egyik osztályává alakult át; ide osztották át a korábban a könyvek közt őrzött folyóiratokat is.

Az Országos Széchényi Könyvtár

Az 1860-as években a három budapesti nagykönyvtár működését a megfelelő helyiségek hiánya, a rendezetlen állomány, a személyzet kis száma és sok más nehézség akadályozta.

A Magyar Nemzeti Múzeum gyönyörű klasszicista stílusú épülete ugyan már 1846-ban elkészült, de a könyvtárnak szánt részt nem állványozták be, erre csak a hatvanas esztendők elején került sor. Az állomány az 1838-as árvíz óta rendezetlenül, összecsomagolva feküdt, a közönség három évtizedig nem használhatta. 1866-ra végre rendezték a hungaricum-anyagnak egy részét, s így legalább ez hozzáférhetővé vált a tudományos kutatás számára.

Eötvös a tarthatatlan helyzet megszüntetése érdekében Hegedűs Kandid Lajos osztálytanácsos javaslatára 1868. október 12-én megbízta Barna Ferdinánd segédőrt az általa legjobbnak tartott könyvtár, a müncheni Hof und Staatsbibliothek tanulmányozásával, és az ott tapasztaltak felhasználásával egy részletes rendezési terv készítésével. A tudományos munkatársak számát nem sokkal korábban öt főre emelték, melléjük a rendezés idejére még tíz díjnokot és egy szolgát szerződtettek. E célra az országgyűlés pénzsegélyt szavazott meg.

Barna és társai a müncheni könyvtár némileg módosított katalogizáló, raktári és szakrendszerét fogadták el. Az állományt 12 főszakba és 120 alosztályba sorolták; a matematikának például 4, a teológiának 17 és a történelemnek 20 alszakja volt. A szakokon belül a műveket a szerzők betűrendje szerint állították fel, és eszerint kaptak az egyes művek növekvő sorszámot. A később beszerzendő művek számára üres helyeket és számokat hagytak ki. Természetesen nem lehetett előre kiszámítani, hogy a jövőben milyen szerzőknek milyen műveit fogják beszerezni, ezért ez az úgynevezett ugrószámos rendszer rendkívül bonyolult jelzeteket eredményezett (például P. O. Hung. 5387/kz). Ez később rendkívül megnehezítette az állományellenőrzést, és emiatt kellett gyakran a polcokon a könyveket ide-oda tologatni.

A rendezés 1868-tól 1875-ig tartott. Ezekben az években a közönség nem látogathatta az intézményt.

Az 1875. évi újranyitással egy időben a Múzeum épületébe bevezették a központi fűtést, s ettől kezdve télen is fogadhattak látogatókat.

Az intézmény szervezetileg alapításától kezdve a Magyar Nemzeti Múzeum egyik tára volt. Ezért néha Múzeumi Könyvtárnak nevezték, máskor pedig alapítójáról Széchényi Könyvtárnak vagy teljesebb névvel Országos Széchényi Könyvtárnak. Mint nemzeti könyvtárnak feladatává tették, hogy beszerezzen: a) minden Magyarországon megjelent nyomtatványt nyelvre álló tekintet nélkül, b) a magyar szerzőktől külföldön megjelent könyveket, c) minden, bárhol és bármilyen nyelven megjelent, Magyarországot részletesen tárgyaló művet, d) a magyar összehasonlító nyelvészet tárgykörébe vágó minden dokumentumot, e) a hazai nem magyar nyelvű szerzők jelesebb munkáit. A kurrens állománygyarapítással párhuzamosan sürgős feladatként jelentkezett a múltból származó hiányok pótlása, annál inkább, mert a régebben megjelent kiadványok beszerzése az esztendők múlásával egyre nehezebbé vált.

A dotáció azonban rendkívül alacsony volt 1870 után is, amikor évi 5000 forintra emelték fel. Ebből kellett a köttetési költségeket is fedezni. Így a külföldi hungarikumok beszerzésére ugyancsak kevés pénz jutott, a hiányok pótlása pedig végképp megoldatlan feladat maradt. A kevés anyagi támogatás akadályozta meg azt is, hogy - Eötvös szándéka szerint - nemzeti könyvtári feladatai mellett általános gyűjtőkörű tudományos könyvtár is legyen.

Tudós könyvtárosai a dualizmus idején sok jelentést és tanulmányt írtak a könyvtár múltjáról, különleges ritkaságairól és értékeiről. Ennél azonban fontosabb lett volna, hogy az intézmény mint nemzeti könyvtár kezdje meg a nemzeti bibliográfia kiadását. Erre csak szerény kezdeményezés történt az 1876-ban megindított és még ma is megjelenő folyóiratban, a Magyar Könyvszemlében. A nemzeti könyvtári feladatok más vonatkozásban is elsikkadtak, mert az intézmény nem tett semmit a hazai könyvtárak együttműködése, a nemzetközi kapcsolatok kiépítése, a könyvtárosképzés és a külfölddel való könyvtárközi kölcsönzés kérdésében.

A rendszeres állománygyarapítás elsősorban a kötelespéldányokra épült. Az 1867. július 17-én kiadott igazságügyminiszteri rendelet újra életbe léptette az 1848-i sajtótörvény rendelkezéseit: minden hazai üzemben készült könyvből, folyóiratból a nyomdák díjtalanul küldjenek egy példányt a múzeum könyvtárának. (Ugyanekkor megszüntette a nyomdák kötelezettségét arra, hogy az Egyetemi Könyvtárnak is szolgáltassanak be egy példányt.)

Súlyos hibának bizonyult, hogy a rendelkezés nem tartalmazott büntetőszankciót. Ennek következtében sok volt a mulasztás, nemtörődömség, a rendelet be nem tartása. A Széchényi Könyvtár hiába reklamált, hiába panaszolta, hogy "több vidéki nyomda évek óta semmit sem küldött be", hogy felszólításaival nem törődtek. Állománya így csonka maradt, a nemzeti irodalom teljességének megőrzésével kapcsolatos kötelességét nem tudta hiánytalanul teljesíteni. Ezen a visszásságon csak az 1897. évi XLI. törvény segített valamit, mert 12. §-a csekély pénzbírsággal sújtotta a beszolgáltatás elmulasztását.

A bibliotéka rendszeresen gyarapodott ritkaságokkal, írók, tudósok kisebb-nagyobb gyűjteményeivel. Ezeket részben hagyatékként kapta, részben pedig a Kultuszminisztérium által e célra adott külön keretből vásárolta meg, az 1867 és 1883 közt több részletben kiutalt 30.000 forintból.

Érdekes figyelemmel kísérni, hogy ilyen módon a különböző években milyen értékekkel gyarapodott a könyvtár:

1869: négy korvina-kódex, a török szultán ajándéka - a megszüntetett Helytartó Tanács 1208 kötetes könyvtára - Jászay Pál történész kéziratgyűjteménye.
1873: egy korvina - Farkas Lajos jogászprofesszor 1386 kötet könyvből és 223 kéziratból álló gyűjteménye.
1874: Vörös Antalnak, Kossuth volt titkárának könyvei, kéziratai - Tunyogi Csapó József jogtörténész Erdélyről szóló oklevélgyűjteménye.
1875: Nagy István Pest megyei főjegyző 4500 oklevélből álló gyűjteménye.
1880: Petőfi kéziratai és könyvei.
1880: egy korvina.
1889: Széchenyi Istvánnak titkárához, Tasner Antalhoz intézett levelei.
1891: két korvina.
1894: Kossuth 4303 kötetes könyvtára.
1896: Horvát Árpádnak, az oklevéltan professzorának 4200 kötetes hagyatéka.
1897: egy korvina - Kisfaludy Sándor, Szigligeti Ede és Hugó Károly drámaíró hagyatékai.
1898: Pulszky Ferenc művészettörténésztől örökölt könyvek.
1899: Véghelyi Dezső történész 5507 darabból álló oklevélgyűjteménye, ebből 2121 középkori eredetű.
1909: Gyurkovits Ferenc jogászprofesszor és Egressy Gábor színész könyvei, kéziratai.

A felsorolást még soká folytathatnánk, de jellemzésül ennyi is elég. 1876-ban az intézmény négy osztályra tagozódott. Ezek állománya 1912-ben számszerűleg a következő volt:

a) nyomtatványosztály: 273.149 kötet, köztük 1066 ősnyomtatvány, 2759 régi magyar nyomtatvány, köztük a Budai krónika az első magyar nyelvű könyvek, továbbá 210.000 aprónyomtatvány.
b) kézirattár: 20.000 kézirat, sok ezer irodalmi levél, 380 kódex, köztük VIII. századi is, 11 korvina, 19 magyar nyelvemlék (a Pray-kódex a Halotti beszéddel, a Margit-legenda stb.), Erkel, Liszt, Goldmark eredeti kéziratai stb.
c) hírlaptár - ez lett az Országos Hírlapkönyvtár neve - 5369 hazai hírlap 32.255 évfolyama.
d) levéltár: kb. egymillió (!) oklevél, ebből 35.000 középkori eredetű, köztük Kálmán király 1109. évi adománylevele a veszprémvölgyi apácáknak, Kossuth levelezése stb. Itt őriztek 95 örökletétbe helyezett családi levéltárat is.

Az állomány nagymérvű szaporodása már a századfordulókor helyhiányt okozott, az újabb beszerzéseket csak nehezen, új állványok megrendelésével, folyosók bepolcozásával sikerült elhelyezni.

A kiegyezés után készült jelentések kifogásolták, hogy a könyvtár nem törődik a múzeum többi gyűjteményével, nincsenek benne olyan segédkönyvek, amelyek a régészeti, éremtani, természetrajzi, néprajzi tárak és a képtár dolgozóinak munkáját segíthetnék. Ez a hiányosság a tárak egyre növekvő önállósága révén szűnt meg, mert a szükséges segédkönyvekből mindegyik különgyűjteményt állított fel.

A könyvtár 80 férőhelyes könyv- és 20 férőhelyes folyóiratolvasóját a két nyári hónap kivételével hétköznapontként 9-től du. 4-ig - később azonban csak 2-ig - tartották nyitva. A rendezés befejezése után egyre többen keresték fel, mégpedig nemcsak a kutatók aránylag szűk köre, hanem a művelődésre vágyó nagyközönség is.

A látogatások száma a századforduló idején évi 20 000 körül mozgott, és 1912-ben elérte a 34.486-ot, tehát a napi 138,7-es átlagot.

Az Akadémiai Könyvtár

A Magyar Tudományos Akadémia 1865-ben költözött a Lánchíd pesti hídfője mellett emelt pompás palotájába. Addig teljesen alkalmatlan, szűk helyen szorongó könyvtára is itt kapott otthont. A Duna-parti szárny földszintjén; két, összesen 70 személy befogadására alkalmas olvasótermet, egy 430 négyzetméter alapterületű, kettős oszlopsorral díszített, 7 méter magas nagy és két kisebb udvari raktárat.

Az állományt, amelyet erősen túlozva 180.000 kötetre becsültek - holott legfeljebb 60-70.000 volt -, az új helyen új alapokon újjárendezték. 50 szakra osztották, és megkezdték címfelvételeinek elkészítését. Ez a munka csak lassan haladt előre, mert a gyűjteménynek csupán öt alkalmazottja volt: főkönyvtárnok, alkönyvtárnok, tiszt és két raktáros. 1884 végéig összesen 37.212 mű katalogizálásával készültek el. A kiegyezés évében az olvasótermeket így is megnyitották a közönség számára.

Az Akadémia büszke volt könyvtárára, valójában nem sokat tett fejlesztése érdekében. A főkönyvtárnokokat egészen a felszabadulásig a Teleki család fizette és nevezte ki az Akadémia belső tagjai közül. Állásukat életük végéig megtarthatták, és meg is tartották. Sorukban első volt Hunfalvy Pál nyelvész, aki 1851-től 1891-ig, 81 éves koráig töltötte be ezt a tisztséget. A gyűjteménynek az új helyen való sikeres berendezkedése főleg neki köszönhető. Halála után, 1892-ben Fröhlich Róbert archeológus követte, majd 1894-ben Heller Ágost fizikus. Szily Kálmán akadémiai főtitkár 1905-ben, 67 évesen került a könyvtár élére, és ott maradt 85 esztendős koráig. Valamennyien kiváló tudósok voltak, de - Hunfalvy kivételével nem rendelkeztek könyvtárosi ismeretekkel, nem lehetett könyvtárpolitikai változtatásokat, reformokat várni tőlük, annál kevésbé, mert idejük java részét szaktudományuk művelésének szentelték.

A nemzetközileg elfogadott nézet tudományos nagykönyvtárakban minden 10-20.000 kötet állományra javasol egy tisztviselőt. Az Akadémia könyvesháza lényegesen ez alatt a szám alatt maradt, még akkor is, ha az idős főkönyvtárnokot teljes értékű munkaerőnek vennénk. Később a helyzet tovább romlott, mert a nagyarányú állománygyarapodás mellett a tisztviselők számát csak eggyel szaporították.

A Szász Károly által a kiegyezés után készített jelentés szerint a könyvtárnak gyűjtenie kellett a világ akadémiáinak, tudós társaságainak, jelesebb egyesületeinek évkönyveit, értesítőit, egyéb kiadványait, és általában a folyóiratokat a teológiai, az orvosi, a technikai tárgyúak és a napi politikával foglalkozók kivételével. Gyűjtőkörébe tartoztak a tudományos utazásokról szóló beszámolók, a történelem, az állam- és jogtudomány, továbbá a gyakorlati célú (orvosi, csillagászati, mérnöki) munkák kivételével a - természettudományok alapvető művei és kútfői. Az Akadémia alapításától kezdve nyelvművelő társaság, s ez azt a kötelezettséget jelentette, hogy beszerezze a nyelvészetnek és az irodalomnak fontosabb, beccsel bíró műveit - beleértve a magyar irodalom remekeit, végül a nagy enciklopédiákat, bibliográfiákat.

Nyilvánvaló, hogy ennyi mindenfélét csak egy rendkívül jól dotált, nagy személyzettel rendelkező intézmény tud beszerezni. Az Akadémiai Könyvtárról pedig abban a korban egyik sem volt elmondható.

Az évi gyarapodás 1885-ig átlagban évi 1500, 1897-ig 2300 kötet körül mozgott, ettől kezdve az 1918-i összeomlásig felülmúlta a 10.000 kötetet. 1900-1919 közt a tényleges gyarapodás 186.520 mű. Ennek a mennyiségnek jelentős része, 85%-a kötelespéldány. A könyvtár részére ugyanis a nyomdáknak az "irodalmi értékű" művekből egy példányt be kellett szolgáltatniuk. Számuk jelentősen megnövekedett az 1897. évi kötelespéldány-törvény óta, mert ettől kezdve a kötelességüket nem teljesítő nyomdákat pénzbüntetésre ítélhették.

Az új szerzemények 8%-a a külföldi akadémiákkal és tudományos intézetekkel folytatott cseréből származott. A kiegyezés idején kb. 100 külföldi cserepartnernek küldte meg kiadványait a Magyar Tudományos Akadémia. A partnerek száma állandóan emelkedett, és 1914-ben meghaladta a 250-et.

Vásárlásra csak szerény összeg állt rendelkezésre, az országgyűlés által megszavazott évi 5000 forint. Jóllehet ezt az összeget a korszak végére 20.000 koronára emelték, ebből is kevés külföldi monográfia vásárlására nyílt lehetőség. Csak a gyarapodás 5%-a származott vételből.

A gyarapodásban darabszámra és százalékban (2%) aránylag kicsi, de annál értékesebb gazdagodást jelentettek a hagyatékok és az ajándékok. Például 1880-ban megkapta az intézmény Széchenyi István kéziratait, könyveit, 1895-ben Elischer Boldizsár Goethe-gyűjteményét, 1905-ben Ráth György könyveit, 1906-ban Kaufmann Dávid hagyatékát, és majdnem minden esztendőben legalább egy-egy elhunyt tudós szakkönyvtárát.

Az akadémiai palota és a palotán belül a könyvraktárak tervezésekor nem számoltak az állomány megsokszorozódásával. A raktárak - a múzeum könyvtárához hasonlóan - már az 1890-es évek közepén zsúfolásig megteltek. Pótállványokat állítottak fel, de az új szerzemények így is csak egymás mögött, kettes-hármas sorokban fértek el, egyes szakokat össze kellett csomagolni, és a használatból ideiglenesen kivonni. Valami kevés és átmeneti segítséget jelentett, hogy két szolgálati lakást átalakítottak raktárrá.

A nagyarányú állománygyarapodás nehéz gondot okozott a katalóguskészítő munkában. Még a régi anyagot sem tudták teljesen feldolgozni, az új beszerzéseknek pedig több mint kétharmada feldolgozatlan s emiatt látogatók számára hozzáférhetetlen maradt.

Emellett egyéb feladatok is felmerültek. Sürgős volt például a 11.000 oklevélből és a nagyszámú kötetes kéziratból álló kézirattár rendezése és katalogizálása. Ezt a munkát Rómer Flóris kezdte el, a kiváló régész, aki 1869-ig vezette a kézirattárat, és 1876-1891 közt Jakab Elek történész, az Országos Levéltár allevéltárnoka fejezte be. A katalógus azonban több tekintetben nem felelt meg a kutatók jogos igényeinek, és ezért az állományt 1904 után újra fel kellett dolgozni.

Az intézmény szerette volna a tudományos világ figyelmét felhívni különleges értékeire. Ennek érdekében nyomtatott katalógusokat jelentetett meg az ősnyomtatványokról (1886), Ráth György régi magyar könyveiről (1906), az Elischer-féle gyűjteményről (1896), a Kaufmann-hagyatékról (1906), a meglevő periodikumokról (1906), valamint a történetírók számára elsőrendűen fontos diplomatáriumokról és monumentákról (nyomtatott oklevélgyűjtemények) (1909).

A feldolgozó munka - e sok feladat ellenére - mégsem vezetett csődhöz, s ez elsősorban Hellebrant Árpád alkönyvtárnoknak köszönhető, aki 1877-től 1924-ig, tehát 47 esztendeig dolgozott itt. Az akadémikus főkönyvtárnokok mellett ő képviselte a szakértelmet és nem utolsósorban a munkát. Mindazt, ami később nem több tisztviselő, hanem több osztály feladata lett, egymaga végezte.

Az állomány 1913-ban 240.000 kötet körül mozgott - a pontos szám nem ismeretes - ennek felét nem katalogizálták. Az intézmény az Akadémia elgondolása szerint általános gyűjtőkörű tudományos könyvtár volt, valójában erős többséget értek el az irodalmi, a nyelvészeti, a történelmi és a bölcseleti művek. A természettudományos anyag alig haladta meg a 8%-ot. Külön kell kiemelni az itt őrzött számos ritkaságot, a 11 magyar nyelvemléket, 466 ősnyomtatványt, számos régi magyar könyvet, Széchenyinek és más nevezetes személyeknek a kéziratait és a különgyűjteményeket (Goethe, Hebraica stb.).

A könyvtárat bárki használhatta, akadémikusok és egyetemi tanárok korlátozás nélkül, mások azonban csak helyben olvashattak, és egyszerre csak egy művet kaphattak kézhez. A nyitvatartási időt akadémikusok számára napi 6, másoknak 3, illetve később 4 órában szabták meg. Napi átlagban 22 látogatója volt.

Az Egyetemi Könyvtár

Legrégibb és legnagyobb könyvtárunk, az Egyetemi Könyvtár - amint erről már szó volt - hosszú ideig régi, túlzsúfolt és összeomlással fenyegető épületben működött. 1875-ben költözött a Barátok terén (ma Károlyi Mihály utca) emelt palotaszerű épületbe.

A költözés után állományát teljesen újjárendezték és újból feldolgozták. Az akkor megkezdett és később egyre pontosabban vezetett leíró (szerzői) katalógus ma is az intézmény alapkatalógusa, a másik címjegyzék, a szakkatalógus azonban nem tudta kielégíteni az olvasók jogos igényeit. A költözés gyorsan megtörtént, az újrakatalogizálás ugyan csak 11 év múlva fejeződött be, de ez nem akadályozta az olvasóforgalmat.

E bibliotékának mint az egyetem könyvtárának elsőrendű feladata volt, hogy ennek tanárait ellássa az oktatás és továbbképzésük szempontjából fontos irodalommal, hallgatóit pedig a tanuláshoz, dolgozatok, disszertációk készítéséhez szükséges könyvekkel, folyóiratokkal. Mint a legtöbb külföldi anyagot őrző könyvtár, mindig szívesen látta az egyetem kötelékébe nem tartozó tudósokat, tudósjelölteket is. Sokan szerették volna, ha a főváros lakosságának közművelődési igényeit is kielégíti, erre azonban az alacsony beszerzési keret, a megfelelő hely és a kellő létszámú személyzet hiányában nem vállalkozhatott. Szabályzata nyíltan kimondta, hogy "regények, színművek s más mulattató könyvek csak bebizonyított tudományos célból adhatók ki".

Az állománygyarapításra 1870-ig 2000, ettől kezdve 5000 forintot fordíthatott évente. Ugyanennyit szavazott meg az országgyűlés a Múzeum és az Akadémia könyvtárának is. A három intézmény közül az egyetemé volt a legnehezebb helyzetben, mert nem kapott akadémiai cserepéldányokat, és 1867 óta kötelespéldányokat sem, és mert aránytalanul sok és többféle érdeklődésű olvasót kellett kiszolgálnia. A keret később emelkedett 1892-től 12.000 forintra, 1913-tól pedig 40.000 koronára. Időnként rendkívüli átalányokat is kiutaltak egyes különgyűjtemények vásárlására. A pénz azonban így sem bizonyult elegendőnek, még a legfontosabb külföldi irodalom vásárlására sem. Ezért, és az egyre növekvő könyvtermés miatt, a korábban általános gyűjtőkörű intézmény gyűjtőkörét szűkíteni kellett.

Már a korszak elején megszűnt a régebben sem számottevő műszaki és mezőgazdasági jellegű beszerzés. A vásárlási keretet eleinte pontosan meghatározott kulcs szerint osztották szét, a teológiai kar 12, a jogi 22, az orvosi 30 és a bölcsészeti 36%-kal részesült belőle. Abban az időben a természettudományi kar nem vált külön a bölcsészettudományitól, s így a 36%-ból kellett megvásárolni a történelmi, irodalmi, nyelvészeti, pedagógiai, filozófiai, néprajzi munkák mellett a földrajz, matematika, fizika, kémia, biológia, természetrajz oktatásához szükséges műveket is. Később a beszerzésben a humán tárgyak kedvezőbb elbírálásban részesültek. Megnőtt a történelmi, nyelvészeti, irodalomtörténeti és filozófiai munkák aránya, s ezzel a könyvtár további lépést tett a szakosodás irányában.

Az állomány az új épületbe költözéskor megközelítette a 200.000 kötetet, majd a századfordulóig évente átlag 3200, utána pedig 4400 kötettel emelkedett, és így 1918-ban elérte a 523.925 kötetet.

A gyarapodás legnagyobb része vételből származott. Korábban kötelespéldányokat is kapott a könyvtár, de a nyomdáknak ez a kötelezettsége 1867-ben megszűnt, s ettől kezdve a hazai kiadványokat is pénzért kellett beszerezni. Az ajándékok között megemlítendők a külföldi egyetemektől rendszeresen kapott disszertációk.

A bekebelezett könyvtárak közt a legjelentősebb Frank Ignác pesti jogtudós 14.000 kötetes gyűjteménye, amelyet Pest városára hagyott, s amelyet a főváros 1875-ben az egyetemnek ajándékozott, arra való hivatkozással, hogy nincs pénze sem megfelelő épületre, sem a gyűjtemény kiegészítésére. Ezenkívül részben vétel útján, részben ajándékként az Egyetem birtokába került 7-8 magángyűjtemény, továbbá a Nemzeti Színház, az Egyetemi Nyomda és a feloszlott Francia Kör könyvtára.

A kézirattár különösen értékes ajándékot kapott 1877-ben. Az egyetemi ifjúság az orosz-török háború kitörése előtt rokonszenve jeléül díszkardot adományozott a török hadsereg fővezérének, Abd-ul Kerim basának. A szultán az ajándékot 35 olyan kódexszel viszonozta, amelyek egykor magyar tulajdonban voltak, a XVI. században hadizsákmányként kerültek török kézre, s azóta Isztambulban őrizték őket. A kódexek közül 14 (de lehet, hogy több is) korvina, Mátyás király könyvtárából származik. Különleges értékű egy XIII. századi, orvosi kódex, valamint Dante Isteni színjátékának 1345 körül készült, számos művészi miniatúrával díszített másolata.

A kézirattár másik megemlítendő gyarapodása az a 800 céhlevél, amelyet a Helytartótanács által őrzött anyagból kapott.

A gyűjtemény látogatottsága az országban a legmagasabb volt. A világháború előtti években valamivel többen keresték fel, mint a többi budapesti könyvtárat együttesen. A beiratkozott olvasók száma folyamatosan növekedett 1886-tól (korábban beiratkozás nélkül bárki látogathatta a könyvtárat) 1913-ig, majd 1916-ban, a háború hatására, hirtelen lecsökkent. 75%-uk egyetemi hallgató volt, százalékos arányuk az olvasóteremben a 85-90-et is elérte.

A beiratkozottak számának növekedésével párhuzamosan az olvasóterem forgalma is emelkedett, és a világháború előtti évben 93.263 látogató 100.036 kötetet használt. Az olvasóterem túlzsúfolt lett, a látogatóknak gyakran várniuk kellett, amíg egy-egy hely megürült. A folyóiratosztályt is egyre többen keresték fel, kétharmad részben (64%-a) történelmi, nyelvészeti és irodalmi műveket vittek haza. A dualizmus egész ideje alatt a könyvtár vidéki gimnáziumoknak, intézményeknek is adott kölcsön, így már 1882-ben 36 intézménynek 89 esetben.

A tudományos szempontból fontos anyag tekintélyes része hiányzott a hazai könyvtárakból. Az Egyetemi Könyvtár ezért rendszeresítette a külföldről való kölcsönzést. 1890-ben például 45 osztrák, német, francia, svéd, belga, olasz, svájci, dán, orosz és amerikai intézetbe jutottak el kölcsönkérő levelei. A vidéken élő tanárok, írók, könyvtárosok igényeit is igyekezett kielégíteni; kívánságukra készséggel hozatott meg kölcsön külföldi könyveket, s ezeket megérkezésük után továbbította a hozzájuk legközelebb eső iskola, könyvtár címére. Toldy Ferenc, a könyvtár igazgatója nem sokkal a költözés előtt nyugdíjba ment, majd hamarosan elhunyt. Utódának, Horvát Árpádnak, nem voltak megfelelő képességei feladata ellátásához, helyette mindent, a költözést és a rendezést is Szinnyei József első őr - és Horvát lemondása után (1876) megbízott igazgató - intézett.

1878-ban Szilágyi Sándor történettudóst bízták meg az igazgatói teendőkkel. Vezető érdemeit jól jellemzi Dézsi Lajos nekrológja. Eszerint alig jelent meg abban a korszakban tudományos dolgozat, "melynek szerzője hálásan el nem ismerte volna" a források megszerzésénél Szilágyinak és az Egyetemi Könyvtárnak "készséges közreműködését".

Szilágyi helyét halála után (1899) Ferenczi Zoltán, az ismert Petőfi-kutató foglalta el, aki sokat tett a katalogizálás színvonalának magasra emelése és a könyvtárhasználat megkönnyítése érdekében.

Az igazgatónak a könyvtár rendeltetésszerű működtetésében 1875-ben 6 tisztviselő, 5 raktáros és 1 fűtő segített. Számuk 1914-ig 15, illetve 9 főre emelkedett. A tisztviselők sorában sok későbbi tudós kezdte meg itt a pályát, többek közt Angyal Dávid, Dézsi Lajos, Fitz József, Hóman Bálint.

A közvélemény általában keveset foglalkozott az Egyetemi Könyvtárral, de 1906-ban az olvasóterem állományának rosszul sikerült felújítása után sok oldalról kapott többé-kevésbé jogos kritikát. Kifogásolták a kölcsönzés nehézkességét, a vasárnapi és az esti zárva tartást, a szakkatalógus rendszerét, az olvasótermek kevés férőhelyét, a tervszerűtlen beszerzést és a legújabb szak- és tankönyvek hiányát, csupa olyan dolgot, ami a korabeli tudományos könyvtárak közös hibája volt. A bírálók közt találunk két kitűnő, haladó szellemű művelődéspolitikust, Szabó Ervint és Madzsar Józsefet, valamint a konzervatív Gulyás Pált; elmarasztaló határozati javaslatot fogadott el a Galilei Kör, az országgyűlésen interpellált Benedek János függetlenségi képviselő. A hibák megszüntetése érdekében több értekezletet tartottak, de ezek semmifélét lényeges változást nem hoztak.

Az egyetemhez két kari könyvtár tartozott, a teológiai amelynek állományát közösen kezelték a Központi Papnevelde könyveivel, és az orvosi, amely már 1864-ben és 1895-ben nyomtatott katalógust adott ki. Ez utóbbi szerint állománya 7740 műből és 380-féle folyóiratból állt. A hallgatók nem használhatták, más karhoz tartozó tanár is csak külön engedéllyel.

A kiegyezés után sorra alakultak meg a tanszéki, szemináriumi, klinikai könyvtárak, 1917-ig 7 a jogi, 23 a bölcsészeti és 20 az orvosi karon. Szakmai és egyéb szempontból a központi könyvtártól teljesen függetlenül működtek. Állományuk különböző nagyságú volt, pár száz kötettől 6-8000-ig terjedt, a legjelentősebbet a Földrajzi Intézet mondhatta a magáénak, 7000 műből és 20.000 kötetből álló anyagával, amely már 1912-ben a legnagyobb földrajzi gyűjteményünk volt. 1890-ben keletkezett, Hunfalvy János földrajzprofesszor könyvtárának megszerzése révén.

Még egy, az egyetemmel tágabb kapcsolatban álló bibliotékáról kell megemlékezni. 1895-ben alapították - a párizsi École Normale Supérieure mintájára - a jó előmenetelű középiskolai tanárjelöltek állami internátusát, az Eötvös József-kollégiumot. Történészeink, irodalomtörténészeink, nyelvészeink, természettudományi szakembereink számos kiválósága itt végzett. Szakmai fejlődésüket nagyban elősegítette a kollégium sokat emlegetett nagy hírű könyvtára, amelynek helyiségeiben időbeli és egyéb korlátozás nélkül minden művet szabadon használhattak a kollégisták.

A kolozsvári kettős könyvtár

Vidéki városaink közül Kolozsvárott volt a legnagyobb és legjobban működő közművelődési könyvtár. Az Erdélyi Múzeum Egyesület által történt alapítása visszanyúlik az előző korszakra, 1859-re. Állománya - a kiegyezés idején 40.000-nél több kötet - rendkívül gazdag volt ritkaságokban; egyebek közt 83 ősnyomtatványt és 1766 kötet 1711 előtt megjelent magyar könyvet őrzött. Ez a tény adott indítást igazgatójának, Szabó Károlynak, hogy összeállítsa Régi magyar könyvtár című hézagpótló bibliográfiáját. Munkáját a kolozsvári állomány leírásával kezdte, s ezt egészítette ki először az erdélyi és később más magyarországi gyűjtemények anyagával.

Mikor az országgyűlés az 1870-es évek elején a második egyetem felállításáról tárgyalt, sokat vitatkoztak, hogy Pozsony legyen-e a székhelye, vagy Kolozsvár. Az utóbbi mellett döntöttek, részben azért, mert az Erdélyi Múzeum Egyesület felajánlotta, hogy könyvtárát ötven évig használhatja az egyetem.

Az univerzitás emellett saját könyvtárat is alapított. Ennek 18.000 kötetes állománya a megszüntetett Főkormányszék, a volt kolozsvári jogakadémia, az Orvos-Sebészeti Tanintézet és Benigni József Nagyszebenből származó könyvtárából tevődött össze. Később több kisebb gyűjtemény bekebelezése folytán gyarapodott, ilyen volt az 1890-ben feloszlatott nagyszebeni jogakadémia, továbbá Halász Ignác, Pethő Gyula, Staub Móric, Kuun Géza stb. egyenként több ezer kötetből álló könyvtára.

A két intézmény vezetése kezelés és cél tekintetében egységesen, tulajdonjogi szempontból külön történt. A múzeum a közművelődési igények kielégítésére törekedett, dotációjából főleg Erdély és egész Magyarország irodalmával, történelmével foglalkozó honismereti műveket szerzeményezett, az egyetem a négy kart szolgáló tudományos irodalmat vásárolta. A fejlődést előmozdította, hogy Szabó Károlyt halála után, 1890-ben az igazgatói székben egy másik kiváló könyvtáros követte, Erdélyi Pál.

Az állománygyarapodás jelentékeny volt, a kettős könyvtár a harmadik legnagyobb magyar gyűjteménnyé fejlődött. Kötetszáma 1919 elején elérte a 368.000 kötetet, ebből 177.000 múzeumi és 191.000 egyetemi tulajdonban volt. A növekedést elősegítette, hogy 53 külföldi orvosi, természettudományi egyesülettel csereviszonyba lépett, kiadványaikat díjtalanul megkapta a Múzeum Egyesület, megküldött kiadványainak viszonzásául.

Az állományt számos különgyűjtemény egészítette ki: térképek, iskolai értesítők, színlapok, gyászjelentések. Egyedül az utóbbiak száma meghaladta a 60.000-et.

A zavartalan üzemeltetést hosszú ideig nehezítette, hogy a két gyűjtemény szétszórtan, több épületben, alkalmatlan helyen szorongott. Ezt az áldatlan állapotot szüntette meg az 1906-1909 közt elkészült, teljesen modern, tágas könyvtárépület. Olvasótermeiben egyszerre 252-en kaphattak helyet. Jellemző, hogy az egyik nagy termet "népkönyvtári olvasóteremnek nevezték el, ezzel is jelezve, hogy az intézmény nemcsak az egyetemet, hanem a város minden lakosát szívesen kiszolgálja. A gyűjteményt a látogatók részére napi 10 órán át tartották nyitva.

Egyházi könyvtárak

Az egyházi könyvtárak a legrégibb időktől fontos szerepet játszottak a magyar könyvtárügyben, közéjük tartozott gyűjteményeink legnagyobb része a legértékesebb állománnyal, számos ritkasággal. A külföldi hasonló intézményekkel összehasonlítva is kimagasló értéket képviseltek.

György Aladár statisztikája szerint egyházi hatóságok tulajdonában 1884-ben 312 könyvtár volt, 1.368.477 kötetes állománnyal. Megoszlásuk: 82%-uk a római katolikus egyházé. Közülük 108 egyházmegyei és 149 szerzetesi tulajdon, ide nem számítva a tanító rendek által vezetett iskolák gyűjteményeit. A legnagyobb állománnyal a pannonhalmi bencések (a statisztika szerint 100.000, de a valóságban ennél jóval több kötet), az esztergomi főszékesegyházmegye (54.000 kötet), a zirci ciszterciták (50.000 kötet) és a kalocsai érsekség (46 000 kötet) könyvtára rendelkezett. Tizenhét gyűjtemény tartozott a görög katolikusokhoz és a görögkeletiekhez.

Protestáns kézben volt az egyházi gyűjtemények 12%-a, szám szerint 38. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a nagy, jelentős gyűjtemények (Debrecen, Sárospatak, Pápa) főiskolákhoz tartoztak, ezek nyilvántartásában szerepeltek.

A könyvtárak közül soknak az alapítási ideje megelőzi a XVIII. századot. A dualizmus idején - két kivétellel - csak néhány kisebb állományú gyűjteményt létesítettek a katolikus plébániák, rendházak, evangélikus egyházmegyék. A többi - általános művelődési szempontból is fontos - bibliotéka történetét e munka előző fejezetei részletesen tárgyalták.

A kiegyezés utáni időben gondozásukat sok helyen elhanyagolták, gyarapításukról sehogy sem vagy csak szűkösen gondoskodtak. A kivételek közé tartozott Pannonhalma, amelynek fenntartására évi 5000 forintot költöttek, az esztergomi, kalocsai érseki, a gyulafehérvári püspöki, a zirci apátsági és még néhány más könyvtár.

Az elhanyagoltságot mutatja, hogy 312 gyűjtemény közül csak 148-ban lehetett címjegyzéket találni, de ezek nagy része is régi volt, nem következetesen készítették, a legújabb beszerzéseket nem vezették be, nem nyújtottak hű felvilágosítást a valódi állományról, több helyen nem haladták meg egy leltár színvonalát.

Az állomány jelentékeny hányada - természetesen - teológiai jellegű, ezen belül a praktikus teológia vezetett, a lelkipásztorkodástan, hitszónoklat, szertartástan, erkölcstan. Néhány gyűjteményben különleges szempontok érvényesültek: egyes szerzetesrendek vagy egyes korszakok történetének irodalmát gyűjtötték. Sok munka foglalkozott a skolasztikus filozófiával. Majdnem mindenütt lehetett olvasni történelemmel, irodalomtörténettel és sok más tudománnyal foglalkozó köteteket, és elég bőven szépirodalmat is. A tanító rendek könyvtáraiban meg lehetett találni a gimnáziumokban előadott tárgyak irodalmát és a pedagógiai könyveket.

Fokozott mértékben érvényes ez a megállapítás a pannonhalmi főapátsági könyvtárra. Az irgalmas rend sok orvostudományi és gyógyszerészeti munkát őrzött.

A gyarapítás, a tanító rendek központi könyvtárait kivéve, nem volt elég tervszerű, az új állomány jelentős része hagyatékból származott. Egyházi előírások szerint ugyanis a kanonokok könyvtárát az egyházmegyék, a szerzetesekét rendjeik öröklik. Emiatt sok volt a többes példány; kedvelt imakönyvekből, híres klasszikusokból, népszerű történeti művekből nemegyszer tízet is lehetett találni egy helyen. Másrészt viszont bibliofilek, szenvedélyes könyvgyűjtők hagyatéka révén különleges értékek is kerültek a bibliotékák birtokába.

E könyvtárakban kevesen kutattak, zárt körök igényeinek kielégítésére szolgáltak; a szerzetesi gyűjteményeket jóformán csak a rendtagok használták, a többit is főleg papok. A statisztika szerint az 1.370.012 kötetből, amely az ország számba vett állományának - 7.632.236 kötetnek - ötödét jelentette, 1884-ben csak 26.000 kötetet kölcsönöztek, amely az országos összesítésnek - 632.000 kötet - majdnem pontosan 4%-át jelentette. Különösen feltűnő, hogy a pécsi püspöki könyvtárat, amelyet Klimó György püspök már az alapításkor nyilvánossá tett, 1912-ben csak 73-an látogatták, és 94-en kölcsönöztek belőle.

A vidéki tanárok, kutatók részére azért mégis ezeknek a gyűjteményeknek régi anyaga nyújtott nagy segítséget, itt hozzájuthattak az elmúlt századok irodalmához, régi folyóirat-évfolyamokhoz. Az új irodalom aránylag kevés volt, annál több a régi és ritka könyv. Az egyházmegyei (Esztergom, Kalocsa, Gyulafehérvár, Szombathely stb.) és a szerzetesi gyűjtemények (Pannonhalma, Zirc, Csíksomlyó, Gyöngyös stb.) számos ősnyomtatványt, régi magyar könyvet, unikumot, első kiadásokat őriztek. Ezekre a ritkaságokra, főleg az 1711 előtti magyar nyomdatermékekre különösen felhívta a figyelmet Szabó Károly régi magyar könyveket számba vevő bibliográfiájának a megjelenése.

A Magyar Minervának az 1912-1913-as adatokat közlő kötete az előző évfolyamokban említetteknél jóval kevesebb egyházi könyvtárat sorol fel, csak 103-at (91 katolikus, 7 református, 4 evangélikus és 1 görögkeleti), összesen 976.889 kötet állománnyal. A kisebb adat nem a könyvtárak számának csökkenését jelenti, hanem azt, hogy György Aladártól eltérően nem vette számba a plébániák, kisebb rendházak, különféle gyülekezetek könyvtárait. Ennek okai: 1. nem voltak nyilvánosak, 2. állományuk aránylag jelentéktelen volt, nem érte el az ezer kötetet (például a garádi evangélikus egyházmegye csak 44, a vadosfai 72 darabot őrzött), 3. hiányoztak belőlük a ritkaságok, értékes régi kiadványok.

Ötvenezer köteten felüli állománnyal 1914-ben négy egyházi gyűjtemény rendelkezett: Pannonhalma (1912-ben 161.311 kötet), Esztergom (105.932), Kalocsa (66.125) és Zirc (56.192), 30.000-en felülivel Jászóvár, Nagyvárad és Szatmárnémeti.

Újonnan csak három nagyobb egyházi könyvtár alakult. Az egyiket, a nyitrai egyházmegyéét 1886-ban alapította Roskoványi Ágoston püspök, saját, 30.000 kötetes, sok régi nyomtatványt tartalmazó gyűjteményéből, a régi székesegyházi könyvekből és két elhunyt pap hagyatékából. Összesen 41.209 művet tartalmazott. Jellege a többi egyházmegyei gyűjteményhez hasonlóan túlnyomóan teológiai, de a történelmi, filozófiai és jogi irodalomban is bővelkedett. A püspök betűrendes és szakkatalógust készíttetett, 100.000 forint költséggel díszes olvasótermet rendeztetett be, de olvasók nem jelentkeztek, s ezért 1892 óta nem is tartottak benne hivatalos órákat.

A Ráday Pál és Gedeon által alapított magángyűjteményt - mint már említettük - a református egyház már 1861-ben megvette a Budapesten létesített teológiai akadémia részére. A könyvtárat 1885-1888 közt katalogizálták, de nem tudtak részére megfelelő helyiségeket biztosítani, emiatt csak gyéren használták. Értékes állománya 31 unikumot, 44 ősnyomtatványt, 1128 régi magyar könyvet, sok első kiadást, rézmetszetet, kéziratot tartalmazott. 1905-ben 13.674 műből, 44.451 kötetből állt.

A helykérdés 1912-ben oldódott meg, amikor megvásárolták a Ráday utca 28. szám alatti dohánygyári épületet, és itt helyezték el a hittudományi akadémiát, a püspöki hivatalt és a könyvtárat. A tanuló ifjúság 1909-től, a nagyközönség 1913-tól használhatta. Olvasói az akadémia professzorai, hallgatói, lelkipásztorok, az internátusban lakó diákok köréből kerültek ki, de más, külső érdeklődőknek is rendelkezésére állott.

A korszak új egyházi gyűjteményének tekinthető a Bruckenthal Múzeum. Bruckenthal Sámuelnek, Erdély 1803-ban elhunyt kormányzójának a XVIII. század második felében keletkezett nagy értékű könyvtára 1872-ben, a család férfiágának kihalta után az alapító végrendelete szerint a nagyszebeni evangélikus egyházra szállt. Az egyház egyesítette gimnáziuma Kapellen-Bibliothekájával (Kápolna-könyvtárával) és később a feloszlatott jogakadémia könyvtárával. Az állomány az első világháború előtt 120.000 kötetből állt, sok unikummal, régi magyar könyvvel, metszettel, kézirattal. Olvasóterme naponta 4 óra hosszat mindenki számára nyitva tartott, díjtalanul kölcsönzött is.

A városi, megyei közművelődési könyvtárak

A kiegyezés idején csak 5 városi közművelődési könyvtár működött. Közülük az esztergomi, kőszegi és pozsonyi egészen jelentéktelen volt, 4000 kötetnél kisebb állománnyal, a zombori 25.000 és a losonci 15.000 kötettel rendelkezett. Az első világháború kitöréséig a könyvtárak száma megtízszereződött.

Sok városban funkcionált azonban jó egyetemi (Kolozsvár), főiskolai (Debrecen, Sárospatak) vagy egyéb (az Erdélyi Múzeum Egyesület Kolozsvárott) könyvtár, amely szívesen bocsátotta állományát a nagyközönség használatára, és emiatt nem tartották szükségesnek külön városi gyűjtemény felállítását. Más helyeken pedig a dualizmus fél évszázada alatt a város, a megye, a közművelődési vagy a múzeumegylet olyan múzeumot létesített, amelyhez kisebb-nagyobb könyvtár tartozott. Általában ezek is a helyben lakók rendelkezésére álltak, ott pedig, ahol a körülmények akadályozták a forgalmat - például hiányzott az olvasóterem - legalább a tudománnyal foglalkozó szakembereknek megengedték a bibliotéka használatát.

Ezeknek az intézményeknek sokáig semmiféle szerv nem adott tanácsot, útmutatást gyűjtőkörük kialakítására, kezelésükre, olvasói propagandára, katalógusok készítésére. Ilyen vonatkozásban csak a századforduló után történt változás, a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségének szervezésével. Különböző voltuk miatt különösen nehéz összefoglaló képet rajzolni róluk, majdnem mindegyik más jellegű.

Állományuk összetétele a legkülönfélébb, az 1880-as években még a latin nyelvű irodalom dominált benne. Tartalmuk java része történeti és bölcseleti mű. Később lényeges változás következett be, de a művek többsége még bosszú ideig ismeretterjesztő vagy tudományos jellegű maradt. Egyes helyeken a jogi, közigazgatási irodalom gyűjtését tartották fontosnak. A századforduló után egyre nagyobb százalékban szerepel a szépirodalom.

A kötetszám nagyon különbözött, egy-két ezertől harminc-negyven ezerig terjedt. Néhány példa: (az adatok 1912-ből származnak) Selmecbánya 1950, Nagybánya 5262, Nagyvárad 11.144, Losonc 25.075, Győr 22.687 kötet, és az utóbbi helyen még 35.457 aprónyomtatvány.

A legfőbb gyűjteményt az olvasók ingyen használhatták. Gyarapításukra a városok évi 2-4000 koronát folyósítottak. Ehhez járult a századforduló után a közvetlenül vagy a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa útján kiutalt államsegély, amelynek összege 500-4000 korona közt mozgott.

Forgalmukról György Aladár lesújtóan írt. Megállapította, hogyha a három nagy budapesti könyvtárnak 78.298 olvasóját kivesszük a statisztikából, akkor a nyilvános közművelődési könyvtárakra csak évi 6624 olvasó jut, s ezeknek a fele a szegedi Somogyi Könyvtárat használta. Már maga ez a tény is bizonyítja, hogy kezelésük, elhelyezésük, minimális forgalmuk miatt "valódi nyilvános könyvtáraknak" nem nevezhetők.

A használók száma a századforduló után megnőtt, de mindenütt erősen függött a kölcsönzési és a helyben olvasási lehetőségektől. Győrött, Nagyváradon a könyvtár minden hétköznap nyitva állt, másutt hetente csak egy vagy két nap. Sok helyen helyhiány miatt nem tudtak olvasótermet berendezni.

Ezek után vessünk egy futó pillantást néhány könyvtár helyzetére. A jó példák közül elsőnek Szeged említhető. A haladó gondolkozású papság egyik képviselője, Somogyi Károly esztergomi kanonok az 1879-i árvíz által elpusztított Szegednek adományozta 1881-ben 43.701 kötetes könyvgyűjteményét, azzal a kikötéssel, hogy nyilvános könyvtárat létesítsenek belőle. A város az adományt először a reáliskolában helyezte el, majd az 1896-ban 400.000 korona költséggel felépült közművelődési palotában. A költségvetésben három állást biztosított számára (igazgató, díjnok, szolga). Az állományt folyamatosan gyarapította, s ez 1913-ban elérte a 40.811 művet, 82.514 kötetben. Naponta hat óra hosszat tartatták nyitva, s ennek eredményeként az 1884. szeptember 1-jén megnyitott és az alapítóról elnevezett Somogyi Könyvtárt már az első csonka évben 1763 olvasó kereste fel. Ez a szám 1913-ig 14.949-re nőtt.

A látogatók foglalkozásának megoszlása azonban egyoldalú. Reizner János igazgatónak a Magyar Könyvszemlében 1901-ben közzétett beszámolója szerint az olvasóknak 83,5%-a diák, a felnőttek kevéssé veszik igénybe. Közülük a legnagyobb a tanítók száma, az összes olvasó 5,2%-a. A nők a látogatók másfél százalékát sem érték el.

Szombathely 1880-ban alapított könyvtárát az egyik városi iskolában helyezték el. Állománya aránylag kicsi volt, az alapításkor 2500, a századfordulón 4000 kötet, de ezt jól hasznosította. A könyvtárat a város 1900-ban átengedte Vasvármegye Kultúregyesületének, amely 40.000 korona állami támogatással 1908-ban múzeumi palotát emelt. A könyvtár a régiségtárral, néprajzi és természetrajzi gyűjteménnyel együtt itt kapott helyet. Állománya 1913-ra 6546 kötetre nőtt.

Nagyváradon csak 1912-ben nyitottak városi könyvtárat, de ettől kezdve erőteljesen fejlesztették. Évi költségvetése meghaladta a 10.000 koronát, állománya 1913-ban a 11.000 kötetet. Olvasótermei mindennap 6 órán át voltak nyitva, rövidebb ideig még vasárnap is, s itt egy év alatt 26.933 kötetet vettek kézbe a látogatók.

A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum könyvtára 1875-ben 810 székely család adományaiból és letétjeiből keletkezett. Felállításáért legjobban Cserey Jánosné buzgólkodott, megkezdve a székelység múltjáról szóló emlékek gyűjtését. A könyvtárat a régiségtárral, néprajzi, természetrajzi és szépművészeti gyűjteménnyel együtt Háromszék, Csík és Udvarhely megyék közönségének tulajdonává nyilvánították. Felügyeletét a három megye vezetőiből és Sepsiszentgyörgy polgármesteréből álló bizottság gyakorolta.

Állománya 1913-ban 61 606 egységet számlált, ebből 28.620 oklevél volt, 533 egyéb kézirat, a többi könyv, köztük egy XV. századi nagy értékű nyelvemlék, az Apor-kódex. Olvasótermét naponta nyitva tartatták, kellő biztosíték mellett bárki kölcsönözhetett is. A forgalom csekély volt.

Aradon hosszú ideig nem működött közkönyvtár, ilyen csak az 1881-ben alakult Kölcsey Egylet alapított. Állománya 1900-ig 4268 kötetre szaporodott, ehhez járult több kisebb adomány és Atzél Péter 12.000 kötetes gyűjteményének megvásárlása. Ekkor az egylet a városnak ajándékozta a könyvtárat, s az a szabadságharci ereklyemúzeummal, néprajzi és képzőművészeti gyűjteménnyel együtt a csaknem egymilliós költséggel épült Közművelődési Házban helyezte el. A szakszerűen rendezett könyvtár hamarosan népszerűvé vált, és 1913-ban anyagából 4431 személy 9054 kötet kölcsönzött.

Kaposvár arra mutatott példát, hogy együttműködés révén miképp lehet növelni két intézmény hatékonyságát. Gimnáziuma szép tanári könyvtárat gyűjtött össze. Ehhez csatolták a kiegyezés idején Somogy megye nyilvános könyvtárát. Az egyesített gyűjtemény a századforduló idején 14.248 kötettel rendelkezett. Gyarapítására egyrészt a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium, másrészt a megye jelentékeny beszerzési keretet biztosított. A két állományt külön tartották számon, de együtt kezelték. A tanári könyvtár állománya 1913-ra 15.036, a megyeié 7369, összesen tehát 22.405 kötetre emelkedett. Az előbbi elsősorban az iskolai oktatáshoz szükséges könyveket szerzeményezte, az utóbbi főleg magyar irodalmi és történelmi műveket. A gimnázium tanárai, tanulói és a város közönsége egyaránt használhatta a bibliotékát.

Sok helyen viszont a könyvtárüggyel a legmostohábban bántak. Erre is érdemes példákat mondani. Láthatjuk belőle, hogy az olvasás, a könyvek népművelő fontosságát mennyire nem ismerte fel a városok, megyék vezetőinek jelentős része.

Kulcsár István, első hazai magyar nyelvű hírlapunknak, a Hazai Tudósításoknak a szerkesztője könyvtárát Komárom megyére hagyta. A megye a több ezer kötetből álló értékes anyagot 1828-tól a megyeház folyosóján felbontatlanul hevertette. Csak 1884-ben (!) helyezte el állványokon, de akkor sem katalogizáltatta. Az 5000 forintos könyvtári alapból semmit sem fordítottak vásárlásra, csupán a könyvtárat kezelő levéltárnok kapott belőle évi 50 forintot. Akadt olyan esztendő, hogy mindössze négy olvasó tévedt oda.

1910-ben azután változás következett be: a megye a könyvtárat a tulajdonjog fenntartásával átengedte kezelésre a Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesületnek. Ez egyesítette a városi könyvtár anyagával, az egészet az általa épített kultúrházba szállította, s ott olvasótermet nyitott. Az állomány 39.160 kötetből állt, és noha hetenként csak kétszer tartatták nyitva, 1913-ban már közel 20.000 kötet vittek kölcsönbe belőle.

Hasonló történt a Csaplovics Könyvtárral. Csaplovics Lőrinc táblabíró 1839-ben Árva megyének ajándékozta 40.000 kötetes, értékes gyűjteményét. A megye ezt Alsókubinba szállítatta, de azután nem törődött vele, nem rendeztette, nem gyarapította. 1900-ban a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségének ellenőrzése alá rendelte, majd a Kultuszminisztériumtól kapott segélyből megfelelő épületről gondoskodott. A kölcsönzés, amely papíron mindenki számára lehető volt, 1900-ban megindult (de csak 95 kötetet vittek el!), majd újból bezárták a könyvtárat, és csak 1912-ben nyitották meg újra.

Mint már volt róla szó, Frank Ignác pesti jogtudós 14.000 kötetes, harmadában jogi tartalmú könyvgyűjteményét 1850-ben Pest városára hagyta, azzal a feltétellel, hogy városi könyvtárat alapítsanak belőle. A város hosszú ideig nem tudott mit kezdeni a hagyatékkal, majd 1858-ban átadta az Egyetemi Könyvtárnak, és kérte, hogy letétként őrizze meg egy városi könyvtár szervezéséig. 1874-ben az Egyetemi Könyvtár választás elé állította a fővárost: vagy vigyék el a Frank-hagyatékot, vagy adják végleg az egyetemnek. A főváros 1875. március 11-i közgyűlése szerint Budapest "jelenlegi pénzhiánya közt sem könyvtári épületet nem emelhet, sem a Frank-féle gyűjtemény könyvtárrá kiegészítésére és folytonos gyarapítására szükséges összegeket e célra nem folyósíthatja", s ezért az egyetemnek ajándékozza. Így fővárosunknak még sokáig nélkülöznie kellett a közművelődési könyvtárat.

Hódmezővásárhely tanácsa 1880. július 10-én egyhangú lelkesedéssel kimondta egy közkönyvtár létesítésének szükségességét, és erre évi 100 forintot szavazott meg. A lelkesedés azonban hamar lelohadt, és a könyvtárat csak 1907-ben nyitották meg, 3441 kötetes állománnyal, bepréselve a városházán levő főispáni lakás hátsó szobáiba. Csak vasárnap délután 2-5-ig fogadta az érdeklődőket. (Szinte csodálatos, hogy 1908-ban így is 879-en 1678 kötetet kölcsönöztek.) A könyvtár csak akkor kezdett jól működni, amikor vezetését Székely János városi írnok vette át. Egy kéthetes tanfolyamot elvégezve tapasztalt és főképp lelkes könyvtárossá vált. A kölcsönzési időt heti tíz órára emelte, buzgólkodására a forgalom jelentősen növekedett. Az állomány forgási sebessége elérte a 3,3-et. A ránk maradt statisztika arról is felvilágosítást nyújt, hogy milyen műveket olvastak a legszívesebben Hódmezővásárhelyen. Jókai vezetett, 1815 kötettel, második Beniczkyné Bajza Lenke volt, 1250 kötettel, őket követte Verne és Herczeg Ferenc.

Kecskeméten is feléledt a kultúra iránti érdeklődés. 1897-ben könyvtárbizottság alakult. Az új városháza földszintjén helyet is jelöltek ki egy könyvtár számára, és Szilády Károlyt megbízták a vezetésével. Szilády az 1912-re 13.000 kötetre nőtt állományt rendezte, katalogizálta, de a megnyitást évről évre halasztotta. Ebben része volt a helyhiánynak - nem sikerült megfelelő kölcsönző szobát berendezni - de Szilády személyének is. Ő ugyanis a könyvtárosoknak ahhoz a - szerencsére - ritka csoportjához tartozott, aki a rábízott könyveket még az olvasók elől is védeni akarta, elzárva tartotta.

A városi közművelődési könyvtárak szempontjából döntő jelentőségűnek bizonyult az első világháború előtt a Fővárosi Nyilvános Könyvtár alapítása. Ennek tárgyalása azonban külön fejezetbe kívánkozik.

Hivatali, hatósági könyvtárak

1867 után az önállósult magyar állam feladatai gyors iramban szaporodtak. Egyre több ügy igényelte, hogy törvényekkel, rendeletekkel, utasításokkal szabályozzák. Ennek megfelelően szaporodtak a különféle hivatalok és hatóságok. A bennük dolgozókat képezni kellett, és tájékoztatni az elvégzendő munkáról. Ezért egyetlen hatóság sem nélkülözhette - még a kisközségekben sem - a törvények, rendeletek tárát, a hivatalos közlönyöket (Pénzügyi, Távirati Közlöny, Néptanítók Lapja stb.), a sematizmusokat, azaz a név- és címtárakat, pedagógiai, jogi, mezőgazdasági stb. szakműveket. Ezek megőrzésére alakultak a különféle hatósági könyvtárak; a jelentősebbek száma Budapesten a századforduló idején meghaladta a negyedszázat.

Sok minisztérium már 1867-ben létesített saját könyvtárat (miniszterelnökség, Kereskedelemügyi, Pénzügyi, Vallás- és Közoktatásügyi stb. Minisztérium), a többi pár évi késéssel követte a példát. Közülük többnek az állománya már az első világháború előtt meghaladta a 20.000 kötetet, a Belügyminisztériumé a 25.000-et is. Hasonlóképp tekintélyes nagyságú könyvgyűjteményekkel rendelkeztek a különféle bíróságok (Kúria, Ítélőtábla, Közigazgatási Bíróság, Főügyészség) is. Az egyéb hatóságok közül említsük meg az 1896-ban felállított Szabadalmi Bíróságot, ahol az érdeklődőket 1912-ben 800.000-nél főbb hazai és külföldi szabadalmi leírás várta. A Postaigazgatóság a postairodalommal, földrajzzal, távbeszéléssel foglalkozó szakmunkák közül 1912-ben 3974 könyvet és 49 szakfolyóiratot őrzött.

Néhány a vidéki hatósági könyvtárak közül: kereskedelmi és iparkamarák (Arad, Debrecen, Fiume, Győr stb.), postaigazgatóságok (Kassa, Kolozsvár, Pécs, Temesvár), pénzverde (Körmöcbánya), főbányahivatal (Aknaszlatina), ügyvédi kamarák (Besztercebánya, Eperjes stb.).

Ezek általában zárt gyűjtemények voltak, csak a tulajdonos minisztériumok, bíróságok, hatóságok tisztviselői használhatták.

Előkelő helyet foglaltak el az országgyűlés könyvtárai. Kettő volt, külön a képviselőháznak és külön a főrendiháznak. Az előbbit 1870-ben létesítették. Fejlődésének hatalmas lökést adott Ghyczy Ignác képviselő 16.000 kötetes adománya. 1878 után rendszeres cserét indított a belga, dán, francia, német, norvég, svéd országgyűlési könyvtárakkal. Hosszú ideig nem alakított ki külön profilt, a társadalomtudományok legkülönfélébb területéhez tartozó munkákat gyűjtötte. 1917-ben a beszerzendő könyvek jellegét a történelemre, állam- és jogtudományra, államigazgatásra, politikára és a nemzetközi kérdések irodalmára korlátozta.

Hosszú ideig a Főherceg Sándor utcai (ma Bródy Sándor u.) régi képviselőházban működött, és csak 1912-ben költözött az új országház dunai frontján számára kialakított galériás teremkönyvtárba. 1912-ben magába olvasztotta a főrendiház 5107 kötetes gyűjteményét. Állománya ekkor elérte a 77.830 kötetet, és 1918-ig 91.296 kötetre szaporodott.

A többi könyvtárhoz mérve jól dotálták, 1912-ben beszerzésre 16.000, köttetésre 10.000 és régi országgyűlési iratok gyűjtésére még külön 10.000 koronát szavaztak meg számára. Csak az országgyűlés tagjait szolgálta, mások nehezen, külön engedéllyel juthattak be olvasótermeibe. Így kevés látogatója akadt, számuk némely évben meghaladta az ezret, de néha még a négyszázat sem érte el.

A Központi Statisztikai Hivatal könyvtára 1871-ben kezdte meg működését. Eleinte csupán a hivatal alkalmazottai használhatták, de az 1897. évi XXXV. törvénycikk úgy intézkedett, hogy nyilvános könyvtár és térképtár legyen.

Ugyanez a törvény elrendelte, hogy a nyomdák és kiadók statisztikai célokra, a szépirodalmi tartalmúakat kivéve, minden írói műből s az időszakos folyóiratból egy példányt kötelesek a hivatalnak beszolgáltatni.

A Statisztikai Hivatal könyvtára a külföld hasonló intézményeivel csereviszonyt létesített, s ezen a réven a nemzetközi statisztikai irodalomból viszonylag teljes különgyűjteményt sikerült kialakítania. A teljes állomány 1912-ben 118.132 kötetből állt.

Szakkönyvtárak

A XIX. század közepéig egy-egy tudomány- vagy ismeretág köréből aránylag szerény számú szakmunka jelent meg, s a velük foglalkozó szakemberek csoportja sem volt népes. Ezért egy intézmény sem gondolt arra, hogy csak kémiai, meteorológiai vagy néprajzi könyveket gyűjtsön. A század második felében megváltozott a helyzet, a tudományok rohamosan fejlődtek, s ennek következtében számos szakkönyvtár alakult, amelyek múzeumhoz, tudományos intézethez vagy egyesülethez kapcsolódtak. Területi elhelyezkedésükre jellemző, hogy a nagyobbak mind Budapesten székeltek.

1914-ig 144 városban 351 múzeumot alapítottak. Közülük sok csak kisebb, oktatási célt szolgáló gyűjtemény volt, de Kassa, Nagyvárad, Nyitra, Szabadka, Vác és más városok nagy múzeumai sok ezer kötetes könyvtárral is rendelkeztek. Többségük nyilvános volt, de a kutatók elől a többi sem zárkózott el. Szabadkán a múzeum könyvtári szabályzata hangsúlyozta, hogy csak írók-tudósok részére engedélyezik a kölcsönzést.

A nagyobb múzeumok nagy értékű szakkönyvtárakat gyűjtöttek össze, például a Magyar Nemzeti Múzeum tárai az első világháború kezdetén a következő állományt őrizték: ásvány- és őslénytár 16.000, állattár 26.000, növénytár 12.000, érem- és régiségtár 12.000, néprajzi osztály 5000 kötet.

Az 1871-ben alapított Szépművészeti Múzeum - eleinte Országos Képtárnak nevezték - könyvtára számára igyekezett beszerezni mindazon műveket, amelyek az európai festészetnek, szobrászatnak, építészetnek a klasszikus ókortól napjainkig terjedő történetével foglalkoznak, az egyiptológiai munkákat és a művészettörténeti folyóiratok teljes évfolyamait. Ámbár állománya számbelileg aránylag kicsi volt - 1914 körül mintegy 4000 mű - számos művészettörténész szerint világviszonylatban a legjobbak közé tartozott.

Az Iparművészeti Múzeum könyvtárát az 1870-es évek közepén a múzeumi tisztviselők könyvadományaiból hozták létre. Iparművészeti és építészeti munkákat és katalógusokat tartalmazott. 1912-ben 9013 kötetből és 26.400 műlapból, azaz reprodukcióból állt. A látogatók részére külön olvasótermet rendeztek be.

A Pedagógiai Könyvtár az Országos Tanszermúzeummal együtt Wlassics Gyula kultuszminiszter rendeletére 1877-ben nyílt meg. Megkapta a Tanítók Lapja 3000 kötetes könyvtárát, a bírálás végett benyújtott tankönyveket, segédkönyveket. 1906-tól rendszeresen gyűjtötte a teljes hazai pedagógiai irodalmat, a külföldi művekből pedig a tudományos becsűeket s azokat, amelyek a hazai viszonyokra alkalmazható problémákat tárgyaltak.

1883-ban nyílt meg a Rákóczi úti Beleznay-házban a Technológiai Iparmúzeum, és benne nyilvános könyvtár. 1889-ben a József körútra költözött, ahol a könyvtár egyesült az Ipariskola könyvtárával. Tágas helyiségeket kapott. Az ország egyetlen ipari és műszaki nyilvános szakkönyvtára volt, vasárnap is nyitva tartó 50 főre berendezett olvasóteremmel. Állománya meghaladta a 23.000 kötetet, 271 féle folyóiratra fizetett elő. Forgalma 1908-ban tetőzött, 57.000, többségében iparos látogatóval. Főleg az új műszaki eljárások leírásait keresték, mert az 1881. évi XLI. törvénycikk 15 éves adómentességet biztosított olyan üzemeknek, amelyek a legújabb technikai vívmányokat alkalmazták. A könyvtár érdekessége volt az 1884-ben bevezetett élőszavas dokumentáció, ahol a tisztviselők külön előadásokban összefüggően ismertették a szakfolyóiratokban megjelent cikkeket.

A Mezőgazdasági Múzeumot Darányi Ignác földművelésügyi miniszter alapította, 1896-ban. Könyvtára a teljesség igényével gyűjtötte a magyar nyelvű mezőgazdasági irodalmat és a hazai mezőgazdaságról szóló bármilyen nyelvű nyomtatványokat. Állománya az első világháború kitörése idején valamivel meghaladta a 20.000 kötetet.

A tudományos intézetek szakkönyvtárai közt a legnagyobb az 1868-ban alapított Földtani Intézeté volt. Sok adománnyal támogatta Semsey András, a kiváló mineralógus: jövedelme tekintélyes hányadát az intézet felvirágoztatására fordította. 1876-ban megkapta a Magyarhoni Földtani Intézet könyvtárát. Gyűjtötte a teljesség igényével az összes hazai és a fontosabb külföldi geológiai, mineralógiai, petrográfiai és paleontológiai irodalmat. 25.463 kötetből és 6573 térképből álló gyűjteményét 1911-től a nagyközönség is használhatta.

A Meteorológiai és Földmágnesességi Intézet az Akadémia kezdeményezésére létesült, 1870-ben. A külföldi hasonló profilú intézetekkel, nem sokkal megalakulása után, csereviszonyba lépett, s e réven megkapott minden jelentős meteorológiai művet. Állománya 1912-ben 8246 kötet és 3646 füzet volt.

A Kémiai Intézet 1881-ben alakult, mint borvizsgáló állomás. Tevékenységét lényegesen kibővítve, 1887-től a mezgazdaságilag fontos anyagok kémiai vizsgálatát végezte. Könyvtára, mely 1912-ben 5204 kötetből állt, az új profilnak megfelelő műveket gyűjtötte.

Az egyesületi könyvtárak nem kaptak sehonnan támogatást, állományukat a tagdíjakból vásárolták. Közülük a legrégibb, a Természettudományi Társulaté, 1841-ben keletkezett. Mintaszerűen kezelt, naponta nyolc órán át nyitva tartó intézmény volt. Ötvenszemélyes olvasótermében a magyar és külföldi szaklapok szabad polcon feküdtek. Állománya - 1912-ben 14.160 mű 32.381 kötetben - nagyon gazdag volt a legkülönfélébb nyelvű monográfiákban és szaklapokban. Nem társulati tagok is használhatták.

Vele majdnem egyidős az Orvosegyesület könyvtára. 1842-ben keletkezett Stessel Lajos 2500 kötetes ajándékából. Stessel példáját később számosan követték. Az állomány 1912 végén 16.517 mű volt, 30.000 kötetben, nagyobbrészt orvosi, kisebb részben természettudományi mű. Az egyesületi tagokon kívül mások is engedélyt kaphattak a 24 személyes, napi kilenc óra hosszat nyitva tartó olvasótermének látogatására, sőt kölcsönzésre is. 1884-ben költözött a Szentkirályi utcába, ahol utóda, az Országos Orvostudományi Könyvtár ma is működik.

A kiegyezés után számos más szakegylet is alakult. Ilyenek a Földrajzi Társaság, a Magyar Mérnök- és Építészegylet, a Gazdasági, Erdészeti, Kertészeti, Méhészeti, Turista és több más egyesület. Mindegyik berendezett olvasóteremmel rendelkező, a fontosabb szakműveket tartalmazó könyvtárat, s így sokat tett a szakmájukkal foglalkozó tagok képzettségének emeléséért.

Felsőoktatási könyvtárak

A felsőoktatási könyvtárak jelentős része a közművelődési és egyházi gyűjteményekhez hasonlóan elsősorban a jogi, teológiai, történelmi, nyelvészeti, irodalmi műveket gyűjtött. Az egyetemi könyvtárak az oktatás szükségleteinek megfelelően a humaniórák mellett az orvosi és természettudományi műveket is beszerezték.

Az 1912. évi XXXVI. törvénycikk Debrecenben és Pozsonyban új egyetemet alapított. Az egyes karok 1914-ben, illetve 1918-ban kezdték meg működésüket. A saját könyvtárat egyik intézmény sem nélkülözhette.

Pozsonyban az új gyűjtemény a 30.000 kötetes városi és a 15.000 kötetes jogakadémiai könyvtár egyesítésével alakult meg. 1915-ben - bár még rendezési munkái folytak - megnyitották a diákok és a közönség számára. A magyar könyvtárügyre nem gyakorolt érdemi hatást, mert rövid négyévi működése után az újonnan alakult Csehszlovákia tulajdonába került. Debrecen egyetemi könyvtárát 15.000 kötettel csak 1918-ban nyitották meg. Ezért a következő korszak történetének keretében ismertetjük.

Az új egyetemek alapításakor az Egyetemi Könyvtár egyik tisztviselője, Kudora Károly javasolta a régi és új egyetemek, s ezeken belül a központi és tanszéki könyvtárak központosításának, szoros együttműködésének a megvalósítását, a beszerzések összehangolását. Javaslata visszhang nélkül maradt; helytelenül értelmezett önállóságát minden egyetem, mindegyik tanszékvezető professzor féltette és erősen védte.

Az országban 1875-ben hét állami és felekezeti jogakadémia működött. Még a szabadságharc előtt alapították a kassait, nagyszebenit, nagyváradit és pozsonyit; ezek könyvtárainak állománya már a kiegyezéskor meghaladta egyenként a 10.000 kötetet, az 1867 után létesített győrié, egrié és kassaié jóval kisebb volt. 50-80%-ban jogi tartalmú szakkönyvekből, tankönyvekből álltak. Az akadémiai professzorokon és a diákokon kívül mások is használhatták, de ezt a kedvezményt nem sokan vették igénybe. A hallgatók is keveset olvastak; kivétel a kassai.

Az akadémiák közül kettő még a XIX. században megszűnt. A nagyszebeni főiskola könyvtára a Bruckenthal Múzeumba került, a győrié pedig a kassai akadémiára.

Szép, számottevő állománnyal rendelkeztek a protestáns főiskolák, a debreceni, sárospataki, pápai, kecskeméti református, a kolozsvári unitárius főiskola, a nagyenyedi Bethlen-kollégium a soproni és pozsonyi evangélikus líceum könyvtárai. Valamennyit a XVI-XVII. században alapították - mint már volt róla szó -, s ezért polcaikon sok ritkaságot, régi magyar könyvet, ősnyomtatványt őriztek. Egyik sem szakosodott, jellegük tudományos közkönyvtár volt és maradt. Nemcsak a főiskolájukon tanított tárgyak irodalmát igyekeztek beszerezni. A bölcsészeti, jogi, nyelvészeti, történelmi, természettudományi művek és a szépirodalom arányosan volt képviselve állományukban.

Fejlesztésük a dualizmus korában sem szünetelt, különösen Debrecenben, ahol a kollégiumot egyetemi rangra akarták emelni. A rendszeres beszerzést mindegyik helyen állandó költségvetés biztosította, amely két részből tevődött össze, az egyház, illetve a főiskola által adott hozzájárulásból és az államsegélyből. Ezenkívül az állományt állandóan sok kisebb-nagyobb ajándék gyarapította, és Debrecen folyamatosan megkapta az ott székelő ügyészséghez beérkező kötelespéldányokat is.

A könyvtár székhelyeKötetszám a kiegyezéskor Kötetszám 1912-ben
Debrecen50.000151.128
Sárospatak30.00056.048
Pozsony38.00044.784
Pápa15.00039.916
Nagyenyed16.00038.319
Máramarossziget15.00034.584
Kolozsvár17.000kb. 35.000
Kecskemét16.00031.916
Sopron17.00024.007

Sopront nem számítva mindegyik gyűjteménynek volt olvasóterme, a nyári szünet kivételével mindennap nyitva tartottak, és kiszolgálták a városi lakosságot is. Mindazonáltal kevesen látogatták. A legnagyobb forgalmat Debrecen érte el, jóval felülmúlva társintézményeit.

Ezek a iskolák az ifjúság legfontosabb tanulmányi igényei kielégítésére ifjúsági vagy kiskönyvtárakat is szerveztek. Forgalmukra csak egy adat! Debrecenben ennek 2200 kötetes állományából jóval többet használtak, mint a nagykönyvtár értékes és javarészt régi, magas tudományos szintű anyagából.

A húsz katolikus és a három görögkeleti papnevelde túlnyomó részét a kiegyezés előtt alapították - az esztergomit például a török elöl Nagyszombatba menekült káptalan 1574-ben, a győrit 1688-ban - ennek következtében bibliotékáikban sok régi, bibliofil szempontból értékes, de keveset olvasott, főleg latin nyelvű művet őriztek. A cisztercita és a premontrei tanárképző és hittudományi főiskola kivételével érsekségek, püspökségek mellett működtek, s így a közérdeklődésre számot tartó új könyveket az egyházmegyei könyvtárak inkább saját részükre vásárolták meg. Állományuk általában pár ezer kötetet ért el; kivétel az esztergomi érseki (1912-ben 13.366 kötet), a budapesti központi (17.061), a győri (29.484) és a szombathelyi (11.959 kötet) papnevelde. Olvasóik majdnem kizárólag a szemináriumok tanárai és növendékei közé tartoztak.

Bárki beülhetett olvasni az Országos Rabbiképző Intézet könyvtárába, amely Lelio della Torre, Oppenheim Dávid, Ehrlich Ede, Bloch Mózes és több más rabbi gyűjteményének megvásárlása, illetve hagyományozása révén keletkezett. 1912-ben 32.231 kötetből állt.

A Zeneakadémia könyvtárának alapítási éve 1875, egyidős az 1918-ban főiskolai rangot kapott intézménnyel. A zenetudomány minden köréből gyűjtötte a zeneműveket, zenei vonatkozású könyveket, zenei kéziratokat, beleértve a leveleket is. 1886-ban megkapta Liszt Ferenc hagyatékát, 3000 külföldi és 300 magyar zeneművet, 200 könyvet, továbbá a művész bútorait és egyéb relikviáit. Állománya 1914-ig elérte a 70.000 kottát (10.000 zeneművet) és a 12.000 zenei könyvet. Így hazánknak nemcsak legjelentősebb, hanem sokáig egyetlen jelentős zenei könyvtárává fejlődött. Az 1840-es alapítású, már említett Nemzeti Zenede állománya ezernél kevesebb könyvből, 2-3000 kottából és több XVIII. és XIX. század eleji zenetörténeti tárgyú kéziratból állt.

A Képzőművészeti Főiskola - régi nevén Mintarajziskola és Rajztanárképző - Eötvös József elgondolása alapján, 1871-ben alakult. Könyvtára 1912-ben 9981 képzőművészeti tárgyú könyvet és 87.794 műlapot (reprodukciót) őrzött. Az iskola tanárai és növendékei ebben az esztendőben 4057 alkalommal 11.739 könyvet és műlapot vettek kézbe, emellett 579-en 1686 kötetet kölcsönöztek. Mások csak igazgatói engedéllyel látogathatták.

A XIX. század utolsó harmadában világossá vált, hogy az ország jövője, jóléte, haladása szempontjából elkerülhetetlen a termelő erőknek, a mezőgazdaságnak, iparnak, közlekedésnek és a természettudományok különféle ágainak erőteljes fejlesztése. Ez nem történhetett meg a régi technológiák, módszerek megváltoztatása nélkül. Nélkülözhetetlenné vált a jobb technikának a keresése, a külföldön elért eredmények megismerése és felhasználása. Ehhez a feladathoz a meglevő, túlnyomórészt társadalomtudományi gyűjtőkörű könyvtárak nem tudtak segítséget nyújtani. Elodázhatatlan lett a legújabb természettudományi és műszaki könyveket gyűjtő s ezeket a szakemberekhez eljuttató szakkönyvtárak alapítása, illetve a régiek fejlesztése. Nagy részük felsőoktatási intézményekhez kapcsolódott. Közülük a legfontosabb a Műszaki Egyetem könyvtára volt, amely 1848-ban alakult, mint a József Ipartanoda - későbbi nevén József Politechnikum - könyvtára. Állománya a kiegyezés idején szerény volt, mindössze 2361 kötetes, s ez jóval kevesebb művet jelentett. A hallgatók részére csak 1869-ben nyitották meg.

Rohamos fejlődése 1871-ben kezdődött, amikor az anyaintézet egyetemi rangot, címet és jelleget kapott. A vásárlásra és köttetésre fordítható összeget először 500 forintban állapították meg, s ez a dotáció az első világháborúig fokozatosan 31.000 koronára emelkedett.

Állománya 1874-ben 3783, 1892-ben 11.200 s az első világháború előtt 40.873 mű volt, 118.711 kötettel. Ezzel már a múlt század végén az ország mennyiségileg is, minőségileg is legelső szakkönyvtára lett. Igazgatói, Wartha Vince (1870-1896) és Rados Gusztáv (1896-1933) tervszerű gyarapítási politikát folytattak. Igyekeztek beszerezni minden számottevő magyar és a legfontosabb külföldi matematikai, erőműtan-géptani, elektrotechnikai, bányászati, vegyészeti és egyéb természettudományi művet. Az állományról három nyomtatott katalógus jelent meg (1874, 1893, 1910), s ezek a megfelelő szakkönyvészetek hiánya miatt a magyar műszaki irodalom bibliográfiájaként is használhatók voltak.

A Műegyetem hallgatóinak száma állandóan emelkedett: a kezdeti 400-ról a századfordulóig 1827-re, és 1913-1914-ben tetőzött, 2461-gyel. Ennek megfelelően 1901-ig nőtt az olvasótermi látogatások száma. Ettől kezdve azonban a növekedést csökkenés váltotta fel - nem tudni miért? Pedig 1909-ben a Műegyetemmel együtt a könyvtár is minden szempontból megfelelő épületet kapott, benne 250 személyt befogadó szellős, tágas, világos olvasóteremmel. Vezetői hibát követtek el azzal, hogy létszámhiányra hivatkozva csak délután fél 5-től este fél 10-ig tartották nyitva. Így aránylag kevesen használták, az 1600-2400 hallgató közül naponta átlag csak 64-en ültek be olvasni. Emellett évente 5-7000 kötetet kölcsönöztek ki.

Az 1765-ben alapított selmecbányai Bányászati és Erdészeti Akadémia könyvtára volt hazánkban az első és hosszú ideig az egyetlen szakkönyvtár. Vezetői kezdettől fogva igyekeztek minden számottevő magyar és német nyelvű bányászattal és erdészettel foglalkozó művet beszerezni. Nemcsak az Akadémiát szolgálta, ennek tanárain és diákjain kívül mindenki rendelkezésére állt, más városokba is készséggel kölcsönzött könyveket, noha állandóan sok nehézséggel, hely-, pénz- és személyzethiánnyal küszködött. Gyarapítására a felsőbb hatóságok 1871-ig kevés gondot fordítottak, azután se túl sokat, mert könyvek, folyóiratok vásárlására és köttetésére csak évi 3000 koronát kapott.

Állománya 1914-ben meghaladta a 13.000 művet, 36.000 kötetet, az évi gyarapodás 1000 kötet körül mozgott. Harmincszemélyes olvasótermét naponta hat órán át tartották nyitva.

A mezőgazdasági jellegű országban fontos szerepet töltöttek be a mezőgazdasági szakkönyvtárak. Közülük a legrégibb a több mint egy évszázados múltra visszatekintő, 1787-ben alapított Állatgyógyászati Intézeté, amely az egyetem állatorvosi tanszékéből vált önálló intézménnyé. A század végén Állatorvosi Főiskola nevet és ezzel együtt főiskolai rangot kapott. 1912-ben 11.171 műből és 14.424 kötetből álló, kitűnően összeválogatott állományát a főiskola professzorai és diákjai olvashatták helyben és kikölcsönözve.

A gazdasági akadémiák közül a debreceni, kassai, keszthelyi és kolozsvári 1864 és 1875 közt alakult, a magyaróvári 1818-ban. Ez utóbbi állománya 1912-ben 15.930 kötetet számlált, a többié 10.000 alatt maradt. Jóllehet mindegyik rendelkezett olvasóteremmel, nyomtatott katalógussal, a tanárok és a hallgatók 500 kötetnél kevesebbet kölcsönöztek belőlük. A helyben olvasásról nincsenek statisztikák.

Az alsó fokú mezőgazdasági oktatási intézmények közül az 1880-as évek közepén öt földművesiskolának és négy vincellérképzőnek volt könyvtára, de csak kicsi, 100 kötetnél kevesebb állománnyal. Közülük a budapesti vincellérképzőt 1894-ben Állami Kertészeti Tanintézetté szervezték át, ez a mai Kertészeti Egyetem őse. Könyvtára az első világháború kitöréséig 4000 műből és 5000 kötetből álló, túlnyomóan német nyelvű, országos jelentőségű szőlészeti és borászati gyűjteménnyé fejlődött.

A katonai jellegű könyvtárak közül a legjelentősebb a Ludovika Akadémiáé. 1872-ben alapították. 1912-ben 18.416 kötetből és 4586 térképből állt. Több részlegre oszlott (tanári, parancsnoksági, ifjúsági, altiszti), a leggazdagabb a katonai szakművekből álló tanári nagykönyvtár volt. Ezt a budapesti helyőrség tisztjei és tisztviselői is használhatták.

A Ludovika Akadémia könyvtárától nagyságra nem sokkal maradt el a pécsi honvéd hadapródiskoláé. A gyűjtemény itt is több részből állt - tanári nagy- és kézikönyvtár, ifjúsági nagy- és osztálykönyvtár, legénységi könyvtár - az összes kötetszám 16.740 volt, de természetesen sok többespéldánnyal.

Középiskolai könyvtárak

A gimnáziumok és a reáliskolák könyvtárainak számát pontosan ismerjük, mert róluk különböző időben három statisztika készült, s ezek nagy egyezést mutatnak. György Aladár 1886-ban kérdőíves összeírás alapján 263 középiskolai könyvtárat sorolt fel, de a tanári és ifjúsági részlegeket külön számítja. Tanári könyvtár mindegyikben működött, ifjúsági csak 89 helyen, s innen az eredmény: 174 középiskolának volt könyvtára. Számszerűen majdnem ugyanennyit, 186-ot említ Morvay Győző jegyzéke, amelyik 12 évvel később az iskolai értesítők és a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 1896. évi jelentése alapján készült. Egyedül a rákospalotai Wagner-féle magániskolában hiányzott a könyvtár.

György szerint a tanári gyűjtemények összesen 1.637.243, az ifjúságiak pedig 350.132 kötetet számláltak. Ez azt jelenti, hogy a gimnáziumok, reáliskolák tanári könyvtáraiban átlag 8800, az ifjúságiakban 1882 kötetet őriztek. Középiskoláink tehát kitűnően voltak ellátva az oktatáshoz szükséges munkákkal, annál inkább, mert az állomány túlnyomó része szakmunkákból, tudományos folyóiratokból állt, az ifjúsági könyvtárakban pedig 15%-ban tankönyvekből és 85%-ban ifjúsági művekből, ajánlott olvasmányokból. Ez főleg annak köszönhető, hogy a fenntartók, a Kultuszminisztérium, a szerzetesrendek és az egyházak állandóan biztosították a megfeleli összegű beszerzési keretet.

Az állomány növekedése a századforduló után tovább tartott. A Magyar Minerva V. kötete szerint 1912-ben 187 iskolában 2.241.258 kötetet tartottak nyilván. Ehhez még hozzá kell adni a 28 felsőbb lányiskola 71.672 kötetét.

A kimutatásokból az is kiderül, hogy az állományt majdnem mindenütt külön szobában tartották. Tizenhat-tizennyolc könyvtár (Brassó, Esztergom, Igló, Kecskemét, Medgyes, Pozsony, Sopron stb.) nyomtatott címjegyzéket is megjelentetett. Az azonban súlyos mulasztás, hogy a gyűjteményeknek csak harmadrészéről, 93-ról készült katalógus.

A vidéki városok legnagyobb részében az iskolai könyvtárakon kívül más kulturális intézmény nemigen akadt, ezeknek kellett kielégíteni a tudományos érdeklődésű tanárok - ilyenek aránylag sokan tevékenykedtek az országban - olvasási igényeit, és ellátni a diákokat kötelező olvasmányokkal, szórakoztató művekkel. A közönségtől, a városi polgárságtól azonban mereven elzárkóztak. Morvay Győző Középiskoláink könyvtárai című, 1898-ban megjelent tanulmánya sajnálattal említette meg, hogy számukra "úgyszólván hozzáférhetetlenek".

A használt művek számát illetően kevés az adatunk, de György Aladár közölt néhány elgondolkoztató számot: a losonci állami gimnázium 14.504 kötetéből egész évben helyben 17-et olvastak, és 65-öt vittek kölcsön. A pozsonyi állami főreál 11.207 kötetéből helyben 7-et használtak, és 9-et kölcsönöztek ki. A hódmezővásárhelyi református gimnázium 10.300 kötetéből 43, illetve 537 kötetet olvastak. Szabó Ervin a főváros nép- és középiskolai könyvtárairól állapította meg, hogy "alig használják, és sokszor értékes könyvanyaguk szinte parlagon hever".

Természetesen az ellenkezőjére is akad sok példa. Ilyen a ceglédi gimnázium könyvtára, s ez elsősorban vezetőjének, Vajticzky Emánuel tanárnak az érdeme. Az ő fáradozásának köszönhető, hogy az állományban minden számottevő magyar író művei megtalálhatók voltak, a latin és a görög auktorok eredetiben is, fordításban is, például egyedül Platóntól 15 eredeti nyelvű és 15 magyarra fordított mű. A természettudományi rész is kora színvonalán állt. A tanári könyvtár állománya 1913-ban 3737, az ifjúságié 2734 kötet, 32 folyóiratra fizettek elő, külföldiekre is, emellett minden osztálynak külön kis könyvgyűjteménye volt. Forgalom: a tanári részlegben 19-en 975, az ifjúságiban 336-an 5975 kötetet olvastak. Az egy tanulóra jutó könyvek száma magas, 13-37 közt változott.

A besztercei evangélikus gimnázium 1550 körül keletkezett gyűjteménye ugyannak tanári és ifjúsági részlegből tevődött össze, összesen 29.068 kötettel (1912-es adat). A tanárokon, gimnazistákon kívül a város és környéke lakói is használhatták. 1885-ben a tanári részlegből 130-an 3604, az ifjúságiból 166-an 4000 kötetet vittek el otthoni olvasásra, 1912-ben pedig 3772 alkalommal 7921, illetve 2720 esetben 3871 kötetet.

A minisztérium az állomány összetételével hosszú ideig nem törődött, bár a Hivatalos Közlönyben >a századforduló idején több sorozatot és folyóiratot javasolt beszerzésre, így a Pallas Nagy Lexikonát, az Ókori Lexikon, Szalay József és Baróti Lajos munkáját: A magyar nemzet történetét, a Marczali Henrik által szerkesztett Nagy képes világtörténetet, a Magyar Nyelvőrt, a Századokat, a Történelmi Tárat. 1913-ban azonban megbízott egy nyugalmazott középiskolai igazgatót, Szemák István írót egy mintajegyzék kidolgozásával. Az Ifjúsági könyvtár jegyzék a középfokú iskolák könyvtárai számára nyomtatásban jelent meg, s a minisztérium minden iskolának megküldte két-két példányban.

A könyvtárosok jó munkájukért nem számíthattak különös megbecsülésre. Erre vonatkozóan egy adat: a budapesti VII. ker. állami főgimnázium igazgatója 1917-ben kérte a minisztériumtól, hogy az ifjúsági könyvtár kezelőjének buzgósága, lelkiismeretessége és sok munkája elismeréseképpen utaljanak ki 200-300 korona jutalmat. A minisztérium a kérvényt arra hivatkozva utasította el, hogy teljesítése esetén más iskola is előállhat hasonló javaslattal.

A szabad tanítás pécsi kongresszusán 1907-ben Móczár József gimnáziumi tanár beszélt a középiskolai könyvtárakat kezelő pedagógusok nehéz munkaviszonyairól. A könyvtár használatára nincs jogszabály, kezelőjüket azonban jogok nélkül is teljes anyagi felelősség terheli; munkájukért nem kapnak díjazást, órakedvezményt is csak kevés helyen. Olvasóterem sehol sincs, a kölcsönvett könyveket nehezen hozzák vissza. Sok becses munka hever parlagon. Nem ritka eset, hogy egy-egy drága művet az egyik tanár kívánságára beszereznek, az átlapozza, s utána tíz évig senki sem nyitja szét. Móczár megismételte Morvay korábbi javaslatát: az állam kis áldozattal valamennyi középiskola anyagát közkinccsé tehetné, ehhez csak olvasóterem kellene, továbbá a könyvtárak őreinek óraszámát leszállítani, s az állományt kiegészíteni a helyi kaszinók, társaskörök könyvgyűjteményeivel. Így könnyen ki lehetne elégíteni a városok közönségének olvasási igényeit is.

A javaslatot sok helyen nem lett volna könnyű megvalósítani, de legalább néhány városban meg lehetett volna kísérelni. Azonban nemcsak ez nem történt meg, a javaslatnak még ellenzője sem akadt, semmi visszhangja nem volt.

Népiskolai könyvtárak

A népiskolai könyvtárakról a korabeli statisztikák keveset beszélnek. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium jelentése szerint 1869-ben 870 népiskolában működött könyvtár. A hetvenes években a népkönyvtárakkal közösen akarták megszervezni az iskolák könyvekkel való ellátását. György Aladár többször idézett műve 207 népoktatási intézmény könyvtárát említette meg, ebben vegyesen szerepelnek elemi, polgári iskolák és tanítóképzők, nagyjából egyharmad-egyharmad arányban.

Az ifjúsági gyűjtemények értékét lényegesen befolyásolta a korabeli magyar ifjúsági könyvkiadás alacsony színvonalú "választéka". A Néptanítók Lapja 1878-ban közölte A népkönyvtárak számára ajánlható művek jegyzékét, amely visszatükrözi ezt a helyzetet, mert irodalmilag értékes művek mellett sok selejtes népiratkát is javasol. Az ajánlott műveket két csoportra osztja: könnyebbekre és olyanokra, amelyek az olvasó részéről már némi készültséget feltételeznek. Megtaláljuk benne Jókai, Cervantes, Andersen, Swift, Cooper nevét, egy-két mezőgazdasági művet, Jelky András és Washington életrajzát, néhány történelmi és földrajzi művet. A költők közül csak magyarok kerültek be a jegyzékbe: Vörösmarty, Petőfi, Arany, Tompa.

A tanítói könyvtárak tantervek, útmutatások, atlaszok mellett főleg pedagógiai jellegű kézikönyveket szereztek be.

Számottevő változás kezdődött a hetvenes évek végén: az iskolai és a népkönyvtárak különválasztása. Rendeletet hoztak a népiskolai könyvtárakról. A miniszter 1877-ben elrendelte, hogy az elemi iskolákban tanulókként fizetett 25 és a felsőbb iskolákban beszedett 50 krajcár beiratási díjat a könyvtárak fejlesztésére kell fordítani.

Ettől a rendelettől felbuzdulva Bács-Bodrog megye 1879-ben balul sikerült intézkedést hozott. Elrendelte, hogy mindenütt legyen iskolai és külön népkönyvtár, mégpedig úgy, hogy a népiskolai tanítói könyvtárakat alakítsák át népkönyvtárakká. E célra kell fordítani a 25 és 50 krajcár beíratási díjakat és a megye községei által minden ezer lakos után fizetendő évi 10-10 forintokat. Az összegyűlt pénzt azonban nem használták fel, tőkésítették, s úgy gondolták, hogy akkor szerveznek belőle könyvtárakat, ha jelentős összeggé növekszik. A világháborúig 400.000 korona gyűlt össze, s ez a háború alatt és után teljesen elértéktelenedett. A könyvtárügynek semmi haszna nem származott belőle.

Több más megye is hozott hasonló határozatokat. Pest megyében például azt rendelték el, hogy "könyvtárak létesítése végett minden község harminc éven át házi költségvetésébe oly összeget vegyen be, mely a községi birtokosok által fizetett egyenes adó egy százaléka ötödrészének felel meg".

Noha ezeknek a rendeleteknek a nyomán nem alapítottak könyvtárakat, a fejlődés ettől kezdve mégis lényegesen meggyorsult. A könyvtárak száma 1881-ben 4444-re, 1884-ben 6135-re nőtt.

A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumot eleinte csak a falusi iskolák jogi és pénzügyi problémái érdekelték, bár Hivatalos Közlönyében - a középiskolákhoz hasonlóan - néha ajánlott részűkre beszerzendő könyveket és sorozatokat, így Benedek Elek Magyar mese- és mondavilágát, a Pallas Nagy Lexikonát, az Ágai Adolf által szerkesztett Kis Lapot, az Iparosok olvasótárát, a Magyar Könyvtár több füzetét. 1904-ben azután tanárokból, írókból Népiskolai Könyvtárakat Intéző Bizottságot szervezett. (Tagjai közé azonban tanítót nem neveztek ki.) Ennek feladata lett volna a központi irányítás, a módszertani tanácsadás, a könyvtárosképzés. Működése a gyakorlatban kizárólag az ifjúsági könyvtárakba beszerezhető művek elbírálására szorítkozott: nincs-e bennük izgatás, valláserkölcsi szempontból kifogásolható rész, értékesek-e a hazafiság, nemzeti érzés ápolása tekintetében, nyelvük, stílusuk magyaros-e.

A Bizottság 1903-ban 923 iskolában vizsgálta át az állományt, és megállapította, hogy a meglevő 100.000 kötetnek csak a fele tartható meg. A következő esztendőben kiadott egy annotáció, azaz ismertetés nélküli ajánló könyvjegyzéket, s ezt 1909-ben és 1912-ben pótjegyzékek követték, majd 1917-ben életrajzi jegyzetekkel, magyarázatokkal kiegészítve újból megjelentették.

A válogatás jónak mondható, a névsorban Mikes Kelementől Bródy Sándorig, Krúdy Gyuláig, Tömörkény Istvánig minden jelentősebb magyar író szerepel, a külföldiek közül pedig Andersen, Campe, a Robinson átdolgozója, Cervantes, Cooper, De Amicis, Kipling, Nansen...

1907-1908-ban 3687 tanítói könyvtárban 488.595 és 4873 ifjúságiban 968.000 kötetet tároltak. Az állami iskolákban minden három iskola közül kettőben működött tanítói és majdnem mindegyikben, tíz körül kilencben, ifjúsági könyvtár. A felekezeti iskolaügyben jóval rosszabb volt a helyzet, mert négy és fél iskolára jutott egy tanítói és három és félre egy ifjúsági könyvtár.

A statisztika azonban megtévesztő, mert ezek az úgynevezett iskolai könyvtárak egyike-másika csak "tankönyvek kisebb-nagyobb készleté"-nek volt nevezhető. Ha legalább húsz kötet összegyűlt, már külön gyűjteményként vették számba. Az átlagállomány nem haladta meg a 135 kötetet. A városi iskolák kétszer annyi kötetet birtokoltak, mint a falusiak, több ezer kötetes állomány is előfordult. Pest megyében viszont a tanfelügyelő jelentése szerint 185 könyvtár működött, 6168 művel, egy-egy könyvtárra tehát itt átlagosan csak 33 mű esett.

Használatukról alig van adatunk. Ritkaság az olyan hely, mint a hódmezővásárhelyi Gorza-tanya népiskolája, amelynek kölcsönzési naplója ránkmaradt. Kezdetben tekintélyes forgalmat bonyolított le - a szülők is kölcsönözhettek -, de ez fokozatosan csökkent, mert a kis, alig százkötetes állományt hamar kiolvasták. Az 1905-1906-os tanévben 70 olvasó 485 művet, 1909-1910-ben 52-en 295 művet és 1911-1912-ben csak 9-en 73 művet vettek kölcsön.

A népiskolai gyűjtemények hatékonysága függött az állomány nagyságától, összetételétől, és még inkább a könyvtáros-tanító egyéniségétől. Közülük számosan a népoktatás apostolainak nevezhetők, mindent megtettek, hogy a gondjaikra bízott gyermekekből olvasó embereket neveljenek. Ám az ellenkezőre is bőven akad példa. Egy, talán nem gyakori, de jellemző eset: egyik elemi iskola igazgatója egy könyvtárosnak követendő példát ajánl: "A gyermekekkel azért van annyi baj a könyvtárakban, mert ők választják ki, hogy mit olvassanak. Nálunk egyszerűbb a kezelés. Nem sokat kérdezünk, hanem adunk egy könyvet a fiúnak, olvassa azt." Sok iskolában még rosszabb volt a helyzet, a könyvtárat kényelmi okból teljesen elzárták a diákok elől.

A kimutatások szerint a használók túlnyomó többsége a tanulók közül került ki, számszerűen 276.200, ezenkívül 60.000 más olvasó vette kezébe az ott őrzött műveket.

A statisztika hitelességében azonban kételkedni lehet. Nem valószínű, hogy a könyvtárakat néha kényszerből kezelő, elég rossz kereseti viszonyokkal rendelkező, külön javadalmazást nem élvező, sokszor házi és gazdasági munkával megterhelt falusi tanító-könyvtárosok pontos statisztikát vezettek volna. A jelentett számok egy része csupán becslések felfelé kerekített adatai. Volt olyan iskola, ahol a lehetséges olvasókat jelentették be tényleges olvasónak, azaz az összes tanulót.

Gondolkozásra késztet Apponyi Albert kultuszminiszternek 1908-ban a főigazgatóságokhoz és a tanfelügyelőkhöz intézett körrendelete: az országos közoktatásügyi tanácstagok jelentései alapján meggyőződött arról, hogy az iskolai könyvtárakat "a tanulók alig használják", és ezért nyomatékosan felhívta a tanítók figyelmét az olvasási kedv felélesztésének fontosságára.

Wlassics Gyula kultuszminiszter 1902-ben elrendelte, hogy minden állami és községi népiskola szervezzen ifjúsági könyvtárt. Felállításukra, fejlesztésükre a tanulóknak 50 fillér beíratási díjat kellett fizetniük. Nagyon hamar kiderült azonban, hogy ez az összeg alig elegendő néhány munka beszerzésére. Ezért a Minisztérium engedélyezte, hogy az iskolák saját költségvetésükből fedezzék a könyvvásárlás költségeinek egy részét.

Végül egy táblázat a népoktatási intézetek állományának nyelvi megoszlásáról: magyar 65,55, német 28,46, francia 1,13, angol 0,27, latin 2,58, egyéb vagy több nyelvű 2,01%. Ebből az derül ki, hogy a szlovák, román, szerbhorvát, rutén tanulók az iskolai könyvtárakban anyanyelvükön gyakorlatilag semmit sem olvashattak.

A népkönyvtárügy kezdete

A kiegyezés után nehéz, de fontos feladat volt a kevés iskolát végzett falusi lakosság műveltségének emelése. Ennek egyik hatékony tényezője lett volna a kulturális központoktól távol eső települések közművelődési könyvtárakkal - akkori szóhasználattal népkönyvtárakkal - történő ellátása, s a lakossággal való megkedveltetése.

Eötvös is így gondolkozott. Általa ismételten hangoztatott és könyvünkben már idézett véleménye szerint az állam minden hatalma elégtelen a népnevelés hathatós fellendítésére, mert "a népnek csak magának lehet önmagát nevelni". Sajnos, második minisztersége is csak rövid ideig tartott, s így sok egyéb, hasonlóan fontos közoktatási teendői mellett nem tudott időt és fáradságot fordítani népkönyvtárak létesítésére. Erre pénz sem állt rendelkezésére. Csupán egy felhívást bocsátott ki népnevelési intézetek alapítására, hangsúlyozva, hogy ezeket könyvtárakkal is el kell látni, mert máskülönben nem tudnak eredményes munkát végezni.

Felhívásának hatására egy ideiglenes népoktatási szövetség alakult. Ez a népművelési intézetek számára alapszabály-tervezetet készített, s ennek 6.§-a szerint "helyenkénti körülmények szerint választott könyvekből s a művelődést előmozdító egyébfajta eszközökből könyv- és gyűjteménytárakat fognak alapítani".

Sajnos, a felekezeti széthúzás, a féltékenység s a közöny miatt két év alatt összesen csupán 20-25 ilyen egylet alakult, s ezek működése is a legcsekélyebbre korlátozódott.

Sipőcz Ferenc tanító a Néptanítók Lapja 1868-as 1. számában felhívta kartársai figyelmét olvasóegyletek szervezésére, mert a tanítónak tovább kell művelnie magát. Az alapításra - szerinte - már 3-4 tag is elegendő. Arra nincs adat, hogy felhívásának bármi eredménye lett volna.

Schwarcz Gyula képviselő 1872. január 15-én javaslatot terjesztett a képviselőház elé: A vallás- és közoktatásügyi, valamint a belügyminiszter hívja fel a törvényhatóságokat, s ezek útján a községeket, hogy "a közművelődés minél nagyobb mérvben s minél sikeresebb terjeszthetőségére" nyilvános könyvtárakat alapítsanak, s a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium törvényjavaslatot terjesszen elő ezek államsegélyben való részesítéséről. Semmi sem történt.

A népkönyvtárak szervezésére az első komolyabban vehető mozgalom az 1870-es évek közepén indult meg. Türr Istvánnak, Garibaldi tábornokának elnöklete alatt 1875-ben megkezdte működését a Népkönyvtárak Alapítására és Terjesztésére Alakult Központi Bizottság. Ez elnevezését később Iskolai és Népkönyvtárakat Terjesztő Bizottságra változtatta.

A mozgalom lelkes hívéül szegődött egy fiatal író, Dolinay Gyula, több ifjúsági lap szerkesztője. 1878 szeptemberében Iskolai és Népkönyvtár címmel egy új, havonta megjelenő folyóiratot indított, s ezt a népkönyvtári bizottság hivatalos lapjának ismerte el. Ebben jelent meg a bizottság 1876-ban kiadott szervezési utasítása, amely kimondta, hogy a "népkönyvtárak felállítása a népoktatási intézményekkel szerves összeköttetésben történjék... A népkönyvtárak szorosabb értelemben véve tisztán csak az elemi népiskolát végzett felnőtt egyének számára állítandók, s így a népkönyvtárak alapítása alkalmával sem a tanuló ifjúság sem az úgynevezett értelmiség, sem pedig a magasabb oktatásban részesült ifjúság igényei nem veendők tekintetbe". Alapításukkor javasolja, hogy "a tanító mindenekelőtt hasson oda, hogy, mint a törvény rendeli, bármily csekély iskolai könyvtár legyen. Ezután a legfelsőbb osztályok növendékeinek... adjon oly könyveket, melyeket a szülők is hasznosan s gyönyörködve olvashatnak". Ha kérnek, adjon a szülők számára is olvasmányt, és ha ily módon öt felnőtt egyént nyert meg, beszélje rá őket, hogy fizessen mindegyik 20 krajcárt, ezért rendeljen meg folyóiratokat, s ha már húszan vannak, kérjen számukra a községházában olvasóhelyiséget. Az ily módon beszervezettektől - az első elgondolás szerint - havi 10 krajcár tagsági díjat kérjenek. Az összeg túlnyomó részét könyvbeszerzésre szánták, hatodát pedig az év végén a könyvtáros-tanító kapja tiszteletdíjul.

Később az olvasók által fizetendő tagdíjról nem esett szó. A szükséges anyagiakat máshonnan próbálták előteremteni. Elsősorban a népiskolai tanulók beiratkozási díját akarták felhasználni, tanulónként 10, 20, illetve 50 krajcárt, hiszen a minisztérium ennek beszedését könyvtárfejlesztési célból rendelte el. Számítottak arra is, hogy a községek is támogatják a mozgalmat legalább évi 15-20 forinttal. Az Arad megyei Ágya község tanítója például javasolta, hogy minden adóforint után 1 krajcárt áldozzon a falu erre a célra, így évente 12 forint gyűlne össze. Néhány megye rendeletet hozott, hogy a községek a fizetett egyenes adó arányában áldozzanak pár forintot. Heves megye 5-20 forintban szabta meg ezt az összeget. Egyúttal azt is elrendelte, hogy egy személy egyszerre csak egy könyvet kaphat kölcsön, ezt is csak két hétre.

A tervezgetések nagyon naivak voltak, ebből a pénzből - ha ugyan befolyt volna - csak nagyon kevés könyvet lehetett beszerezni. Dolinay szent ugyan elég, ha kezdetben 50-60 jó könyv gyűlik össze, de ha csak 5-6 van, akkor se várjanak a megnyitással. Nem gondolt rá, hogy még a 100 kötetes állomány is kevés, ha hiányzik az utánpótlás. Ily módon a népkönyvtári eszmét csak lejáratni lehet.

Az Iskolai és Népkönyvtárban közölt egyik cikkében Dolinay azt fejtegette, hogy a hatvanas évek végén szervezett népkörök, olvasókörök azért buktak meg, mert a népnek nincs érzéke az olvasáshoz. Ezért javasolta, hogy a könyvek megszerettetését, az olvasási kedv ébresztését külön tárgyként illesszék be a népiskolák tantervébe, hogy tanítsák meg a népet "szellemi képességeinek használatára". Megokolja azt is, hogy az iskolai és a népkönyvtárat miért akarja összekapcsolni: az elemiből 10-12 éves korára kerül ki a gyermek, a népkönyvtári olvasás viszont legkorábban a 18. évben kezdődik. A kettő közt nagy az ugrás, amit az iskolában tanultak, azt 18 esztendős korukra elfelejtik. Talán hangsúlyozni sem kell, hogy javaslatát nem tárgyalták meg.

A nép azonban, vagy legalább egy része, mégis olvasott, főleg ponyvairodalmat, rémtörténeteket, boszorkányhistóriákat. Nehogy ilyen könyvek is bekerüljenek a népkönyvtárakba, Dolinay a könyvtárosok tájékoztatására folyóiratában ajánlójegyzéket is közölt, a könyveket két csoportra osztva, az első könnyen megérthető, a második az olvasók némi előképzettségét igénylő műveket tartalmazta. Szerény jegyzék volt, az elsőben 59, a másodikban 22 tételt sorolt fel, igaz ugyan, hogy a művek száma ennél jóval nagyobb, mert a Történelmi könyvtár 17 füzetét, Jókai 6 regényét csak egy-egy tételnek számította. Az összeállítás legtöbb tétele szerepelt a Néptanítók Lapja 1878 januári számában közölt ajánlójegyzékében.

Több író javasolta "közművelődési csarnokok" - mai szóhasználattal kultúrházak, művelődési otthonok - létesítését. György Aladár szerint ezekben kell 3-4 helyiség könyvtári, iskolai célra, egy-egy nagyterem előadások, táncmulatságok, hangversenyek tartására. Ez a javaslat sem talált meghallgatásra.

Az Iskolai és Népkönyvtár 1879 közepén - tízhavi fennállás után - pártolás hiányában megszűnt, s a következő esztendőben az Iskolai és Népkönyvtárakat Terjesztő Bizottság is feloszlott. A mozgalomnak voltak olyan elgondolásai is, amelyeket ma helytelennek tartunk, de komolyabb eredményeket az általános közöny, az akkori gazdasági, művelődési és politikai viszonyok közt máskülönben sem érhetett volna el. Célja azonban nemes volt, mai közművelődésünk sem törekedhet másra, mint arra, hogy "a nép képzését egész életen keresztül általánosítsa".

Érdekes lenne tudni, hogy számszerűen milyen eredményeket ért el a mozgalom, de erre nézve csak egy adatot találunk Dolinay folyóiratában: 1879-ben az iskolai és népkönyvtárak együttes száma 2988. Ez első hallásra szép szám, de többségük csak kevés kötettel rendelkező iskolai könyvtár lehetett, sőt elég sok csupán nevelői könyvtár.

Részletes adataink csupán Nyitra megyéről vannak. Ennek tanfelügyelője, Libertiny Gusztáv ugyanis 1883-1884-re vonatkozóan kimutatást készített. A megye 452 községe közül 172-ben volt iskolai és népkönyvtár, de ő sem közli, hogy ezek közül melyik iskolai könyvtár. Többségük valószínűleg egyesítette a két típust. Állományuk rendkívül szerény volt, a 172 gyűjtemény közül 19-ben csak 10-20 darab volt, 69-ben 21-50, a 300 darabot 8 könyvtár, az 500 darabot pedig csak Galgóc múlta felül, 651 kötettel, és kimagasló teljesítményként Szakolca, 4230 kötettel.

A múzeumok és könyvtárak országos tanácsa és főfelügyelősége

A múlt század nyolcvanas éveiben a művelődéspolitika irányítói közt is kezdett már meggyökeresedni az a nézet, hogy a tudatlanság ellen nem elég egyetlen fegyver, az iskola, hanem az onnan kikerült embert is segíteni kell, s erre a célra a tudományos és szakkönyvtárak nem alkalmasak, tehát népkönyvtárakat kell alapítani.

A közgondolkozás megváltozásának első jele volt 1884-ben az Erdélyrészi (későbbi nevén Erdélyi) Magyar Közművelődési Egylet - általában csak nevének kezdőbetűivel emlegették: EMKE - alapítása. Ez rögtön megalakulása után népkönyvtári albizottságot választott, amely feladatául a népkönyvtárak létesítését kapta. Számukra a következő irányelveket tűzte ki: 1. Gyűjtőkörükből ne zárják ki sem az erotikai elemet, sem a komolyabb gondolkozáshoz illő könyveket. 2. A könyvek legyenek hazafiasak, erkölcsnemesítők és ízlésfejlesztők, óvakodjanak a vallásos érzés megsértésétől. 3. Az ajándékba kapott könyvekből csak a fenti feltételeknek megfelelő és érdemes műveket tartsák meg. 4. A könyvek erős kötésben, kész katalógusokkal küldendők a községekbe.

Az EMKE összeállított egy 130 címet tartalmazó mintajegyzéket. Az ebben felsorolt művekből minden évben 80-120 forint közti beszerzési áron kis egységcsomagokat küldtek szét a falvakba, hogy ebből az állományból népkönyvtárakat tudjanak szervezni. Az első, 1888-ban szétosztott 13 kollekciót 1908 végéig további 219 követte. Ebből 62-re államsegélyt is kaptak.

Az EMKE példáját - kisebb mértékben ugyan - utánozta a Felvidéki, a Délmagyarországi és a Dunántúli Magyar Közművelődési Egylet. Meg kell azonban említeni, hogy ezek nem sok anyagi áldozatot hoztak, mert a felvidéki egylet ugyan 20 könyvtárat a saját erejéből létesített, de a másik kettő kizárólag államsegélyre támaszkodott.

A Dunántúli Közművelődési Intézet kezdeményezésére a közművelődési, irodalmi és tudományos egyesületek Országos Múzeum- és Könyvtárbizottságot szerveztek. Az alakuló ülés 1894. április 27-én a községi könyvtárak szaporítását, az iskolai könyvtárak gyarapítását, az elhanyagolt könyvtárak összeírását, rendezését és katalogizálását, minta-könyvtárjegyzék készítését, könyvtárosi tanfolyamok szervezését és országos felügyelőség létrehozását tűzte ki feladatául.

A bizottság megalakult, de tevékenysége egy ideig arra szorítkozott, hogy a titkárnak megválasztott Porzsolt Kálmán újságíró beutazta az országot, összegyűjtötte a különböző intézmények adatait, tervezett egy mintajegyzéket, a jegyzőket buzdította könyvtáralapításra, felszólításokat küldött fürdőkönyvtárak létesítésére, és két ízben értekezletet tartott több könyvtárossal. Agitációjával csak csekély hatást ért el: Nyitra megye közgyűlése megszavazott 20.000 forintot nyilvános könyvtár és múzeum céljára, Tiszafüreden és néhány más helyen fürdőkönyvtárat nyitottak.

A könyvtárügy irányítása már a kiegyezés után a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumnak a feladata lett volna, de ezzel behatóan csak a közművelődési egyesületek mozgalmának hatására kezdett foglalkozni. 32.538/1894. VKM. számú leiratában helyeselte a Bizottság működését, és javasolta, hogy alakítsa ki a gyakorlati szükségletnek megfelelő szervezetet, mert "a könyvtárak jövő fejlődése főleg attól függ, hogy a társadalom mennyire fogja azokat felkarolni". Legérdemesebb feladata az, hogy a társadalmi tényezők érdeklődését és áldozatkészségét állandósítsa és fokozza. A szakszerű ellenőrzés is ebben a keretben oldható meg a legcélszerűbben.

Ennek megfelelően a bizottságot 1897-ben átszervezték a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsává (a továbbiakban: Tanács), és hivatalosan is a könyvtárügy egyik irányítója lett. Tagjai a közművelődési, irodalmi és művészeti egyesületek képviselőiből, a nagy múzeumok és könyvtárak, valamint az illetékes minisztériumok kiküldötteiből állt. Feladatává tették a népkönyvtárak alapítását, számukra szabályzat és mintajegyzék szerkesztését, az államsegély elosztását és a rendszeres gyarapítás biztosítását.

Emellett a hivatalosan társadalmi, de valójában állami irányítású szerv mellett vele egyidejűleg alapították a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségét (a továbbiakban Főfelügyelőség). Ez teljesen a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium fennhatósága alá tartozott, s így ettől kezdve beszélhetünk a könyvtárak állami felügyeletéről.

Országos főfelügyelővé a történetíró Fraknói Vilmos akadémikust nevezték ki, helyettesévé Szalay Imrét, a Nemzeti Múzeum főigazgatóját. A felügyelők muzeológusok és könyvtárosok lettek: Fejérpataky László, Hampel József, Horváth Géza, Krenner József, Kammerer Ernő és Radisics Jenő. A szakmai ismerettel bíró felügyelők kinevezését a minisztérium megtartatta saját hatáskörében.

A Főfelügyelőség szervezésének fő célja az volt, hogy "a hazánkban létező és létesítendő nyilvános és közhasználatra szánt állami, törvényhatósági, községi, felekezeti és társadalmi összes gyűjtemények között a rendszeres gyarapítás, a tudományos alapra fektetett egyöntetű berendezés, az avatott igazgatás és csereviszony szabályozása révén mentől szorosabb összeköttetés létesüljön, s az ország különböző részein elszórt, megőrzésre és megismertetésre érdemes gyűjtemények anyaga a nemzeti tudomány és művészet közös kincse s a nemzeti művelődés egységes forrása legyen". (A szabályzat 6. §-a.)

Ezekből a célkitűzésekből nem sok valósult meg. A Főfelügyelőség tevékenysége az államsegélyek szétosztásában, a tervezett múzeumépítések elbírálásában, szűk körű tanfolyamok rendezésében, néhány szakkönyv és egy folyóirat kiadásában, továbbá nem kötelező erejű javaslatok hangoztatásában merült ki. Felügyelete általános sem volt, csak arra a 78 könyvtárra terjedt ki, amelyek önként elfogadták irányító szerepét, s ennek fejében segélyeket, könyv- és egyéb adományokat kaptak.

A könyvtárügy központi irányítása ennek következtében a felszabadulás utánig túlnyomórészt megoldatlan feladat maradt. Hiányzott a katalóguskészítés szabályozása, a rendszeres módszertani útmutatás, az egymás közti állománycsere, a gyűjtőkörök megállapítása és szétválasztása. Ennek egyik káros következménye volt, hogy ugyanazt a drága külföldi munkát két vagy több intézmény is beszerezte, ugyanakkor más, esetleg fontosabb munka megvételére nem maradt pénz. Az olvasók a gyűjtőkörök elhatárolatlansága miatt sokszor nem tudták, hogy hová forduljanak, ha egy könyvet vagy folyóiratot kerestek.

A Főfelügyelőség és a Tanács közös javadalmazása szerény keretek közt mozgott, az első három évben a tudományos és népkönyvtárakra fordítható összeg 45.000 koronát tett ki. (Ugyanekkor lóversenyek támogatására 89.505 koronát áldoztak.) Ez az összeg később fokozatosan emelkedett, de 1913-ban sem sokkal haladta meg a 140.000 koronát. Ebből kellett 78 városi, megyei könyvtárat, sok múzeumot és 1200 népkönyvtárat támogatni.

A rendelkezésre álló pénzt 1912-ben a következőképp használták fel:

új népkönyvtárak alapítása51.120 korona
közművelődési és könyvtári egyesületek segélyezése72.500
gazdasági és népkönyvtárak kiegészítése3.600
régebbi könyvtárak gyarapítása, javítási költségei2.176
30 kötetes vándorkönyvtárak alapítása2.000
kezelők jutalmazása6.000
Összesen137.396

A népkönyvtárak

A századfordulótól kezdve egyre gyorsuló ütemben szaporodtak a népkönyvtárak. A Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa meghatározta céljukat: jó, irányzatosság nélkül összeválogatott anyaggal szórakoztassák a népet. Legyenek alkalmasak arra - mint Gulyás Pál, a Múzeumi Könyvtár dolgozója írta -, hogy "a magasabb fokú iskolai képzést nem nyert egyének kedélyét nemesítsék, bennük a tudás vágyát és a közélet iránti érdeklődést felkeltsék, vagy őket kellemesen szórakoztassák". A népkönyvtár - folytatta - "az egyházhoz és az iskolához hasonló jelentőségű, általános népművelői intézmény, mely általában megerősíti és kiegészíti az egyház és iskola tevékenységét".

A népnevelő célon felül az alapítók előtt egy második, nem hangoztatott cél is lebegett. A nehéz megélhetési viszonyok, az általános nyomor, az idényszerű és az általános munkanélküliség miatt egyre jobban terjedt a szegényparasztság közt az agrárszocializmus, a földosztás követelése, a munkásság körében pedig a szociáldemokrata szervezkedés, s ezzel együtt a munkaidő csökkentéséért, a társadalombiztosításért, a munkakörülmények javításáért és az általános választójogért indított küzdelem. Az adminisztratív védekező eszközök nem bizonyultak elegendőnek a szocialista eszmék terjedésének megakadályozására, s ezért az államhatalom ideológiai síkon is megpróbálta a védekezést. Ennek egyik formája volt a hatósági népkönyvtárak szervezése. Wlassics Gyula, a Múzeumok és Könyvtárak Országos Szövetségének elnöke állandóan a "pártatlanság"-ot hangsúlyozta, s azt, hogy a könyvtárak csak az egyetemes művelődést szolgálhatják, s ezért nem állhatnak a felforgató elemek terrorizmusának szolgálatában.

A legtöbb népkönyvtárat a Tanács szervezte, részben közvetlenül, részben a közművelődési egyletek útján. Ez utóbbiak egyre növekvő, bár így sem jelentékeny összegeket kaptak e célra, a világháború kitörése előtt mindegyik évi 40.000 koronát.

A falvaknak, a városok külterületeinek, ha gondoskodtak valamilyen helyiségről és kezelőről, 2000, 1000, 500, 400 és 300 korona értékű könyvekből álló egységcsomagokat küldtek, és mellé ládákat a kötetek elhelyezésére. Ilyen egységcsomagokkal a már meglevő gazdaköröket, népköröket és más egyesületeket is támogatták, ha vezetőik nem tartoztak a radikális eszmék hívei közé. Tájékoztatásul: a népkönyvtárakba ajánlott kötetek átlagára 2,80 korona volt. Ez azt jelentette, hogy a 300 koronás típus 107, az 1000 koronás 357 kötetből állt.

A Tanács reménykedett, hogy a hatóságok, a községek vezetői anyagilag segíteni fogják az oda telepített könyvtárakat, ez azonban csak kivételes esetekben történt meg: az egész országban összesen 55 (!) község állított be költségvetésébe néhány koronát a könyvtár fejlesztésére. A Tanács a hatáskörébe tartozó 730 népkönyvtár közül 41-nek, vagyis 5,6%-nak adott összesen 9733 korona segélyt állománykiegészítésre, s ez 238 koronás átlagnak felel meg, a tőle független könyvtárak közül pedig 14-et részesített átlag 44 korona adományban.

Kölcsönzésre alkalmas helyet azonban - mivel ez nem került pénzbe mindenütt biztosítottak az iskolában vagy a községházán. A Magyar Minerva kimutatása szerint 2026 népkönyvtárból 1208-at iskolában helyeztek el.

A kis gyűjtemények kezelésével főleg tanítókat bíztak meg, és nekik ezt a feladatot a legtöbb esetben anyagi ellenszolgáltatás nélkül kellett elvállalniok. Évente legfeljebb 40-50 könyvtárkezelőnek adtak csekély, 50-100 korona jutalmat.

A Tanács javasolta, hogy mindenütt alakítsanak fejlesztéssel foglalkozó könyvtárbizottságokat. Ebben kapjanak helyet az elöljárók, tanítók, lelkészek, orvosok, s ezenkívül válasszanak be kereskedőt, iparost, földművelőt is. A nyitvatartási időt a helyi szokásoknak megfelelően állapítsák meg, erre legalkalmasabbnak sok helyen a "templomozás" utáni időt találták. Helytelen volt az a hivatalos rendelkezés, hogy csak 16 éven felüliek iratkozhatnak be, mert így az olvasásra leginkább nevelhető réteg, a 12-16 évesek tábora kimaradt a könyvtárhasználatból.

A Tanács irányelvei közt olvashatunk úgynevezett teljes népkönyvtárakról, amelyekhez tágas raktár tartozik, és 3 olvasószoba, egy a könyvek, egy a hírlapok használói és egy az ifjúság részére. Ilyenek felszerelésére azonban hiányzott a pénz. A másik fajtában, az úgynevezett "csonka" népkönyvtárakban a helyben olvasásra egyetlen helyiség sem szolgált. Ezeknek is két fajtája volt, az egyik állandó, egy helyen működő intézmény, a másik vándorkönyvtár, amelynek állományát a kisebb falvak egymás közt 2-3 évenként kicserélték.

Az első világháborúig a különböző szervek összesen 2026 típuskönyvtárat alapítottak. Ezek - nem beszélve a később tárgyalandó munkásgimnáziumokról - elsősorban a falusi lakosság politikai és kulturális nevelését szolgálták.

Az akcióval párhuzamosan a Földművelésügyi Minisztérium 3815, átlag 120 kötetből és füzetből álló gazdasági könyvtárat hozott létre, 447.708 kötet és füzet összállománnyal. Túlnyomóan kevéssé értékes mezőgazdasági jellegű szakmunkákból álltak. Később az állományt - mivel csekély volt iránta az érdeklődés - 30-40 szépirodalmi munkával egészítették ki.

A Honvédelmi Minisztérium 1907 és 1909 közt hasonló gyűjteményeket ajándékozott altiszti és legénységi olvasókörök részére. Számuk valamivel meghaladta a százat. Forgalmukról hiányzanak az adatok.

A népkönyvtárak egyik különleges fajtája a munkásgimnáziumok mellett létesült. Ezek az intézmények esti iskolák voltak, egy-egy, már korábban meglevő elemi vagy középiskolához csatolva. Félig jótékony, félig politikai célzattal az Uránia Magyar Tudományos Egyesület alapította őket, szám szerint 47-et, ebből 10-et Budapesten. Mindegyik kapott könyvtárat, közülük a legkisebbnek, a miskolcinak állománya 95, a legnagyobbnak, a kassainak pedig 1275 kötetből állt.

A Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa a túlnyomóan nemzetiség lakta helységeket előnyben részesítette, itt magyarosítási célzattal több népkönyvtárat alapított, mint másutt, noha ezek látogatottsága érthető okból alacsonyabb maradt: a túlnyomóan magyarlakta vidéken átlagosan évi 1178 kötetet, a nemzetiségi vidéken pedig csak 733 kötetet kölcsönöztek ki.

A Főfelügyelőség és a Tanács a nemzetiségi népkönyvtárakat még a statisztikába sem vette fel. A Magyar Minerva 1915-ben kiadott V. kötete 2026 népkönyvtárat sorol fel, de egyetlen nemzetiségit sem említ, noha ilyenek is léteztek. Erdélyben a szász egyetemi hallgatók a szász községeknek jóformán mindegyikében szerveztek német népkönyvtárat, a román Astra közművelődési egylet pedig 1899 és 1912 közt 429 helységben alapított román gyűjteményt. Igaz, hogy ezek az utóbbiak kis könyvtárak voltak, 56 kötetes átlagállománnyal, összesített kötetszámuk alig haladta meg a 25.000-et.

A népkönyvtárak ügye - sajnos - megrekedt az első szakaszon, az alapításon, rendszeres fejlesztésükkel már nem törődtek, a folyamatos állománykiegészítés elmaradt, a Tanács és a Főfelügyelőség csak kevés helyen és ritkán adott további támogatást. Az állomány a legtöbb faluban még az 500 kötetet sem érte el, ezeket az érdeklődők hamar kiolvasták, és utána lecsökkent a forgalom. Ezt bizonyítja egyebek közt a Tanács irányítása alá eső intézmények forgalmáról készített statisztika:

ÉvKönyvtárak száma Ebből jelentést küldöttKölcsönzött kötetek számaÁtlagos forgalom könyvekben
1907544357 464.0431300
1909826552589.844 1069
19111158872725.210 832
191320261333 992.560744

A részletekre vonatkozóan érdemes megnézni néhány teljesen más vidéken fekvő 1000 koronás könyvtár kimutatását:

Helység Évente kölcsönadott kötetek száma
 1905 190619071908 1909
Alberti-Irsa536248263 7220
Kolozsborsa448195164 23471
Szigliget718603511 497279

Ha a könyvtárak néha kaptak kisebb könyvadományt vagy pénzsegélyt állományuk gyarapítására, ez azonnal visszatükröződött a statisztikában. A használók száma megnőtt, de a kedvező hatás nem tartott soká, a második évben újra visszaesés követte.

Más községekből hasonló, de néha sokkal kedvezőtlenebb adatok érkeztek. A Pest megyei főispán jelentése szerint 1910-ben az erzsébetfalvi népkönyvtárat csak 20, a fülöpszállásit 5, a szigetcsépit 5 és a taksonyit 11 olvasó látogatta, azaz a magyarul írni-olvasni tudó lakosság 0,20, 0,15, 1, illetve 0,4%-a vette igénybe.

1909-ben Ferenczi Zoltán a Tanács megbízásából sok intézményt látogatott meg, s a következőket tapasztalta:

a) A községi tisztviselők által gondozottak sokkal rosszabbul működnek, mint a tanítói kezelésben levők.

b) Az érdeklődés a könyvtárak iránt hamar megcsappan, mert állományukat nem frissítik fel.

c) Ezért javasolja egy központi könyvtár felállítását, amely az állomány kicserélését és pótlását intézi.

Hasonló szellemű az az emlékirat, amellyel a Tanács 1913-ban fordult a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumhoz. Megállapította, hogy a 23, ezer koronás könyvtár összforgalma az alapítás utáni évről, 1908-ról 1909-re, tehát a használat második évében 6078 kötettel apadt. Ennek okát az állomány fel nem frissítésének tulajdonítja. Ellenszerül ajánlja, hogy vidéken létesítsenek közművelődési házakat, és bennük központi könyvtárakat, és ezek gondoskodjanak az állománycseréről. Másik javaslata a képzésről szól: a könyvtárkezelőket szakfelügyelők instruálják, a nyári szünidőben pedig tanfolyamokon oktassák őket könyvtári ismeretekre.

A Tanács figyelmen kívül hagyta, hogy a legtöbb gyűjteményt tanítók kezelik, mégpedig gyakran nem lelkesedésből, ügyszeretetből, hanem engedelmeskedve egy 1897-es miniszteri rendeletnek, amely a tanítók kötelességévé tette, hogy a népkönyvtárak szervezésében és vezetésében részt vegyenek. 1300 népkönyvtár kezelői közül csak 63, tehát 5% kapott díjazást, s így a 95%-tól nehezen lehetett elvárni, hogy nyári szabadságát továbbképzésre használja fel.

A kis és fel nem frissített állományon kívül a népkönyvtárak gyér látogatottságának volt egy másik, talán még nyomósabb oka, az igényeket kielégíteni nem tudó könyvanyag. Ez - Szabó Ervin megállapítása szerint -, túlnyomórészt úgy van összeválogatva, mintha az olvasók valamifajta szellemi kiskorúak, szép dolgokra éretlenek és az élő világból kikapcsolt alvajárók volnának. Népies könyvek, a nép számára lepárolt irodalom, a gazdasági, társadalmi, politikai, vallási küzdelmek kényes kérdéseivel szemben a pártatlanság hazug mezébe öltözött és elavult tudomány - szóval amolyan szellemi gyámság alatt állóknak szánt szegényház koszt: ez a régimódi népkönyvtárak anyaga és programja".

Az állomány összetételéről jól tájékoztat a tanács által 1902-ben és 1905-ben kiadott mintakatalógus. A szépirodalomban kevés az Arany-, Shakespeare-, és sok a Herczeg-, Rákosi Viktor-, Szomaházy-, Beniczkyné Bajza Lenke-, Szabóné Nogáll Janka-, Verne-, May-, Cooper-, Ohnet-, Montespin-mű. Jelentéktelen magyar írókat javasol, mint amilyen Bánfi János, Böngérfi János, Büttner Lina... Marlitt három művel szerepel a jegyzékben, Tolsztoj kettővel. Hiányzik Dosztojevszkij, Gorkij, Victor Hugo, Zola, Anatole France. A gyermekirodalomban Gegus Ida, Hentaller Erna, Lőcsei Emma meséi találhatók.

Az ajánlott történelmi irodalom elég jó, tartalmazza egyebek közt Kossuth, Teleki Sándor, Garibaldi emlékiratait, Horváth Mihály magyar történelmét. A jegyzékben gyógynövényekről, méhészetről, baromfitenyésztésről több cím található, de nincs benne könyv a szociális problémákról, a magyar parasztlázadásokról, a kivándorlásról, a munkáskérdésről. A felsorolt egészségtani művek múlt századi, elavult salabakterek.

Gárdonyi Géza kérdezte 1906-ban a népkönyvtárakkal kapcsolatban: "Ér-e valamit a könyvtár, ha nincs benne könyv? Nincs azonban tíz olyan könyv sem, ami a népnek lenne írva, s ha van is, sok szalma mag nélkül."

A konzervatív Négyesy László irodalomtörténész 1907-ben a népkönyvtárak rosszul kiválasztott állományának hibájául rótta fel, hogy "népünk még Petőfit sem ismeri úgy, mint kellene. Arany nem jutott el a néphez, költészete megmaradt a műveltebb körök élvezetének, mialatt a nép Tatár Péter verseit olvasta".

Ehhez a "hivatalos" vonalhoz a tanács által alapított gyűjteményeken kívül sok más egyesület is alkalmazkodott, köztük számos iparoskör, például Budapesten, Békéscsabán, Cegléden, Csornán, Dunapatajon, Karádon, Kiskundorozsmán... Állományukat csak a mintakatalógusok által ajánlott művekkel gyarapították, csak a Vasárnapi Újságra, Képes Családi Lapokra, Új Időkre, Tolnai Világlapjára, Borsszem Jankóra, Ország-Világra és hasonló semleges világnézetű lapokra fizettek elő. Működésük elismeréseképpen a tanács ismételten küldött számukra kisebb-nagyobb könyvadományokat.

Két fővárosi intézmény előnyösen különbözött az országos átlagtól. Az egyik az 1891-ben alakult Budai Könyvtár Egyesület volt. Két részleget alapított, jól összeválogatott, értékes tartalmú könyvekkel, egy úgynevezett szakkönyvtárat, 10.518 kötetes állománnyal (1899-es adat), és iparosok és munkások részére egy 5000 kötetes népkönyvtárat, szépirodalmi és ismeretterjesztő anyaggal. Használatáért negyedévenként 50 fillért kellett fizetni. 1907-ben állományából 32.000 kötetet kölcsönöztek ki a látogatók, kilenctized részben középiskolai diákok.

Ez volt a századforduló idején a legjelentősebb társadalmi úton fenntartott közművelődési könyvtár. Először egy Toldy Ferenc utcai iskolában működött, 1902 után a Budai Vigadóba költözött, és öt kis fiókot is létesített kórházakban, kaszárnyákban (Fő utcai Nyúlkaszárnya, Helyőrségi Kórház, Pálffy és Radetzky laktanya). Működését a főváros egész területére ki akarta terjeszteni, de anyagi eszközei erre elégtelenek voltak. 1919-ben beolvadt a Fővárosi Könyvtárba, ennek lett 6. számú fiókja.

A másik intézményt az 1902-ben alapított Erzsébet Népakadémia tartotta fent. Állománya 1917-ig 10.786 műre, 12.333 kötetre szaporodott. A selejtes könyvek jóformán teljesen hiányoztak innen, a szépirodalomban nem a "hazafias" vagy "erkölcsös" tartalmat kereste, hanem az irodalmi értéket. Zrínyitől és Pázmánytól Móricz Zsigmondig és Adyig, Homérosztól Gorkijig a magyar és a világirodalom minden klasszikusa helyet kapott polcain. Jóformán az összes tudományszakról lehetett benne olvasnivalót találni. Az érdeklődők a konzervatív akadémikusoktól kezdve Kurafi Zsigmondnak, Madzsar Józsefnek, Pikler Gyulának és a szocialista-kommunista mozgalom külföldi képviselőinek, Marxnak, Engelsnek a műveit egyaránt kölcsönvehették. Nyomtatott katalógusa a szerzői betűrendbe beillesztette a különféle fogalmak tárgyszavait, címszavait, mindegyik után közölve a rá vonatkozó irodalmat. Ez a szótárkatalógusnak vagy keresztkatalógusnak nevezett forma jól informálta a tájékozatlan olvasót, segítségével könnyen és gyorsan találhatták meg az általuk keresett kérdésekről szóló irodalmat. Mindez elsősorban társadalmi munkában dolgozó könyvtárosának, Vörösváry Ferencnek, a Szabad Tanítás pécsi kongresszusa egyik fő rendezőjének az érdeme.

Aránylag fejlettek voltak hazánkban a börtönkönyvtárak. Megszervezésük érdekében már a reformkorban agitált Eötvös József. György Aladár sokszor említett statisztikai összeállítása 145 olyan letartóztatási intézetről, azaz börtönről tud, amelyik könyvtárat tartott fenn; Brassóról, Beregszászról, Csíkszeredáról, Désről és még 19 helyről adatokat is közöl. Az átlagos kötetszám 300-400 volt, Munkácson ugyan 2772 kötetet szereztek be, de ez csak 241 művet jelentett, mert egyes füzeteket 20-30 példányban vásároltak meg. Az állomány vallásos, erkölcsnemesítő és ismeretterjesztő művekből, iskolakönyvekből állt, a szépirodalom hiányzott. Kezelésükről a börtönlelkész, fogházfelügyelő, fegyintézeti tanító gondoskodott, forgalmukról nem készült kimutatás.

Érdemes megemlíteni, hogy 1881-ben Magyar könyvtár elnevezéssel külön vállalat jött létre, amelynek célja fogházi könyvtárak részére szolgáló füzetes kiadványok megjelentetése volt. Ezek kis példányszámban üzleti forgalomba is kerültek. Témájuk ismeretterjesztés és egy-egy erkölcsi kérdés taglalása volt. Megírásukban a tanító-nevelő célzat túlságosan előtérbe került, ezért nem arattak sikert. Kiadásuk már 1882-ben megszűnt.

A népkönyvtár fogalma és elnevezése egyébként Szabó Ervin és köre előtt annyira lejáratta magát, hogy az elgondolásuk szerinti népkönyvtárat az angol-amerikai public libraryk mintájára akarták megszervezni, és közművelődési könyvtárnak nevezni. A legnagyobb és a legtöbb vitát kiváltó ilyen intézményről, a Fővárosi Könyvtárról, külön fejezetben emlékezünk meg.

A Tanács által szervezett népkönyvtári hálózat tervezése és megvalósítása sok tekintetben hibásnak bizonyult, sok pénzt félig hiába fecsérelt el. De helyenként így is jó eredményeket ért el a népművelés területén, sok emberrel kedveltette meg az olvasást, sok emberbe oltott vágyat a több tudás megszerzésére.

Egyesületek, kaszinók, társaskörök könyvtárai

A kiegyezés után lassan ugyan, de egyre fokozódó ütemben nőtt az olvasás utáni vágy. Nagy számban alakultak művelődési egyesületek, kaszinók, társaskörök, gazdakörök, szakegyletek, amelyek tagjaik számára könyvtárakat is rendeztek be. Ezek a vidéki értelmiség, a jobb módú iparosok és kisebb mértékben - a nagygazdák olvasási igényeit elégítették ki; a kaszinókban leginkább a többi szórakozásból kizárt nőkét, mert a férfiak többsége beérte újságolvasással, vitatkozással, kártyával, biliárddal. Feleségeik, leányaik részére hazavitték a könyveket, mert az uralkodó középkorias előítélet még azt sem engedte meg, hogy a kaszinókban, könyvtárakban a nők számára külön szobák legyenek.

Ezekről a könyvtárakról pontos adatokat először György Aladár közölt. Szerinte 1884-ben 328 kaszinó, olvasóegylet, ipartársulat birtokában 396.617 könyv volt, és belőlük 25.022 olvasó 131.825 művet olvasott. Egy könyvtárra átlag 105 forintot költöttek, és átlag 76 olvasó használta.

Megjegyzések a statisztikához: György Aladár csoportosításában néhány olyan társaság is szerepel, amelynek gyűjteménye a szakkönyvtárak közé tartozik. Ilyenek a Földrajzi és a Természettudományi Társaság, a Mérnök- és Építészegylet. A használatra vonatkozó adatokat az egyesületeknek körülbelül fele nem küldte be, tehát a valódi szám itt nagyobb a közöltnél.

Az állomány 70,2%-a magyar, 24%-a német, 4,7%-a francia, angol és latin, 1,1 %-a egyéb nyelvű. Ezeknek az egyesületeknek a szerzeményezését nem irányította hatósági vagy egyéb magyarosítási törekvés, s így a nyelvi megoszlás azt tanúsítja, hogy szlovák, román, horvát olvasóegylet alig működött. A német művek magas számát indokolja egyrészt a sok városlakó német, főleg a Szepességben és Erdélyben, másrészt a múlt öröksége: a művelt emberek közül ugyanis sokan értettek németül, harmadrészt könyvkiadásunk, amely kevés magyar nyelvű ismeretterjesztő művet adott ki, s emiatt sokszor kényszerűségből idegen nyelvű könyvet kellett vásárolni.

A Magyar Minerva V. kötete, amely az 1912-1913. évi állapotról számol be, 516 egyesületi és társadalmi könyvtárról közölt adatokat, de az alacsony kötetszámmal rendelkező és a nem működő tetszhalott könyvtárakat nem említi meg. Az 516 könyvtárból mintegy negyvenet külön kell tárgyalni, mert gyűjteményük komoly tudományos jellegű szakkönyvtár volt (Orvosegyesület, Természettudományi Társulat stb.). Ezeket leszámítva fennállt 41 irodalmi, kulturális- és tanítóegylet, 113 ipari, kereskedelmi és gazdasági egyesület és 373 kaszinó, társaskör, önképzőegylet birtokában levő gyűjtemény.

A kaszinói könyvtárak közül a legnagyobb a - korábban már említett Széchenyi István által 1827-ben Pesten alapított Nemzeti Kaszinóé. Állománya 1885-ben 18 109, 1912-ben 28.353 kötet, benne klasszikusaink, a magyar tudományos irodalom legtöbb terméke, ritka hírlapok. Fejlesztésére sokat költöttek, a legtöbbet 1877-ben, 5273 forintot. A gyűjteményt tiszteletdíjas könyvtáros kezelte, háromféle katalógus tájékoztatott anyagáról, ám zárt jellegű volt, csak a tagok használhatták, s ők is csak helyben.

Cegléden a Kereskedelmi Ifjak Kaszinója beszerezte egyebek közt Darwin, Bebel műveit, a legtöbb modern külföldi klasszikust, Flaubert, Anatole France, Stendhal, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Turgenyev, Gorkij alkotásait. A ceglédi Népkör könyvtárát is csak dicsérni lehetett az 1880-as évek végén. 800 kötetből állt, és képviselve volt benne a reformkor és a szabadságharc írónemzedéke, köztük Jókai 200, Jósika 70, Vas Gereben, Eötvös 10-10 kötettel. Megvették a legfontosabb népszerű ismeretterjesztő műveket, a szabadságharccal kapcsolatos feldolgozásokat (Kossuth, Mészáros Lázár stb. emlékiratait). Sajnos, a fejlődés ezután megtört, az 1890 után beszerzett kötetek kispolgári bestsellerek, Beniczkyné 50, Ohnet 15 kötettel. Szakkönyvet ettől kezdve nem vásároltak.

Ezek azonban kivételek voltak, a kaszinói könyvtárak többségéről kevés jót lehet mondani, mert eléggé selejtes állománnyal rendelkeztek. A beszerzést gyakran irányította a hozzá nem értés, a sekélyes ízlés, a reklám, a könyvügynökök élelmessége. Mindenütt meglehetősen sok volt az ajándék, s ez természetesen tovább növelte a tervszerűtlenséget.

114 könyvtár, köztük éppen azok, amelyeket sokan használtak, nyomtatásban is kiadta katalógusát; ezek alapján következtetni lehet a többiek állományára is. A művek egytizednél nagyobb részét Paul Kock pajkos históriáinak, Xavier Montespin szentimentális történeteinek, Pierre Alexin, Ponson du Terrail fantasztikus, bűnügyi hátterű regényeinek magyar fordításai foglalták el. A bonyhádi polgári kaszinó 900 kötetet felsoroló jegyzékében Petőfitől csak A hóhér kötele szerepel, Mikszáthtól, Keménytől semmi, Ponson du Terrailtól viszont 5 regény, és sok a pápák bűneivel, szerelmi pikantériákkal, detektívhistóriákkal foglalkozó kötet. A mezőhegyesi méntelep kaszinójában 55 művet őriztek Beniczkyné Bajza Lenkétől, Vörösmartytól semmit. A tabi kaszinóban hiába keresték Kemény Zsigmondot, Paul Kock műveit azonban tömegesen vásárolták meg. A sort hosszan lehetne folytatni. Mindenesetre ebben könyvkiadásunk is hibás, mert más értékes művek helyett 192 regényt jelentetett meg Ponson du Terrailtól.

Szamaházy István író a 150 tagnál nagyobb létszámú és az átlagosnál jobb Veszprémi Polgári Társaskör példáján mutatja be 1883-ban a kaszinói könyvtárak állományát: "... nincs meg Arany János sem. Hiányzik Katona József Bánk bánja, az újabb magyar költői irodalomról pláne szó sincs. No de ez ellen azt a könnyen megcáfolható kifogást lehet tenni, hogy ha meg is volna, kevés akadna, aki elolvassa. Ámde a regény- és beszélyirodalom is, melyet a kisvárosi közönség leginkább fogyaszt, nagyon szánandó módon van képviselve. Jókai és Jósika megvan. Igaz. De hol lehet megtalálni Tolnait, Mikszáthot, Ábrányi Kornélt, Peteleit, Gyulai Pált, Vadnai Károlyt, Vértesi Arnoldot, s a műfaj sok egyéb jelesét." A külföldi szépirodalmat is csak rossz fordítású ponyvaművek képviselik. "Hol vannak Thackeray, Daudet és a többi jelesen fordított elbeszélés?" - kérdi Szomaházy.

A kisebb kaszinókban majdnem kizárólag regényeket olvastak. Ezért feltűnő, hogy a kiadott statisztikában viszonylag magas számban, 46%-kal, szerepelnek az ismeretterjesztő művek. Ez az arány annak köszönhető, hogy a városi és főleg a fővárosi egyesületek gyűjteményeit is ebbe a kategóriába sorolták.

Az ismeretterjesztő munkák közül a legtöbb, az egész állomány 9%-a történeti tárgyú, többségében hazafias, lelkesítő tartalmú, szabadságharcokkal foglalkozó mű.

Az egyesületi könyvtárak területi eloszlása teljesen egyenetlen. A Vas megyei Jánosházán például külön-külön könyvtárat állított fel a Berzsenyi Kör, a Társaskör, a Polgári Kör és az Önkéntes Tűzoltó Egylet. Az állomány mindegyikben egészen kicsi, 294, 209, 220 és 70 kötet. A négy helyen együttvéve sem haladta meg a kötetszám a 800-at, s így egyik sem lehetett életképes. Nagykőrösön a városi könyvtár mellett működött kaszinó, polgári kör, iparos olvasókör, iparos ifjúsági kör, egyenlőségi kör, főgimnázium, mindegyik külön könyvtárral, ezenkívül a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsától kapott állománnyal 14 olvasókör utcánként, falurészenként, tanyaközpontok szerint csoportosítva. Cegléden külön-külön gyűjteményt alapított a Népkör, az Iparos Ifjak Önképző Egyesülete, a kaszinó, a Kőműves Munkások Egyesülete, a Kereskedelmi Ifjak Kaszinója és még 5 helyi olvasókör.

Békéscsabán külön könyvtára volt a Múzeumegyesületnek, a gimnáziumnak, a felsőbb leányiskolának, a Magántisztviselők és a Kereskedelmi Alkalmazottak Egyesületének, a kaszinónak, három iparos olvasókörnek, összesen kb. 16.000 kötettel. Ezenkívül az Országos Tanács 1903-1910 közt a külvárosokban még 10 népkönyvtárat alapított.

Ugyanekkor Újpest 55.000 lakosának a katolikus legényegylet és egy polgári iskola összesen 923 kötetével kellett beérni. Erzsébetfalva 31.000 főnyi népességének olvasási igényeit egy iparoskör és egy iskola 595 kötete próbálta kielégíteni.

A felhalmozott példák meggyőzően bizonyítják, hogy könyvtáraink mennyire önkényesen fejlődtek, mennyire nélkülözték a központi irányítást, a tervszerű telepítést, a módszertani útmutatást, szakértelmet. Annyi munka, annyi pénz, amennyit ezekbe a könyvtárakba fektettek, sokkal jobb olvasási lehetőségeket teremthetett volna sokkal több olvasó számára. Mindazonáltal így is hézagpótló munkát végeztek, mert nagyon sok olvasni akaró nélkülük nem juthatott volna könyvhöz, még ha ezek a könyvek a színvonalat tekintve sokszor kifogásolhatók voltak is.

Az ország kölcsönzői forgalmának 21%-át, számszerűen 133.000 kötetet az első világháború előtt a hivatalos statisztika szerint ezek az egyesületi könyvtárak bonyolították le. Megjegyzendő azonban, hogy az agrárszocialista olvasókörök, szakszervezeti könyvtárak adatait nem tartották számon, nem tűntették fel az országos kimutatásokban. A 21 % túlzottan sok, a valóságban talán a 15%-ot sem éri el.

A két legjelentősebb nemzetiségi művelődési egyesület közül a túrócszentmártoni Matica Slovenská 1863-ban alakult - mint már az előző fejezetben volt róla szó. Könyvtárában letétként őrzött több családi és egyházi gyűjteményt, állománya - túlnyomóan szlovák és cseh nyelvű művek ezekkel együtt 1912 végén kb. 8000, más adat szerint 24.000 kötetet ért el. A könyvtárat helyben mindenki szabadon használhatta, de kölcsön csak kivételes esetben adtak belőle. Ezt a gyűjteményt fejlesztették 1919 után szlovák nemzeti könyvtárrá.

A - szintén említett - Matica Srpska szerb irodalmi és művelődési egyesület 1828-ban Pesten alakult meg, és 1864-ben könyvtárával együtt Újvidékre költözött. A jelentős százalékban szerb nyelvű állomány 1912-ig 39.878 kötetre nőtt. Megszorítás nélkül naponta bárkinek a rendelkezésére állt. 1912-ben 229 olvasó 739 kötetet kölcsönzött ki. Ebből a gyűjteményből fejlődött ki később a jugoszláviai Vajdaság központi könyvtára.

Agrárszocialista olvasókörök

A kiegyezés után pár évvel az ország különböző helyein, főleg a nagy alföldi parasztvárosokban, falvakban az olvasni akarók egyesületekbe kezdtek tömörülni. Egy-egy ilyen csoportosulás tagjai azonos osztályból vagy rétegből kerültek ki, így a nagygazdák, középparasztok, kisparasztok, nincstelenek, kereskedők, iparosok külön-külön alakítottak egyesületeket, s ezeket elnevezték népkörnek, társaskörnek, olvasókörnek, földművelő munkásegyletnek. Mi, ha olvasókörről beszélünk, elsősorban az Alföldön alakult agrárszocialista egyesületeket nevezzük így.

Az ország számbelileg legnagyobb osztálya, a parasztság, a kiegyezés után rendkívül nehéz körülmények közé került. A kisparasztok és a nincstelenek nem juthattak földhöz, kénytelenek voltak olcsó bérért robotolni, mint gazdasági cselédek, sommások, napszámosok, kubikusok. Sorsukat a kilencvenes évek végén a kubikusoknak sok munkaalkalmat nyújtó nagy közmunkák, gátépítések befejezése és az agrárválság még jobban megnehezítette.

Kulturális színvonaluk az Eötvös-féle népoktatási törvény hatása alatt lényegesen emelkedett. Helyzetükön maguk is igyekeztek javítani, s erre egyik módszernek látszott, hogy szervezkedjenek, megbeszéljék egymással problémáikat, és olvasás révén olyan ismereteket szerezzenek, amelyek tájékoztatják őket a világ folyásáról és megkönnyítik életűket.

Ilyen könyveket azonban keveset találtak a hatóságilag alapított népkönyvtárakban. Ezek vezetői amúgy is "kaputos" emberek voltak, azaz főleg tanítók, kisebb számban papok, jegyzők, esetleg módos gazdák, akikre a nincstelenek évszázados elnyomásuk miatt eleve bizalmatlanul tekintettek, akikkel nem beszélhették meg panaszaikat. Ezek a vezetők és az őket felülről ellenőrző hatósági közegek ügyeltek arra, hogy az állományba ne kerüljenek a meglevő társadalmi és gazdasági rendszert kritizáló művek, nem engedték meg a könyvtárakban a közállapotokról szóló vitákat, a fennálló rend bírálatát. Emiatt a szegényparasztok nem érezték ott jól magukat, és megpróbáltak a szájuk ízének megfelelő egyesületeket alapítani.

Az első agrárszocialista jellegű intézmény, a hódmezővásárhelyi Általános Munkás Olvasóegyesület már 1872-ben megünnepelte a május 1-jét. Hasonló egyesületek a század végén nagy számban keletkeztek, de csak kevés pontos adattal rendelkezünk róluk. Ilyen a következő: 1866 és 1890 közt egyedül a Viharsarokban (Békés, Csongrád, Csanád megye területe) belügyminiszteri jóváhagyással 62 olvasóegylet alakult. Egy másik kimutatás szerint Békésen legalább 8, Hódmezővásárhelyen 6, Gyulán 5, Szarvason, Orosházán, Mezőberényben 3-3 működött. Ezeket a számokat nem lehet elfogadni, mert jóval alatta maradnak a valóságnak. Teljes számuk valószínűleg a 200-at is meghaladta, hiszen a konzervatív Gulyás Pál kimutatása szerint 1890-ig egyedül Hódmezővásárhelyen 57 olvasókört alapítottak, és a körök száma 1919-ig további 72-vel nőtt.

Ezek az egyesületek nehezen, néha csak egy-két esztendő elteltével kaphatták meg alapszabályaik jóváhagyását, vagy akkor sem, gyakran feloszlatták őket, vagy legalább felfüggesztették működésüket. Ezért sok helyen meg sem próbáltak engedélyt szerezni, főleg a kisebb körök, s így semmiféle statisztikába nem kerültek be.

A beiratkozottak száma változó, Hódmezővásárhelyen 1700 Orosházán 1000, Békésen 950-nél többre nőtt a legnagyobb egyletek taglétszáma, másutt 100-200 volt, vagy még annál is kevesebb, néhány helyen csak 40 körül mozgott.

Könyvtárost mindenütt választottak. Ezek leltárt készítettek az állományról, és nyilvántartást vezettek a kölcsönzésekről. Munkájukat díjazás nélkül végezték, képzésben, továbbképzésben nem részesültek, de a többség igyekezett az olvasóknak lehetőleg jó irodalmat ajánlani.

A könyvet mindenütt kincsként kezelték, gondosan vigyáztak rá. Mikor 1894-ben Hódmezővásárhelyen a csendőrség a legnagyobb olvasókörben házkutatást tartott, és könyveket, röpiratokat foglalt le, másnap a tagság összegyűlt a csendőrlaktanya előtt, és felháborodottan követelte az elkobzott anyag visszaadását. A tüntetés csak akkor szűnt meg, mikor a csendőrség az elnököt, Szántó Kovács Jánost három társával együtt letartóztatta és a tömeget szétverte.

Az olvasókörök politikai irányvonalát két gondolat határozta meg, az egyik negyvennyolcnak, a szabadságharcnak, Kossuth eszméinek a tisztelete, a másik az agrárszocializmus. A középparasztok olvasóköreiben inkább az előbbi, a nincstelenekéiben az utóbbi volt az uralkodó. Nagyon sok körben a falon függött Kossuth és Táncsics, Marx és Lassalle képe. A függetlenségi eszmét szocialista tartalommal töltötték meg.

Saját helyiséget béreltek vagy építettek, s ez lett a falu vagy a kisváros szegényeinek társadalmi központja. A legszegényebbek - ha nem volt pénzük bérleti díjra - egy-egy évre az egyik tag otthonában kaptak helyet az összejövetelekre. A tagdíjat - ezt majdnem mindenütt 1 forintban állapították meg - és az évente rendezett táncmulatságok jövedelmének túlnyomó részét újságokra és könyvekre fordították. Mindegyik kör járatott újságot, néha kettőt-hármat is, elsősorban a Népszavát, a Világosságot, Világszabadságot és a helyi lapokat. Az érdekesebb cikkeket a körben az egyik tag felolvasta, azután megvitatták.

Nyaranta, dologidőben a körök általában üresen álltak. Annál zsúfoltabbak voltak télen, amikor ráértek a vitatkozásra, mert a tagok nem kaptak munkát, s otthon a zsúfolt nyomortanyákon amúgy is útban voltak. Tag csak 16 évet betöltött férfi lehetett, a nőket a feudális hagyomány szellemében kizárták.

Az állomány mennyisége mindenütt más volt. Sok helyen félszáz kötet beszerzésére sem volt pénzük, másutt viszont a kötetszám meghaladta a félezret, sőt néhol még az ezret is elérte. Összetételét általában jónak lehet mondani. A magyar irodalomból Petőfi, Arany, Jókai, Mikszáth, Vas Gereben, Jósika, Garay, Tompa, a külföldiek közül Zola, Anatole France, Tolsztoj, Gorkij műveit a legtöbb olvasókör beszerezte. Történelemből Kossuth, Garibaldi, Teleki Sándor emlékiratai, Horváth Mihály és Szilágyi Sándor írásai voltak a legkedveltebb olvasmányok, de nem hiányoztak Táncsics, Külföldi Viktor, Marx, Engels, Kautsky, Darwin, Jászi Oszkár művei sem. Természetesen a kevéssé iskolázott könyvtárosok értéktelen, erősen reklámozott műveket is beszereztek, de csak keveset. Volt olyan kör, ahol tájékoztatóul a könyvek címei szolgáltak, Zolától például megvették A munkát, az Igazságot, de az idegenül hangzó Germinalt már nem. Jókaitól elsősorban az Ahol a pénz nem isten és az Egy az Isten című regényeket rendelték meg.

Arra vonatkozóan, hogy milyen könyvek szerepeltek az állományban, fényt vet a Ceglédi Kisgazda című lap 1923. március 11-i számában közölt cikk. Cegléden a szociáldemokrata beállítottságú földmunkások Mátyás királyról elnevezett olvasóegyletet alakítottak. Ennek nevét később Újvárosi Földművesek és Munkások Egyesületére változtatták. Könyvtárukat a Tanácsköztársaság bukása után különböző helyeken rejtegették, de a rendőrség felfedezte. A ceglédi lap szerint ez a könyvtár "tele van a legveszedelmesebb kommunista könyvekkel, füzetekkel... Vajon csodálkozhatunk azon, hogy a kommunizmus gyökeret vert nálunk, mikor már az 1900-as évek elején marxi kiáltványokat olvastak az Újvároson?"

Az olvasók számáról nem készítettek statisztikát. Még megközelítő becslésekbe sem merünk bocsátkozni, de az tény, hogy - különösen télidőben - az olvasókörökben nagy volt a forgalom. Több forrásból tudjuk, így Veres Péter írásaiból is, hogy sokan olvastak, a keresett könyvekhez nehezen lehetett hozzájutni, elő kellett őket jegyezni az igénylőknek, s így is hetekig vártak néha rájuk. Egyes műveknek a kölcsönzési idejét ezért le is rövidítették négy vagy hat napra.

Legjobban talán Veres Péter mutat rá arra, hogy ezek az egyletek mit jelentettek a szegényparasztoknak. "Tulajdonképpen az olvasóköröknek köszönhetem - írta - még talán azt is, hogy íróvá lehettem. Az irodalommal, de az emberi gondolkozással általában és különösen a szocializmussal én a balmazújvárosi földművelő egyletben, de különösen annak könyvtárában ismerkedtem meg."

Ezek az olvasókörök, mint Veres Péter szavaiból is láthatjuk, a szegényparasztságnak nemcsak művelődési intézményei voltak, hanem egybeforrtak politikai tevékenységükkel. A függetlenségi pártok nem létesítettek helyi pártszervezeteket, s így ezeket pótolták. Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy ők közvetítették elsőnek a parasztságnak a szocialista tanokat. Az agrárproletárságnak nevelőiskolái voltak, az aratósztrájkok kezdeményezői, a földosztás követelői.

A hatóságok hamar rájöttek erre. 1898-ban belügyminiszteri rendelet hívja fel a figyelmet, hogy az olvasókörök "nem az alapszabályaikban megjelölt közművelődési célok elérését tekintik feladatuknak, hanem ily törvényesen megengedett irányú egylet szervezésének örve alatt tulajdonképpen céljukat legtöbbször a jogrend megzavarása, jelesül az osztálygyűlölet felidézése, a tulajdon és a törvényes rend ellen való izgatás képezi".

A rendelet a hatóságokat figyelmezteti, hogy kötelességük az olvasókörök rendszeres ellenőrzése és feloszlatása, ha nem az alapszabályokban előírt célt követik, izgatnak a törvényes rend és a magántulajdon ellen, és osztálygyűlöletet szítanak.

Az alapszabályokban mindenütt szerepelnie kellett "a felekezeti és pártpolitikai vitatkozások" tilalmának. E tilalom megszegésére való hivatkozással oszlattak fel nagyon sok olvasókört és akadályozták meg újak alapítását. A hatósági erőszak következtében a századforduló után az agrárszocialista olvasókörök száma csökkent, és a megmaradtak politikai aktivitása erősen meggyengült.

Szakszervezeti könyvtárak

1915-ben jelent meg a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségének kiadásában a Magyar Minerva V . kötete, amely az 1912-1913. évi adatokat tartalmazza 1353 hatósági, egyházi, iskolai és egyesületi, 2026 nép-, vándor- és ifjúsági, valamint 3815 gazdasági könyvtárról, összesen tehát 7194 gyűjteményről. Hatásos és tiszteletre méltó szám ez, de mutatja, hogy a hivatalos Magyarország semmibe sem vette, nem tartotta említésre érdemesnek a szakszervezetek, agrár olvasókörök sokat olvasott könyvtárait, viszont megtalálhatók a központi nyilvántartásokban olyan munkásotthonok, iparoskörök, olvasóegyletek gyűjteményeinek adatai, amelyek jelentéktelen, keveset használt állományukat az Országos Tanácstól kapták. Így a szakszervezeti könyvtárakról csak aránylag hiányos és kései adatokat ismerünk. Azt azonban tudjuk, hogy 1906-ban 28 országos szakszervezet működött, 130.000 taggal. Ezek 346 könyvtárat szerveztek, amelyek egyenként havonta 80-100 kötetet kölcsönöztek.

A XIX. század folyamán Európa-szerte elterjedtek a munkáskönyvtárak, amelyek olvasói kezdeményezésre alakultak, működésüket tagsági díjakra alapozták, és szellemük demokratikus volt. Nálunk az elsőt 1876-ban a nyomdászok szervezték, de már előbb, az 1868-ban alakult Általános Munkásegylet programjába vette "egy hasznos iratokból álló könyvtár" létesítését, olyan időszerű nyomtatványok megszerzésével, "melyekben a munkás felvilágosításokat és utasításokat nyerhet". Munkáskönyvtáraink célját, gyűjtőkörét részletesebben fejti ki a Magyarországi Vas- és Fémmunkások Központi Szövetsége budapesti helyi csoportjának 1914-ben megjelent katalógusa: "Könyvtárjegyzékünkben, amint öntudatos munkásokhoz illik, a pártirodalom foglal elsősorban helyet. Van itt Marx és Engels tanítómestereinktől kezdve minden szocialista írónak több műve. Utána a tudományos művek következnek. Megtudhatjuk belőle, hogy nem volt mindig így... Majd a színművek és költemények jönnek sorra. Az előbbiek a való életet törekszenek visszatükrözni, az utóbbiak harcra buzdítanak az igazságtalan társadalmi rendszer ellen, lelkesedést öntenek a küzdőkbe... E könyvekből tanuljátok meg azt, amire nem tanítottak meg benneteket az iskolában, e könyvekből cáfoljátok meg azt, amire az iskolában tanítottak meg benneteket."

A legjobban szervezett és legtanultabb munkásokból álló szakma a nyomdászoké, egyletüknek egyik fő vonzereje a központi könyvtár volt. 1869-ben már nyomtatott katalógust adtak ki, s ehhez később, öt-tíz évenként pótlást. Programjukhoz híven az első helyet a szocialista és pártirodalom foglalta el, Marx, Engels, Lassalle, Bebel, Mehring, Liebknecht.

Munkáikat a többi szakszervezeti könyvtár is beszerezte. Mellettük helyet kapott a nyomdászati szakirodalom és az ismeretterjesztés is (Darwin és mások). A szépirodalomból említsük meg Dickens, Walter Scott, Thackeray, Fielding, Diderot, Anatole France, Victor Hugo, Maupassant, Goethe, E. T. A. Hoffmann, Gogol stb. műveit. A magyarok közül 1907-ben Jókai 280, Gárdonyi 27, Bródy 7, Herczeg Ferenc 21 kötettel volt képviselve. Akadt azonban néhány ponyvatermék is (Beniczkyné, Ponson du Terrail). Az állomány 1914-ben 1246 műből állt, megoszlása a következő: szociológia és szociális mű 225, tudományos mű 62, történelem 120, természettudomány és technika 40, filozófia 28, lexikonok, törvények, útleírások stb. 20, költemények, színművek 80, elbeszélések 670 mű.

Erről a könyvtárról állapította meg Szabó Ervin, hogy "1917-ben egymaga 4000 koronát költött könyvekre, és 27.000 kötetet kölcsönzött, tehát kötetjét 4,3-szer forgatta. Ugyanakkor az összes budapesti népkönyvtárak 10.000 koronán vásároltak könyvet, összesen 90.000 kötetnyi forgalmat értek el, és kötetenként 1,7 kölcsönzést". A tagok 1883-ban 1273 magyar és 1659 német nyelvű művet olvastak. (A nyomdászok közt sok osztrák és német dolgozott.) A forgalom 1909-ben nőtt a legnagyobbra, amikor 59 600 művet kölcsönöztek. Az újonnan alakult szakszervezeti könyvtárak vezetői ide jártak tanulni.

Olyan vidéki városokban, ahol több nyomda működött, a nyomdászszakszervezetek a fővároshoz hasonlóan értékes, csak jóval kisebb könyvtárakat hoztak létre. Példa rá a győri nyomdászok 60-100 főből álló csoportja, amelynek könyvtárában 1908-ban 511 kötetben 421 mű sorakozott. Említsük meg, hogy gyarapítására az adományok, mulatságok jövedelme mellett a könyvtárosok egész tiszteletdíjukat is felajánlották.

A szakmai szervezkedés a nyolcvanas évek közepétől fokozódott, és még inkább a szakszervezetek 1899-ben tartott első kongresszusa után. Itt határozatban hívták fel a figyelmet a szakegyletek könyvtáralapításának fontosságára, s arra, hogy ezekben csak művelődésre alkalmas és tudományos értékű könyveket tartsanak.

A vasiparban a különféle szakegyletek (öntők, bádogosok, kovácsok, lakatosok stb.) 1903-ban egyesültek Magyarországi Vas- és Fémmunkások Központi Szövetségévé, összevont könyvtáruk a Thököly út 58-ban kapott helyet. Ezek a könyvtárak eredetileg nagyon kis állománnyal rendelkeztek, kötetszámuk az összevonás után is csak 346 volt. A tagok érdeklődését azonban jól mutatja, hogy már 1903 első felében 559 kötetet kölcsönöztek ki.

Az Építőmunkások Szövetsége 1903-ban alapított könyvtárat. A budapesti szaktársaknak csak kb. 5%-a használta. A kölcsönzések száma 1911-ben 1073 kötet szépirodalmi és 429 ismeretterjesztő és tudományos mű.

A Budapesti Szabómunkások és Munkásnők Szakegylete a birtokukban levő könyvekről nyomtatott katalógust, s ehhez 3 pótfüzetet (1906, 1910, 1912) adott ki. Az utolsó szerint az állomány majdnem elérte a 2000 kötetet.

Szakszervezeti könyvtárat alapítottak a bányászok, az aranyművesek és vésnökök, a húsipari munkások, a mintakészítők, mészárossegédek, cipőfelsőrész-készítők, vasúti munkások és még sokan mások. E könyvtárak egy részének állományáról pontos tudomásunk van, mert közölük soknak a katalógusa megjelent nyomtatásban, még az olyan kicsiké is, mint a Vasúti Munkások Országos Szövetsége Keleti pályaudvari helyi csoportjáé, bár az állomány csak 150 kötetre rúgott. A fejlettebb, nagyobb gyűjteményekben az állomány megoszlása a nyomdász szakszervezetéhez hasonló, a kisebbekben viszont kevesebb a szocialista irodalom, s a klasszikusok mellett helyet kaptak a ponyva- és detektívregények is.

A Szabad Tanítás pécsi kongresszusa

A századforduló után kezdtek megerősödni hazánkban a radikális-szocialista törekvések. Ezeknek volt harcosa Szabó Ervin, akinek művelődéspolitikai tevékenységében központi helyet foglalt el a könyvtár, mint az elnyomott osztályok öntudatra ébresztésének, politikai és kulturális nevelésének egyik fő eszköze.

A régi, maradi könyvtáros-gondolkozás elleni első komolyabb támadás 1906-ban kezdődött, az Egyetemi Könyvtár olvasótermi katalógusának kinyomtatásával kapcsolatban. Fóti Lajos újságíró a Pesti Napló október 16-i számában, Kultúrpolitika című cikkében erősen támadta az Egyetemi Könyvtár maradiságát, a használatot megnehezítő kölcsönzési szabályzatot, az olvasótermi állomány összeválogatása terén mutatkozó tudatlanságot. A kialakult vita során Szabó Ervin és Madzsar József hozott fel súlyos vádakat a könyvtár alapvető feladatainak elhanyagolására, a raktárosok megvesztegethetőségére, a szakrendszer alapvető hibáira és a diákok nyelvtudásának hiányaira. Különösen helytelenítették, hogy hiába keresik a legfontosabb szakműveket az olvasóteremben, s azt, hogy egyetlen művet sem lehet ott találni a mezőgazdasági munkáskérdésről, az önálló vámterületről, a kivándorlásról és más, hasonlóan fontos közéleti kérdésekről.

Ezek a támadások szakmai vonalon történtek, ám a konzervatív és radikális beállítottságú könyvtárosok és politikusok közt a könyvtárüggyel kapcsolatban komoly világnézeti összecsapáshoz vezetett a Szabad Tanítás - ma iskolán kívüli népoktatásnak hívjuk -1907 októberében Pécsett tartott kongresszusa. Ezen 140 egyesület kiküldöttei vettek részt, a Vallás- és Közoktatásügyi, a Földművelésügyi Minisztérium, a Nemzeti Múzeum, a Petőfi Társaság, a különböző katolikus körök, szabad líceumok, irodalmi, feminista, közművelődési, iparos és turista egyesületek, azaz kulturális életünk jóformán minden hivatalos és nemhivatalos szervének képviselői. Öt szakosztályban tartottak üléseket, s ezeken megtárgyalták a népművelésnek a felnőttekkel foglalkozó minden ágát.

A legtöbb és sokszor szenvedélyes hangú előadás, hozzászólás a könyvtári és múzeumi szakosztály ülésein hangzott el. Az előadók és a 18 felszólaló majdnem kivétel nélkül a népkönyvtárakkal foglalkozott. Csak abban értettek egyet, hogy szabad tanítás könyvtárak nélkül elképzelhetetlen.

Az első előadást Ferenczi Zoltán, az Egyetemi Könyvtár igazgatója tartotta. Sürgette a kölcsönzésre berendezett és olvasóteremmel ellátott népkönyvtárak létesítését. Felszólította ilyenek alapítására a törvényhatóságokat, a nagy puszták, tanyák birtokosait, a gyártelepek tulajdonosait. Hangsúlyozottan kérte, hogy a kultuszminisztérium a jövőben ne építsen és ne engedjen építtetni iskolát külön tanulói és külön népkönyvtár nélkül.

Elmondta, hogy a népkönyvtár célja "az iskolázás után gyorsan terjedő tudatlanság legyőzése". A népkönyvtár elő akarja mozdítani a maga jól megválogatott olvasmányaival "a szülőfaluhoz, szülőföldhöz való ragaszkodást, a házias erények és munkásság ápolását... a népfölvilágosítás által el kívánja érni, hogy ne váljék könnyen hívő áldozattá a csalók kezében; terjeszteni akarja a nemzeti irodalom jeleseinek népszerűségét és közérthetőségét, küzdeni kíván a rossz irodalom ellen... harcolni akar a magyar nemzetre végzetessé válható internacionálé és a nép kihasználása ellen, emelni kívánja a politikai érettséget..."

Szabó Ervin a népkönyvtárak állományának megválogatására szóló általános irányelveket fejtegette. Szerinte a népkönyvtárak "eleinte azzal a bevallott tendenciával létesültek, hogy a tudásnak és műveltségnek félelmes különbségeit a vagyonos osztályok és a proletárság között áthidalják, be nem vallott, de összeállításuk elveiből igen sokszor kétségbevonhatatlanul kitűnő feladatuk ellenben az, hogy az úgynevezett hazafias, erkölcsös, vallásos irodalommal nem tudásukat, hanem erkölcsüket hozzák közelebb a vagyonos osztályokéhoz, vagyis a lázadás szellemét öljék ki belőlük". Ez a törekvés, mondta, csütörtököt mondott. A népkönyvtárak ennek ellenére fönnmaradtak, sőt növekedtek, és már-már minden tekintetben háttérbe szorítják a régi, tudományos könyvtárak jelentőségét is.

Szabó Ervin a következő elvek érvényesítését követelte: a népkönyvtárak legyenek a népé, a munkásságé. Minél kezdetlegesebb valamely ország könyvtárügye, annál inkább igyekeznek a népkönyvtárakat népművelő hivatásuktól eltéríteni, és a fönntartók, a gyárosok és az egyház szolgálatába állítani. Pedig nem lehet más céljuk, mint a nép művelődés és szórakozás iránti szükségleteit szolgálni. Vagyis a tudományok köréből azt kell nyújtani, ami a munkásság gazdasági, társadalmi és politikai törekvéseivel összefügg; fegyvereket az egészségesebb, emberiesebb létért való küzdelemhez. A szórakoztató irodalomból azt, amit a tömegek valóban élvezettel olvasnak. Külföldi tapasztalatok szerint a népnek nem kell vallásos és teológiai irodalom, viszont annál jobban érdeklik a természettudományi, technikai és szociális problémák.

Ezután Szabó Ervin felolvasott egy sillabuszt, azaz tervezetet, amely irányelveket ad a népkönyvtárak állományának válogatásához. Eszerint:

1. Cél az olvasók ismereteinek gyarapítása jelenről, múltról, természeti, társadalmi és tudományos eseményekről, és az hogy a szépirodalom és művészet kiváló termékei útján szórakoztatásukról és érzelemviláguk differenciálásáról gondoskodjék. 2. "Ezen céljai követésében csak az igazság és a szépség elvei vezethetik". 3. Ezek az elvek osztályok és pártok folytonos harcainak reflexeként változók, s "a népkönyvtár is eltéveszti hivatását, ha egyetlen társadalmi, politikai vagy tudományos irányzat szolgálatába szegődik". 4. Nem tartozik feladatai közé, hogy a "hazafiságot", a "vallást", a "nemzeti eszmét" védelmezze és terjessze. "Hazafisága, vallása, nemzeti eszméje minden osztálynak van, s mindenkié más." Ezt legkevésbé azok a könyvek fejezik ki, amelyek "irányzatosan egy általános, a nép minden osztályát és rétegét egyformán felölelő hazafias eszmét konstruálnak". 5. "Az egyetlen irányelv: öntudatos igaz és bátor embereket nevelni, hogy minden ember ismerje helyét és szerepét a természetben és társadalomban." 6. A népkönyvtár ezt azzal segíti elő, hogy "a múlt és jelen összes világmozgató problémáit legjobb képviselői útján ismerteti", 7. Egyetlen követelmény az, hogy "tudománya színvonalán álló becsületes munka legyen". 8. A szépirodalmi rész megválogatásában is csak a legfejlettebb esztétikai ítéletek vezethessenek. Nem "hazafias" vagy "erkölcsös" irodalom kell, sem elavult régi művek, hanem "szép" irodalom.

A kialakult vita során nagyjából ugyanannyian foglaltak állást Ferenczi, mint Szabó Ervin mellett. Tóth Rezső gimnáziumi tanár szerint a népkönyvtár adjon lelki táplálékot, vigaszt, és ne ismertesse a "múlt és jelen összes világmozgató problémáit", mert nincs nagyobb rossz a meg nem értett vagy félig értett tudásnál. Hasonlóan nyilatkozott Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök: a népnek eszmények kellenek, de az újak ne rontsák a régieket. Ember Károly tanítóképző intézeti tanár arra hívta fel a figyelmet, hogy nem ember az, akinek nincs hite és hazaszeretete.

A legreakciósabban Szilvek Lajos beszélt: Magyarországon egyazon hazafisága van úrnak, parasztnak. Akinek ez nem tetszik, az kivándorol vagy forradalmár. Ő csak egy politikai irányzat jogosságát ismeri el, ez nem lehet kozmopolita, amorális, mert ellenkező esetben megszűnik a vagyon- és személybiztonság. Felháborítja az a gondolat, hogy a népkönyvtárban ott kell lenniük a szociáldemokrata irodalmi termékeknek, mert így a tanulatlan munkások olvasni fognak panteista és materialista világnézetekről, evolúcióról, a természeti kiválásról, a létért való küzdelemről, a kozmosz és a psziché keletkezéséről, a történelmi anyagelvűségről.

Nagyjából hasonló nézeteket nyilvánított ki - enyhébb fogalmazásban ugyan - Bernolák Nándor jogakadémiai tanár, a későbbi népjóléti miniszter, Négyesy László irodalomtörténész, Vass József hitoktató, a későbbi népjóléti miniszter és mások is.

Szabó Ervin nézeteit teljes egészében helyeselte két tanár, Jócsák Kálmán és Faber Oszkár. Mindketten megbélyegezték a klerikálisok internacionáléját, amelyik arra törekszik, hogy az embereket igénytelenségben tartsa, amely elítélte Galileit, Rousseau-t, Petőfit, Eötvös Karthausiját, Vörösmartyt. Fényes Samu ügyvéd a néppel olyan könyveket kívánt olvastatni, amelyekben van természettudomány, szociológia, bölcselet, de nem áll egy tendencia szolgálatában. A történelmi művek tanítsák meg az olvasókat arra, hogy a világot nem a királyok és a hadvezérek építették.

Ágoston Péter jogakadémiai tanár és Harkányi Ede szociográfus tévedésnek minősítette azt a nézetet, hogy a nép nem érti a tudományt. A népkönyvtárakból nem lehet kizárni Darwint, Marxot, Spencert és a hozzájuk hasonlókat.

A kongresszus az előzetesen elfogadott tervezet szerint nem hozhatott határozatokat, de ha hozott volna, akkor sem lettek volna kötelező erejűek senki számára. Így arról sem döntöttek, hogy milyen művekből válogassák ki a népkönyvtárak anyagát.

Mégis jelentős volt ez a találkozás, mert tisztázta és sarkította a nézeteket. A népkönyvtárügy fő irányítói, a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége, valamint a közművelődési egyesületek a Ferenczi-vonalhoz tartották magukat, az akkor alakult Fővárosi Könyvtár pedig Szabó Ervin sillabuszaihoz. Legjobban bizonyítja ezt a kongresszust követően kiadott két ajánló jegyzék. Az elsőt 1910-ben az Országos Tanács adta ki, Gulyás Pál szerkesztésében, a másodikat a Fővárosi Könyvtár 1913-ban, Madzsar József összeállításában. Mindkettő anyagát félszáznál több tudós, író és más szakember nézte át, rostálta meg és egészítette ki. Gulyás 1680 szépirodalmi és 874 ismeretterjesztő művet sorol fel, Madzsar körülbelül két és fél ezer irodalmit és másfélezer ismeretterjesztőt.

Gulyás - bevezetése szerint - a felvett műveket "elsősorban általános erkölcsi és hazafias szempontból mérlegeli", és "nem szegődik egyik párt, sem valamely egyház szolgálatába". Ennek jegyében nem sorol fel a szocializmussal, szociálpolitikával, munkáskérdéssel, szekularizációval (egyházi javak államosításával) foglalkozó írásokat, hiába keressük benne Bölsche, Darwin, Bebel, Kunfi, Garami, Sombort stb. műveit. Összesen 9 vallásos tartalmú könyvet említ, de nincs ezek közt a könyvek könyve, a Biblia.

Madzsar - Wlassicshoz hasonlóan - egyik fő szempontnak a pártatlanságot vallja, de Wlasiccsal ellentétben úgy, hogy az olvasó lássa: mit állítanak az egymással szemben álló nézetek védelmezői, hogy ezek alapján maga alkossa meg véleményét. "A könyvtár számára egyetlen lehetséges álláspont, hogy csak anyagot ad, irányt nem." Ennek megfelelően a Gulyás-jegyzékből hiányzó munkák és szakok mind megvannak, többek közt 29 egyháztörténeti és vallásos mű, köztük 3 biblia és Prohászka Ottokár 4 írása.

Néhány feltűnő adat a szépirodalomból. A Fővárosi Könyvtár jegyzékében Bródy Sándortól 26 és Molnár Ferenctől 7 munkát találunk, a Tanács jegyzékén mindkettőtől csak egy-egy ifjúsági művet (Az egri diákok - A Pál utcai fiúk). Egy-két külföldi író szerepeltetése (az első szám a Madzsar, a második a Gulyás jegyzékben közölt művek száma): Paul Bourget 6-0, Dosztojevszkij 7-1, Anatole France 15-1, Maupassant 8-0, Turgenyev 12-3, Zola 9-1.

A Fővárosi Könyvtár

Az ország szellemi és anyagi erőinek nagyon nagy százaléka Budapesten összpontosult. Így volt és így van ez a könyvtárügy területén is. A három nagykönyvtár mellett itt működtek a Műszaki Egyetemnek, számos hivatalnak, hatóságnak, az országos hatáskörű tudományos intézeteknek, a jelentős egyesületeknek a könyvtárai. Csak éppen a közművelődési igények java része maradt sokáig kielégítetlenül. Az említett gyűjtemények ezt a feladatot nem vállalták, és - tegyük hozzá - helyiségeik, dotációjuk, személyzetük meg nem felelő volta miatt nem is vállalhatták. Ezt a hiányt az Erzsébet Népakadémia, a Budai Könyvtáregyesület és néhány kis népkönyvtár nem tudta megszüntetni. A városi hatóság, miután a Frank-könyvtárat átengedte az egyetemnek, nem gondolt közművelődési könyvtár alapítására.

Az összes nagy-, kis-, szak- és népkönyvtár együttesen sem tudott a főváros 800.000 lakosának 2500-nál több olvasótermi férőhelyet biztosítani, s ezt is naponta legfeljebb öt órán át. Számszerűen

4 nyilvános könyvtár 100-nál több látogatónak
4 nyilvános könyvtár 50-nél több látogatónak
8 nyilvános könyvtár 25-nél több látogatónak
18 nyilvános könyvtár 10-nél több látogatónak és
8 nyilvános könyvtár 4-10 látogatónak tudott egyszerre helyet adni.

A főváros - mint igazgatási egység - a századforduló idején két nagyobb könyvtárral rendelkezett. Az egyiknek, az 1893 óta fennálló Budapest Székesfőváros Könyvtárának állománya elérte a 12.000 kötetet. Toldy László főlevéltárnok kezelte; a városi hivatalnokok és a törvényhatósági bizottság tagjai használhatták. A másik a Fővárosi Statisztikai Hivatalhoz tartozott, 1870-ben keletkezett, 30.000 kötetet meghaladó állománya főleg statisztikai és közigazgatási munkákból állt. Közülük a legtöbbet kiadványsorozatának, a Budapest Székesfőváros Statisztikai Havi Füzeteinek cseréje révén szerezte be.

1902-ben a közgyűlés úgy határozott, hogy a két intézményt Fővárosi Könyvtár néven egyesíti, profiljául közigazgatási és várostörténeti művek gyűjtését jelölte meg. 22.445 műből és 53.456 kötetből álló állományát ideiglenesen a Központi Városházán helyezték el. (Az intézmény neve többször változott, a következő elnevezéseket viselte: Fővárosi Könyvtár - Budapesti Városi Nyilvános Könyvtár - Városi Nyilvános Könyvtár - Fővárosi Nyilvános Könyvtár - Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár. A következőkben egységesen csak a Fővárosi Könyvtár és a Szabó Ervin Könyvtár elnevezést használjuk, az utóbbit az 1919-es és az 1945 utáni események tárgyalásakor.)

Vezetésével 1903-ban Szabó Ervint bízták meg - a magyar forradalmi munkásmozgalom nagy elméleti felkészültségű alakját, aki erős befolyást gyakorolt kora legtöbb haladó szellemű szervezkedésére -; irányítása alatt 1905 közepéig elkészült a két gyűjtemény állományának egyesítése.

A gyűjtőkört Szabó Ervin merész kezdeményezéssel már ekkor kibővítette, a várostörténeti, közigazgatási, statisztikai anyag mellett társadalomtudományi műveket is beszerzett, marxista és szindikalista kiadványon kívül klerikális, antiszocialista, szélső konzervatív szelleműeket is. 220-féle folyóirat legújabb számai sorakoztak a szabadpolcokon.

A forgalom lassan emelkedett. A főváros hivatali gépezetében dolgozók ritkán használták, a látogatók főiskolai hallgatók, ügyvédek, magántisztviselők, középiskolások közül kerültek ki, munkásolvasó kevés akadt. Pedig korlátozás nélkül kölcsönözhettek "munkások, kereskedelmi vagy ipari alkalmazottak, akiknek működéséért valamely szakegylet felelősséget vállal".

A Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa 1910-ben felhívással fordult a fővároshoz: szervezzen egy angol-amerikai minta szerinti közművelődési könyvtárat, és később létesítsen mellé fiókokat is. Ennek programját Szabó Ervin dolgozta ki, Emlékirat községi nyilvános könyvtár létesítéséről Budapesten címmel. Legelső követelménynek "az olvasók körének legtágabb kiterjesztésé"-t jelölte meg, "jó olvasmánnyal kell ellátni azokat - írta -, akik maguk gyönyörűségére vagy okulás céljára máris olvasnak; és föl kell kelteni az olvasás és önművelés vágyát azokban..., akik ezt a szükségletet még nem ismerik. »A legjobb könyveket a lehetőleg legtöbb olvasónak a legolcsóbb úton« - mint az amerikai könyvtárak jelszava szól..." Az állománynak változatosnak kell lennie. Elsősorban az anyag tekintetében: képviselve kell lennie az irodalom minden ágának, tudománynak és szépirodalomnak, művészetnek és természettudománynak, ifjúsági irodalomnak és bölcsészetnek. Másodszor a tartalom tekintetében: az irodalom minden ágában szóhoz kell jutnia minden jelentékeny véleménynek, irányzatnak, iskolának, pártnak. Harmadszor a forma tekintetében: "ugyanazon tárgynak az intelligencia különböző fokára szabott különböző előadásai kell hogy meglegyenek".

A főváros az új intézményhez elég bőkezű volt, az alkalmazattak létszámát és a beszerzésre fordítható összeget magyar viszonyok közt szokatlanul nagy mértékben emelte. Az alkalmazottak száma 1904-ben 5 volt, 1909-ben 13 és 1914-ben 42. Soraikba számos baloldali értelmiségi került be - Márki Hugó, Fáber Oszkár, Pikler Blanka, Kőhalmi Béla, Dienes László, Braun Róbert.

A beszerzési keret az 1910. évi 11.000 koronáról 1914-re 54.000 koronára nőtt, és ezen felül többször kapott pénzt a könyvtár különböző gyűjtemények vásárlására. Állománya így gyorsan gyarapodott, annál inkább, mert ajándék útján is sok mű került birtokába. A vásárolt és az ajándékba kapott értékes kollekciók közül említsük meg Szüry Dénes editio princepseit (első kiadású könyveket), Ballagi Géza politikai röpiratait, Vámbéry Ármin könyvtárát, Zichy Jenő balkáni gyűjteményét. Ezek java része történelmi, politikai, szépirodalmi anyag volt, s így gyengült a könyvtár eredetileg megszabott jellege, egyre általánosabb társadalomtudományi gyűjteménnyé vált. Profilját a közgyűlés hivatalosan csak 1913-ban módosította, eszerint a központban főleg jog- és államtudományi műveket kell gyűjteni, a kiépítendő fiókhálózatban pedig az ismeretterjesztő és szórakoztató irodalmat.

Valójában ennél az elgondolásnál sokkal bővebb lett a gyűjtőkör: új típusú közművelődési könyvtár született, amely kielégítette a lakosság különböző műveltségű rétegeinek tudományos és közművelődési olvasási igényeit.

Az időközben 145.000 kötetre szaporodott állomány sok felesleges kettőspéldányt tartalmazott. Ezért első feladat a selejtezés volt, a második az újrarendezés. A raktárban numerus kurrens rendszert alkalmaztak, azaz a beérkezett könyvek tartalmukra, szakjukra való tekintet nélkül folyamatosan kaptak raktári jelzetet és helyet. A könyveknek tartalom szerinti osztályozásában szakokba sorolásában viszont bevezették az angolszász országokban akkorra már nagyon elterjedt tizedes rendszert. Egyszerűsítették a kölcsönzési eljárást.

Újságkivágatokból és egyéb művekből külön "Budapest" gyűjteményt rendeztek be. Számos annotált (magyarázatokkal ellátott), ajánló katalógust adtak ki. A Fővárosi Könyvtár Közleményei című sorozat a lakáskérdésről, a választójogról, a községi pénzügyről, a magyar társadalomtudományi irodalomról közölt bibliográfiákat, az Aktuális kérdések irodalma pedig röplapszerű rövid összeállításokat a drágaság, a kétéves katonai szolgálat, a Balkán-kérdés, a szennyirodalom elleni harc és más hasonló problémákat tárgyaló művekről.

A könyvtárat a főváros lakossága hamar megszerette, de a helyszűke a forgalmat eléggé megbénította. Az olvasószobákban tolongtak a látogatók, sokaknak ülőhely sem jutott, és kénytelenségből állva olvastak.

A Városházán, a szűk könyvtári helyiségekben dolgozók munkakörülményei egészségtelenek is voltak. Minden talpalatnyi hely megtelt az újabb szerzeményekkel. A fejlődéshez, a zavartalan munkához új tágas otthon kellett. 1910-ben komoly formában tárgyaltak egy könyvtárpalotával egybekötött népház építéséről a Tisza Kálmán (ma Köztársaság) téren, amely nyugat-európai viszonyokhoz mérten is kiváló épülettel gazdagította volna a fővárost. Létrejöttét - sajnos - a kicsinyeskedő, kultúraellenes elemek megakadályozták.

Ilyen körülmények közt, hosszas huzavona után a könyvtár a Gróf Károlyi (ma Ferenczy István) utca 8. szám alatti, lebontásra ítélt, ócska elemi iskolai épületet kapta meg ideiglenesnek szánt megoldásképp (de ez az ideiglenesség 17 évig tartott!). Itt nyílt meg 1914. május 1-jén a könyvtár, 48 személyes könyv- és 11 személyes folyóirat-olvasóval. Ezek reggel 10-től este 9-ig tartottak nyitva. Szabadpolcon 2500 kötetes kézikönyvtár és 500 kurrens folyóirat állt az olvasók rendelkezésére. Az olvasótermeket a nyitás utáni első három hónapban 7600-an vették igénybe.

A további fejlődést a háború sem akadályozta meg. Ezt bizonyítják a statisztikai adatok: 1915-ben 153.892 kötetet kölcsönöztek ki és 117.268 kötetet használtak az olvasóteremben. 1916-ban ezek a számok 281.158-ra, illetve 52.040-re módosultak. (Az olvasótermi forgalom a szénhiány miatti bezárás következtében csökkent le.) Az olvasók a következő foglalkozásúak közül kerültek ki: főiskolai hallgatók, középiskolás diákok, magánalkalmazottak, szabad foglalkozásúak, és utánuk messze elmaradva köztisztviselők, tanárok, tanítók, munkások.

A fiókok megszervezése lassan folyt. Állományuk beszerzésekor a Madzsar József által összeállított és a Fővárosi Könyvtár által kiadott ajánlójegyzéket tekintették irányadónak.

Az első, de a 2. számot viselő fiók a Deák Ferenc szabadkőműves páholy 20.000 koronás adományából 1913 decemberében az Almássy téren nyílt meg, önálló, erre a célra készült kis épületben, külön felnőtt és külön ifjúsági részleggel, több mint 20.000 kötetes állománnyal. Egyszerre hetvenen olvashattak benne. Már 1914 januárjában 1488 felnőtt és 2703 gyerek 4191 kötetet használt. A forgalom később tovább nőtt, úgy, hogy egy-egy hónapra kétszer is fel kellett függeszteni az újabb beiratkozásokat. A gyerekeket csak turnusokban tudták beengedni, a kölcsönzés számára pedig egy bérházban kellett helyiséget bérelni. Senki sem számított rá, hogy a nem forgalmas ponton levő kis könyvtárat ennyi látogató keresi fel.

1914 májusában az Állatkertben nyílt meg egy mozgókönyvtár két kis csacsi által húzott kocsiban, amely 122 napi működése alatt 19.000 kötetet forgalmazott. Egy hét múlva nyitották meg a Százados úti fiókot, 48 ülőhellyel, 2000 kötetes állománnyal, az 1. számú, mintának tervezett fiók pedig a könyvtár központi épületében közvetlenül a világháború kitörése után tárta ki kapuját a közönség előtt.

Kölcsönkönyvtárak

Az olvasási igény mindenütt nőtt, az értelmiség körében is, de a megfelelő közművelődési könyvtár sok helyen hiányzott. Az egyesületek, kaszinók tagdíját elég magasan állapították meg, könyvtáraik színvonala pedig sokszor alacsony szinten mozgott. Ezért a városok polgársága, a hivatalnok családjai gyakran tértek be könyvet kölcsönözni a kölcsönkönyvtárakba.

Ezek üzleti vállalkozások voltak, haszonra dolgoztak, a műveltség emelését legfeljebb másodlagos célnak tekintették, állományuk gyarapításakor csak arra törekedtek, hogy minél jobban kiszolgálják látogatóik igényeit. Emiatt statisztikáink, könyvtártörténeti tanulmányaink, művelődési körképeink nem sokat vagy egyáltalán nem foglalkoztak velük. Egyedüli kivétel György Aladár alapvető statisztikai tájékoztatója: 77 kölcsönkönyvtárat sorolt fel. Eszerint 1885-ben a fővárosban 8 ilyen vállalkozás működött, két városban 3-3, ötben 2-2, ötvenháromban pedig 1-1. De György Aladár megjegyzése és több korabeli elszórt adat arról tanúskodik, hogy a statisztika hiányos, mert a kölcsönkönyvtárak száma felülmúlta a százat. Körülbelül harmadrészüket a kiegyezés előtt alapították.

Tulajdonosaik túlnyomó részben könyvkereskedők voltak, akik főfoglalkozásuk mellett dolgoztak ebben a szakmában. Jól értettek a nyomdatermékekhez, az újdonságokat olcsóbban, viszonteladói árban tudták beszerezni, és alkalomadtán eladatlan készletük egy részét átadták a kölcsönző részlegnek. A kölcsönkönyvtárat és a könyvkereskedést rendszerint egymás melletti helyiségekben rendezték be, néha pedig a könyvkereskedés egyik sarkát foglalta el a kölcsönkönyvtár.

György Aladár szerint a 77 könyvtárban 112.404 mű 419.967 kötete közül választhattak az érdeklődők. (A 112.404 szám természetesen erős túlzás, mert ha ugyanaz a regény több vállalat állományában szerepelt, ezt többespéldánynak kellett volna számítani, és nem más, ettől különböző műnek.)

A nyelv szerinti megoszlás a német abszolút fölényét mutatta, a nyolcvanas évek közepén ide tartozott a kölcsönkönyvtárak állományának kereken 60%-a. Ennek oka nem a germanizálási szándék, hanem az a tény, hogy a beiratkozott olvasók többsége a városok német anyanyelvű polgárságának soraiból került ki. A magyar nyelvű könyvek aránya 22,5%-ot ért el, a franciáké 13, az angoloké 2,7%-ot. Szlovák, román, szerb-horvát nyelvű művet a katalógusokban hiába keresünk. Ilyen anyanyelvű olvasó alig akadhatott, mert ellenkező esetben a haszonra törekvő tulajdonosok nemzetiségi nyelvű irodalmat is beszereztek volna.

A legnagyobb állománnyal, 46.000 kötettel Mandel Mórnak a budapesti Haris bazárban levő könyvtára rendelkezett, ebből 21.000 német, 19.000 francia és 3-3000 magyar és angol nyelvűvel. Aradon 3 kölcsönkönyvtár várta a látogatókat, ebből 2 25-25.000 kötettel, 8000, illetve 6000 művel. A Lampel Róbert cég tulajdonában levő 21.000 kötetnek felét német, egyötödét magyar, ugyanannyit francia és egy-egy tizedét angol, illetve olasz nyelvű művek alkották.

Ezeken kívül még 9 helyen haladta meg az állomány a 10.000 kötetet, s ez átlagosan feleannyi művet jelentett. Steiner Zsigmond Pozsonyban 6000 művet őrzött, 18.000 kötetben, Révai Samu Eperjesen 4900 művet, 12.600 kötetben. Henicker Rezsőnek az akkor még elég sok német lakta Győrött alapított kölcsönzőjében a 6000 kötetnek alig negyede magyar, de ezek közt is sok a németből fordított mű. A nyelvi megoszlás tekintetében szélsőséges és egyúttal érthetetlen példaként említsük meg a tiszta magyar Rimaszombatot, mert kölcsönkönyvtárában csak német nyelvű kötetek sorakoztak. Igaz ugyan, hogy előfordult olyan esztendő, amikor egyetlen kölcsönző sem jelentkezett.

Ezeknek a gyűjteményeknek igénybevételéért az olvasóknak fizetniök kellett, mégpedig különböző helyeken más és más összeget, egy kötetért naponta 4-5 krajcárt vagy egy hónapra 30-tól 80 krajcárig terjedő összeget. Emellett óvadék letételét is megkövetelték.

György Aladár a használókról is közölt adatokat. Eszerint 1885-ben 5189 olvasó 75.843 művet vitt haza. Ez a szám az összes közkönyvtári kölcsönzésnek 12%-a. A legnagyobb forgalmat Mandel Mór érte el, több mint kétszer annyi kötetet kölcsönöztek tőle, mint a három nagy budapesti közkönyvtárból összesen. A fővárosban, Aradon, Nagyváradon sok kölcsönző dicsekedett 400-500 olvasóval, de 20 helyen az a szám 100 alatt maradt.

A valódi szám a kimutatott 75.843 műnél lényegesen nagyobb, talán a kétszeresét is elérte. Ugyanis a 77 könyvtár közül 30 egyáltalán nem közölt forgalmi adatokat, és feltételezhető, hogy sok intézmény a valóságosnál jóval kisebb számot jelentett be, nehogy a nagyobb bevétel miatt nagyobb adót vessenek ki rájuk.

Az állomány túlnyomó része, 86,7%-a szépirodalom, s ezen belül regény volt, mégpedig nem klasszikus értékű mű, hanem selejtes rémtörténet, sikamlós tartalmú "irodalom" vagy olyan érzelgős szerelmi regény, amilyeneket főleg Eugénie Marlitt írt tucatszám. A hatalmas tömegű német könyv között Goethe, Schiller, Heine alig akadt, a magyar nyelvűek többsége idegenből magyartalanul fordított, komolyabb értéket nélkülöző regény. A kevésbé művelt polgárság főleg ezeket kereste, annál inkább, mert az olvasók többsége a nők közül toborzódott.

Az ismeretterjesztő irodalomban kevés filozófia, irodalomtörténet szerepelt; közgazdaság, társadalomtudomány jóformán semmi, de elég sok történelem, életrajz, útleírás, országismertetés, nagyobbára Németországban kiadott művek. Igaz, hogy ilyen természetű magyar könyv a hetvenes, nyolcvanas években csak kis számban jelent meg, s emiatt válogatni sem nagyon lehetett köztük.

A kölcsönkönyvtárak valóban fennálló igényt elégítettek ki, s ebből a szempontból hasznosak voltak. A nyelvgyakorlást is elősegítették, hiszen például Mandel Mórnál bőven találhattak az érdeklődők angol és francia nyelvű irodalmat. A közművelődési könyvtárakat mégsem pótolták, főleg azért, mert az olvasókat nem nevelni, tanítani akarták, hanem csak szórakoztatni. Káros voltukra világított rá Székely János publicista, amikor egy 1884-ben megjelent írásában így panaszkodott: "Városokban a 12-14 éves gyerekek... mohón hordják haza a sok »érdekes« regényt, legnagyobbrészt idegen és selejtes műveket, amelyekről ragad és terjed a piszok testökre, lelkökre."

A legtöbb kölcsönkönyvtár nyomtatott katalógust adott ki, amely rendszerint szakosítva volt; a szépirodalmat mindenütt gondosan elkülönítették az ismeretterjesztő anyagtól. Az állománynak megfelelően eleinte két nyelven jelentek meg, magyarul és németül, az 1900-as évektől már csak magyarul.

A századforduló idején változás állt be a kölcsönkönyvtáraknál. Sokasodtak a magyar nyelvű művek, százalékos arányuk egyre nagyobb. A ponyva aránya csökkent: helyette főleg az aktuális, másod-, harmadrangú művek és a legújabb magyar irodalom termékei szaporodtak.

Megnőtt a vállalatok száma, különösen a rohamosan fejlődő fővárosban (az első világháború előtt 19 volt). 1911-ben három kapitalista jellegű kölcsönkönyvtár alakult. Közülük a legnagyobb a Modern Könyvtár Könyvkölcsönző Vállalat, 25-30.000 kötetes, többségében az utolsó esztendőkben megjelent állománnyal, a második a Kultúra Könyvtár. Művelődési szempontból a legjelentősebb a harmadik volt, a részvénytársasági alapon működő Irodalmi Szalon Kölcsönző. Diner-Dénes József vezette, a kitűnő szociáldemokrata publicista és művészettörténész. Ő állította össze katalógusát is, amely meleg, elismerő szavakkal népszerűsítette a nyugatos írók munkáit.

Ebben a három könyvtárban a kölcsönzők a szórakoztató regények mellett hozzájuthattak Ady, Babits, Bródy, Gellért Oszkár, Ignotus, Krúdy, Móricz, a külföldiek közül pedig Leonyid Andrejev, Balzac, Csehov, Dickens, Flaubert, Anatole France, Gogol, Gorkij, Victor Hugo, Maupassant, Sienkiewicz, Zola munkáihoz is. A Kultúra Könyvtár állományának korszerű voltát bizonyítja, hogy nagy részét később megvásárolta a Fővárosi Könyvtár.

A nagyobb vidéki városokban hasonlóképp javultak a kölcsönkönyvtárak szolgáltatásai. Cegléden például Sebők Béla könyvkereskedő rendezkedett be kölcsönzésre. Az állomány aránylag csekély volt - mintegy 400 mű -, de köztük meg lehetett találni a széppróza jó és kevésbé jó képviselőit, Jókai, Herczeg, Bródy Sándor, Pekár Gyula, Bársony István, Gárdonyi, Victor Cherbuliez, Alphonse Daudet, Octave Feuillet, Georges Ohnet, Marcel Prévost, André Theuriet legújabban kiadott műveit. Az érdeklődők havi 50 krajcárért olvashatták a legfrissebb fővárosi lapokat is.

Bizonyos mértékben kölcsönkönyvtári feladatot vállalt több fővárosi és vidéki kávéház. Számos folyóiratra, újságra fizettek elő, s ezek utolsó számait vendégeik feketéjük mellett rendszeresen olvashatták. A budapesti Valéria kávéház tulajdonosa az első világháború előtt állandóan járatott 7 magyar és 7 német orvosi szaklapot. Sok orvos, medikus, sőt egyetemi tanár járt ide esténként a szomszédos klinikákról, hogy tanulmányozhassák ezeket. Közben olcsón vacsorázhattak vagy kávézhattak, nem zavarta őket cigányzene. Jó üzletnek bizonyult a tulajdonos részére, és szolgálta az orvostudomány fejlődését.

Magánkönyvtárak

A tudományos, közművelődési, egyházi, kaszinói, iskolai, egyleti, szakszervezeti könyvtárak mellett sok gyűjtemény volt magánkézben. Íróink, tudósaink legnagyobb része rendelkezett kisebb-nagyobb könyvtárral, ezekről azonban csak hézagos adataink vannak. Csak egyszer készült róluk rendszeres összeírás: jegyzéküket 1885-ben a Statisztikai Hivatal megbízásából György Aladár állította össze. 1001 tulajdonos összességében kétmillió kötetes állományát jegyezte fel, de ez a statisztika is hiányos. A tulajdonosokat nem lehetett adatszolgáltatásra kötelezni, sokan kényelemszeretetből nem adtak bejelentést, és bizonyára akadtak olyanok is, akik nem tudtak az összeírásról.

A tulajdonosok osztályhelyzete tekintetében 1867 után lényeges változás következett be. A főúri családok gyűjteményeinek száma csökkent, legalábbis százalékos arányban (9,8%). A legnagyobb bibliotékák azonban változatlanul az Apponyiak, Nádasdyak, Telekiek, Zayok birtokában voltak, közülük az Esterházy hercegi családé 40.000 kötetet számlált. Ide sorolhatjuk a György által "családi könyvtár"-nak nevezett gyűjteményeket (2,7%). Ez a 12,5% birtokolta a magánkönyvtárak állományának 28,1%-át.

Mellettük a kiegyezés előtt többséget alkottak a középbirtokosok. A reformkorban nőtt a műveltség iránti igényük, a Bach-korszakban pedig, a politikából kiszorulva, a közügyektől visszahúzódva, sok szórakozást találtak könyveikben. Ez az osztály a kiegyezés után egyre nagyobb szerepet vállalt és kapott a politikában, egyre többen lettek közülük állami, megyei, városi tisztviselők, és sokirányú elfoglaltságuk miatt az újságokon kívül keveset olvastak, kevesebb könyvet gyűjtöttek.

Megnőtt viszont a könyv iránti érdeklődés a lelkészek, tanárok, tanítók, ügyvédek, orvosok és mérnökök közt. Foglalkozás szerint a tulajdonosok többsége tanár, tanító (19%), hivatalnok (15%) és lelkész (13%), tehát azok, akiknek munkakörük, hivatásuk megfelelő ellátásához olvasniok is kellett. A magángyűjtemények kétharmada az ő birtokukban volt.

Iparost, kereskedőt csak elvétve találunk a György-féle összeírásban, szám szerint tizenkettőt. Az a makói paraszt, aki Arany, Petőfi, Tompa, Horváth Mihály műveiből 500 kötetet gyűjtött össze, éppúgy kivételnek számít, mint az a szerény jövedelmű tiszaújlaki sótiszt, akinek dolgozószobájában több ezer kötet sorakozott a polcokon.

A gyűjtőket három csoportra oszthatjuk. A tudósok, professzorok, kutatók általában az őket érdeklő szakkönyveket szerezték be. A bibliofilek száma aránylag kicsi, ők a régiségeket, ritkaságokat gyűjtötték, a többség pedig válogatás nélkül mindent, ami érdekelte őket, ami divatos volt.

A Könyvtári Szemle egyik rovata, a Könyvtári séták elkalauzol bennünket egy sereg egykori gyűjtőnek, Bayer Józsefnek, Ernst Lajosnak, Glück Frigyesnek, Horánszky Lajosnak, Krejcsy Rezsőnek, Todoreszku Gyulának a könyvtárába, és bemutatja, hogy ezeket milyen hozzáértéssel, szeretettel és milyen válogatási szempontok szerint gyűjtötték össze. A magánkönyvtárak állománya általában értékes volt. A szépirodalom nem haladta meg a 20%-ot, utána a történelem következett 17,6%-kal.

Ezeknek a gyűjteményeknek a köteteit általában kevesen olvasták, a tulajdonoson kívül családja és legfeljebb néhány jó barát. Jellemző erre egy 1915-ben megjelent tanulmány megjegyzése: "A keszthelyi herceg Festetics család hitbizományi könyvtára kötetszámra (s bizonyára anyagára nézve is) előkelő helyen áll a magyarországi könyvtárak között, de használat szempontjából jelentéktelenebb a tenkegörbedi kaszinó könyvtáránál, mert 36.000 kötetjéből 8 olvasó 14 kötetet kölcsönzött egy év alatt."

Kivétel természetesen e tekintetben is akad. Ilyen a gróf Teleki család 40.000 kötetes marosvásárhelyi könyvtára, Erdély egyik legértékesebb gyűjteménye, amelyet - mint volt róla szó - az 1798-ban kelt alapító levél családi hitbizománnyá minősített, de ugyanakkor úgy rendelkezett, hogy a család a közönség részére állandóan tegye lehetővé az állomány használatát. (Olvasója azonban alig akadt, csak vasárnaponként keresték fel a vásárhelyiek, hogy megcsodálhassák díszterme szépségét.)

A főurak, kiváló bibliofilek könyvtárának - vagy legalább ezek egy részének - a közösség számára más, "jövőbeli" értéke volt. Olyan állomány gyűlt bennük össze, amit a közkönyvtárak nem tudtak beszerezni, vagy azért, mert gyűjtőkörük meghatározása nem történt meg, és kezelői nem válogatták meg elég gondosan a beszerzendő műveket, vagy azért - s az esetek többségében ez volt a fő ok -, mert kevés pénz állt rendelkezésükre beszerzés céljára. A bibliofil magánkönyvtárak állománya később sokféle közkönyvtárba került be, s ma ott közkincs. Közismert, hogy a Múzeumi, Akadémiai, Ráday stb. könyvtár alapját főúri gyűjtők vetették meg.

Természetesen sok gyűjteményre a tulajdonos halála után mostoha sors várt, az örökösök elkótyavetyélték, eladták sajtpapírnak, csomagolópapírnak, vagy egyszerűen kidobták, eltüzelték.

Nagy Istvánnak, Pest megye főjegyzőjének gyűjteménye különleges eset. 4000 röpiratból álló könyvtára sok ritkaságot, unikumot tartalmazott, emellett kéziratokat is, gályarabok periratait, Zrínyinek egy kéziratos művét. Nagy István halála után két lipcsei antikvárius vette meg, 1869-ben, 15.000 porosz tallérért. Egy részét azután továbbadták a British Museumnak, a másik felét a Múzeumi Könyvtár vásárolta vissza.

E korszak magángyűjteményeinek tetemes része is közkönyvtárak birtokába került. Nézzünk néhány példát! Talán a legértékesebb Apponyi Sándor grófé. Fiatal korától, 1876-tól haláláig, 1925-ig gyűjtötte a hungarikumokat, a külföldön megjelent magyar és magyar vonatkozású nyomtatványokat. Fáradhatatlanul járta a nyugat-európai antikváriumokat, és sok olyan művet fedezett fel, amelyek másképp végleg elkallódtak volna. Bibliotékájában - egyebek közt - körülbelül 800 darab XVI-XVIII. századi újságlevél, röpirat sorakozott, nagyobb részben unikumok. Egyedül Budának a töröktől való visszafoglalását száz egykorú nyomtatvány tárgyalja. Katalógusát nyomtatásban is kiadta - első két kötetét 1900-1902-ben, a másik két kötet már halála után jelent meg -, s ezzel országos viszonylatban is felhívta a figyelmet a hungarikumok gyűjtésére. Sok áldozattal összegyűjtött könyveit végrendeletében a Múzeumi Könyvtárra hagyta, s így lett belőle nemzeti kincs.

Az 1919-ben elhunyt Todoreszku Gyula - hasonlóképp sok fáradozással - ezernél több rendkívül becses, 1711 előtt hazánkban készült nyomtatványt gyűjtött össze. Ebből 565 magyar nyelvű, közülük 54-et Szabó Károly bibliográfiája sem ismer. Könyvtárában őrizte az első cirill betűs nyomtatványt és sok más inkunábulumot (ősnyomtatványt). Mindezt ugyancsak a Múzeumi Könyvtárra hagyta, s ezzel nevét Széchényi Ferenc és Apponyi Sándor mellé írta be a Múzeum történetébe.

Az Akadémia Könyvtár a századforduló körül sok kisebb ajándék mellett három jelentőset kapott. Időrendben az első Elischer Boldizsár Goethe-gyűjteménye, amely 2500 nyomtatványból, 34 Goethe- és 144 egyéb kéziratból állt. 1905-ben került ide Ráth Györgynek, az Iparművészeti Múzeum főigazgatójának, a híres ritkasággyűjtőnek a hagyatéka, 2364 kötet XVI-XVII. századi, hazánkban nyomott könyv. Ezt követte a következő esztendőben Kaufmann Dávid vallásbölcselőnek, a Rabbiképző tanárának 2620 egységből álló, világhírű kódexeket, nagy értékű kéziratokat tartalmazó hebraika (zsidó történelemmel, héber nyelvvel foglalkozó) gyűjteménye.

A világháború előtt más, páratlan értékeket rejtő könyvtárak is keletkeztek, de ezek csak az 1920-as években, gyűjtőik halála után kerültek akadémiai tulajdonba. Ilyenek Kégl Sándor perzsa, szanszkrit és urdu vonatkozású könyvei, Stein Aurél szanszkrit és közép-ázsiai tárgyú művei, Vigyázó Ferenc ősnyomtatványai és régi magyar könyvei.

Szüry Dénes író és kritikus az 1767 és 1867 közt megjelent első kiadású szépirodalmi műveket és a reformkor politikai irodalmát gyűjtötte. Kollekcióját, melyet 1910-ben a Fővárosi Könyvtár vásárolt meg 22.500 koronáért, irodalomtörténészeink, irodalmáraink azóta is sokat használják. Ugyanide került 1911-ben Ballagi Géza sárospataki jogászprofesszor mintegy 10.000 darabból álló politikai röpiratgyűjteménye, 15.000 korona vételárért.

Ajándék gyanánt kapta meg a főváros 1914-ben Vámbéry Árminnak, a világhírű orientalistának, ázsiai utazónak a magyarság eredetérte, a törökökről és keleti utazásairól szóló könyvtárát, 1911-ben Zichy Jenő Ázsiakutatónak főleg a magyarság eredetéről vonatkozó és sok régi térképet, útleírást és egy XV. századi kódexet tartalmazó 3000 kötetes gyűjteményét, valamint 1917-ben Thallóczy Lajos történésznek a Balkánnal és Oroszország múltjával foglalkozó hagyatékát.

A Fővárosi Könyvtár működése első éveiben ezenkívül Kautz Gyula, Hentaller Lajos, Hanuy Ferenc, Emich Gusztáv, Hevesi Lajos, Dessewffy Lajos és mások örökségének megvásárlásával növelte állományát, köztük számtalan olyan művel, amelyeket könyvkereskedések útján, vagy egyáltalán nem, vagy csak nagyon sok utánjárással sikerült volna megszerezni.

Mircse János történettudós Olaszországban élt évekig, és számos ritka olasz történelmi és irodalmi művet vásárolt össze. Ezek halála után, 1883-ban az Egyetemi Könyvtárba jutottak. A következő esztendőben Pauler Tivadarnak, a kiváló büntetőjogásznak fia ajándékozta apja 4190 kötetes szakkönyvtárát az egyetemnek. Ugyanebből az évből megemlíthető Szentkirályi Móric hagyatéka, amely ugyan csak kevés műből állt, de tartalmazta az akkor divatos hasonszenvi gyógymódnak teljes magyar és német, irodalmát. Csupa római-görög auktorból, klasszika-filológiai műből állt két tanárnak, Bászel Aurélnak és Télfy Ivánnak gazdag gyűjteménye. Ezek 1889-ben és 1898-ban kerültek az alma mater birtokába. Wenczel Gusztáv jogtörténész professzor értékes jogi szakkönyvtárát 1891-ben kapta meg az Egyetemi Könyvtár.

Az említetteken kívül még sok kisebb-nagyobb magánkönyvtár került köztulajdonba, de a felhozott példák is eléggé mutatják, hogy a magánszemélyek micsoda felbecsülhetetlen értékeket gyűjtöttek össze.

Katalógusok

Julius Petzhold és más neves szakemberek szerint egy könyvtár berendezésében a zárókő a katalógusok elkészítése. Kis gyűjteményekben, ahol a könyvtárosnak módja van a teljes állomány megismerésére, és kevés az olvasók száma, még nélkülözhető, de a könyvtermelésnek, az állomány nagyságának és a látogatók számának növekedése miatt a jó és pontos katalógus egyre inkább létszükséglet; nélküle nincs könyvtár, csak áttekinthetetlen könyvhalmaz.

Sokféle fajtája tájékoztathat az egész állományról vagy csak ennek egyes részeiről, például a kéziratokról, folyóiratokról, térképekről, különgyűjteményekről. Rendszere szerint megkülönböztetünk szerzői, valamint szak- és tárgyszókatalógust, használata szerint szolgálati és közönségkatalógust, az úgynevezett olvasói katalógust. Formája lehet könyv - ez a kötetkatalógus - vagy cédulákra, kartonokra írt címjegyzék.

A legáltalánosabb és legtöbbet használt forma a betűrendes, szerzői vagy más néven leíró katalógus. Az olvasó, ha egy ismert szerzőjű, ismert című könyvet keres, ennek révén könnyen megtudhatja, hogy megvan-e az állományban.

A nagyobb és többet látogatott városi, egyházi és egyéb szakkönyvtárakból általában nem hiányzott a betűrendes katalógus, noha színvonalban nagyon különböztek egymástól. Hiányzott egy egységes címfelvételi szabályzat, az intézmények egy része még saját maga részére sem rögzítette a szabályokat, s így a katalóguskészítők egyéni elgondolásainak tág tere nyílt. Gyakran előfordult, hogy egy és ugyanazon szerzőnek a neve a katalógusban két-három különböző formában szerepelt (például Horatius, Horaz, Oratio), különösen akkor, ha nevét vagy nevének írását megváltoztatta (például Grosschmidt Béni műveit egy időben Zsőgöd Béni néven jelentette meg). Ilyenkor a címjegyzékben ugyanannak a szerzőnek a művei is távol kerülhetnek egymástól.

Nem volt egységes, általános elfogadott formája az összetett, prepozícióval (elöljáróval) ellátott nevű íróknak, hiányoztak a cirill ábécével írt nevek, címek latin betűkre való átírásának szabályai, az antológiákat egyszer címük, máskor összeállítójuk neve alatt katalogizálták, és a mellőzött névformáról nem készítettek utalót, a használt névformára való hivatkozást... és még soká folytathatnánk a következetlenségre valló példák felsorolását.

Poroszországban már 1899-ben kiadták a Preussische Instruktionen (porosz instrukciók) néven ismert címleírási szabályzatot, és használatát kötelezővé tették, 1908-ban pedig Brüsszelben nemzetközi konferencia foglalkozott a leírás nemzetközi egységesítésének kérdésével. Nálunk ilyen törekvés még csak szóba sem került.

A múlt század közepéig a címfelvételeket nálunk is, külföldön is kötetekbe írták, azután terjedt csak el a különálló lapokra írt cédulakatalógus. Az egyes cédulák, kartonok nagysága a különböző katalógusokban különböző volt, általában a negyedrét nagyság (kb. 18 x 22 cm) dominált.

A kiegyezés után a három nagy budapesti könyvtár állományát újra katalogizálta. Ezek a különálló lapokra írt címfelvételek pontosak voltak, megfelelő tájékoztatást nyújtottak az állományról, és könnyen be lehetett osztani a betűrendbe. De kiderült ezzel kapcsolatban a cédulakatalógus nagy hátránya: az olvasók az egyes lapokat kiemelhették a helyükről, és rossz helyre tehették vissza, sőt magukkal is vihették. Ezért használatát csak ismert nevű kutatóknak, egyetemi tanáraknak engedték meg, akikben bíztak, akikről feltételezték, hogy vigyáznak a sorrendre. Így volt ez az Egyetemi Könyvtárban, az Akadémiaiban pedig csak a szakkatalógusban kereshettek a látogatók. A többi olvasónak az igényelt könyvekről kérőlapot kellett kitölteni, ezek jelzetét raktárosok vagy könyvtárosok keresték ki, s az olvasó csak másnap tudhatta meg, hogy megvannak-e az állományban. Ennek következtében a közönség szempontjából legfontosabb katalógus lényegében csak hivatali használatra szánt jegyzék lett.

Aránylag sok kaszinó, olvasókör és a legtöbb kölcsönkönyvtár nyomtatásban is kiadta katalógusát. Közülük azonban sok azt bizonyítja, hogy összeállítójuk egy része szakmája legelemibb fogalmait sem ismerte, megelégedett a könyvcímek feltüntetésével, a szerzők nevének közlését sokszor feleslegesnek tartotta. A Széchényi Könyvtár raktára sok egylet, olvasókör ilyen egykorú katalógusát őrzi.

A kutatók munkáját nagyon megkönnyítette, hogy több nagy könyvtár és intézmény (Statisztikai Hivatal, Földtani Intézet, Orvosegyesület, minisztériumok) is kinyomatta teljes állományának vagy állományrészlegének (folyóiratok, ősnyomtatványok, régi magyar könyvek stb.) katalógusát. Az Egyetemi Könyvtár minden évben megjelentette új szerzeményeinek szakosított jegyzékét.

A könyvtárak tájékoztató szolgálatot nem szerveztek. A látogatók így nehezen kaphattak választ arra a kérdésre, hogy egy meghatározott tudományágról, különleges kérdésről hol találnak irodalmat. A könyvtárosok általában készséggel segítettek ilyenkor, de ezt csak akkor tehették, ha saját munkájuk révén ismerték a kérdéses témát. Kivételek természetesen voltak. Legendákat meséltek például arról, hogy bármilyen kérdést feltehettek Hellebrant Árpádnak, aki 1877-től 1925-ig az Akadémia könyvtárában dolgozott. Ő rendkívüli olvasottsága és bámulatos emlékezőtehetsége révén többnyire fejből diktálta le a kért irodalmat.

Tájékoztató szolgálat hiányában csak a szakkatalógusok és bibliográfiák adhattak választ a szakirodalom iránt érdeklődő olvasóknak. Szakkatalógust nagyon sok könyvtár állított fel, és mindegyik más rendszer alapján. Feladatának bármelyik rendszerezés meg tud felelni, ha logikus a felépítése, és kellően tagolja az anyagot, azaz egy-egy tudományág összefoglaló munkáiból kiindulva sorolja fel az állományt a kis részletszakokig. Így kimerítő tájékoztatást tud adni a különféle matematikai problémákról, a filozófiai iskolákról, a pedagógiai elméletekről, egy-egy város történelméről, a regényirodalom különféle korszakairól és ezerféle más kérdésnek a könyvtárban meglevő irodalmáról.

A magyar könyvtárak éppen erről mondtak le, amikor a szakkatalógust nem függetlenítették a raktári rendtől, amikor a szakokat nem bontották kis alszakokra, holott ezt a raktári felállítás megbontása nélkül is megtehették volna. Külföldi példát bőven találhattak volna rá. Andreas Ernst August Schleiermacher hesseni nagyhercegi könyvtáros szakrendszerében 25 főszakot és 8838 alszakot különböztetett meg. A porosz királyi könyvtár 1845-1851-ben készített szakkatalógusa a magyar történelmet, tehát egy náluk aránylag kevés művel képviselt szakot a következőképp tagolta: irodalom, vegyes és gyűjteményes kiadványok, általános történelem, római kor, a magyarok legrégibb története, régészet, fejedelmek és királyok időrendben, általános genealógia, életrajzgyűjtemények, címertan, rendjel, egyes családok leszármazása és története, földrajz, statisztika, néprajz, szokások és erkölcsök, alkotmány és közigazgatás, hivatalnoki kar, parlament, államszerződések, pénzügy, ipar, kereskedelem, országutak, csatornák, hadügy, egyház (korszakokra bontva), jótékonyság, egyes országrészek, egyes községek. James Duff Brownnak az angliai városi könyvtárak részére készített rendszere a magyar történelmen belül egyedül a mohácsi vészig 20 alszakot különböztetett meg.

Ezzel ellentétben legnagyobb tudományos könyvtárunk, amelynek gyűjtőkörébe a történelem hangsúlyozottan tartozik bele, az Egyetemi Könyvtár, egyetlen szakba osztotta - további tagolás nélkül - az egyetemes történelmet, ókort, középkort, újkort, Egyiptom, India, Hellász, Róma múltját, a népvándorlást, keresztes hadjáratokat, reformációt, forradalmakat, Anglia, Francia-, Olasz-, Németország történelmét, városok, intézmények, erkölcsök kialakulását, genealógiát, kronológiát, diplomatikát, heraldikát, biográfiát, numizmatikát, epigrafikát... Itt már a szakrendszer felállításakor, a múlt század hetvenes éveiben 20-25.000 mű katalóguscédulája zsúfolódott össze egyetlen szakba, s ez a szám az 1930-as évekig legalább a duplájára szaporodott. Ennyi cédulát kellett volna átnézni annak, aki meg akarta tudni, hogy például Abesszínia történetéről vagy a német parasztfelkelésekről mit olvashat; és ez az átnézés maga napokat vett volna igénybe.

Az Egyetemi Könyvtár 47, az Akadémiai 51, a Széchényi Könyvtár 120, a Műegyetemi 25 szakba sorolta egész állományát, és a szakokon belül nem különböztetett meg alszakokat. Mindennek következtében szakkatalógusaink tájékoztatási célra teljesen használhatatlanok voltak. Megdöbbentő azonban, hogy könyvtárosaink erre nem is törekedtek, úgyszólván sejtelmük sem volt a szakkatalógus alapfeladatáról. A tudós Ferenczi Zoltán, A könyvtártan alapvonalai című mű szerzője az 1902. évről szóló könyvtári jelentésében a következő meghökkentő kijelentést tette: "Aki tudománnyal akar foglalkozni, szakja irodalmát máshonnan, másképpen kell összeállítani, s a könyvtárba csak azért megy, hogy megtudja mi van belőle... Az, aki maga nem tudja a könyvtárban, mit kell keresni, hanem ezt a könyvtártól kívánja megkérdezni, az lehetetlen feladatot kíván. Ezen segíteni, a közönséget szakszerű felvilágosítással ellátni csak egy mód volna megközelítőleg, az, ha minden tudományszakra külön-külön hivatalnok állna a közönség rendelkezésére."

Gulyás Pál a népkönyvtárak szervezéséről írt munkájában a szakkatalógust feleslegesnek tartja - legalábbis a népkönyvtárakban - mert a tapasztalat - szerinte - azt mutatja, hogy az olvasóknak "csupán jelentéktelen töredéke használja", s e "szerencsés kivételeket az egyes tudományokról írt kézikönyvek irodalmi áttekintése sokkal jobban útba igazítja, mint a szakcímtár".

Angol nyelvterületen már a múlt század utolsó harmadában elterjedt egy új szakkatalógus-rendszer, amely lehetővé tette, hogy a legkisebb tudományszakokról, a legelvontabb problémákról, a legújabb kutatások irodalmáról is pontos tájékoztatást adjanak az olvasóknak. A Melvil Dewey New York-i könyvtáros által 1876-ban kidolgozott táblázat a tízes számrendszer segítségével tíz főszakra osztotta a tudományokat, majd ezek további tízes osztásaival lehetővé tette a rendszernek elvileg a végtelenségig való finomítását. Például a természettudományok az 5. főosztályba tartoznak, a fizika az 51.-be, a mechanika az 531.-be. (Ma használnak 6-9 számjegyes alosztályokat is, így a másodlagos gammasugarakról szóló műveket az 549.166.84. alosztályba sorolják.) Rendszerét a század elején már ezernél több könyvtárban alkalmazták.

Európában Dewey eredeti rendszerének némileg módosított, Egyetemes Tizedes Osztályozásnak (röviden ETO), nevezett változatát fogadták el, s ennek részletes kidolgozását a brüsszeli Institut International de Bibliographie (Nemzetközi Bibliográfiai Intézet) tette feladatává.

Az ETO előnyeit nálunk elsőnek Szabó Ervin ismerte fel. Kidolgozta a rendszer rövidített magyar kiadását, és eszerint készítette el a Kereskedelmi és Iparkamara szakkatalógusát 1900-ban. Javaslatára így szakozták 1912-től a Fővárosi Könyvtár állományát is. Sajnálatos módon azonban a tizedes rendszernek nem a brüsszeli kidolgozását vette át, hanem ennek egyébként logikusabb - egyéni változatát.

A magyar könyvtárosok többsége - elsősorban Gulyás Pál - nagy ellenkezéssel fogadta a tizedes osztályozást. Ennek egyik oka, hogy módosítás nélkül nem alkalmas az állomány raktári elhelyezésére, márpedig könyvtárosaink túlnyomó része a raktárban egyedül a szak szerinti felállítást tartotta helyesnek. Ehhez tegyük hozzá, hogy a jó katalógussal rendelkező nagy könyvtárakban, ahol az olvasók nem léphetnek a raktárakba, különösen pedig a helyhiánnyal küzdő magyar bibliotékákban hasznosabb a numerus kurrens (folyószámos) elhelyezés, mert itt nem kell a gyarapodásnak minden szak végén üres helyet kihagyni.

1919-ig mindössze 7 könyvtár alkalmazta a decimális szakrendet, az említetteken kívül a Kereskedelmi Múzeum, 3 tudományegyetemi és 1 műegyetemi tanszéki könyvtár. Az Egyetemes Tizedes Osztályozás iránti ellenséges magatartás tovább tartott a két világháború közt is, s ebben része lehetett a radikális gondolkozású Szabó Ervin és munkatársai iránti politikai ellenszenvnek.

A szakkatalógus különleges fajtája a tárgyszókatalógus, amely a dokumentumokat a tárgyukat röviden kifejező szó vagy szókapcsolat betűrendjében írja le. Hazánkban ilyent nem készítettek, külföldön is keveset, például a fejlett német könyvtárakban 1919-ig összesen tíz helyen.

Nem terjedt el az amerikai public libraryk egyik kedvelt katalógusfajtája, a szótár-, kereszt- vagy indexkatalógus. Ez a szerzői betűrendbe illeszti be a különféle fogalmak tárgyszavait, címszavait, mindegyik után közölve a rá vonatkozó irodalmat. Jól szolgálja a tájékozatlan olvasók informálását, mert e réven könnyen és gyorsan találják meg az őket érdeklő kérdésekről szóló műveket. Magyarországon csak a budapesti Erzsébet Népakadémia könyvtárosa, Vörösváry Ferenc szerkesztett és nyomatott ki 1917-ben a könyvtár teljes állományáról, 10.786 műről ilyen szótárkatalógust.

Sok gyűjtemény készített helyrajzi vagy raktárkatalógust. Ez az állomány raktározási sorrendjében sorolja a műveket. Nagyon megkönnyíti az állományellenőrzést, de az olvasók tájékoztatására nem alkalmas.

Nagy hátrányt jelentett, hogy nem készültek központi katalógusok, amelyek több könyvtár anyagáról tájékoztatnak, s így az olvasót megóvják attól, hogy egy-egy mű lelőhelyét sokáig keresse. E téren az első szerény kezdeményezés 1908-ban történt, amikor Ferenczi Zoltán, az Egyetemi Könyvtár igazgatója felterjesztéssel fordult a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumhoz, és javasolta, hogy külföldi mintára "hazánkban egy előre legalább a két egyetem és a jogakadémiák évi gyarapodásáról jegyzék adassék ki évenként, mégpedig a budapesti Egyetemi Könyvtárban, s ennek gyarapodási címjegyzékébe olvasztva bele". A javaslatra a minisztérium még csak nem is válaszolt.

Eredményesebbnek bizonyult egy magánkezdeményezés, amely Kőrösy Kornél egyetemi magántanár, orvoskari adjunktus nevéhez fűződik. Kőrösynek számos tanulmánya jelent meg az anyagcsere-vizsgálatról és az örökléstanról. Írásuk közben a forrásul használt folyóiratokat néha soká kellett keresgélnie, mert nem tudta, hol találhatók, márpedig - mint egy értekezésében írta - "a tudományos irodalom hozzáférhetősége minden tudományos dolgozásnak nélkülözhetetlen előfeltétele". Ezt pedig legjobban egy, a folyóiratok lelőhelyét feltüntető katalógus segíti elő. A címjegyzék megjelenése után azt is könnyű lesz megállapítani, hogy milyen folyóiratok járnak feleslegesen több példányban, és hogy melyek hiányoznak. Az előbbiek lemondásával megtakarított pénzt az utóbbiak előfizetésére lehet fordítani. Elgondolásának helyességéről meggyőzte Lenhossék Mihályt, az anatómia professzorát. Ketten közösen felkértek 96 intézményt, kutatóintézetet, egyetemi tanszéket, hogy jelentsék be az oda járó orvosi, természettudományi és mezőgazdasági periodikumokat.

A felhívásnak sikere lett, összesen 106 könyvtár küldte be adatait. Ezek felhasználásával Kőrösy és Lenhossék 1916-ban kiadta A budapesti könyvtárakba és intézetekbe járó természettudományi, orvosi és mezőgazdasági folyóiratok jegyzékét. Ebben 1768 különböző periodikum 3542 lelőhelyét közölték, mindegyiknél jelezve, hogy a bejelentő intézmények állományában milyen évfolyamok találhatók meg. Ez volt hazánkban az első központi katalógus.

Kőrösy úgy gondolta, hogy a példát a nyelvészek, történészek, jogászok, technikusok is követni fogják. Ebből semmi sem lett, a kitűnő kezdeményezésnek elmaradt a folytatása, jórészt a háború következményeként, mert a külföldi folyóiratok behozatala egyre csökkent.

Bibliográfiák

"A könyvtáros igazi hivatása - Szabó Ervin meghatározása szerint - mások tudományos munkásságának előmozdítása." Ennek a feladatának nem tud jól megfelelni, ha nem állanak rendelkezésére bibliográfiák, minden tudomány vezérfonalai. Hellebrant Árpád, az Akadémiai Könyvtár munkatársa fontosságukat így jellemezte 1906-ban: "A tudományos irodalom hazánkban évről évre oly mértékben fejlődik, hogy az abban való tájékozódásra a könyvészet nem nélkülözhető. Ha valaki egy kérdéssel foglalkozni akar, első feladata, hogy tájékozódást szerezzen arról, vajon van-e a tárgynak irodalma? Foglalkoztak-e már mások is az illető tárggyal? Mit írtak róla? Ezt pedig úgy érhetjük el, ha a művek címeit... rendszeresen egybegyűjtjük."

Lukinich Imre történettudós pár évvel később publikált írása szerint a bibliográfiák szükségessége "abból is következik, hogy tudományos kiadványaink jelentékeny része... még indexszel sincs ellátva, folyóirataink összefoglaló repertóriumok híján maholnap alig használható tömeggé lesznek; a kutatni vágyó a legtöbb esetben minden irányítás nélkül fog valamely kérdés anyagának összegyűjtéséhez, s bár energiája, munkabírása javát az adatok lehető teljes felkutatására kénytelen fordítani, még mindig ki van téve annak az eshetőségnek, hogy igen lényeges és fontos adatok elkerülik figyelmét".

Így ír a szaktudós, pedig ő még úgy-ahogy tudja, hogy mi jelent meg, ám az egyetemi hallgató, a kezdő kutató, s az, aki rokon szakmája köréből óhajt ismerni valamit, hol kezdje meg a kutatást? Erre csakis a bibliográfiák adhatják meg a feleletet.

Bibliográfiák készültek nálunk Czwittinger Dávid óta (1711), de a tudományos igényű könyvészet megjelenésére várni kellett a XIX. század utolsó negyedéig. Ekkor kezdte meg működését Szabó Károly, Petrik Géza, id. Szinnyei József és néhány más társa.

Sorukban az első Szabó Károly történettudós, 1860-tól az Erdélyi Múzeum Egylet könyvtárának vezetője. Kiválasztotta a gyűjteményben levő sok régi, 1711 előtt megjelent magyar könyvet, és pontos leírást készített róluk. Ennek befejeztével végigjárta először Erdély, majd egész Magyarország minden jelentősebb könyvtárát, és ott folytatta munkáját.

Összegyűjtött anyagát az Akadémia Régi magyar könyvtár. Könyvészeti kézikönyv. Az 1531-1711-ig megjelent magyar nyomtatványok címmel 1879-ben nyomtatásban adta ki. Bibliográfiája a műveket időrendben sorolja fel, és mindegyik cím mellett közölte a lelőhelyet is.

Az RMK - röviden így emlegetik ezt a bibliográfiát - hallatlan sikert aratott. Megjelenése bebizonyította azoknak a tévedését, akik kételkedtek abban, hogy a könyvészet egyaránt szívügye a könyvtárosoknak és a tudósoknak. A kutatók jelentékeny része nem is sejtette, hogy mennyi régi magyar könyv rejtőzik könyvtárainkban, milyen sokat alkottak íróink a török uralom hosszú másfél évszázada alatt. Egymás után vették kézbe a Szabó által leírt köteteket, feldolgozták őket, és munkájuk eredményeképp sok új vonással gazdagodott irodalmunk és művelődésünk XVI-XVII. századi története.

Nagy visszhangot váltott ki a könyvtárosok közt is - főleg a régi anyagot őrző gyűjteményekben -, s hatására megkezdődött régi irodalmunk még ismeretlen műveinek felkutatása. Sok olyan kiadványnak bukkantak nyomára, melyet Szabó nem ismert. Hozzáfogtak a nyomtatványtöredékeknek a régi kötéstáblákból való kiáztatásához is. A ritkaságok közül sokat ki is állítottak az 1882-ben rendezett országos könyvkiállításon.

A Régi Magyar Könyvtár megjelenése után választatta külön a Széchényi Könyvtár is régi magyar könyveit, és kezdte meg a kötéstáblákban rejlő irodalmi kincsek kutatását. Az eredmény meglepő volt. Az első száz felbontott táblából 45 addig nem ismert régi magyar nyomtatvány került elő.

A siker hatására az Akadémia megbízta Szabó Károlyt a folytatásnak, a Magyarországon 1711-ig megjelent nem magyar nyelvű nyomtatványok jegyzékének összeállításával. A Régi Magyar Könyvtárnak ez a II. kötete 1885-ben került ki a sajtó alól, és az I. kötet elrendezéséhez hasonlóan hozzávetőlegesen két és fél ezer kiadványt írt le.

Az Akadémia felszólította Szabót a III. kötet elkészítésére is. Ennek feladata volt számba venni a magyar szerzőktől külföldön megjelent nem magyar nyelvű könyveket. A kiváló bibliográfus hozzáfogott ehhez a munkához is, de 1890-ben bekövetkezett halála miatt nem tudta befejezni. Körülbelül kétezer tételből álló gyűjtésének kiegészítésére és nyomdába adására az Akadémia könyvtárosa, Hellebrant Árpád vállalkozott, aki a könyvészetre való rátermettségét már az Akadémiai Könyvtár ősnyomtatványainak magas színvonalú nyomtatott katalógusával bebizonyította. Elődje anyagát háromezer tétellel egészítette ki és adta ki két kötetben 1898-ban.

A munka befejezése lett volna a külföldön külföldi szerzők által írt, Magyarországgal foglalkozó régi nyomtatványoknak, a hungaricumoknak a jegyzéke. Hellebrant ennek az összeállítására is gondolt, de szerencsétlen családi körülményei meghiúsítatták terve valóra váltását.

Az RMK IV. részének, a hungarikumoknak a bibliográfiája így kútba esett. A fontos feladat azonban részben megoldást nyert, mert Apponyi Sándor - akiről már korábban beszéltünk - kiadta gyűjteményének katalógusát, s ez állományának gazdagsága miatt mindmáig a legteljesebb hungarikum-könyvészetünk. Pontosságát, részletességét azóta sem múlták felül.

Sokáig hiányzott az 1711 után megjelent könyvek számbavétele. Akit Balassi, Gyöngyösi költeményeinek utóhatása, a felvilágosodás, reformkor, a szabadságharc irodalma érdekelt, az a szükséges munkákat fáradságos és sokszor csak féleredményt hozó keresgéléssel találhatta meg, esetleg 10-15 könyvtár katalógusainak átnézése után. Az 1711 utáni hatalmas kiadványtömeg jegyzékbe foglalására nem könyvtáros vállalkozott, hanem Petrik Géza, aki pályáját könyvkereskedőként kezdte, antikváriusként folytatta, és emellett több könyvészetet adott ki. 1879 után csak bibliográfiák szerkesztésével foglalkozott, és négy kötetben összeállította Magyarország bibliográfiája 1712-1860 című művét. Ebben a lelőhelyek feltüntetésével felsorolt minden magyarországi megjelenésű művet, a nem magyarul megjelenteket is, valamint a külföldön megjelent magyar vagy Magyarországra vonatkozó idegen nyelvű műveket. A folyóiratok címe alatt a bennük megjelent fontosabb cikkek címét is közli. (Ez példa nélkül áll a világ nemzeti bibliográfiái közt!)

A rendkívüli türelmet és fáradságot igénylő mű összeállításához Trefort kultuszminiszter anyagi támogatást biztosított, de megjelentetését nem vállalta. Petrik maga adta ki. Kiadóként ugyan Dobrovszky Ágost szerepelt, ő azonban csak nevét kölcsönözte, a kiadás teljesen a szerző műve, ő intézte a terjesztést is. Megrendelési felhívására csak 250-en jelentkeztek, a könyvtárak nagy része sem fizetett elő erre a körülbelül 50.000 címet felsoroló kiadványra, amely 1881-1891 közt 15 íves füzetekben, 4 kötetben hagyta el a sajtót. Petrik szak- és tárgymutatóval, valamint terjedelmes statisztikai összefoglalással akarta kiegészíteni művét - ennek tervével még 1908-ban is foglalkozott -, de ez végképp elmaradt.

A nemzeti bibliográfiának a folytatásai is megjelentek a Magyar Könyvkereskedők Egyesületének a költségén. Az 1860-1875 és az 1886-1900 években megjelent műveket regisztráló köteteket ugyancsak Petrik állította össze, az 1876-1885. évekét pedig - nem tudjuk, hogy miért - Kiszlingstein Sándor könyvkereskedő. Az 1901-1910, évkör bibliográfiája a többiekhez hasonlóan ugyancsak füzetekben jelent meg 1917-től, a kiadás a befejezésére azonban a világháborút követő szegénység miatt csak 1928-ban került sor.

Bibliográfusaink közül Kertbeny Károly életcélul tűzte ki a magyar irodalomnak a külfölddel való megismertetését. Állandóan tervezte nemzeti bibliográfiánk megírását, ennek érdekében szívós propagandát folytatott, előfizetési felhívásokat bocsátott ki, beadványokkal ostromolta a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumot. Végül némi részeredményt ért el, mert Trefort megbízta a Magyarországi német könyvészet 1801-1860 összeállításával. Ezt a munkát azonban betegsége és korai halála miatt nem tudta befejezni, a szerkesztést Petrik vette át. A könyvészet két kötetben 1886-ban hagyta el a sajtót.

A harmadik nagy bibliográfus, Szinnyei József nyolckötetes munkát tervezett, Hazai és külföldi folyóiratok magyar tudományos repertóriuma címmel, de ebből 1874-1885 közt csak három kötet látott napvilágot, és munkájának 1946-ig nem akadt folytatója. Első kötete a történelmi tárgyú, a második a természettudományi és matematikai cikkeket tartalmazta. Ezután Szinnyei az Akadémia utasítására 172 hírlap 714 évfolyamát dolgozta fel. Ez lett a repertórium, vagyis a cikkek címjegyzéke 2. részének első és egyetlen kötete.

A repertórium hibája, hogy szerzők szerint csoportosította az anyagot, pedig a kutatókat elsősorban nem az érdekli, hogy ki mit írt, hanem az, hogy valamilyen kérdésről mit írtak. Tárgymutatóval ugyan lehetett volna ezen segíteni, de ez nem történt meg.

Szinnyei nevét elsősorban az a 14 kötetes munka örökítette meg, amelyet általában csak A Szinnyei néven emlegetnek, A magyar írók élete és munkái. Életrajzi lexikonának tervét először 1877-ben ismertette a Magyar Könyvszemlében, s ezzel egy időben kiadására javaslatot tett az Akadémiának. Legfőbb tudományos intézetünk azonban nem ismerte fel a terv jelentőségét, és háromszor utasította vissza. Szinnyei ezzel nem törődve folytatta munkájához a cédulázást, anyaggyűjtést és az egyéb rendelkezésre álló adatok mellett feldolgozta a színlapokat, gyászjelentéseket is. Értesüléseit gyakran a még élő íróktól közvetlenül szerezte be. Végül az Akadémia ellenállása is megtört, 1889-ben intézkedett az írói tiszteletdíj kifizetéséről, a kinyomtatásról azonban már magának Szinnyeinek kellett gondoskodni. A kiadást a Horánszky-cég vállalta, füzetenként jelentette meg, az elsőt 1891-ben, az utolsót a szerző halála után, 1914-ben.

Szinnyei József az író fogalmát - szerencsére - nagyon tágan értelmezte, közéjük sorolta jóformán minden nyomtatásban megjelent mű szerzőjét, szám szerint 29.553-at. Mindegyik szócikk tartalmazza az író fontosabb életrajzi adatait, munkáinak jegyzékét, kiterjed a kéziratban maradt művekre, lehetőség szerint közli ezek lelőhelyeit is, és felsorolja az írókról szóló cikkeket, méltatásokat, tanulmányokat. Sok esetben megállapította a névtelenül megjelent tanulmányok szerzőit is. Mindig elsődleges forrásokat használt, a címeket magukról a művekről írta le.

A magyar bibliográfiának ezek a kimagasló alkotásai nem munkaközösségek, hanem egy-egy kiváló könyvtáros, illetve könyvkereskedő egyéni teljesítményei. Összeállításukhoz az állam, a hivatalos szervek csak rendkívül kevés támogatást nyújtottak.

Mellettük részletkönyvészetek is jelentek meg a legújabb kiadványokról a Magyar Könyvszemlében, a Magyar Könyvkereskedők Évkönyvében és a Corvinában, a könyvkereskedők közlönyében.

Emellett - ha késve is - megindult a szakbibliográfiák és -repertóriumok megjelentetése. Rendkívül jelentősek Hellebrant Árpádnak a különböző folyóiratokban évente közölt összeállításai, 1885-től a nyelvészeti (az Egyetemes Philológiai Közlönyben jelent meg), 1905 től a pedagógiai (Magyar Pedagógia), 1913-tól a történelmi (Századok) és 1919-től a néprajzi (Ethnographia) anyagról. Az új könyvek címein kívül Hellebrant közölte a hazánkban megjelent hírlap- és folyóiratcikkeket, valamint a magyar írók külföldön kiadott műveinek adatait is. Alaposságára jellemző, hogy a nyelvészeti rész évente 2500-3000, a pedagógiai 2000, a történeti 1000-nél több tételt sorolt fel. Székely Dávid a Művészet című folyóiratban adta közre 1904-től a művészeti tárgyú irodalom könyvészetét.

Elgondolható, hogy ezek az összeállítások mennyire segítették a gyorsan bővülő tudományos kutatást, annál inkább, mert a kor divatos tudományos irányzata, a pozitivizmus a tények és adatok minél teljesebb összegyűjtését tekintette elsőrendű feladatának. A kutatók a bibliográfiákban bő útmutatást találhattak a múlt dokumentumairól. Megjelenésük után a könyvtárosoknak nem kellett azzal megelégedniük, hogy az olvasók kezébe csak az általuk keresett műveket adják, hanem tájékoztatással is tudtak szolgálni arra vonatkozóan, hogy ezeken kívül milyen könyvek, tanulmányok jelentek meg az őket érdeklő problémákról.

E könyvészetek értékének és korszerű voltának egyik bizonyítéka, hogy még napjainkban sem mellőzhetők. Így került sor a legutolsó években Petrik bibliográfiájának és Szinnyei életrajzi lexikonának új, reprint kiadására.

Könyvtárosok, könyvtári szakirodalom

"Minden könyvtárnak két lényeges alkotórésze van, egy anyagi: a könyv... s egy szellemi: a könyvtárnok. Ez t.i. valóságos lelke, életereje minden bibliotékának. Ő tartja fenn, ő neveli tudományrendszeresen, hogy folyvást organikus test, s ne mechanikus halmaz legyen... A könyvtárnok az, ki a könyvtárnak vagy megölő betűje vagy verőszíve, ő képes a leggazdagabb gyűjteményt holttetemmé lelketleníteni, mint képes azt, ha magát nem ragyogó, de annál melegítőbb hivatásának egész lélekkel és szívvel odaadja, élő hatalommá emelni." Ezt írta Toldy Ferenc 1843-ban, egy tervezett, de el nem készült könyvtártani szakkönyvnek az Athenaeumban megjelent bevezetőjében. Jól jellemzi a könyvtáros fontosságát, s egyúttal felveti azt a kérdést, hogy vajon a tárgyalt korszakban milyenek voltak nálunk, jó sáfárai-e a rájuk bízott gyűjteményeknek?

Szervezett könyvtárosképzés a XX. századig hazánkban ismeretlen fogalom. Nagyobb gyűjteményekben, ahol többen is dolgoztak, az újoncok a mindennapi munka közben a régebbi alkalmazottak útmutatása révén gyakorlatban sajátíthatták el a szükséges tudnivalókat. Ilyen hely azonban kevés akadt. 1885-ben háromnál többen csak a Széchényi, a budapesti és kolozsvári Egyetemi Könyvtárban dolgoztak. Másutt a munkamódszereket, a címfelvételi, leltározási, kölcsönzési szabályokat maguk állapították meg, és néhol - György Aladár szavait idézve - "homályos sejtelmekkel is alig bírtak feladatuk fontosságáról".

Az 1884-i felmérés szerint 10.000 kötetesnél nagyobb állományú gyűjteményekben összesen 112 könyvtáros dolgozott - munkájukat 35 raktáros segítette - de többségük, mai szóhasználattal élve, csak részidőben dolgozott. Bibliotekáriusi teendőit tanári, szerzetesi, titkári munkája mellett végezte, gyakran még tiszteletdíjat sem kapva érte. A főfoglalkozású könyvtárosok száma nem haladhatta meg az ötvenet sem. Nem lehet ugyanis ilyennek nevezni az esztergomi főszékesegyházi bibliotékát irányító kanonokot, vagy a pozsonyi evangélikus gimnázium könyvtárát kezelő két tanárt, akik együttvéve ezért évi 100 forintot kaptak, továbbá a minisztériumi fogalmazókat, kamarai titkárokat, fegyintézeti tanítókat, akiket a statisztika könyvtárosokként tüntetett fel.

A XIX. század utolsó harmadában a szakirodalom felduzzadásával és az olvasók számának növekedésével párhuzamosan nemcsak egyre több könyvtáros alkalmazása vált szükségessé, hanem fokozódtak a munkájukkal kapcsolatos követelmények. 1912-ben a 25.000 kötetesnél nagyobb gyűjteményekben a raktárosokkal együtt már 350-en dolgoztak, bár soknak közülük csak melléktevékenysége volt a könyvtárosság. Hat intézménynél volt tíznél több alkalmazott, a kolozsvári Egyetemi Könyvtárban (46), a Fővárosi (34), a budapesti Egyetemi (31), a Széchényi (25), az Országgyűlési (14) és a Műegyetemi Könyvtárban (12). Munkaidejük intézmények és korszakok szerint változott, általában 9-től 2-ig tartott, de napi nyolcórai munkaidő is előfordult, például az Egyetemi Könyvtárban 1874 és 1882 közt de. 8-tól 12-ig és du. 2-től 6-ig dolgoztak.

Előmenetelük általában lassú volt. Sok fizetés nélkül dolgozó könyvtártisztet, nyugdíjra nem jogosult írnokot alkalmaztak, de a költségvetés által engedélyezett létszámnak, a státusnak korlátozott volta miatt többségüket csak sokára nevezték ki végleges állásba. Csak egy példa: az Egyetemi Könyvtárban 1876-tól 1890-ig, illetve 1895-ig írnokként szolgált Pádly Lajos és Egerváry Potemkin Ödön. Igazgatójuk jelentéseiben mindkettőt állandóan "hűséges és ritka szorgalmú" tisztviselőként emlegette, akik "a könyvtárrendezés minden ágában teljes tájékozottságot és gyakorlatot" szereztek. Mégis halálukig családjukkal együtt formálisan nyomorogtak az 1,50, majd később 1,75 forintra emelt napidíjukból. Emiatt számos tehetséges kezdő hagyta ott a könyvtárat jobban fizetett, gyorsabb előrehaladást ígérő állás kedvéért.

A tudományos könyvtárakban mindenütt megkövetelték az alapos általános műveltséget, a nyelvismeretet, az egyetemi végzettséget.

A szakmai színvonalat és ezzel együtt a tudományos könyvtárakban dolgozók társadalmi megbecsülését emelte, hogy sok főhivatású könyvtáros végzett tudományos munkát, s ennek során tapasztalatból ismerte meg a könyvekkel foglalkozás csínját-bínját. A mondottak igazolására felsoroljuk néhány tudós nevét, akik 1912-ben a Széchényi Könyvtárban dolgoztak: Áldásy Antal, Bártfai Szabó László, Báthy Zsigmond, Bevilaqua Béla, Fejérpataky László, Gulyás Pál, Hoffmann Mária, Kereszty István, Kollányi Ferenc, Melich János, Rédey Tivadar, Sebestyén Gyula, Szinnyei József, Vértesy Jenő... Ennek egyik oka abban rejlett, hogy a múzeumokon kívül kevés kutatóintézet működött, ahol szakjuknak megfelelő tudományos munkát végezhettek volna, a könyvtárakban viszont erre sok lehetőségük nyílt.

A Magyar Minerva 1911-re vonatkozó kötete érdekes adatokat közölt a nem főhivatású könyvtárosok főfoglalkozásáról. A javarészt nép- és iskolai könyvtárakban dolgozó 2325 könyvtárosnak több mint kétharmada, 1589 tanár vagy tanító volt, 324 pedig állami, községi vagy magántisztviselő. Pap volt közülük 104, iparos 62, katona 47, földműves 34, kereskedő 23, orvos 10, egyéb (magánzó, ügyvéd, gyógyszerész stb.) 13. A női nemhez a könyvtárosoknak majdnem pontosan 5%-a tartozott, 117 tanítónő vagy óvónő.

A színvonal emelése érdekében az Egyetemi Könyvtárban 1874-ben a kinevezést szakvizsgához kötötték. Tárgyai: a) könyvészet, b) könyvtártan és ennek keretében a paleográfia és az oklevéltan elemei, c) az egyetemes és magyar irodalomtörténetnek a könyvtári szolgálatban fontos része, d) két vagy három részletes címfelvétel. A jelöltnek emellett bizonyságot kellett tennie a latin, görög és német nyelvben való jártasságáról. A későbbi évek során eltekintettek a vizsgától.

Szabó Ervin kezdeményezésére a fővárosi tanács rendeletet hozott, amelynek értelmében 1912 elejétől az új kinevezéseket és előléptetéseket szakvizsga megszerzéséhez kötötték. Az alsó-, közép- és felsőfokú kinevezésekhez más és más követelményeket írtak elő, emellett középfok esetében feltétel volt az érettségi, felsőfokon pedig az egyetemi végzettség mellett tudományos vagy irodalmi működés.

Az első könyvtárosképző tanfolyamot 1898-ban rendezte meg a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa, majd a tananyagot lényegesen nem módosítva ezt 1913-ig hétszer megismételte. A tanfolyamok négy fő tárgyát összesen 38 órában adták elő. Fejérpataky László könyvtári országos felügyelő írástörténetet adott elő, és beszélt a középkori kéziratok katalogizálásáról, megóvásáról. Varju Elemér művelődéstörténész a nyomdászat történetét, a könyvgyűjtést és a könyvritkaságokat ismertette. Ferenczi Zoltán könyvtárigazgató előadásainak tárgya a könyvtárépítés volt, továbbá a különböző szakrendszerek s a katalogizálás, végül Esztegár László, a fiatalon elhunyt bibliográfus a magyar és külföldi könyvészetekről és a különféle bibliográfiai elméletekről, mozgalmakról tájékoztatta a hallgatókat. Korai halála után Gulyás Pál lett a bibliográfia előadója. A tanfolyam végén a résztvevők meglátogatták és megismerhették legnagyobb könyvtárainkat. A modern könyvtárügy kérdéseivel azonban egyik előadás sem foglalkozott.

A tanfolyamokon kevesen vettek részt. A tanács minden alkalommal csak 10 vidéki könyvtárost hívott meg, és adott részükre 100-100 korona úti átalányt. Saját költségükre mások is beiratkozhattak, de ilyen vállalkozó tanfolyamonként legfeljebb 3-4 akadt. A közművelődési könyvtárak dolgozóinak nem adtak alkalmat hasonló képzettség megszerzésére.

Jó, de folytatás nélküli kezdeményezés maradt a Fővárosi Könyvtáré. Tisztviselői részére 1916 elején tizenegy előadásból álló továbbképző tanfolyamot rendezett, amelyen Szabó Ervin, Pikler Blanka, Kőhalmi Béla, Madzsar József és mások ismertették a könyvtár fejlődését, az osztályozás, katalogizálás, bibliográfiaszerkesztés, olvasószolgálat kérdéseit.

Az egyetemek sokáig nem törődtek sem a könyvtárosképzéssel, sem a könyvtártudománnyal, nem szerveztek könyv- és könyvtártörténeti előadásokat. A kolozsvári egyetem volt az első, amely a könyvtártudománynak helyet adott, és Gyalui Farkast, az Egyetemi Könyvtár helyettes igazgatóját megbízta, hogy magántanári minőségben bibliográfiai előadásokat tartson. Erdélyi Pál igazgató a könyvtárban megfelelő előadótermet és a szükséges anyag szemléltetésére alkalmas helyiséget akart berendezni. Erre azonban megfelelő számú hallgató hiánya miatt nem került sor. A budapesti tudományegyetemen 1914-ben Gulyás Pál kapott könyvtártanból magántanári megbízást. A két magántanár előadásainak hallgatása azonban sehol sem volt kötelező, és nem jelentett semmi gyakorlati előnyt a könyvtárosi kinevezéseknél.

A szakmai képzés elhanyagolását az irodalom is tanúsítja. A Széchényi Könyvtár 1876-ban megindított, még ma is megjelenő folyóirata, a Magyar Könyvszemle magas színvonalú könyvtártörténeti tanulmányok mellett ritka könyvek, külföldi könyvtárak ismertetéseit közölte, de a gyakorlati tárgyú cikkekkel adós maradt. Nem foglalkozott a mindennapi munkával, a katalóguscédulák helyes elkészítésével, a külföldi könyvtárak berendezéseit sem hasonlította össze a hazaiakéval. "Tíz év alatt - írta György Aladár 1886-ban - egyetlenegyszer sem talált alkalmat s helyet, hogy hathatósan felszólaljon a nagy fontosságú nyilvános könyvtárak ügyében, avagy figyelmessé téve olvasóit a különféle könyvtárak önálló feladataira, azok különböző gyűjtésmódját s kezelését vitára bocsátotta volna." E tekintetben később sem történt változás, pedig csak az 1950-es években alakult ki sokrétű szakfolyóirat-hálózatunk.

Nem sokkal járult hozzá a képzéshez a Múzeumi és Könyvtári Értesítő, az Országos Főfelügyelőség és a Tanács 1907-től 11 éven át megjelenő, díszesen kiállított folyóirata sem. Közölte a Főfelügyelőség és Tanács éves beszámolóit, Wlassics Gyula elnöki megnyitóit, rövidebb-hosszabb tanulmányokat a múzeumokban őrzött kincsekről, az ásatásokról, de könyvtári vonatkozású cikket keveset lehetett benne olvasni. Többségüket Gulyás Pál írta, ismertetéseket az olasz, holland, párizsi, berlini népkönyvtárakról, néhány felmerült aktuális problémáról.

Hasznosabbnak bizonyult Kőhalmi Béla 1914-ben megindított folyóirata, a Könyvtári Szemle, bár ez elsősorban nem könyvtárosoknak, hanem bibliofileknek s az olvasók széles rétegeinek szólt. Kevés történeti cikk mellett sokat foglalkozott aktuális kérdésekkel, és rendszeresen ismertette a beszerzendő fontos referensz műveket, azaz a tájékoztató kézikönyveket.

Az első összefoglaló szakmai kézikönyv 1893-ban jelent meg, Könyvtártan címmel. Az Egyetemi Könyvtár egyik tisztviselője írta, Kudora Károly. Műve nem könyvtárosok részére íródott - természetesen ők is okulhattak belőle -, hanem más céllal: a közönséggel "megismertetni a könyvet és bemutatni azt ipar, művészet és könyvtári szempontból". Könyv- és nyomdatörténetet is tartalmaz, leghosszabban a könyvek raktári felállításáról beszél. A katalógusok jelentőségét lebecsüli és helyteleníti, "ha a könyvtárosoknak a katalógusokon kívül a könyv kikeresésének más támpontja nincs".

A Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége két kiadvánnyal próbálta a könyvtárosok képzettségét emelni. Az elsőt, amely 1903-ban jelent meg A könyvtártan alapvonalai címmel, Ferenczi Zoltán írta. A 236 oldal terjedelmű műnek több, mint a fele, 120 oldal, a külföldön már korábban befejezett könyvtárépítkezések előnyeit, hátrányait ismerteti. Sokat beszél a raktári felállításról, és részletesen felsorolja több nagy bibliotéka régi, elavult szakrendszerét. A címleírásra, a katalóguscédulák sokszorosítására, a kártevők elleni védekezésre kevés szót veszteget, a szakkatalógusokra még kevesebbet. A könyvtári munkában járatlanok ebből még a szükséges elemi tudnivalókat sem tudták megtanulni.

Sokkal hasznosabb volt Gulyás Pál először 1906-ban és másodszor 1913-ban kiadott munkája, A népkönyvtárak szervezése, fenntartása és kezelése, mert jó útmutatást adott a beszerzés, selejtezés szempontjaira, a "címtározásra" vagyis katalogizálásra, s ezzel kapcsolatban a névformák kiválasztására, az olvasószolgálatra, a statisztikák készítésére, a köttetésre és a könyvek egészségügyére. Az állománygyarapítás alapelvei Gulyás szerint: csak a lehető legjobb művek szerzendők be - figyelemmel az olvasók képzettségi fokára - rossz magyarságú mű nem kell - a mulattató könyvek is neveljenek és fejlesszék a lelket - mellőzendők azok a művek, amelyek hazánk bármely népének alsóbbrendű jellemvonásait ábrázolják vagy nevetségessé teszik őket - a szerelem fizikai részét leíró művektől jobb tartózkodni vagy pedig olvasásuk külön engedélyhez kötendő.

A könyvtárak számáról, állományáról, forgalmáról és egyéb adatairól két kiadvány tájékoztat. György Aladár a Központi Statisztikai Hivatal által 1885-ben kezdeményezett országos felmérés eredményeit publikálta. A nyers adatokat nemcsak közölte, hanem összefoglalta, értékelte őket, és történelmi kiegészítésekkel látta el. A Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége Magyar Minerva címmel öt kötetben adta ki könyvtáraink és múzeumaink évkönyvét. Az I. kötet az 1900., az V. az 1912-1913. évi helyzetet ismerteti. Elsősorban címtár, arról informál, hogy hol és milyen gyűjtemények vannak. Valamennyi kötet értékes adatokat szolgáltat a fontosabb intézmények múltjáról, állományáról, forgalmáról és személyzetéről.

Építkezések

Két nagykönyvtárunk, a Széchényi és az Akadémiai közvetlenül a kiegyezés előtt kapott helyet két szép, monumentális épületben, így elhelyezésüket jónak lehetett mondani. Az Egyetemi Könyvtár azonban ócska, szűk, düledező épületben szorongott. Ennek a helyzetnek a tarthatatlan voltáról mát az előző részben is sok szó esett, erről számolt be 1867 után Szász Károlynak a fővárosi nagykönyvtárakról készített és már ismertetett jelentése: "Helyiségeiről - írta - nem szólok, szomorú ének volna. A nagy terem a fenyegető ledőlés ellen ingadozó oszlopokkal támogatva, a szekrények és állványok még létrával is nehezen elérhető magasságig tornyosulva, a karzat szűk és gyönge, s rajta keskenysége miatt alig megtámasztható létrán a fölmenetel és megállás életveszélyes, mert az egyensúlyból a legparányibb kibillenés nem a karzatra, hanem az alsó talajra lökné a keresőt." Ha a leggyorsabban nem emelnek egy új épületet - fejezte be Szász - "világra szóló botrány" következik be, egy országos könyvtár összedőlése.

Az építkezés "sürgős, sőt halaszthatatlan voltát" az országgyűlés is elismerte az 1937. évi XXI. törvénycikkében, és költségeire 538.862 forint 53 krajcárt szavazott meg. Hazánkban ez volt az első, csak könyvtár céljára készített épület, ezért részletesen kell foglalkozni vele.

A tervezéskor a könyvtár szükségletein kívül még egy kívánság is helyet kapott. Ez tűnik ki Trefort Ágostnak az építkezésről szóló végjelentéséből: "Az épületnél nem szabad feledni, hogy nemcsak 200.000 kötelet már is meghaladó és évről évre nagyobbodó könyvkészlet befogadására van hivatva, hanem arra is, hogy az egyetem tanári karának, a főváros értelmiségének, főképp pedig a nagy számmal egybesereglő egyetemi polgárságnak a benne felhalmozott kincsek minél célszerűbb használatára alkalmat, s módot nyújtson... Minthogy az épület rendeltetése már külsejében is kifejezendő volt, s azért más országok példájára az épület külalakját és díszítését is emlékszerűvé kell tenni, még ha ezáltal az eredetileg előirányzott összeg némi meghaladása sem vált volna mellőzhetővé."

Ebből világosan kitűnik az a szándék, hogy egy olyan palotát emeljenek, amellyel az önállósodott magyar állam büszkélkedhet, amelyet mindenkivel megcsodáltathat.

A tervezéssel Skalnitzky Antalt bízták meg, aki a munkába bevonta sógorát, ifj. Koch Henriket. Skalnitzky már sok középületet tervezett, tehetséges volt, de a könyvtári funkciókhoz nem értett, sőt - minden valószínűség szerint - nem is tanulmányozta ezeket. Megbízói nem adtak számára ilyen irányú kimerítő tájékoztatást, nyilván csak azt írták elő, hogy a raktárak, olvasóterem stb. alapterülete mennyi legyen, hogy szolgálati lakásra is szükség van. Így történt, hogy a tervezésnél, berendezésnél a monumentalitást, a díszes külsőt fontosabbnak tartotta, mint az elsődlegest, a könyvtári feladatok célszerű kiszolgálását.

A "könyvtárpalota" közvetlenül a régi épület mellé épült, a Ferenciek tere (ma Károlyi Mihály utca) és a Reáltanoda utca sarkán. A tér felé eső szárny legnagyobb részét a 228 négyzetméter alapterületű üvegtetős, felső világítású olvasóterem foglalja el. Magassága 15,1 méter, s a feleslegesen nagy légtér miatt fűtése, világítása költséges.

A raktáraknál figyelmen kívül hagyva Toldy Ferencnek már 1846-ban hirdetett elgondolását (raktártermek helyett raktárszobák kellenek, ahol sokkal jobb a térkihasználás, könnyebb a keresés), 7 méter magas galériás raktártermeket alakítottak ki. Ezekben aránylag kevés könyvet lehetett elhelyezni, s ezek nagy része is csak létrák, lépcsők segítségével volt elérhető. Az épület használatát korai kezdeményezésként központi fűtés és 164 gázlámpa használata könnyítette meg, de a raktárak világításáról nem gondoskodtak.

A nagyvonalúság mellett a takarékosság is érvényesült, mégpedig nem a legszerencsésebb módon. A homlokzatok nem egy palotához illő nemes anyagból készültek, hanem vakolatból, a kupola körüli négy szobor pedig gyorsan málló kőbányai homokkőből. Az igazgató lakása 10 (!) szobából állt, és két részét 17 méter hosszú folyosó kötötte össze. Viszont a két raktáros és a fűtő a nedves, lakásnak alkalmatlan pincében kapott helyet. A fővárosi tanács először egészségügyi szempontból lakhatatlannak minősítette, és csak hosszas utánjárás után adta meg a lakhatási engedélyt.

A hivatali és közönségszolgálati részt nem választották el egymástól; a raktárakat a hivatali, közönségszolgálati helyiségekkel még csak kezdetleges felvonó sem kötötte össze.

Mindazonáltal a közönség részére 1876 márciusában megnyitott új épület így is betöltötte hivatását, és megfelelő átalakításokkal a mai napig elegendő helyet biztosított a könyvek elhelyezésére, a könyvtárosi munka elvégzésére. Az olvasóterem 102 ülőhelye azonban már kezdetben is kevésnek bizonyult a több ezer egyetemi hallgató részére, az egyéb olvasókat nem is említve.

Az 1872-ben alapított Kolozsvári Tudományegyetem könyvtárának állománya a professzorok és hallgatók könyvszükségletét eleinte nem tudta ellátni, ezért - mint már említettük - az Erdélyi Múzeum Egyesület átengedte ötvenévi használatra saját értékes gyűjteményét. A két közösen kezelt könyvtár működését rendkívül megnehezítette, hogy több épületbe szétszórva, alkalmatlan helyeken szorongott. Ezért - bár több évtizedes késéssel - az országgyűlés 1903-ban elhatározta egy új épület létesítését. Ezúttal elkerülték a budapesti Egyetemi Könyvtár építésekor elkövetett hibákat. Erdélyi Pál igazgató úgy vélekedett, hogy "a könyvtárnok, aki a maga intézetének eszközeit, közönségét és rendeltetését ismeri és mérlegeli, az igazi és kizárólagos tervező. Az építész, aki a munkát felvállalja, a végrehajtó. A könyvtárosnak kell az építési programot elkészíteni, és az építésznek kell aszerint az épületet megtervezni." Ennek alapján ki is dolgozott egy tervet. Ez lényegében három különálló s egymással csak átjárókkal összekötött részben helyezte el az igazgatási-feldolgozó osztályokat, a közönségszolgálati helyiségeket és a 8-9 emeletes raktárakat. Meghatározta pontosan az egyes szobák, termek alapterületét, nem feledkezett meg dohányzó-, étkezőhelyiségekről, előadóteremről, könyvkötő, restauráló, fényképészeti műhelyekről sem. Külsőre nézve azt írta elő, hogy az épület nemesen egyszerű legyen, külsejével is fejezze ki rendeltetését.

A minisztérium változtatás nélkül fogadta el elgondolását, és ennek alapján készítette el Korb Flóris építész a végleges tervet, Erdélyivel teljes egyetértésben.

Az építkezést 1906-ban kezdték el, és 1909 januárjában nyitották meg benne a könyvtárat. Alapterülete 12.000 négyzetméter. Hat olvasótermében egyszerre 252 látogatót tudott fogadni, polcai biztonságos, szakszerű tárolási lehetőséget nyújtottak 350.000 kötet részére, és elegendő hely maradt a későbbi gyarapodás számára.

A gazdag levéltári anyagot a második emeleten 1500 újszerű acéldobozban helyezték el. Noha a tűzrendészeti előírásokat a leggondosabban betartották, a levéltárnál további különleges védelemre is törekedtek. Az ablakok melletti lejtős síkon az egész gyűjteményt szükség esetén rövid idő alatt az épület mellé gördített kocsikba lehetett lecsúsztatni.

Kolozsvárott - külföldi vélemények szerint - Európa legkorszerűbb könyvtára épült fel. Raktári állományait is Erdélyi tervezte, és a Schlick-cég gyártotta. Annyira célszerűnek bizonyultak, hogy később más intézmények is ilyent rendeltek, így a Műegyetem 250.000, a kecskeméti városi könyvtár 18.000, a pápai 19.000, a budapesti Egyetem jogi kara 11.000 kötet elhelyezésére, ezenkívül a szekszárdi, szombathelyi és más könyvtárak is.

Nagyjából a kolozsvári könyvtárral egy időben, 1907-1909 közt épült a budapesti Műszaki Egyetem könyvtárának érdekes elrendezésű épülete. Az irattári akták szerint Rados Gusztáv igazgató az erdélyi fővárosba is ellátogatott tapasztalatszerzésre, és ennek alapján beszélte meg az építésszel, Pecz Samu műegyetemi tanárral a részletes terveket.

Az intézmény kellő áttekinthetőség, jó világítás és tűzbiztonsági okok miatt önálló épületet kapott. Három oldalról teljesen szabadon terül el, park közepén. Nemes anyagokból készült, márványból, terméskőből, műkőből, teljesen tűzbiztos. Egyedül külseje bírálható, mert a neogót stílusú épület inkább templomhoz hasonlít, és nincs összhangban a Műszaki Egyetem többi épületével. Belül annál modernebbnek számított.

A feldolgozó, a közönségszolgálati részlegek és a raktár egymástól teljesen elkülönített. 4000 négyzetméter alapterületű nagy olvasóterme 230 látogató részére biztosít kellemes, kényelmes elhelyezést. A raktár hat 2,5 méter magas emeletből áll, alkalmas 400.000 kötet befogadására, de Pecz az épületet úgy tervezte, hogy még öt emeletet lehessen ráépíteni, s így befogadóképességét meg lehessen duplázni. Gondos előrelátásra vall, hogy erre a ráépítésre mindmáig nem volt szükség, az épület kisebb belső átalakítással (fotólaboratórium építése stb.) azóta is zavartalanul használható.

Sok könyvtár kapott szép otthont újonnan épült múzeumi palotákban. Közülük a legjelentősebb a szegedi kultúrpalota, ahol 1897-ben a Somogyi Könyvtárat és a Városi Múzeumot helyezték el, és a komáromi Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület 1913-ban elkészült székháza.

Jól sikerült a Zeneakadémia az 1904-1907-ben szecessziós stílusban épült palotájának földszintjén a könyvtár elhelyezése. Ebben nagy része volt Korb Flórisnak és Giergl Kálmánnak, a két építőművésznek, akik a kolozsvári Egyetem Könyvtár építésekor megtanulták a korszerű könyvtárépítés elveit. Elhelyezésével, berendezésével, bő állománygyarapodással számoló tágas raktárhelyiségeivel, 46 olvasót befogadó galériás olvasótermével ma is jól szolgálja a megnövekedett könyvtári igényeket.

Megemlítendő még egy, a korszakra szomorúan jellemző terv. Megvalósulása esetén a legnagyszerűbb könyvtárpalotát hozta volna létre. A nyomasztó helyhiánnyal küzdő Fővárosi Könyvtár nagyobb arányú fejlesztésére új épület nélkül gondolni sem lehetett. A fővárosi törvényhatóság 1910. június 20-i ülésén vetette fel az új székház gondolatát - a Szabó Ervin által készített emlékirat alapján - Wildner Ödön tanácsnok. Pénz volt rá, az úgynevezett millenniumi alap 1.200.000 koronája. Népházzal, azaz kultúrházzal egyesítve tervezték. A terv szerint helyet kapott volna benne több olvasóterem felnőttek, gyermekek, valamint folyóiratok, hírlapok, könyvek használói részére, laboratóriumok, könyvtárosiskola célját szolgáló helyiségek, egyetemi hallgatók részére tankönyvolvasó, mesélőszoba, a kiszolgálást a lehető leggyorsabbá tevő technikai berendezések, 250.000 kötetet befogadó, de ennek kétszeresére bővíthető raktár, előadások, hangversenyek tartására alkalmas, 800-1000 férőhelyes nagyterem, helyek a különgyűjteményeknek.

Megtervezésére pályázatot írt ki a főváros, s erre 1911. május 5-ig 17 pályázat érkezett be. Úgy döntöttek, hogy a kivitelezéssel Lajta Bélát, a kor egyik legkiválóbb építészét bízzák meg. Az építkezést 1912 tavaszán akarták elkezdeni, és két évet szántak az elkészítésére. Helyéül először a Tisza Kálmán (ma Köztársaság) teret, később a Kálvin teret szemelték ki. Azonban... kicsinyes féltékenységből, kultúraellenes takarékosságból, mondvacsinált ürügyekkel az összes városi fórum által jóváhagyott tervet a közgyűlés leszavazta, azaz az építkezést elhalasztotta, azzal az indoklással, hogy "tekintettel a súlyos gazdasági és pénzügyi helyzetre... ez idő szerint a közművelődési intézet építését sürgősnek nem tartja".

Az első világháború megkezdése után s az inflációs időkben azután természetesen szó sem lehetett az építkezésről, a főváros nem kapta meg a hozzá méltó közművelődési palotát, a meglevő pénz a húszas évek inflációjában teljesen elértéktelenedett.

1910 után újból vita folyt az Egyetemi Könyvtárról, mert raktárai megteltek, olvasótermei, dolgozószobái szűkek lettek.

A megoldásra két javaslatot készítettek. Az egyik a Szerb utcába tervezett egy új épületet. Ide kerültek volna a jogászok, orvostanhallgatók olvasótermei, a tanári dolgozószobák, az adminisztrációs helyiségek és a másfél millió kötet elhelyezésére alkalmas raktártermek. A részletes költségvetés a telekvétellel és berendezéssel együtt 5 millió koronára becsülte a kiadásokat. A másik megoldás a régi könyvtárpalotát akarta kibővíteni a ferences rendház irányában; az épületet szimmetrikussá alakította volna, és szabaddá tette volna a ferences templom déli oldalát.

A terveket sokan támogatták, érdekében interpellációk hangzottak el az országgyűlésen, mellette agitált a Galilei-kör. Látszatra a Kultuszminisztérium is pártolta. 1912 elején értekezletet tartott, s ezen az építkezés mellett a nagykönyvtárak 1867 óta tervezett egyesítéséről és együttműködéséről is szó esett. A könyvtárigazgatókon kívül építész szakértőket is meghívtak, de az eredményre Balogh Jenő államtitkár záró szavaiból már következtetni lehetett; ő ugyanis csak annyit ígért meg, hogy az elhangzott elgondolásokat képviselni fogja.

Nem is történt semmi. A tervezgetéseknek az első világháború kitörése egyszer s mindenkorra véget vetett.

A fejlődés értékelése

A magyar könyvtárügy a dualizmus fél évszázada alatt sokat fejlődött. 1867 előtt az egyházi könyvtárak és az iskolai könyvtárak egy részének kivételével a legalacsonyabb színvonalon állt. Míg a szak-, közművelődési és népkönyvtárak korábban majdnem teljesen hiányoztak, addig 1914-ben a nép-, vándor- és gazdasági könyvtárak száma megközelítette a hatezret, a városokban közművelődési könyvtárakat alapítottak, és sokan művelődtek a szakegyletek gyűjteményeiben.

A fejlődés azonban csak akkor nevezhető jelentősnek, ha a kiegyezést megelőző állapotokkal vetjük össze, mert az osztrák, német, francia, angol, amerikai könyvtáraktól továbbra is messze elmaradtunk. Néhány példa:

1870-ben nagy örömet keltett, hogy három nagykönyvtárunk, a Széchényi, az Akadémiai és az Egyetemi évi 5-5000 forintot kapott beszerzésre és köttetésre. Ugyanekkor a bécsi Hofbibliothek (udvari könyvtár) erre egymaga 20.000 forintot költhetett (és tegyük hozzá, hogy ezt az összeget a császári-királyi civillistából kapta, vagyis az állami költségvetésből az uralkodó költségeire felvett összegből, aminek 30%-át a magyar állam fizette).

A helyzet később sem változott. Az Egyetemi Könyvtár nemcsak egy sok tanszékkel rendelkező egyetem könyvtára volt - hallgatói számát tekintve az ötödik Európában - hanem emellett az ország legnagyobb, legegyetemesebb gyűjtőkörű, legtöbb külföldi könyvet beszerző könyvtára. Átalányát tekintve mégis legfeljebb a kis német egyetemekével hasonlítható össze. Beszerzésre, köttetésre 1901-ben is csak 30.000 koronát kapott, míg a bécsi egyetem 102.000, a lipcsei 106.000, a prágai 179.000, a hallei 56.000 koronának megfelelő összeget.

Budapest kilenc "különösebb nehézség nélkül hozzáférhető tudományos könyvtára - írta Szabó Ervin 1910-ben - könyvek vásárlására alig költött 1907-ben 100.000 koronánál többet. Vagyis még mindig kevesebbet, mint a bécsi egyetemi könyvtár egymaga... Meg kell állapítanunk, hogy Budapest összes hozzáférhető tudományos könyvtárai együtt még annyira sem követhetik nyomon a világ tudományos könyvtermését, mint - a bécsi egyetemi könyvtár egymagában."

Nem jutunk más eredményre, ha a kötetszámokat nézzük. 1913-ban a fővárosban 9, vidéken 13 könyvtárban őriztek 50.000 vagy annál több kötetet. A Széchényi Könyvtár állománya ugyan papíron két és fél millió volt, de ebben szerepelnek a kéziratok, a plakátok, a gyászjelentések és más aprónyomtatványok. A legtöbb kötettel az Egyetemi Könyvtár rendelkezett, szám szerint 491.831-gyel, Kolozsvár pedig 390.583 kötettel, a többi helyen a kötetszám a 200.000-et sem érte el. Ugyanekkor Németországban 17 egyetemi könyvtár állománya haladta meg a negyedmilliót, köztük a strassburgié 601.000, a göttingaié 441.000 és a lipcseié 438.000 kötetet számlált. Emellett 53 városi könyvtárban lehetett 200-400.000 kötetes állományt találni. A világ nagykönyvtárait emellett még említeni sem lehet, a British Museum és a párizsi Bibliotheque Nationale kötetszáma már 1890-ben felülmúlta a kétmilliót.

A népkönyvtárak terén még kedvezőtlenebb a kép. Párizsban már 1883-ban 26 városi közművelődési könyvtárban 440.679 munkát kölcsönöztek és 109.670-et helyben olvastak, akkor, amikor Pest városa anyagiakra hivatkozva még a városi könyvtár alapjául szánt Frank-könyvtártól is szabadulni igyekezett. "Bécs népességének olvasószükségletét ma nagyjából négy egyesület látja el - olvashatjuk Szabó Ervinnél -, amelyek az 1909. évben 3,4 millió kötetnyi kikölcsönzést értek el. Ez azt jelenti, hogy Bécs egy-egy lakójára átlag 1,7 kölcsönzés esett. Budapesten ellenben az összes népkönyvtárak kölcsönforgalma ugyanakkor kb. 100.000 kötet, tehát fejenként 0,12-t tesz ki. Ez a bécsi hányadnak 1/14-ed része."

Pedig a bécsi forgalom is messze elmarad az amerikai könyvtárakétól. Erre csak két adat! A Szabó Ervin által mintául vett chicagói nyilvános könyvtárnak 1909-ben 450.000 kötete, 193 alkalmazottja és 260.000 dolláros költségvetése volt. New York-ban 1913-ban 1,1 millió dollárt költöttek közkönyvtárra. A kölcsönzést 927 könyvtáros látta el. 246.950 érdeklődő az olvasótermekben 911.891 kötetet használt, és 316.908 beiratkozott olvasó 7.914.882 kötetet kölcsönzött.

Az első világháború

1914. július 28-án kitört az első világháború. Ez könyvtárügyünk fejlődésében teljes megtorpanást, sőt lényeges visszafejlődést okozott.

A hadikiadások növekedésével együtt járt a pénzhígítás. Emelkedett a megvehető és előfizethető könyvek, folyóiratok ára. 1914-től 1917-ig a magyar szépirodalmi könyvek átlagosan 70, a tudományos tartalmúak 200%-kal drágultak meg, a könyvkötés pedig 120-190%-kal. Ugyanekkor a beszerzésre engedélyezett költségvetési összegek nem vagy csak nagyon lassú iramban nőttek. A Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége a népkönyvtárak, a nagyobb közművelődési könyvtárak és a múzeumok támogatására szánt 285.000 koronából 160.000 koronát visszautalt a hadikiadások fedezésére, és 1915-ben egy fillért sem juttatott kulturális célra. Az új népkönyvtárak felállítását megszüntette a Tanács, a meglevők állományáról pedig úgy határozott, hogy a szépirodalmi műveket a harctérről sebesülten vagy betegen hazatérő katonák szórakoztatására át kell adni. A Könyvet a frontra és a Könyvet a sebesülteknek akciót a Fővárosi Könyvtár vezette; 1917 végéig 2.797.000 kötetet küldött szét a frontokra, laktanyákba, hadikórházakba. A háborús állapotok és a háborút követő megszállás miatt az átadott állomány nagy része megsemmisült.

A tudományos könyvtárakat súlyosan érintette, hogy megszűnt először a francia, angol, majd később az olasz, amerikai kiadványok beszerzése.

Ezzel kapcsolatos az Egyetemi Könyvtár egy intézkedése, amely azt bizonyítja, hogy a várható infláció következményeiről mennyire tájékozatlan volt a közvélemény. Az igazgatóság a Kultuszminisztériumtól engedélyt kért és kapott, hogy a beszerzési átalány egy részét visszatarthassa a háború végéig. Azt tervezték, hogy ebből fogják pótlólag megrendelni a háború miatt beszerezhetetlen nyugati műveket. Ez az összeg 1918 közepéig elérte a 61.637 koronát, vagyis az egyévi dotáció másfélszeresét, és később a pénzhígulás miatt teljesen elértéktelenedett.

A könyvtárakban túlnyomóan férfi alkalmazottak dolgoztak. Közülük sokat hívtak be katonai szolgálatra, a népkönyvtárosok közül 1917-ig pontosan 400-at. Emiatt sok kisebb intézmény bezárta kapuit, másutt viszont csökkenteni kellett az olvasószolgálat idejét. Telente a tüzelőanyag hiánya miatt szénszünetet tartottak, másutt a nagyobb olvasótermeket szükségkórház céljára vették igénybe.

Részben emiatt, részben a nagyarányú behívások miatt erősen csökkent az olvasók száma, különösen az egyetemi hallgatók kategóriájában. Egyedül a Fővárosi Könyvtár forgalma növekedett hatalmas iramban fogyás helyett. 1914-ben 12.515, 1915-ben 153.892, 1916-ban 281.158 és 1917-ben 300.915 kötetet kölcsönöztek ki. Ezek a számok tanúsítják, hogy mennyire kielégítetlenek voltak korábban Budapest lakóinak olvasási igényei, mennyire hiányzott egy jó közművelődési könyvtár. De tanúsítják azt is, hogy az ágyúdörgés közben azért egészen nem hallgattak el a múzsák, sokan akartak még a legnehezebb időben is olvasni, művelődni.


Előző fejezet Tartalomjegyzék Következő fejezet