Hazánkban sok jóakaratú, könyvekhez értő ember élt, olyanok is, akik a művelődésért sokat tettek, áldozatokat hoztak érte. Tevékenységük nyomán számos könyvtár keletkezett, fejlődött, de tervszerű könyvtárpolitikáról hosszú ideig nem beszélhettünk. Csak a századforduló táján kezdte meg a kormányzat - szerény mértékben ugyan - a rendszeres könyvtárfejlesztést, egy népkönyvtári hálózat kialakítását. Ennek a politikának egyik mozgató ereje a szocialista mozgalmaktól, munkabeszüntetésektől, aratósztrájkoktól való félelem volt, célja pedig az alsóbb néposztályok ideológiai átnevelése, a "lázadó szellem" megfékezése, s így a nagybirtokos-tőkés osztályok uralmának konzerválása.

Ez volt a helyzet 1918 októberének végén, amikor a vesztett háború után győzött a polgári forradalom. A hatalmat átvevő Károlyi Mihály és kormánya rendkívül nehéz helyzetbe került. A mezőgazdasági és ipari termelés katasztrofális csökkenése, a rendkívül súlyos nyersanyaghiány, a munkásság és a parasztság elégedetlensége, a nemzetiségek és az ellenforradalmi erők mozgolódása, a pártok torzsalkodásai, a kommunisták elleni belső küzdelem, a szövetséges hatalmak megújuló területi követelései minden erejét lefoglalták. Olyan mellékesnek látszó kérdéssel, mint a könyvtárügy, nem tudott és nem akart foglalkozni. Országos fórumokon a művelődéspolitikáról alig esett szó.

A könyvtárakkal kapcsolatban csak kevés és jelentéktelen kezdeményezés történt. Ilyen a Városi Alkalmazottak Országos Szövetsége tanítói szakosztálya keretében Czóbel Ernő tanár indítványára létrejött Ifjúsági Reformbizottságé. Ez felülvizsgálta az iskolai könyvtárak anyagát, összeállítatta a megtartandó és a kiselejtezendő könyvek jegyzékét, majd javasolta a forgalomban levő ifjúsági irodalom túlnyomó többségének kiselejtezését, mert "a mesterkélt morál, a hamisan értelmezett hazafiság, imperializmus, hősi erények, faji gőg, valláserkölcs tobzódása jellemzi ezeket". A bizottság úgy vélekedett, hogy hosszabb távon az iskolai könyvtárak megszüntetendők, és helyettük amerikai rendszerű, nagy kerületi könyvtárak állítandók fel. Ideális megoldás az osztálykönyvtárak létrehozása lenne, de ez a horribilis költségek miatt egyelőre megvalósíthatatlan. Ám a megvalósítás érdekében nem tettek semmilyen konkrét lépést.

A Budapesti Tudományegyetem kormánybiztosa, Jászi Oszkár 1919 elején felszólította az Egyetemi Könyvtárat, hogy készítsen tervet közönségszolgálata megjavítására. A tisztviselők február 27-én átadott válaszukban összefoglalták a korábban elhangzott kritikákat. Ezek a következők: 1. Az olvasást és tanulást gátló akadályok. 2. A rendszeresség hiánya a fejlesztésben. 3. A kevés olvasótermi férőhely. 4. A hiányosan megszervezett belső munka. 5. A könyvtárosok nem megfelelő magatartása. Orvoslásukra javaslatot tettek, de a javaslattevést nem követték megfelelő intézkedések.

A könyvtárügy gyökeres átszervezésére mégis történt előkészület, mégpedig a Fővárosi Könyvtárban. Szabó Ervin olyan könyvtáros-gárdát nevelt és tanított be, amely az átalakítást meg tudta és meg akarta valósítani. Ő maga ugyan már nem élt -1918. szeptember 30-án hunyt el -, de a porondon maradtak munkatársai, Dienes László, aki az igazgatói poszton utána lett; Kőhalmi Béla lapszerkesztő, bibliográfus, Pikler Blanka bibliográfus, Braun Róbert szociológus, Madzsar József orvos, természettudós.

A kommunista párt nemcsak politikai jogokat akart biztosítani a dolgozóknak, hanem lehetőséget is az általános műveltség megszerzésére. Ezért voltak jelentősek azok a megbeszélések, amelyeket a párt egyik vezetője, Lukács György, a későbbi közoktatásügyi népbiztos folytatott Dienessel és Kőhalmival. Még a Tanácsköztársaság kikiáltása előtt 1919 februárjában megállapították a megvalósítandó könyvtárügyi programot. Ennek lényege: "A könyvtárügy olyan széles bázison építendő ki, mint a népiskola." A kihasználatlan könyvtárakat alakítsák át nyilvános könyvtárakká. A szerény anyagi lehetőségek miatt fontos a központosítás: minden tudományágnak legyen egy alapvető könyvtára, de csak egy. Épüljön ki a közművelődési könyvtárhálózat. Mindehhez új könyvtáros-nemzedéket kell nevelni és kiképezni. Létesüljön egy országos könyvtári iroda, amely tanácsokat ad könyvtárak alapítása, tervezése, berendezése dolgában, amely kiadja a kurrens nemzeti bibliográfiát, elkészítteti a kéziratok, ősnyomtatványok központi katalógusát, a folyóiratok egyetemes repertóriumát, és megszervezi a duplumanyag központi értékesítését.

A terv megvalósítására 1919. március 21-e, a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltása után lehetőség nyílt. A könyvtárpolitikát felső fokon Lukács György közoktatásügyi népbiztos és helyettese, Fogarasi Béla irányította. Az általuk április 28-án kiadott alaprendelet kimondta, hogy "az ország lakosságának könyvvel s a könyvhöz vezető segédeszközökkel (bibliográfiák, katalógusok stb.) való ellátása állami feladat". A központosított ellátás és irányítása céljából Országos Könyvtárügyi Tanácsot és ennek segédszervéül Országos Könyvtárügyi és Bibliográfiai Intézetet kell felállítani.

Az Intézet szervezése, szabályzatának kidolgozása elég soká, július 30-ig húzódott el, s így tulajdonképpen meg sem kezdhette érdemi működését. Feladatait azonban addig is ellátta Dienes László és Kőhalmi Béla, akiket a Közoktatásügyi Népbiztosság már március 30-án kinevezett könyvtárügyi megbízottaknak.

Dienesnek és helyettesének, Kőhalminak a munkáját az első napokban nem állami szerv segítette, a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége vagy a Múzeumi Könyvtár, hanem a Fővárosi Könyvtár. Itt volt a székhelyük egy darabig, ide kellett bejelenteni a köztulajdonba vett könyvgyűjteményeket, és ide kellett a vidéki munkás- és katonatanácsoknak fordulniuk minden könyvtári kérdésben. Később külön hivatalt szerveztek, amely a létesítendő Könyvtárügyi és Bibliográfiai Intézet feladatköre szerint tagozódott osztályokra.

A régi, ismertebb nevű vagy felelős tisztséget betöltő könyvtárosok közül - a Fővárosi Könyvtár alkalmazottai kivételével - egyedül Mihalik József országos főfelügyelő és Vörösváry Ferenc, az Erzsébet Népakadémia könyvtárának vezetője támogatta az új rendszert. Mihalikra bízták a vidéki közművelődési könyvtárak szervezését. Vörösvárynak mint a könyvtár technikai osztály vezetőjének feladata volt alkalmas helyeket keresni a felállítandó új könyvtárak számára, olvasótermi asztalokat, székeket és egyéb berendezéseket tervezni felnőtt- és gyermekkönyvtárak számára; Pikler Blanka tárgyalt a központosított köttetésekről a Gottermayer-, Dörner-, Heiberg- és Szigeti Lipót-cégekkel. Fejes Sándor lett a Közkönyvtárak Gyűjtő és Elosztó Telepének vezetője. Kívülük még Enyvvári Jenő, Kovács Ödön és Pfeifer Sándor kapott reszortfeladatokat. A titkári teendőket Szigeti Gabriella és a költő Szabó Lőrinc látta el.

Petrik Gézát, aki korábban a Magyar Könyvkereskedők Egyesületének megbízásából a nemzeti bibliográfia 1901-1910-es ciklusának összeállításán dolgozott, felkérték munkája folytatására, és az akkor engedélyezhető legmagasabb fizetéssel "állami bibliográfus" címmel a Széchényi Könyvtárba nevezték ki. A Szinnyei-féle életrajzi lexikon pótfüzetein dolgozó Gulyás Pált, az Országos Főfelügyelőség előadóját - aki pedig minden baloldali mozgalom és a proletárdiktatúra elkeseredett ellensége volt - egyéb munkái alól felmentve ugyancsak a Múzeumi Könyvtárba helyezték át, és megbízták a lexikonszerkesztés folytatásával.

Szabó Ervin két belső munkatársa más területen kapott fontos megbízást, Madzsar József a népjóléti, Braun Róbert a nemzetiségi ügyeket intézte.

Az illetékeseket a fontosabb rendeletekről, határozatokról, irányelvekről A Tanácsköztársaság Könyvtárügye című hivatalos lap tájékoztatta. Május 1-jén indult meg; összesen négy szám jelent meg belőle.

A Tanácsköztársaság azt akarta elérni, hogy mindenki lehetőleg gyorsan és könnyen hozzájuthasson az általa olvasni kívánt könyvekhez. Ennek az igénynek a kielégítését két különböző feladatú közkönyvtári hálózattól várták: 1. a tudományos és szakkönyvtárak, 2. a közművelődési könyvtárak szolgáltatásaitól.

A társadalomtudományi (történelmi, irodalmi, nyelvészeti, filozófiai stb.) igények kielégítése elsősorban - változatlanul - a három régi nagy intézményre, a Széchényi, az Egyetemi és az Akadémiai Könyvtárra hárult.

A három intézmény egyesítésének az eszméje, amelyet 1867 óta többször felvetettek, 1919-re korszerűtlenné vált. A világ szellemi termelésének minden fontosabb dokumentumát egyetlen könyvtár sem tudta beszerezni, különösen nem egy kis ország könyvtára. Ezért a Széchényi Könyvtár önállóságának megtartása mellett döntöttek, a magyar nyelvű és Magyarországra vonatkozó irodalomnak az addiginál is teljesebb gyűjteményévé akarták fejleszteni, és kijelölték különleges funkcióját: legyen az egyetlen könyvtár, amelyik nem annyira olvastatja, mint inkább őrzi a könyveket.

Az Egyetem és az Akadémia könyvtárának "egy nagy szellemi tudományok könyvtárává" való összeolvasztása továbbra is szerepelt a tervek közt, mint egy jövőben megvalósítandó feladat, de mivel az egyesítés nagyobb beruházást, új épületet igényelt, az adott körülmények közt gondolni sem lehetett rá. Csak annyit mondtak ki, hogy szorosabb kapcsolatba hozandók, hogy a két intézmény "tulajdonképpen egy könyvtár legyen, ha a város két pontján marad is elhelyezve".

Gyakorlatilag csupán annyi történt, hogy elrendelték: az általuk kiadott látogatójegyek mindkét helyen érvényesek legyenek, és hogy az Akadémiai Könyvtár az egyetemi hallgatóknak ugyanolyan feltétellel kölcsönözzön, mint az Egyetemi. A könyvtárügyi megbízottak ugyanekkor kérdést intéztek az Egyetemi Könyvtárhoz, hogy milyen reformokkal akarja megjavítani olvasószolgálatát, s egyben felszólították a teljes állományt feltáró új betűrendes és szakkatalógus készítésére. A tisztviselők válasza ennek elkészítését megvalósíthatatlan feltételekhez kötötte, avval a hátsó gondolattal, hogy a proletárdiktatúra hamar megbukik, és így nem lesz szükség reformokra.

Csak az volt újítás, hogy az olvasótermet -1876 óta először! - a nyári hónapokban sem csukták be.

Olvasóterme zsúfoltságát évek óta állandóan panaszolták. Télen a hallgatók gyakran nem találtak benne helyet, várniuk kellett, amíg egy-egy asztal felszabadul. Ennek elkerülése érdekében határozták el a könyvtárügyi megbízottak diák-olvasótermek szervezését, amelyeket el akartak látni tankönyvekkel - a keresettebbekből 20-50 példánnyal - és szépirodalmi művekkel. A Magyarországi Szimbolikus Nagypáholy Podmaniczky utcai épületében a medikusok részére berendezett olvasóterembe a tankönyvek július 27-én meg is érkeztek, de az augusztus 4-ére tervezett megnyitás elmaradt. További diákolvasó-termek berendezését kezdték meg a pesti és budai Szent Imre Kollégiumban, a piarista és cisztercita rendházban, a bírói és ügyvédi internátusban és a Mária Kongregációk központi házában. Felavatásukra a Tanácsköztársaság bukása miatt hasonlóképp nem sikerült sor.

"Jól átgondolt, egységes terv alapján - fejtegette Dienes László - a tudományos könyvtárak rendszerét akarjuk kiépíteni, átszervezzük a meglevőket, az összetartozókat egyesítjük, a kutatók és tanulni vágyók céljaira megfelelőbben helyezzük el."

A szakkönyvtárakkal kapcsolatos első rendelet a kutatók és a nagyközönség elöl egyaránt elzárt Képviselőházi Könyvtár könyveit és folyóiratait átengedte az időközben Szabó Ervinről elnevezett Fővárosi Könyvtárnak, azzal a kikötéssel, hogy anyagából szervezzen egy kisebb gyűjteményt a tanácsok országos gyűlésének használatára, a többit olvassza saját állományába.

A műszaki hálózat központjául a Műegyetemi Könyvtár kínálkozott. Olvasótermeiben sokan, egyszerre háromszázan találhattak helyet, 400.000 kötet befogadására épült raktárának pedig 70%-a-a üresen állt, s így könnyen el lehetett volna benne helyezni a beolvasztandó kisebb, hasonló jellegű gyűjteményeket. Erre azonban augusztus elsejéig nem került sor. Kármán Tódor, Fogarasi Béla helyettese, csupán a könyvtári szabályzatot módosította, elrendelve a vasárnapi nyitvatartást, s azt, hogy olvasótermét ne csak a főiskola tanárai, hallgatói használhassák, hanem minden felnőtt.

A megszüntetett Kereskedelmi és Iparkamara könyvtára a Magyar Közgazdasági Könyvtár és Archívum nevet kapta. Ide kerültek felszerelésükkel együtt a Vasművesek és Gépgyárosok, a Magyar Vegyészeti Gyárosok Országos Egyesülete, az Országos Iparegyesület, a Pesti Lloyd Társulat és a nagybankok könyvtárai. Földműves Szakkönyvtár néven egyesítették az Országos Magyar Gazdasági Egylet, a Földművelésügyi Minisztérium és az Országos Mezőgazdasági Múzeum könyvállományát. Orvosi és természettudományi központi könyvtárt is akartak felállítani, de az erre vonatkozó részletes tervek nem készültek el.

A főváros és közvetlen környéke közművelődési könyvtárhálózatának megteremtését a Szabó Ervin Könyvtár kapta feladatul, de úgy, hogy központja nagy társadalomtudományi könyvtár is legyen. 1918-ban csak öt fiókkal rendelkezett, feladatának maradéktalan ellátása érdekében viszont minden kerületben szeretett volna fiókot nyitni. A könyvtárügyi megbízottak a lakásügyi hivataltól már április 18-án kérték 23 erre a célra alkalmas, bankokban, kávéházakban, magánpalotákban lefoglalható épületrész kiutalását.

A nagy tervből az idő rövidsége miatt alig valamit sikerült csak megvalósítani. Összesen két fiók berendezése készült el. Az egyiket, melyet a Budai Könyvtáregyesületnek a Budai Vigadóban levő gyűjteményéből alakítottak ki, június 24-én nyitották meg, a másikat a Vág utcai Népházban rendezték be; ezt csak a proletárdiktatúra bukása után vehették birtokukba Angyalföld munkásai.

A programban gyári könyvtárak szervezése is szerepelt, hogy ott "a munkás lelje meg a szocialista és a szocializmushoz vezető tudományos könyveket, találjon egységes és a burzsoá ideológia által nem korrumpált szórakoztató könyveket, de találjon foglalkozása körébe vágó szakkönyveket is". Ötvennyolc gyárban kezdődtek meg az előkészületek könyvtárak létesítésére, és július végéig a Ganz-Danubius Kocsigyárban, a Magyar Ruggyantagyárban és három más üzemben elkészült a berendezés is. Megnyitásukra már nem került sor. Sok párt- és szakszervezet azonban saját könyvtárat létesített, lefoglalva a megszüntetett kaszinók, polgári körök gyűjteményeit.

A vakokról sem feledkezett meg a munkáshatalom. Úgy határoztak, hogy központi könyvtáruk a Vakok Országos Szövetségében legyen. Ennek adják át a nevelőotthonokban levő, az ifjúság nevelésével kapcsolatba nem hozható Braille-írású műveket, viszont a központban levő ifjúsági könyveket osszák szét a tanulóotthonok közt. Meghirdettek egy nyolchetes tanfolyamot pontírású könyvek másolói számára; tantárgyai közt szerepelt a Braille-írás megtanulása és az erre az írásra alkalmas gépek, eszközök ismertetése.

Vidéken jóval kisebb lendülettel folyt a könyvtárügy átszervezése. Legelső intézkedés gyanánt a közoktatásügyi népbiztosság utasította a vidéki munkástanácsokat, hogy addig, amíg részletesebb rendelkezést nem kapnak, foglaljanak le megfelelő helyiségeket, hogy oda tudják átköltöztetni azokat a közkönyvtárakat, amelyek a proletárolvasók számára nehezen megközelíthető helyen fekszenek. Április 28-án ezt egy másik rendelet követte: a tanácsok alakítsanak művelődési osztályokat, és ha szükségesnek látják, külön könyvtári alosztályokat is. A városokban levő tudományos könyvtárak egyesítendők, részükre igénybe vehető egy központi fekvésű épület. Magán- és családi könyvtárak csak akkor foglalhatók le, ha épségük veszélyeztetve van, vagy ha tulajdonosuk elhagyta.

Kecskeméten kérték a református kollégium vezetőségét, hogy a kollégium könyvtárát tegye hozzáférhetővé a proletariátus részére. Pápa könyvtárügyi megbízottja, Török Mihály ugyancsak a református főiskola könyvtárát akarta modern nyilvános gyűjteménnyé fejleszteni. A dísztermet 50 személyes olvasóvá alakíttatta, és 11 feloszlatott egyesület kis, életképtelen könyvtárából 4654 kötetet ideszállíttatott. Győrött Polgár Imre ügyvéd egyesítette a Kereskedelmi és Ügyvédi Kamara könyvtárát a városi könyvtárral. Egyéb gyűjtemények beolvasztását is tervezte, de Dienes László utasította, hogy az iskolai és egyházi könyvtárakat hagyja érintetlenül. Kaposvárott Neubauer Ferenc ügyvéd vett át a megyei könyvtár részére 15.000 kötetet a helybeli kaszinóktól, társasköröktől, szabadkőműves páholytól. Szegeden egyesítették a szakszervezetek könyvtárait, s ez a kétezernél több művet tartalmazó könyvtár tovább működött az ellenforradalom idején is. Hasonló kezdeményezésekkel másutt is találkozunk.

A vidéki közművelődési könyvtárak osztályának vezetője, Mihalik József elkészítette a kecskeméti, ceglédi, nagykőrösi, győri, pápai, kiskunhalasi és soproni központi könyvtár megszervezésének részletes és még tíz könyvtár megszervezésének vázlatos tervét. Ezek a helyi központok látták volna el olvasnivalóval a hozzájuk tartozó falvakat. Mihalik még olyan számításokat is végzett, hogy az egyes városokba hány folyóiratot, hány kötet ifjúsági, szépirodalmi, könnyebb és magasabb fokú ismeretterjesztő művet kell juttatni. Nagykőrösnek például kezdetben 15.000 kötetet szánt. Munkájával július végére készült el, s ez eleve eldöntötte terveinek sorsát.

A sok tervezett új és a megnagyobbítandó régi könyvtár berendezéséhez könyvek kellettek, nagyon sok könyv. Előteremtésüket a könyvtárügyi megbízottak feladatává tették. A nagymértékű papírhiány miatt legfeljebb néhány sokpéldányos könyv kiadására lehetett számítani, ezért a meglevő állományra voltak utalva. "Könyvet a proletárnak" jelszóval felhívást tettek közzé, hogy aki teheti, könyveinek feleslegét adja át a Szabó Ervin Könyvtárnak. A felhívásnak negyvenhatan tettek eleget, az általuk felajánlott adományok kötetszáma a néhány kötettől 3000 kötetig terjedt.

Az április 28-án kibocsátott rendelet szerint a "kezelés vagy őrizet nélkül maradt vagy bármiként veszélyeztetett magán- és családi könyvtárak"-at köztulajdonba vették. A végrehajtás során több túlbuzgóság történt, főleg a Proletármúzeum részéről, de a könyvtárügyi megbízottak, ha ilyen eset tudomásukra jutott, igyekeztek segíteni. Például Waldbauer Ilona, az Egyetemi Könyvtár egyik tisztviselője Kornfeld Móric régi magyar könyvekből álló, nagy értékű gyűjteményét akarta elszállíttatni. Dienes László, mikor értesült erről, azonnal intézkedett, hogy a tulajdonost ne háborgassák, gyűjteményéhez ne nyúljanak hozzá, mert nincs veszélyeztetve, és mert nem ajánlotta fel közcélra. Nem volt veszélyeztetve s így háborítatlan maradt Chorin Ferenc, Ernst Lajos, Hatvany Lajos, Heltai Jenő, Szomory Dezső, Todoreszku Gyula és mások gyűjteménye. A Tolna megyei Lengyel község tanácsát külön figyelmeztették a megbízottak, hogy Apponyi Sándor könyvtárának háborítatlanságát feltétlenül biztosítsák.

A kezelés vagy őrizet nélkül maradt magánkönyvtárakat, a megszüntetett egyesületek, érdekképviseletek gyűjteményeit, néhány egyházi könyvtárat és az Országos Főfelügyelőség raktárát a volt Központi Zálogházban berendezett Közkönyvtárak Gyűjtő és Elosztó Telepére szállították be. Ez az intézmény működését május 26-án kezdte meg. A július végéig összegyűlt anyag számszerű megoszlása:

Ez a mennyiség az elérendő célhoz viszonyítva természetesen nagyon kevés volt, a könyvtárak sokkal több könyvet igényeltek. Ezért kiegészítették a kiadók és szortimentkereskedők készleteiből, amelyet már korábban leltároztak. A 125 leltár összesen 34.851 tételt és 22.606.236 példányt vett számba. Ebből 5293 mű (15,01%) 1.128.413 példányát (4,97%) vették igénybe és szállították be a gyűjtőtelepre. Ellenértékként a megjelenéskor megállapított vételár 40%-át fizették ki; az időközben történt áremelkedéseket nem véve figyelembe.

Az igénylők - köztük a Szabó Ervin Könyvtár, a gyári munkáskönyvtárak, diákolvasók, a Vörös Őrség központi könyvtára és sok vidéki intézmény - szerettek volna mielőbb könyveket kapni, de ezeket először rendezték és katalóguscédulákkal látták el, s ez sok időt vett igénybe. Ezért, noha állandóan 40-50 szakmunkás, irodai dolgozó és segédmunkás tevékenykedett a telepen, augusztus elseje előtt csak egészen jelentéktelen számú könyvet tudtak kiadni.

Az új külföldi könyvek rendelésével a Grill-céget, illetve ennek vezetőjét, Gergely Rezsőt bízták meg. Erre a célra Dienes és Kőhalmi július 28-án 110.000 márka kiutalását kérte. Egyéb kezdeményezés is történt. Például Lukács György júliusban Révészné Alexander Magdát nyugatra küldte, hogy a Szépművészeti Múzeum részére pótlólag szerezze meg azokat a francia, angol, olasz művészeti könyveket és folyóirat-évfolyamokat, amelyek a világháború alatt jelentek meg, s emiatt Magyarországra nem juthattak el.

Az új könyvtárakhoz könyvtárosok is kellettek. A Tanácsköztársaság "az egyetemi oktatás egy kiegészítő tagozata gyanánt" másfél éves könyvtárosképző iskolát akart felállítani, de egyelőre, szükségmegoldásképp csak két hónapos tanfolyamot indított. Jelentkezési feltétel betöltött húsz év volt, és vagy gyakorlati működéssel szerzett előképzettség, vagy megfelelő szellemi képesség. Ez utóbbiról a könyvtárügyi megbízottak személyes megbeszélés során győződtek meg.

A tanrendet széleskörűen állapították meg. Előadások hangzottak el a következő tárgyakról: könyvtárigazgatás és technika, beszerzés, katalogizálás, osztályozás, tájékoztató szolgálat, a legfontosabb 120-150 segédkönyv ismerete, kölcsönzési módszerek, könyvtár és olvasó, raktárrendszerek, statisztikakészítés, bibliográfia, papírgyártás, nyomdászat és sokszorosítás, könyvkötés, könyvkiadás, olvasási lélektan, bibliofilia, külföldi és ifjúsági irodalom. A tanfolyam elsősorban népkönyvtári munkaerőket akart kiképezni. A túlterheltség elkerülése végett így az írás-, könyv- és könyvtártörténet ismertetése elmaradt. Ezt némileg pótolja, hogy a Széchényi Könyvtárban tett látogatások során bemutatással egybekötött történeti előadásokat tartott három könyvtáros, Fejérpataky László, Bártfai Szabó László és Holub József.

A tanfolyam előadói közül tízen a Szabó Ervin Könyvtár dolgozói közül kerültek ki (Dienes, Kőhalmi, Braun Róbert, Pikler Blanka stb.). Kívülük említsük meg Trócsányi Zoltán és Hóman Bálint nevét. A nyomdászatot Kner Imre, a könyvkötést Jaschik Álmos, a tudományos antikváriátust Lantos Adolf adta elő. "A külföldi irodalom olvasmányi szempontból" című tárgy ismertetését Szabó Dezső író vállalta, de később lemondott, és helyét Babits Mihály vette át. Todoreszku Gyula és Nógrádi László betegsége miatt nem tudta a meghirdetett előadásokat megtartani.

Tervbe vették az előadások szövegének kiadását, ezért gyorsírókkal lejegyeztették azt, de ezek a szövegek 1919 augusztusa után eltűntek, és csupán Jaschik Álmosé jelent meg, 1922-ben, a Népszava kiadásában.

A tanfolyamra 267 jelentkező közül 179-et vettek fel, ehhez járult még 30 fő, akik már könyvtárban dolgoztak. Hatvanketten 600-600 korona diáksegélyt kaptak. Május 12-én kezdődött, majd a június 30-i befejezés után folytatódott a gyakorlati résszel: heti 30 órában három hónapra tervezett szolgálattal a Szabó Ervin Könyvtár valamelyik fiókjában. Erre az időre a régi és újabb magyar irodalomból, valamint az angol és francia irodalomból egyetemi előadások hallgatását is kötelezővé tették.

A Magyar Tanácsköztársaság fennállásának 133 napja alatt ezernyi nehézséggel küzdve, egyszerre harcolva belső és fegyverrel támadó külső ellenség ellen, a könyvtárügy megjavításáért többet kezdeményezett, mint amennyi a megelőző évtizedekben ugyanannyi hónap alatt történt. Ezt az igyekezetet találóan jellemzi az ellenforradalom korának ismert írója, Herczeg Ferenc. A Tanácsköztársaságot megbélyegezni akaró, A bolsevizmus Magyarországon című cikkgyűjteményben gúnyosan azt írta a bolsevistákról, hogy "óriási könyvtárakról álmodtak... júniusban már könyvtárosi tanfolyamot indítottak, azonkívül egy könyvtárosi főiskola alakítását is tervezték, százakat szabadítva rá erre a pályára. Még a házmestereket is bevonták a könyvterjesztés munkájába."

Sajnos, augusztus 1-je után minden kezdeményezés folytatás nélkül maradt, a tervezett gyári könyvtárakat, a Szabó Ervin Könyvtári fiókokat, a diákolvasó-termeket nem nyitották meg, nem készítettek központi katalógust, nem állítottak fel tájékoztató-kutató irodát, nem honosodott meg az egységes könyvtártechnika, és elbocsátották a Tanácsköztársaság idején felvett valamennyi könyvtárost.

Kőhalmi Béla megpróbálta elérni, hogy legalább az Országos Könyvtárügyi és Bibliográfiai Intézet fennmaradását engedélyezzék, de be kellett látnia, hogy erre sincs remény. Ezért augusztus 8-án a személyzetnek kifizette augusztusi járandóságát, és bejelentette a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumnak az intézet megszűnését.

A Fővárosi Könyvtárban még 1919 augusztusában felfüggesztették állásukból Braun Róbert, Dienes László, Kőhalmi Béla, Madzsar József, Pikler Blanka, Szigeti Gabriella, Váradi Irma könyvtárosokat és Matkovits Máté altisztet. Később valamennyit elbocsátották. Állásvesztésre ítélték más könyvtárakba is mindazokat, akik tevékenyen támogatták a Tanácsköztársaságot. Ilyenek azonban aránylag kevesen voltak, mert a könyvtárosok legnagyobb része konzervatív nézeteket vallott, és nem rokonszenvezett a tanácshatalommal. Nem tanúsítottak nyílt ellenállást, de igyekeztek a feladatoktól és intézkedésektől elszigetelődni, mint ahogy ezt az Egyetemi Könyvtárban láttuk.

A minisztérium 1919. szeptember 10-én egy rendeletet adott ki a kommunista és anarchista sajtótermékek kötelező beszolgáltatásáról és "elégetés útján történő megsemmisítésé"-ről. A Népszava közlése szerint a Fővárosi Könyvtár új vezetősége egy másik listát is összeállított, s ebben 244 könyvet és 660 folyóiratot javasolt megsemmisítésre. Pogány József egy harmadik jegyzékről is tud, amely a Tanácsköztársaság valamennyi röpiratán, publikációján kívül 179 munkát ítélt pusztításra, Marx, Engels, Kautsky valamennyi művét, Komját Aladár, Bodrogi Zsigmond, Várnai Zseni verseit, Szabó Ervin, Garami Ernő, Pogány József, Ágoston Péter, Jaurés, Bebel, Proudhon stb. munkáin kívül minden könyvet, amelyben a szocializmus szó előfordul, Werner Sombart, Karl Diehl német polgári közgazdászok műveit is. Egy svájci újság hitelesnek nem tekinthető közlése szerint a rendelet végrehajtása során a Fővárosi Könyvtárból ilyen címen 15 000 kötetet vetettek máglyára.

Ezeknek az intézkedéseknek a végrehajtása után könyvtáraink a régi rend alapján folytatták tovább a Tanácsköztársaság kikiáltása előtti életüket, csak anyagi lehetőségeik szűkültek össze hallatlan mértékben.