A két világháború közt
(1919-1945)

Trianon után

Az 1920. június 4-én a Párizs környéki Trianon palotában aláírt békediktátum alapján Magyarország 282.870 km2 területéből elvesztett 190.037 km2-t, (67,8%-ot),18.264.533 főnyi lakosságából 10.284.390-et (56,3%-ot). Idegen uralom alá került három és fél millió magyarul beszélő, magát magyarnak valló fő, a magyar nemzetiségű lakosság 30%-a.

Ez a "békeszerződés" könyvtárainknak is súlyos veszteséget jelentett. Más ország tulajdona lett a pozsonyi, kassai, kolozsvári, nagyváradi, marosvásárhelyi, szabadkai és sok száz más könyvtár; szám szerint az 1348 tudományos és közművelődési könyvtárból 605 (44,8%) maradt a megcsonkított Magyarország területén, 273 Csehszlovákiához, 326 Romániához, 77 Jugoszláviához, 38 Ausztriához és 29 Olaszországhoz került. 9.328.306 kötetet kitevő állományukból 5.241.817 (56,2%) maradt hazánkban.

A veszteség könyvtárfajták szerint részletezve

 voltmaradt
tudományos és közművelődési nyilvános könyvtár 11755
hivatali, hatósági könyvtár6140
főiskolai könyvtár11465
középiskolai könyvtár18582
szakiskolai könyvtár18490
egyházi könyvtár9841
társadalmi és egyesületi könyvtár481191
egyéb közművelődési könyvtár10841
 1348605

A ritkaságok közül magyar tulajdonban maradt a 91.741 egységre becsült kéziratállományból 67.886 (74%), a 6600 ősnyomtatvány közül 5.215 (73,7%) és a 15.513 régi magyar könyv közül 9.050 (58,3%).

A nép- és gazdasági könyvtárak együttes száma - nem említve a statisztikákban fel nem tüntetett szakszervezeti könyvtárakat, olvasóköröket 5.961 volt, 1.111.038 kötettel, ebből a hivatalos kimutatások szerint megmaradt 2.535 (43,7%) 492.395 (44,4%) kötettel.

Valójában a veszteség még nagyobb, mert a megmaradt területen a háború már korábban is sok pusztítást okozott, főleg a kisebb gyűjtemények anyaga ment tönkre az idegen megszállás, katonai beszállásolások miatt, és elkallódott a katonák, sebesültek részére átadott állomány számottevő része. A népkönyvtárak, gazdakönyvtárak nagyon nagy százaléka elpusztult. A nagyobb bibliotékákban a háború okozta veszteség jelentéktelen volt.

Művelődéspolitika

1919 után a foglalkozási és települési viszonyok csak keveset változtak, a gazdaságiak azonban erősen megromlottak. A mezőgazdaság megfelelő technikai felszerelés hiányában nem tudta növelni termelését, a gyáripar produktuma csak 1926-ban múlta felül valamivel az 1913-as szintet. Az országnak a trianoni békeszerződés értelmében évekig 10 millió aranykorona összegű "jóvátétel"-t kellett fizetnie. Az elszakított területekről sokan menekültek a megmaradt országrészbe, eltartásuk hosszú ideig az államkincstárt terhelte. A kapitalista kizsákmányolás sem enyhült, sőt talán még erősödött. Mindezek következtében a lakosság többségének életkörülményei rosszabbakká váltak, mint régen, a reálbérek mintegy 25%-kal alacsonyabbak lettek a világháború előttinél. Az agrárproletárok és a munkásság jelentős része tanulatlansága, munka- és életkörülményei miatt nem kapcsolódhatott be intenzíven a közművelődésbe. A húszas évek közepén kezdődő fellendülést pár esztendő múlva derékban törte ketté az 1929-től a harmincas évek közepéig tartó páratlan méretű gazdasági világválság, amely a megélhetési viszonyok romlásával, a fizetések, munkabérek leszállításával, nagyarányú mezőgazdasági, ipari és értelmiségi munkanélküliséggel és a művelődési célokra fordítható, egyébként is alacsony összegek erős, néha 50%-ot is elérő megnyirbálásával járt együtt. 1932-ben az ipari termelés 24%-kal maradt el az 1929-es színvonaltól, a munkabérek az iparban 25-30, a mezőgazdaságban 50-60%-kal csökkentek.

Mindez természetesen növelte az uralkodó osztályok és az államszervezet iránti ellenszenvet, gyűlöletet, és alkalmas volt arra, hogy a tömegek gondolkozását radikális irányba fordítsa. Az 1919 utáni nyílt terrort 1921 után a nagybirtokosok és tőkések parlamentarizmusnak álcázott uralma váltotta fel, amely diktatórikus eszközöket is alkalmazott azok ellen, akik veszélyeztették "a társadalom és az államrend" biztonságát. A rendszer legerősebb támasza továbbra is a csendőrszurony maradt, de a hatalom érezte, hogy hosszú távon ez nem elégséges.

Ez határozta meg a hivatalos művelődéspolitika célját. Irányítói kétféle nézetet képviseltek. Egyesek azt tartották hasznosnak, ha az elnyomott osztályokat minél nagyobb tudatlanságban tartják, mások viszont azzal próbálkoztak, hogy egyes rétegek, főleg az értelmiség, a polgárság és a jobb módú parasztság műveltségét emeljék, és a rendszer híveivé tegyék. Ezt az irányzatot főleg Klebelsberg Kunó képviselte, aki 1922 és 1931 közt a vallás- és közoktatásügyi miniszteri tisztséget töltötte be. Ő volt a két világháború közt az egyetlen határozott tervekkel rendelkező kultúrpolitikus, aki elgondolásai megvalósítására pénzt is tudott szerezni, ha nem is annyit, amennyit szeretett volna.

Klebelsberg a kultúrfölény nacionalista ízű jelszavát hirdette: a magyarságnak magasabb kultúrával kell bebizonyítania, hogy méltó a Kárpát-medence népeinek vezetésére. Ennek érdekében számos hasznos és fontos törvényt szavaztatott meg az országgyűléssel az egyetemek fejlesztésére, külföldi Collegium Hungaricumok szervezésére, a tanítóképzés színvonalának emelésére, a közép- és a polgári iskolák reformjára vonatkozóan. Ebből a szempontból a legnagyobb horderejű az 1926. évi VII. t. c., amely kimondja, hogy népiskola létesítendő mindenütt, ahol "legalább másfél, legfeljebb négy kilométer sugarú területen... legalább húsz család vagy harminc mindennapi tanköteles lakik". A törvény végrehajtása során a kis falvakban és a tanyákon sok új népiskolát, kb. 3000 tantermet, 1500 tanítói lakást építtetett fel, s ezzel elérte, hogy a hat éven felüliek közt az analfabéták aránya 12,7%-ra csökkent. Igaz, hogy az iskoláknak 1930-ban majdnem fele osztatlan, egytanítós volt, további 24,3%-a kéttanítós, s az is igaz, hogy az iskolaköteleseknek csak 73,9%-a végezte el a négy elemi osztályt, de a fejlődés így is nagy. Következményeként megnőtt a falusiak közt a rendszeres olvasók száma.

A falusi népiskolák érdekében Eötvös József óta senki sem tett többet, mint Klebelsberg. Jól ismerte a könyvtárak jelentőségét. 1921-ben például a következőket írta az egyetemek szemináriumairól: "Nagy baj, hogy az állam ezeknek az intézeteknek a könyvtárait sem részesítette kellő anyagi támogatásban, úgy, hogy még a legszükségesebb új könyveket és folyóiratokat sem voltak képesek megvenni, ami azzal a veszéllyel is jár, hogy a mai könyvárak mellett maguk a professzorok sem szerezhetnek kellő időben tudomást az egyes szakok eredményeiről."

Könyvünk további fejezeteiben látni fogjuk, hogy a pénzhiány mennyire akadályozta a fejlődést, milyen szegényes viszonyok közt tengődtek könyvtáraink a húszas évek első felében. A könyvtárakról egyébként ezekből az évekből közelebbi adatokkal sem rendelkezünk, ilyeneket nem tettek közzé, mert - mint az 1925. évi kormányjelentés bevallja - "az ide vonatkozó statisztikai adatgyűjtések végrehajtása ez idő alatt a fennforgó nehézségek miatt nem látszott célszerűnek".

1926 után ugyan sokat javultak a viszonyok, de 1930-tól újra a legszigorúbb takarékosság uralkodott mindenütt. Csökkent a beszerzésre fordítható összeg, nem volt fedezet építkezésekre, a könyvtárosok számának növelésére, kevés pénz jutott a tájékoztatásra.

Hóman Bálint 1927-ben írt megállapítása az ellenforradalom egész idejére jellemző: "A tudományt luxusintézménynek minősítő szűk látókörű fináncpolitikai felfogás is bénította közgyűjteményeink rendszeres munkásságát és egész fejlődését." Kár, hogy Hóman később kilenc évig tartó kultuszminisztersége alatt a könyvtárak viszonylatában maga is ezt a "szűk látókörű fináncpolitikát" követte.

A Horthy-korszak könyvtárpolitikájában a túlzott takarékoskodás mellett több helytelen elgondolás érvényesült. Ilyennek mondható a természettudományok és a technikai ismeretek elvi alapon történő háttérbe szorítása. Kornis Gyula, 1927 és 1931 közti kultuszminisztériumi államtitkár, Klebelsberg legközelebbi munkatársa ezt a következőképp fogalmazta meg: "Az ember sajátos szellemiségét kifejező tanulmányoknak - a hangsúly különböző erejével - valamennyiben közösnek kell lenniök. A vallástannak, nemzeti nyelvnek és irodalomnak, a történelemnek, mint a jövendő nemzedék értékelő állásfoglalását formáló tanulmányoknak mindig primátusuk van az emberré nevelésben a külső természet ismeretére vonatkozó stúdiumok fölött."

Ennek az elgondolásnak egyik következménye volt, hogy a Műszaki Egyetem Könyvtára és a Technológiai Könyvtár még a többi szerényen dotált intézménynél is kevesebb pénzt kapott beszerzésre.

Budapest kulturális téren már a kiegyezés után vezető szerepet vitt. A lakosság számához viszonyítva jóval több könyvtárral, múzeummal rendelkezett, mint az ország többi része. Trianon után ez az aránytalanság fokozódott, a vidéki városokat nem fejlesztették kulturális központokká, Kolozsvár, Marosvásárhely, Pozsony, Kassa, Újvidék szerepét nem vették át más települések. A fővárosban a lakosságnak csak valamivel több, mint 11%-a élt (1935-ben 1.060.184 fő), de itt működött a 168 tízezer kötetnél nagyobb állományú könyvtár közül 73 (43,5%), a felmért 7.588.962 kötet állományból 4.452.368 kötettel (70,1%). A forgalmazott 1.827.962 kötetből 1.281.121-et (70,1%) itt vettek kézbe, és itt dolgozott a 761 főhivatású könyvtáros közül 475 (62,4%).

Különösen káros és elítélendő a falusi népkönyvtárak kezdetleges szinten tartása, a részükre juttatott állomány csekély mennyisége és sok tekintetben selejtes minősége. Ez nagymértékben akadályozta az iskolákból kikerült paraszti rétegek ismereteinek, műveltségének nevelését.

Helytelennek minősíthető az állomány nagyságának növelésére való sokszor indokolatlan törekvés. Könyvtáraink a gyűjtőkörükhöz nem tartozó adományokat is többnyire válogatás nélkül elfogadták, és a feleslegessé vált, elavult anyagot csak ritkán selejtezték ki. Mindez feleslegesen vett igénybe sok férőhelyet a túlterhelt raktárakból, és jelentős mértékben fokozta a feldolgozáshoz szükséges munkaidőt.

A könyvtárak központi irányítása

A XIX. század legvégén létesített két központi könyvtári szervnek, a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsának és Főfelügyelőségének a működése 1919 után nagyon szűk körre szorítkozott. Fő feladatuk, az állami segélyek szétosztása, teljesen megszűnt, mert erre nem állt rendelkezésükre semmilyen pénzforrás. Értelmetlenné vált a közgyűjtemények feletti felügyelet, mert fedezethiány miatt a felmerült panaszok orvoslásában, a minimális fenntartási és beszerzési költségek előteremtésében nem tudtak segédkezni. A tanács 1914 óta népkönyvtárakat sem szervezett. 1924-ben azután anyagi okból, takarékoskodásból mindkét szervet megszüntették. A felügyeletet és az ellenőrzést a Vallás- Közoktatásügyi Minisztérium vette át, mégpedig a tudományos és szakkönyvtárak ügyét a tudományos, a népkönyvtárakét pedig a népművelési ügyosztály.

A különböző könyvtárak közti együttműködés szükségességének érzése csupán a legnagyobb beszerzési nehézségek idején merült fel.

1920. május 17-én a budapesti könyvtárak közös értekezletet tartottak. Ezen megállapodtak a párhuzamos rendelések megszüntetésében, és memorandumot intéztek Korányi Frigyes pénzügyminiszterhez: kérték, hogy biztosítsa a legszükségesebb folyóiratok beszerzéséhez szükséges összeget, 838.374 koronát, mert "hazánk sokkal szegényebb, semhogy most, midőn romokban heverő gazdaságunk és meggyengült kultúránk újjáépítését lázas munkával kell megindítanunk, a további szellemi elszigeteltség fényűzését magának megengedhetné". A megjelölt összegből a Széchényi Könyvtár 100.000, az Akadémiai 60.000, az Egyetemi 300.000, a Műegyetemi pedig 175.000 koronára tartott igényt. Ennek az összegnek csak töredékét kapták meg, ezt is késve, amikor a korona értéke már sokat esett.

Egy esztendő múlva újabb összejövetelt tartottak, mert az Európai Diáksegítő Akció vállalkozott arra, hogy a legsürgősebbnek tartott könyveket, folyóiratokat megszerzi Magyarországnak.

A kooperáció szükségességét később is többször hangoztatták, de csak hangoztatták. Ezt tette például Fitz József, a Széchényi Könyvtár főigazgatója a Magyar Könyvszemlében 1937-ben a könyvtárak gyűjtőköréről írt cikkében, és ezt a Magyar Könyvtárosok és Levéltárosok Egyesülete 1936. évi kongresszusának záróülésén Pasteiner Iván. "A legelső lépés - mondotta itt -, hogy az azonos gyűjtési körrel bíró s egyetemes jellegű tudományos könyvtáraink - tehát a Széchényi, Akadémiai, Fővárosi, Parlamenti és a budapesti Egyetemi Könyvtárnak - gyűjtési köre összehangoltassék."

A kívánság elhangzott, nem először és nem másodszor, de a több mint félszázados probléma megoldására 1945 előtt még ennek az "első lépés"-nek az érdekében sem történt semmi, nem szorgalmazta ezt még maga az ajánlattevő Pasteiner sem, pedig neki erre, mint az Egyetemi Könyvtár főigazgatójának és mint a közgyűjtemények országos főfelügyelőjének, módja lett volna.

Legjelentősebb gyűjteményeink fejlesztéséről a Minisztérium az 1922. évi XIX. törvénycikkel létrehozott Országos Magyar Gyűjteményegyetem keretében iparkodott gondoskodni. Ez közös szervezetbe foglalta össze a Magyar Nemzeti Múzeum különböző osztályait - köztük a Széchényi Könyvtárat -, a vidéki egyetemi könyvtárakat, az Országos Levéltárat, a Szépművészeti és az Iparművészeti Múzeumot. A budapesti Egyetem saját könyvtárát, noha Klebelsberg többször sürgette, nem léptette be a szervezetbe, ellenben csatlakozott a Gyűjteményegyetemhez a Kultuszminisztérium Pedagógiai Könyvtára, a Földrengési Obszervatórium, a Csillagvizsgáló, a tihanyi Biológiai Kutatóintézet és a három külföldi Collegium Hungaricum.

Igazgatására az intézmények vezetőiből, neves tudósokból, egyetemi professzorokból tanácsot szerveztek. Ennek kellett a magasabb szintű önkormányzatot megvalósítani, az intézmények együttműködését, fejlesztését biztosítani, és véleményt mondani a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium által előterjesztett kérdésekről. A Gyűjteményegyetemnek a miniszteri elgondolás fontos szerepet szánt az országos könyvtári szervezet, a művelődéspolitika irányításában. Ezt bizonyítja az 1929. évi XI. törvénycikk, amely a közgyűjtemények ellenőrzését kivette a minisztérium közvetlen felügyelete alól, és mindazokat a jogokat és kötelességeket, amelyek korábban a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségének a feladatai voltak, a Gyűjteményegyetem Tanácsának mindenkori elnökére ruházta át. Az ő kötelességévé tették a közgyűjtemények elhelyezésének, működésének, kezelésének ellenőrzését, vezetőinek útbaigazítását. A tulajdonosoknak, törvényhatóságoknak és más testületeknek a feladata volt, hogy gondoskodjanak megfelelő épületben való elhelyezésről, a szükséges anyagiakról, személyzetről, a leltárak ellenőrzéséről, évente elszámolás és munkaterv készítéséről. Ha ezt nem tették, ha gondatlanul kezelték a gyűjteményeket, ha hosszabb ideig indokolás nélkül elzárták a nyilvánosság elől, állami kezelésbe vételüket is elrendelhette a tanács. Közgyűjteménnyé nyilvánítani a századfordulón kialakult gyakorlat szerint csak azt a múzeumot vagy könyvtárat lehetett, amelynek tulajdonosa ezt maga kérte. Aránylag kevés nyilvános könyvtár lett közgyűjtemény, így a szegedi, soproni, győri, kecskeméti bibliotéka.

A Gyűjteményegyetem életképtelennek bizonyult, a teljesen különböző feladatú és profilú intézmények együttműködése nem vált be, ezért 1934-ben feloszlatták. Megszüntetése után a Minisztérium külön közgyűjteményi főfelügyelőt nevezett ki, és mellé egy országos előadót. Az előbbi tisztséget Pasteiner Iván, az Egyetemi Könyvtár főigazgatója töltötte be, az utóbbit egy néprajztudós, Viski Károly.

Az Országos Könyvforgalmi és Bibliográfiai Központ

A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium a Magyar Nemzeti Múzeum keretében 1923-ban egy új hivatalt szervezett, amely Kőhalmi Béla megállapítása szerint "az ellenforradalmi kornak úgyszólván egyetlen haladást ígérő intézménye" volt. Neve Országos Könyvforgalmi és Bibliográfiai Központ lett, tevékenysége fontos és sokoldalú. Ezek közül az első a nemzetközi kiadványcsere volt.

1886-ban Brüsszelben nyolc ország egyezményt kötött, és kötelezte magát, hogy egymásnak megküld minden nyilvánosságnak szánt hivatali, parlamenti, közigazgatási nyomtatványt és minden olyan könyvet, folyóiratot, amelyet a kormányok rendeletére és költségére adnak ki. Később több állam csatlakozott az egyezményhez, tizenhetedik szerződőnek 1923-ban Magyarország. Elsősorban ennek a feladatnak a lebonyolítására alapították a központot. Az általa közvetített csere azonban már az első két évben messze túlhaladta a Brüsszelben megállapított keretet. Számos külföldi tudományos és irodalmi intézménnyel kötött külön megállapodást, elsőnek 1923-ban a berlini Notgemeinschaft der deutschen Wissenschafttal (a német tudomány szükségközösségével). Eszerint a központ 94 tudományos folyóiratot kapott onnan rendszeresen, s ezért 43 magyar periodikumot küldött viszonzásképp.

A cseréhez azonban megfelelő anyagra volt szükség, mivel külföldön a csak magyar nyelvű műveket nem olvasták, s így nem is igényelték. Ezért egy miniszterelnöki rendelet úgy intézkedett, hogy pénzsegéllyel csak olyan tudományos, irodalmi és művészeti folyóiratok kiadását támogatja, amelyek vagy idegen nyelvűek, vagy tartalmukról angol, francia, illetve német nyelvű összefoglalásokat, kivonatokat közölnek, és meghatározott számú példányt átadnak a Könyvforgalmi Központnak. A csere révén kapott külföldi dokumentumokat a központ díjmentesen szétosztotta az egyetemi és más tudományos könyvtárak közt, amelyek így sok valutát megtakarítottak, s ezt az összeget egyéb beszerzésre fordíthatták.

A cserepartnerek száma már 1924 végén elérte a 240-et, és 1938-ig 319-re nőtt. Számukra 1928-ban 2608 küldeményt adtak postára, és tőlük 3146-ot kaptak. Ezek a számok a második világháború kitöréséig állandóan nőttek; 1938-ban 5528 csomag érkezett. Az intézmény arra is vállalkozott, hogy a különféle bel- és külföldi könyvtárak, egyesületek, hivatalok egymással - a központ közvetítése nélkül - kötött nyomtatványcseréjét is lebonyolítja.

Az új intézmény átvette az Egyetemi Könyvtártól a nemzetközi könyvtárközi kölcsönzés feladatát. 1938-ban, amikor a kölcsönzés elérte a csúcspontját, 67 kötetet küldött külföldre, de onnan jóval többet kapott, 740 művet, 824 kötetben.

Az egyéb feladatok közül talán a legfontosabb, de mindenesetre a legmunkaigényesebb a központi címjegyzék megszervezése volt. Húsz intézmény jelentette be rendszeresen külföldi szerzeményeit, a Nemzeti Múzeum gyűjteményei - köztük természetesen a Széchényi Könyvtár -, az öt egyetemnek, a központi Statisztikai Hivatalnak, a Tiszántúli Református Egyházkerületnek, a budapesti Orvoskarnak a könyvtárai, a Fővárosi Könyvtár, a Csillagvizsgáló. A könyvcímeket bejelentő kartonok száma a harmincas évek elejét meghaladta az évi 50.000-et és 1938-ban elérte a 69.467-et.

Elkezdték a katalógus nyomtatásban való megjelentetését is, A magyar közkönyvtárak gyarapodásának központi címjegyzéke című sorozatot, amely havonta adott hírt az új bejelentésekről. Az első füzet az 1926 januárjában kapott bejelentéseket közölte, az utolsó, a huszonkettedik, az 1927. októberieket. A kiadványnak a várakozás ellenére kevés használója akadt, nyomdai előkészítéséhez a munkatársak száma elégtelennek bizonyalt, a füzetek egyre lassúbb ütemben kerültek ki a sajtó alól, az utolsó már háromévi késéssel, tehát aktualitását teljesen elvesztette. Emiatt 1930-ban beszüntették kiadását.

A gyarapodási jegyzéknek készült egy olyan változata, ahol a lapoknak csak egyik oldalára nyomtak, hogy ezek szétvágva katalógusokba beosztható címleírásokat szolgáltassanak. Így akarták a könyvtárakat legalább részben tehermentesíteni a katalóguskészítés munkájától, de a megjelenésében mutatkozó késés erre eleve alkalmatlanná tette a kiadványt.

A központ 1928-ban kinyomatta a húsz könyvtárba rendszeresen járó folyóiratok jegyzékét, s ezt hét évvel később lényegesen kibővítve újból nyomdába adta. Ez a 2. kiadás 81 intézmény és 178 egyetemi, főiskolai tanszék adatait dolgozta fel: szakrendben közölte az 1935-ben részükre járó 4807 periodikum címét és lelőhelyét.

A központi címjegyzék és a két folyóirat-lelőhelyjegyzék sokat segített kutatóinknak a keresett könyvek megtalálásában, könyvtárainknak pedig a másod-, harmadpéldányos rendelések megelőzésében. Segítségükkel a központ külföldi tudakozóirodáknak, hazai könyvtáraknak könnyen tudott tájékoztatást adni könyvek, folyóiratok lelőhelyéről. 1938-ban írásban 218 műről érdeklődtek - 58 esetben külföldről - a válaszok 88%-a pozitív volt. A szóban és telefonon adott tájékoztatásokról nem készült statisztika.

Ilyen címjegyzékek megszervezésének elengedhetetlen feltétele, hogy a bejelentések azonos szabályok szerint történjenek. Ezért 1926-ban elkészítették, a nagy könyvtáraknak hozzászólásra megküldték, majd 1928-ban nyomtatásban adták ki A központi címjegyzék katalogizálási szabályait. A szerkesztő neve nem szerepel a kiadványon, de tudjuk, hogy Prohászka Lajos filozófus műve. A szabályokat legtöbb könyvtárunk elfogadta, s ettől kezdve sokkal egységesebb lett a címfelvétel. A szabályzatot 1944-ben a Diószegi-cég sokszorosításában újból megjelentették.

A hiányzó szakkönyvészetek pótlására a központ 1929-ben A magyar tudományos irodalom 1901-1925 címmel nagyszabású kiadványsorozatot indított. Tizenhárom kötetre tervezte, ebből öt jelent meg, a filozófia (szerk. M. Buday Júlia), a matematika (Gáspár Ilona), a klasszika-filológia (Moravek Endre), a kémia (Gáspár Margit) és a növénytan (Gombocz Endre) könyvészete, valamennyi jól használható bibliográfia. Kár, hogy a folytatás elmaradt, és hogy a többi tudományágét nem adták ki. Ennek oka az 1932-ben tetőződő gazdasági válság, a nyomdaköltségekre hiányzott a pénz. Így például tudjuk, hogy Gáspár Margit elkészítette az állattani irodalom könyvészetét is, de kézirata elkallódott.

A kiadványok közül megemlítendő még a Magyar Minervának, könyvtáraink, levéltáraink, tudományos intézményeink, tanintézeteink évkönyvének az 1930-1931-es állapotot feltüntető VI. kötete. 1087 könyvtár adatait közölte.

Az Országos Széchényi Könyvtár

A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárát, noha továbbra is a Múzeum szervezetéhez tartozott, 1920-tól kezdve többnyire Országos Széchényi Könyvtárnak nevezték. A többi intézményhez hasonlóan nehéz körülmények közt működött. "Gyűjteményei - jellemezte a húszas évek közepén egyik tisztviselője, Nyireő István - alig használható állapotban szoronganak állványaikon, asztalokon, szekrények tetején, sőt a földön. Egyes részük, mint a Festetics-istállóban elhelyezett hírlap- és duplumanyag, épségében is veszélyeztetve van. A könyvtár első emeleti helyiségeinek padlózatát a ránehezedő könyvrakások és a zsúfolt állványok a megengedettnél jóval nagyobb mértékben, veszedelmesen terhelték meg. A tisztviselők könyvállványok közé torlaszolva, igen gyakran fűtetlen és sötét helyiségekben, csak a legnagyobb nehézségek közt folytathatják munkájukat, amelyet amúgy is egyre improduktívabbá tett az altisztek hiánya és a régi, elavult könyvtári rendszer".

Az állami szubvenció nagymérvű leszállítása miatt 1919 után a könyvtár gyűjtőkőre majdnem teljesen a hungarikákra korlátozódott, de a hungarika fogalomba beletartoztak az elszakított területen megjelenő magyar nyelvű és magyar vonatkozású művek, valamint az emigránsok által Bécsben, Párizsban, Amerikában stb. kiadott könyvek, folyóiratok, amelyeket valutáért kellett megvásárolni.

Ezeket a műveket az első években sokszor csak nagyon nehezen sikerült beszerezni. Például a könyvtár egyik tisztviselője, Síkabonyi Antal nyarait ebből a célból Komáromban és Pozsonyban töltötte, és volt olyan év, 1924, amikor 50.000 periodikaszámot és 1500 könyvet, brosúrát sikerült Budapestre küldeni. A bécsi nyomtatványok összegyűjtését az akkor ott élő Eckhart Ferenc, a jogtörténet későbbi professzora vállalta. Előfordult azonban, hogy a könyvtár kasszája annyira üres volt, hogy az Eckhart által felkutatott művek megvételére szükséges pénzt sem tudta átutalni.

A Széchényi Könyvtár a nyomasztó pénzügyi helyzetében a Lantos-antikvárium közreműködésével ritkaságaiból több harmad-, sőt másodpéldányt árverésre bocsátott, így 1926-ban 285 művet, köztűk 25 ősnyomtatványt, 44 kötet 1711 előtti és 161 kötet 1711 utáni magyar és 55 külföldi könyvet. A kapott pénzt hungarikumok beszerzésére, adósságok törlesztésére fordította.

A gyarapodás legnagyobb része a kötelespéldányokból adódott, de a terület, ahonnan ezeket beküldték, a trianoni béke után egyharmadra csökkent. Ráadásul a nyomdák egy része termékeit hiányosan vagy egyáltalán nem küldte meg a könyvtárnak. Ezen a helyzeten valamit segített az 1929. évi kötelespéldány-törvény, mert a Széchényi Könyvtár tisztviselőinek lehetővé tette, hogy betekintsenek a nyomdák nyilvántartásaiba, s így ellenőrizhessék, hogy valóban beküldték-e minden kiadványukat. Azt azonban nehéz megérteni, hogy a törvény végrehajtási utasítása miért csak 1935-ben, hatévi késéssel jelent meg. Szankciók terén a törvény nem volt kellőképp szigorú, a beszolgáltatás elmulasztását csak kihágásnak minősítette, és csekély összegű pénzbírsággal büntette. Ennek az lett a következménye, hogy a Széchényi Könyvtár 1935. évi megállapítása szerint 852 nyomda közül 223 egyáltalán nem küldött kötelespéldányt, és 1937-re is csak 207-re csökkent a mulasztók száma. A mulasztásért kiszabott kártérítés egy-egy évben összesen 5-6000 pengőt eredményezett.

A bibliotéka belső értékre való tekintet nélkül mindent megőrzött, de akkor még nem kapott meg minden nyomtatványfélét. Fitz József főigazgató a következőképp határozta meg a kialakult gyakorlatot: "A könyvtárba csak olyan anyag való, amelyről a bibliográfiai katalogizálás szabályai szerint címleírás készíthető." Zenemű, ex libris, metszet, térkép csak akkor kerüljön könyvtárba, ha egy könyv része, tartozéka, másképp zenetudományi, művészettörténeti, földrajzi gyűjteményben van a helye.

Az ajándékok sorában rendkívüli jelentőségű Todoreszku Gyulának és feleségének, Horváth Arankának régi magyar könyvekből álló gyűjteménye (1919), valamint Apponyi Sándornak az előző részben ismertetett hungarikum-könyvtára (1925). Mindkettőt muzeális gyűjteményként állították fel.

A kézirattár páratlan értékekkel gyarapodott, amikor az 1932. november 27-én kötött velencei egyezmény értelmében a bécsi Staatsbibliothekból megkapta, azaz magyar birtokba visszakapta 37 nagy értékű középkori kódexünket, köztük a Képes Krónikát, Anonymus Gesta Hungarorumát, a Sambucus (Zsámboki) kódexet és 16 korvinát. Később, amikor a beszerzési keret emelkedett, a könyvtár aukciókon is sok értékes dokumentummal gyarapította állományát, így például 1938-ban 1 korvinával, 12 ősnyomtatvánnyal, 39 régi magyar könyvvel és egy XV. századi kódexszel, Kálmáncsehi Domokos Breviáriumával.

A dologi kiadásokra fordítható összeg 1924 és 1928 közt az utolsó békeév 8%-ára olvadt le, hiányzott a pénz villanyra, szénre, a helyiségek egy részét több télen át zárva kellett tartani.

A beszerzési keret - amiből a köttetéseket is fedezni kellett - 1930-ban volt a legmagasabb, 14.250 pengő, de 1932-ben a gazdasági válság miatt ez az összeg a negyedére esett vissza. "Csökkent javadalmunk - panaszolja az 1931-1933-ról szóló főigazgatói jelentés - még a mai felettébb szűk gyűjtési körünk kitöltésére is elégtelennek bizonyult. Esztendőről esztendőre jobban érezzük annak a felelősségnek a súlyát, mely az egyre szaporodó anyag rendszeres köttetésének elmaradása révén a mai könyvtárosnemzedék lelkiismeretére nehezedik. Előbb-utóbb rá kell szánni magunkat a kötetlen anyagnak a könyvtári forgalomból való teljes kivonására."

A helyhiány a húszas évek közepén lényegesen enyhült, s ebben sok érdeme volt a Múzeum főigazgatójává kinevezett Hóman Bálintnak. A néprajzi tár és az állattár kitelepült az épületből, egy szolgálati lakást kiürítettek, s ezáltal sikerült a könyvtár alapterületét 2470 négyzetméterről 4705 négyzetméterre növelni. Visszakerülhetett ide az ideiglenesen a Festetich-palota korábban istállónak használt részlegében ömlesztve elhelyezett hírlapanyag. A levéltári osztály szervezetileg ugyan továbbra is a könyvtár kötelékében maradt, de az Országos Levéltár új épületében kapott helyet 1926-ban. A raktárak befogadóképességét növelték az újonnan felállított Schlick-Vajda rendszerű vasállványok. Beszerzésükkel egy időben korszerű villanyvilágítást vezettek be, modern központi fűtést létesítettek, és berendeztek egy fényképészeti és könyvrestauráló laboratóriumot.

A könyvtár vezetői többször változtak (Fejérpataky László, Melich János, Hóman Bálint, Lukinich Imre), de igazgatásuk alatt a könyvtárosi munka a régi, nehézkes keretek közt folyt. Hátráltatta az intézmény tevékenységét, hogy Lukinich távozása (1929) után nem állítottak élére igazgatót, hanem négy szervezeti egységre bontották (könyvosztály és kézirattár, levéltár, hírlaptár, zenetörténeti osztály), amelyek nem a könyvtár részlegeiként, hanem önálló múzeumi tárakként működtek a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója, Hóman Bálint ellenőrzésével.

Változást csak Fitz Józsefnek, a kiváló könyv- és könyvtártörténésznek a kinevezése hozott (1934). Kezdeményezésére a szakkatalógus feladatainak csak nehezen megfelelő müncheni rendszert felhagyva áttértek a tizedes osztályozásra, a katalóguscédulák gépi sokszorosítására, a folyószámos raktári felállításra. A színháztörténeti gyűjtemény önálló osztállyá alakult át, és 1937-ben referensi (tájékoztató) osztályt szerveztek, amely nemcsak a használatról, de az egész könyvtár állományáról és az olvasót érdeklő kérdések irodalmáról is felvilágosítást adott. 1940-ig további két gyűjtemény kapott külön szervezetet, az aprónyomtatványok, továbbá a régi és ritka könyvek tára.

A kölcsönzők száma 1920-tól kb. 1935-ig évi 3-8000 közt ingadozott, a kölcsönvitt köteteké pedig 4-16.000 közt. 1936 körül a könyvtár egész állományát prézens jellegűnek, azaz csak helyben olvashatónak minősítették, s erre való tekintettel a kölcsönzést erősen megszigorították, csak intézményekre korlátozták.

A gazdasági válság tetőzése idején megnőtt a helyben olvasók száma. Ez a szám mindenesetre lényegesen nagyobb lett volna, ha a 94 személyes olvasóteremben a látogatási időt 1927-ben nem csökkentették volna négy és fél órára, reggel 9-től du. fél 2-ig. A korlátozást részben anyagi nehézségekre hivatkozva vezették be (kevesebb világítási, fűtési költség kell), részint a késői nyitvatartástól a múzeum egyéb gyűjteményeinek biztonságát féltették, számítva az esti sötétségben besurranó tolvajokra.

Az Akadémiai Könyvtár

Az 1910-es évekhez viszonyítva a legnagyobb visszaesést az Akadémiai Könyvtárban lehetett tapasztalni. Raktárai már az első világháború előtt zsúfolásig megteltek, képtelenek voltak befogadni az új szerzeményeket. Ezért a kevesebbet keresett szakokba tartozó könyvek közül sokat összecsomagoltak, kivontak a forgalomból, és feltornyozva helyezték el. A húszas évek közepén valamit javult a helyzet, mert az Akadémia hivatala néhány szobát átengedett a könyvtár részére. Itt és a szomszédos ház üzlethelyiségeiben sikerült 1700 polc folyóméter befogadóképességű új raktárt létesíteni, s így az egész állományt polcokon elhelyezni. 1932-től azonban az új beszerzésnek megint csak pótállványokon és a régi anyag tömörítése révén tudtak helyet szorítani.

A gyorsan értéktelenedő és nagyon kevés pénzből 1919-től még a legfontosabb külföldi könyveket, folyóiratokat sem lehetett megvenni. A helyzet később sem sokat javult. 1929-től 1941-ig, 13 év alatt összesen csak 1782 (!) külföldi könyvet vett a Könyvtár. A cserepartnerek száma már a világháború alatt lecsökkent 287-ről 87-re, és 1920-ra már a megmaradtakkal való kapcsolat is megszűnt. Hiányzott a hazai csereanyag, mert az Akadémia a húszas évek elején jóformán semmit sem adott ki. Egyedül néhány nyugati akadémia (London, Edinburgh, Róma) küldte meg kiadványait ellenszolgáltatás nélkül. Így sokáig csak a kötelespéldányok és néha hagyatékok révén jutott új kiadványokhoz az intézmény.

A céltudatos beszerzés, a tervszerű fejlesztés itt hiányzott a legjobban. Állománya a sok hagyaték miatt mégis rendkívüli értéket jelentett. Kőhalmi Béla a következőképp mutatta be az évtizedek során összegyűlt állományt: itt található "a történész Teleki József 30.000 kötetes könyvtára (a törzsanyag), Marczibányi Livius földrajzi könyvtára, a három Batthyány középkori és újkori kéziratainak gyűjteménye, a bibliográfus Sándor István régi magyar könyvtára, a Weszerle és Jancsó Imre könyvtár ősnyomtatványai, Bugát Pál finn kéziratai, Pulszky Ferenc archeológiai könyvtára, Hadik Gusztáv térképgyűjteménye, Szilágyi Dániel és Kaufmann Dávid keleti kéziratai, Katona Lajos irodalomtörténész könyvtára, Hernádi Mór román filológiai anyaga, Duka Tivadar indiai irodalmi, szanszkrit és tibeti nyelvtudományi gyűjteménye, Siskovits Tamás, a matematikus Kürschák József könyvtárai, Vámbéry Ármin hagyatékából 700 keleti kézirat, Kugler József jogtudományi könyvtára, Herman Ottó levelezése, a Kossuth Könyvtár megvásárlására vonatkozó levelezés, s végül, de nem utolsósorban Ráth György rendkívüli értékű unikumokban gazdag régi magyar könyvtára".

Ehhez járult a húszas évek közepén Stein Aurél 1200 kötetes kasmíri, szanszkrit és közép-ázsiai vonatkozású könyvtára, Kégl Sándor perzsa, arab, szanszkrit és urdu anyagot tartalmazó munkákból álló orientalisztikai gyűjteménye, továbbá Vigyázó Ferenc 15-20.000 kötetes hagyatéka, benne 400 ősnyomtatvánnyal, kódexekkel, régi magyar könyvekkel. Ezekkel együtt az ősnyomtatványok száma elérte az 1100-at, a régi magyar könyveké a 6300-at.

A feldolgozatlan állomány sokáig tovább szaporodott. Ez érthető, mert a tisztviselők száma 3-4 főnyi volt, beleértve a mindig idős korban megválasztott és néha minden könyvtárosi képzettséget nélkülöző főkönyvtárnokot. Ilyen volt Szily Kálmán, aki 1924-ig, 86 éves koráig vezette az intézményt. A háború előtt a feldolgozó munkát ideiglenesen alkalmazott írnokok segítették, de 1919-től az alkalmazásukhoz szükséges pénz hiányzott. Ennek következtében a feldolgozás évi 2800 műről 1000-re esett vissza. Némileg javult a helyzet 1925-ben, amikor Ferenczi Zoltánt nevezték ki főkönyvtárnoknak. Jóllehet őt sem lehetett fiatalnak nevezni - 69 esztendős korában érte e megtiszteltetés -, de szakember volt, különösen a katalogizálás terén. A feldolgozásban új módszereket vezetett be. Ugyanekkor állami támogatással felvehetett öt tisztviselőt és három altisztet, s ez jelentős mértékben emelte a feldolgozott munkák számát.

1925-től a külföldi megrendelésekre kapott egy szerény összeget a könyvtár. Újból megindult az akadémiai könyvkiadás, ismét megkezdődött a külföldi intézményekkel folytatott csere. 1927-ben az Akadémia a Vigyázó-vagyon örököse lett, de ebből könyvtárának csak 6-9000 pengős javadalmazást juttatott.

1928-ban a 71 éves Szinnyei József finnugor nyelvész lett a főkönyvtáros. Az első esztendőben minden rendelkezésére álló pénzt a háború miatt be nem szerezhető könyvek pótlására fordította, 1929-től pedig katalogizálást végző külső munkaerők alkalmazására. Ennek eredménye egyrészt a külföldi beszerzések számának újbóli csökkentése lett - 1930-1931-ben csak 40 könyvet rendeltek! - másrészt 134.000 felvétetlen mű címleírásának elkészítése. 1932-ben az alkalmazottak száma megnőtt, a Kultuszminisztérium elvállalta négy gyakornok fizetésének folyósítását. Velük együtt tíz könyvtáros és két altiszt szolgálta az intézményt.

1943 nyarán, 71 esztendős korában, Melich Jánost nevezték ki főkönyvtárnoknak. Tevékenysége főleg arra irányult, hogy olyan óvintézkedéseket tegyen, amelyek az állományt a leginkább védik a fővároshoz egyre közeledő háború pusztításaitól.

A látogatók száma 1922-től évi 3-4000 között ingadozott, a legnagyobb volt 1926-1928-ban, a gazdasági fellendülés idején. A beiratkozottaknak több mint a fele kölcsönzött is. A helyben olvasott kötetek száma 1921-től 1926-ig állandóan emelkedett 2000-ről 7000-re, 1926-tól 1930-ig megközelítette a 20.000-et, majd 15.000 körül állapodott meg. A kölcsönzési forgalom 1921-től hasonlóképp emelkedett 1400-tól 6000-ig.

Az Egyetemi Könyvtár

Az Egyetemi Könyvtár a húszas években társintézményeihez hasonlóan igényes körülmények közt tengődött.

Egy 1927-es főigazgatói jelentés panaszolta, hogy "a helyszűke miatt kénytelenek vagyunk új szerzeményeinket a könyvtermek ablakain és padlóin elhelyezni, gyűjteményes és sorozatos munkákat pedig a sorozat megbontásával különböző helyeken elraktározni". Valami segítséget jelentett, hogy Ferenczi Zoltán nyugdíjba vonulása után a túlságosan nagy igazgatói lakás 55%-át átalakították 80-90.000 kötetet befogadó raktárnak. A harmincas évek közepére ezek is megteltek. Ekkor Hóman Bálint kultuszminiszter, a könyvtár egykori tisztviselője segített. Több évi részletben kb. félmillió pengőt biztosított az állami költségvetésből az épület átalakítására és korszerűsítésére. A 7 méter magas, galériás raktártermeket három 2,3 méter magas szintre osztották, és modern vasállványokkal szerelték fel. Így a férőhelyet a réginek háromszorosára növelték. A pince egy részét folyóiratraktárrá alakították át. Berendeztek egy kutatótermet, a raktárakat házi telefonnal, könyvliftekkel és csőpostával kötötték össze.

Megemlítendő azonban, hogy ez utóbbi technikai megoldása gyatra volt, mindennaposak voltak az üzemzavarok, s ezért pár év múlva leszerelték. Az olvasóterem zsúfoltságának megszüntetésére az udvar szintjének lesüllyesztése révén terveztek egy új, nagy, üvegtetős olvasótermet, de ez az építkezés nem valósult meg.

A világháború előtti beszerzési átalány 53.000 svájci franknak felelt meg, az 1922-1923-as tanévre engedélyezett 655.000 korona pedig csak 127-nek (!), tehát alig haladta meg a réginek 0,23%-át!

Az infláció megfékezése után a dotációt 250 millió koronára emelték, ebből az összegből a békebeli könyvmennyiségnek mintegy hatodát lehetett megrendelni, s ez azt jelentette, hogy a legújabb tudományos eredményekről hírt adó könyvekből, folyóiratokból még a legszükségesebbek beszerzése is lehetetlenné vált. Ezért 1926-ban az egyetemi tanács a könyvtár kérésére a hallgatók által fizetett könyvtári illetéket 12.500 koronáról 62.500-ra (=5 pengő) emelte.

A vásárlásra fordítható bevétel 1929-1930-ban érte el a csúcspontot, 103.000 pengőt, de már 1935-re, a világgazdasági válság hatása alatt, 78.000 pengő alá süllyedt. Ennek 57%-át a hallgatók fizették, a félévi egyetemi beiratkozások alkalmából.

Az intézmény régebben igyekezett az egyetemen tanított tudományágak mindegyikének irodalmát egyenletesen gyarapítani, 1920 előtt például megrendeléseinek 30%-át orvosi művekre fordította. De a könyvtermelés egyre fokozódó üteme és a szűkös dotáció miatt gyűjtőkörét korlátozni kellett, ezért az orvostudományi könyvek nagyobb mérvű beszerzését átengedte a kari könyvtárnak, maga csak a tankönyveket és az orvostanhallgatók részére legszükségesebb műveket vásárolta meg. Azokból a tudományszakokból viszont, amelyek gyűjtését megtartotta profiljában, elsősorban a történelemből és a filozófiából - ideértve mindkettő segédtudományait megpróbálta a legjelentősebb angol, francia, német és olasz munkákat állománya részére megszerezni.

A többi tudományból igyekezett minél több bibliográfiát, lexikont és más referensz jellegű művet megrendelni, hogy legalább tájékoztatni tudja olvasóit arról, hogy a különböző kérdésekről mit olvassanak. Tájékoztató művekből álló kézikönyvtára a legjobb volt Magyarországon a két világháború között.

A beszerzés világnézeti szempontból liberális volt, megvették a baloldali, radikális beállítottságú írók munkáit is.

Az állományt számos kisebb-nagyobb adomány növelte, s ezek jól illettek a könyvtár profiljához. Az adományozók között első helyen említendő a Népszövetség (a Nemzetek Szövetsége, Société des Nations), amely 1921-tól rendszeresen megküldte valamennyi kiadványát. Egyenként ezernél több kötetből állt a Carnegie-békealapítványnak, a Carnegie Endowment for International Peace-nek az Egyesült Államok történetére, irodalmára, gazdaságára, vonatkozó műveket és az Ente Nazionale Italicának olasz történelmi forráskiadványokat és más történelmi könyveket tartalmazó adománya. A hazai forrásokból való gyarapodás legjelentősebbje egy lehangoló eseményhez kapcsolódott: Az Országos Tanszermúzeum és Pedagógiai Könyvtár megszüntetéséhez, ennek állományából az Egyetemi Könyvtár 9100, többségében filozófiai tárgyú kötetet választhatott ki.

A háború alatt és az infláció idején szünetelt a francia, angol, amerikai és olasz folyóiratok, folytatásos művek beszerzése. Pótlásukra Pasteiner Iván igazgató merész lépésre szánta el magát: 1929-1930-ban majdnem teljesen leállította a monografikus művek megrendelését, és minden pénzt a hiányzó folyóiratévfolyamok, sorozatkötetek pótlására fordított. Az elgondolás helyesnek mondható, de végrehajtását túlméretezték. A jó eredmény érdekében a könyvtár súlyos adósságokat csinált, többet, mint egyévi összes bevétele. Ráadásul a dotáció 1932-től csökkent, s ilyenformán nemcsak a hiányzó évfolyamok pótlását kellett abbahagyni, hanem számos kurrens folyóirat előfizetését is.

A gyarapodás 1935 és 1943 között minden esztendőben meghaladta az 5000 és gyakran elérte a 10.000 kötetet. Az 1931-1932-es tanévben 5114 kötet volt, de ebből csak 1345 a pénzért vásároltak száma. Erről Nékám Lajos professzor a következőképp vélekedett: "Ezek az adatok oly szomorúak, hogy nem lehet mellettük szótlanul elmennünk. Egy Egyetemi Könyvtár, amely a tudomány összes ágait van hivatva képviselni, de amely csak 1345 könyvet bír egy évben vásárolni és csupán 358 folyóiratot járatni, aligha felelhet meg a hozzá fűzött reményeknek egy olyan országban, amelyben nincsenek egyéb paralel intézetek a feladatok megosztására."

Nékám lesújtó véleményét még azzal kell kiegészíteni, hogy az Egyetemi Könyvtár a felszabadulásig így is a legáltalánosabb jellegű, legtöbb külföldi anyagot beszerző közkönyvtárunk volt. Állományát, 734.803 kötetet (1940-es adat), nagyságra csak a Széchényi Könyvtáré múlta felül, 991.829 kötetével, de ennek kb. harmada aprónyomtatványokból tevődött össze.

Hasonlóan vélekedett egy újságíró, Balogh József, aki 1925-ben a következőket írta: "Az egyetlen könyvtár, amely ma Magyarországon az általános könyvgyűjtemény látszatát adja." Hozzáfűzte azonban, hogy könyvanyagában elmaradt az európai tudomány fejlődésétől, el a milliós magyar főváros tudományos könyvigényétől. Ez súlyos következményekkel járt. "Ha manapság számos elsőrendű tudományszakban a kutatások hazánkban - könyvek híján - lehetetlenek, ennek okát az Egyetemi Könyvtár elszomorító állapotában kell keresnünk... egyetlen általános jellegű közkönyvtárunk mai állapotában, fájdalom, nem alkalmas legsajátosabb feladatainak teljesítésére. Mire van szükség? A válasz egyszerűnek látszik: módszeres, áldozatkész, általános elvekhez ragaszkodó könyvvásárlásra.

A látogatások száma 1921-től (13.986) a harmincas évek közepéig állandóan erős iramban emelkedett, és 1934-ben a 6138 beiratkozott személy így 67.303-szor kereste fel az olvasótermet; lényegesen kevesebben voltak, mint a világháború előtt. Az egyetemre beiratkozottak száma is fogyott, egyrészt az ország népességének a trianoni béke következtében történt csökkenése, másrészt az új vidéki egyetemek megnyitása következtében. A használt művek száma 1931-ben érte el a csúcsot.

1929-ben számos új periodikumra fizetett elő a könyvtár. A látogatók számán azonnal megérződött ez a változás, mert amíg 1926-ban 4567 olvasó 7624 folyóiratszámot kért ki a raktárból, addig a következő esztendőben ez a szám 11.990 olvasóra és 25.169 folyóiratszámra ugrott fel.

Az egyetemhez még 2 kari könyvtár (orvosi, teológiai), továbbá 6 teológiai, 13 jogi, 31 orvosi és 38 bölcsészettudományi tanszéki, klinikai könyvtár tartozott. Állományuk pár száz kötettől 7-8000-ig terjedt, és a földrajzi gyűjteményben meghaladta a 20.000-et, az orvoskari könyvtárban pedig a 32.000-et. A tanszéki igényeket többnyire kielégítették, kívülállók nem használták. Köztük és a központi könyvtár közt szorosabb kapcsolat nem jött létre, bár ismételten felmerült az a terv, hogy az egyetem tulajdonában levő összes könyvről készüljön központi katalógus.

Felsőoktatási könyvtárak

A húszas évek elején három tudományegyetem részére kellett könyvtárat szervezni. A debreceni egyetemen ugyan már 1914-ben megkezdődtek az előadások, és 1918. május 1-jén a könyvtár is megnyílt, de szervezetének kialakítása, állományának megalapozása soká elhúzódott. A fejlődést a helyhiány is nagyon akadályozta. Az univerzitás a városban szétszórva több helyen működött, a könyvtár a Simonffy utca egyik bérházának második emeletén kapott ideiglenes otthont. Az infláció idején új építkezésekre nem is lehetett gondolni, erre csak a húszas évek közepén került sor. Az egyetemi építkezések közül utoljára a főépület fejeződött be, ide 1932-ben költözött a könyvtár. A kezdeti nehézségek közepette nagy segítséget jelentett, hogy a hallgatók használhatták a tiszántúli református egyházkerület tulajdonában levő kollégiumi könyvtár 200.000 kötetnél nagyobb állományát.

1872-ben alapított kolozsvári és az 1912-ben létesített pozsonyi egyetem minden felszerelésével együtt a trianoni békeszerződés rendelkezései szerint külföldre került. Az 1921. évi XXV. törvénycikk a kolozsvári Alma matert Szegedre, a pozsonyit pedig Pécsre helyezte át. Szegeden a könyvtár egy 1873-ból származó iskolaépületben kapott "otthont": az olvasóteremmel együtt összesen három helyiséget. A gyorsan szaporodó állomány itt el sem fért, a könyvek egy része 250 fenyőfa ládába csomagolva feldolgozatlanul hevert a folyosókon. A tanárok és a hallgatók könyvigényeit eleinte csak a Polgári Iskolai Tanárképző Intézet gazdag könyvtára, az úgynevezett Pedagógium és a sok régi, értékes művel rendelkező Somogyi Könyvtár révén sikerült kielégíteni. Viszonzásul az Egyetemi Könyvtár a harmincas évek elejétől átvállalta a városi közművelődési könyvtár feladatainak egy részét. Legkönnyebb volt a helyzet Pécsett, mert 1923-ban Zichy Gyula püspök az egyházmegyei könyvtár épületét és 35.000 kötetét letétként átengedte az egyetemnek, azzal a kikötéssel, hogy ha az univerzitás elköltözik a városból, visszaáll egyházi tulajdonba. Ez az adomány hosszú időre megoldotta a helykérdést is.

Mindhárom könyvtár gyűjtőköre az egyetemen oktatott tudományszakoknak felelt meg, ezekből igyekeztek az oktatás és tanulás céljából legszükségesebb műveket beszerezni. Az alapállomány kialakítását kezdetben sok intézmény és testület támogatta nagy könyvadományokkal, többek között az Országos Könyvforgalmi és Bibliográfiai Központ, az Akadémia, a budapesti Egyetemi Könyvtár, a Természettudományi és a Földrajzi Társaság. Mindegyik vidéki egyetem kapott ügyészségi kötelespéldányokat is, s így állományuk erős iramban nőtt, Debrecenben 1930-ig 70.000 és 1940-ig 200.000, Szegeden 1931 végéig 140.000 és 1940-ig 230.000, Pécsett pedig 1930-ig 150.000 és 1940-ig 210.000 kötetre.

A gyarapodás számszerűen nagymérvű volt, de az alacsony dotáció miatt még tervszerűtlen. Csak kevés modern külföldi könyvet tudtak beszerezni. Debrecenben például 1930-ban egy aránylag kedvező évben 24.000 pengőért vásárolhattak könyvet, de a következő években több mint egyharmaddal csökkent ez az összeg. Pécs 1929-ben 10.000 pengő állami dotációt kapott, de ezt 1930-1931-ben majdnem a felére, 5.129 pengőre szállították le. Ehhez járult az egyetemi hallgatók beiratkozási illetéke, évi 12-14.000 pengő, és csak így sikerült az állománygyarapításra fordítható összeget évi 20.000 pengő körüli összegre feltornászni.

Szegeden valamivel többet költhetett a könyvtár erre a célra, 1930 körül 35.000 pengőt. De - egy tetszőlegesen kiválasztott évet, 1937-1938-at alapul véve - a gyarapodásnak így is csak 11,3%-a származott vételből, 46,8%-a ügyészségi kötelespéldányokból, 16,1%-a ajándékokból, és 25,8%-a kiadványcseréből.

A forgalomról némi tájékoztatást ad az alábbi, 1935-ből származó statisztika:

HelységOlvasótermi látogatások számaKölcsönvett kötetek
Debrecen30.2194.692
Pécs15.76811.221
Szeged47.3957.225

Debrecenben a könyvtár korszerű rendezése, olvasótáborának erős növekedése 1932-ben kezdődött, az új épületbe költözéskor. Szegeden a bibliotéka a húszas évek legvégén megkapta a Dugonics téri épület egész első emeletét. Itt be tudtak rendezni 120 személyt befogadó olvasótermeket és 500 folyóméter hosszú polccal ellátott raktárat. Pécsett a fellendülés kezdetét Fitz József igazgatói kinevezése jelentette (1930). Fitz pontos katalógusokat készíttetett, bevezette a tizedes osztályozást, és kiharcolta, hogy némi átépítéssel új olvasótermet rendezzenek be, amely az addig 24 helyett 110 látogatónak tudott helyet biztosítani.

A kari, tanszéki, szemináriumi, klinikai könyvtárak (Debrecenben 42, Szegeden 53, Pécsett 45) csak lassan fejlődtek, állományuk a legtöbb esetben néhány száz műből állt.

A legszámottevőbb műszaki gyűjtemény, a Műszaki Egyetem könyvtára még a többi, főleg társadalomtudományi profilú intézménynél is nehezebb helyzetben működött. Pénzt alig kapott beszerzésre, pedig a műszaki ismeretek gyorsabban avulnak el, mint a humán tudományok, ezért különösen fontos a legújabb kutatások eredményeit, műszaki újdonságokat ismertető folyóiratok, könyvek beszerzése. Rejtő Sándor rektor joggal panaszolta az 1921-1922. tanévet megnyitó beszédében, hogy a legszükségesebb műveket sem tudják beszerezni, ezért "kénytelenek vagyunk oly szellemi elszigeteltségben élni, mely lehetetlenné teszi, hogy a technikai tudományok terén tett haladásról csak tudomást is szerezhessünk".

A rektor nem túlzott, külföldi művek vásárlására több éven át a beszerzési keret rendkívül alacsony volta miatt jóformán semmi lehetőség sem nyílt. A könyvtár örült, ha ajándék vagy csere révén hozzájutott új anyaghoz, de a csere is kevés partnerre korlátozódott az ellenforradalom első éveiben. Később 27 országra terjedt ki.

A beszerzési keret két fő tényezőből tevődött össze, az állami dotációból, továbbá a hallgatók által fizetett 12 pengő beíratási díjból és a félévenkénti 5 pengő könyvtári illetékből. Az államtól kapott juttatás az infláció megszűnését követő években is csak töredékét tette ki az 1914 előttinek, évi 4.000 pengőt. A hallgatók fizették a beszerzési keret 80-90%-át vagyis jóformán ők tartották fenn a könyvtárat. A felhasználható keret 1930-1931-ben 48.242 pengő volt, de két év múlva lecsökkent 32.000 pengőre.

Az állomány 1920-tól 1943-ig 93.331 kötet könyvről (40.49 mű) 134 683 kötetre (64.293 mű) és 25.887 folyóirat-évfolyamról 39.178-ra nőtt.

Az olvasótermi látogatások száma 1928-ig évi 10.000 körül ingadozott, ettől kezdve csaknem a kétszeresére ugrott, mert az addigi szokástól eltérően az olvasótermet délelőtt is nyitva tartották. Még jobban nőtt ez a szám a Műegyetem 1934-i átszervezése után. A csúcsot 1940-1941-ben érte el, 77.257 látogatással.

A kölcsönadott kötetek száma hosszú időn át 6-7.000 közt mozgott. 1934 után ez a forgalom is emelkedett, 1942-ben 15.810 kötetre.

1934-ben a Műszaki Egyetemet egyesítették az Állatorvosi Főiskolával, a soproni Bánya- és Erdőmérnöki Főiskolával és a Budapesti Tudományegyetem közgazdaságtudományi karával. Az így létrejött József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemnek 1 központi, 4 kari, illetve osztály- és 107 tanszéki könyvtára lett. Az átszervezés azonban a könyvtárak helyzetén, önállóságán semmit sem változtatott, az együttműködésre ugyan készült tervezet, de ez csak tervezet maradt.

A Tudományegyetem közgazdasági karát 1920-ban szervezték meg. Könyvtára a megszüntetett Keleti Kereskedelmi Akadémia és a Kereskedelmi Múzeum gyűjteményeinek egyesítése révén jött létre, állománya a Műegyetemmel való egyesítéskor 14.509, 1943-ban pedig 18.220 kötet közgazdasági, kereskedelmi és mezőgazdasági tárgyú műből állt.

1919 után a selmecbányai Erdészeti Tanintézet Bányász- és Erdészakadémia névvel Sopronba költözött, de könyveinek egy része Selmecen maradt, másik része elpusztult, a harmadik pedig évekig különböző városok raktáraiban, pincéiben kallódott. A tanárok és hallgatók könyvszükségletét jóformán a semmiből kellett megoldani. A könyvtár működése és fejlődése elsősorban Vető Jánosnak köszönhető, aki irodatiszti minőségben közel négy évtizedig lankadatlan buzgalommal jóformán egyedül szolgálta és üzemeltette. Az állomány az egyesítés idejéig 38.270, 1943-ig pedig 42.988 kötetre nőtt.

Hasonló méretű a gyarapodás az Állatorvosi Főiskola könyvtárában, az állomány 1934-től 1943-ig 26.719 kötetről 34.905 kötetre szaporodott. A Zeneművészeti, Képzőművészeti stb. főiskolák és a gazdasági akadémiák könyvtárai nagyjából a világháború előtti keretek közt működtek. A főiskolák közül a legnagyobb fejlődést a Honvéd Ludovika Akadémia katonai szakkönyvekből álló gyűjteménye érte el. Állománya 1930-ban 36.000 kötetből, 64.000 tankönyvből és 17.000 katonai térképből állt. Ez a fejlesztés annak volt a következménye, hogy a közös hadsereg megszűnése után megnőtt a honvédtiszt-képzés fontossága.

Új intézmény az 1925-ben alakult Testnevelési Főiskola. Könyvtárának alapját a Tornatanító Intézettől átvett művek alkották. Fejlődése meggyorsult 1938-ban, amikor főhivatású könyvtáros került az élére. Gyűjtési köre: sport, testnevelés, sportegészségügy. Nyolcvan szakfolyóiratot járatott. 20.000 kötetes állománya az országon kívül is jól ismertté vált.

A budapesti Pedagógiumot és az Erzsébet Nőiskola Tanárképző Főiskolát 1929-ben egyesítették és Szegedre helyezték, Állami Polgári Iskolai Tanárképző Főiskola néven. 50.000 kötetes (1930) könyvtára a főiskolán oktatott valamennyi tudományszak irodalmát gyűjtötte. Sokan használták kívülállók is, főleg egyetemi hallgatók.

Egyházi könyvtárak

A könyvtári állomány számszerűen jelentős része a Horthy-korszakban változatlanul egyházi tulajdonban volt. Közülük az első kilenc nagyságát és gyarapodásának ütemét a következő, 1930-ból származó táblázat érzékelteti:

A könyvtár neve KötetszámaÉvi gyarapodása
Debrecen, Református Főiskola235.000 3.781 kötet
Pannonhalma, Szentbenedekrend Központi Főkönyvtára 210.0004.320 kötet
Esztergom, Főszékesegyházi Könyvtár 150.000907 kötet
Kalocsa, Főszékesegyházi Könyvtár 70.031699 kötet
Sárospatak, Református Főiskola 66.3711.150 kötet
Eger, Főegyházmegyei Könyvtár 64.515212 kötet
Zirc, Cisztercita Apátság 63.564265 kötet
Pápa, Református Főiskola 58.2492.037 kötet
Vác, Püspökmegyei Könyvtár 51.87218 kötet

E könyvtárak túlnyomórészt régi alapításúak. Modern műveket is beszereztek, de fő értékük a középkori kódexek, az ősnyomtatványok, XVI-XVII. századi könyvek, XIX. század előtti magyar tudományos kiadványok és más könyvészeti ritkaságok gazdag tárháza. Sok régi folyóirat teljes évfolyamait is őrizték. Állományuk összetétele a kiegyezés óta keveset változott.

Ha a budapesti tudományegyetem teológiai karának könyvtárát nem vesszük figyelembe, akkor 1930-ban 105 nagy katolikus könyvtár állt fenn, 1.364.000 kötet állománnyal. Ez a 30.000 kötetnél többet őrző gyűjtemények 30%-a. Ebbe 8 intézmény egyházmegyei (érseki, püspöki) 313.000 kötettel, és 6 tanító szerzeteseké, 356.000 kötettel. Tervszerűen fejlesztette könyvtárát a pannonhalmi főapátság (évi 10.000 pengőt adott beszerzésre), az esztergomi érsekség és még egy-két intézmény. A piaristák vidéki rendházaikból, gimnáziumaikból, tanárképzőikből a keveset olvasott és ritka könyveket az 1895-ben alapított budapesti hittudományi és tanárképző intézetükbe szállították, és ezáltal itt nagy, értékes bibliotékát létesítettek. A legtöbb katolikus egyházi gyűjtemény gazdagítását azonban elhanyagolták, s így elmaradtak a fejlődésben; nagyobb gyarapodásra csak az elhunyt kanonokok, szerzetesek, plébánosok hagyatékai révén tettek szert.

Ezeknek a könyvtáraknak egy része, mint az esztergomi és egri érseki gyűjtemény, nyilvános volt. Kalocsán érseki instrukció biztosította a város lakóinak a szabad kölcsönzést, a pannonhalmi bibliotéka naponta hat óra hosszat állt a látogatók rendelkezésére. Komoly kutatók másutt is engedélyt kaphattak az állomány használatára.

A két világháború közt csak kevés egyházi könyvtárat alapítottak, főleg a szerzetesrendek újonnan létesített gimnáziumaiban, tanítóképzőiben, többek közt Budapesten a szaléziánusok (1920), Gödöllőn a premontreiek (1924), Győrött az orsolyarendi apácák (1926).

A reformátusoknak négy nagy könyvtáruk volt, a fővárosban a Ráday Könyvtár, vidéken a debreceni, sárospataki és pápai bibliotéka. Alapításuk idején főiskolai könyvtárak voltak, a debreceni eredetileg a tanuló ifjúság, a coetus scolasticus birtokában volt. A XIX. század utolsó harmadában azonban sok tekintetben függetlenítették magukat a kollégiumoktól. Továbbra is szolgálták ezek nevelő-tanító célkitűzéseit, de emellett mindenki által látogatható és látogatott tudományos könyvtárrá váltak. Nagy érdemük, hogy a Budapest központú művelődéspolitika szolgálata helyett vidéki városainknak segítettek kulturális központokká váló fejlődésükben.

A debreceni főiskola nagykönyvtára nagyságát illetően a negyedik volt az országban, állománya 1935-ben elérte a 250.000 kötetet. Sárospatakon 100.000, Pápán 66.000, a pesti Ráday Könyvtárban 42.000 kötetet őriztek. A protestantizmus életére és történetére vonatkozó műveken kívül a társadalomtudományoknak jóformán összes ágát gyűjtötték. Mivel azonban a rendelkezésükre álló pénzből nem tudtak mindent megvásárolni, elsősorban a magyar nyelvű szakfolyóiratokra fizettek elő.

Az evangélikusok a Felvidéken elvesztett könyvtáraik pótlására 1921-ben Budapesten Luther Könyvtárat alapítottak. Fő feladatául a magyar reformáció irodalmi és tudományos emlékeinek, valamint a Lutherra vonatkozó irodalomnak a gyűjtését jelölték ki. Fenntartására évi 2.400 pengőt kapott. Elsősorban ajándékok révén gyarapodott. Ezek közt külön értékes volt az 1929-ben kapott számos muzeális értéket tartalmazó kiskartali Podmaniczky-Degenfeld-Schomberg Könyvtár 25.000 kötete.

Városi, megyei közművelődési könyvtárak

Szabó Ervin olyan nagyvárosi nyilvános könyvtárt tervezett, amely nagy tömegeket tud ellátni a művelődésre, nevelésre és szórakozásra alkalmas irodalommal, tájékoztatni tudja őket minden fontos politikai, társadalmi és gazdasági kérdésben. De az a dinamikus lendület, amelyet ő kezdeményezett, 1919 után eltűnt. Megváltozott a Fővárosi Könyvtár profilja is: az 1925-ben elfogadott szervezeti szabályzat a fő gyűjtőkörből kiiktatta a szociológiát; a városigazgatási, várostörténeti jelleg hangsúlyozása mellett a központot általános tudományos könyvtárrá minősítette. Ezzel a gyűjtési körök szétválasztása, az ésszerű munkamegosztás helyett szaporította az azonos profilú könyvtárak számát; a szociológia háttérbe szorítását nem követte egy más tudományág nagyarányú fejlesztése.

Az inflációs években a Fővárosi Könyvtár - a többi intézményhez hasonlóan - csak töredékét kapta a háború előtti dotációnak. 1925-ben a főváros már 687 millió papírkoronát, azaz átszámítva 55.000 pengőt adott a könyvtárnak, s ezt 1929-re 830.000 pengőre emelte. Ilyen összeg még sohasem állt magyar könyvtár rendelkezésére! A nagy bőkezűség azonban nem soká tartott, pár évvel később a gazdasági válság miatt negyedére csökként, 203.000 pengőre, de még ez is felülmúlta a többi bibliotéka dotációját. Ebben bennfoglaltattak a központnak és fiókjainak a fenntartási és egyéb költségei is.

A beszerzés erősen jobboldali irányba tolódott el. Nem adott helyet semmiféle "szélsőséges" irodalmi ízlésnek, a cél az lett, hogy Budapest lakosságát "hazafias és nemzeti szellemű" munkákkal lássa el. A nyelvészeti, irodalomtörténeti, természettudományi, orvosi munkák elég színvonalasak voltak, de már a filozófiáról nem lehetett ezt elmondani, mert sok spiritizmust, okkultizmust dicsérő művet találunk köztük. A társadalomtudományban kizárólagos helyet foglaltak el az antimarxista művek, később, a harmincas években, ezekhez fasiszta szellemű, bolsevizmust gyalázó kötetek csatlakoztak.

A fiókok anyagában Mikszáth, Gárdonyi, Jókai, Móricz Zsigmond, Karinthy, Babits, Kosztolányi és Ady is helyet kapott, de ezeknél nagyobb számmal sorakoztak a polcokon Altay Margit, Bodor Aladár, Böngérfi János, Harsányi Zsolt, Kosáryné Réz Lola, Lampérth Géza művei. Jávor László újságíró a Nagyvilág című lap 1936. március 1-jei számában kifogásolta, hogy József Attilától, Gelléri Andor Endrétől, Bálint Györgytől, Fenyő Lászlótól, Szép Ernőtől és az új magyar irodalom más képviselőitől egyetlen írást sem talált. Enyvvári Jenő igazgató válaszlevele szerint az említett művek a "kérészéletű zsurnalizmus és a politikai természetű agitáció termékei" nem méltók arra, hogy beszerezze a könyvtár.

1929-ben, a pillanatnyi fellendülés évében az intézmény 263.000 pengőért vásárolhatott könyveket, folyóiratokat, 1936-ban pedig csak 102.000-ért. Elsősorban a fiókok számára beszerzett művek számát csökkentették.

A kerületi hálózat csak lassan fejlődött, a várakozástól és a szükséglettől messze elmaradt. A húszas évek legelején több fiókot (Almássy tér, Százados út, Állatkert) pénzhiány s az épületek elhanyagoltsága miatt be is zártak, és csak 1924-ben nyitották meg őket újra. Új fiók összesen 5 alakult, 1923-ban Óbudán, 1924-ben a Hunyadi és a Bakáts téren, 1927-ben a Döbrentei utcában és 1929-ben a Harmat utcában. 1925-ben, a gazdasági fellendülés kezdetén ugyan kimondták, hogy minden évben két új fiókot nyitnak, de a tervből - mint láttuk - alig valósult meg valami. A vezetőség nagy gondot fordított - némileg talán a többi osztály rovására - a "Budapest-gyűjtemény" fejlesztésére. Sok értékes ritkaságot, köztük Buda középkori jogkönyvét, egykori újságlapokat, ősnyomtatványokat, metszeteket, pest-budai kiadók régebbi nyomtatványait vásároltak meg számára, és gyűjtötték a régi és az új aprónyomtatványokat.

Az intézmény forgalma felülmúlta valamennyi más könyvtárét. Igaz ugyan, hogy a számokat növelte a 12 fiók forgalma. 1927-ben volt a legtöbb látogató: 171.633 fő. Érdekes és feltűnő, hogy 1931 után, amikor a központ a kényelmes olvasási körülményeket biztosító Wenckheim-palotába költözött, ez a szám erős emelkedés helyett 93.619-re esett vissza, évekig ezen a szinten maradt, és csak 1936-1938 közt ugrott fel ismét 140.000 körüli értékre. A kölcsönzők száma az 1926. évi 209.298-ról lassan, de elég egyenletesen állandóan nőtt, és a rekordot 1943-ban érte el, 386.151 fővel. A helyben olvasott és kölcsönvitt kötetek száma 1926-ban 677.675 volt, és 1943-ban másfél milliónál több.

A kölcsönzőjegyért 1941-ig félévenként 2,50 pengőt, azután 5 pengőt kellett fizetni. A munkások egy része ezt soknak tartotta. Talán ez is az egyik oka volt annak, hogy - Szilágyi János számítása szerint - a munkásolvasók aránya csak 6-8% volt. Ehhez azonban hozzá kell számítanunk a tanoncokat, továbbá a munkásfeleségeket és iskolába járó munkásgyerekeket. Velük együtt a munkásolvasók aránya elérhette a 16-18%-ot.

A vidéki városok közművelődési könyvtárainak jelentőségét nem ismerte fel az államvezetés, és a legtöbb városban a helyi értelmiség sem. Ötletszerűen telepítették, tervszerűtlenül fejlesztették őket. Ennek következtében számban, állományuk minőségében, forgalmukban messze elmaradtak Budapest mögött. 1924-ben csak öt város intézményét lehetett megfelelő nagyságúnak és színvonalúnak nevezni, a szegedi, a győri, a debreceni, a miskolci és a szombathelyi gyűjteményeket. Hozzájuk sorolhatjuk még a kecskemétit, de ott nem rendeztek be olvasótermet. Másfél évtizeddel később is csak Sopron, Nagykanizsa és Cegléd nevével lehetett volna kibővíteni a névsort. Rajtuk kívül még 8-10 városban működött kis forgalmú, jelentéktelen állományú könyvtár. A hódmezővásárhelyi közkönyvtárat 1914-től 1926-ig zárva tartották, s ez nem egyedülálló eset.

1940 körül az állomány a kitűnően működő szegedi Somogyi Könyvtárban volt a legmagasabb, 129.000 kötet, utána a Győr Közkönyvtára következett, 45.460 kötettel, Szombathelyen, Sopronban és Debrecenben a kötetszám 25.000 körül mozgott, de Cegléden alig haladta meg a 6.000-et.

A könyvtárszervezés nehézkességére, tapasztalatlanságára, vontatottságára jó példa Cegléd. 1920-ban határozták el, hogy a városháza hivatalaiban porosodó jogi, közigazgatási és közgazdasági művekből városi könyvtárat alapítanak, és hozzácsatolják a helybeli kaszinók könyveit is, hogy az új intézmény a városkörnyék művelődési központja legyen. Függetlenített könyvtáros nélkül öt évig tartott a szervezés: az eredmény elmaradt a várakozástól. A könyvtár nem tudta kielégíteni a közművelődési igényeket, inkább csak büszkélkedni lehetett vele: "Ilyenünk is van." Parasztolvasó be sem tévedt, iparos is alig. A látogatók négyötöde a tanulók közül került ki, akik évente 1000-1500 kötetet használtak, s itt írták magyar dolgozataikat. A kölcsönzést nem vezették be.

A beszerzésre és fenntartásra fordítható összeget nagyobb részben a fenntartó testület (város, megye, múzeumegylet) folyósította, kisebb része államsegélyből és beiratkozási díjakból származott. Mindegyik erősen ingadozott, az ország gazdasági helyzetének alakulása szerint. Az infláció idejében ez hihetetlenül kevés volt. A szegedi Somogyi Könyvtárat a társintézményeihez viszonyítva aránylag jól dotálták. Igazgatója, Móra Ferenc 1923-ban mégis így írt: "Kapunk pedig erre az évre városi és állami segélyt, apait, anyait beleszámítva 400.000 koronát, ami majdnem annyi, mintha békében 400 koronát kaptunk volna a 18.000 helyett." Ebből a szinte "szimbolikusnak" nevezhető pénzből még írószerek beszerzésére sem telt, ezért az aktákat hirdetések, díjszabások, plakátok tisztán maradt hátlapjára írták, gubacsból maguk csinálta tintával. Kérőlapoknak a törvényhatósági bizottságban használt és a hajdúk által összeszedett szavazólapok üres oldalát használták. Még kevésbé lehetett ilyen anyagi támogatásból a repedezni, düledezni kezdő épületet renoválni és helyiségeit takarítani.

A húszas évek közepétől a dotációk lényegesen emelkedtek, a legnagyobb összegeket, 8-8000 pengőt Szeged és Sopron városa utalta ki könyvtárának, de Sopron 1931-ról 1932-re már a felére szállította le ezt a támogatást. Nagykanizsa csak évi 7000 pengőt áldozott könyvtárára. A beiratkozottaktól általában 1-3 pengő használati díjat szedtek, Sopronban pedig havi 80 fillért. Szombathelyen volt olyan esztendő, hogy csak a Vasvármegyei Múzeum kapott pénzt, a könyvtári részleg nem. Ezen úgy segítettek, hogy a duplumokat sorsjegyakció keretében értékesítették, s így szereztek valami pénzt új beszerzésekre. Szegeden a látogatók Folyóirat Járató Társaságot szerveztek, s a tagdíjakból a könyvtár részére folyóiratokra fizettek elő.

A gyűjtemények jellege az egyes városokban a különbségek ellenére sokban hasonlított egymáshoz. A tervszerű állomány kialakítását nehezítette a sok ajándék. A régebbi alapítású gyűjteményekben nem selejteztek, ennek következtében a polcokon sok elavult mű porosodott. A szépirodalmi részlegben a magyar és külföldi klasszikusok nagy része képviselve volt, a szovjet írók közül azonban még olyan klasszikusok is hiányoztak, mint Gorkij. A klasszikusoknál lényegesen több helyet foglaltak el Bús Fekete László, Földi Mihály, Kosáryné Réz Lola, Pekár Gyula, Maurice Dekobra, Elinor Glyn, Edgar Wallace... A vallásos művek közt Bangha Béla és Prohászka Ottokár vezetett, az irodalomtörténetben Császár Elemér és Pintér Jenő, a filozófiát főleg Kant, Nietzsche, Schopenhauer, Kornis Gyula képviselte, a közgazdaságtant Földes Béla és Werner Sombort. A történelemtudományban a régebbi írók (Acsády Ignác, Márki Sándor) éppúgy megtalálhatók voltak, mint az újak (Hóman Bálint, Szekfű Gyula, Asztalos Miklós). A politikai szakban Apponyi Albert, Andrássy Gyula, Bethlen István, Rákosi Jenő művei mellé a harmincas évektől Hitlert, Mussolinit és más fasiszta szerzőket is beosztottak. Egyes városokban azonban - így Debrecenben - a materialista és haladó filozófusok (Spinoza, Diderot, Rousseau) valamint a szocialista-kommunista ideológusok (Engels, Szabó Ervin, Madzsar József) írásait is kézhez kaphatták az olvasók.

A szépirodalom olvasottsága a legtöbb városban meghaladta a 90%-ot (Budapesten csak 75%). Sopronban volt aránylag legmagasabb az olvasók száma, ez annak köszönhető, hogy gazdag választékot kínált bestsellerekből, ponyvákból. Itt a kölcsönvett művek aránya a következő volt: könnyű, szórakoztató regény 30%, modern szépirodalom 30,2%, detektív- és kalandregény 21,1%, klasszikusok 4%, tudományos és ismeretterjesztő irodalom 3%, útleírás 2,3%, egyéb 9,4%. Az ellenkező példa Cegléd: bibliotékáját - mint említettem - túlnyomórészt iskolai dolgozataikat ott készítő diákok keresték fel, s ennek következtében a használt szépirodalom aránya csak 45%, és 32% az irodalomtörténeté.

A nem középiskolás látogatók 30-40%-a háztartásbeli és nyugdíjas volt és körülbelül ugyanannyi a tisztviselő is. Iparos, munkás olvasó csak kevés akadt, Győrben, ebben a nagy iparvárosban is mindössze 4,6% az ipari munkások aránya, Sopronban pedig 5,3% a közös kategóriába sorolt munkásoké, szolgáké és altiszteké. Ennek egyik oka az volt, hogy este, amikor a munkások jobban ráérnének, a könyvtárakat zárva tartották. A "tisztességes öltözetet" a legtöbb helyen megkövetelték, de ez gyakorlatilag csak annyit jelentett, hogy senki se üljön be piszkos munkaruhában az olvasóterembe.

Paraszt olvasó annyira kevés tévedt be a könyvtárakba, hogy százalékkal ki sem lehetett fejezni. Mindennél többet mond Móra Ferencnek, a Somogyi Könyvtár igazgatójának nyilatkozata 1931-ből: "A statisztikában szerepel a »földművelő«, de igazi parasztot én 28 év alatt egyet sem láttam a városi könyvtárban." Pedig a könyvtárvezetők közt Móra volt az, aki leginkább szívén viselte a parasztság művelődésének emelését, s ennek érdekében mindent megkísérelt.

A közgyűjtemények országos főfelügyelője jelentéseiben egyéb hibákat is feltár. Szombathelyen például a harmincas évek végén a kultúrház épülete a teljes elhagyatottság képét mutatta, a fenntartó, a rossz anyagi körülmények közé került kultúregyesület a könyvraktárnak alkalmas helyiségeket bérbe adta egy szobafestőnek, egy dobozkészítő iparosnak és a helybéli vívóklubnak. Cegléden, ahol kölcsön nem adtak könyveket, az olvasóterem nedves volt, levegője pedig áporodott.

A használt kötetek száma - mint az 1938-as adatokat tartalmazó táblázat is mutatja - nagyon különböző volt, még akkor is, ha a városok eltérő nagyságát figyelembe vesszük:

Helység Kölcsönzött kötetek Olvasóteremben használt kötetek
Debrecen70.17234.765
Győr15.591411
Miskolc6694.962
Sopron92.6971.298
Szeged13428.322
Szombathely43.200-

A kölcsönvett és a helyben olvasott kötetek közti feltűnő különbséget az magyarázza, hogy Szegeden, Miskolcon csak kivételes esetekben kölcsönöztek, Szombathelyen viszont nem rendeztek be olvasótermet.

Az állomány összetétele, a használók szám és foglalkozás szerinti megoszlása egyaránt azt bizonyítja, hogy vidéki városi könyvtáraink fejlődtek a dualizmus kora óta, de még mindig nem tudták megközelíteni a Szabó Ervin által propagált és a Fővárosi Könyvtárban részben megvalósított angol mintájú public libraryt. Művelődéspolitikánk vezetői nem ösztönözték őket, hogy erre az útra lépjenek.

Mellettük a városokban, nagyobb falvakban az olvasási igények kielégítésében segédkeztek a kaszinók, önképző egyletek, iparos körök, irodalomnépszerűsítő társaságok könyvtárai. Jelentőségük a közművelődési és szakszervezeti könyvtárak fejlődésével párhuzamosan csökkent. Állományuk minőségéről, összetételükről, a forgalom nagyságáról nem készültek statisztikák, de feltehetően alig különböztek az 1914 előtti állapottól.

Hivatali, hatósági könyvtárak

A hatósági könyvtárak között a Központi Statisztikai Hivatalé volt a legnagyobb. Az 1929. évi XI. t. c. elrendelte, hogy a kiadók nemcsak a könyvtárakból, folyóiratokból küldjenek számára kötelespéldányt, hanem - a Széchényi Könyvtárhoz hasonlóan - az egyetemi jegyzetekből, színlapokból, gyászjelentésekből, falragaszokból és más hasonló kisebb jelentőségű nyomtatványokból is. A törvény végrehajtási utasítása megmagyarázza ennek az intézkedésnek a célját: legyen még egy hely, amely az összes magyarországi nyomdaterméket a teljesség igényével gyűjti és a kutatás rendelkezésére tudja majd bocsátani abban az esetben, ha nemzeti könyvtárunkat súlyos pusztítás érné. Ez a rendelkezés természetesen magával hozta ezeknek a nyomdatermékeknek megőrzési kötelezettségét.

A külföldi rokon intézményekkel folytatott és a világháború alatt megszakadt cserekapcsolatait a húszas évek közepéig sikerült újból felélesztenie. Állománya ennek megfelelően gyors iramban nőtt, 1930-ban még csak 165.000 kötetből állt, 1940-ben viszont már 221.000-ből.

Minden hétköznap 9 és 2 közt a közönség rendelkezésére állt, használóinak száma mégis elég alacsony maradt, 1930-ban 7149 kötetet vettek kézbe olvasótermeiben és 5465-öt vittek kölcsön.

Egy 1922-ben kiadott rendelet kötelespéldányjogot biztosított az Országgyűlési Könyvtár számára is. Ez előmozdította a jogi és a politikai irodalom gyűjtését, s így lehetővé tette, hogy később, a felszabadulás után e két tudományszak alapkönyvtára legyen.

Gyarapítására a képviselőház minden évben jelentékeny összeget szavazott meg: például 1930-ban 12.000 pengőt külföldi művek beszerzésére és 5200 pengőt köttetésre. Rendszeresen megkapta a Népszövetségnek és a külföldi parlamenteknek a kiadványait, s így állománya - a Statisztikai Hivataléhoz hasonlóan - nagymértékben gyarapodott; 1930-ban 125.000, 1940-ben pedig 181.000 kötetből állt.

Nem volt nyilvános jellegű, az országgyűlés tagjain kívül azonban bizonyos megszorításokkal akadémikusok, egyetemi tanárok, minisztériumi tisztviselők is látogathatták. Ehhez képest forgalma nagynak volt mondható, 1941-ben helyben majdnem 32.000 kötetet használtak és 5465-öt kölcsönöztek ki olvasni.

Nagy közigazgatási gyűjteményeink gyors ütemben növelték állományukat, de használatuk alacsony szinten maradt. A minisztériumi könyvtárak különféle jogi, közgazdasági s az illető minisztérium különleges ügykörére vonatkozó műveket gyűjtöttek. A kisebbek állománya 7-12.000, a nagyobbaké (Pénzügy, Földművelésügy, Igazságügy) 25-30.000, a Belügyminisztériumé, amely főleg ügyészségi példányok révén gyarapodott, 50.000 kötetnél nagyobb volt.

Nem voltak nyilvánosak, kivéve a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium Országos Tanügyi és Pedagógiai Könyvtárát, 1867-ben alapították, 1922-ben megkapta a takarékosságból feloszlatott Pedagógiai Könyvtár és Tanszermúzeum anyagának nagyobb részét (10.000, főleg filozófiai tartalmú kötetet az Egyetemi Könyvtárnak adtak). 1926-ban megkezdték a két gyűjtemény egyesítését. Az állomány így 76.779 kötetre nőtt, de ebben a számban nincsenek bent a külön kezelt iskolai értesítők és régi folyóiratok. Naponta 9-től 2-ig volt nyitva, 1930-ban 1491 személy 2272 kötetet kölcsönzött ki.

Számos más fővárosi és vidéki hatóság, hivatal tartott még fenn könyvtárakat, a különféle bíróságok, rendőrség, tűzoltóság, posta, államvasutak, amelyeket csak az intézmények dolgozói használhattak. Kivétel a Kúria 30.000 kötetes jogi és a joggal összefüggő társadalomtudományi-bölcsészeti szakmunkákból álló gyűjteménye, ahol 1930-ban 3400 személy helyben 12.047, 2700 személy 6100 kölcsönvett kötetet használt.

Szakkönyvtárak

A leggyakrabban használt könyvtárak közé tartozott a Fővárosi Pedagógiai könyvtár. A Mária Terézia téren működött, a Fővárosi Pedagógiai Szeminárium épületében. Állományát 1925-ben felfrissítették, és ettől kezdve rendszeresen gyarapították, beszerzésre és köttetésre évi 50.000 pengőt kapott (1930). A főváros tanügyi osztályának felügyelete alatt állt. Fő gyűjtőköre a modern pedagógia volt, emellett rendszeresen beszerezte a többi tudományágnak a szaktanárok továbbképzéséhez szükséges irodalmát. Állománya 1930-ban 52.000 kötet volt, 1940-ben pedig a 80.000 kötetet is felülmúlta. Az ifjúsági irodalomból, iskolai értesítőkből, tankönyvekből különgyűjteményeket állított fel.

Látogatóinak száma 1929-től állandóan évi 10.000 fölé emelkedett, és 1937-ben elérte a 24.415-öt. 1940-től a háború miatt megcsappant a pedagógusok érdeklődése. 1943-ban csak 13.889-en keresték fel. A harmincas években olvasói évente 100.000 kötetnél többet vettek kézbe, a legtöbbet, 138.504-et, 1936-ban. Az állomány forgási sebessége elérte a kettőt, vagyis egy-egy kötetét átlag egy évben kétszer használták, s ez ilyen nagy könyvtárnál említésre méltó eredmény! A nagy szakkönyvtárak közül csak a Technológiai Könyvtár közelítette meg ezt.

A Technológiai Iparmúzeum Könyvtára 1921-ben a Technológiai és Anyagvizsgáló Intézet Könyvtára nevet kapta, általában Technológiai Könyvtár néven emlegették. Korszerű fejlődése 1923-ban kezdődött, amikor Káplány Gézát nevezték ki vezetőjének. Állománya ekkor több gyűjtemény beolvasztása révén kb. 40.000 kötetből állt, és a nem teljesen nyilvános Műegyetemi Könyvtár mellett az ország egyetlen nagy ipari és műszaki irányú könyvgyűjteménye volt. Káplány a teljes állományt egymaga újjárendezte, elkészítette a betűrendes szerzői és a tizedes rendszerű szakkatalógusát, kiharcolt modern vasállványokat, 100 személyes olvasótermet. Sokrétű feladatait hosszú ideig egyetlen munkatárssal és egy altiszttel egymaga látta el.

Könyvek, folyóiratok beszerzésére a könyvtár 1930-ig évi 20.000 pengőt kapott, 1931-tól 56%-kal csökkentették az összeget, 8805 pengőre, s ezzel valósággal megbénították működését. Káplány kezdeményezésére ekkor megalakult a Technológiai Könyvtár Barátainak Egyesülete, amely széles társadalmi bázist teremtve megszerezte több üzem és vállalat anyagi támogatását, de a dotáció csökkentését ez csak aránylag kis mértékben ellensúlyozta. A legkülönfélébb fórumok kezdtek propagandát a beszerzési keret felemelése érdekében, de hiába. A Népszavában 1934-ben Szélpál Árpád teljesen jogosan háborodott fel: "Iskolapéldája ez a helytelen takarékosságnak. Valóságos kultúrbotrány, hogy egy 1150 milliós költségvetésbe ne tudjanak 20.000 pengőt szorítani ennek az intézménynek a fönntartására és fejlesztésére, amely éppen a gyakorlati tudományok megismerésének, az iparfejlesztésnek, a mérnökök, szakmunkások és iparosok ön és továbbképzésének, valamint szaktájékoztatásának egyetlen helye."

Olvasóinak száma 1935 első felében elérte a 30.215 főt. Ez volt egyetlen tudományos könyvtárunk, amelyet kisiparosok, szakmunkások, ipariskolai tanulók és magasabb képzettségűek (mérnökök, főiskolai hallgatók, tisztviselők) nagyjából egyenlő számban látogattak. A legtöbb kötetet, 62.809-et, 1937-ben vették kézbe.

Az elméleti és gyakorlati közgazdaságtani, valamint a gazdaságpolitikai szakirodalmat a Kereskedelmi és Iparkamara könyvtára gyűjtötte. Ez 1851-ben keletkezett, a századforduló után indult meg a gyors fejlődés útján. 1910-ben megjelent katalógusában elsőnek alkalmazta hazánkban a tizedes szakrendszert akkori vezetője, Szabó Ervin. Állománya 1935-ben meghaladta a félszázezer kötetet. 1912-ben alakult meg közgazdasági archívuma, amely 450 bel- és külföldi periodikumból készített rendszeres témafigyelés útján kivágatokat, és ezeket szakok szerint rendezte. A kivágatok száma már 1930-ban megközelítette a félmilliót.

A két világháború közt szakkönyvtáraink fejlődtek a legerősebben és a legzavartalanabbul - ideértve még az érthetetlenül alacsonyan dotált Technológiai Könyvtárat is. Tudományos intézeteink többsége a kutatási igényeket általában ki tudta elégíteni. Ennek igazolására elég megnézni könyvtáraik állományát (mindenütt zárójelben feltüntetve az 1931. évi kötetszám): Földtani Intézet (23.000), Rovartani Állomás (13.000), Meteorológiai és Földmágnességi Intézet (11.000), Ampelológiai Intézet (10.000), Közegészségtani Intézet (7000), Kémiai Intézet (7000), Madártani Intézet (6000). Emellett mindenütt a kötetszámban figyelembe nem vett számtalan különlenyomat is gazdagította az állományt. Nem kétséges, hogy 23.000 kötet, gondosan kiválasztott földtani vagy 10.000 kötet szőlészeti mű magában foglalhatja a szükséges szakirodalom legfontosabb termékeit.

Az intézetek könyvtárainak egy részét bárki szabadon látogathatta, de ha például a csak kebelbeli tisztviselők részére fenntartott Meteorológiai Intézetben egy kívülálló kutató keresett egy szakmunkát, készséggel álltak rendelkezésére. Ha pedig e téren mégis nehézségek merültek fel, a kívánt könyveket az Országos Könyvforgalmi és Bibliográfiai Központ kikölcsönözte, és egy nyilvános intézmény, például az Egyetemi Könyvtár olvasótermében az illető használatára bocsátotta.

A tudományos intézetek többsége rendszeresen kiadott valamilyen periodikumot, évkönyvet, közleményt, jelentést; állományuk nagy részéhez ezek cseréje révén jutottak. Például a Madártani Intézet anyagának 90%-át, hozzávetőlegesen évi 4000 pengő értékű könyvet, az Aquila folyóirat cserepéldányai révén szerezte be. Ez beszédesen bizonyítja az Országos Bibliográfiai és Könyvforgalmi Központ által lebonyolított nemzetközi csere hasznos voltát.

Kisebb mértékben, de tovább fejlődtek a különböző szakmai egyesülések is. A régi nagymúltú Természettudományi Társaság, Orvosegylet, Mérnök- és Építészegylet, Földrajzi Társaság és a kiegyezés után alakult társaságok mellett számos új keletkezett. A legtöbb könyvtárat is tartott fenn, s ezt a tagok, sőt sok helyen a nem tagok is szabadon használhatták. A Magyar Minerva azonban, könyvtáraink és tudományos egyesületeink évkönyvének a két világháború közt megjelent egyetlen, 1930-1931-re vonatkozó kötete a tudományos és közművelődési egyesületek könyvtárait a legtöbb esetben nem sorolta fel. (Kivételek akadtak, ilyenek a pécsi Nemzeti Kaszinó, a szegedi kaszinó és ipartestület, a Csongrád megyei Általános Tanítóegyesület és még néhány.)

A szakkönyvtárak közt előkelő helyet foglaltak el a múzeumok gyűjteményei is. Szűkös hitelkereteket kaptak könyvvásárlásra, de többségük a tudományos intézetekhez hasonlóan adományok és csere útján szépen gyarapította állományát. E téren első helyen áll a Szépművészeti Múzeum. A két világháború közt 58 gazdagon illusztrált, a külföldön is értékelt és cserére szívesen fogadott katalógust jelentetett meg festményeiről, szobrairól, grafikáiról. Ennek eredményeképp a raktáraiban sorakozó kötetek száma 1920-tól 1941-ig 20.000-ről 41.000-re nőtt.

Közép- és népiskolai könyvtárak

A közvetlenül a Tanácsköztársaság bukása után, szeptember 16-án kiadott kultuszminisztériumi rendelet (182. 311/1919) nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a nevelést a nemzeti politika szolgálatába kell állítani. Ennek lényegét Kornis Gyula, a korszak befolyásos művelődéspolitikusa a következőkben látta: 1. A nemzeti eszme ápolása. Megteremtendő az irredentizmus leghatékonyabb pedagógiája. 2. Az ifjúság lelkének megvédése az internacionalizmus szellemétől. 3. A nemzet intelligenciájának visszamagyarosítása. Antiszemitizmus.

Ez a szellem érvényesült a könyvtárügyben is, vigyáztak rá, hogy semmi se "fertőzze meg" az ifjúság gondolkodását. 1919 őszén megtiltották, hogy az iskolai könyvtárak könyveket, folyóiratokat rendeljenek meg addig, amíg meg nem kapják a Kultuszminisztérium által engedélyezett művek listáját (185. 132/1919 VKM). Ugyanekkor utasítást adtak ki, hogy a korábban már esetleg beszerzett "destruktív" könyveket selejtezzék ki az iskolai könyvtárakból. Az új jegyzék megjelenéséig a középiskolák alsó fokozatán tekintsék kötelezőnek Szemák István 1913-ban kiadott Iskolai könyvtári jegyzékét. Az ebben nem szereplő művek csak akkor maradhatnak meg a könyvtárban, ha a tantestület erre a Minisztérium jóváhagyását kéri, de a könyveket az engedély megadásáig el kell zárni a tanulók elől.

1923-ban a Népiskolai Ifjúsági Könyvtárakat Intéző Bizottság utódaként Országos Ifjúsági Irodalmi Tanácsot szerveztek. Feladatává tették, hogy az ifjúsági könyvtárakba javasolt magyar és külföldi szerzőkről készítsen jegyzéket, és ügyeljen arra, hogy az ifjúsági könyvtárakban csak ezeket a könyveket őrizzék. Az értékelés szempontjai: nem tartalmaz-e a mű vallásellenes tanításokat, állam vagy a fennálló társadalmi rend elleni izgatásokat, nem nevel-e érzékiségre, milyen a stílusa, művészi értéke?

A kért jegyzék 1926-ban Szabályzat az ifjúsági könyvtárakba beszerezhető és beszerzendő művek beszerzése tárgyában címmel jelent meg, és csoportonként sorolta fel az olvasásra ajánlott könyveket az óvodáskortól a felső éves középiskolások korosztályáig. A beszerzendő művek listája rövid, összesen 50 művet tartalmaz. Az óvodások és a 8-12 évesek részére egyetlen könyvet sem ír elő, az elsős, másodikos elemisták részére csak Pósa Lajos hazafias verseit, és a 13-14 évesek számára is csak ötöt, köztük Tóth Tihamértól A művelt ifjút. A 14 éven felüliek számára elég sok mű beszerzését rendelte el: főleg klasszikusokat és Tóth Tihamér valláserkölcsi műveit.

A beszerezhető művek között 1500 könyvet és 12 folyóiratot sorol fel, majdnem kizárólag szépirodalmi műveket, közismert mesegyűjteményeket, Benedek Eleket, Móra Ferencet, Sebők Zsigmondot, a magasabb korcsoportok számára klasszikusokat, sok Vernét, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, Molnár Ferenc ifjúsági regényeit, de sok silányságot is. A későbbi évek folyamán több kiegészítés jelent meg hozzá, 1941-ben pedig új alapjegyzék az Országos Közoktatási Tanács ifjúsági irodalmi bizottságának szerkesztésében. Ebbe sokat felvettek a kortárs irodalom termékeiből is.

Külön jegyzékek készültek a tanító- és tanítónőképzők (1931), a katolikus (1939) és református iskolák (1935) számára. Ezek az összeállítások az 1926-ban kiadotthoz hasonló jellegűek, egyedül a Református Konventé érdemel figyelmet több szempontból. Ebben érvényesül a gyermekek öntevékeny nevelésére épülő új pedagógiai irány, s ezért tudományszakok szerint csoportosítva számos ismeretterjesztő művet javasol, köztük Darwin két fő művét, A fajok eredetét és Az ember származása és az ivari kiválást. Sok benne az irodalomtörténeti és a néprajzi munka. A szépirodalomban gazdag választékkal szerepelnek a legjobb magyar és külföldi szerzők. Az idősebbek részére javasolja a "felnőtt" irodalom olvasását.

A középiskolai rendtartás 55. és 67. §-a foglalkozik az iskolai könyvtárakkal és előírja, hogy minden intézetben tanári felügyelet alatt ifjúsági könyvtárat kell szervezni: ezek vezetése "mellékteendő", amiért fizetés nem jár. A beszerzési és karbantartási költségeket a tanulók által fizetett beíratási díj meghatározott hányadából és az iskolában esetleg tartott előadások bevételének 5%-ából kell fedezni.

Az iskolai könyvtárak felettes hatósága, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium csak ennyi intézkedést hozott. Az olvasás megszerettetésével, az olvasási kedv fokozásával, a könyvtári propagandával éppúgy nem törődött, mint 1918 előtt. Nem érdekelte, hogy a diákok közül hányan hány művet olvasnak, ez az iskolák magánügye lett. Volt olyan intézmény, ahol a tanulói könyvtár szekrényei egész esztendőn át zárva maradtak, másutt viszont, ahol a gyűjteményt lelkes pedagógus kezelte, aki az ifjúság nagyrészében lappangó vagy élő olvasási kedvet fel tudta ébreszteni és fejleszteni, gyakran cserélődtek a kikölcsönzött kötetek.

A tanulói könyvtárak nagyságától, forgalmáról nem jelentek meg statisztikai adatok, a Magyar Minerva VI. kötete az iskolákkal kapcsolatban csak a tanári könyvtárak nagyságát, kötetszámát tüntette fel. Ezek állománya pár száz kötettől 6-8000-ig terjedt, és a tanárok könyvszükségletét általában kielégítette. A legújabb pedagógiai műveket és a tanított tárgyak irodalmának fontos kézikönyveit többnyire beszerezték, különösen akkor, ha ezt a tanárok kérték.

A tanári könyvtárakkal kapcsolatban két minisztériumi utasítás említendő. Az egyik 1920-ból származik, és felhívja a figyelmet, hogy az 1919-i miniszterelnöki rendelet értelmében ezekből is ki kell selejtezni a "kommunista, bolsevista, anarchista propaganda-sajtótermékek"-et. A másik 1944 nyarán jelent meg a tanítói és tanári könyvtárakba beszerzésre ajánlott művekről. A legjobb régi és új szépirodalmi, tudományos és ismeretterjesztő könyveket javasolja, többek közt a falukutatókat, a népi írókat, a kommunista Nagy István, Kassák Lajos munkáit is. Ez a rendelet azonban hatástalan maradt. 1944 nyara után melyik iskola törődött a nevelői könyvtár gyarapításával?

A falusi és tanyasi iskolák könyvtárairól Kohányi Gyula tanító közölt gondolkodásra késztető számokat. Egyetlen beszerzési forrásuk a tanulók által fizetett 70 fillér beíratási díj, de szegénységi bizonyítvány felmutatása révén az iratkozók 10%-a ez alól is mentesült. A tanyasi iskolákba átlag 50 gyerek járt. A befolyt összegből minden iskolának meg kell rendelni a Néptanítók Lapját, s ahol a felügyelőség hivatalos lapot ad ki, azt is. Az ifjúsági könyvtárakban nem nélkülözhetik a Vasárnapi Könyv című ismeretterjesztő folyóiratot. Noha a kisebb iskolák jelentős részében ez a három tétel már felemésztette a beiratkozási díjakat, ebből kellett vagy talán kellett volna megvenni a tanítói vezérkönyveket is és gyarapítani az ifjúsági könyvtárat.

Népkönyvtárak

A Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa és Főfelügyelősége által alapított és a felügyeletük alá tartozó népkönyvtári szervezet a világháború alatt teljesen felbomlott. Kezelőik egy része katonai szolgálatra vonult be, nem helyettesítette őket senki, az állomány könnyen ebek harmincadjára került. Felsőbb utasításra könyveik jelentékeny hányadát átadták a katonák, sebesültek használatára, s ezt többnyire nem kapták vissza. A gyűjtemények körülbelül kétharmada idegen országok területére került, de a felsőbb hatóságok a megmaradtukkal sem törődtek, állományukat nem gyarapították.

1922-ben a Tanácsot és a Főfelügyelőséget feloszlatták, a közművelődési és a népkönyvtárak ügyének intézését a Vallás- és Közoktatási Minisztérium iskolán kívüli népoktatási ügyosztálya vette át. Itt határozták el 1923-ban a népkönyvtárak újjászervezését. Magával a szervezéssel azonban várni kellett, mert nem volt rá fedezet. Erre csak 1927-ben került sor: a Népszövetségtől kapott kölcsön felhasználásával. 650.000 pengős befektetéssel 1500 új népkönyvtárat alapítottak. Később ezt a számot növelték, 1934-ben 1629-re, és 1938-ban 1910-re. Túlnyomórészt falvak kapták - 1910 közül több mint 1700-at -, de a tanyarendszer miatt Szegeden is létrehoztak 62-t, Kecskeméten 48-at és Debrecenben 20-at. Ezeknek a népkönyvtáraknak a szervezése az első világháború előtti mintára történt, csak sokkal kevesebb áldozatkészséggel, anyagi támogatással, és - ennek következtében - sokkal kevesebb haszonnal.

Négyféle típust szerveztek, nagy, közép-, kis és tanyasi könyvtárat, a kötetszám a különböző típusokban 360, 250, 210 és 200 volt, átlagosan 251. Hozzájuk csatolták a régi, világháború előtt alapított gyűjtemények szegényes, tartalmilag elavult maradványait.

1925-től a Földművelésügyi Minisztérium is alapított újból gazdasági könyvtárakat, ezek száma elérte az 1227-et.

Ennek a két számnak, az 1910-nek és az 1227-nek az összegéből nem szabad arra következtetni, hogy az ország 3400 községe közül 3137-ben lett volna könyvtár, mert sok faluban gazdasági könyvtár is, kultuszminisztériumi népkönyvtár is létesült, ez utóbbiból a nagyobb falvakban, tanyarendszerrel bíró városokban több is. Valójában a települések 37,6%-ában, 1280 helyen működött könyvtár.

1927-ben a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium Népkönyvtári Bizottsága névvel, Kornis Gyula elnökletével külön szerv alakult, amelynek egyetlen feladata volt: a népkönyvtárakba alkalmas könyvek kiválogatása, jegyzékük összeállítása, az újonnan megjelent műveknek ilyen szempontból való felülbírálata. 1928-ban nyomtatásban adta ki az ajánlott művek hivatalos jegyzékét. Ennek szépirodalmi részében Gárdonyi vezet, sok munkával szerepel Abonyi Lajos, Andor József, Bartóky Kálmán, Csathó Kálmán, Pekár Gyula, Szederkényi Anna, Tormay Cecil, de Adyt, Babitsot, Tóth Árpádot, Vajda Jánost, Kosztolányit, Goethét, Heinét kifelejtették belőle. Eötvös Józsefet, Tolsztojt, Mark Twaint, Balzacot 1-1 kötet képviseli, Mikszáthot, Móriczot csak 2-3. Jókai legjobb művei közül sok hiányzik, mint például a Rab Ráby, az Egy az Isten. Még silányabb a drámai művek választéka, kevés kivétellel csak Szigligeti Ede, Szigeti József és Csepreghy Ferenc népszínműveinek olvasását engedélyezte a minisztérium a falusiaknak! Erénye viszont a jegyzéknek, hogy egyetlen ponyvának minősíthető művet sem találunk benne.

Az ismeretterjesztő részbe 70 vallásos mű mellett csak 15 egészségügyi munka került be, a filozófiát egyedül Kornis Gyula két műve képviseli.

A Természettudományi Társaság kiadványai hiányoznak! A válogatásról Schöpflin Gyula egy rövid, a Nyugatba írt kritikájában elszomorító képet festett. Helytelenítette, hogy az egészségügyet hamisan értelmezett puritanizmusból csak néhány jelentéktelen, kisebb munka reprezentálja. Korszerű szexuálhigiéniára támaszkodva "lehet csak széles körű és eredményes népegészségügyi felvilágosítást létrehozni - írta. - A népegészségügyi kérdése inkább társadalmi, mint orvosi probléma. De ezen az úton csak jól kiépített könyvtárakon át lehet haladni." Schöpflin erősen kifogásolta a közgazdasági művek hiányát is: "Legalább egy kevés közgazdasági tudásra mindenkinek szüksége van, elsősorban a termelő népnek. Egész közgazdaságunk érdeke, hogy paraszttársadalmunk képzett legyen, de erről szóló műveket hiába keresünk a jegyzékben." A zenei rész az álnépdalkultusz jegyében áll, ezt tanúsítja egy-két jelentéktelen nótáskönyv. A Bartók-Kodály-gyűjtésből semmi sincs benne.

Az alapjegyzéket 1931-ben, 1934-ben, 1943-ban és 1944-ben hasonló jellemű kiegészítő jegyzékek követték. Egyetlen lényeges változást az 1944-ben kiadott ötödik jegyzék jelentett, mert ebben helyet kapott Móricz Zsigmond hat regénye és a "népi írók"-nak, Veres Péternek, Féja Gézának, Illyés Gyulának több kötete.

A Kultuszminisztérium már 1928-ban figyelmeztette az érdekelteket, hogy az egy évvel korábban létesített gyűjtemények állományát csak a "népkönyvtárak céljaira alkalmas" könyvek jegyzékében felsorolt művekkel szabad gyarapítani.

1934-1935-ben a hivatalos adatok szerint a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium népkönyvtárainak együttes állománya meghaladta a 400.000 kötetet, a kölcsönzött köteteké megközelítette a 750.000-et, az olvasók száma pedig 259.859 volt, az ország lakosságának - dicsekedett a minisztérium - közel 3%-a! De ez a statisztika teljesen megbízhatatlan. Az ezer kötetnél kisebb állományú könyvtárakban nem vezettek nyilvántartást, ötletszerűen jelentettek tetszetős számokat. Sok helyen az olvasók száma nem is a beiratkozottak számát mutatta, hanem azt, hogy hányszor keresték fel a látogatók. Mindennél jellemzőbb azonban a Heves megyéről 1930-ban készített statisztika. Eszerint 18.585 olvasó 11.649 kötetet használt, vagyis egy olvasó átlagban 0,6, azaz csak hattized kötetet! El lehet hinni a 18.585 olvasót?

Egy kirívó példa: Szőregen a községházán egyesítve őrizték a népkönyvtár és a leventekönyvtár 320 kötetes állományát. Ebből 10 kötet volt szépirodalom, s a 10 kötetből évek során át összesen egy Mikszáth-ot, egy Jókai-t és egy Zilahy-kötetet olvastak. Az ilyen helyesbítések figyelembevételével a népkönyvtárak olvasóinak száma talán az ország lakosságának az 1%-át nem sokkal múlta felül.

Folyóiratokra sehol sem fizettek elő, olvasószoba hiányában ez felesleges is lett volna. A népkönyvtárak létesítésében a társadalom, a megyei és a helyi hatóságok teljes közönyt tanúsítottak, anyagiakkal nem járultak hozzá, az egész terhet az állam viselte. Használati díjat nem szedtek, mert - hivatalos megállapítás szerint - teljes részvétlenséget eredményezett volna.

Kezelői túlnyomórészt tanítók voltak, akiknek ezt a munkát hivatalból tették kötelességükké, ritkábban papok, jegyzők, gazdaegyleti titkárok. A falusi parasztok közül - bár akadt sok értelmes, több-kevesebb iskolát végzett ember - könyvtárvezetést egyikre sem bíztak.

Ezek a könyvtárosok semmiféle kiképzésben sem részesültek. Tevékenységüket nem honorálták tiszteletdíjjal vagy más módon, csak néhány törvényhatóság adott a legnagyobb forgalmat kimutatóknak évente 50-100 pengő jutalmat. Egy tanító, Csuppay Lajos panaszolta, hogy "a marhalevél-kezelő, a mázsakezelő, a húsvizsgáló, díjazást kap a toronyóra felhúzója [is], csak a könyvtáros nem kap munkájáért semmit". Emiatt a könyvtárak egy része kezelőik közönye és hozzá nem értése miatt elnéptelenedett, állományából sok elkallódott.

Az eredeti 200-360 kötetes állományt az érdeklődők hamar kiolvasták; a forgalom - az 1910-es évekhez hasonlóan - hamarosan csökkenni kezdett. Ezért a minisztérium 1935 őszén bevezette a "vándorkönyvtár"-ak rendszerét. Ennek lényege: az 1927-ben adományozott, tehát már kellően kiolvasott és feltehetően erősen elrongyolódott szépirodalmi könyvekből 80-90 kötetet kiválasztottak, s ezeket a szomszédos, ellátatlan tanya, község vagy telep rendelkezésére bocsátották.

A harmincas évek közepén elhatározták a népkönyvtári hálózat további bővítését, de lehetőleg kevés pénzből. Nevelős Gyula, az iskolán kívüli népművelési ügyosztály vezetője úgy látta, hogy egy 20-25 kötetes, ismeretterjesztő művekből álló gyűjtemény a parasztság művelődési igényeit "teljesen" kielégíti. Ezeket a köteteket többször is kikölcsönözhetik, ha valaminek később utána akarnak nézni, tehát ennek törzsállománynak kell lennie. Viszont a hozzájuk küldött szépirodalmi műveket hamar kiolvassák, másodszor nem veszik kézbe, így haszontalanul hevernek addig, míg a felnövő fiatalok várhatóan újból érdeklődnek utánuk. Az ilyen szépirodalomból alakítsanak minél több vándorkönyvtárat, azokban a falvakban pedig, ahol nincsen könyvtár, szervezzenek 50-50 kötetes törzskönyvtárakat. Mivel ezek 450 pengő helyett csak 150-be kerülnek - a minisztérium számítása szerint -, ugyanannyi pénzből háromszor annyi települést tudnak ellátni.

1943-ban felszólították a népművelés megyei irányítóit, hogy írják össze: hol nincs könyvtár, hogy oda elküldjék az 50 kötetes törzsanyagot. A kivitelre a háború előrehaladása miatt már nem került sor.

A gazdasági népkönyvtárak állományának 77-83%-a szakkönyvekből állt, elsősorban mezőgazdasági művekből. Sajnos - állapította meg 1933-ban egy tanító, Simándi Béla - "a mezőgazdasággal, állattenyésztéssel foglalkozó, a gazdaemberek érdeklődésére számot tartható egyéb könyvek nagy részének tudományoskodó unalma, doktori disszertációs nehézkessége" elriasztotta az olvasókat. Simándi csak négy élvezhetően megírt munkát talált köztük, Bittera Miklósnak a növénytermesztéssel, Wellmann Oszkárnak az állattartással, Gesztelyi Nagy Lászlónak az Alföld kérdéseivel és Bodrogközi Zoltánnak az agrármozgalmak történetével foglalkozó könyveit. A parasztság a közölt ismereteket - folytatta Simándi - elmaradt gazdaságában, kis parcelláján, rossz felszereléssel, pénz hiányában amúgy sem tudta hasznosítani. A szakkönyvek sorát néhány jogi, kereskedelmi és egészségügyi mű egészítette ki. A 8-10 kötet történelmi könyv soviniszta, nacionalista volt. A szépirodalom pedig nagyon kevés, Arany, Petőfi, Jókai, Mikszáth, Gárdonyi egy-egy munkájából állt.

A gazdasági könyvtárakat vagy a község kapta, vagy a helybeli gazdakör, esetleg hitelszövetkezet. Túlnyomó részben, kb. 90%-ban tanítók kezelték. Tiszteletdíjat nem kaptak, munkájukat a gazdasági felügyelők ellenőrizték.

Szomorúan jellemzi a Horthy-korszak művelődéspolitikáját az a tény, hogy a két világháború közt egyetlen falusi népkönyvtár sem rendelkezett önálló helyiséggel. A többnyire ládákba zárt állományt az iskolában, községházán, népházban, parókián vagy a tanító lakásán helyezték el.

A Kultusz- és a Földművelésügyi Minisztérium saját népkönyvtárait egymástól teljesen függetlenül telepítette és irányította, nem teremtettek egymással semmiféle szervezeti vagy együttműködési kapcsolatot, pedig így nyilván fokozni lehetett volna a kis könyvgyűjtemények olvasottságát.

A különböző statisztikák, adatok és az állomány összetételének vizsgálata után meg kell állapítanunk, hogy népkönyvtáraink még az első világháború előtti állapothoz viszonyítva is - visszafejlődtek. Igazat kell adnunk Kosáry Domokosnak, aki 1935-ben a következőket írta: "A hivatalos könyvtárak nagyrészt távolról irányított és papiroson kigondolt gondoskodás megnyilvánulásai, amelyek közös sorsa, hogy szekrénybe zárva álljanak és jótékonyan befolyásolják kultúrstatisztikánk adatait."

Falusi olvasókörök, gazdakörök

A parasztság életkörülményei a két világháború közt semmit sem javultak, sőt több tekintetben még rosszabbá váltak. Iskolázottságuk, műveltségük messze elmaradt a többi osztályétól, még a Klebelsberg-féle népiskolai törvény rendelkezéseinek megvalósítása után is. 1930-ban az ország 750.000 felnőtt írástudatlanja közül 402.000 közülük került ki. Az ő gyermekeik maradtak ki az elemi iskola első-második osztályának elvégzése után, és lettek félanalfabéták. A nagylónyi hitelszövetkezet népkönyvtáráról készített jelentés más falvak könyvtáraira is jellemző: a község lakosai "nyáron a mezőgazdasági munkák végzése, télen világító anyagok hiánya miatt a könyvek olvasásával nem foglalkoznak". A mondottakat egészítsük ki a Szatmár-Szabolcs megyei tanfelügyelő jelentésével: "sok tanyán ázsiai állapotok vannak. Rettenetes lakásviszonyok, tüdőbaj, angolkór és más, az egészségtelen lakásokban és gyenge táplálkozásnál kifejlődő betegségek tanyái."

És a parasztság - legalábbis egy része - mégis olvasott, különösen a harmincas évektől, noha sokuk olvasmányait a hagyományos kalendáriumok mellett a ponyva szolgáltatta, a 10-20 filléres, tehát általuk is megvehető regények.

Olvasási igényeit nem elégítették ki a népkönyvtáraknak a parasztság lelkivilágától gyakran távol álló könyvei. Maguktól idegeneknek érezték ezeket a könyvtárakat, vezetőik nem tudták bizalmukat megnyerni, nem érdeklődtek tőlük, hogy milyen könyveket szerezzenek be részükre. Ráadásul kicsi volt az állomány mindenütt, hamar ki lehetett olvasni. Ezért alakult az első világháborút megelőző évtizedekhez hasonlóan a világháború után is sok olvasókör. 1919 után ugyan a fehérterroristáktól való félelem miatt csak néhány, nagygazdákat és kispolgárokat tömörítő egylet kezdte meg működését, de a hivatalos adatok szerint 1922 májusában már 3500-ra tehető a polgári, iparos és gazdakörök száma. Ebben a számban bennfoglaltatik 400 tűzoltóegylet és 400 dalkör is, azaz olyan egyletek, amelyeknek nem volt könyvtára.

Az olvasókörökről kiadott statisztikák általában nem a való helyzetet tükrözik, elsősorban azért, mert sok olvasókör működött engedély és alapszabályok nélkül. Az Országos mezőgazdasági címtár szerint 1937-ben az ország 3228 községében 1597 gazda- és olvasókör tevékenykedett, ebből 26 Hódmezővásárhelyen. Más forrás viszont 1938-ban Hódmezővásárhely belterületén 12, külterületén 52, vagyis összesen 64 kört számolt össze. Egy év alatt nem nőhetett számuk 26-ról 64-re!

A legtöbb ilyen egyesületet az Alföldön lehetett találni: Hajdú és Jásznagykun-Szolnok megyében községenként hármat-négyet, Békésben még ennél is többet, négyet-ötöt, míg Nógrád, Hont, Abaúj-Torna megyében csak minden nyolc-tizedik faluban alakult ilyen társulás. Egyes vidékeken, a Duna-Tisza köze apró tanyáin, Mezőkövesd környékén akkora volt a szegénység, hogy az ott lakók még a csekély tagsági díjat sem tudták megfizetni, ennek következtében nem működtek olvasókörök.

Arról, hogy a szegényparasztok miért létesítettek ilyen köröket, és hogy miért látogatták őket, Illyés Gyula festett szemléletes képet, Magyarok című művében.

"Hódmezővásárhely határa 134.000 hold, nagyrészt középbirtok. A tanyai gazdák el vannak zárva a világtól. Elmaradottaknak érzik magukat. És épp az elmaradottságnak ez a tudata ösztökéli őket, hogy kapcsolatot keressenek a világgal, a kultúrával és egymással. A szétszórt tanyák között elég sűrűn olvasókörök és gazdakörök vannak, és ami csodálatos, működnek is. A tanyai gazda az egésznapi egyedüllét után nem sajnál 10 km-nyi gyaloglást vagy kocsizást, hogy este valami hírhez vagy könyvhöz jusson."

A tagok száma rendkívül változó volt, a lakosság közösségi élet utáni vágya, művelődési igényei, anyagi viszonyai, életkörülményei, politikai öntudata szerint. Orosházán például egy időben a népesség 15%-a valamelyik kör tagja volt, Dunántúlon viszont kevés érdeklődőt lehetett találni.

Az olvasókörök általában szegények voltak, csak kevés művet tudtak beszerezni, de ezt a keveset jól válogatták ki. Jókai, Mikszáth, Anatole France, Zola, Tolsztoj, Gorkij regényei mellett Engels, Marx, Kautsky könyveit is igyekeztek beszerezni. A jobb és nagyobb egyesületek közé tartozott a makói hagymásoké. Könyvtáruk állományáról Féja Géza adott számot.

A régi magyar irodalom jelesei majdnem mind megtalálhatók voltak benne: Pázmány, Mikes, Gvadányi, Csokonai, Berzsenyi, Vörösmarty, Eötvös, Petőfi, Jókai, Arany, Petelei István, Gárdonyi munkái. Nem hiányoztak a modernek sem: Ady, Szabó Lőrinc, Tömörkény, Tamási Áron, Nyírő, Zilahy, Erdélyi József, Kós Károly, Makkai Sándor. A világirodalmat csupa nagy név képviselte: Flaubert, Maupassant, Gide, Goethe, Thomas Mann, Reymont, Tolsztoj, Gogol, Gorkij, Solohov, Gladkov, Istrati, Knut Hamsun... Természetesen ilyen gazdag gyűjteményt csak kevés helyen sikerült beszerezni, de követendő példakép gyanánt sokan elfogadták. Az állomány mindenütt jobb volt, mint a hivatalos népkönyvtárakban, és jobban a falusiak szívéhez nőtt.

Az olvasóköröknek az államrendhez való viszonya a legkülönbözőbb volt. 1920-ban alakult meg a Falu Országos Földműves Szövetség, rövid nevén Faluszövetség. Szervezői, Rubinek Gyula és a két Szabó István, a nagyatádi és a sokorópátkai, a húszas évek elején miniszterek voltak, és a szervezetet igyekeztek a "vörös métely" és a "bűnös városok" munkássága elleni harcra megnyerni. Sikerült a legálisan működő olvasóköröknek majdnem felét oldalukra állítani, elsősorban azokat, amelyek tagjai a dunántúli kisbirtokosok, alföldi zsírosparasztok közé tartoztak. Ezek könyvtáraiból az államot a fennálló társadalmat bíráló, szocialista irányzatú művek hiányoztak.

A többi olvasókör - sok helyen "csutkás kaszinó" néven emlegették - ellenzéki beállítottságú volt, tagjaik szenvedélyesen politizáltak. A pártok, beleértve a kormánypártot is, a falvakban nem létesítettek pártszervezeteket, emiatt a politikai élet az olvasókörökben zajlott. A Faluszövetséghez nem tartozó szervezetekben állandóan kormányellenes viták folytak, különösen a Viharsarokban, ahol elevenen élt a századvég agrárszocialista hagyománya. Állandó harcban álltak a csendőrökkel, akik igyekeztek tevékenységüket korlátozni, összejöveteleiket megakadályozni. Innen került ki a felszabadulás után a Nemzeti Parasztpárt tagjainak nagy része.

Az olvasókörök számáról - mint láttuk - csak megbízhatatlan adatok állanak rendelkezésünkre, könyvtáraik állományának nagyságáról és használatáról pedig még ilyen kimutatás sem készült. Csak abban lehetünk biztosak, hogy a tényleges olvasók száma a tagok számától nem, vagy csak elenyészően kis mértékben tért el. A falusiak, tanyaiak a sokszor megélhetésre is alig elég jövedelmükből nem fizettek évi 1-3 pengő tagdíjat olyan körnek, amelynek könyvtárát nem használták.

Fogyasztási szövetkezetek létesítése és ellátása céljából alakították 1898-ban a Hangya Szövetkezetet. Ez már az első világháború előtt buzdította a falusiakat gazdakörök, könyvtárak megalakítására.

A Tanácsköztársaság bukása után a Hangya Központ könyvosztályt szervezett. Ez propagálta a házikönyvtárak létesítését, és nyilvános kölcsönkönyvtárakat szervezett, elsősorban egyházi, püspöki székhelyeken, 1923-ban 15 helységben kb. 20.000 kötet állt a szövetkezeti tagok rendelkezésére. A vezetőség remélte, hogy ezek segíteni fogják a Tanácsköztársaság tovább élő szövetkezetpolitikai és társadalompolitikai nézetei ellen folytatott harcában. Jóllehet az állomány nagyobb része színvonalas művekből, nemzeti klasszikusokból állt, a szövetkezeti könyvtárakat kevesen használták, s így nem gyakoroltak számottevő hatást a közművelődés fejlesztésében.

Munkáskönyvtárak

"Alig van társadalmi réteg, amelynek kulturális érdeklődése olyan élénk és állandó volna, mint az üzemi munkásságé" - írta 1942-ben a Kultuszminisztérium népművelési ügyosztályának vezetője, Bisztray Gyula. Ezt az érdeklődést, illetve kielégítését erősen korlátozták az élet- és munkakörülmények. A korszak elején egyes helyeken napi 10-12 órát is dolgoztak. A 8 órás munkanapot csak 1939 tavaszán iktatták törvénybe, de fél év múlva a háború miatt felfüggesztették alkalmazását. Szabad idejükben a férfiak közül sokan vállaltak különmunkát, az asszonyok pedig gyermekgondozással, házimunkákkal foglalkoztak. A lakásviszonyok egészségtelenek voltak, a munkások jókora hányada albérletben vagy ágybérletben laktak, a statisztika szerint a 10.000 budapesti munkáslakásban egy szobában átlagosan öt személy zsúfolódott össze. A lakások 50%-ában hiányzott villanyvilágítás.

Ilyen nyomasztó viszonyok közt olvasásra csak kevés idő, kedv és energia jutott. A kedvezőtlen körülményeket a szakszervezetek, a szociáldemokrata és az illegális kommunista párt könyvtárak, dalárdák, színjátszó csoportok, előadások szervezésével igyekeztek ellensúlyozni. Az állam azonban nem sokat tett a munkáskultúra érdekében, noha Bisztray hangsúlyozta, hogy a munkások művelődési igényeinek "megfelelő kielégítéséről és egészséges táplálásáról nem gondoskodni súlyos mulasztás, valóságos bűn volna". A főváros nem nagyon törődött ezzel: a Fővárosi Könyvtár fiókjainak többsége nem munkás lakta kerületekben működött.

A fehérterror éveiben a szakszervezeti könyvtárak puszta léte is veszélyben forgott, sokat közülük a terrorista különítmények szétdobáltak, sok könyvtárost bezártak vagy internáltak. Új könyvtárak létesítésére csak 1923 után lehetett gondolni.

A húszas évek közepén mintegy száz szakszervezeti könyvtár működött, ebből 57 nagyobb, kb. 140.000 kötetnyi összállománnyal. A fővárosban a vasasok könyvtára 16.000, a magántisztviselőké 15.000, a nyomdászoké és a famunkásoké 10-10.000 kötetet számlált, a vidéki szervezeteké Pécsett, Szegeden, Debrecenben 5-5000-et. Az állomány is, a könyvtárak száma is a második világháború kitöréséig általában megkétszereződött. Egyedül a vasasok 52 könyvtárt mondhattak a magukénak, ebből 48-at vidéken. A fővárosi nyomdászok vidéki kartársaik műveltségének fejlesztésére 1935-ben 6 vándorkönyvtárat szerveztek, s ezt a számot 1939-ig 16-ra emelték. Az 50-50 kötetnyi, gondosan kiválogatott anyagot háromhavonként cserélték.

A legjobban összeválogatott állományt a nyomdász szakszervezetekben lehetett találni. A harmincas évek elején Budapesten a 15.000 kötetes könyvtárban egymás mellett sorakoztak Aragon, Balzac, Barbusse, Csehov, Dickens, Dreiser, Ehrenburg, Anatole France, Gorkij, Hemingway, Victor Hugo, Ibsen, Jack London, Thomas Mann, Upton Sinclair, Tolsztoj, Traven, Zola és a magyarok közül Csokonai, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Madách, Mikszáth, Ady, Móricz Zsigmond, Móra, Karinthy Frigyes, Babits, Krúdy, Kassák, Tamási Áron és Darvas József művei. A politikai-társadalmi tudomány haladó gondolatait Marx, Engels, Bebel, Lassalle, Kautsky, Jászi Oszkár, Kunfi Zsigmond, Szabó Ervin könyvei képviselték. A filozófusok közt meg lehetett találni Platón, Kant, Nietzsche, Schopenhauer, Spinoza, Descartes, Rousseau, Diderot, Einstein írásait. A történetírók közül említsük meg Fraknói Vilmos, Márki Sándor, Horváth Mihály nevét, a földrajztudósok közül pedig Robert Scottot, Hedin Svent, Vámbéry Ármint. Természettudományi és közgazdasági mű kevés akadt. A kortárs kommunista politikusok és társadalomtudósok munkái hiányoztak, nemcsak a nehéz beszerzési lehetőségek miatt, hanem mert a szakszervezetek reformista vezetői ellenezték. Elég szép számmal gyűjtötték össze a nyomdászattal foglalkozó műveket, ebből 1941-ben külön szakkönyvtárat alapítottak.

Nagyjából a többi szakszervezeti könyvtár állománya is ehhez hasonlított. A ponyva és a "sikerregények" ellen általában sikerrel harcoltak, noha elkerülhetetlen volt, hogy néhány Tarzan- és Edgar Wallace-könyv ne kerüljön be az állományba.

A legtöbb helyen előfizettek a Szocializmus, Huszadik Század, Társadalomtudományi Múzeum, Nyugat című folyóiratokra, néhol a 100%-ra; sőt az emigrációban élő kommunisták által külföldön megjelentetett és itthon illegálisan terjesztett Új Márciust és a Sarló és Kalapácsot is beszerezték titokban.

A könyvtárosokat a legolvasottabb és legöntudatosabb szaktársak közül választották, akik a könyvtárat szívügyüknek érezték, és iparkodtak az olvasókat nemcsak kiszolgálni, hanem nevelni is. Fizetést nem kaptak, legfeljebb csekély tiszteletdíjat, költségtérítést (villamospénz). Az általuk készített katalógusok különböző színvonalúak voltak, a vasasoknál létesítettek Egyetemes Tizedes Rendszerű szakkatalógust is, de bizony működött olyan kis gyűjtemény, ahol a betűrendes katalógusban néha összekeverték a vezeték- és keresztneveket.

A könyvtárosok közt voltak meggyőződéses kommunisták és baloldali szociáldemokraták. Ők megbízható olvasóik részére megszereztek olyan forradalmi szellemű könyveket és újságokat is, amelyek címleírásait - a rendőrségi razziáktól tartva - kihagyták a katalógusokból.

A könyvtárhasználatért minimális tagsági vagy beíratási díjat kellett fizetni, a tanoncok mindenütt díjmentesen látogathatták. Évente 30-40.000 dolgozó 150-230.000 kötetet kölcsönzött. A legtöbben a szépirodalmat keresték, de eléggé érdeklődtek a tudományos és ismeretterjesztő irodalom iránt, ezek olvasási aránya elérte a 25-30%-ot. (A közművelődési és a népkönyvtárakban ez az arány csak 4-5%-os volt.)

A háború alatt a szakszervezeti könyvtárak beszerzése, látogatottsága erősen csökkent, a német megszállás után betiltották működésüket, némelyikbe katonaság vagy fasiszta szervezet telepedett be. Ezek a sok fáradsággal összegyűjtött könyveket szétszórták.

Szociáldemokrata pártkönyvtárakat aránylag keveset alapítottak, ezeket is főleg 1934 után, 1937-ig Budapesten 11-et, a főváros környékén és vidéken 12-t. Szervezőjük, az Országos Oktatási Bizottság, könyvtárosképző tanfolyamot rendezett, tanácsokat adott a vásárlásra, és egy jegyzéket is összeállított a mindenütt beszerzendő száz könyvről. Az állomány a legtöbb helyen pár száz kötetből állt, a budapest-erzsébetvárosi gyűjtemény volt a legnagyobb, 3000 kötettel, ezt Óbuda és a Józsefváros követte, 1000-1000 kötetes állománnyal. Sok marxista és antifasiszta művet őriztek, de Lenint és a kommunistákat kirekesztették. A szépírók közül a kritikai realista és a szocializmussal rokonszenvező írók műveit kedvelték.

Csak párttagok, tehát ideológiailag fejlettebb munkások használták, ezért a kikölcsönzött szépirodalom aránya nem haladta meg a 65-70%-ot.

Sok gyár szervezett a munkások részére könyvtárakat, főleg a harmincas évek közepétől. 1940-ben a középnagyságú vállalatoknak 23%-ában, a nagyüzemek 70%-ában működött ilyen üzemi könyvtár. Általában nem önállóan, hanem a munkáskaszinók, olvasókörök, sportegyesületek kötelékébe tartoztak. Többnyire csak egy kis szobában kaptak helyet, ahol olvasásra nem nyílt lehetőség. Pár száz kötettől 12.000-ig terjedő állományuk tartalmilag elég vegyesnek mondható. Főleg szépirodalmat szereztek be, Courts-Mahler, Vicky Baum, Ohnet, Szomaházy, Forró Pál regényei mellett a Pesti Hírlap sárga könyveit (ez néhol külön szakként szerepelt!), ellenforradalmár írókat, Rachmanova, Tormay Cecile, Somogyvári Gyula műveit és százszámra detektívregényeket. Megvásárolták azonban - ha kisebb számmal is - a régi és újabb klasszikusokat, Ady, Arany, Petőfi, Kosztolányi, továbbá Móricz Zsigmond, Illyés Gyula, Bródy Sándor, Aragon, Gorkij, Barbusse, Anatole France írásait, néhol még József Attiláét, Gábor Andorét és Gergely Sándorét is.

Általában a munkásság 8-10%-a használta, politikailag kevésbé öntudatos része. A forgalom a helyi viszonyok szerint rendkívül különbözően alakult, a Rimamurányi-Salgótarjáni Kőszénbánya 1200 kötetes állományából 1928-ban 3477 kötetet kölcsönöztek ki, az Államnyomda 1000 kötetéből 1932-ben 14-et, 1940-ben 40-et.

Állami támogatással különféle, általában nacionalista-vallásos jellegű egyéb könyvtárat is szerveztek. Ezekhez tartoztak a keresztényszocialista szakszervezetek könyvtárai. Számuk Bodor Antal szerint már 1922-ben 51 volt. Nagy részük nem érte el a 600 kötetnyi állományt, csak a vasutas és villamos szakszervezeteké állt már 1929-ben 1800, illetve 1000 kötetből.

Az egyházközségi Munkásszakosztályok (EMSZO) keretében az Actio Catholica munkásifjak részére létesített kisebb könyvgyűjteményeket. Forgalmuk minimális volt.

Kölcsönkönyvtárak

A közművelődési és népkönyvtárak nem tudtak minden igényt kielégíteni, e polgárságnak, főleg a kispolgárságnak egyes rétegei nem találták meg bennük az őket érdeklő olvasmányokat. Ezért szívesen fordultak a magántulajdonban levő, kizárólag üzleti haszonra dolgozó kölcsönkönyvtárakhoz.

A statisztikák nem tüntetik fel állományukat, forgalmukat, még számukat sem, de tudjuk, hogy ez a két világháború közt lényegesen megnőtt. Néhány lapkiadó is tétesített kölcsönkönyvtárakat - főleg propaganda célból -, ahonnan az előfizetők ingyen vagy legalább olcsóbban vihettek haza könyveket. Ilyen volt a húszas évek elején a Színház és Divat című lap Irodalmi Szalonja. Itt egy helyen működött a folyóirat szerkesztősége, a kölcsönkönyvtár, egy színház- és hangversenyjegy-iroda, továbbá egy zeneműkereskedés. Hasonló vállalkozása volt Az Újságnak is; ez egészen a harmincas évek végéig működött.

Pár nagyobb cég (Langer Norbert, Lauffer Tivadar kölcsönkönyvtára, a Modern kölcsönkönyvtár) mellett számos kisebb is tevékenykedett. Tulajdonosaik közt nagy számmal akadtak könyv- és papírkereskedők, sőt Tatay Sándor személyében író is. Sok szerényebb viszonyok közt élő nyugdíjas vagy özvegyasszony is alapított házikönyvtárakból, férje hagyatékából és néhány hozzávásárolt kötetből kölcsönkönyvtárat, amelyek nem biztosítottak nagy hasznot tulajdonosaiknak, de azok meg tudtak belőlük élni, és 600 kötetes állományukkal sikerrel versenyeztek a közkönyvtárakkal. A kölcsönkönyvtárak egyik nagy előnye az aktualitás volt, megjelenésük után rögtön megvették - lehetőleg több példányban is - a legújabb, legdivatosabb, legkeresettebb műveket, és azonnal az olvasók rendelkezésére bocsátották. Túlnyomóan szépirodalmat vásároltak, mégpedig elsősorban regényeket, legfeljebb néhány népszerű természettudományi vagy áltudományos szociológiai művet.

Sikerük másik tényezőként említhetjük, hogy tömegével szereztek be olyan könyveket is, amilyeneket a közművelődési és a népkönyvtárak nem vettek meg. Ilyenek voltak az alacsony színvonalú, ponyvához közel álló kalandos és cowboytörténetek, továbbá olyan regények, amelyekben a gépírókisasszony a gazdag gyároshoz, a milliomos kisasszony pedig a szegény, de tehetséges mérnökhöz megy feleségül.

Az állomány egy rétege az erotika határát súrolta, vagy pedig kifejezetten erotikus volt.

A közkönyvtárakban szigorúan cenzúrázták a kiskorúak olvasmányait, elsősorban erkölcsi szempontból, de néha politikaiból is. Szigorúbbak voltak néha még az iskoláknál is. Előfordult, hogy a gimnáziumban olyan könyvek olvasását írták elő, amelyeket a Fővárosi Könyvtár veszélyesnek tartott számukra. Ilyenkor ezeknek a - helybeli - használatát csak akkor engedélyezték, ha a diákok az iskolától külön igazolást hoztak.

A kölcsönkönyvtárak működését egyedül az üzleti szempontok irányították, a kiskorúak szabadon olvashatták az erotikus könyveket is. Polcaikon jó, vagy legalább elég jó ifjúsági irodalom is sorakozott: Abonyi Géza, Gaál Mózes, Móra Ferenc, Tutsek Anna, Verne Gyula, May Károly regényei.

A hatóságok az állományt és a kölcsönzőket irodalmi, művelődési, erkölcsi szempontból nem ellenőrizték, csupán az érdekelte a rendőrséget, hogy államellenes írások nem kerülnek így a közönség kezébe. Egy 1937-es belügyminisztériumi jelentés szerint, ha nem álltak is kimondottan a kommunista propaganda szolgálatában, sok kölcsönkönyvtár katalógusában meg lehetett találni a magyar emigránsok (Károlyi Mihály, Böhm Vilmos, Garbai Sándor) műveit, különféle, Bécsben, Párizsban, Zürichben, Pozsonyban kiadott magyar és idegen nyelvű propagandairatokkal együtt, továbbá német emigráns írók könyveit. Több nagyobb könyvtár - e jelentés szerint - régi előfizetői kívánságára a katalógusukban nem szereplő kommunista műveket is beszerezte.

Lényegében kis kölcsönkönyvtárinak nevezhető számos utcai újságárus tevékenysége is. Ezek a pengős, félpengős regényeket és más hasonló kiadványok használt példányait leszállított áron árulták, és ha a vásárló visszahozta őket, 20 fillérrel olcsóbban visszavették.

Magánkönyvtárak

A két világháború közti időszak magánkönyvtárainak számáról, profiljukról, tulajdonosaikról nagyon keveset tudunk. Egyedül Győrben készített róluk összeállítást Bay Ferenc, a városi levéltár és könyvtár igazgatója. Eszerint a városban 535 magánkönyvtár létezett, vagyis minden századik lakos rendelkezett kisebb-nagyobb könyvgyűjteménnyel. Az 535 könyvtárban összesen 143.685 kötetet őriztek, kétharmad részben szépirodalmi, egyharmadban tudományos vagy ismeretterjesztő műveket. A gyűjtemények több mint felének az állománya nem érte el a 200 kötetet, harmincnyolcé felülmúlta az ezret. A legterjedelmesebb 8600 kötetet tartalmazott. Tulajdonosaik nagyobb része, szám szerint 238, köztisztviselő volt, iparos csak három, földműves, napszámos, gyári munkás egy sem akadt.

Természetesen egy város adataiból csak egész felületes következtetés vonható le az egész országra, de nyilvánvaló, hogy az alacsony, megélhetésre is alig elég jövedelemből élő, művelődéspolitikailag is hátrányos helyzetben levő parasztság, munkásság körében könyvtártulajdonosokat csak nagyon elvétve lehetett találni. Könyvet, a tankönyveket kivéve, a falvakban jóformán semmit sem vásároltak, a városokban is keveset.

Egyéb forrásokból ismeretes, hogy a régi nyomtatványokat, különleges ritkaságokat gyűjtők tábora nagyon leapadt. Egymás után kerültek árverésre a Csekonics, Károlyi, Karátsonyi és Zichy család könyvtárai.

A magánygyűjtemények sorából ebben a korban értékes, 50.000 kötetes állományával messze kiemelkedett a Festetics hercegi család Keszthelyen levő hitbizományi könyvtára, melyet Festetics Kristóf 1793-ban a "közhaszon" érdekében alapított. Használatát azonban az utódok egyre jobban korlátozták. A két világháború közt látogatására tudományos kutatók is csak nehezen, előzetesen, indokolt kérésre kaphattak engedélyt. Fejlesztésére 1918 után a hitbizomány élvezői semmit sem költöttek.

Sok régi magyar könyvet őrzött Kornfeld Móric nagyiparos-bankár, aki tagja volt a Nemzeti Múzeum igazgató tanácsának. Gyűjteményéről - még 1913-ban - nyomtatott katalógust adott ki.

A nagypénzű vásárlók elmaradását nagyon megérezték az antikváriumok és az aukciórendezők. A ritkaságok vételára a háború előttinek 25-75%-ára csökkent. Makkai László történész behatóan tanulmányozta forgalmukat, és áttekintést készített a gyűjtőkről. Nagyobb részük kispénzű, de jó esztétikai érzékekkel rendelkező személy, tanár, pap, tudós, újságíró, bankigazgató. Makkai szerint ősnyomtatványokkal és kuriózumokkal a harmincas években csak egy-egy, régi magyar könyvekkel négy és világhírű nyomdák kiadványaival öt gyűjtő foglalkozott komolyan.

A többi magánkönyvtár tulajdonosa általában szépen illusztrált, művészi kötésű, bibliofil kiállítású könyveket gyűjtött, előszeretettel Dugonics, Gvadányi, Fazekas Mihály, Csokonai, Kazinczy, Petőfi műveinek és korabeli klasszikusaink első kiadásait, és nagyon sokan az őket érdeklő tudományszakokhoz tartozó műveket, genealógiát, oklevélkiadványokat, helytörténetet, viseleteket ábrázoló köteteket, földrajzi képeskönyveket.

Említsünk meg néhány gyűjtőt név szerint! Ernst Lajos, az Ernst Múzeum alapítója, az antikváriumokban a magyar könyvtulajdonosok nevével és jegyzeteivel ellátott könyveket kereste, Ráth-Végh István pedig a kuriózumokat, amelyekben sok adatot talált művelődéstörténeti furcsaságokról írt könyveihez. Szentkuty Pál, a régi magyar gyermekkönyvekről írt monográfia szerzője a régi gyermekkönyvekre specializálta magát, Träger György, aki másfél évtizedig a gyorsírási ügyek kormánybiztosa volt, a gyorsírásról szóló művekre, Szukováthy Imre sportorvos, a Testnevelési Főiskola igazgatója a sportkönyvekre, Braun Róbert, a Fővárosi Könyvtár egykori igazgatója pedig a szociológiára.

A nagy bibliofilek kora letűnt. Ez azzal a hátránnyal járt, hogy közgyűjteményeink ezután nem számíthattak olyan jelentős adományokra, mint amilyen a dualizmus idején összegyűjtött Ráth György-, Apponyi- és Todereszku-könyvtár volt. Az utolsó ebben a sorban Vigyázó Ferenc hagyatéka, melyet 1925-ben kapott meg az Akadémiai Könyvtár.

Katalógusok, bibliográfiák, dokumentáció

1920 után könyvtáraink állománya, forgalma s ezzel együtt a rájuk háruló feladatok is megnőttek. A nagyobb állományból az olvasók nehezebben tudták kiválasztani az őket érdeklő műveket: több és jobb katalógust kellett részükre készíteni. Ez szükségessé tette egyebek közt a katalóguscédulák mechanikus sokszorosítását. Erre az útra tért rá a Széchényi Könyvtár: 1936 januárjától adrémagéppel sokszorosította ezeket. Sajnos, ez a modernizálás nem vált általánossá, jórészt az anyagiak miatt. Az adrémagép pontosan tízezer pengőbe került, annyiba, amennyit a Széchényi Könyvtár egyévi állománygyarapítására kapott. (A gép árát a Lantos-cég közreműködésével eladott duplumok árából egyenlítették ki.)

A katalogizálás terén két irányban történt lényeges előrehaladás, mindkettő az Országos Könyvforgalmi és Bibliográfiai Központ működéséhez kapcsolódik. A központ munkájának ismertetése során mindkettőről beszéltünk. Az egyik a könyvek és a folyóiratok központi katalógusa, másik pedig egy katalogizálási szabályzat elkészítése és kiadása. Bár ez utóbbi elfogadására nem kötelezték könyvtárainkat, a legtöbb ettől kezdve eszerint készítette címfelvételeit, amelyek így sokkal következetesebbek, pontosabbak lettek, jobban tudták tájékoztatni az olvasókat. Kár, hogy a gyűjteményes munkákról továbbra sem készítettek analitikus címleírásokat, amelyek felsorolták volna a tanulmánykötetekben, antológiákban levő egyes munkák címét, szerzőjét is.

A szakkatalógusok terén nagy jelentőségű, hogy a harmincas évek közepén a Széchényi Könyvtár felhagyva a régi, elavult "müncheni" rendszerrel, áttért az Egyetemes Tizedes Osztályozás szerinti szakozásra. Sajnos nem az eredeti brüsszeli rendszert fogadta el, hanem ennek Szabó Ervin által több vonatkozásban módosított, a Fővárosi Könyvtárban használt változatát. Ez a megoldás könnyebbséget jelentett a két egymás szomszédságában működő könyvtár közös olvasói számára. Később azonban, amikor a legtöbb magyar könyvtár egységesen áttért a hivatalossá nyilvánított eredeti ETO-táblázatok alkalmazására, károsnak bizonyult, mert nagyarányú átdolgozó munkát tett szükségessé. A Széchényi Könyvtár példáját követve vagy megelőzve 1939-ig harminc más bibliotéka is a decimális rendszert tette szakkatalógusa alapjává, egyebek közt két legnagyobb műszaki gyűjteményünk, a Műegyetemi és a Technológiai Könyvtár.

Nékám Lajos orvosprofesszor ezt ajánlotta 1932-ben az Egyetemi Könyvtárnak is, amikor sok, jogos bírálatot kapott szakrendszerén változtatni akart. Az igazgató, Pasteiner Iván azonban hallani sem akart róla, élt benne a tizedes rendszer iránti indokolatlan ellenszenv, és azokat a "lesújtó bírálatokat" emlegette, amelyek "ezt a rendszert elsőrangú könyvtári szaktekintélyek részéről világszerte érték". Helyette a régi szakok némi átalakítását rendelte el, amely a szakkatalógus alapvető hibáját (túl nagy szakok) lényegében nem küszöbölte ki, csak enyhítette.

Több könyvtárvezető - köztük Móra Ferenc - felismerte a tájékoztató szolgálat létesítésének szükségességét, de szándékát megfelelő személyzet hiányában nem tudta megvalósítani. Csak kevés helyen (Fővárosi, Széchényi Könyvtár) kaphattak a látogatók rendszeresen segítséget a könyvtárhasználatban az általuk keresett művek megtalálásában. Arra azonban, hogy az egyes szakterületek legújabb irodalmát gyorsan feltárják és megismertessék az olvasókkal, egyik intézmény sem vállalkozott szervezett formában. Mégis akadt minden ismertebb könyvtárban valaki - s ez könyvtárosaink dicséretére válik - aki külön megbízás nélkül segített a látogatóknak - elsősorban a kutatóknak, vidéki kollégáknak - az adatok kikeresésében, a segédkönyvek használatában, az irodalomkutatásban. Köztük nem egy polihisztor is akadt, akihez bármilyen kéréssel lehetett fordulni. A sok közül néhány példa: a Széchényi Könyvtárban Rédey Tivadar, Trócsányi Zoltán, a Technológiai Könyvtárban Káplány Géza, az Akadémiai Könyvtárban Hellebrant Árpád...

Móra Ferenc a szegedi Somogyi Könyvtárban 1925-ben tárgyszókatalógust készített. Ennek sok ezer tárgyszava az állomány 80%-áról tájékoztatott. Példája nem talált követőkre.

A bibliográfia ügye a két világháború közt fejlődés helyett sok tekintetben visszaesett. A felsőbb fórumokon hiányzott a szükséges anyagi és erkölcsi támogatás, hiányzott továbbá a három nagy bibliográfus, Szabó Károly, Petrik Géza és Szinnyei József, akik fáradhatatlan, önzetlen munkájukkal létrehozták a korszerű magyar nemzeti bibliográfiát. Ennek következményeként a tájékoztatás és a tájékozódás továbbra is nehézségekbe ütközött.

Barcza Imre, a Kereskedelmi és Iparkamara főkönyvtárosa összeállítatta az 1911-1920-as ciklus nemzeti bibliográfiáját, de az ország szegénységére és a könyvészet iránti általános érdektelenségre szomorúan jellemző, hogy ennek kiadására csak közel két évtizeddel később, a szerző halála után, 1939-1942-ben került sor. Pikler Blanka, a Fővárosi Könyvtár elbocsátott munkatársa könyvkereskedői használatra készítette el az 1921-1923-as jegyzéket. Ennél több, minden szakra kiterjedő retrospektív könyvészet nem jelent meg.

Fitz József felismerte, hogy "a magyar nemzeti bibliográfia szerkesztése és kiadása elsősorban az országos Széchényi Könyvtár természetes feladatai közé tartozik", mert elképzelhetetlen, "hogy a bibliográfus teljességre törekvő könyvészete anyagához másutt, mint a kötelespéldányok nyilvántartó helyén hozzá tudjon férni".

Főigazgatója álláspontját követve 1936-tól a Széchényi Könyvtár vállalta ezt a feladatot, és minden esztendőről megjelentette a szerzőket, illetve kiadványokat felsoroló éves Magyar könyvészetet. Hozzáláttak az 1921-1935 közti ciklus bibliográfiájának szerkesztéséhez is, de ez a munka a kezdet kezdetén abbamaradt. Az 1921-1944 közt megjelent kiadványok könyvészetének összeállítása és sajtó alá bocsátása csak napjainkban kezdődött meg. Az első három kötet 1980 és 1983 közt hagyta el a sajtót.

A tudományos kutatás nagy kárára Hellebrant Árpád betegsége és halála miatt a húszas évek elejétől megszűntek az általa készített folyóirat-repertóriumok, bibliográfiai irodalmunk mintaszerű alkotásai, amelyek minden évben pontosan tájékoztattak az előző esztendőben megjelent történelmi, nyelvészeti, pedagógiai és néprajzi művekről.

A Bibliográfiai Központ a húszas évek közepén megkezdte az 1900-1925-ös évek retrospektív (visszatekintő) szakbibliográfiáinak kiadását.

A tervezett 13 kötetből azonban csak 5-re tudott pénzt szerezni, a többi előkészítésére, megjelentetésére hiányzott az anyagi fedezet. Ugyancsak elmaradt az 1925 utáni irodalom összeállítása. Egyedül Gáspár Margit foglalkozott az általa szerkesztett kémiai könyvészet folytatásával, azonban azt kinyomtattatni csak két évtizedes késéssel, 1957-ben tudta. Staud Géza összeállította a színészet, Gombocz Endre a növénytan és Bodor Aladár Magyarország helyismereti könyvészetét. Ezenkívül csak kevés, aránylag szűk tárgykört feldolgozó szakbibliográfia készült a tankönyvekről, gyorsírásról, könyvkötésről, közegészségügyről, magyar-lengyel kapcsolatokról. Néhány szakkönyvtár katalógusa azonban némileg pótolta ezeket a hiányzó tájékoztató kiadványokat. Közülük a leghasznosabb a Műszaki bibliográfiai közlemények, amely a tizedes szakrendszer szerint csoportosítva sorolta fel a Technológiai Könyvtár 1923 óta történt beszerzéseit.

Szinnyei hatalmas életrajzi lexikonát Gulyás Pál folytatta. Részben kiegészítette nagy elődje adatait, részben pedig új életrajzokat és bibliográfiákat írt hozzá. Gyűjtésének azonban csak az A-D betűs szerzőket felsoroló kisebb része jelent meg, 1939-1944-ben, hat kötetben.

A kutatók tájékoztatásához jó segítséget nyújtott Gulyás Pál A bibliográfia kézikönyve című munkájának 2. kötetében, mert felsorolta a legfontosabb magyar és külföldi segédkönyveket, a lexikonokat, szótárakat, könyvészeteket és más, hasonló jellegű kiadványokat.

A külföldi irodalomról való egyéb tájékoztatás majdnem teljesen hiányzott, csak a folyóiratokban lehetett olvasni ismertetéseket az új szakkönyvekről, de a periodikumokban közölt cikkekről, tanulmányokról még innen sem lehetett tudomást szerezni. Pedig 1930 körül a természettudományok és a technika területén megváltozott a könyv szerepe. A legújabb eredményeket, felfedezéseket monográfiák helyett egyre fokozódó mértékben a folyóiratok közölték. Számuk - csak a tudományos jellegűeket véve - a harmincas években már elérte a negyvenezret. Ezzel kapcsolatban külföldön a tájékoztatásnak új, különleges formája fejlődött ki, a dokumentáció. Lényege az aktualitás, a gyorsaság. Eszközei a bulletin, abstract, index és más hasonló című referáló lapok, amelyek a különböző szakfolyóiratok tanulmányait az érdekeltekkel kivonatok, referátumok, tömörítvények alakjában ismertetik. Közülük a legrégibb a Berlinben 1830 óta megjelenő Chemisches Zentralblatt, a kémia egész területének alapvető fontosságú referáló folyóirata. A szabadalmi leírásokat is felöleli. 1884-től jelenik meg New Yorkban a több száz műszaki folyóiratot dokumentáló The Engineering Index. Németországban 1937-ben már 250 szakirodalmi ágat dolgoztak fel ilyen formában. A végzett munka nagyságára csak egy példa: az I. G. Farbenindustrie cégnél a kémiai tudományoknak és a technológiának, valamint ezek határterületeinek dokumentálásával állandóan 28 szakember - köztük 7 egyetemi végzettségű - foglalkozott.

A magyar könyvtárak nem ismerték fel, hogy mennyire fontos a szakterületek irodalmának gyors feldolgozása, a "naprakész tájékoztatás". A nyugati országokban egyre jobban terjedő új szolgáltatással, "a dokumentációval úgy vagyunk - állapította meg Veredy Gyula könyvtáros 1943-ban -, mint a tizedes osztályozással. Vörös posztó ez a konzervatív könyvtáros és bibliográfus előtt". A bevezetendő új szolgáltatás legfőbb propagátora Káplány Géza volt, a Technológiai Könyvtár vezetője. Hazánkat több nemzetközi dokumentációs konferencián képviselte, és jórészt az ő buzgólkodására alakult meg 1937-ben a Magyar Ipari Dokumentációt Előkészítő Bizottság. A szervező munkát megkezdték, de a második világháború kitörése minden további kezdeményezést megakasztott.

Káplány kísérletet tett arra, hogy legalább saját intézetében megindíthassa a rendszeres dokumentációt, de hiába kérte munkatársai számának növelését. Az egész könyvtárban kívüle csak 1 (!) könyvtáros és 1 (!) - később 2 - altiszt dolgozott. Ilyen személyzettel még a legprimitívebb olvasószolgálatot és könyvfeldolgozást is csak hallatlan erőfeszítéssel lehetett ellátni.

Szerény keretek közt ugyan, de azért hazánkban is megkezdődött a dokumentációs tevékenység, csakhogy nem könyvtárakban, hanem üzemek. 1931-1941 közt a Lapszemle a bel- és külföldi folyóiratokban jelent vízügyi vonatkozású közleményekről 30 bel- és 60 külföldi szakfolyóirat anyagából évente 1200-at ismertetett. 1940-től két, házi sokszorosítással előállított kis periodikumban, a Budapest Székesfőváros Gázművei Lapszemléjében és a Budapest Székesfőváros Vízművei Lapszemléjében még több referátumot találunk, évente 1500-1500-at. Rövidebb ideig jelent meg a Hídépítési Lapszemle, az Építészeti Lapszemle és a Közgazdasági Irodalmi Szemle című kiadvány.

Könyvtáraink az ellenforradalom negyedszázada alatt a tudományok viharos fejlődésén kívül átaludták azt a változást is, amin a nyugati könyvtárak nagy része és természetesen az idehaza még nem ismert szovjet könyvtárügy is keresztülment, hogy tudniillik "közvetlen munkatársai lettek a hegfontosabb kormányzati ágakban felhasználható kutatásokat egybehangoló szerveknek" - állapította meg Kőhalmi Béla. Tegyük azonban hozzá, hogy kormányzati szerveink nem is igényeltek ilyen segítséget.

Könyvtárosok

A tudományok fejlődése és az olvasók számának növekedése miatt az első világháború után szükségessé vált a könyvtárak korszerűsítése, a külföldi beszerzések növelése, a katalógushálózat kibővítése és az olvasószolgálat javítása. Mindennek magával kellett volna hoznia a könyvtárosi állások szaporítását. Igaz ugyan, hogy a könyvtárosok száma 1914-hez viszonyítva emelkedett, 1930-ban a 30.000 és az ennél több kötettel rendelkező 48 intézményben (ebből 26 fővárosi) 414 főfoglalkozású (ebből 330 a Fővárosban) dolgozó tevékenykedett, de ez kevésnek bizonyult. Új állásokat ritkán szereztek, az 1930-ban kezdődő világválság miatt még a meglevők számát is csökkentették. A húszas években legtöbben, 120-130-an a Fővárosi Könyvtár központjában és fiókjaiban dolgoztak, ez a szám 1936-ra 90-re fogyott.

Mint már említettük, a nemzetközileg elfogadott gyakorlat a tudományos könyvtárakban az állomány minden 10-20.000 kötetére egy-egy tisztviselő alkalmazását tartja kívánatosnak, viszont 1928-ban a Széchényi Könyvtárban 22.000, az Egyetemi Könyvtárban pedig 44.000 kötetre jutott egy tisztviselő. A harmincas évek közepére csak rosszabbodott a helyzet, mert az állomány állandóan nőtt, de a könyvtárosok száma nem. A meglevő létszámmal nem lehetett minden feladatot ellátni. Ezért a könyvtárak különböző módszerekhez folyamodtak. Az Akadémiai Könyvtár oldotta meg legegyszerűbben a dolgot, a gyarapodásnak kb. kétharmadát nem dolgozta fel. Más intézmények különféle mellékjövedelmek terhére ideiglenes díjnokokat fogadtak fel, 60-80 pengős havi fizetéssel. Az Országos Könyvforgalmi és Bibliográfiai Központban például 2 kinevezett tisztviselő mellett 7-8 rosszul dotált gyakornok tevékenykedett.

A hosszan elhúzódó gazdasági világválság miatt nagyon megnőtt a munkanélküliek - és köztük a diplomás munkanélküliek - száma. Helyzetük reménytelennek látszott. A kormány félt, hogy emiatt gondolkozásuk radikálissá, baloldalivá válik. Ennek megakadályozása végett hozták létre az Állástalan Diplomások Országos Bizottságát - rövidítve ÁDOB-ot -, amely több száz munkanélküli diplomást helyezett ideiglenes állásba, 80 pengő fizetéssel, köztük sokat könyvtárakba, levéltárakba is.

Őket és a többi segéderőt - mint a Szegedi Egyetemi Könyvtár igazgatója, Bibó István írta - még kezdőknek sem lehetett tekinteni, mert a "folytatás" gyakran elmaradt, a költségvetési állások hiánya miatt sokan 8-10 évig is hiába vártak a kinevezésre. Az ideiglenes foglalkoztatottság pedig még a nyugdíjba sem számított be. (De a felszabadulás után nyugdíjazottak szolgálati idejébe már beszámították a kinevezés előtti esztendőket is.)

Emiatt a fiataloknak jelentős része igyekezett a könyvtártól menekülni, más munkahelyet keresni. Többen közülük mint tudósok, egyetemi tanárok szereztek később jó nevet. Ilyenek voltak - hogy csak egy intézményt hozzunk fel például - az Egyetemi Könyvtárból Barta István, Benedek András, Bóka László, Bónis György, Entz Géza, Gáldi László, Györffy György, Hadrovics László, Sőtér István, Vargyas Lajos...

De még az ideiglenes díjnokok helyzetét is irigyelték azok, akik a későbbi alkalmazás reményében 2-3 évig teljesen ingyen szolgáltak. E téren a Nemzeti Múzeum vezetett, itt alkalmazták a legtöbb díjtalan gyakornokot. Komikusan hangzik, de igaz, hogy ezeknek a fizetés nélküli dolgozóknak, kinevezett társaikhoz hasonlóan a húszas évek elején még az írószereket (toll, tinta, itatós stb.) is saját pénzükön kellett beszerezniök.

És most lássunk egy jellegzetes "karrier"-t a Horthy-korszakból, olyant, amelyhez hasonlót többet is lehetne említeni. Györke József finnugor nyelvész három évig vezette Észtországban a tartui egyetem magyar intézetét. Mikor 1933-ban, 27 éves korában hazatért, három évet dolgozott a Széchényi Könyvtárban fizetés nélkül, azután négy évig ideiglenes napidíjasként. Hiába bizonyult kitűnő munkaerőnek, csak 1940-ben véglegesítették, mint gyakornokot. A felszabadulás után főigazgatónak nevezték ki.

A főváros "szellemi szükségmunkás"-okat foglalkoztatott, eleinte 30-40, később 60-70 pengő díjazással. Ezt a kizsákmányolást "ínségenyhítő akció"-nak keresztelték el. 1931 végén a Fővárosi Könyvtár 56 ilyen szükségmunkást kért, a kinevezett alkalmazottak számának kb. felét. Noha az ideiglenes jelleg nem jogosította őket semmire, mégis aláírattak velük egy nyilatkozatot, hogy a pénzt nem fizetésképp kapják, hanem segély gyanánt. A könyvtár szellemi szükségmunkásai közt olyan kitűnő írókat lehetett találni, mint Tersánszky Józsi Jenő, Fodor József, Peterdi Andor, Majthényi György, Sztrókay Kálmán... (József Attila azonban már hiába jelentkezett, nem vették fel.)

A kinevezett könyvtárosok javadalmazása is elég szerény volt. Az állami szolgálat minden más területén gyorsabb előléptetést, magasabb fizetést lehetett elérni, mint amilyenben a könyvtárosok részesültek.

A munkatársak közül a könyvtárosképzés hiánya miatt - mint ezt Asztalos Miklós, a Széchényi Könyvtár dolgozója panaszolta 1935-ben - sokan "életük végéig autodidakták maradnak, s - ami még rosszabb - veszélyes álszakemberek lesznek".

Talán az egyetlen pálya volt Magyarországon, amihez nem követelték meg szakvizsga letételét. A felsőbbség is belátta, hogy ez áldatlan állapot. Ennek egyik bizonyítéka, hogy Hóman Bálint, a Nemzeti Múzeum főigazgatója 1928-ban megbízta Gulyás Pált, hogy állítson össze vizsgatervezetet a tudományos könyvtárakban szolgáló könyvtárosok részére.

1922-ben és 1935-ben a képzésről, szakvizsgáról szóló törvények, rendeletek is jelentek meg, de megvalósításuk érdekében a felsőbb szervek semmit sem tettek. Nem rendeztek olyan tanfolyamokat, nem tartottak olyan vizsgákat, amelyek segítségével igazolni lehetett volna a szakképesítést.

Három felsőfokú tanfolyamot mégis létrehoztak a Horthy-korszakban, s ez növelte a képzettséget. Az elsőt 1928-ban az Országos Könyvforgalmi és Bibliográfiai Központ szervezte, figyelembe véve a Gulyás Pál által készített vizsgatervezetet. Előadói a nagykönyvtárak tisztviselői közül kerültek ki. Körülbelül 25 résztvevője volt, köztük kezdő, fiatal értelmiségiek, vidékiek is, akik e tanfolyam révén szerettek volna könyvtári alkalmazást kapni. A programban az előadásokon kívül könyvtárak, nyomdák látogatása is szerepelt. A vidékieket az Egyetemi Könyvtárba osztották be gyakorlatra. A résztvevők tandíjat nem fizettek, de bizonyítványt sem kaptak.

1935-ben alakult meg a Magyar Könyvtárosok és Levéltárosok Egyesülete. A könyvtárosok szakmai és társadalmi érdekeinek védelmére nem sokat tett, noha ezt is célul tűzte ki. Közgyűlésein előadásokat tartott, évkönyveket jelentett meg, és 1937-től átvette a Magyar Könyvszemle kiadását. Belépett a Könyvtárosegyesületek Nemzetközi Szövetségébe, az International Federation of Library Associationsbe (rövidítve IFLA-ba), amely sokat fáradozott a könyvtárügy nemzetközi együttműködése érdekében.

A könyvtárosképzés ügyét is felkarolta. A megalakulását követő évben Fitz József, az elnök és Nyireő István szakosztályi elnök kidolgozta egy tanfolyam szervezeti szabályzatát, tan- és vizsgarendjét s ennek alapján két kurzust rendezett, az elsőt 1937. február elseje és március 25-e közt. Húsz-harminc jelentkezővel számoltak, és meglepődtek, hogy pontosan százan akartak beiratkozni, végül 23 intézményből 82 hallgatót vettek fel. Ezek 100 elméleti és 125 gyakorlati órán ismerkedtek meg a könyvtárüggyel. A tanfolyamnak kitűnő előadói voltak, Asztalos Miklós, Dávid Antal, Fitz József, Gábriel Asztrik, Gulyás Pál, Goriupp Aliz, Halász Gábor, Kner Imre, Trócsányi Zoltán, Veredy Gyula. A résztvevőket két hétre a Széchényi, illetve a Fővárosi Könyvtárba, további két hétre pedig az Egyetemi, illetve a Technológiai Könyvtárba osztották be gyakorlatra.

A hallgatók a Diószegi-céggel megállapodtak, hogy 350 oldal összterjedelemben, több füzetben, sokszorosított technikával kiadják az előadások összefoglaló vázlatát. Ez elkészült, és sok tekintetben pótolta az akkor hiányzó kézikönyvet.

A második tanfolyamot 1937. november 29-e és 1938. április elseje közt tartották. Ezen olyan tényleges szolgálatban álló könyvtárosok vehettek részt - számszerűen huszonkilencen - akiket igazgatójuk küldött a tanfolyamra. Tulajdonképp csak a fővárosiak részvételére számítottak, mert 20 héten át mindennap csak egy-egy elméleti előadást tartottak, 13-14 óra közt, s ez megkövetelte az állandó budapesti tartózkodást. Két vidéki hallgató így is akadt. Az egyetemi végzettségűek számára kézirattant, ősnyomtatványok és régi magyar könyvek meghatározását is előadták.

Érdemes megemlíteni a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium állásfoglalását. Ahelyett, hogy minden erejével támogatta volna a könyvtárosképzést, még azt is megtagadta, hogy az egyesület kérésére a tanfolyamok vizsgáira miniszteri biztost küldjön ki. Indokolása szerint a kérést azért utasította el, mert a tanfolyamot "magántestület" rendezte, hivatalos kezdeményezéstől függetlenül.

Ilyenformán a kiadott bizonyítvány nem lett államérvényes, a kurzus elvégzése nem számított előnynek. Aki jó protektorral rendelkezett, anélkül is bekerülhetett az állami apparátusba, máskülönben annál nehezebben.

Az előadottak után természetesen nem meglepő, hogy a közművelődési intézményekben, városi, falusi könyvtárakban dolgozók részére legfőbb hatóságuk, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium nem rendezett ilyen vagy hasonló tanfolyamokat.

A szakszervezetek jobban törődtek dolgozóik képzésével. A vasas szakszervezet például már 1928-ban négyhetes továbbképzést indított, a következő tárgyakkal: 1. Irodalmi alapismeretek, népköltészet, regényírás, szocialista irodalom, a világirodalom jelesei. 2. Hogyan és mit olvasson a munkás? 3. Tudományos ismeretek. 4. Könyvtártan, a könyvtárak helyes megszervezése, katalógusszerkesztés. Milyen legyen a munkáskönyvtár? A modern könyvtáros szerepe.

A Szaktanács a Szakszervezeti Főiskolán 1937-ben könyvtárosképző iskolát szervezett, ahol tanítottak könyvtártant, ismertették a modern munkáskönyvtárak működését, és közben különféle kulturális intézményeket látogattak a hallgatók. A Szociáldemokrata Párt 1943 őszétől 1944 tavaszáig rendezett tanfolyamán, melyen 40-en vettek részt, még az Egyetemes Tizedes Osztályozást is tanították.

Az egyetemek a könyvtárosok képzése elől továbbra is elzárkóztak. Fitz Józsefet ugyan Pécsett, Gulyás Pált pedig Budapesten kinevezték címzetes nyilvános rendkívüli tanárnak, Nyireő Istvánt Debrecenben, Máté Károlyt Budapesten magántanárrá habilitálták könyv-, könyvtár-, illetve sajtótörténetből, azonban az előadásaikon való részvételt a könyvtári alkalmazásoknál sohasem vették figyelembe.

A tudományos és szakkönyvtárakban a napi munkaidő öt - öt és fél óra hosszat tartott, a raktárosoknak ennél tovább. Viszont a könyvtárosoktól elvárták - Hóman Bálint fogalmazását idézve - "a könyvanyagnak, különösen a tudományos szakképzettséget igénylő különgyűjtemények (kódexek, ősnyomtatványok, bibliográfiai ritkaságok stb.) anyagának könyvtári feldolgozása folyamán felmerült tudományos problémák megoldása s az eredményeknek speciális leíró katalógusokban, önálló folyóiratokban való publikálásá"-t. Ebben a szellemben fogalmazták meg a Gyűjteményegyetem szabályzatát. A 7.§ kimondja, hogy "meddőnek tekinthető az a tisztviselő, aki a gondjaira bízott gyűjtemény anyagának könyvtári, levéltári, illetve muzeális és tudományos feldolgozása terén huzamosabb időn át nem fejt ki eredményes tevékenységet". A meddő tisztviselő elbocsátható. Ez a rendelkezés több mint tíz évig volt érvényes, de - tudomásunk szerint - gyakorlatilag egyszer sem alkalmazták senkinek sem mondtak fel "meddőség miatt". A Magyar Nemzeti Múzeum 1936-os szervezeti szabályzata is munkatársai részére a "tudományos búvárkodást" jelölte meg a gyűjtés mellett fő feladatként. A tudományos dolgozóknak megengedték, hogy munkaidejükből naponta egy órát egyéni kutatásra fordítsanak. Említsük azonban meg, hogy ezzel az engedménnyel sokan visszaéltek, elsősorban tudósoknak érezték magukat, és kevés időt fordítottak szakmai kötelességük ellátására. A Széchényi Könyvtár mindenkori vezetőinek beosztottaikat gyakran kellett figyelmeztetniük a munkafegyelem betartására.

A harmincas évek elején különben - a pénzhiány következtében - számos folyóirat megszűnt vagy korlátozta terjedelmét, s így a publikációs lehetőségek nehezebbé váltak. A könyvtárosok azonban így is sokat foglalkoztak "búvárkodással", tudományos körökben sokuknak a neve jól ismert. A Széchényi Könyvtár dolgozói közül ilyenek többek közt Asztalos Miklós, Bartha Dénes, Bartoniek Emma, Berkovits Ilona, Deér József, Dercsényi Dezső, Dezsényi Béla, Fitz József, Gulyás Pál, Halász Gábor, Hubay Ilona, Isoz Kálmán, Joó Tibor, Kniezsa István, Kozocsa Sándor, Lavotta Rezső, Ortutay Gyula, Pukánszkyné Kádár Jolán, Rédey Tivadar, Sárkány Oszkár, Tamás Lajos, Tolnai Gábor, Varjas Béla.

Az előző évtizedekkel összehasonlítva a szakfolyóiratok tekintetében sem észlelhetünk haladást. A nehéz pénzügyi helyzetben az 1876 óta megjelenő Magyar Könyvszemlét két évig erősen redukált terjedelemben adták ki, két évig pedig egyáltalán nem. Profilja nem változott, könyvtári szemle helyett a korábbinál még inkább könyvtörténeti szemle lett.

1934-ben indította meg Asztalos Miklós, a Széchényi Könyvtár dolgozója a Könyvtári Szemlét, alcíme szerint a könyvtárosok, olvasók és könyvgyűjtők félhavi értesítőjét, amely sok tekintetben hasonlított Kőhalmi Bélának a tízes években megjelentetett, ugyanezt a címet viselő folyóiratához. Számos aktuális kérdésről írt, sok felmerülő problémára keresett választ. Kellő pártfogás hiányában a következő évben megszűnt. Kiadója Lantos Adolf antikvárius volt, sok sikeres könyvárverés rendezője.

A Literatúra műfaja szerint nem könyvtári folyóirat volt, hanem irodalomismertető magazin, de kitűnően lehetett használni a beszerzéseknél. A hivatalos irodalmi bibliográfia évről évre ennek füzetei alapján dolgozta fel a magyar irodalmat. Supka Géza szerkesztette, első négy évfolyamát 1926-1929-ben a Lantos-antikvárium adta ki, a többit pedig 1931-től 1938-ig maga a szerkesztő.

Építkezés, építkezési tervek

A két világháború közt legnagyobb könyvtáraink olyan nagymérvű helyhiányban szenvedtek, ami sokszor komolyan veszélyeztette fejlődésüket. Helyhiányukkal felsőbb fórumon először Klebelsberg kultuszminiszter foglalkozott. Eleinte csak a Széchényi Könyvtár részére terveztetett egy új, tágas épületet a Pollack Mihály téren, az Esterházy palota és a Nemzeti Lovarda kettős telkén. Ez utóbbit azonban a Magyar Rádió Társaságnak utalták ki. (A Rádió ténylegesen csak a felszabadulás után vette birtokába.) 1928-ban azután egyszerre kívánt gondoskodni három nagy tudományos könyvtárunkról. A Széchényi és az Egyetemi Könyvtárnak a Lágymányoson, a Műegyetemtől délre szeretett volna közös otthont teremteni. Nem akarta összeolvasztani a két intézményt, de olyan épületet képzelt el, amelyben az egyik katalógus- és olvasótermeiből át lehetett volna menni a másikéba. A raktárakat a főépülettől 10 méter távolságban levő hídfolyosókkal és szállítószalagokkal összekötött különálló és később bővíthető épületben akarták elhelyezni. Az Akadémiai Könyvtár eszerint az elgondolás szerint az Egyetemi Könyvtár helyére került volna.

A terveket Nyireő István, a debreceni Egyetemi Könyvtár későbbi vezetője készítette el, megvalósulásukat az 1929-ben kezdődő páratlan méretű gazdasági világválság meghiúsította. Később, Klebelsberg utóda, Hóman Bálint nem tudott pénzt szerezni az építkezésre, de a Festetics- és az Esterházy-palotát megszerezte a Könyvtár részére. A Festetics-palotát a várba való költözéséig (1985) a Széchényi Könyvtár használta, az Esterházy-palota köztársasági elnöki székhely lett Tildy Zoltán idejében, azután a Rádiónak utalták ki.

Klebelsberg egy másik kezdeményezése, a debreceni egyetem otthonának felépítése azonban megvalósult. Korb Flóris építész tervezte, ugyan, aki másfél évtizeddel korábban a kolozsvári egyetemi és múzeumi könyvtár épületét. Az egyetemi építkezésekkel kapcsolatban a könyvtárat a főépülettel híddal összekötött különálló épületben akarta elhelyezni, de a Minisztérium takarékosságból úgy döntött, hogy a bibliotékát be kell szorítani a főépületbe. Korbnak így is sikerült a könyvtár részére minden tekintetben megfelelő otthont biztosítani: 4500 négyzetméter alapterületű, kb. félmillió kötet befogadására alkalmas raktárt, tágas adminisztrációs, kiállító- és előadóhelyiségeket, több száz látogatót befogadó olvasótermeket. Az állam kedvezőtlen pénzügyi helyzete azonban megakadályozta a berendezés (liftek, könyvállványok stb.) elkészítésének befejezését, erre csak a felszabadulás után került sor.

A helyprobléma a budapesti könyvtárak közt talán a Fővárosiban volt a legsúlyosabb. A Széchényi, az Akadémiai és az Egyetemi Könyvtár állománya, alkalmazottjai és olvasói szaporodásával csak "kinőtte" helyiségeit, de a Fővárosit már a kezdetben is szűk, más célra tervezett épületben helyezték el. A Tanácsköztársaság hiába utalta ki számára a Hazai Bank palotáját, az ellenforradalom győzelme megakadályozta a költözést.

A háború után egy ideig gondolni sem lehetett új épületre. 1926-ban, a 20 millió dolláros amerikai kölcsön felvétele után megváltozott a helyzet. Több terv készült egy megfelelő, modern épületre, de a főváros építkezés helyett megvásárolta számára a gróf Wenckheim családnak a Baross és a Reviczky utca találkozásánál álló, 1892-ben készült palotáját, amelyet már évek óta kínáltak eladásra. A vásárlás gyanús körülmények közt, több szabálytalanság elkövetésével történt, 760.000 pengőért.

A Wenckheim-palota megfelelt egy főúri család rezidenciájának, de egy modern nagykönyvtár részére teljesen alkalmatlan volt. Központi fűtése elavult. A raktárak, munkahelyek, olvasótermek közti zavartalan közlekedést csak sok átalakítással lehetett biztosítani. Tárolóhelyei csak 10-15 év új beszerzéseit tudták befogadni. Olyan katalógusszekrényeket, székeket, asztalokat kellett terveztetni, amelyek a palota belső rokokó stílusához alkalmazkodtak. Mindez 693.878 pengőbe került, ebből az összegből és a vételárból új, korszerű, a követelményeknek sokkal megfelelőbb épületet lehetett volna emelni.

Az átépítés 1928-ban kezdődött, a könyvtár új otthona a közönség számára 1931 áprilisában nyílt meg.

Visszapillantás egy negyedszázadra

Könyvtáraink fejlődése az ellenforradalom korában erősen lelassult, és a fejlett nyugati könyvtárügy mögötti lemaradása 1914-hez viszonyítva is megnőtt. Az egyetlen haladást jelentő új intézmény az Országos Könyvforgalmi és Bibliográfiai Központ volt, amelyik rendkívül kisszámú személyzettel, szerény anyagi támogatással is létrehozta a könyvek Központi katalógusát, elősegítette az egységes címleírást, tekintélyes mennyiségű külföldi könyvcserét és kölcsönzést bonyolított le.

Új nagykönyvtárt mindössze kettőt alapítottak, a szegedi és debreceni Egyetemi Könyvtárat. A könyvtárak állománya a statisztikák szerint jelentékenyen megnőtt. Például Magyarország mai területére számítva 1912-ben az állomány 8 intézményben haladta meg a 100.000-et, 1935-ben pedig 15-ben. 1912-ben 31 helyen őriztek 30.000-nél több kötetet, 1935-ben pedig kereken 50-ben. Az állomány növekedése azonban messze elmaradt a kiadványok számának növekedésétől. A tudományos szempontból fontos külföldi könyveknek, folyóiratoknak sokkal kisebb százalékát tudtuk beszerezni, mint korábban. Gyarapításra, könyvtárépítésre, könyvtárosok fizetésére még a húszas évek végén mutatkozó konjunktúra idején is kisebb összeg állt rendelkezésre, mint az első világháború előtt, az infláció és az 1929-ben kezdődő gazdasági világválság idején pedig a könyvtárak javadalmazása még jobban csökkent, nemegyszer a régi töredékére.

Nem fejlődött kellőképp az olvasók kiszolgálása, tájékoztatása sem. A szakkatalógusok ugyan néhány helyen javultak - főleg az Egyetemes Tizedes Rendszer bevezetése folytán -, de a korszerű dokumentáció bevezetésére még a kezdeti lépések sem történtek meg.

A közművelődési könyvtárak többsége nem találta meg helyét a könyvtári rendszerben. A Fővárosi Könyvtár - hibái mellett is - mintául szolgálhatott arra, hogy miképp kell megszervezni, berendezni és üzemeltetni egy korszerű városi könyvtárat, de példáját a vidéki közgyűjtemények nem követték.

A szakszervezeti könyvtárak a munkásságra nehezedő elnyomás mellett is tovább fejlődtek.

Népkönyvtári vonalon mutatkozott a legfeltűnőbb visszaesés. Újjászervezésük az első világháború előtti mintára történt, csak sokkal kevesebb anyagi támogatással, áldozatkészséggel, s ennek megfelelően sokkal kevesebb eredménnyel.

A második világháború

A második világháború során sok könyv semmisült meg, de ez a pusztulás nálunk nem harci cselekmények következtében kezdődött el. A német megszállás után 1944. április 30-án megjelent 10.800/1944. számú rendelettel a miniszterelnökség utasított minden könyvtárt, kaszinót, kiadót és kereskedőt, hogy a rendelet mellékletében felsorolt 120 magyarországi és 35 külföldi, zsidónak minősített szerző műveit haladéktalanul szolgáltassa be. A 44 vidéki és 14 fővárosi gyűjtőhelyen 20-25 vagonnyi mennyiségben kb. félmillió kötetet adtak le. Ezeket zúzdába küldték, hogy ezáltal ezt a - vitéz Kolozsváry-Borcsa Mihály államtitkár fogalmazása szerint - "a magyar szellemtől mindig távol álló" irodalmat megsemmisítsék. Az akcióval "komoly nemzetgazdasági feladatot is teljesítenek, mert a könyvek nyersanyaga ezáltal - hangoztatta - újból nyersanyaggá, a magyar szellemi élet nyersanyagává" válik.

A barbár pusztítás látványos külsőségek közt, számos meghívott jelenlétében kezdődött el. Az első kötetet, Kiss József költeményeit, az államtitkár személyesen dobta a sokmázsás kőkerekek közé. (Ezzel nagyjából egy időben elbocsátották a zsidónak minősített könyvtárosokat - mint Halász Gábort, Waldapfel Esztert -, számuk azonban kevés, mert a harmincas évek közepétől közalkalmazottnak csak keresztény származásúakat vettek fel.)

Az őrlőkövek könyvmegsemmisítő tevékenységét nyomon követte az aknák, bombák, gránátok pusztítása. Sztálingrád és Voronyezs után már biztosra lehetett venni, hogy a főváros és vele együtt az egész ország hadszíntérré válik. Az ostrom és a fenyegető légibombázás pusztítása elől a könyvtárak különböző módon igyekeztek védekezni. A Széchényi Könyvtár már 1943-ban 8143 kötetet, 142 ládában vidékre küldött.

Az Akadémiai Könyvtár a kódexeket, ősnyomtatványokat, a Goethe- és Kaufmann-gyűjteményt és más nagyobb értékeket a Nemzeti Múzeum és a Nemzeti Bank veszprémi sziklapincéibe, a visszamaradó anyag értékesebb részét, elsősorban a kéziratokat, katalógusokat saját pincéjébe költöztette. A Veszprémbe került anyagot 1946-ban Ausztriában találták meg, Spital am Pyhrnben.

Az Egyetemi Könyvtár 1943-ban a régi tetőszerkezet alá, ennek épségben hagyásával új, tűzbiztos, repeszálló vasbeton födémet készíttetett. Nagyméretű, rendkívüli teherbírású födémmel ellátott pinceraktárait óvóhelyekké építtette át, s 1943-ban itt helyezte el kéziratait, ősnyomtatványait, egyéb ritkaságait, az olvasótermi kézikönyvtár egy részét és az alapkatalógust. Legnagyobb értékeit nem szállíttatta el a Dunántúlra, ahogy a minisztérium kívánatosnak tartotta.

A Fővárosi Könyvtár először 15 tonna, majd később, mérsékelve igényét, 50-80 mázsa súlyú könyvállományt akart a főváros balatonkenesei üdülőjében biztonságba helyezni, de a megvalósításra nem került sor. A Műegyetemi Könyvtár mintegy 10.000 kötetet Budajenőre szállíttatott egy uradalmi magtár épületébe. Ennek jelentős része fosztogatás áldozata lett. Egy másik küldeményt Sopronba irányítottak, ez 1947-ben épségben került vissza. A Technológiai Könyvtár könyveinek egy részét Budára, egy Vár alatti pincébe mentette át, ez az ostrom alatt megsemmisült.

A vidéki könyvtárak közül több szállíttatta el állományát nyugatra. A "mentés" a háború elhúzódásával egyre kevesebb gonddal történt, s ráadásul az állománynak ez a része már szállítás közben ki volt téve bombázásnak.

Amikor a hadszíntér közel került a városokhoz, a könyvtárak egymás után zárták be olvasótermeik kapuit, megszüntették a kölcsönzést. A fővárosban ez 1944 nyarán történt, de a Fővárosi Könyvtár fiókjai egy részét még sokáig nyitva tartotta.

A nagy könyvtárak aránylag épségben tudták megőrizni állományukat, jórészt azért, mert helyben maradtak, pincéiket raktározásra is alkalmas óvóhelynek rendezték be, és különféle tűzbiztonsági intézkedéseket tettek. Az ostrom pusztítása azonban így is sok kárt tett az épületekben és természetesen - különböző mértékben - a könyvekben, folyóiratokban is. A Technológiai Könyvtár könyveinek jó része megsemmisült. A Fővárosi Könyvtárban a legnagyobb veszteség a metszetgyűjteményt érte; ennek raktárát a németek lóistállónak használták, s az állatok a metszetek jelentős részét annyira összemocskolták, hogy restaurálni sem lehetett őket. Az Akadémiai Könyvtár első emeletén a fasiszták géppuskafészket építettek ki: a tűzvonalba került épületben 27 akna robbant, tetőzete leégett, de csak az állomány 5%-a pusztult el. A legnagyobb kárt a Goethe- és a Kaufmann-gyűjtemény szenvedte. A Rabbiképző Intézet épületébe nehéz bomba csapódott, az egész II. emelet a könyvtárral együtt az I. emeletre zuhant, nagy kárt okozva a könyvekben. Az ősnyomtatványokat, kéziratokat azonban már korábban egy sziklapincébe szállították.

A kisebb könyvtárak közül a fővárosban és vidéken egyaránt sok teljesen megsemmisült, állományát szétdúlták, helyiségeik kiégtek. Ez a sors érte például Budapesten a legtöbb iskolai könyvtárat, a Fővárosi Könyvtár több fiókját, a Testnevelési Főiskola 20.000 kötetes állományának kilenctized részét.

A nagy vidéki gyűjtemények közül a legsúlyosabb kárt a sárospataki kollégium könyvtára szenvedte. Ezer kötetnél nagyobb, régi magyar könyvekből álló gyűjteményét nyugaton próbálta biztonságba helyezni. A szállítmány sorsa teljesen ismeretlen ma is: egyik kötetét a Nyugati pályaudvaron találta meg valaki 1944-ben, a többi nyom nélkül eltűnt.


Előző fejezet Tartalomjegyzék Következő fejezet