A gyermek Eötvös a német szépirodalmon tanult meg olvasni. Anyja az akkor divatos, ma többnyire klasszikusként tisztelt szerzők műveit adta a kezébe, ezek nyújtották számára az első irodalmi élményt. Már hétéves korában Schillert olvasta, s ebben az időben sűrűn járt színházba. Schiller volt az első kedvence. Később is szívesen forgatta, ismerte verseinek, drámáinak többségét, bár írásaiban csak a Wallensteint, a Taggenburg lovagot, A kesztyűt, a Don Carlost és a Tell Vilmost idézi vagy említi. Megvásárolta Schiller 1830-ban megjelent életrajzát, majd a 60-as években két kötetét: a Wallenstein 1869-es és a Gedichte 1864-es kiadását.

Schiller iránti rajongása nem tartott soká, helyét hamar elfoglalta Goethe. Egyik jegyzetfüzetében ő maga vall erről: "Schiller vala egyetlen ideálom, és többre van szüksége minden embernek, e föld képe nála csak ragyogó napfényből 's rettentő viharokból ál [sic!], gyönyörködtetnek képei, de nem jobbulunk általok, mert csak az igazság vezet nagyra 's magasra... Göthe igaz, azért vezetett engem is az igazsághoz, hajnal terjed el képein az alig kelő nap, csak e föld legmagasabb bérczeit fényesíti sugárjaival, minden más tisztán, de nem ragyogva áll előttünk, és ez éles világosítása a kis földünknek. Nála a légen csak könnyű fellegek lejtenek át s előttünk haggya egyesülni, és nem vezeti készen elénkbe. Nem álmodik de boldog álmakba ringat, mert nyugalmat ad..." S a folytatás: "Schiller képzetekben, Göthe a valóban nagy, amaz ábrándjaink, ez a valo költője..."

A bejegyzés 1833 tavaszán, telén keletkezhetett, mert ez év februárjában arra kérte Szalay Lászlót, hogy küldje vissza lemásolva leveleit; "erre kéretem Ecksteint is; de ne mond meg okát, csak azt mond hogy kifejlödésemet kivánom belöllök látni, Schillerianusból hogy lehettem Geötheianus, ha így kéred bizonyosan ide adja". A levelek visszakérésének igazi okát nem tudjuk, de az valószínű, hogy ez időben foglalkoztatták azok a gondolatok, amelyeket fentebb idéztünk. Ezek elárulják, hogy a serdülő, az ifjú Eötvöst még magával ragadta Schiller ábrándos érzelmi világa, szélsőségek közt csapongó költészete, a férfivá érő fiatalembert azonban már Goethe objektívebb szemlélete, józansága, mély eszmeisége és lírájának rejtett szépségei vonzották. Goethét olvasva döbbent rá, hogy a költőnek a valóság ábrázolására, az igazság felderítésére és kifejezésére kell törekedni.

Goethe végigkísérte Eötvös egész életútját. Már gyermekkorában lelkesen szavalta verseit, s első irodalmi próbálkozásként a Götz von Berlichingent fordította magyarra, alig 17 évesen. Karlsbadban emléktáblát állíttatott tiszteletére, dolgozószobájának falán ott függött az arcképe, asztalán pedig ott állt mellszobra. Gyakran idézte, emlegette műveit: Werther, Faust, Wilhelm Meister, Tasso, "a lyrai költemények nagy része", A bűvészinas c. vers, a Dichtung und Wahrheit. Utolsó éveiben a Wanderers Nachtlied gyönyörű sorait mondogatta - pihenni vágyott ő is... Első unokájának Goethe összes munkáinak díszkiadását akarta ajándékozni, de ma már nem találjuk könyvhagyatékában. Csak a Faust két kiadása - egy magyar és egy német - van meg Goethétől, a többi nyilván elkallódott. A Faustot először A karthausiban említette olyan írásként, "hol nemünknek egyik leghatalmasabbja önszenvedéseit letévé". Az 1860-as évek közepén ismét kézbe vette, a fenti német nyelvű kötetben sűrűn előfordulnak a bejelölései. Mindig nagy elismeréssel nyilatkozott Goethéről, 1869-ben például így írt: "csak abban különbözik másoktól, hogy mit valamennyien éreztek, azt ő egyedül tudta kimondani". Megmondta az okot is: "Talán nem volt soha lángész, ki tehetségeit annyi józansággal használta volna, mint Goethe, s főkép ebben áll nagysága."

Goethe nagy szelleme kétségkívül hatott rá. Gyakorlatiassága, humanizmusa emberi példát, iránymutatást jelentett számára, művészete pedig az irodalom terén tett első lépéseire volt befolyással. Még A karthausi egyes alakjaiban, néhány részletében és eszmei motívumában is érezhető a Werther és a Faust közvetlen hatása. A lélekelemző módszernek a Magyarország 1514-ben való alkalmazására Sőtér István szerint Eötvös többek között a Wilhelm Meisterben találhatott példát. A századforduló idején szívesen emlegették a Wahlverwandschaften és A nővérek hasonlóságát.

Eötvös nemcsak Goethe alkotásait olvasta - néha ismételten -, hanem a róla szóló írásokat is. 1857. szeptember 8-án az Edinburgh Review egyik cikkével szállt vitába jegyzetfüzetének lapjain. Ezt a reflexiót később a Gondolatokban is közölte, hevesen visszautasítva a vádat, mely szerint Goethe szívtelen ember volt. Az 1835-ben megjelent Goethes Briefwechsel mit einem Kinde című levelezést még akkor megvásárolta, majd 1857-ben az újabb kiadást is. Az elsőt valószínűleg elolvasta, a másikat fel sem vágta. Az irodalomtörténeti összefoglalások közül Gervinus Geschichte der Deutschen Dichtung című 5 kötetes munkáját 1853-ban szerezte meg. A nagyhírű, liberális szellemű irodalomtörténész művében különös figyelemmel tanulmányozta a Schillerről és az öreg Goethéről szóló fejezeteket, mint ahogy ezt az 5. kötet aláhúzásai, margójegyzetei bizonyítják.

Bejelölések láthatók a Wolfram von Eschenbachról és iskolájáról írt részben is. Eötvös megvette Wolfram Parsifal und Titurel című költeményének 1861-62-es kiadását, talán éppen a Gervinusnál olvasottak hatására. Nagyra értékelhette a német költészet másik korai remekét, a Nibelung-éneket. Gyulai Pál 1862 decemberében írta Szász Károlynak: "Egyébiránt a Nibelungent is felolvashatod a nagygyűlésen. Én ezt szóba hoztam volt a minap a Kf. társaság egyik havi illésén. Eötvös nagyon pártolta." Szász Károly be is mutatta fordítását, s amikor azt 1869-ben kiadták, Eötvös azonnal megvásárolta vagy megkapta tiszteletpéldányként.

Schiller és Goethe mellett a német klasszicizmus és felvilágosodás többi nagyságát is ismerte, olvasta. Könyvtárában megtaláljuk Winckelmann, a Stolberg-fivérek, Herder, Klopstock és Wieland műveit - az utóbbi kettőre vonatkozó ismereteit Gervinus szintéziséből újította fel -, írt a kevésbé jelentős, de népszerű Lichtenberg egyik mondásáról, sőt Nagy Frigyes verseiről is. A Lessing-összesből főként az esztétikai és drámatörténeti munkákat (Beyträge zur Historie und Aufnahme des Theaters, Laokoon, Hamburgische Dramaturgie, Wie die Alten den Tod gebildet),valamint a filozófiai, vallásbölcseleti műveket) (Anti-Goeze, Die Erziehung des Menschengeschlechts) tanulmányozta, és sok aláhúzás van a Nathan der Weise lapjain, amelyet a zsidókérdés kapcsán olvashatott. Az Emilia Galottit egyik cikkében remekműnek nevezte, s más utalásai is igazolják, hogy jól ismerte Lessing munkásságát. Lessinggel és Goethével egy sorban emlegette a romantikus Uhland verseit, akitől egy szomorújáték van hagyatékában.

Mély nyomokat hagyott Eötvös költői, írói pályáján a német romantika, és általában a romantika. A körmondatos stílus, a beszédeit jellemző romantikus ékesszólás, a nemzeti múlt hagyományainak és törekvéseinek tisztelete, a nemzeti kultúra értékeinek megbecsülése jórészt a romantikus korstílus hatására formálódott, fejlődött ki nála. Olvasmányai között szép számmal szerepeltek a német romantikusok. Egész fiatalon ismerkedett meg Jean Paullal, akinek neve kétszer is előfordul korai írásaiban. Megszerezte műveinek 65 kötetes gyűjteményét, amely 1826-1833 között jelent meg, s az ezzel párhuzamosan kiadott, 8 füzetből álló életrajzot. A német író hatása érezhető az 1833-ban közzétett Bel- és Külvilág című aforizmáin - ezt Bajza József elismeréssel állapítja meg egykorú bírálatában -, s az Álom című, 1835-ben írt prózai költeménye is Jean Paul hasonló műfajú alkotásaira emlékeztet. Fiatal éveiben kedvelte Lafontaine-t, a nálunk is népszerű írót. A házasulók egyik szereplője "isteni"-nek nevezi, egy másik pedig Der Naturmensch című regényét olvassa nagy élvezettel. Megvásárolta a jozefinista Alxinger eposzait, a konzervatív szemléletű Fouqué egyik lovagregényét, Steigentesch vígjátékait, Schulze összegyűjtött költeményeit, Rückert keleti hatást tükröző verseit és az osztrák Zedlitz könyveit (az utóbbi három köteteiben itt-ott kevés bejelölés is van), Novalis Heinrich von Osterdingen című történeti regénytöredékét. A romantikus iskola vezető kritikusairól, Tieckről és Schlegelről 1847-ben ejtett szót, mondván: a magyar kritikának önállósulni kell, megszabadulva befolyásuktól. Tiecknek két regényét is megvette, akárcsak Schlegel híres filológiai munkáját, az Über die Sprache und Weisheit der Indier-t. Még élete végén is emlékezett Hölderlin soraira, Spindler regényalakjaira.

Fiatalkori élménye volt Heine költészete; A karthausi és egy 1845-ös cikk idézete, előbbinek és a 30-as évek verseinek feltételezhető, bár vitatott reminiszcenciái ezt mutatják. Az öregedő Eötvös emlékezetében még elevenen élt Heine művészete, 1865-ben még pontosan hivatkozott rá. Felkeltette az ifjú Eötvös érdeklődését Börne esztétikája is, amely az irodalmat a politikai és erkölcsi haladás eszközének tekintette. A könyvtárában levő Börne-összesből csak az egyik irodalomelméleti tanulmányt (Der Roman) jelölgette meg olvasás közben. Az 1830-as években vásárolta a panteista Schefer verseit is, a 40-es években pedig az osztrák Castelli elbeszéléseit, Halm drámáit, Hingenau regényét, Stierle-Holzmeister egyik kötetét, s ez időből származik Grünnek, a Vormürz kimagasló költőjének két könyve, köztük a Spaziergänge einen Wiener Poeten 1831-es kiadása, továbbá Herwegh forradalmi hangvételű kötete, a Gedichte eines Lebendingen és a jóval mérsékeltebb Lewald egyik műve. Gutzkowról - aki az irányregény műfajának volt jelentős képviselője - csak 1852-ben, egyik levelében írt, holott valószínű, hogy könyveit korábban is ismerte. Levelében arról beszélt, hogy el akarta olvasni a német író utolsó regényét, bár "azok szerént miket felölle olvastam nem sokat tartok rolla." Azt kifogásolta, hogy Gutzkow eltávolodott a realizmus alapelveitől.

Ebben a levélben nyilatkozott Auerbach előző évben kiadott Deutsche Abend című regényéről is, amelyet az Allgemeine Zeitung kedvező kritikája nyomán rendelt meg. Csalódottan írja, hogy "még sem érdemlé meg csak az olvasását sem". Korábban több rokonszenvvel viseltetett Auerbach iránt. Schwarzwälder Dorfgeschichte című, 1843-44-ben megjelent novella-gyűjteményét magyarul is ki akarta adatni, a Népkönyvkiadó Egyesület által. Tetszettek neki az elbeszélések, elsősorban azok érzelmes humanizmusa, a falusi néppel való együttérzése, a parasztéletről festett idillikus képe. Hasonló vonások jellemzik Eötvös paraszttárgyú novelláit és A nővérek című regényét; ezért az irodalomtörténészek egy része a német író egyenes hatását tételezte fel. Ez vitatható, hisz Eötvös novellái egy irodalmi irányzat általános fellendülésének termékei voltak, falusi idilljei személyes élményforrásból táplálkoztak. Auerbachnak a népies irodalomra vonatkozó nézeteit az 1846-ban megjelent Schrift und Volk című könyvből ismerte meg, amelynek Die Dichtung aus dem Volke, mit besonderer Beziehung auf Hebel című fejezetét elmélyülten tanulmányozta. Új fényt vethet az Auerbach-kérdésre a hagyaték egy másik darabja, a kiváló svájci elbeszélő, Gotthelf Uli, der Knecht című regénye. Gotthelf erkölcsi oktatásul szánta műveit, realista parasztregényei a svájci falu társadalmát ábrázolják. A fenti kötet 1854-ben jelent meg, tehát éppen Eötvös parasztnovelláinak születésekor. Elgondolkodtató, hogy nem hathatott-e azokra, főként a svájci hegyekben játszódó Novella című elbeszélésre.

Az 1850-60-as években egyébként csökkent érdeklődéssel figyelte a német irodalom újabb alkotásait. Könyvtárában mindössze Geibel, s az igencsak másod-, harmatvonalbeli Hamerling, Roquette és Schober egy-egy kötete volt meg ebből az időből.

Családi befolyásra történt Eötvösnek a francia műveltséggel való találkozása is. A franciák iránti tiszteletet nevelője, Pruzsinszky József erősítette meg a lelkében, majd az egyetemi előadások tudatosították. A francia szépirodalommal való kapcsolata az 1830-as években volt a legintenzívebb. Ekkor hivatkozott Cardenal provanszál trubadúr szatíráira, s már ekkor nagy elismeréssel szólt Molière-ről, akit később is szívesen olvasott, s úgy tűnik, vígjátékaiban felhasználta a komédia francia mesterének néhány fogását, alapmotívumát. Ekkor mondta el, miként vélekedik a francia klasszicizmusról. Racine-t és Corneille-t sem nagy rokonszenvvel említette, az akadémikus irányzatot pedig fenntartás nélkül elmarasztalta, és nem kímélte az utódokat sem. Később higgadtabban szemlélte ezt a korszakot, az 1860-as években két beszédében is kiemelte Corneille, Racine és Boileau nagyságát, XIV. Lajos kora csillagainak nevezte őket. Megbarátkozni azonban nem tudott velük, sehol sem idézi őket, könyvtárában is csak Boileau összegyűjtött munkái vannak meg. Az 1820-ban megjelent négy kötetet 1835 körül szerezhette meg, talán éppen az Hugo-tanulmányokhoz forrásul, de bejegyzés nincs bennük. Felhasználta viszont La Harpe Lycée ou cours littérature ancienne et moderne című irodalomtörténetének 1834-es kiadása: az 1. kötetben a Corneille-ről és Racine-ról szóló fejezeteknél gyakori a bejelölés. Hagyatéka tartalmaz még néhány XVII-XVIII. századi francia könyvet, köztük Mme de Sévigne levelezését, Louvet híres regényét, a Chevalier de Faublas-t és Le Sage három művét is. Beaumarchais-nak a sajtószabadságról írt sorait pedig az Uralkodó eszmékben említette. Ez azt bizonyítja, hogy nem zárkózott el mereven e korszak irodalmától, ám nem melegedett fel iránta, s ezért van kevés nyoma írásaiban.

A francia felvilágosodás filozófiai gondolatainak megértéséhez Voltaire és Rousseau szépirodalmi művein át jutott el. Diákkorában a Candide Pangloss doktorának módjára élt, elve: "A világ legjobb úgy, mint Úristen teremté". Később az ellenkezőjét vallotta ennek, meg akarta változtatni a világot. S hogy hitet tett emellett, abban nagy szerepe volt Voltaire és Rousseau eszméinek is. 1847-ben már gúnyosan szólt oda azoknak, "kik panglossi lelkesüléssel a' magyar földmívelőnek helyzetét oly virágzónak festitek". A Julie ou Nouvelle Héloise ún. rousseau-i érzelmességének Eötvös verseiben és A karthausi lírai részeiben lelünk nyomára. A regény pedagógiai gondolataiban az Émile hatása is kimutatható.

Eötvös számára a francia irodalomból egy kortárs, Victor Hugo romantikus költészete jelentette az elhatározó nagy élményt. A folyóiratok, tanárai vagy barátja, Szalay László (aki már 1829-ben írt az akkor nálunk még alig ismert költőről) irányíthatták rá a figyelmét. 1835 nyarán lefordította az Angelo című drámát. Ez irodalmilag halvány kísérlet ugyan, mégis nagy a jelentősége, mert ezzel kezdődtek hazánkban az Hugo-fordítások. Hasonló zsilipnyitó szerepe volt két tanulmányának, megjelenésüket (A francia drámai literatura és Victor Hugo címűt 1835-ben, az Angelo bevezetésének szánva írta, az Hugo Victor mint drámai költő címűt pedig 1837-ben) egyre-másra követték az Hugoról írt cikkek. Hugo művei közül esszéiben Eötvös az Angelo, a Cromwell - 1827-es kiadásának előszava alapján született az első tanulmány -, a Le roi s'amuse, a Lucrece Borgia című drámákat és a költő ódáit említette. Szembeszállt Hugo kritikusaival, szenvedélyesen cáfolta kételyeiket. Név szerint csak kettőt nevezett meg: "Chaudes-Aigues a Párisi Szemlében s Jules Janin az angol Athenaeumban Hugo roppant népszerűsége ellen harcba szállnak..." Felháborodva utasította vissza azokat a vádakat, melyek szerint Hugo rossz, erkölcstelen tendenciákat követ, mert drámáiban a rútságot is ábrázolja. "...miként a próza alatt rejtve lángol a költés, úgy él a durva cselekvény alatt egyike a legszebb erkölcsi valóságoknak" - hangzott az ellenérve. Hugo fő érdemének azt tartotta, hogy "nem tetszeni, használni vala ... célja." Mint költőt l'art pour l'art-ellenes magatartása, mint a reformkor emberét a nép ügyéért való kiállása ragadta meg. Szerinte Hugo a néphez, a népnek szóló dráma megteremtője, a francia romantika addigi eredményeinek összegezője: "ő az, ki a harcot elkezdé, ő, ki mint Luther, mindazon egyes véleményeket s okokat a régi ellen, melyek ezerek fejében elszórva léteztek, egybegyűjté s egy systemává összeolvasztá." 1836-37-es párizsi útján személyesen is találkozhatott Hugóval. Az ezután írt esszében fejtette ki az irodalomról vallott nézeteit, ars poeticáját. Költői programja Hugo elvein nyugodott: elutasította az öncélú művészetet, az irodalom feladatát a társadalom, a nép szolgálatában látta. S hogy ez nemcsak elméleti tétel maradt, hanem megvalósult írói munkásságában, Hugo és Eötvös szellemi kapcsolatának fő eredménye. A 23-24 éves Eötvös rajongása után meglepő, hogy később mindössze egy írásában fordul elő Hugo neve: 1838. április 2-án írt Remélj! című verséhez tőle választott mottót. Könyvtárában is csak két kötete - a Napoleon le Petit 1852-ből és a La légende des siècles 1859-ből - volt meg, bejelölések pedig csak az utóbbiban láthatók. A hallgatás oka az lehet, hogy politikai és történeti kérdésekkel kezdett foglalkozni, a romantikától egyre távolodott, újabb eszmeáramlatok jelentek meg gondolatvilágában.

A második Hugo-esszében írt "az eltűnt dicsőbb időket" daloló Béranger-ről, aztán Chateaubriand-ról és Lamartine-ről, akik Hugót a romantikában "dicsően előzték". Lamartine művészetének nagy tisztelője volt, akkorra már nemcsak verseit, regényeit, hanem tanulmányait is olvasta, majd a 40-es évektől kezdve inkább történeti művei érdekelték. Párizsban vele s nyilván más költőkkel, írókkal is találkozott. Betekintést nyerhetett a francia irodalom kulisszái mögé, tájékozódhatott problémáiról, eredményeiről. Egy ekkor megismert ötlet szolgáltatta a példát a Budapesti Árvízkönyvhöz, amelyet Eötvös kezdeményezett. Itt jelent meg A karthausi is, Eötvös első regénye. Ebben érezhető legelevenebben a francia szépirodalom hatása, még akkor is, ha az egyedi hatások kimutatása sokszor mesterkéltnek, erőltetetnek tűnik. Bizonyos, hogy a fiatal, alig 26 éves Eötvös a regény eszmei élményének nagy részét könyvekből merítette, a világfájdalmas hangulat az olvasmányok hatásának tulajdonítható. Az 1838-39 körül írt leveleiből ugyanis az derül ki, hogy ekkoriban igen boldognak érezte magát. Egy 1851 decemberében kelt levelében maga is bizonyságát adja ennek: "tudod még akkor is midőn Carthausimat írtam 's az egész világ mosolyogva ált körülöttem, reflexioim szomorúak voltak". A regény forrásaiként emlegetett francia művek hosszú sort alkotnak: Rousseau: Nouvelle Héloise; Prévost: Manon Lescaut; Chateaubriand: René, Atala; Constant: Adolphe; Dumas père Impressions de voyage c. novellája; Guttinguer: Arthur ou la Solitude; Mme Krudener: Valiére; Musset: La confession d'un enfant du siècle; Nodier: Le peintre de Salzburg; Sainte-Beuve: Volupté; Senancour: Obermann; Mme de Staël: Delphine, Corinne; George Sand több regénye; Hugo, Lamartine és Saint-Pierre általában. Elképzelhető, hogy Eötvös mindegyiket olvasta ezek közül, A karthausinál azonban nem egyszerűen néhány regény befolyásáról van szó. Wéber Antal tapint rá a lényegre: "az idegen irodalomban művészien megfogalmazott világfájdalmas életérzés kísérteties egyezése a más okokból keletkezett, de érzelmi színezetében ennek megfelelő válságélménnyel. Nem átvétel ez tehát, hanem átérzés, rátalálás, az idegen kifejezésnek (stílusnak, hangulatnak, problémaelemeknek) a saját mondanivalóval való összehangzása." A felsorolt írók közül néhánynak semmi nyoma sincs Eötvös műveiben, könyvtárában. Benjamin Constant-nak csak a politikai dolgozataival foglalkozott, George Sandnak viszont három könyve is megvan hagyatékában: az André, a Laure című regények és a La petite Fadette című elbeszélés-kötet. A francia írónőről A karthausiban nyilatkozott, majd az Uralkodó eszmékben világirodalmi hatására utalt.

Az 1830-as évek francia írói közül egyébként a kevésbé jelentőseket is olvasta, Gay és Viel Castel egy-egy regénye, Delavigne drámáinak két kötete ma is megvan hagyatékában. Még Villemain 1840-ben kiadott Cours de literature française című irodalomtörténetében is megjelölgette a Rousseau utáni írókról szóló részeket, később azonban alig találunk nála utalást a francia szépirodalomra, könyvtárában is csak kivételként akad belőle egy-két kötet. Sue Mathilde c. regényét például megvásárolta, egyik cikkében pedig "bolygó zsidójára" utalt. Emile Girardint 1844-ben mint az üzleti szempontot (szerinte károsan) előtérbe helyező lapkiadót említette, 1858-ban egy akkor megjelent vígjátékáról írt, a Pensées et maximes 1867-es példányában pedig az Idées címszó alatti aforizmákból és a könyv első oldalain aláhúzogatta az érdemes gondolatokat. Ismerte Mérimée munkásságát, olvasmányai között szerepeltek Kock pajzán, derűs regényei, rokonaitól került könyvei közé Féval Le comte Barbebleu című története, Montépin két regényét viszont ő maga vette meg. Tehát ekkor is forgatta ő a francia regényeket, olvasgatta a verseket, a színházban megnézte a francia darabokat, általában jártas volt a francia irodalom újabb áramlataiban, az olvasottak azonban nem foglalkoztatták annyira, mint az 1830-as években, s az írók hatása is minimálisra csökkent. Az 1860-as évek elején mondott beszédeiből kitűnik, hogy a francia regény- és drámairodalom új irányzatát, amely tömegszórakoztató intézménynek tekintette az irodalmat, nem nézte jó szemmel, fordítását helytelennek, hibásnak tartotta.

Eötvös az anyjától örökölhette azt a kb. 30 kötetnyi angol regényt (kettő kivételével 1825 előtt jelentek meg), amelyek ma is könyvtárában találhatók. Többségükben harmad-, negyedrangú, de korukban közkézen forgó művek ezek, s néhány divatos nőíró - Morgan-Owenson, Porter-nővérek, Edgeworth, Burney, Opie - alkotásai. Bejelölés egyikben sincs, ám elképzelhető, hogy az olvasóvá érő Eötvös forgatta őket.

Olvasási kultúrájának fejlődésében a vers és a regény szakasza az 1830-as évek elejére, közepére tehető. Ekkor kedvelte, szerette meg az angol irodalmat is. Igen nagyra becsülte Shakespeare-t, "a világ legnagyobb költőjének" nevezte, soha nem halványuló csillagnak mondta, amely fényét az irigyelhető Angliára árasztja. Elsősorban lélek- és jellemábrázoló művészetének mélységeit csodálta. A Lear királyt többször elolvasta, egyéb drámái közül a Romeo és Júliára, a Macbethre, A velencei kalmárra és a IV. Henrikre utalt műveiben. Hagyatékában csupán az Othello német fordítása maradt. A többi angol klasszikussal szintén fiatalon ismerkedett meg, egyiket-másikat - Milton, Addison, az irodalmi szalonjáról inkább híres Lady Montague - idősebb korában is emlegette. Talán Pope tetszett neki a legjobban, tőle választott mottót egyik Hugo esszéjéhez. Bacont elmarasztaló szavaival viszont nem értett egyet, szerinte túl szigorúan ítélte meg emberi hibáit. Megszerezte Edward Young The Night Thoughts című nagyhatású költeményének 1760-as kiadását, s bizonyosan élvezettel olvasta a természet szépségeit, nyugalmát megrajzoló Thomson The Seasons című kötetét. Richardsont A karthausi forrásai között tartották számon, egyik könyve - Histoire du Chevalier Grandisson - franciául megvan könyvtárában. Megvette Swift összegyűjtött műveinek 1841-es kiadását is, de a két vaskos kötet közül csak az elsőt vágta fel. Az 1850-es évek közepe táján olvashatta el ismét a Gullivert, mert A nővérekben a liliputi történetre utalt, a Gondolatokban pedig általában a regényre. Fieldingnek két műve volt gyűjteményében: The adventures of Joseph Andrews és The history of Amelie. Megvásárolta Johnson népszerű Rasselas-történeteit is. A korábban igen tekintélyes íróról naplójában viszolyogva szólt. Szerinte Johnson hírének és az angol irodalomban elfoglalt helyének oka nem nagyságában, hanem középszerűségében rejlik. "Nagynak az emberek csak azt ismerik el, mihez egy bizonyos közelségben érzik magukat. Az emberek nagy részére éppen a középszerűség bír a legnagyobb vonzó erővel." A klasszikus iskola utolsó nemzedékéből Sheridan összegyűjtött művei és Crabbe összes versei találhatók meg hagyatékában.

Bármennyire tisztelte Eötvös a klasszikusokat, igazán a romantikusokat szerette. Könyvtárában három antológia is van, amelyek elsősorban a romantikusok verseit, elbeszéléseit tartalmazzák. Megvásárolta Wordsworth gyűjteményes kötetét is, amelyben a The tables turned és az Ode című költeményeket megjegyezte. Valószínű, hogy ismerte az ír Moore költészetét, hisz rokonszenvezett az írekkel, s ráadásul Moore közeli barátja, majd életrajzírója volt Byronnak, akinek művészete nagy élményt nyújtott Eötvös számára. Byron Kainjáról már 1831 szeptemberében írt, majd elolvasta összes munkáinak 1835-ös kiadását, amelyből a The bride of Abydos, a turkish tale című beszélyt és a Manfred című drámai költeményt ki is jegyzetelte. Byron levelezésének 1825-ben megjelent 3 kötete szintén megvolt neki. A 30-as évek végén négy alkalommal tőle választott mottót, többször írt világfájdalmáról - "költeményeiből az egy keserű érzemény... tűnik ki" -, amelynek hatása egyesek szerint A karthausiban is tükröződik. Cím szerint csak a Childe Haroldot (német fordításban őrizte) és a Don Juant említette, előbbiből idézett is A falu jegyzőjében. A Tales and poems című Byron-kötetet 1857-ben vásárolta meg, s még 1865-ben is előfordult nála az angol költő neve, naplójának egyik bejegyzésében.

Gyermek- és ifjúkorának kedvelt olvasmányai lehettek Scott történelmi regényei, elbeszélései. Hagyatékában négy kötete maradt fenn: a Halidon Hill, az Anna of Geierstein, The poetical Works és a History of Scotland, mindegyik 1822-34 között jelent meg. A versek közül aláhúzogatta a The lay of the last minstrel című elbeszélő költeményt. A falu jegyzőjében Scott roppant részletes leírásaira célzott, s arra a regényességre, ahogy szűkebb hazáját, Skóciát ábrázolta. S bár általánosságban utalt az olyan regényírókra, akik "személyeik köntöseit leírásuk egyik főtárgyának tartják", elsősorban Scottra gondolt. Kései töredékében, A XIX. század báróiban hasonlóan vélekedett az Ivanhoe-ról, ám ugyanakkor sosem vénülő, igaz műnek nevezte. Egyik, 1852 januárjában Szalayhoz küldött levelében a skót író valamelyik előszavának gondolataira utalt.

Az 1830-as években Eötvös olyan könyveket is megvásárolt, mint Marryat két tengerészregénye (Peter Simple és Jacob Faithful), valamint az amerikai Cooper két indiántörténete (The pioneers és The prairie); holott az utóbbiakat fel sem vágta. Cooper élete végén, miniszteri tevékenységével összefüggésben került újra látókörén belül. Pedagógiai szempontból hasznosnak látta átdolgozásukat, s utasításai szerint Vachott Sándorné meg is tette azt. Vachottné kiadásában aztán Az útmutató, Az utolsó mohikán és a Vadfogó jelent meg az 1870-es évek elején, "az ifjúság számára".

Az 1840-es évektől kezdve kevesebbet olvasott Eötvös az angol szépirodalomból is, bár fejlődését szemmel tartotta. Írásaiban ugyan semmi nyoma, de feltehetően ismerte D'Israeli egy-két regényét. A leghíresebb, a Coningby or the new generation 1844-ben jelent meg, a Pesti Hírlapban Trefort Ágoston írt róla recenziót, Eötvös tehát könnyen megszerezhette. Az viszont, hogy A falu jegyzőjében műfaji indítékot kapott volna tőle, az idő rövidsége miatt is kétséges. 1862-ből van az egyetlen biztos adatunk arra vonatkozóan, hogy Dickenst is olvasta. Ez év február 27-én a Kisfaludy-Társaság ülésén Bérczy Károly fordításra és kiadásra ajánlotta az angol író Great expectation című regényét. Az indítvány megvizsgálására Lukács Móric és Eötvös vállalkozott. Elutasították azt, mondván: leküzdhetetlen nehézségekkel járna a fordítás. Helyette Thackeray Henry Esmondját javasolták. Véleményüket a Társaság magáévá tette, s Thackeray műve 1862-63-ban meg is jelent.

Két évvel később, 1864-ben a Kisfaludy-Társaság közgyűlésén Eötvös az egész angol irodalomról formált véleményt, s ismerve alaposságát, biztosra vehető, hogy nem másodkézből. Főként világirodalmi jelentőségét méltatta, többek között ezt mondta: "a befolyás, melyet az angol irodalom a művelt világra gyakorol, ... fenn fogja tartani a nemzet dicsőségét még akkor is, ha hatalmának minden támaszai porba dőltek."

A német, francia és angol szépirodalom mellett Eötvös más népek irodalmáról is igyekezett képet formálni magának. Az olasz reneszánsz kimagasló alakjait, Dantét, Petrarcát, Boccacciót fordításokban (németül vagy franciául) olvasta; hagyatékában volt egy német nyelvű Deccamerone. Dantéra úgy tekintett, mint az olasz nemzetiség megteremtőjére. Az "Isteni comoediá"-t és Petrarca költeményeit nagyra értékelte ezt ő maga mondja egyik Hugo-esszéjében. Petrarcára A karthausiban utalt ismét, itt fordul elő Tasso neve is. Tasso főművének, La Gerusalemme liberata című eposzának 1836-os olasz nyelvű kiadását megvásárolta ugyan, de sem ezt, sem az 1826-ban megjelent Il parnasso című antológiát (Dante, Petrarca, Ariosto és Tasso műveit tartalmazza) nem vágta fel végig. Az 1840-es évek elején szerezte meg Manzoni A jegyesek című regényét franciául.

A spanyol és portugál klasszikusok szintén fordításokban voltak meg könyvtárában, mint például Cervantes Novelas ejemplares című elbeszéléseinek 1868-as német kiadása, a Muster-novellen. A Don Quijote-t korábban is gyakran emlegette, utoljára pedig 1870 márciusában írt róla. Petőfi költeményeiről szóló bírálatából arra következtethetünk, hogy elég jól ismerte a spanyol irodalom klasszikus korszakát. Feltehető tehát hogy addigi olvasmányai között szerepelt Lope de Vega és Calderón is. Calderón darabjaival a pesti színpadokon is találkozhatott, hisz az 50-60-as években többször játszották azokat. A portugál Camoes Os Lusiada című eposzából két példánya volt: egy 1816-os német és az 1864-es magyar fordítás.

Angol, francia és német nyelvtudása kitárta előtte a titokzatos Kelet kapuit is. A keleti népek és kultúrájuk iránti érdeklődés a romantika egyik jellemző vonása volt. Eötvös is fiatalabb éveiben gyönyörködött az 1001 éjszaka meséinek tündérvilágában, Háfiz képgazdag költészetében. A perzsa irodalom történetével foglalkozik a kiváló osztrák orientalista, Hammer-Purgstall egyik dolgozata, amelyet fiának vett ajándékba, de maga is beleolvasott s Firdauszival bezárólag aláhúzogatta. Indiáról több útleírást történelmi és egyéb munkát vásárolt meg, de az alapos tanulmányozás nyomai csak egy kötetben lelhetők fel. A neves szanszkrit nyelvész, Wilson által lefordított és a németek által is kiadott hindu színjátékok egyikének, a Mrichchakati oder der Kinderwägelchen című dráma neki tetsző sorait jelölgette meg.

A szomszédos népek irodalmából nem sokat olvashatott. Érintkezésben állt ugyan Popovics-Sterija szerb költővel és a horvát Bogoviccsal, de mindkét kapcsolat inkább politikai jellegű volt. Feltűnő, hogy írásaiban egyetlen orosz költő vagy prózaíró nevével sem találkozunk, könyvtárában egyetlen orosz szépirodalmi mű sincs. Ez összefüggésben lehet azzal, hogy nem tudott oroszul; továbbá azzal, hogy amikor a szépirodalmi érdeklődés legerősebb volt nála - vagyis a 30-as években - az orosz írókat alig ismerték nálunk. Közömbösen szemlélte azonban az orosz irodalom 1850-60-as években kezdődő magyarországi térhódítását is. Oroszország őt elsősorban mint politikai tényező érdekelte; jól ismerte az orosz politikai viszonyokat, a cári abszolutizmus jellegével tökéletesen tisztában volt. Az orosz kultúra, irodalom idegen maradt számára.

Oroszország csak úgy szerepelt gondolatvilágában, mint az európai reakció fő ereje, mint a magyar nemzetiség egyik legveszélyesebb ellenfele, mint egy hatalmas, de elmaradott ország.