Magyarország első vallás- és közoktatásügyi minisztere, Eötvös József báró alig múlt 34 éves, amikor a király kinevezte e tisztségre. A független, felelős magyar minisztérium legfiatalabb tagja sokak szerint pusztán politikai megfontolásból, a liberális ellenzéken belül kialakult centralista csoport képviseletében került a kormányba; némelyek az okok között megemlítik valláspolitikai tevékenységét is. Ma már aligha deríthető ki, kitől származik ez a feltételezés; valószínűleg egy-két korabeli megnyilatkozást értettek félre a kutatók. A kortársak, különösen a hozzá közelebb állók ugyanis jól tudták, hogy Eötvös a kultusztárca másik területén, a közoktatásügyben is jártas, országgyűlési és publicisztikai vitákban edződött politikus. Minisztertársa Mészáros Lázár magától értetődőn jegyezte meg visszaemlékezésében: "Ő ismerte a nevelési, oktatási ügyet."

Eötvös József zsenge ifjúságától kezdve élénken érdeklődött a művelődés, közelebbről a nevelés kérdései iránt. Másfél évszázados távlatban, egész életművének ismeretében egyáltalán nem meglepő, hogy alig 18 évesen már így elmélkedett egyik levelében az ország jövőjéről: "...közönséges [azaz általános - B. M.] cultura az út...". Hasonlóan vélekedett az ugyancsak ez idő tájt keletkezett aforizmájában: "Minden nemzetben nagy erő szendereg, de szendereg csak, és a pallérozás serkenti fel." Nem nehéz ezekben a gondolatokban felismerni a felvilágosodás eszmerendszerének hatását. Eötvös későbbi művelődés- és oktatáspolitikai nézeteinek gyökerei ide nyúlnak vissza, innen merítette a munkásságát mindvégig átható, abban központi helyet elfoglaló alaptételt, mely szerint a művelődésnek, a nevelésnek, az iskolai oktatásnak nagy, meghatározó szerepe van az egyén, a nemzet, az emberiség életében, fejlődésében.

Első két regényében hőseinek sorsával éppen azt demonstrálta, hogy az egyes ember életútját mennyire befolyásolják azok a családi, nevelői, környezeti hatások, amelyek a gyermekkorban érik a lelkét: "egész jövőnk nevelésünk által többnyire meghatároztatott" - írta A karthausiban. Mindkét műben hangsúlyozta az érzelmi és az erkölcsi nevelés fontosságát. Keményen bírálta az előkelő családok szokásait: a szülők rideg magatartását, a vak engedelmességre szoktatást, a "szoba-dresszúré"-nak nevezett, a többi gyerektől elszigetelő házi tanítást, és nagyon rossz véleménnyel volt a bennlakásos intézetekről is, ahol az érzéketlen felügyelőknek vannak kiszolgáltatva a gyerekek, és ahol "az egyenlő nevelés többnyire egyenlő neveletlenséget fejt ki." A korabeli iskolai oktatást is elsősorban azért marasztalta el, mert hiányzik belőle a nevelés szándéka, azaz csak ismereteket közvetít és azt is elavult módszerekkel. A falu jegyzőjében pozitív példát is felmutatott: főhősének apját, a falusi református lelkészt, akinek pedagógiai eszközei közt legelső a szeretet, aki igazodik a gyermek adottságaihoz, aki eszményképeket állít fia elé, öntevékenységre szoktatja, tiszta erkölcsi felfogásra, morális tartásra, hazaszeretetre neveli, felkészíti arra, hogy a közösségért, az emberiségért dolgozzon.

Szorosan vett oktatásügyi kérdésekkel Eötvös József először nyugat-európai útjáról való visszatérése után foglalkozott, talán éppen az ott látottakon, hallottakon felbuzdulva. 1837. december 19-én számolt be Szalay Lászlónak, meghitt barátjának arról, hogy Borsod megyében - ahol apja sályi birtokán élt - egy olyan társaságot is alakít (egy pengő forintos évi tagdíjjal), amelynek célja az iskolák előmozdítása. Mai ismereteink szerint ez volt az első konkrét oktatáspolitikai tette. Források hiányában azonban semmi közelebbit nem tudunk erről az akcióról, még azt sem, hogy egyáltalán megalakult-e a tervezett társaság. Fokozódó politikai aktivitásának és az oktatásügy iránti érdeklődésének újabb bizonyítéka, hogy belépett a Kisdedóvó intézeteket Magyarországban terjesztő Egyesületbe, sőt Abaúj vármegyében annak képviseletét is elvállalta Részletek erről sem ismertek, a később említendő Kelet népe-vitában maga Eötvös is csak általánosságban szólt arról, hogy ő is fáradozott a kisdedóvás meghonosításáért.

Bekapcsolódott - a főrendi liberális ellenzék soraiban - az 1839-40-es országgyűlés oktatáspolitikai csatározásaiba is, s mindjárt három nagyon fontos, hosszú ideje vitatott kérdésben foglalt állást. Harmadik diétai felszólalásában, 1840. január 4-én támogatta azt a követelést, hogy a római katolikus ifjak járhassanak protestáns iskolába, illetve lehessen protestáns nevelőjük. Az egykor vallási sérelemként felvetett probléma ekkor már szerves részévé vált a reformerek kulturális programjának: az iskolaválasztás, a tanulás szabadságának liberális elvét, más oldalról a felekezeti jogegyenlőség elvét kívánták diadalra juttatni; Eötvös érvelése az utóbbiból indult ki. Ugyanekkor kijelentette azt is, hogy a házi tanítással szemben a nyilvános iskolákat részesíti előnyben, "mert már maga az a' nyilvánosság, az a' több évi együttlét, a' köztük lévő egyenlőség, olly nagy haszon, hogy azt semmi magánnevelés nem pótolhatja". S végül utalt arra, hogy a királyi felügyeletet a protestánsok mellett a katolikus házi nevelésre is kiterjesztené." Egy későbbi, 1840. február 26-án elhangzott hozzászólásában szintén a nevelésügyben érvényesülő állami ellenőrzés és az attól elválaszthatatlan állami, törvényhozói felelősség jelentőségét emelte ki, mondván: "Mindazon jogok és kötelességek között, melyet a törvényhozás magas céljának elérésére gyakorol, véleményem szerint nincs egy, melynek teljesítése áldóbb s melynek elmulasztása a nemzetre nézve károsabb lehetne, mint azon jog és kötelesség, mely a törvényhozásnak a nevelés elrendezése iránt adatott." Már ez a néhány részlet is jelzi, hogy Eötvös országgyűlési felszólalásaiban nem rögtönzött, nem a pillanatnyi hangulatnak engedve nyilatkozott. Voltaképpen egy most formálódó koncepció elemei bukkannak itt fel, mégpedig alaposan végiggondolva és világosan, határozottan megfogalmazva.

Ez a mérlegelő határozottság és a tudatos tájékozódás jellemezte a Kelet népe és Pesti Hírlap című, 1841-ben közzétett röpirat oktatáspolitikai fejtegetéseit is. Eötvös először hivatkozott a történelmi tapasztalatokra és a külföldi példákra. Cáfolta Széchenyi Istvánnak azt a tézisét, mely szerint a néptömegeket előbb politikai jogokban kell részesíteni és azután - és csakis azután - gondoskodhatnak a nevelésükről, tanításukról; a művelődés ugyanis önmagában anarchiához vezet, a felvilágosult, de jogtalan tömegek hajlamosabbak a forradalomra. Ezzel szemben Eötvös József egyértelműen leszögezte: a politikai-társadalmi átalakulás folyamatában a népnevelés, közelebbről a népoktatás fejlesztésének meg kell előznie a politikai jogok kiterjesztését; a nevelés ugyanis feltétele a politikai jogok helyes gyakorlásának, garanciája a személyes függetlenségnek és a társadalmi békének, továbbá nagyobb esélyt biztosít a nemzetnek az alkotmányos reformokért vívott küzdelemben. Szilárdan hitte - amit szerinte az európai fejlődés is igazol -, hogy a szabadság a művelődés következménye. Vagyis a népet, a tömegeket fel kell készíteni a politikai életben való részvételre, mert a műveletlen nép kezében a jog olyan hatalom, amelyet minden ügyes demagóg aljas célokra használhat ki, a tudatlanság a zsarnokságot növeli, erősíti. Az oktatás, a népnevelés segítségével viszont a politikai szisztéma megváltozásakor elkerülhető az erőszak; nem jobb-e - kérdezte -, ha "a nép, mely jogaiért vív, inkább ügyének igazságában, mint anyagi erejében bízzék; hogy inkább - mi csak művelt nemzeteknél lehető - reform, mint revolució által vívja ki győzelmét?"

Vitába szállt Széchenyi István azon állításával is, hogy a nevelés ügyét azért sem időszerű napirendre tűzni, mert az királyi felségjog, azaz a nemzet úgysem rendelkezhet szuverén módon. Ez túlságosan általános kifogás - vélte Eötvös -, hiszen más tárgyakban sem lehet törvényt hozni a bécsi udvar beleegyezése nélkül. Természetesen ő is úgy látta - mint liberális társai -, hogy a népnevelésről mielőbb törvényt kellene alkotni; reménykedett abban is, hogy azt az udvar helyben fogja hagyni. De ha ellenezné is, az sem lehet ok a bénultságra, mert számtalan lehetőség van cselekvésre. Ha a törvényhozási út nem járható - folytatta -, a keskenyebb ösvényeket keressék meg. Szép eredmények várhatók így is, mert "minden ember, kinek lelki tehetségeit kimíveltük, kit állatihoz hasonló állapotából emberi méltóságának érzésére ébreszténk, a hazára nézve is nyereség". A vármegyék, a földesurak, a tisztviselők, a hitszónokok felelősségét hangoztatta, s utalt a református egyház sikeres erőfeszítéseire, a sokasodó kisdedóvó intézetekre.

Eötvös tehát - ellentétben Széchenyivel - aktuálisnak, égetően sürgősnek tartotta a népnevelés-népoktatás előmozdítását, sőt - némi túlzással - a legsürgetőbb teendőnek minősítette.

Első számú indokként azt hozta fel, hogy a magyar nemzet haladása csak akkor lehet folyamatos, ha az egész nép életére kiterjed, és ha a nép szellemi tekintetben is emelkedik és az értelmi nevelés megelőzi a jogi reformokat. Végkövetkeztetésként itt fogalmazta meg először közvetlen tételes formában azt, amiről már tizennyolc évesen is gondolkodott: "nevelés tehát, meggyőződésünk szerint, minden haladásnak első, egyedül biztos alapja, s azon meggyőződés, hogy haladnunk kell, csak arra int, hogy a nevelésről gondoskodjunk."

De nemcsak a társadalmi haladás, jelesen a polgári átalakulás szempontjából vizsgálta ezt a "szent" ügyet. A nemzeti eszme iránti fogékonyságával magyarázható, hogy a népnevelést a magyarság sorsával is összefüggésbe hozta. Csak a művelt nemzet maradhat fenn az idegen népek gyűrűjében - írta -, csak az értelmi súly biztosíthatja a magyarság vezető szerepét a soknemzetiségű országban, csak a népoktatás által érhető el a korabeli közfelfogás szerint értelmezett, a magyar államnemzet ideájából kiinduló nemzeti egység. Ezeket a sorokat már sokszor félreértették, még a jóval későbbi keletű kultúrfölény-elmélet vagy a kultúrnacionalizmus visszavetítésével is találkozhattunk - még a közelmúltban is. Eötvös nyilvánvalóan nem erre gondolt, hanem a fenyegetőnek érzett pánszláv veszély ellensúlyozására, a herderi jóslat megvalósulásának, a magyarság eltűnésének megakadályozására, és persze az országon belüli hatalmi helyzet megtartására is. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy Eötvös a más ajkúakra, a nemzetiségekre is ki akarta terjeszteni a népnevelés, a kultúra áldásait, mint ahogy a politikai jogokban is részesíteni kívánta őket.

Két évvel később, az újabb országgyűlésen, a magyar nyelvi törvényjavaslat több évtizedes vitájának végső szakaszában szintén toleránsabb álláspontot foglalt el, mint a felsőtábla, sőt mint az egész diéta többsége. Módosító indítványaiban - amelyeket 1843. augusztus 17-én és 18-án adott elő - méltányosságból kérte, hogy Pozsega, Szerém és Verőce vármegyéknek, valamint Fiume és Buccari tengerparti kerületnek hatévi határidőt engedélyezzenek a magyar oktatási nyelv bevezetésére; Horvátországgal kapcsolatban pedig deklarálják, kivételes elbánásban részesítik. Mindazonáltal a magyar nyelv kötelező tanítását a horvátországi iskolákban ő is megszavazta.

Eötvös József oktatáspolitikai gondolkodásának további fejlődéséről, gazdagodásáról tanúskodik a Pesti Hírlap hasábjain névtelenül - pontosabban három csillaggal jelölve - közreadott cikksorozat, amelyet Fenyő István fedezett fel és amelyet a neveléstörténeti irodalom mindmáig nem elemzett. A Népoktatási ügy, illetve Népoktatás címmel 1846. május 12-én, május 29-én és augusztus 20-án napvilágot látott vezércikkek közvetlen indítéka az 1843-as diétán kiküldött kerületi választmány népnevelési törvényjavaslatának közzététele (amire épp ez az újság vállalkozott) vagy még inkább az akörül támadt vita lehetett. A tervezetet annak idején nem terjesztették elő az országgyűlésen, ennélfogva Eötvös sem szólhatott hozzá. Most sem a konkrét részletekkel foglalkozott, noha számos utalásából kitetszik, hogy a szöveget jól ismerte, azt behatóan tanulmányozta. Három alapvető, mondhatni koncepcionális kérdésre koncentrált, több ízben is messze túlmutatva a kerületi munkálaton.

Az első közleményben ismételten szükségesnek tartotta kiemelni, hogy a reformok közül a közoktatás tárgya a legsürgősebbek egyike. Szükségesnek, mert - tette hozzá "legkitűnőbb férfiaink között nem hibáznak olyanok, kik a népoktatási tárgyat legközelebb jövőnk teendői közé nem sorozzák." Ezúttal azokkal fordult szembe, akik az anyagi érdekeknek tulajdonítottak elsőbbséget, vagyis a népiskolák állítását a gazdasági fellendülés utánra halasztanák. Szerinte ez meggondolatlan vélekedés, hiszen "a józan ész s tapasztalás egyiránt arra intenek: miként az anyagi érdekek kifejlődése lehetetlen, ha csak vele egyszersmind a szellemi érdekek nem fejlesztetnek ki." A gazdasági hátramaradottság fő oka ugyanis a lakosság műveletlenségében keresendő. Ezért ha gyárakat, jó közlekedést, élénk kereskedelmet, anyagi jólétet akarnak, ezen feltétlenül változtatni kell. "Az iparnak fő eszköze az ember - mutatott rá - nem anyagi ereje, mely napjainkban erőművek által pótoltatik, hanem értelmi tehetségei által." Értelmes munkásokra van szükség, de ilyenekre csak akkor számíthatnak, ha a népoktatás előbbre mozdul. Tehát a népiskolák állítása nemhogy veszélyeztetné az anyagi haladást, hanem épp ellenkezőleg: elősegíti azt. Vagyis Eötvös elutasította a gazdaság és a kultúra fejlesztése közötti választás hamis dilemmáját. Cikkének második felében pedig azon összeköttetésre irányította rá a figyelmet, "melyben a népek alkotmányos állása műveltségük fokával áll." - Szinte folytatta az öt évvel korábbi gondolatmenetet, újra kifejtette: a politikai szabadság műveltség nélkül nem valósulhat meg, a tudatlanság csak zsarnokságot, szolgaságot szül; a polgári jogok kiterjesztésére tett erőfeszítések önmagukban nem elegendőek, a nép oktatásáról, szellemi emelkedéséről is gondoskodni kell. Szavaiból kitűnhet, hogy a sorrendiség problémáját e cikkében nem vetette fel. Valószínűleg azért nem, mert - mint más írásai is mutatják - valamelyest módosult az álláspontja: nem egymás után képzelte el a reformokat, hanem a gazdasági, politikai és kulturális átalakulást együtt, egyszerre akarta végrehajtani.

A cikksorozat második részében különbséget tett a népnevelés tágabb és a népoktatás szűkebb fogalma között; ennek kapcsán kritizálta a törvényjavaslat címét és szóhasználatát is. Úgy érezte, a két fogalom összekeverése káros e fontos ügyre nézve, mert az elemi oktatást, a népiskolákat a pártküzdelmek eszközévé alacsonyítja. A népnevelés ugyanis politikai tartalommal telítődött kategória, és ha ez a kifejezés terjed el, ez kerül be a majdani törvénybe, akkor az a veszély fenyeget, hogy az elemi oktatást a különféle pártok megkísérlik a politikai agitáció fórumává változtatni. Holott "a népiskoláknak bizonyosan nem az feladata, hogy a bennök tanított gyermekek bizonyos politikai párt nézetei elfogadására neveltessenek..." Úgy vélte, ez a veszély csakis akkor hárítható el, a népoktatás csakis akkor vonható el a politika mezejéről, ha az elemi iskolák fenntartását és irányítását kizárólag szakmai, kormányzati kérdésnek tekintik, és az kizárólag az állami szervek, illetve a helyhatóságok és a községek feladata lesz.

Eötvös óvni akarta a népiskolákat, a népoktatást az egyházak túlzott befolyásától is. A harmadik közleményben azt a csaknem axiómaként elfogadott nézetet cáfolta, mely szerint a nép vallásos oktatása az oktatás egyéb tárgyaitól elválaszthatatlan. A kerületi választmány tervezetének azon tézisével, hogy a népnevelést hassa át az istenhit és az erkölcsiség, egyetértett; tiltakozott viszont az ellen, hogy az egyes vallások tanai is keresztülszőjék az elemi iskolákban közvetített ismeretanyagot. Ezért sem helyeselte a törvényjavaslat azon előírását, mely minden községben minden keresztény gyülekezet számára külön iskolát rendelne. Ezt költséggel sem bírnák, és a megjelölt cél elérésére sem alkalmas módszer, mert a nép vallásos nevelése nem az iskoláztatástól függ.

Felvázolta a helyes eljárást is: azokban a községekben, ahol két vagy több vallásfelekezet él együtt, létesítsenek közös, világi iskolákat; a vallástan oktatását pedig válaszszák külön az iskolamesterek által tanított tárgyaktól és bízzák a lelkipásztorokra. Ezen - a liberalizmus eszmevilágában fogant - megoldás előnyeit a következőkben látta: a népoktatás nem rendelődik alá egyetlen vallásfelekezet nézeteinek sem; nem keverednek, nem kerülnek ellentétbe az egyházi és világi törekvések; a közös iskolák elősegítik a különböző vallású gyerekek közeledését. Vagyis a nemzeti egység erősítése szempontjából is nagyon hasznos, "ha a közállomány népiskoláiban intézeteket alkot, melyekben a külön vallásúak együttléte a közöttük netalán létező előítéleteket jókor megrontsa, hol a haza különböző vallású polgárai között már gyermekségük boldog éveiben azon barátság és bizodalom kötelékei támadjanak, melyek a haza javára soha elég erősek nem lehetnek."

Amikor a fenti cikksorozat megjelent, Eötvös már dolgozott harmadik nagy szépírói opusán, a Magyarország 1514-ben című történeti regényén. Ebben a művében is szívesen időzött hősei gyermekkorának leírásánál, ám itt a korábban (A karhausiban és A falu jegyzőjében) az egyénre, illetve a családra szűkülő pedagógiai problémák köre lényegesen kitágult, nemzeti, sőt egyetemes távlatokat kapott. Eötvös történetfilozófiai magaslatokra emelte mondandóját. A parasztháború eszmei vezérének, Lőrinc papnak a szájába adott, sokszor idézett szavak akár reformkori művelődéspolitikai, sőt politikai gondolkodásának summázataként is felfoghatók: "Az anyagi szabadság, melyért a nép fegyverhez fogott, mindaddig el nem érethetik, míg szellemi szabadsága ki nem vívatott..." Lényegében ugyanezt a gondolatot ismételte meg a regény végén is, újabb nyomatékot adva tartalmának: "Az igazság diadalát nem vad erőszak fogja kivívni. A nép szabaddá nem válhatik, míg azt lelki sötétség veszi körül."

Eötvös József reformkori cikkeiből, beszédeiből, röpiratából és részben regényeiből egy csaknem összefüggő oktatáspolitikai program körvonalazódik. Próbáljuk meg összefoglalni ennek fontosabb elemeit, jórészt röviden megismételve az eddig mondottakat:

- a közoktatási reform, a népnevelés, közelebbről a népoktatás, a népiskolák fejlesztése a társadalmi haladás, a gazdasági és politikai fejlődés, az alkotmányosság és a jogegyenlőség elengedhetetlen feltétele, egyik legfontosabb tényezője;

- a magyarság fennmaradása, a többnemzetiségű országban a vezető szerep megtartása szintén feltételezi a népoktatás előmozdítását; az elemi iskolák hozzájárulhatnak a nemzeti egység kialakításához, erősítéséhez is;

- az egyének boldogulása, a személyiség, az értelmi képességek kibontakoztatása szempontjából is komoly feladat hárul az oktatásra; a nevelés meghatározóan hat az érzelmek és az erkölcsök, a jellem formálódására;

- a nevelés, a népoktatás fontosságából következik, hogy az nemzeti, össztársadalmi ügy, megfelelő elrendezése a teendők első sorába sorolandó; ám az egyesületek, a vármegyék, a községek, a földesurak és - mai szóval - az értelmiségiek is sokat tehetnek e téren;

- meg kell őrizni a tanodák függetlenségét a pártoktól, mentesítve őket a napi politikai küzdelmektől;

- mindenki számára biztosítani kell az iskolaválasztás szabadságát a vallásfelekezeti jogegyenlőség, viszonosság alapján;

- célszerű úgynevezett közös elemi iskolákat állítani, a vallásoktatást elkülöníteni és a többi tárgy tanításában a felekezeti szempontokat mellőzni.

Eötvös József kétségkívül eltúlozta a művelődés, a nevelés társadalmi szerepét. Következetesen képviselt oktatáspolitikai törekvései azonban szorosan kapcsolódtak a magyarság korabeli sorskérdéseihez, a polgárosodás és a nemzeti fejlődés követelményeihez, a korszerű, nemzeti műveltség megteremtésére irányultak. S mi tagadás: némelyik gondolata ma is időszerű.

Mindent összevéve: 1848 márciusában Batthyány Lajos kormányelnök választása, Eötvös miniszteri megbízatása nemcsak a tekintélyes politikusnak, a hírneves szépírónak, a tisztelt szónoknak, a széleskörűen művelt gondolkodónak szólt, hanem elismerése volt közoktatásügyi tevékenységének, határozott oktatáspolitikai elképzeléseinek is. Hozzáértését, ügyszeretetét és az ügy iránti alázatát a kultusztárca élén kétszer is meggyőzően bizonyította. Találóan állapította meg róla Schvarcz Gyula, későbbi politikai ellenfele: "Nála szerencsésebb választást a Batthyány-minisztérium az akkori államférfiak közül nem tehetett."