Ahogy napjainkban, úgy az ókorban is szokás volt, hogy a szerző a művét felajánlja valakinek. Ez a tiszteletteljes gesztus többnyire egy megnevezett személynek illetve társulatnak szólt. E szokás az ókortól kezdve a társadalmi-gazdasági élet és az irodalom kapcsolatának sajátos jegyeit hordozza. Az antik szerzők olykor költeményeik szövegébe illesztették /pl. Catullus/, de előfordult, hogy ajánló verseket írtak /pl. Horatius/.

Martialis egy esetben pártfogójának dedikálja művét, aki anyagiakkal fedezte a kiadást:
"Könyvem néked ajánlom, Quintianus:
- Tán csak a magaménak mondhatom, bár Poétád a sajátjaként szavalja -:
Szolgaságra panaszt olvasva benne,
Mint védő tanú állj melléje bátran
S szerzőnek ha magát az vallja, mondjad,
Hogy az én vagyok, én tettem szabaddá,
Ezt kiáltsd bizonyozva négyszer-ötször,
S elszégyenli magát a plagiátor."
/ I. 52. /
- a költő arra kéri Quintianust, egyik gazdag patrónusát, hogy könyvének szabadságát és hovatartozását mint védő tanú a törvény, vagyis a közönség, előtt is védje meg.

A dedikálás címzettjét és megfogalmazását személyes tisztelet és barátság is meghatározhatja:
"Indulj, Thália, vidd el ezt a könyvet
- Nem fölötte tudós, nem is komoly könyv,
Bár nem parlagi, - Plinius tudóshoz
És add át... "
/ X. 20. /

"Menj, mint távoli, drága barátság záloga, könyvem,
Fárasztó utadat majd kiheverheted ott."
/ IX. 99. /

Martialis azonban legtöbb könyvét, ahogy már említettem, az uralkodónak ajánlja. Persze, ha a mű a császári udvarban tetszést aratott, az erkölcsi megbecsülést jelentett, s akár anyagi elismerést is hozhatott:
"Cézár...
Íme, fogadd ezt, őre te, boldogítója honunknak,
Akinek a hálás Iuppiter üdvöt adott.
Csak te fogadd, s büszkén hiszem én: olvastad a könyvem."
/ V. 1. /