A teljességhez hozzátartozik a díszítés
is. Az illuminálás, illusztrálás,
rubrikázás szokása a papirusszal együtt
terjedt el Európában. Az illusztrálás,
mint szöveget magyarázó kép, Eudoxos,
a knidosi csillagász és geometra könyvében
tűnik fel először, i.e. 370 körül.
A kiadók a népszerű költők kiadásait
megtisztelték képdísszel, pl. Homeros vagy
Vergilius műveit. Plinius szerint Varro Imagines című
életrajzi műve nem kevesebb, mint 700 arcképet
tartalmazott, csupa neves emberét.
Martialis soraiban inkább csak a külső díszítésre
utal:
"Bíborszínűre még nem
festve, könyvem,
S nem csiszolva a tajtékkő fogával."
/ VIII. 72. /
- e két sor rámutat arra, hogy csak a legdrágább
vagy legkeresettebb művek részesülhetnek abban
a megtiszteltetésben, hogy bíborral vonják
be őket illetve horzsakővel csiszolják simára.
A kész íróhártyát bíborfestékkel
átitatták és erre a mély színű
anyagra írták rá a szöveget. Ami azonban
nagyon drága volt, tehát csak a luxuskiadásokhoz
járt.
A "bíborszínű tekercs" kifejezés
nem feltétlenül a pergamenlap színét
jelöli, hanem a tokot, melybe helyezték, és
ezt vonták be bíborszínű pergamennel,
vagy az igényesebbek selyemmel.
Azt már említettem, hogy a pálcika két
végén elhelyezett gombot díszítették,
amely jelenthetett festést, de - főként az
elefántcsontból készült fogantyúk
esetében - faragást is.
Nem volt ritka az sem, hogy a tekercset képpel illusztrálták,
ami a könyvforma díszítésekor teljesedett
ki.
Természetesen, miként ma, az ókorban is,
minél díszesebb volt a kiadás, minél
több illusztrációt tartalmazott, annál
drágább volt. Így nem sokan engedhették
meg maguknak e díszes kiadásokat.
"Akkor cédrus-olajjal kenve indulj
Mindkét homlokod illőn ékesítve
S festett köldökeiddel tündökölve,
Míg skarlátpirosan díszelg a
címed."
/ III. 2. /
- a címet a megkülönböztethetőség
kedvéért ki szokták emelni piros tintával,
e szokás a középkorban honosodott meg, ezt
nevezzük rubrikázásnak.
A könyvdíszítés azonban csak
később,
Bizáncban válik igazán művészetté
iniciáléival, miniatúráival, amelyek
már tisztán művészi célokat
szolgálnak.
A belső díszítésen kívül
fontos még a kötés, mely a könyvalakú
írástermékek elsődleges külső
ismertetőjegye. Szerepe kettős: egyrészt
a kézirat épségének védelmét,
másrészt a könyv szépségének
és fényének fokozását szolgálta.
A már említett diptychonok elefántcsont domborműveit
nemegyszer pazar drágakő- és zománcberakások
díszítették. Emellett elterjedt még
a bőrkötés is, de - főleg az egyszerűbb
és persze olcsóbb kiadások esetében
- a pergamenkötés.