Ha egy szerző elkészült munkájával természetesen meg akarta jelentetni. Minden költő és író számára a legnagyobb csapás, hogyha a szeretett műve nem kerül az olvasó kezébe. Ezt elkerülendő a költők pártfogót kerestek maguknak, hogy az pénzzel segítse a kiadást, hiszen a könyvek elkészítése és sokszorosítása sok fáradságot, időt, s nem kevesebb pénzt igényelt:
"Könyvecském, kinek adjalak, no mondd csak!
Mert nem ártana pártfogót keresned,
Hogy sötét kamrába lökve nedves
Lapjaid kaviárt ne födjenek be,
Vagy ne öltsön a bors, tömjén magára."
/ III. 2. /
- Martialis szeretné elkerülni, hogy könyve ily csúfos véget érjen.

Az író tehát a kész kéziratot átadta kiadójának, aki sok másolatot készíttetett róla, hogy a lehető legszélesebb körben tudja azt terjeszteni.

A szerző természetesen honoráriumot, azaz tiszteletdíjat is kapott a kiadójától. Azért siet befejezni művét, hogy a pénz minél hamarabb a kezében legyen:
"Hosszú könyvem elolvasnod bizonyára elég volt:
Egy pár verset azért még tetejébe kívánsz.
Pénzt akar ám Lupus és a legényeim enni akarnak.
Hát ki fizet? Hallgatsz vagy nem is érted?"
/ XI. 108. /

Nem volt ritka eset az sem, talán gyakoribb, hogy a kiadó nagyobb összegért egyszer s mindenkorra megvásárolta az írótól a kéziratot. A szerzőnek az üzleti szerződés megkötése után nem voltak jogai és nem lehettek további igényei munkájával kapcsolatosan. Hiába olvasták a művet - legyen az bár irodalmi alkotás: prózai vagy verseskötet, vagy valamiféle tudományos értekezés - sokan, abból csak a kiadó húzott hasznot.

Érdekesen ír erről Seneca: "Mi azt mondjuk: "Cicero könyvei"; viszont ugyanazokat Dorus, a könyvárus "az én könyveim"-nek nevezi, és mindkét állítás igaz: az előbbi a szerző, az utóbbi a megvásárló jogaira hivatkozik. Helyesen állítjuk, hogy a könyvek mindkettőjüké, mert valóban mindkettőjükhöz tartoznak, csak nem egyforma módon. S így Titus Livius is megveheti vagy megkaphatja Dorustól a saját könyveit." /De beneficiis VII, 6, 1/ - ezen utalást rendszerint úgy értelmezik, hogy Dorus, a kiadó birtokolta Cicero és Livius szövegkiadásait, ami gyakorlatilag az ókori copyright.

A könyveket ebben az időben még kézzel másolták, s egy-egy kiadónak sok könyvmásoló állt szolgálatában. A könyvmásolók rabszolgák voltak /latinul servi litterati/, nagy részük Görögországból került Rómába.

A könyvmásolás a következőképpen történt: egy művelt és irodalmilag képzett vezető, aki az egész vállalkozást irányította, hangosan diktálta a szöveget, s a rabszolgák egyszerre írták. Gazdáik szemérmetlenül kihasználták őket, gyorsan és rengeteg időn át dolgoztatták naponta. Így volt lehetséges, hogy egy-egy kiadványból néhány hét alatt 3-400 példány is elkészült.

Az effajta másolásnak a hátránya, hogy számtalan hiba került a szövegekbe, így a jó szövegkiadások már az ókorban is hiányoztak. Ritkán alkalmaztak a kiadók grammaticust, hogy ellenőriztessék velük a szöveget, s egy-egy "őskiadásért" hatalmas árat kértek. Lehetséges, hogy a hibátlan kiadások fő forrása még akkor is Alexandria volt. Augustus könyvtárának leégése után Domitianus másolókat küldött oda, hogy a Museionból pótolják a hiányzó szövegeket.

Mégis, hogy történt a művek kiadása?

Először is össze kellett gyűjteni a mű részleteit és sorrendbe állítani, ezt követte a végleges szerkesztés. Majd elkészítették az ún. mesterpéldányt /latinul in macrocullum referre/, amely nem más, mint jobb minőségű papírra nagyobb formátumban készített másolat. Ezután következett a kiadás /ekdosis/.

A példányszám, ahogy ma is, a kereslet függvénye volt. Ha nagy érdeklődés mutatkozott egy könyv iránt, folytatták a másolást, ha apadt az érdeklődés, akkor abbahagyták. Általában azt mondhatjuk, hogy egy olvasottabb római író művét legalább 1000 példányban állították elő.

A könyvek ára Cicero idejében még aránylag magas volt, de Martialis korára áruk jelentősen csökkent:
"Ott kérd művemet...
Első polcrul, avagy tán másodikról
Megcsiszolva, bíborral ékesítve
Öt denáron od adja Martialist.
Szólsz: "Nem éri meg?"
/ I. 117. /

"Vékony könyvecském e csomó xenionja, - ha őket
Bírni kívánod, - csak négy piculádba kerül.
Vagy te sokallsz ennyit? Biz ezért kettő is elég vón"
/ XIII. 3. /
- persze az ár is viszonylagos. A szerző, aki ismeri műve értékét, nem szívesen vesztegetné el pár garasért. De tudjuk, hogy a költőnek nem sok haszna volt a versein, csak a kiadójának.

Rómában az irodalmi élet akkor kezdődött, amikor a mai értelemben vett "publikálás" elterjedt, s megszerveződött a könyvkiadás. Számos ügyes és az üzleti életben járatos vállalkozó kihasználta a kínálkozó lehetőséget, s megjelentek az első nagy könyvkiadók /latinul librarii vagy bibliopolae/, akik az irodalmi élet központi alakjaivá váltak, s nem kevés hatalommal rendelkeztek.

Az i.e. 50-es években Catullus még azt panaszolja, hogy neki nincs annyi pénze, mint Suffenusnak, aki előkelő "király-papiruszra" másoltatja verseit és pazar díszkiadást készíttet belőlük.

Az első római könyvkiadó, akit név szerint ismerünk, Titus Pomponius Atticus volt, Cicero barátja. Barátságuk emlékét kötetnyi levél őrzi. Közülük az egyikben Cicero megtiltja Atticusnak, hogy művéből kijavítatlan példányokat forgalomba hozzon. Egy másik levélben kérdezi tőle, hogy a kéziratban ejtett hibát kijavíttatta-e még a forgalmazás előtt.

A későbbi könyvkiadókat, mivel ők egyben kereskedők is voltak, önálló boltokkal rendelkeztek Róma forgalmas terein, a Könyvkereskedés című résznél fogom részletezni.

Mint minden üzleti vállalkozás, a könyvkiadás is kockázattal járt, mind a szerzőnek, mind a kiadónak. E kockázat elsősorban anyagi természetű, ha ugyanis egy kritikus "lehúzta" a művet, az felért egy csőddel, hiszen a kevésre értékelt, tehát nem sikeres kiadványokat senki sem vásárolta szívesen:
"... úgy Probust se féljed"
/ III. 2. /
- Martialis bízik könyve sikerében, amelyet talán még Marcus Valerius Probus, a nagytekintélyű grammatikus és kritikus is kedvezően fog értékelni.

A kockázat azonban nemcsak anyagi lehetett. Elég gyakran előfordult, hogy egyes császárok bizonyos műveket - szabadszájúságuk vagy politikai célzásuk miatt - elkoboztattak vagy elégettettek, s ilyenkor mind a kiadót, mind a szerzőt felelősségre vonták. Ezért a könyvkiadók, s persze a kereskedők és a könyvtárak vezetői kénytelenek voltak ügyelni arra, hogy ne kerülhessen kiadásra olyan mű, amelynek elterjedése a császári udvarban esetleg "rosszallást" válthat ki. Egy olyan korban pedig, amelyekben császárok gyors váltakozásával az ideológia is folyton változott, nehéz volt mindig az épp aktuális császár "szájíze" szerint írni. Ezért legtöbbször mellőzték a császári udvarral és annak politikájával kapcsolatos utalásokat. Kivéve azt a szokást, miszerint a műveket mindig az adott császárnak ajánlották.

Martialis például az első tíz könyvét, melyeket Kr. után 85 és 95 december között publikált, Domitianus császárnak ajánlja:
"Könyveimet, Cézár, netalán ha kezedbe te vennéd,
Tedd le a fenséget, mely a világnak ura.
Hisz diadalmeneteidben is eltűröd a tréfát;
Élcre a büszke vezér szívesen ád anyagot."
/ I. 4. /

A 11. és 10. könyvet, melyek még Domitianus uralkodása alatt jelentek meg, megrövidítve egy könyvben egyesítette Nerva császár számára:
"A tizenegyedik és tizedik könyv csiszolásban
Megrövidült: egy lett két ezelőtti tekercs.
Tőled időt aki nyert, Cézár, olvassa a régit:
Ezt olvasd Te; talán olvasod azt is utóbb."
/ XII. 4. /

A 12. könyven azonban már a következő uralkodót, Traianust üdvözli:
"Népek, földek uralkodója Róma,
- Kinek mása sehol, sehol hasonló -
Örvendezve Traianusnak midőn a
Jövő századokon jártatta gondját,
S a hős rómait, aki harcra termett,
Testet ölteni látta e vezérben,
Büszkén néz e dicső védőurára
S szól: "Párthus nagyok és szér hadvezérek,
Thrákok, sauromaták, geták, britannok,
Egy Cézárt mutatok néktek: no jertek!"
/ XII. 8. /