Vissza a kezdőlapra


Nagyítható kép

Aradi vértanúk, vázlat

A MŰ SZÜLETÉSE
Réti István emlékeiből
Dévényi Iván könyvéből
Lyka Károly könyvéből
Murádin Jenő könyvéből
 
VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM





Az "Aradi vértanúk" festményen megörökített tábornokok:

1. Poeltenberg Ernő
2. Nagy-Sándor József
3. Aulich Lajos
4. Láhner György
5. Knézich Károly
6. Vécsey Károly
7. Török Ignác
8. Damjanich János
9. Leiningen-Westerburg Károly
1893. január végén ismét Párisba megy [Thorma], ahova pár nap múlva én is követem őt, és júliusig együtt dolgozunk a Julianban, Doucet és Bramtôt osztályában, együtt járjuk a képtárakat, kiállításokat. Ennek az évnek az őszén - Nagybányán - villan fel elméjében az Aradi vértanúk eszméje, és e pillanattól kezdve csak ennek él, csak ezzel foglalkozik. Elolvas mindent, ami e tárgyra vonatkozik, de a történeti könyvekben, leírásokban kevés szemléletes, kevés vizuálisan használható támasztékot talál a képhez. Elutazik Aradra; ott a minorita rendfőnök, volt nagybányai tanárja, Csák Cirjék segítségével minden lehető adatot, emléket, szóhagyományt felkutat. Felkeresi az ott élő egyetlen élő, hiteles szemtanút, egy molnárt, aki elejétől végig látta a megrendítő eseményt, és Thorma kérdéseire a helyszínen elmagyarázza a tragédia egész lefolyását. Thorma pontos topográfiai képet nyer az elbeszélés alapján: hol álltak a bitófák, hogy érkeztek oda, hol, hogyan helyezkedtek el a vértanúk, a papok, a katonák stb. stb. Tájképvázlatot is készített a helyszínen. A történeti valóság topografikus ismerete megadta a kompozíció alapját, amint elhatározta, hogy honnan, mely oldalról akarja szemléltetni a tragikus jelenetet. A szemtanú egyébként olyan tüzetes ténybeli felvilágosításokat adott Thorma kérdéseire, amik felől eddig senki nem kérdezte ki őt, s amik csak épp e kérdések nyomán jutottak eszébe.

Hogy a naturalizmus módszere szerint szükséges közvetlen szemlélete, "emberi dokumentuma" is legyen egy akasztásról, Szatmárt a törvényszéktől engedélyt kért, hogy egy halálos ítélet épp akkor történt végrehajtásánál jelen lehessen. Sokáig borzalmas emléket őrzött erről, s talán ez a borzalom is hozzájárult ahhoz, hogy a tény grand guignolszerű részéből semmit se éreztessen a képen.

Ez előtanulmányok után otthon az udvarukban egy felsővilágítású, óriási műtermet építtetett, mert enélkül képtelen lett volna a 8 méter széles és 4 méter magas képet megfesteni. (Azóta megkisebbítette a festményt, két ízben is.) Két és fél évi megfeszített munka után 1896 tavaszára lett kész a hatalmas mű. Közben azonban 1895 elején egy pár hónapra, amikor primitív, padlótalan, fűthetetlen műtermében amúgy sem dolgozhatott volna, újra kiment Párisba, hogy a Julianban aktstúdiumokat fessen. A festés legjobb gyakorlatának tartotta ezt, éppen képalkotó munka közben.

A millenniumi kiállításra beküldi művét az Új Műcsarnokba, s ennek a rendezőbizottságát meglehetősen kényes helyzetbe hozta vele. A kiállítás ünnepélyes megnyitása alkalmával ugyanis nem lehetett volna majd az uralkodót a kép elé vezetni; másrészt meg ezt a tárgya miatt visszautasítani nagy "nemzeti botrány" lett volna, mert művészeti ok nem volt reá. Thorma tapintatossága a Műcsarnokkal szemben úgy oldotta meg a nehéz kérdést, hogy a képet visszavonta és külön helyiségben állította ki. Előbb a Károly körúton egy ócska tánctermet bérelt ki e célra, majd később a városligeti Vampetics vendéglő nagytermébe vitte át. Vállalkozó is akadt, aki finanszírozza a különkiállítást, amelyet nagy tömegek látogattak. A végső elszámolásnál azonban Thorma csak éppen hogy rá nem fizetett "az üzletre". Pedig rengeteg pénzébe került ez a kép és a kiállítása, már előzetesen is. Hanem a siker a szó szoros értelmében páratlan volt, mind a sajtóban, mind a nagyközönség körében. A képnek rendkívüli volt az érzelmi hatása. Az aradi tragédia kortársai, közvetlen gyászolói közül még sokan életben voltak, a mártíroknak bajtársai, katonái, személyes ismerői, sőt az események állítólagos szemtanúi is. Olyan meghatottság fogta el az öreg negyvennyolcas honvédeket a festmény előtt, amilyent kelteni ritka képzőművészeti alkotásnak adatott. Nyitott sebet érintett meg az emberek szívében. De nemcsak az öreg kortársak, hanem a közönség minden rétege, a politikusok, az írók, az esztétikusok s a művészek egyaránt lelkesedtek érte. Cikkek, tárcák, versek, ódák áradata dicsőítette a nagy alkotást és a fiatal művészt. Ez a zajos siker természetesen személyi ünneplésekkel, bankettekkel volt felbokrétázva. Thorma neve országszerte ismertté vált. Elégtétele teljes volt a Szenvedők kudarcáért. Ez utóbbi képet egyébként a millenniumi kiállításon az Új Műcsarnok újólag kiállította, s az állam pedig megvásárolta 4000 forintért.

De az Aradi vértanúkkal közvetlen kapcsolatban anyagi siker nem mutatkozott. A képet nem akarta megvenni senki. Az állam nem vállalta politikai lojalitásból, más vásárló meg nem akadt az óriási festményre, pénze nem volt reá senkinek, sem helyiség, ahová elhelyezni lehetett volna. Szóbeszéd keringett, hogy Arad számára kellene megvenni, a 48-as párt indít majd reá gyűjtést - és számtalan hasonló terv merült fel, idők folyamán vissza-visszatérve, de valamennyi csak bankett, lelkesedés, szónoklat, borközi beszéd maradt.

Az 1896-ik év nagy része a siker, az ünnepeltetés, a reménykedés hangulataiban telt el. Nagybányán festőbarátai közt folytatódott az ünnep: a kolónia dáridós, első nyara. Thorma műtermében egy óriási tiszta vászon, fölfeszítve, hiába várta az ihletet s a munkát, az idegileg kifáradt művész csak a tervezgetésnél maradt ezen a nyáron. Az aradi vértanúk témájának két szimbolikus jellegű változata foglalkoztatta ebben az időben képzeletét, meg akarta nagyban festeni, de csak kis rajzvázlatokat készített hozzájuk. Befejezett művet csak egyet alkotott ezalatt, egy életnagyságú, egészalakos kettős arcképet, Lukovits Istvánné portréját, ölében kisleányával. Ezt az első nagybányai különkiállításon állította ki. Ősszel pedig még négy illusztrációt készített Kiss József költeményeihez.

Forrás: Réti István: A nagybányai művésztelep, Vince Kiadó, 2001, 88-89. oldal




1893 őszén - Réti Istvánnal a nagybányai utcán sétálgatva és beszélgetve - Thorma lelkében megfogamzott az Aradi vértanúk (Október hatodika) című festmény eszméje, s ez hosszú időre minden egyéb festői tervét, elképzelését háttérbe szorította. A mű megfestését a justizmord egyetlen még élő szemtanújának - egy molnárnak - kikérdezése, valamint az aradi minorita rendházfőnök, Csák Czirjék felvilágosításai alapján folytatott gondos történelmi és topográfiai tanulmányok előzték meg. A művész felkutatta Damjanich János, Nagy-Sándor József, Leiningen-Westerburg, Pöltenberg és a többi kivégzett honvédtábornok portréját, s még egy bűnöző felakasztását is végignézte Szatmáron, hogy teljes naturális hitelességgel tudja felidézni történelmünk e gyászos mozzanatát.

A négy méter magas és nyolc méter széles kép két és fél évi megfeszített munka után, 1896 elejére készült el. A kiskunhalasi múzeumban látható festmény jelenlegi mérete valamivel kisebb, Thorma ugyanis - hogy tömörebbé, feszültebbé, összefogottabbá tegye a kompozíciót - utóbb két ízben is levágott a vászonból kétoldalt és felül.

Ferenc József országlása idején nem kis erkölcsi bátorságról tanúskodó mondanivalóját a festő teatralitástól mentes, nagyívű, átgondolt kompozícióba sűrítette. A kép előterében az első áldozat: Pöltenberg generális nyakára veti a hurkot a hóhér, a Damjanich körül csoportosuló többi tábornok komoran, méltóságteljesen várja sorsa beteljesülését. A kivégzéshez kirendelt papok arcán szomorúság, megdöbbenés tükröződik, az egyik lelkész zokogva emeli magasba a feszületet. A háttérben az osztrák hadsereg katonáinak falanxa látható.

A festményen minden formai elem tévedhetetlenül a helyén van. "A kép alaphangulatát a hideg színek adják. A domináló kékek, fehérek, feketék egyetlen meleg színfoltra, az ítéletet végrehajtó hóhér öltözetének pirosára felelnek. A kép téri mélysége, a tájékra nehezedő borús, hajnali ég a jelenetnek megrázóan tragikus hangulatot kölcsönöz" - írja róla M. Heil Olga.

A monumentális alkotást - amely "hangos tiltakozás volt a hivatalos történelemhamisítás ellen" (Aradi Nóra) - a millenniumi korszak vezető körei és kultúrpolitikusai érthetően nem vállalták magukénak... az Aradi vértanúk nem kaphatott helyet az ezredévi ünnepségek alkalmából rendezett képzőművészeti monstre-tárlaton.

Thorma ekkor külön helyiséget bérelt a festmény bemutatására. Réti István emlékei szerint a képnek rendkívül nagy volt az érzelmi hatása: bár keskeny és rozoga falépcsőn kellett felkapaszkodni, ezrek és ezrek tódultak az Orczy-ház egyik emeleti termébe, hogy lássák a grandiózus művet, egy kivételes képességű festő szenvedélyes patriotizmustól áthatott alkotását. Néhány hét múlva valamivel alkalmasabb helyiségben, a városligeti Vampetics-vendéglő nagytermében állították ki; a kép előtt itt is emberek tömege állott. Cikkek, tárcák, versek, ódák áradata dicsőítette a nagy alkotást és az ifjú művészt. Thorma neve országszerte ismertté vált.

Az Aradi vértanúkat persze elsősorban a progresszív, liberális értelmiség (Bródy Sándor, Thury Zoltán, Keszler József, Alexander Bernát) méltatta, de a konzervatív kritikusok (Beöthy Zsolt, Rákosi Jenő) sem tagadták meg elismerésüket, sőt Beöthy a Budapesti Szemlében, a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság folyóiratában tízoldalas tanulmányt szentelt a festménynek.

Az Aradi vértanúkat azonban az állam nem vette meg, sőt még ajándékként sem volt hajlandó elfogadni. A Szépművészeti Múzeum megnyitása (1906) után Thorma levélben közölte az új intézmény igazgatójával ajándékozási szándékát. Előbb udvarias kitérő választ kapott, újabb levele pedig megválaszolatlan maradt. Végül is a hivatalos szervek hajlandónak mutatkoztak a képet - letétként - elfogadni, s a szegedi múzeumban elhelyezni, ebbe viszont Thorma nem egyezett bele.

Az Aradi vértanúk kapcsán elszenvedett méltánytalanságokra Thorma a következő években és évtizedekben többször visszatért. Az Újság 1912. szeptember 12-i számában, a lap munkatársának adott nyilatkozatában ezt olvassuk: "Hogy még mind ez ideig nem találta meg ez a kép méltó helyét, bizonyos politikai összefüggést lehet ebben felfedezni, s ez gyakran elkeserített..." 1928. május 13-i levelében "a kép napfényre kerülését megakadályozó láthatatlan hatalmakra" tesz célzást. Arra volt kilátás, hogy a kép külföldi múzeum (esetleg magánszemély) tulajdonába kerüljön, azonban a mester kategorikusan elzárkózott e lehetőség elől... Lázár Béla művészeti írónak szóló egyik levelében (1902) ez áll: "A kép Magyarországon kívül, tehát idegen országban semmi áron sem eladó, szükség van erre ebben az országban; nem idegeneknek festettem." Végül is csak 1931-ben került sor arra, hogy - Petrovics Eleknek, a Szépművészeti Múzeum haladó szellemű, nagyérdemű főigazgatójának és Réti Istvánnak többször megismételt előterjesztésére - a magyar állam a festményt megvásárolja.

Az 1849. október 6-án kivégzett aradi mártírokról még két másik képet is szándékozott festeni a művész. Egyik sem valósult meg, s a vázlatok is elkallódtak. Réti István így írja le az egyik elképzelést: "...az ítélet végrehajtása után - a délelőtti nap fénypárájában - a nemzet apraja-nagyja, úr és paraszt, levett kalappal vonul el a magyar szabadság Golgotája előtt". A másik tervet Réti joggal nevezi "váteszi látomány"-nak. A goyai vízió (amelyet azonban talán Zichy Mihály művészete is inspirált) azt bizonyítja, hogy Thorma illúziótlanul szemlélte a dualista korszak uralkodó osztályát: "A hold rongyos felhők között bujkál. A bitófákon a vértanúk. A félig világos éjben a millennium mámoros magyarsága táncol, fekete díszmagyaros urak, lobogó gyászfátyolos hölgyek járják a csárdást, a kánkánt, a verbunkost, forogva eszükveszetten az akasztófák körül... A kép címe Millennium lett volna."

Az Aradi vértanúk befejezése időben egybeesett a nagybányai művésztelep megalapításával (1896). A kolónia megszületésében Thormának és Rétinek - a két régi nagybányainak - döntő része volt. Ők bírták rá mesterüket, Hollósyt, hogy müncheni iskoláját nyaranként Nagybányára vigye, ahol végül is művészképző iskola és állandó telep létesült.

Forrás: Dévényi Iván: Thorma János, Bp., Corvina Kiadó, 1977, 8-11. oldal




Igazi, lélekből fakadt történelmi festmény csak egy került az ezredévi ünnep idején a közönség elé, egy nagybányai fiatal festőnek, Thorma Jánosnak műve, szenvedélyes lélek kiáltása a pusztában: az Aradi vértanúk című. Aki ezt festette, nem számíthatott a kormány pártolására, hanem inkább ellenkezésére, nem várhatta, hogy művét megvegye valamely múzeum, mint ahogy akkoriban nem is vette meg senki. Hiszen akkor az uralkodó is, a kormány is, a politikusok nagy többsége is "fátyolt borított" 1849-re. A kuruc lelkű művész a maga részéről külön állást foglalt el. Ő nem volt hajlandó beletörődni a kompromisszumba, szenvedéllyel idézte vásznára az aradi tizenhárom kivégzésének képét, hogy fölébressze az emberekben a már-már szunnyadó vádat, a számonkérést, a nagy bűn fölött való ítélkezést. A kép természetesen nem kerülhetett a hivatalos kiállítás többi képei közé. Thorma kibérelte az ósdi Orczy-ház egyik termét benn a városban, s ott állította ki művét. Soha képkiállítás nem vonzott Budapesten annyi embert, mint ez a kiközösített kép. Most csak annyit jegyzünk meg róla, hogy ez volt a temérdek történeti tárgyú mű közt az egyetlen, amely művész lelkéből sarjadt, s több volt egy föladat megoldásánál: vallomás. Stílusára még visszatérünk.

. . .

Szenvedők - 1892 (Nagyítható kép) Ha Réti képeinek legtöbbjén a színskála meleg szürkéből szövődik bensőséges hangulatú együttessé: barátjának, Thorma Jánosnak az életből fölszedett motívumain (Kocsisok közt, 1901; Október elseje, 1903) a formák hangsúlya, a színek ereje a jellemző vonás. Pedig nem így kezdte. Rövid ideig a Főiskolán, utána Hollósynál tanult Münchenben. Itt érte a nagy meglepetés, a Glaspalast nemzetközi kiállításán 1888-ban szeme elé került Jules Bastien-Lepage néhány képe. Új módja a természet szemléletének, új módja a tolmácsolásnak. S amit nem látott müncheni festők képein: sok-sok levegő járja körül az alakokat, s egészen új harmóniába fogja a formákat, színeket. Plein-air festésnek mondták ezt a franciák. Thorma hamarosan Párizsba sietett, beiratkozott a Julian-iskolába, s a nyári szünidőben otthon megfestette első képét, amelyen bő szerep jut a levegőnek: a Szenvedők címűt. Erre Párizsban mention honorable-t kapott, Budapesten a múzeumba került.

De nem éppen ez az egyébként finomságokkal teljes kép az, amelyben Thorma művészi vágyai leginkább teljesültek, hanem egy másik, hatalmas méretű kompozíció, amelyen néhány éven át dolgozott: az Aradi vértanúk. Már rámutattunk arra, hogy minő lelki okok késztették e nagy mű megfestésére, amely olyan különleges helyet foglalt el a millenáris történelmi képek közt, 1896-ban, mikor először került a nyilvánosság elé. Most megtoldhatjuk ezeket a megjegyzéseinket azzal, hogy ebben az esetben maga a tárgy késztette a fiatal mestert arra, hogy az en-plein-air festés tanulságait érvényesítse. A szörnyű dráma borús októberi napon folyik, a levegő telítve van finom párával, amely enyhén befátyolozza a tájat, a katonaság carréját, a hős áldozatok alakját, az egész képet. Leheletnyivel tompítja a színeket, enyhíti a formák plasztikáját, elvesz minden élességet és érdességet. Szürke fátyla a reménytelenség hangulatába borítja a tragédiát. Ebben az esetben a festői előadásnak ez a módja fokozza a kompozíció hatását, és biztosítja a művész érzelmeinek átáradását a kép szemlélőibe. Azt, amiért ezt a művét festette.

A képet természetesen nem vásárolta meg senki: a múzeumoknak nem kellett lojalitási okokból, magánemberek nem tudtak volna mit kezdeni a hatalmas méretű képpel, hajbókoló közéleti nagyságok szinte ünneprontásnak tekintették egy ilyen tárgyú mű puszta megjelenését is. Hivatalos személyek közt mégis akadt egy, aki lelkes tanulmányt írt róla az Akadémia félhivatalos folyóiratába, a Budapesti Szemlébe: Beöthy Zsolt. A kép aztán évtizedeken át felgöngyölve hevert Thorma műhelyében, amit meglehetősen megsínylett. A fiatal, még csak 26 éves művésznek meg kellett elégednie a közönség általános lelkesedésével, ami természetesen nem is a művésznek, hanem a kép tárgyának szólt.

Forrás: Lyka Károly: Festészeti életünk a millenniumtól az első világháborúig, Corvina Kiadó, 1983, 15-16., 56-57. oldal




Részlet: a kép jobb oldala (Nagyítható kép) Az 1895-ös évben az Országos Magyar Képzőművészeti Társulaton keresztül hirdette meg a kormány a millenáris történelmi festménypályázatot. A közületi rendelésre, jelentős anyagi támogatással készült művek bemutatását az új Műcsarnokot fölavató ünnepi kiállítás súlypontjának tekintették. Thorma festménye, az Aradi vértanúk e nagyszabású tárlattal egyidőben került a közönség elé. Keletkezésének körülményei azonban eltértek a többi pályázati képtől, és bemutatása is rendhagyó módon történt. Thorma festménye ugyanis nem volt pályázati munka; szerzője sem előlegre, sem biztos megvásárlásra nem számíthatott. A mű pedig, mint erről még szó lesz, nem kerülhetett a műcsarnoki termekbe, hanem külön épületben helyezték el.

A nagy téma megfestésének ötletét egy sok évvel később kelt levélben maga Thorma mondja el. Története hitelességét a címzett, Réti István azzal erősíti meg, hogy a művésztelepről írott könyvébe lényegre fogottabban, de változatlanul beépíti. "Nem tudom, emlékezel-e reá - írta Rétinek Budapestre - mikor 1892-ben kiállítottam a Szenvedőket, a nagybányai vendéglő dísztermében, és estefelé együtt sétálgattunk a piacon. Éppen halottak napja volt. Arról beszélgettem veled, hogy szeretnék egy ehhez hasonló hangulatú, de nagyobb szabású képet festeni. Ezen törtem a fejemet, és járás közben, amint pont a Molnár-féle könyvkereskedés előtt haladtunk el, mint a villámlás ötlött az eszembe a Vértanúk képe. Közöltem rögtön veled, hogy ezt meg fogom, meg akarom csinálni. És a következő év szeptember havában már hozzá is fogtam."

Az Aradi vértanúk elkészültének története szinte minden részletében földeríthető.

Azon az őszön, 1893-ban már állott az a hatalmas faépítmény, mely előtt Thorma megkezdte a munkát. Családi házuk kertjében, a Felsőbányai utca 98. szám alatt szerkesztette és építtette azt a fadobozhoz hasonló alkotmányt, melybe az óriási vásznat beerősítette. Az ácsolatnak kétszárnyú kapuja volt, éjszakára be lehetett csukni. Kertjükből akkoriban még gyönyörű kilátás nyílott a nagybányai tájra, s vizenyős részén, mint ma is, haragoszöld színű, dús fű tenyészett. Így dolgozott a festő a szabadban, beállított modellekkel, megfestve legelőbb az előtér már őszi avar szőnyegét. Közben elkészült a nagy felülvilágításos műterem, mely bár padló nélküli és fűthetetlen volt, de elég tágas arra, hogy az eredetileg 4x8 méteres (!) vásznat feszítőrámára rögzítse. Ez a műterem a lakóház udvari bejárata előtt (az utcai kerítésnél) állott és alapjai még most is kivehetők. (A ház mai tulajdonosa Grigáné Balázs Júlia, B. Csizér Lilla nagybányai festőnő lánya, szülei elbeszéléséből mindkét műterem helyét pontosan azonosítani tudja.)

A múlt század pozitivizmusa és a naturalista festészet módszere került tökéletes harmóniába Thorma elgondolásában. Mit tudhatott a festő a közel fél évszázaddal azelőtti tragédiáról? A gyászünnepélyek beszédeinek néhány tárgyi adatán kívül nem sokat. Csak fogékony képzelete raktározhatta el tudatában a forradalom drámai epilógusának jelenetét. Elolvasott minden erre vonatkozó irodalmat. Ám azokban a helyszínt, a jelenetet hitelesen és pontosan rögzítő adatot keveset talált. Ő pedig úgy érezte, pontosan arra van szüksége, mert "a valóság néma látványa", ahogyan Réti írja, megrendítőbb minden színpadias vagy romantikus megjelenítésnél.

Thorma valamennyi méltatója Réti István leírásából idézi, hogyan fogott neki a festő a nagy feladathoz mért előkészületeknek, a dokumentációs munkának. Leutazott Aradra, idős emberekkel beszélgetett, fölkutatott minden számba jöhető adatközlőt és adatot. A Maros-parti városban a minoriták rendfőnöke, Csák Cirjék - egykori nagybányai tanára - volt az eligazodásában a legnagyobb segítségére. Fölkereste az egyetlen élő szemtanút, egy molnárt, aki ott volt a kivégzéseknél, elejétől végig látta a megrendítő eseményt. Ez az értékes tanú a helyszínen, az aradi vár sáncai között magyarázta el, mi hogyan történt, hol állott a bitófák gerendasora, hogyan álltak szabályszerű sorfalat a katonák, mikor és honnan érkeztek az elítéltek és a papok. Réti megjegyzi (Thorma elmesélése nyomán), hogy ennek a molnárnak, akit még soha senki nem hallgatott ki tüzetesen, éppen a festő faggatózása közben jutott eszébe egyik vagy másik pontos részlet a helyszínen. Valóságos topográfikus képe rajzolódott ki ilyenformán a vesztőhelynek és követhető sorrendje a történteknek.

Thorma kis jegyzetfüzetet vitt magával. Ennek egymással szembe lévő lapjaira egy-egy jelenetet, figurális részletet skiccelt föl, illetve a kivégzett főtiszt halálának körülményeit, az ismert tényeket írta le. Melléjük már a képben gondolkodva - a színekre vonatkozó megjegyzéseit tette meg. Ez a füzet sokáig Kolozsváron, dr. Culcer Alexandru főiskolai anatómiatanár tulajdonában volt. E tanulmány szerzője az 1970-es években még látta a jegyzetfüzetet, s lapjaiból kifényképezve a sajtóban is közölt belőlük. Culcer dr. halála után a füzetnek sajnálatosan nyoma veszett.

Thorma sokkal később még egyszer fölidézte tájékozódó terepszemléjét. Az Aradon megjelent Erdélyi Hírlapnak nyilatkozva, 1929 őszén mesélte el egykori élményeit. "Harminc év előtt sokat barangoltam Aradon. (...) Csavarogtam a vesztőhelyen, beleettem magam az ereklyemúzeumba, kutattam régi rajzok és metszetek után, mert akkor állítottam össze fejemben Az aradi vértanúk kivégzése tervét.(...) Szeretnék még egyszer elmenni Aradra... Talán el is megyek. "

Fadrusz vagy Munkácsy hozzáállását idézi, ahogyan a festő "átélni" kívánta a képi megjelenítésre váró borzalmas élményt. Ahhoz, hogy fogalma legyen egy akasztásról, engedélyt kért a szatmári törvényszéktől, hogy jelen lehessen egy elítélt épp akkori kivégzésénél. Sokáig kísértette a rettenetes látvány nem tudott szabadulni tőle. Ez az oka, mint Réti megjegyzi, hogy a képen kerülte a túlzottan naturális, grand guignolszerű momentumokat.

Thorma eredetileg a Vértanúknak két változatát tervezte megfesteni. Egy nappali és egy éjszakai jelenetre gondolt. Végül csak az előbbi készült el.

Mindezek után érthető, hogy a festő a helyszín rekonstruálásán túl, melyet a kép látószögének tengelyébe forgatott, külön-külön minden főbb szereplő valósághű megformálására vállalkozott. A halálraítéltek alakjai fölismerhetők, azonosíthatók.

. . .

A hatalmas műnek a Magyar Nemzeti Galéria grafikai gyűjteményében megmaradt tusvázlata, és egy olajvázlat, mely Boros Judit értelmezése szerint, érzékletesen mutatja, miként haladt Thorma a naturalista képkivágásoktól a feszesen megkomponált mű felé.

A festő két alkalommal is megkisebbítette a vásznat. Előbb a bitófák mögötti részt vágta le, ahol egy vezénylő osztrák tiszt lovagolt az előtér felé, majd 1931-ben az égboltból metszett le egy sávot, s a jobb oldali részt szűkítette. Így a végleges nagyság, a kompozíció egyidejű tömörítésével 350x640 cm maradt.

A kép meghurcoltatása, a millennium idején körülötte kavarodó botrány, jóllehet erre senki sem számított, rendkívüli szolgálatot tett a festőnek. Jobban fölhívta művére a közfigyelmet, mintha a tervezett helyen, a Műcsarnokban mutatták volna be. Így az aradi vértanúk történelmi tablója, Kossuth nagyszerű metaforájával, "a magyar Golgota" megidézése, eljuttatta üzenetét azokhoz, akikhez szólni kívánt.

Forrás: Murádin Jenő: Thorma János 1848-as képei - a "Talpra magyar!" és az "Aradi vértanúk" históriája, Kiskunhalas, Thorma János Múzeum, Halasi Múzeum Alapítvány, 1998, 16-21. oldal



Vissza a kezdőlapraVissza az oldal elejére