HATODIK SÍP ALAPÍTVÁNY
MANDÁTUM KIADÓ

Vesztett csaták után
Janicsárok
Egykori vitéz éneke
Kurucdal
Vesztett csaták után
Verbőc
Munkács
Hazatérés
Rigmusok
Mese
'76
Dallamtalanul

Szívem
Híg november...
Átok
Kijevi anziksz
Irpeny I.
Irpeny II.
Szívem
A tested
Falu ´86
Indián ének

Kötekedő
Farkasének
Kötekedő
Kolumbusz parancsra vár
Döglődő ló az útszéli gyepen
November 30.
Gyászinduló
Katonasírok
Vigyázó szemetek...
Barbárok
Kivonulás

Évszakok
Zöldár
Nyár
Ősz
Hajnalban keltünk...
Eső I.
Eső II.
Évszakok
Bor
Tél

Gyermekkor
Ceruzasorok
Éjszaka
Gyermekkor
Szégyeneim
Kiskorom rengetege...
Bújócska
Emlék
Hétfő
Afrika
Radnóti

Kopjád hegyét apád szívébe törted,
szablyád acélja vérétől pecsétes;

Csak a rokon vér az igazán édes!

Kocka perdül. Osztozz te is a prédán.
Szentelt aranyon, ékes papi kincsen;

Micsoda hit ez, miféle Isten?!

Gyaur föld te! Átkozott, édes!
Vérző testeden tapos a lábam...

Senki sem vár rám Anatóliában.

Egykori vitéz éneke

Bordáim közt tört vas;
Tatár nyíl vagy török kopja?
Réti féreg, csikasz, ordas,
Vonszol hét öl mély síromba.

Hajnal előtt hét vitézem
Hószín kakast áldoz;
Jó lovam már útra készen,
- Holdas homlokú táltos.

Hatszáz harang delet kongat;
Szökken a láng a lármafára.
Dob dubog, síp sikongat,
Fölindulunk Fehérvárra!

Kurucdal

Havas hegyekből kitörök,
Táltos paripám felröhög.
Bársony homloka csillagos.
Szagos füveken ha tapos,
Tárogató, harci síp,
Kecskeduda felvisít!

Patak váráig nyargalok.
Utánam ordas farkasok.
Ma este véres tort ülünk.
Dögkeselyű száll fölöttünk,
Nádi csikasz, réti vad,
Rejtekéből ha kicsap.

Vesztett csaták után

Se Majtény, se Világos!
Nincs is letenni fegyverem.
Hiába, hogy fölindulának
E labanc hadak ellenem.

Ki előtt térdepelnék,
S hová futhatnék, na mondd?!
Itthon vagyok már ezer éve,
S huszonhat éve bolond.

.....

Apáink csak nevet, gőgöt,
De hazát nem hagytak örökül.
Papjaink csak jótanácsot:
Tanulj tótul, törökül.

Verbőc

Nyár van, délidő.
A temető kapuja kitárva.
A sövény bokrait egy
közönyös kecske rágja.

Porlad az egyetlen sírkő,
az elhagyott törvénytábla.
Ez a nulla-kilométer
Innen indult az út
Amerikába.

Munkács

Bár haddal nem, de árulással
Latrok nemegyszer tiportak -
nem hajtok térdet a sorsnak.

Minden tettem a tagadásé!
Nem nyitok kaput Katalinnak,
S Úrnapján nem lövetek.

A várkapu lánca csikoroghat,
Borulhat térdre kapitányom,
Nem győz le alku, alázat.

S ha a töröksíp hangja néma,
S szertefoszlik a zászló rongya -
Csak nézz töretlen homlokomra!

Hazatérés

Hetedíziglen
Prédikátorok fia vagyok,
Magam is
Kitagadott.

Parazsat izzíts,
Fogót hevíts hát
                         vén inkvizítor!
Én
Itthon vagyok!

Rigmusok

Ez már így van, drága brátom,
Ha pofám van, hát pofázom.
Okom reá épp hogy számos:
Száz falu és három város.

Nem hűségből, nem is dacból,
Tűrök tűrtön a sok kukactól.
Csak nincs bennem elég alázat
Elhagyni tenyérnyi hazámat.

Mese

Fegyvertelen vagyok
És árva;
Koldus királyfi
Feketevárba.

Enyém ez ország
És a trón!
Lengek
                 tört zászlóként
A bitón.

'76

Mint ocsúdó hajótörött,
Állok magamra meredve,
Kötésig zöld iszapban,
A Pilis partjaira vetve.

Uram, én nem Jónás vagyok!
S bár gyarló szavakkal szóltam,
Bűnben és kéretlenül
Csak a Te szolgád voltam.

Más ez a Föld, s a Nép
Más próféták szavát issza.
S kit elűztek Ninivéből
Vágyik a Cet gyomrába vissza.

Dallamtalanul

                         D. J.-nek

A húr
        csak hangot ad,
                         nem zenét!
        Itt síp sikolt virradóra,
        S pergő dobszó mellett
        Húzzák testvérünk karóba.

Mulathat Graz és Prága!
        Utolsó váraink elestén
        Nem táncdalt penget
        Jó Lantos Sebestyén.

Indul sok urunk
                         hódolni Bécsbe!
        Nekünk Bécsújhely jut örökre,
        Hol egy ország hajtja
        Fejét a tönkre.

Híg november, dér-didergő erdők,
Két melled közt tort ülnek a felhők;

Hószín köd-klastrom, hamuszín zárda,
Hét sziklafal őriz hűs cellába zárva;

Poklot vallatónak bársony női test kell,
Ón kriptában vár rád Paracelsus mester;

Ölts szőrcsuhát, darócbaszőtt vértet,
Parázson-nőtt táltoscsikóm táncol ide érted.

Átok

Két szép szemed csak ragyogjon,
Égő sebbé lobosodjon.

Pokolerdő, Átok Völgye,
Lábad vigyen rejtett tőrbe.

Bársony bőröd felhasadjon,
Ordasfalka elragadjon.

Kijevi anziksz

Két napig sodort a város,
Csodáltuk
                   illő ámulattal...

Harmadnap indultam hozzád.

A glóriás költő
                   s tatár arcú lánya,
És M.,
            a buzgó kékharisnya,
- Boros, mámoros triptichon -
Még utánam szólt
                   a Hrescsatikon.

De hangjuk már nem ért el hozzám,
S szavad sem
                   a telefonban.

Lefoszlott rólam a város;
A zöld-sárga-kék
                   házak,
A lombjahulló gesztenyék,
S a járdák gránit vízesése.

Kronosz ablakain kilépve
Mentem az elárult időben.

A tárgyak testetlen túloldalán
Mozdult
           a főút
                   oszlopsora,
s mellém szegődött
                   a passzázs
szökött
            timpanonja.

Irpeny - I.

A főpályaudvartól
            még közel egy óra.
Az iparnegyedek
            betondzsungelén túl,
Az őszi erdők
                    ritkás
               léckerítései közt
A csönd rezervátuma.

Este
        átsuhan a bokrok közt
Marinka Csuraj árnya,
S a nagyteremben
                - a kályhához közel -
tévét néz
                a fázós Roxolána.

Irpeny - II.

Az éjjel megszállták a földet
Hószínű hatalmak;
A kihalt parkban botorkálva
A gondnok sánta lova baktat.

Hiába áldoznál Perunnak,
Földre szállna a füstje;
S hiába hajad bronzezüstje,
Búcsútlan indulok útnak.

Szívem

Felvert fajdkakas, vérehulló dámvad,
Riadt rókafi, ríni is fáradt.

Zrínyi-ölő vadkan, ki torkomba gázol,
Kézcsókos szolgám - porig alázol.

Vérző tenyér, csipketestű gyermek,
Halódó fény, szemreszálló felleg.

Zöld-lila bársony, elnyűtt kengyel,
Hullj le a porba, csendesedj el.

A tested

Görög amfora a tested
Boldog Phoeniciában.
Illó olajokkal telten
Vár rám
             Adonis templomában.

Ha megérintem,
Mélyéről kicsap a pára,
S lefoszlanak róla a díszek -
Az idő ornamentikája.

Küproszi borok mámora,
S ez a karcsú Aladdin-lámpa
Röpít az iszapvulkánokon túl
Az Ősóceánba.

Falu '86

Szépek a nők, szerelmesek,
Sárgácska szemfoguk csorba.
Lucskos köpenyben mennek
Hajnalban az ólba.

S már dudál a gyári busz.
Az idő,
                s az öröm kevés.
Fáradt testükben ott sajog
A félbemaradt ölelés.

Ebédtájt harsogva, gyorsan
Harapják a zsíros kenyeret,
És futnak a sarki butikba,
Meglepni a komisz gyereket.

Otthon párjuk már
Meredten néz a borba,
S lassan az ő arcukon is
Kiüt a rozsda.

Indián ének

Lám, ránktör a tél is,
Deres a hegyeknek orma.
A vadak mind
Lehúzódnak
                a Hold-kanyonba.

Fanyar bogyókon
S fagyott zuzmón élünk,
Míg a Bagoly-szoroson át
a Holtak Völgyébe érünk.

A csahos kutyák elmaradnak,
De számunkra sincs visszaút.
Megsértettük a Törvényt,
Az ősöket őrző tabut.

A Másik Világ
                kapuja kitárul,
Feltárja a túlsó tájat.
Elindul a folyó felé
Két büszke szarvasállat.

Kiátkoztak
Hamis papok,
Lakáj-kutyák,
Bércsahosok.

Inkább tartok
Farkasokkal,
Véres torkú
Torosokkal,

Mintsem magam
Láncra vessem,
Farkam illőn
Illegessem.

Kötekedő

                B. Gy. barátomnak

Vérünk szürke, mint a novemberi fények,
Ólomsugarai a hulla-lila égnek;
        ej, haj, vigalom,
        a szívemet eladom,
        húzd!

Bádog koszorú, pléh szalmavirág,
Mienk az űrbezárt világ;
        ej, haj, vigalom,
        hitemet is elhagyom,
        húzd!

Jégbefagyott lepke száll,
Hess el varjú, hess madár;
        ej, haj, vigalom,
        a szeretőm nem adom,
        húzd!

Kolumbusz parancsra vár

Az admiralitás?
a király?
a nő?
a sancta coronata?

A kozmonaulitás?
a föld?
az ég?
a víz?

a hajók?
- csak a kurvák tengerringatása -

Döglődő ló az útszéli gyepen

az üvegszemű pihéspotrohú halál
döngve szállt felette
rózsás húsába fúrt
szürcsölt
freccskelt boldogan
a roncsolt testen fáradt áram
futott keresztül
a rángó idegen túlnőtt fájdalom
messze volt már
mint fölöttem most az ég

November 30.

Az agonizáló szőlőtőkék közt
kigyúl a korhadt karók foszforeszkáló
                                gyertyalángja;
A halódó november bomló sejtjeiből
a köd hullaméreg párái szállnak.

Az undor
fura mosollyá szelídül a számon:
mint gyermekkorom lótrágyára gyűlt
                                káposztalepkéi,
fehér virágok pillognak
a sorközök útszélein meglapulva
s az est ölelésretárt testébe belesimulnak.

Gyászinduló

A gyászinduló,
felnyög az utcán a gyászinduló,
a gyászinduló!

Az ablakon,
lecsapódik súlyosan
az ablakon.

A gyászinduló,
mint pestis a gyászinduló,
a gyászinduló rátelepszik a tájra.

A fény,
a fény megbotlik benne,
a fény,
a fény kialszik -

S az est,
mint szívem,
Lassan rothadni kezd...

Katonasírok

Nem tudom,
ki honnan indult,
De a sejtjeikbe épült csodavilág
itt fénylik a bokrok levelén...

Csönd van.
Alkonyodik.
Tompa,
bronzszínű árnyak nehezednek a sírokra.
A levelekről a fény lepereg.

A lombok torkára forrt a szó,
amit ők már nem tudtak elmondani.
A kőbe merevült fák is
mintha
utolsó mozdulataikat próbálnák befejezni.

Csönd van.
Alkonyodik.
Tompa,
bronzszínű árnyak nehezednek a sírokra.
A levelekről a fény lepereg.
De a város felett ott lebeg
a lombok elnémíthatatlan hallgatása.

S míg ők rég
a fák nyúlánk ágaiban feszülnek,
befejezetlen mozdulataik
végigmenetelnek a tereken.

Nem tudom,
ki honnan indult.
De a sejtjeikbe épült csodavilág
itt fénylik a bokrok levelén...

Vigyázó szemetek...

Ti,
kik együtt tanultátok a harc törvényeit,
s a corpus jurist;

Ti,
még félig gyerekek,
akik
a 19. század elpihent csataterein hevertek,
a vér
kibuggyanó nevetésével szájatokon;

Ti,
kiknek mellén
gépfegyverek kopogták ki antik versek
ütemét;

Együtt éltek szívemben azokkal,
akik ma

piros szavazócédulaként
szívüket a szuronyok hideg vasára tűzik;

Azokkal,
akik
behívócédulák füstjével áldoznak;

Azokkal,
akik
dzsungelek összefonódó
    szövevényében menetelnek,
szívükben egy elfelejtett dallal;

Ti,
Párizs és Prága,
Ti adtok reményt,
Hogy sorsunk talán
Nem dermed vasbeton világba.

Barbárok

(Új hódítókra várva)

           I.

A vasfüggönyt centire eladtuk,
Az ország kapuit kitárta.
Lakója mind
                  főhajtva hallgat,
Új hódítókra várva.

Béke lesz itt,
                  s nemcsak parancsra!
Már nem kell a keleti bástya;
S nem kell a nép, a balga,
Mely sírját önmagának ásta.

Itt már nem épül katedrális,
Róma nem küld koronát.
Lejárt az ezeréves bérlet,
S visszaigénylik Pannóniát.

S ha jön új raj, másfajta nép,
Vize már nem, de földje lesz elég,
Hisz önként átadja helyét
E sorsverte töredék.

          II.

Nincs már mit adnunk adóba,
Nem kell az üres hodály,
Hisz így is övék a fél Fasor,
És övék Bartók, és övék Kodály.

Nem kell a magyar ipar sem!
Olcsóbb a gőgös Paris-ba.
A digitális nyereg,
S az albinó paripa.

Induljunk inkább végső rohamra,
Mutassuk meg, még vagyunk,
Félszemével
nem Dómot csodál majd
Jó Sütő hadnagyunk.

Előre hát az Óceánig!
Valahol Vizcayanál vár
Végső nyughelyünk,
A mór-magyar álomhatár.

          III.

Vagy menjünk vissza Napkeletre?!
Lassan úgyis besárgulunk -
Ujguriában szemlét tart felettünk
Vontszemű, bölcs Hadurunk.

Tál rizs, csésze tea,
Az embert ott is etetik.
(Csak itt már az első
Gyereket is büntetik!

Túlnépesedtek az Indiák,
És éheznek Szomáliában.
Bölcs bankárok döntik el,
Ki szüljön Pannóniában!)

Sokunkat hazánk elhagyott,
S vendégünk csak a Duna -
Miránk már vár a Tien-san,
A kihalt népek rezervátuma.

Kivonulás

                  K. Gy. Csabának

Nem,
         nem gyújtok gyertyát ablakomban,
Hiszen nincs is ablakom.
Idegen szobák fényében
Sejlik fel gyarló alakom.

Nem hívhatsz meg teára,
Szavakkal meg nem idézhetsz.
Nincs közöm lassan magamhoz,
S nincs e mazuri vitézhez!

Kísértés órája ez,
Számomra immár végtelen.
Egy csillag fakó fényében
Fű talán, dal nem terem.

Fellobognak a gyöngyös fenyveserdők!
A kiirtott tölgyek, csipkebokrok,
Szép ligeteink leomolnak a hegyekből.

Legyilkolt szarvasok tülekednek a habokban.
Agancsukon parázslik a csillagos égbolt,
Tizenkét szál gyertya, tizenkét gyertyacsonk.

Nyár

A nyár bővizű forrásaiból
hangtalan zúgással árad a fény;
- az út könnyű tócsái eleveznek.

Elindulnak a városszéli házak
az erdők hűvöse felé;
A tetők piros napraforgói kinyílnak;

A puli akácbokrok előrefutnak;
- dűlőutak porát lefetyelve
elhasalnak az árkok küszöbén.

Kíváncsi szomszédasszonyként
lábujjhegyre áll az ablak előtt
egy ottfelejtett kukoricaszár.

Ősz

Hej, napraforgó, hamis aranytallér,
Az ősz pénzcsonkító kalmár,
Sárgaréz szirmod lenyírja,
Hej, napraforgó, hamis aranytallér.

Hej, bányató, kopott harci paizsom,
Ezüst tükröd fátyolos tehénszem,
Kifreccsent vérem rajtad a békanyál,
Hej, bányató, kopott harci paizsom.

Hej, kiserdő, hazug rengetegem,
Itt futott a nyár, sebes kuruclegény,
Lombodon a vére elárul,
Hej, kiserdő, hazug rengetegem.

Hajnalban keltünk...

Hajnalban keltünk.
Az ég könnyű hártyáját
Felszúrta a fenyők tűlevele;
Bőrünk borzongott, ahogy ránkhullt
A csillagok kicsorduló fénye.

Eső I.

A moziplakátok utcanőin
elmázolódik a festék

a hirdetőoszlopok hazug mosolya is
elmosódik

Viszi a víz
a por fakó púderrétegét

Arcunk
önámító kis csalásait is
lemossa

Eső II.

Lassan
elmorzsolódnak a házak

A falvak
furcsa őshalak
elúsznak

Barna polip
imbolyog felém
egy elszabadult gesztenyefa

Évszakok

Tél

Befagyott a tó, a patak,
Iszapba bújtak a halak.
Jégbefagyott rák zörög,
Játszanak az ördögök.

Lustán bukik fel a nap,
A völgyben megül a pára.
A csíz füttyögve próbál
Rálelni konok dallamára.

Táncol a kiscsikó,
Nekirugtat a pornak.
A perzselt legelőn
Rőt tehenek toporognak.

Elhagyott csatatér
A letört tengeri tábla.
A hegyen hetyke legények
A fogyó fényt öntik a kádba.

Bor

Farkaséhünk égre csattog,
Harapjuk az ékes holdat;
Csikaszkedvünk nótát üvölt,
Vadkandühű, véres bordalt.

Tél

Fehér szárnyak suhogása,
Véres vigyorú angyalok;
Békét kötöttek ellenem
Hétegek s a farkasok.

A grafit hatszögű sejtjei
nekiiramodnak a papíron,
vándorló hangyaseregként
a sorok völgyeiben csörgedeznek.

Végigbizseregnek a lapokon,
mint a viszketés;

Csípésük ott ég
a szívemen.

Éjszaka

Perzselt szemhéjam
rongyos csipkefüggöny,
beleégett szemembe
a lámpafény.

Kirajzolódik bőrömön
a fáradtság egzotikus szigetvilága.

Felmetszett kagylóként
testem lüktetve meg-megrándul,
míg az éj homokpadján
elszunnyadok.

Gyermekkor

Naphosszat a rozzant palánkon ültem.

Néztem:
a járda kopott futószalagán,
                       két gond közt,
                       hogy siklanak tova
                       az emberek.

Felnéztek rám,
ahogy rájukköszöntem,
s szájukon a válasz
kivirágzott.

Gyermekkorom kerítésoszlopain ülve,
ezért a mosolyért énekelek.

Szégyeneim

Elfojtott sírásként
belemaródtak a sejtjeimbe;

Már várom:
egy utcasarkon befordulok,
kamaszkorom fáradt mosollyal
                   szembejön velem,
s mint kisöccsét,
kézenfogva elvezet.

A téglagyáron túl,
az agyagbányák partján leülünk,
s elnézzük:
a korcs nádtorzsák közt
hogy futkározik
egy vízipók.

Kiskorom rengetege...

Kiskorom rengetege
jólápolt park csak;
rettegett favágóim
nagyollós kertészek.

De itt szaladgálnak köröttem,
akiknek még
rengeteg;

S szívdobogva meglesik,
a bokrok közt hogy zörög
a félelem.

1967

Húszig számoltam lassan,
hogy
játszótársaim elrejtőzzenek.

Mire megfordultam,
álomvilágunk összeomlott.

Most romjai közt botladozva
emlékeidet keresem,
gyerekkor.

Emlék

Forgatod,
Mint homokot játszó kisgyerek:
Egyik kezéből másikba önti,
Míg ujjai közt lassan elpereg.

Néha visszanézel,
S míg óvatos kézzel
Az emlékek filmjét visszaforgatod,
Szorongva lesed,
A könyörtelen Vágó
Mit hagyott?

Hétfő

Ahogy a fénybe óvatlan kilépek,
Elüt egy nikkel-napsugár,
- Árnyéktestem a köveken szétloccsan.

Ijedt szívem a járdaszélre ül,
A sár alvadt vérfoltjait nézi,
Mint kiöntött tintát
A kisdiák.

Csavargó vágyam
Egy villanydróton fönnakad,
Mint széltépte papírsárkány,
Vagy mint a színes szalagok
Ünnep után.

Afrika

Nekem nem a tamtamdobok tompa dübörgése
                                              Afrika!

Pigmeusok mérgezett dárdái fúródtak belém,
Ólombányáidban raboskodtam,
S dolgoztam Délen.

Kimberley fölött a kutyák utolértek,
          golyót kaptam fejembe,
          merev vigyorral haraptam
          a dzsungel banánízű földjét,
          s a lopott gyémánt elgurult kezemből.

A sivatagban,
          mikor vizünk elfogyott,
          tevém és társaim vérét is megittam,
          szemgödreimből homok-könnyek peregtek,
          úgy nevettem,
          hisz mindet túléltem.

Voltam nílusvölgyi fellah és
moçambiquei halász,
míg téged így megszerettelek,
Afrika!

Radnóti

Állok az ablaknál, míg lassan befonja az utat
Szögesdrót hálójával a szürkület lomha pókja,
S rámborul, mint tereád az alvó barakk homálya,
                                                      az éj.

        Hogy lapulnak a terepszínű bokrok!
        A rózsbokrok lábhoz állított fegyverei
                                Tereád lesnek!

        Miért is menekülnél?!
        Nem kell a lét sem, ha élned csak rejtve
                                szabad?!

Nézd, az utcai lámpák pislákoló fénye
A csillagok fényébe fogódzva
                                őrzi az Utat,
Hiába verik az éjbogarak ismétlődő sorozatai.

Állok az ablaknál, míg lassan befonja az utat
Gyolcs-könnyű éjjel a szürkület lomha pókja,
S az alvó város sűrűvérű testén
Leng a május-estek könnyű bársonya.