Mesélik - csakhogy Alláh jobban tudja -, hogy elmúlt esztendőkben, réges-régi korban, messzetűnt időkben élt és uralkodott, mint senki dicsőbben, India és Kína szigetein egy Szasszán nemzetségéből[1] való király. Számát sem tudta hadainak, kísérőinek, szolgáinak. És volt két fia, az egyik már idősebb, a másik egészen fiatal. Derék lovas, vitéz harcos mindkettő, de különösen az idősebbik. Apja halála után ő gyakorolta a királyi hatalmat, ő kormányozta a birodalmat. Városainak és egész országának népe szerette. Neve Sahriár volt. Öccsét Sáh-Zemánnak hívták; ő a perzsiai Szamarkandban uralkodott. Mindegyikük a maga országában élt, ott vezette alattvalóit bölcsen és igazságosan, húsz éven át, vidám lélekkel és boldogan. Ez így ment addig, amíg egyszer az idősebbet elfogta a vágyódás öccse után, és megparancsolta vezírének,[2] utazzék el hozzá, és vele együtt térjen majd vissza. A vezír így szólt: "Hallom és engedelmeskedem."

Amikor Sahriár ezt látta, szinte eszét vesztette, és így szólt öccséhez, Sáh-Zemánhoz: "Gyere, menjünk világgá. Mit nekünk a királyság addig, amíg nem látjuk, hogy mások is jártak-e úgy, mint mi. Ha nem, jobb nekünk a halál, mint az élet." Sáh-Zemán mindenre igent mondott, mire egy titkos ajtón együtt elhagyták a kastélyt, és éjt nappá téve addig mentek, amíg el nem érkeztek egy fához, a sós tenger partján. A fa egy rét közepén állt, és mellette forrás csörgedezett; ittak a vizéből, és leültek pihenni. Mikor a nap már magasan volt, a tenger egyszerre háborogni kezdett, fekete füstoszlop szállt fel belőle, egészen az égig emelkedett, és egyre közeledett a rét felé. Rettegés szállta meg a két testvért. Félelmükben felmásztak a fára, és onnan, a magasból nézték: mi lesz most? Hát a füstoszlop egy dzsinn[3] volt, hatalmas termetű, lapos fejű, széles mellű óriás; fején egy ládát vitt. Kijött a partra, odament a fához, amelynek ágai közt a két király rejtőzött, leült alatta, kinyitotta a ládát, kivett belőle egy másik szekrényt; ezt is kinyitotta, és ebből egy gyönyörű leány lépett elő, szép, mint a nap, a habokból kelő. Olyan volt, mint - a költő szavai szerint:

Mikor a vezír leánya szavait hallotta, elmondta neki elejétől végig, ami vele és a királlyal történt. Erre a leány így szólt: "Alláhra kérlek, adj feleségül a királyhoz: vagy életben maradok, vagy áldozat leszek a muszlimok[5] lányaiért, és kimentem őket a király kezéből." - "Az istenért! - szólt apja. - Ne tedd kockára az életedet!" De a leány azt felelte: "Ennek meg kell történnie!" - "Nagyon félek - mondta az apja -, hogy te is úgy jársz, mint a szamár meg az ökör a gazdával." - "Ők hogy jártak, édesapám?" - kérdezte Sehrezád.

Tudd meg, édes leányom, hogy élt egyszer egy kereskedő; volt vagyona, marhája, felesége, gyereke, és Alláh - magasztaltassék az ő neve! - megáldotta azzal a képességgel, hogy az állatok és madarak nyelvét értette. Ez a kereskedő termékeny vidéken lakott, volt egy szamara meg egy ökre is.

A két állat együtt lakott az istállóban. Egy napon az ökör, amikor belépett az istállóba, látta, hogy az egész helyiséget felsöpörték, megöntözték. A szamár jászlában szitált árpa, megrostált szecska volt, a szamár pedig nyugodtan hevert; őt a gazda csak néha-néha nyergelte meg, ha valami dolga akadt, aztán megint visszavezette az istállóba. Egy nap a kereskedő hallotta, amint az ökör így szól a szamárhoz: "Jó étvágyat és jó emésztést! Én a fáradtságtól összeroskadok, te meg pihensz, s szitált árpát raknak eléd. Néhanapján felül rád a gazda, aztán visszahoz; én meg örökké csak szántok, és a malmot hajtom." A szamár pedig így felelt: "Ha ki akarnak vinni a szántóföldre, és nyakadba akarják tenni az igát, vesd magad a földre, és akárhogy is vernek, ne állj fel, vagy ha felkelsz, feküdj le megint. Hogyha aztán visszavezetnek az istállóba, és babhüvelyt tesznek eléd, ne egyél belőle, mintha beteg lennél. Ne egyél, ne igyál két vagy három napig. Így majd kipihened a sok fáradozást meg törődést."

A kereskedő az egész beszélgetést végighallgatta. Mikor pedig a béres az ökör elé tette a takarmányt, az csak keveset evett belőle. Reggel aztán a béres ki akarta hajtani az ökröt a szántóföldre, de betegen találta. Ekkor a kereskedő így szólt: "Fogd be a szamarat, és az ökör helyett vele szánts egész nap." Mikor este visszajött a szamár, az ökör megköszönte neki, hogy az ő jóvoltából kipihenhette fáradtságát. De a szamár nem felelt rá, mert rettentően bánta már a dolgot. Másnap a gazda megint kivezette a szamarat, és szántott vele estig, és a szamár feltört szüggyel, holtfáradtan jött vissza. Az ökör szánakozva nézte a szamarat, hálálkodott neki, és nem győzte dicsérni. De ez azt mondta magában: "Nyugodtan éltem, pihentem, és csak kotnyelességemmel okoztam vesztemet." Aztán így beszélt az ökörhöz: "Halld, amit mondok, én jóakarattal szólok neked: hallottam, amint a gazdánk azt mondta, hogy ha az ökör nem kel fel fektéből, odaadja a mészárosnak, vágja le, és csináljon bőréből natát. Nagyon féltelek téged, ezért figyelmeztetlek. Béke legyen veled." Mikor az ökör meghallotta a szamár beszédét, magában így szólt: "Holnap kimegyek velük." Aztán megette a szénáját az utolsó szálig, még a jászolt is kinyalta utána. A gazda hallotta beszélgetésüket, és másnap virradatkor a feleségével bement az istállóba. Leültek, aztán jött a béres, ki akarta vezetni az ökröt. Mikor az meglátta gazdáját, csapkodni kezdett farkával, gyanús hangokat hallatott, és akkorákat ugrott, mint a bakkecske. A kereskedő majd hanyatt dűlt nevettében. Megkérdezte a felesége: "Min nevetsz?" - "Valamit láttam és hallottam - felelte a kereskedő -, de nem mondhatom el, mert akkor meghalok." - "Meg kell mondanod - szólt az asszony -, hogy miért nevettél, még ha belehalsz is." - "Nem mondom meg, mert félek a haláltól" - vetette ellen a férfi. "Biztosan engem nevettél ki" - erősködött az asszony, és addig unszolta, nyaggatta férjét, amíg levette a lábáról. Az ember, akit az asszony beszéde egészen megzavart, szólította gyerekeit, elküldött a kádiért meg a tanúkért, hogy végrendelkezzék, és hogy elmondja feleségének a titkot, aztán meghaljon. Mert végtelenül szerette feleségét, aki néki unokahúga és gyermekeinek anyja volt, meg aztán ő maga már százhuszadik évét járta.

Így hát összehívta a családját és az egész szomszédságot, és elmesélte nekik: felesége azt kívánja tőle, hogy elmondja titkát, pedig ha ezt megteszi, meg kell halnia. Erre mindnyájan az asszonyhoz fordultak: "Alláh szerelmére, mondj le kívánságodról, hiszen különben a te férjed, gyerekeid apja meghal!" De az asszony konok maradt: "Nem állok el tőle, amíg el nem mondja, még ha meg is hal." Erre a többiek elhallgattak. A férj pedig felkelt, otthagyta őket, bement az istállóba, hogy elvégezze a szertartásos mosakodást, aztán visszamenjen, elmondja a titkot és meghaljon.

Volt azonban a kereskedőnek ötven tyúkja mellé egy kakasa, s volt egy kutyája. És hallotta, amint a kutya rászól a kakasra: "Ilyen jókedvű vagy, amikor a gazdánknak meg kell halnia?" - "Már miért kellene?" - kérdezte a kakas. Erre a kutya elmondta neki az egész históriát. "Alláhra - kiáltott erre a kakas -, kevés esze van a mi gazdánknak. Lám, nekem ötven feleségem van; ha tetszik, megörvendeztetem, ha tetszik, megharagítom őket. Neki egyetlenegy felesége van, és evvel az eggyel se tud boldogulni. Miért nem tör le egy szederfaágat, megy be az asszony szobájába, és veri vele addig, amíg vagy belehal, vagy megbánja a dolgot, és soha többé nem lesz kíváncsi?"

Amikor a kereskedő végighallgatta, amit a kakas a kutyának mondott, megjött az esze, és elhatározta, hogy elveri feleségét.

A kereskedő előbb levágott néhány szederfaágat, elrejtette a szobájába, aztán bement feleségéhez, és azt mondta neki: "Gyere át hozzám, ott mondom el a titkot, hogy az emberek ne lássák, amikor meghalok." Az asszony átment férje szobájába, a gazda bereteszelte kettejük mögött az ajtót, aztán nekiesett a feleségének, és addig verte, amíg az félig elalélt, és azt nem mondta: "Megbántam, amit tettem." Aztán az asszony megcsókolta férje kezét és lábát, mert valóban megbánta viselkedését. Erre kimentek a szobából, és mindnyájan igen elégedettek voltak, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Élt egyszer Bagdád városában egy teherhordó. Nőtlen volt, és amint egy nap a vásártéren állt kosarára támaszkodva, odajött hozzá egy hölgy; aranyhímzéses izárja^[6] mosszuli selyemből készült, és aranyzsinór szegélyezte. Amikor felemelte fátylát, hosszú szempillái alól elővillant éjsötét szeme, és kitárult a teherhordó elébe finom vonású szelíd képe. Édesen csengő hangon mondta: "Fogd a kosaradat, és gyere utánam!" A teherhordó alig akart hinni a nő szavainak: vette a kosarát és utána ment, amíg egy ház elé nem értek. A nő bekopogtatott, mire lejött egy keresztény ember, ennek egy dinárt adott, és kapott érte olajat és bort. Betette a kosarába, és odaszólt a teherhordónak: "Vidd és gyere utánam." A teherhordó felkiáltott: "Alláhra, ma jó napom van!" Felkapta a kosarat, és követte a nőt, aki most a gyümölcsárusnál állott meg, és tőle szíriai almát, török birsalmát, ománi őszibarackot, aleppói jázmint, damaszkuszi vízililiomot, nílusi uborkát, egyiptomi citromot, szultánnarancsot, illatos mirtust, hennaágat, anemonét és ibolyát vásárolt, mindezt betette a teherhordó kosarába, és azt mondta neki: "Vidd!" A teherhordó meg cipelte a kosarát a nő után, amíg a mészároshoz nem értek. Azt mondta a nő a mészárosnak: "Vágj le tíz font húst." A mészáros levágta, ő pedig becsavarta banánlevélbe, betette a kosárba, és így szólt: "Teherhordó, vidd!" Az vitte, ment a nő után, amíg egy zöldséges bódéjához nem értek, ott is összevásárolt mindenfélét, aztán megint odaszólt a teherhordónak: "Hozd utánam." Az vitte a kosarat utána, amíg az édességes bolthoz nem értek. Itt vett a nő egy tálca cukorkát és mósuszillatú, töltött süteményt, citromos kalácsot, kádi-kenyeret, és betette a kosárba. A teherhordó megszólalt: "Ha ezt előbb megmondod, öszvért hoztam volna, hogy ezt a sok holmit elvigyük." A nő mosolygott, ráütött a teherhordó vállára, és azt mondta: "Csak szedd a lábadat, és ne sokat beszélj; jutalomban, ha Alláh akarja, nem lesz hiány." Aztán megállt az illatszerárusnál, és vett tőle tízféle illatszert, rózsavizet, narancsvirágvizet és egyebeket, aztán cukrot, mósusszal illatosított rózsavíz-permetezőt, füstölő gyantát, ámbrát, végül pedig alexandriai gyertyát, mind betette a kosárba, és így szólt: "Vedd fel a kosarat, és gyere utánam." A teherhordó ment a nő után, amíg el nem értek egy magas oszlopokon nyugvó szép házhoz; előtte tágas kert; széles ébenfa kapuja színarany-veretes volt. A nő megállt a kapunál, félrevonta fátyolát, gyengéden kopogtatott, mire a kapu két szárnya kitárult. A teherhordó nézte, ki nyit kaput, és meglátott egy szépséggel teli, szépen ívelt keblű, karcsú leányt, növése deli. Homloka fényes, mint a felkelő telihold, gazella-szeme fölött szemöldöke, mint a holdsarló ramadánkor, olyan volt. Gyenge virágszirom volt az orcája, Salamon piros pecsétje apró szája. Keble halma, mint két gránátalma meredt előre; ruhája alól selymesen villant ki bőre.

A teherhordónak csaknem eszét vette a látvány, csaknem leejtette a kosarat és felkiáltott: "Soha életemben nem volt ilyen áldott napom, mint ez!" Erre a kapusleány így szólt a bevásárló leányhoz és a teherhordóhoz: "Légy üdvöz!" Bementek, amíg csak egy szép színekben pompázó faragványokkal, szökőkúttal, mindenféle padokkal, függönyös fülkékkel díszített tágas terembe nem jutottak. A terem végében nagy szemű gyöngyökkel és ékkövekkel kirakott kerevet állt, fölötte vörös selyem szúnyogháló, a kereveten egy leány feküdt, szeméből áradt a varázssugár, termete, mint cédrus, sudár; arca égi fényben ragyog, megszégyenítve a napot; lénye tündöklik, mint a legszebb bolygó tüze; azt mondod reá: ím, Arábiának fejedelmi szüze. Illik rá a költő szava:

A harmadik leány felkelt, lassú, himbáló léptekkel a terem közepére ment a másik kettőhöz, és azt mondta nekik: "Mit álltok itt? Vegyétek le a terhet annak a szegény teherhordónak fejéről!" És az egyik leány elölről, a másik hátulról leemelte a kosarat, a harmadik segítségével. Aztán kiszedték, ami benne volt, mindent elraktak a helyére, a teherhordónak két aranydinárt adtak, és azt mondták neki: "Teherhordó, most mehetsz." De az csak bámulta a leányokat, ilyen csodálatos szépséggel, gyönyörű megjelenéssel soha még nem találkozott. Férfit sehol nem látott, pedig ott volt a sok ital, gyümölcs, illatos virág és más egyéb. A teherhordó mozdulni se tudott a nagy csodálkozástól. Az egyik leány rászólt: "Miért nem mész már? Keveset kaptál?" Ezzel nővéréhez fordult: "Adj neki még egy dinárt." A teherhordó így szólt: "Alláhra, úrnőm, nekem nem jár több, mint két féldirhem;^[8] nem kevesellem én, amit kaptam, de eszemet és szívemet a ti helyzetetek foglalkoztatja. Egyedül vagytok, nincs férfi a háznál, nincs, aki szórakoztasson. Hiszen tudjátok, hogy a minaret négy alapon emelkedik; hiányzik itt is a negyedik, és nem teljes a nő öröme férfi nélkül, mint a költő mondja:

De ti csak hárman vagytok, és kellene mellétek egy okos, értelmes, ügyes ember, aki tud titkot tartani." Azt felelték a nők: "Mi lányok vagyunk, és nem merjük a titkunkat másra bízni, olyanra, aki nem őrizné meg, mert olvastuk egy könyvben, mit mondott olyan kitűnően Abu Nuvász:^[9]

Mikor ezt a teherhordó meghallotta, így szólt: "Életetekre, én értelmes és megbízható ember vagyok, sok könyvet olvastam, tanulmányoztam a történelmet; kimondom, ami jó, és elhallgatom, ami rossz. Úgy teszek, ahogy a költő mondja:

Amikor a lányok meghallották e szókat, a megszívlelni valókat, ezt mondták neki: "Tudd meg, hogy tekintélyes összegeket költöttünk erre a házra; van nálad annyi, hogy valamit megtéríts belőle? Mert ha éppen kedved van hozzá, csak így maradhatsz itt, lehetsz asztalnál, bornál vendégünk, és gyönyörködhetsz csinos, piros arcunkban." A ház úrnője hozzátette: "Barátságnak pénz nélkül egy gabonaszemnyi súlya sincs." A kapu őrzője meg ezt mondta: "Ha üres kézzel jöttél, állj üres kézzel odébb." De az a leány, aki a bevásárlást végezte, így szólt: "Testvéreim, tartsuk itt. Alláhra, épp eleget fáradozott ma miattunk; másnak nem lett volna velünk annyi türelme; az ő részét majd én magamra vállalom." A teherhordó erre azt mondta: "Alláhra, még ma nem kerestem egyéb pénzt, mint amit tőletek kaptam." - "Csak ülj le nyugodtan" - mondták neki. A ház asszonya pedig felkelt, megszorította övszíját, elment a palackokat rendezni, a bort deríteni, aztán a szökőkút mellett megterítette az asztalt, behozott mindent, ami kellett. Asztalra tette a bort is, és a leányok leültek, közéjük ült a teherhordó is, aki azt hitte, álmodik. Ekkor a háziasszony hozott egy kancsó bort, töltött egy pohárral, kiitta, aztán egy másodikkal, meg harmadikkal, és megkínálta nővéreit. Most megint töltött, és a teherhordónak nyújtotta oda, ezzel a verssel:

A kancsó körbejárt, a teherhordó meg mulatott velük, ölelkezett, csókolózott, élvezte a jó illatokat, az egyik beszélgetett vele, a másik csipkedte, a harmadik illatos virágokkal ütögette. Mikor aztán a bor játszadozni kezdett józan eszükkel, és átvette a hatalmat, a kapuőrző leány felkelt, meztelenre vetkőzött, belevetette magát a medencébe, és hancúrozott a vízben; vizet vett a szájába, és lefröcskölte a teherhordót, aztán megmosta tagjait, keblét, combjait kívülről-belülről, kijött a vízből, és beleugrott a teherhordó ölébe. Majd felkelt a második is, levetette ruháját, beugrott a medencébe, úgy tett, mint az első, aztán kijött, és a teherhordó ölébe vetette magát, aztán a harmadik is; mikor kijött, felöltözködött és úgy ült a teherhordó ölébe. Egy kis idő múlva a teherhordó kelt fel, beugrott a medencébe, úszott a vízben, megmosakodott, mint azok, majd kiszállt a vízből, bevetette magát az egyik úrnő ölébe, karját a másikéban, lábát a harmadikéban pihentette. Aztán visszatértek a borozáshoz, és addig ittak, amíg beállt az éjszaka. A nők így szóltak a teherhordóhoz: "Most indulj; a hátad közepét akarjuk látni." De a teherhordó így felelt: "A lelkemtől elszakadni könnyebb volna nékem, mint innen megválni; engedjétek hát meg, hogy ezt az éjszakát hozzáfűzzem a nappalhoz, akkor aztán mindegyikünk lásson a dolga után." Az a leány, aki a bevásárlást végezte, így szólt: "Lelkemre, engedjük, hogy itt maradjon éjszakára; legalább nevetünk rajta, olyan mulatságos kópé." Erre hát azt mondták neki. "Itt maradhatsz éjszakára két feltétellel: hogy engedelmeskedsz parancsainknak, és amit látsz, arról és annak okáról nem kérdezősködöl." - "Engedelmeskedem" - szólt a teherhordó. "Akkor gyere és olvasd el, mi van arra az ajtóra írva." Felkelt, odament az ajtóhoz, és ezt az írást látta, arany festékkel: Ne beszélj olyanról, amihez nincs közöd, ha nem akarsz olyat hallani, amiben nem lesz örömöd. A teherhordó azt felelte: "Ti legyetek majd tanúim, hogy nem szólok semmi olyanról, amihez nincs közöm."

A háziasszony most felkelt, ennivalót készített számukra, meggyújtották a gyertyákat, és aloé-fával füstölték a szobát. Aztán leültek enni-inni.

Egyszerre kintről kopogtatás hallatszott, de ők nem hagyták abba, amit megkezdték. Csak az egyik leány kelt fel, kiment kaput nyitni. Mikor visszajött, ezt mondta: "Ma éjjel mulatságunk teljes: három idegen van a kapuban, mindegyiknek nyírott az álla, és mindegyiknek hiányzik a bal szeme: milyen csodálatos véletlen. Messziről jöttek, Rum földjéről, mindhárom nevetséges figura, ha beengedjük őket, jól fogunk mulatni rajtuk." Addig unszolta nővéreit, amíg ráhagyták, csak hadd jöjjenek, de azzal a feltétellel, hogy nem beszélnek olyanról, ami nem tartozik rájuk, nehogy olyat halljanak, amit nem köszönnek meg. A leány megörült ennek, kiment és visszajött három félszemű, nyírott állú, gyér bajuszú koldussal. Köszöntek és rögtön hátrahúzódtak, de a leányok felkeltek, odamentek hozzájuk, és hellyel kínálták őket. Amikor a koldusok meglátták a részeg teherhordót, azt hitték, hogy olyan magukfajta, és azt mondták: "Ez is koldus, majd szórakoztatni fog minket." A teherhordó ennek hallatára felkelt, szemei forogtak, és rájuk szólt: "Maradjatok veszteg, és ne legyen semmi fölösleges beszéd. Nem olvastátok, mi van az ajtóra írva?" A leányok nevettek, és azt mondták egymásnak: "Ezek a koldusok a teherhordóval együtt majd jól megnevettetnek." Finom falatokat tettek a koldusok elé, ettek-ittak mindnyájan, a kaput őrző leány töltögetett nekik. Mikor már körbejárt a pohár, a teherhordó így szólt a koldusokhoz: "Van valami mesétek vagy mulatságos históriátok kéznél, hogy elszórakoztassatok?" A koldusoknak már befutott a bor, és hangszereket kértek. A kapuőrző leány hozott egy mosszuli tamburint, iraki lantot és perzsa hárfát, a koldusok felkeltek, egyik a tamburint, a másik a lantot, a harmadik a hárfát vette kezébe és rázendítettek; a lányok hangos énekléssel kísérték.

Egyszerre csak megint kopogtattak, és a kapusleány kiment megnézni, kik a jövevények.

Ennek a kopogtatásnak pedig a következő története volt:

Harún ar-Rasíd^[10] kalifa azon az éjjelen lement a városba, hogy lássa és hallja, mi történik odalenn. Vele volt vezírje, Dzsafár^[11] és bosszújának kardja. Maszrur.^[12] Szokása szerint kereskedőnek öltözött azon az éjjelen is, és amint a várost bejárta, kísérőivel elment a leányok háza előtt, meghallotta a zene hangjait, és így szólt Dzsafárhoz: "Szeretnék ide bemenni, hogy lássam, kik muzsikálnak odabenn." - "Ez valami részeg társaság - felelte Dzsafár -, félek, hogy nem jól járunk velük." De a kalifa azt mondta: "Mindenképp be akarok menni, és te eszelj ki valami cselfogást, hogyan juthatnánk be hozzájuk." - "Hallom és engedelmeskedem" - szólt erre Dzsafár, a kapuhoz ment és bekopogott. Mikor a kapuslány odajött kaput nyitni, így szólt hozzá: "Úrnőm, mi kereskedők vagyunk, Tabarijéből^[13] jöttünk, tíz napja vagyunk Bagdádban árukkal. Egy kalmár-khánban szálltunk meg, de ma estére egy kereskedő meghívott magához, megvendégelt, ettünk és ittunk jó ideig, míg végre engedélyt kaptunk tőle a távozásra. Az éj sötétjében eltévesztettük utunkat a khánba, a szállásunkra, hisz idegenek vagyunk. Most bízunk irgalmatokban, hogy megengeditek, hogy nálatok töltsük ezt az éjszakát: Alláh megfizet érte."

A kapusleány végignézett rajtuk, látta, hogy tisztességes kereskedő külsejük van, bement, megtárgyalta a dolgot társnőivel, akik azt mondták: "Bocsásd be őket." A leány visszament, kinyitotta a kaput, a három férfi megkérdezte: "Bejöhetünk, engedelmeddel?" - "Jöjjetek" - felelte a leány. A kalifa belépett a házba Dzsafárral és Maszrurral. Mikor a lányok meglátták az új jövevényeket, felkeltek, mindennel megkínálták őket, és így szóltak: "Szívesen látott vendégeink vagytok, de egy feltétellel: ne beszéljetek olyasmiről, amihez nincs közötök, hogy ne kelljen olyat hallanotok, amiben nem lesz örömötök." Azt felelték: "Rendben van" - és leültek a bor mellé, a társasághoz. A kalifa ránézett a három koldusra, és észrevette, hogy mindegyik vak a bal szemére, ami nagyon meglepte. Aztán a leányokra nézett, és ámult-bámult szépségükön és bájosságukon. A társaság meg tovább iddogált, beszélgetett, a kalifát is megkínálták borral, de ő azt mondta, hogy ő hádzsi,^[14] és külön ült a társaságtól. A kapusleány most hímzett abroszt terített elébe, porcelán korsót hozott, fűzfavirág főzetet öntött, egy darab jeget tett belé, aztán megédesítette cukorral. A kalifa megköszönte, és azt mondta magában: "Holnap meg kell jutalmaznom jó cselekedetéért."

A társaság folytatta a mulatozást, és amikor a bor átvette a hatalmat, a ház úrnője felkelt, mindenkit még ellátott, aztán kézen fogta a gazdaság gondozóját, és így szólt: "Édes testvérem, kelj fel, hogy teljesítsük kötelességünket." - "Jövök" - felelte. Ekkor a kapuőrző leány is felkelt, a koldusokat félreállította az ajtó mögé, velük szemben, miután mindent elrakott a szoba közepéről. Aztán a leányok a teherhordóhoz fordultak ezekkel a szavakkal: "Milyen gyatra a te barátságod! Hisz nem vagy idegen, te is a házhoz tartozol." A teherhordó felkelt, megszorította a szíját és kérdezte: "Mit parancsoltok?" Azt felelték neki: "Maradj ott, ahol vagy." Aztán a háziasszony azt mondta: "Segíts nekem." És a teherhordó látta, hogy két fekete nősténykutyát vezet láncon. Átvette tőle a láncot, és a terem közepére vezette a kutyákat. Ekkor a ház úrnője felkelt, feltűrte ujját a csuklója felett, korbácsot vett elő, és odaszólt a teherhordónak: "Vezesd ide az egyiket." A teherhordó odavonszolta a láncon az egyik kutyát. A kutya vonított, és fejével intett a leány felé, de ő nekiesett a korbáccsal, és akárhogyan üvöltött a kutya, addig verte, míg belefáradt a keze, aztán eldobta a korbácsot. Keblére szorította a kutyát, letörölgette a könnyeit, megcsókolta a fejét, és azt mondta a teherhordónak: "Hozd ide a másikat." A hordár odavitte a másikat, és ezzel ugyanúgy bánt el a leány. Ennek láttára a kalifa szíve megtelt szánalommal, keble összeszorult, és odaszólt Dzsafárnak, kérdezze meg, mi ez; de ő intett neki: "Hallgass!"

A háziasszony most a kapu őrzőjéhez fordult, és azt mondta: "Kelj fel, és végezd a kötelességedet." - "Jövök" - felelte ez, mire a ház úrnője helyet foglalt egy arany- és ezüstberakású márványfekhelyen, és odaszólt a másik kettőhöz: "Mutassátok meg, mit tudtok."

A kapu őrzője melléje ült a díványra, a másik pedig előhozott az egyik mellékszobából egy zöld rojtos selyemzsákot, odaállt a ház úrnője elé, kirázott a zsákból egy lantot, felhangolta húrjait, és a következő verset énekelte:

Mikor a kapu őrzője meghallotta ezt a dalt, felkiáltott: "Alláh legyen kegyes hozzád" - ezzel megtépte ruháját, és aléltan zuhant a földre. Keble szabaddá lett, és a kalifa megdöbbenve látta, hogy tele van pálmavessző-csapások és korbácsütések nyomaival. A gazdaságot ellátó leány felkelt, vizet fröcskölt arcába, másik ruhát hozott neki és felöltöztette. A kalifa odaszólt Dzsafárnak: "Nem látod azt a nőt, és hogy micsoda korbácsnyomok vannak rajta? Én már nem hallgathatok tovább, és nem lesz nyugtom, amíg nem tudom meg az igazat ezeknek a leányoknak és a két nősténykutyának történetéről." De Dzsafár így felelt: "Ó, urunk, ők azt a feltételt szabták, hogy nem beszélünk olyasmit, amihez nincs közünk, nehogy olyat halljunk, amiben nem lesz köszönet." - Ekkor a háziasszony felkelt, vette a lantot, kebléhez támasztotta, ujja hegyével elkezdte pengetni a húrokat, és rákezdett erre a dalra:

Mikor a másik leány ezt a verset meghallotta, felsikoltott és azt mondta: "Alláh legyen kegyes hozzád." Aztán aléltan a földre zuhant. A háziasszony felkelt, vizet permetezett az ájultnak arcára, amíg csak fel nem ocsúdott. Ekkor a háziasszony így szólt nővéréhez: "Énekelj és segíts a kötelességem teljesítésében; már nem maradt több hátra, mint ez a dal." És a leány meghangolta a lantot és énekelt:

A harmadik leány ennek a dalnak hallatára felsikoltott, megszaggatta ruháját, és ájultan zuhant a földre. Csupasz teste előtárult, és azon is pálmavessző nyomai látszottak, mint nővérének a testén. Az egyik koldus így szólt: "Bár soha ebbe a házba ne léptünk volna! Inkább háltunk volna a dögtemetőben: itt olyan éjszakánk van, hogy a szívünk majd beléhasad!" A kalifa feléjük fordult és megkérdezte: "Miért mondjátok ezt?" - "Mert felkavarták lelkünket ezek a dolgok itt" - felelték. "Hát - kérdezte tovább - ti nem a házhoz tartoztok?" - "Nem - válaszolták -, mi azt hisszük, hogy a ház csak a melletted ülő férfié lehet." A teherhordó erre így szólt: "Alláhra, én ezt a helyet nem láttam soha ezelőtt, és bár én is inkább a dögtemetőben töltöttem volna az éjszakát, mint itt." Ekkor ezt mondták egymásnak: "Mi heten vagyunk férfiak, ők meg csak hárman vannak nők, nincs mellettük senki. Kérdezzük meg, mi ez itt velük, és ha nem felelnek önként, majd kényszerítjük őket." Mindnyájan megegyeztek ebben, kivéve Dzsafárt. Ő azt mondta: "Ez nem helyes elhatározás; hagyjátok őket békében. Vendégeik vagyunk, és tiszteletben kell tartanunk a feltételeiket. Különben is, az éjszakának nemsokára vége, és akkor mindegyikünk megy a maga útjára." Aztán intett a kalifának, és ezt mondta: "Reggelig már csak egy óra van hátra, holnap a színed elé idézzük, és kikérdezzük őket mindenről." De a kalifa nem engedett. Azt mondta: "Nincs türelmem oly soká várni, hogy megtudjam a történetüket." Így járt köztük a szó mindig hevesebben, végre felmerült a kérdés: melyikük szóljon a leányoknak. Valaki azt javasolta: a teherhordó.

Végül az egyik leány megkérdezte: "Miről vitáztok olyan hangosan?" A teherhordó most előállt, és így szólt: "Úrnőm, ez a társaság nagyon kívánja, hogy elmondd, mi van azzal a két kutyával, miért verted olyan kegyetlenül, és aztán miért sírtál és csókoltad össze őket, és mondjad el, miért van nővéred testén pálmavessző verésének a nyoma. Ezt akarjuk tudni, és béke legyen veletek." Ekkor a ház úrnője a társasághoz fordulva megkérdezte: "Igaz az, amit a teherhordó állít?" - "Igen" - felelték a vendégek, kivéve Dzsafárt, aki nem szólt semmit. Mikor a leány a választ meghallotta, így szólt: "Alláhra, ó, vendégeink, nagyon megbántottatok bennünket. Mi jó előre megmondtuk nektek feltételünket, hogy aki olyasmit beszél, amihez nincs köze, olyat hall, amiben nem lesz öröme. Nem elég nektek, hogy befogadtunk házunkba és megvendégeltünk? De ti nem is vagytok hibásak; bűnös az, aki benneteket bebocsátott." Ezzel csuklója fölé tűrte ruhája ujját, hármat dobbantott lábával, és ezt kiáltotta: "Ide gyorsan!" Egyszerre kinyílt egy szobának ajtaja, azon berontott hét fekete rabszolga, kivont karddal.

Az úrnő megparancsolta nekik: "Kössétek hátra a kezüket ezeknek, akik túlságosan sokat találtak beszélni; kötözzétek őket egymáshoz." A rabszolgák úgy tettek, ahogyan a parancs szólt, és azt mondták: "Nemes úrnőnk, engedd meg, hogy lecsapjuk fejüket." Az úrnő így felelt: "Adjatok nekik egy kis haladékot, hogy mielőtt levágjátok fejüket, megkérdezzem őket, kicsodák, micsodák."

A teherhordó most megszólalt: "Alláhra, ó, úrnőm, ne öless meg engem mások bűne miatt; mind hibáztak és vétkeztek, csak én nem. Alláhra, ez az éjszaka milyen szépen telt volna el, ha a sors megkímél bennünket ezektől a koldusoktól, akik még egy népes várost is pusztává tudnának változtatni." Aztán ezt a verset idézte:

A leány ezek hallatára mérgében is elnevette magát. Aztán odament a társasághoz, és így szólt hozzájuk: "Mondjátok el, kik-mik vagytok, mert csak egy órátok van hátra. Ha nem volnátok előkelő nagyurak és tekintélyes emberek, hamarabb megkapnátok a jutalmatokat." A kalifa ekkor odaszólt Dzsafárnak: "Jaj nekünk, Dzsafár! Mondd el, kik vagyunk, hisz még megölnek!" Dzsafár ezt felelte: "Ezt meg is érdemelnénk." - "A tréfálkozásnak nincs helye válságos percekben - szólt a kalifa -, mindennek megvan a maga ideje." Az úrnő odalépett a koldusokhoz, és megkérdezte őket: "Testvérek vagytok?" - "Nem - felelték -, Alláhra, mi vándorok vagyunk." Akkor egyiküktől azt kérdezte: "Félszeműnek születtél?" - "Alláhra, nem - volt a válasz -, fél szememet egy csodálatos esemény alkalmával veszítettem el. Olyan történet ez, hogy ha tűvel karcolnák az ember szeme fehérjébe, örökké intő például szolgálna annak, aki okulni szeret." A leány a másodikat és harmadikat is megkérdezte. Mindkettő úgy felelt, mint az első, és még hozzátették: "Mindegyikünk más városból való, történetünk csodás, sorsunk rendkívüli." A leány így szólt hozzájuk: "Mindegyiktek mondja el a történetét, mesélje el, miképp került a házunkba. Akkor aztán simítsa végig a fejét, és menjen útjára."

Elsőnek azonban a teherhordó lépett elő. Azt mondta: "Úrnőm, én teherhordó vagyok; a gazdaságotok vezetője hozott ide, és hogy mi történt velem azóta, azt tudjátok. Ez az én történetem, és béke veletek." - "No, simítsd végig a fejedet, és állj odébb" - szólt a ház úrnője. "Alláhra - felelte ez -, nem megyek el, amíg nem hallottam társaimnak történetét." Ekkor előlépett az első koldus, és így szólt:

Tudd meg, ó, úrnőm, hogy miért van megnyírva állam, és miért hiányzik a fél szemem. Apám király volt, öccse pedig egy másik városban uralkodott. A sors úgy akarta, hogy anyám engem azon a napon szült, amelyen nagybátyámnak a fia született. Sok év és nap telt el, és mi felnőttünk. Rendszeresen meglátogattam a nagybátyámat, és ilyenkor néhány hónapig nála maradtam. Unokatestvérem nagy vendégszeretettel fogadott, juhot vágatott le a kedvemért, bort derített, és mi leültünk enni-inni.

Egyszer, mikor a bor már erőt vett rajtunk, unokatestvérem így szólt: "Nagybátyám fia! Fontos dologban van hozzád kérésem, szeretném, ha nem utasítanál vissza." Én azt feleltem: "Szívesen és készséggel szolgálok." Ő megesketett a legszentebb esküvésekkel, aztán rögtön felkelt, egy kis időre odamaradt, majd visszajött, és vele egy díszesen felékesített, gazdagon illatosított nő, pompázatos ruhában.

Unokatestvérem hozzám fordult - a nő mögötte állt -, és azt mondta: "Fogd kézen ezt a nőt, menj előre vele erre meg erre a temetőhelyre" - és leírta nekem a helyet, hogy jól megérthettem, aztán hozzátette: "Menj és ott várj rám."

Én nem ellenkeztem, és nem is kérdezősködtem, mert szent esküm kötött. Kézen fogtam a leányt, elmentem vele a temetőbe. Rövid idő múlva megérkezett unokatestvérem, és egy vízzel teli edényt hozott, meg egy zsák gipszet és egy kis fejszét. A temető közepére ment egy sírhoz, fogta a fejszét, szétszedte a köveket, és szabaddá tett egy kőlapot, ez olyan volt, mint egy kis ajtó, mögötte egy boltozatos lépcsőház tűnt elő. Ekkor a leányhoz fordult ezekkel a szavakkal: "Most tedd azt, amit magad választottál." Erre a leány lement a lépcsőn, unokatestvérem pedig hozzám fordult, és azt mondta: "Ó, nagybátyám fia, tetőzd be szívességedet, és ha leszálltam ide, tedd vissza a fedőlapot a helyére és rá a földet, ahogy előbb volt. Itt a zsákban van gipsz, az edényben meg víz, gyúrj belőlük habarcsot, és ragaszd össze a sír köveit, amint voltak, úgy, hogy ne ismerjék fel, és ne mondhassák, hogy ezt a sírt újabban nyitották fel, de a belseje régi. Egy éven át dolgoztam rajta, senki se tudott róla, csak Alláh. Ez az a szívesség, amelyre kérlek."

Aztán még azt mondta: "Alláh ne fossza meg barátaidat tetőled, ó, nagybátyám fia" - és lement a lépcsőn.

Mikor eltűnt szemem elől, visszahelyeztem a fedőlapot, és hozzáláttam a munkához, ahogy ő meghagyta, amíg a sír megint olyan állapotban volt, mint annak előtte. Ezután visszamentem a palotába. Nagybátyámat nem találtam otthon, éppen vadászott. Lefeküdtem aludni, és mikor reggel lett, elgondolkoztam mindazon, ami köztem és unokatestvérem közt történt; megbántam, amit tettem, de akkor már késő volt.

Kimentem a temetőbe, kerestem a sírt, de nem tudtam megtalálni. Egészen az éj beálltáig keresgéltem, és nem akadtam rá. Visszamentem hát a palotába, de nem ettem, nem ittam, a lelkemet csak unokatestvérem sorsa foglalkoztatta, mert nem tudtam, mi lett vele. Nagy bánat szállott lelkemre. Szomorúan töltöttem az éjjelt egészen reggelig: aztán megint kimentem a temetőbe, elgondolkoztam unokatestvérem tettén, megbántam, hogy teljesítettem kérését, és csak kerestem-kutattam a sírok közt, de nem találtam meg, amit akartam.

Izgalmam egyre nőtt, úgyhogy majd beleőrültem. Nem volt nyugtom; vissza akartam menni apámhoz. De mikor megérkeztem székhelyére, a város kapujánál rám támadt egy banda és megkötözött. Roppantul elcsodálkoztam ezen, hiszen a város szultánjának a fia voltam, azok pedig apám szolgái és az én rabszolgáim. Nagy félelem fogott el, és azt mondtam magamban: "Mi történhetett apámmal?" És megkérdeztem azoktól, akik megkötöztek, miért teszik ezt velem, de nem feleltek. Csak később mondta az egyik, aki rabszolgám volt: "Apádat cserbenhagyta a szerencse, a csapatok elárulták, és a vezír megölte; mi itt vártunk rád, hogy elfogjunk." Inkább holt voltam, mint élő, amikor apám sorsára gondoltam. A vezír elé vittek. Közte és köztem ellenséges viszony volt a következő okból: nekem kedvenc szórakozásom a célbalövés, és történt egy napon, hogy palotám tetején álltam a muskétámmal, amikor a vezír palotájának tetejére, épp mikor a vezír is ott állt, egy madár szállt le. Én reá céloztam, de a golyó eltévedt, a vezír szemét érte, és kiütötte a sors és a végzet intézkedéséből, mert a költő is mondja:

A koldus azután így folytatta:

Mikor kilőttem a vezír szemét, ő nem szólhatott semmit, mert apám a város királya volt. Így lettünk hát ellenségekké. Mikor most ott álltam előtte, hátrakötött kézzel, parancsot adott, hogy üssék le a fejemet. Azt mondtam neki: "Meg akarsz öletni, mikor nem vétettem semmit?" Azt felelte: "Miféle vétség lehet nagyobb, mint ez?" - és kifolyt szeme helyére mutatott. "Én véletlenül tettem" - mondtam. Erre ő azt felelte: "Ha te véletlenül tetted, én majd szándékosan fogom csinálni. Hozzátok ide!" Odavezettek, ő pedig bal szemembe döfte ujját, és kinyomta a szemem, így lettem félszeművé, amilyennek láttok. Aztán megkötöztetett, egy ládába tétetett, és megparancsolta a hóhérnak: "Rád bízom ezt az embert; húzd ki a kardodat, hurcold a város elé, öld meg, és hagyd ott a tetemét, hadd falják fel a vadállatok." A hóhér kiment velem a város elé, ott kiemelt a ládából, kezem-lábam össze volt kötözve, és be akarta kötni a szememet, hogy kivégezzen. Ekkor sírva idéztem ezeket a verssorokat:

Mikor a hóhér, aki apám alatt is mint hóhér szolgált, ezeket a szavakat meghallotta, így beszélt hozzám: "Ó, uram, mit tegyek? Én rabszolga vagyok, engedelmeskednem kell." Aztán ezt mondta nekem: "Menj, vidd az életedet, és soha ide vissza ne gyere, mert elpusztulsz, és énnekem is pusztulnom kell veled. Mint a költő is mondja:

Mikor ezeket elmondta, megcsókoltam a kezét, de nem éreztem magam biztonságban, amíg messzire nem kerültem apám városától. Szemem elvesztését csekélységnek találtam, ha arra gondoltam, hogy a halál torkából menekültem ki. Addig mentem, amíg elértem nagybátyám székvárosába. Színe elé járultam, elmondtam neki, mi történt apámmal, és hogyan veszítettem el fél szemem világát. Erre ő keserves sírásra fakadt, és ezt mondta: "Te most szomorúságomra szomorúságot, bánatomra bánatot halmozol, mert néhány napja eltűnt unokafivéred, és nem tudom, mi lett vele, senki sem tud hírt adni róla." Aztán megint felzokogott, és aléltan esett össze. Mikor magához tért, azt mondta: "Édes fiam, fájdalmas gyásszal gyászoltam már unokafivéredet is, most a te szerencsétlenségednek és apád sorsának a hírével tetézed bánatomat; de hát, fiam, fél szemed még nem az életed."

Ekkor már nem tudtam megállni, hogy ne szóljak unokatestvéremről, mert hiszen az ő fia volt. Elmondtam mindent. Nagybátyám végtelenül megörült szavaimnak, végre hallott valamit a fiáról. Azt mondta: "Mutasd meg nekem a sírt." - "Alláhra, nagybátyám - feleltem -, nem tudom, hol van. Többször elmentem, hogy megkeressem, de nem tudtam a helyét megtalálni." Mégis elmentünk, én és nagybátyám a temetőbe; nézegettünk jobbra-balra; végül meg is találtam. Végtelen nagy volt mindkettőnk öröme. Most odamentünk a sírhoz: levettem a fedőlapot, lementünk ötven lépcsőfokon, és mikor a lépcső aljára értünk, nagy füstgomoly szállt elénk, és elvette látásunkat. Nagybátyám elmondta azt a fohászt, amely a félelemtől megóv mindenkit, aki elrebegi: "Nincs másutt erő és nincs hatalom, mint a magasztos és felséges Alláh kezében." Ezután tovább mentünk, és egy nagy terembe értünk, tele volt liszttel, gabonával és eleséggel; a terem közepén egy függönnyel elfödött nyugvóhely volt. Nagybátyám a függöny mögé nézett, és ott találta fiát azzal a nővel, akivel oda leszállt, összeölelkezve és fekete szénné váltan, mintha tüzes gödörbe vetették volna őket. Mikor ezt nagybátyám meglátta, fia arcába köpött, és azt mondta: "Megérdemled, te gaz lélek! Ez a földi büntetés, de a másvilági keményebb és tartósabb lesz." És belerúgott fiába, pedig ez mint fekete szén feküdt ott. Elcsodálkoztam ezen a nyers cselekedeten, és fájt a szívem unokafivéremért, amint a leánnyal együtt fekete szénné égve láttam, és így szóltam: "Alláhra, nagybátyám, mérsékeld szíved keserűségét. Az én lelkemet és gondolataimat az izgatja, ami a fiaddal történt, és hogy miképpen égett fekete szénné ő meg ez a leány. Nem elég neked az, hogy ilyen állapotban látod, még belé is rúgsz?" Nagybátyám így felelt: "Ó, bátyám fia! Ez az én fiam kora gyermekségétől szerelmes volt a húgába; én tiltottam ezt a szenvedélyét, azt gondoltam azonban: hiszen még kicsinyek! Mikor azután megnőttek, megtörtént a gyalázat. Elmondták nekem, de eleinte nem is akartam elhinni. Keményen megdorgáltam fiamat. Azt mondtam neki: »Őrizkedjél ilyen rút cselekedettől, amilyent senki előtted el nem követett, és utánad nem fog elkövetni soha, máskülönben szégyen és becstelen név marad utánunk a királyok közt, holtunk napjáig, és elterjed hírünk még a karavánok között is. Vigyázz hát magadra, őrizkedjél ilyen cselekedettől, mert különben felgerjed haragom ellened, és megöllek!« Aztán elválasztottam őket egymástól. De az a gyalázatos szajha szenvedélyesen szerette őt: a sátán már hatalmában tartotta őket. Mikor fiam látta, hogy elválasztom húgától, titokban ezt a föld alatti helyiséget építette, élelmiszereket hordott ide, amint látod, aztán, míg én vadászaton voltam, s nem vigyázhattam rá, kapott az alkalmon és idejött. De az igaz Alláh - dicsértessék és magasztaltassék a neve! - féltékenyen őrködött rajtuk, és elégette őket. Ám a túlvilági büntetés súlyosabb és tartósabb lesz." Ekkor sírva fakadt, és én vele sírtam, így szólt hozzám aztán: "Te vagy a fiam helyette."

Sokáig gondolkodtam a világ folyásáról, apám megöletéséről, a vezír trónbitorlásáról, szemem világának elvesztéséről, unokafivérem sorsáról, csodálatos történetéről - és keservesen sírtam.

Felmentünk, visszatettük a fedőlapot, rendbe hoztuk a sírt, hogy olyan legyen, mint volt, és hazatértünk. De alig ültünk le, dob pergése, lovasoknak dübörgése hangzott fel, a levegő megtelt a patkóktól felvert porral. Megdöbbentünk, nem tudtuk, mi történt. A király megkérdezte, mi az, és azt felelték: "Bátyádat megölte a vezírje, lemészárolta seregét, csapatait, és most váratlanul rátámadott a te székhelyedre. A város lakosai nem tudtak ellenállni, megadták magukat." Azt mondtam magamban: "Ha a vezír keze közé jutok, megöl." És erőt vett rajtam a bánat, eszembe jutott, mi lett a sorsa apámnak, anyámnak - nem tudtam, mitévő legyek. Ha a városban mutatkozom, a nép meg apám katonasága felismer, és menten agyonver. Nem találtam más menekvést, mint hogy lenyírjam szakállamat. Le is nyírtam, álruhába öltöztem, és elhagytam a várost. Ide siettem a béke városába, gondoltam, talán lesz valaki, aki bevezet az igazhivők fejedelméhez, a világ urának kalifájához, hogy neki elmondjam történetemet, mi minden esett meg velem. Ma éjjel érkeztem a városba; zavartan álltam, nem tudtam, hová menjek. Egyszerre megláttam ezt a koldust, amint ott állt az utcán, köszöntöttem és azt mondtam neki: »Én idegen vagyok.« - »Én is idegen vagyok« - felelte. Egyszerre csak felbukkan a társunk, ez a harmadik; odajön hozzánk, köszönt bennünket, és azt mondja: »Én idegen vagyok.« - »Mi is idegenek vagyunk« - feleltük. Megindultunk, de ránk támadt az éjjel, és a sors ide irányított hozzátok. Ezzel aztán elmondtam, miért nincs szakállam, és miért hiányzik a fél szemem.

A ház úrnője így szólt hozzá: "Simítsd végig fejedet és eredj!" De ő azt felelte: "Addig nem megyek el, míg a többiek történetét nem hallottam." Mindenki elcsodálkozott a koldus meséjén. A kalifa azt mondta Dzsafárnak: "Alláhra, még nem hallottam olyat, mint ami ezzel a koldussal megesett."

Most a második koldus lépett elő, megcsókolta a földet, és így beszélt:

Úrnőm, én sem félszeműnek születtem; csodálatos az én történetem. Ha a szem fehérébe tűvel belekarcolnák, tanulságul szolgálna mindenkinek, aki okulni kíván. Király vagyok, apám is király volt: olvastam a Koránt^[15] mind a hétféle olvasási mód szerint, sokféle könyvet áttanulmányoztam tudós tanítók felügyelete alatt, tanultam csillagászatot, olvastam a költőket, és minden tudományban szorgalmaskodtam, túlszárnyaltam a velem egykorúakat. Kezem írását magasztalták az írástudók, hírem elterjedt messze vidékekre és országokba, és nevemet ismerték mind a királyok.

India királya is, amikor hallott rólam, megkérte apámat, engedje meg, hogy meglátogassam, és küldött néki igazán királyhoz méltó adományokat és ajándékokat.

Apám felszerelt hat hajót, és mi egy teljes hónapon át utaztunk a tengeren. Amikor partot értünk, kiszállítottuk a magunkkal hozott lovakat, megraktunk tíz tevét ajándékokkal, és útnak eredtünk. Kis idő múlva látjuk, hogy egy sarkában a sík vidéknek sűrű porfelhő száll az égnek, a szellő úgy felkavarja, hogy a szemhatárt is eltakarja. Mikor a porfelleg szétoszlott, hatvan bősz oroszlán-tekintetű lovast pillantottunk meg. Jól megnéztük őket, és felismertük, hogy arab útonállók. Mikor látták, milyen kevesen vagyunk, és tíz rakomány ajándékot viszünk India királyának, előreszegzett lándzsával felénk vágtattak. Integettünk nekik, és azt mondtuk: "Mi India királyához küldött követek vagyunk, ne bántsatok." De ők azt felelték: "Mi nem az ő területén vagyunk, nem tartozunk az ő törvénykezése alá." Néhány legényünket levágták, a többi megszaladt; én is elmenekültem, bár komoly sebet kaptam. Az arabok a pénzzel és az ajándékokkal voltak elfoglalva, velünk már nem törődtek.

És én, az imént még hatalmas királyfi, most pedig nyomorult féreg, mentem, nem tudtam, hová, amíg egy hegy tetejére nem értem. Ott egy barlangban húzódtam meg másnap reggelig. Aztán tovább vándoroltam, és elérkeztem egy népes városba. Éppen jókor: a tél hidege már elmúlt, és eljött a tavasz, szép virágaival. Halálosan kimerített az út, és a bánat fakóvá tette arcom színét, külsőm egészen megváltozott. Nem tudtam, merre forduljak, betértem hát egy szabó műhelyébe, üdvözöltem, ő viszonozta a szalámot, istenhozottat is mondott, szerencsét kért fejemre, aztán megkérdezte, hogyan kerültem oda. Elejétől végig mindent elmeséltem. Nagyon megsajnált, és azt mondta: "Ó, ifjú, ne fedd fel kilétedet, mert féltelek ennek a városnak királyától: ő az édesapád legnagyobb ellensége, és vérbosszút esküdött ellene."

Aztán megvendégelt étellel-itallal, ő is velem tartott, és késő éjszakáig beszélgettünk. Műhelye mellett egy kis kuckót rendezett be nékem, ágyat és paplant hozott számomra. Miután három napot töltöttem nála, megkérdezte: "Tudsz valami mesterséget, amivel pénzt kereshetnél?" Azt feleltem: "Törvénytudó, bölcsész, írástudó és számtantudó vagyok." - "A te tudományod - felelte - hasznavehetetlen a mi városunkban, mert itt senki sem ért az íráshoz és a tudományhoz; mindenkit csak a pénz érdekel." - "Alláhra - válaszoltam -, biz én egyebet nem tudok, mint amit mondtam." Ekkor ő így szólt: "Szorítsd meg övszíjadat, végy fejszét és kötelet, menj az erdőbe fát vágni, úgy keresd meg a kenyeredet, amíg Alláh megszabadít gondjaidtól. De ne fedd fel magadat senki előtt, mert megölnek." Vásárolt számomra fejszét meg kötelet, és kiküldött néhány favágóval, akiknek figyelmébe ajánlott. Kimentem velük, fát vágtam, felraktam a fejemre, eladtam egy féldinárért. A pénz egy részét élelemre adtam ki, másik részét eltettem.

Így éltem egy teljes éven át. Egyszer, egy év eltelte után, kimentem, mint szoktam, az erdőbe fát vágni. Mikor messzebbre elkerültem, egy igen sűrű erdőrészre bukkantam. Beljebb hatoltam, odamentem egy fa alá, feltúrtam körülötte a földet, eltávolítottam gyökereiről a rögöket, és fejszém egyszerre egy rézkarikába ütközött. Letisztítottam a hely körül a földet, hát láttam, hogy a karika egy fa-csapóajtóra van erősítve. Felemeltem az ajtót, és egy lépcsőt pillantottam meg alatta. Lementem a lépcsőn, és egy ajtó elé értem; bementem az ajtón: szilárdul megépített palotát találtam mögötte; egy leány volt benn, szép, mint a ragyogó igazgyöngy, minden bút, bánatot és gondot ki tudna űzni az ember szívéből. Mikor megláttam, leborultam teremtője előtt, azért a szépségért és gyönyörűségért, amit ebben a nőben megalkotott. Mikor meglátott, azt kérdezte: "Ember vagy te, vagy pedig dzsinn?" - "Ember vagyok" - feleltem. "És ki hozott téged erre a helyre - kérdezte -, ahol huszonöt éve tartózkodom anélkül, hogy emberfiát láttam volna?" Mikor édesen csengő szavait hallottam, így feleltem neki: "Ó, úrnőm, Alláh hozott ide a te lakodba: talán itt meg fog szűnni szomorúságom és búbánatom" - és ezzel elmeséltem történetemet elejétől végig.

Nagyon elszomorította a sorsom, és sírva fakadt. Aztán így szólt: "Én is elmondom neked történetemet. Tudd meg, hogy apám a távoli Indiának királya, az Ébenfák szigetének ura. Unokafivéremhez adott feleségül. Nászéjszakámon elrabolt egy Dzsardzsarisz nevű ifrit, Iblisz fiának, Radzsmusznak fia, ide repült velem, ebbe a föld alatti palotába. Ellátott minden szükséges dologgal, ékszerrel, ruhával, kelmével, bútorral, étellel és itallal. Minden tíz napban meglátogat, és itt tölt velem egy éjszakát. Megegyeztünk, hogy ha szükségem van valamire akár éjjel, akár nappal, csak érintsem meg kezemmel a bolthajtás falára írt két sort, és mielőtt elveszem róla kezemet, már ott látom őt magam előtt. Négy napja volt itt nálam utoljára, úgyhogy hat nap múlva jön megint. Akarsz itt maradni velem öt napig, hogy aztán egy nappal az ő eljövetele előtt elmenj?" Nagy örömmel igent mondtam neki. Erre ő felkelt, kézen fogva elvezetett egy boltíves ajtón át egy pompásan felszerelt gyönyörű fürdőszobába. Mikor a fürdőt megláttam, levetettem ruhámat; ő is levetkőzött, és bementünk a vízbe. Aztán leült egy emelvényre, engem is maga mellé ültetett, hozott mósuszillatú cukros szörbetet, töltött nekem, ettünk és beszélgettünk. Végre így szólt: "Feküdj le aludni; pihend ki fáradtságodat, hogy aztán jó erőben légy."

És én aludtam, ó, úrnőm, elfelejtettem mindent, ami velem történt, a szép lány jóvoltából. Arra ébredtem, hogy a lábamat dörzsöli. Áldást kértem fejére; egy darabig beszélgettünk, majd így szólt: "Alláhra, végtelenül nyomasztotta szívemet, hogy itt vagyok egyedül a föld alatt, és huszonöt éve nincs kivel beszélgessek. Hála legyen Alláhnak, hogy ide küldött téged." Aztán ezt énekelte:

Mikor ezt a verset meghallottam, megköszöntem neki; a szerelem gyökeret vert a szívemben, és elszállt minden búbánatom. Leültünk, ittunk, és olyan éjszakát töltöttem vele, amilyet nem éltem át még soha. Reggel boldogan ébredtünk, és azt mondtam neki: "Vigyelek ki innen a föld alól, és szabadítsalak meg attól a dzsinntől?" Ő nevetve felelte: "Ne követelőzzél és hallgass: minden tizedik nap az ifrité, kilenc nap a tied." Rajtam erőt vett a szenvedély, és azt mondtam: "Én azonnal szétzúzom ezt a fülkét a felírással együtt; az ifrit meg hadd jöjjön, majd megölöm: én hivatott ifrit-ölő vagyok!" Ő szavaimra ezekkel a versekkel felelt:

De én nem törődtem szavaival, hanem teljes erőmből belerúgtam a boltív falába. Erre ő felkiáltott: "Most itt az ifrit! Nem figyelmeztettelek? Alláhra, bajt hoztál a fejemre! Legalább te menekülj; menj vissza, ahogy jöttél." Nagy ijedtemben lenn felejtettem a cipőmet és a fejszét, és amint két lépcsőfokot már megtettem, visszafordultam értük, hát látom, hogy a föld megnyílik. Egy szörnyű képű ifrit emelkedett ki belőle, és azt mondta: "Micsoda riadalom ez, amivel rám ijesztettél? Mi baj ért?" - "Nem történt semmi - felelte a lány -, csak szívemet szorongás fogta el, inni akartam valamit, hogy könnyítsék magamon; felkeltem és nekiestem a fülke falának." - "Hazudsz, cudar! - kiáltott rá az ifrit, aztán szétnézett jobbra-balra, meglátta a cipőmet meg a fejszét, és azt mondta: - Ezek itt csak embernek holmijai lehetnek! Ki járt nálad?" - "Én ezeket a holmikat mostanáig nem láttam; talán beléd akadtak" - mondta a lány. De az ifrit azt felelte: "Ez a ravasz beszéd rajtam nem fog, te becstelen ringyó!" Meztelenre vetkőztette, kezénél, lábánál négy cölöphöz kötötte, és verni kezdte, hogy kivallassa. Nem tudtam sírását hallani, holtra rémülten felmentem a lépcsőn, és mikor felértem, visszavetettem helyére a csapóajtót, befedtem földdel, és mélységesen megbántam, amit tettem. Mindig csak arra gondoltam, hogyan kínozza most ezt a szépséges nőt a szörnyeteg, aki huszonöt évig élt vele. És méghozzá énmiattam kínozza! Meg apámra is gondolnom kellett, királyságára, és hogy hogyan kerültem favágósorba. És ezt a két verssort mondtam:

Aztán visszamentem társamhoz, a szabóhoz. Ő már tűkön ült miattam, olyan türelmetlenül várt. Azt mondta: "Nagy aggodalomban töltöttem az éjszakát, féltem, hogy vadállatok támadtak rád, vagy más baj ért. Hála legyen Alláhnak, hogy épségben maradtál!"

Én megköszöntem részvétét, aztán bementem a szobámba, és amint ott ültem és elgondolkoztam a történteken, mélységesen megbántam, hogy megrengettem azt a boltívet. Egyszer csak bejött a barátom, a szabó, és azt mondta: "Egy idegen van a műhelyben, téged keres. Elhozta fejszédet és a cipődet. A favágókhoz fordult velük, azt mondta nekik: »Mikor a müezzin^[16] a reggeli imához hívta a népet, akkor bukkantam ezekre a tárgyakra; el tudnátok vezetni a tulajdonosukhoz?« A favágók ide irányították; most a műhelyben vár. Menj ki hozzá, köszönd meg, és vedd át tőle a fejszédet és a cipődet."

Mikor ezeket a szavakat meghallottam, elsápadtam, rémület szállt minden tagomba, és amint így gyötrődtem, egyszerre meghasadt szobám padlója, és megjelent az idegen, aki nem volt más, mint az ifrit. Szörnyű kegyetlenséggel kínozta meg a leányt, de ő nem vallott; erre fogta a fejszét meg a cipőt, és azt mondta a leánynak: "Ha én Dzsardzsarisz vagyok, Iblisz sarja, majd el tudom hozni ennek a fejszének és cipőnek a gazdáját!" El is vitte holmimat a favágókhoz, becsapta őket, mire azok útba igazították. Amikor rám talált a szobámban, azon nyomban megfogott, felrepült velem a magasba, aztán leszállt, behatolt a föld belsejébe, és odavitt abba a palotába, ahol nemrég voltam. Ott láttam a leányt meztelenül, testéből folyt a vér, szeméből könnyek omlottak. Az ifrit megragadta, és így szólt hozzá: "Gyalázatos nő, itt van a szeretőd!" A leány rám nézett, és azt mondta: "Nem ismerem; most látom először." - "Ennyi kínzás után se vallod be?" - kiáltott rá az ifrit. De a lány csak azt felelte: "Soha életemben nem láttam, és Alláh nem engedné meg, hogy nevével hazugságot mondjak." - "Hát hogyha nem ismered - szólt az ifrit -, akkor fogd ezt a kardot, és vágd le a fejét." A leány fogta a kardot, hozzám lépett, odaállt a fejemhez, én szemöldökömmel intettem neki, könnyek csorogtak le orcámon, ő megértette a jelt, és szintén jellel mondta: "Te tetted ezt énvelem." Én visszaintettem: "Ez most a megbocsátás pillanata" - és helyzetemnek megfelelő nyelven mondtam:

A leány megértette, és eldobta a kardot. Ekkor az ifrit az én kezembe adta a fegyvert, és így szólt: "Vágd le a fejét, és szabad vagy; nem foglak bántani." - "Jól van" - mondtam, fogtam a kardot, és fürgén odasiettem, már emeltem is a kardomat, amikor a leány szeméből ezt olvastam ki: "Én sem bántottalak téged" - felzokogtam, eldobtam a kardot, és így szóltam az ifrithez: "Ó, ifrit, hősök hős fia, győzhetetlen dalia, ha egy leány, aki észben és vallásban alárendelt lélek, bűnnek tartotta, hogy a fejemet levágja, én még kevésbé üthetem le a fejét, mikor soha életemben nem láttam. Soha ilyet nem fogok tenni, még ha a halál és pusztulás kelyhét kellene is kiinnom." Erre az ifrit így szólt: "Ti szerelmespár vagytok!" Ezzel fogta a kardot, levágta a leány egyik kezét, aztán a másikat, levágta jobb lábát, azután a bal lábát - úgy, hogy négy csapással mind a négy végtagját levágta. Én csak néztem, és felkészültem a halálra. A lány most intett a szemével; az ifrit észrevette és rákiáltott: "Most a szemeddel paráználkodtál!" - és a karddal lecsapta a fejét. Aztán hozzám fordult, és azt mondta: "Hallod-e, ember: a mi törvényünk megengedi, hogy feleségünket megöljük, ha paráználkodik. Ezt a nőt nászéjszakáján raboltam el, tizenkét éves korában; rajtam kívül nem ismert férfit. Minden tíz napban egyszer látogattam meg, idegen embernek öltözve. És mikor rajtakaptam paráznaságon, megöltem. Ami pedig téged illet, nincs róla bizonyságom, hogy megcsaltál vele, de lehetetlenség, hogy büntetlenül maradj; válassz hát, micsoda büntetést rójak rád."

Erre én, úrnőm, igen megörvendeztem, reméltem, hogy majd csak megkegyelmez, és azt mondám neki: "Mit válasszak?" - "Mondd meg - felelte -, miféle állattá változtassalak. Kívánod, hogy kutya vagy szamár, vagy pedig majom alakjába varázsoljalak?" Én, aki bocsánatáért sóvárogtam, azt válaszoltam: "Ha irgalmazol nekem, Alláh is irgalmas lesz irántad, hogy egy muszlimmal, aki neked nem tett semmi rosszat, könyörületesen bántál." És a legalázatosabb módon sírva rimánkodtam előtte, és állítgattam, hogy ártatlanul szenvedek. De ő azt mondta - "Ne vesztegesd a szót Hogy megöllek, attól ne félj, hogy megbocsátok, azt ne reméld." Mikor ezeket a szavakat mondta, megnyílt felettünk a talaj, és ő felrepült velem olyan magasba, hogy akkorának láttam alattunk a földet, mint egy vizestál. Egy hegy oldalán letett, felvett egy maroknyi rögöt, néhány varázsigét mormolt fölötte, rám szórta, és azt mondta hozzá: "Vetkőzzél ki alakodból, és vedd fel egy majom alakját." És abban a pillanatban egy százesztendős majommá változtam.

Mikor ebben a rút alakban láttam magamat, sirattam sorsomat, de tűrtem a végzet kegyetlenségét, mert tudtam, hogy a szerencse nem hű senkihez.

Lementem a hegyről, és vándoroltam egy hónapon át, amíg eljutottam a sós tengernek a partjára. Egy darabig álltam ott, és egyszerre csak megláttam egy hajót a tenger közepén; kedvező széllel a part felé közeledett. Én a sziklák mögé bújtam, és mikor a hajó odaért, egyenesen beleugrottam. Az egyik hajós azt kiáltotta: "Dobjuk ki ezt a ronda állatot!" A másik meg azt mondta: "Öljük meg!" A harmadik így kiáltott: "Levágom a kardommal!" De én megfogtam a kard hegyét, és sírtam, hogy csak úgy folytak a könnyeim. A hajó kapitánya megszánt, és azt mondta nekik: "Halljátok, ti kalmárok, ez a majom menedéket kért tőlem, és én megadom neki, tehát védelmem alatt áll, senki se keljen ellene, és ne bántsa."

A kapitány jól bánt velem, mindent megértettem, amit mondott, és minden szolgálatot elvégeztem neki a hajón. Ötven napig utaztunk kedvező széllel, aztán horgonyt vetettünk egy nagy város előtt, amelynek népességét csak Alláh - magasztaltassék a neve! - tudná megszámlálni. Mihelyt kikötöttünk, az ott uralkodó király mamlúkjai eljöttek a hajóra, szerencsét kívántak a kalmároknak megérkezésükhöz, és azt mondták: "Királyunk üdvözöl benneteket szerencsés megérkezéstek alkalmából, és ezt a papírtekercset küldi; kéri, mindegyiktek írjon rá valamit. Mert volt a királynak egy remek kézírású vezírje; ez most meghalt, és a király csak olyanra akarja ezt a hivatalt ruházni, akinek éppen olyan szép írása van." Én majom formámban felkeltem, kikaptam a kezükből a papírt; ők megijedtek, hogy majd eltépem vagy bedobom a tengerbe; szólongattak, meg is akartak ölni, de én jelekkel mutattam, hogy írni akarok, és a kapitány is mondta: "Hagyjátok őt, hadd írjon. Ha firkálni fog, elkergetjük, de ha csakugyan ír valamit, fiammá fogadom, mert még sohasem láttam értelmesebb majmot." Erre fogtam a tollat, tintát adattam magamnak, és levelező írásjelekkel ezt a kis verset írtam fel:

Azután másfajta írással ezeket a sorokat írtam:

Végül széles betűkkel ezt a kis verset írtam azok alá:

Most átadtam a papírt a mamlúkoknak, ezek elmentek vele a királyhoz. Mikor az megnézte az írásokat, senki keze írása nem tetszett neki, csak az enyém, így szólt kíséretéhez: "Vezessétek elém ennek az íróját, adjátok rá ezt a díszköntöst, ültessétek öszvérre, és kísérjétek zeneszóval hozzám." Mikor az urak a király szavait hallották, elmosolyodtak. A király nagy haragra gerjedt, és azt mondta: "Mi ez? Én parancsot adok, és ti nevettek rajtam?" De azok így feleltek: "Ó, királyunk, mi nem a te szavaidon nevetünk, hanem azon, hogy akitől ez a kézírás származik: majom, nem pedig ember; a most érkezett hajó kapitányának majma."

A királyt nagyon meglepték ezek a szavak; remegett az örömtől, és azt mondta: "Ezt a majmot meg akarom venni." Embereket küldött a hajóra egy öszvérrel és a díszköntössel, és megparancsolta nekik: "Adjátok rá ezt a díszruhát, ültessétek az öszvérre, és úgy hozzátok elém." Azok elmentek a hajóhoz, elvettek engem a kapitánytól, felöltöztettek díszruhába, a nép csak úgy ámult-bámult, és nagyon mulatságosnak talált. Egyenesen a király elé vittek; mihelyt őt megláttam, háromszor megcsókoltam a földet színe előtt, erre leültetett. Én térdeimre ültem, és a jelenlevők igen elcsodálkoztak illemtudásomon, de legjobban a király ámult rajta. Megparancsolta mindenkinek, hogy távozzék. Elmentek, csak a király, egy eunuch, egy kis rabszolga és én maradtunk. A király most megparancsolta, hozzanak ennivalót. Hoztak minden jót, amit szem-száj megkíván; a király intett nekem, hogy egyem, én pedig felkeltem, hétszer megcsókoltam a földet színe előtt, és leültem vele enni. Mikor elvitték az asztalt, felkeltem megmosni a kezemet, aztán vettem tintát, tollat, papírt, és ezt a két verspárt írtam fel:

Mikor ezt leírtam, felkeltem, félrehúzódtam, a király megnézte, mit írtam, nagy meglepetéssel olvasta, és így szólt: "Lehetséges-e, hogy egy majomnak ilyen ékesszólása és ilyen szép kezeírása legyen? Alláhra, ez a csodák csodája!" - Később sakktáblát hozatott be a király, és megkérdezte, akarok-e játszani. Fejemmel igent intettem. Odamentem, felállítottam a figurákat. Két játszmát játszottam vele, és mind a kétszer megvertem. A király elhűlt bámulatában, és azt mondta: "Ha ez ember volna, nem találnánk hozzá hasonlót."

Aztán azt mondta az eunuchnak: "Menj el úrnődhöz, és mondd neki, engedelmeskedjék a király szavának, és jöjjön, hadd gyönyörködjék ebben a csodálatos majomban." Az eunuch elment, visszajött úrnőjével, a király leányával. Mihelyt ez meglátott engem, arcára borította a fátyolát, és azt mondta: "Jaj, édesapám, hogy telhetett benne kedved engem idehívatni, hogy idegen férfi meglásson?" - "De édes lányom - szólt a király -, nincs itt senki más, mint ez a fiatal rabszolga, ez az eunuch, aki téged felnevelt, aztán ez a majom meg én, a te apád; ki előtt takarod el hát az arcodat?" A leány ezt felelte: "Ez a majom egy király fia; apja Aimár, az Ébenfa-szigetek uralkodója. Dzsardzsarisz ifrit, Iblisz sarja varázsolta el, miután megölte feleségét, Aknómisz király leányát. Ez, akiről azt hiszed, hogy majom, tanult és okos ember." Elcsodálkozott a király a leánya szavain, aztán felém fordulva ezt kérdezte: "Igaz, amit rólad mondott?" Én fejemmel igent intettem, és sírva fakadtam.

A király ekkor megkérdezte leányát: "Hogyan fedezted fel, hogy ez elvarázsolt ember?" - "Édesapám - felelte a leány -, kisgyerekkoromban volt mellettem egy öregasszony, egy ravasz varázslónő. Ő tanított a varázslat mesterségére. Emlékezetembe véstem ennek a művészetnek minden szabályát; százhetven varázslati módot ismerek, amelyeknek legkisebbje is elég ahhoz, hogy városod köveit elvigyem a Káf hegyén túlra, helyén tengert teremtsek, és lakosait benne halakká változtassam." A király erre így szólt: "Hogy lehet, hogy ilyen képességed van, és én nem tudtam róla? Alláh igaz nevére kérlek, változtasd vissza ezt az ifjút, hogy megtegyem vezíremmé, mert szép modorú és értelmes fiatalember."

A leány azt felelte, hogy szívesen és készséggel megteszi, elővett egy kést, amelyre héber nevek voltak írva, és egy kört rajzolt vele a terem közepére. A körbe különféle neveket és talizmánokat írt, aztán varázsigéket és érthetetlen szavakat mormogott. Kis idő múlva az egész palota körös-körül elsötétedett, úgyhogy azt hittük, az egész világra ráborult az éjszaka; és egyszerre megjelent előttünk az ifrit, rettenetes alakban; keze olyan volt, mint két vasvilla, lába két árboc, szeme két égő fáklya; szörnyen megrémültünk. A király leánya így kiáltott feléje: "Ne légy üdvözölve, nem hozott Isten!" Az ifrit oroszlán alakra változott, és ezt kiáltotta vissza: "Te áruló, miért szegted meg esküdet? Nem fogadtuk meg, hogy nem leszünk soha egymásnak útjában?" A leány felelte: "Ó, te átkozott! Mikor esküdtem én neked?" - "Hát vedd, amit megérdemelsz" - szólt az ifrit oroszlán alakban. Feltátotta a száját, úgy rontott a leányra, de ez gyorsan kitépte egy szál haját, valamit mormogott, mire a haj éles karddá változott; ezzel kettéhasította az oroszlánt. De most ennek feje skorpióvá lett.

A leány rögtön hatalmas kígyóvá varázsolta magát, a skorpió alakba bújt szörny után kúszott, mire ez sassá változott át. A kígyó keselyűvé alakult, és egy darabig üldözte a sast. Ekkor a sasból macska lett, a király leányából pedig farkas, és sokáig hevesen viaskodtak, amíg a macska látta, hogy a farkas legyőzi, és nagy, piros gránátalma alakját vette fel. A terem padlójára gurult, darabokra hasadt, és magjai szerteszóródtak a terem padlózatán. Most a farkas átváltozott kakassá, hogy felszedje a magokat, és egyet se hagyjon meg belőlük, de a sors végzéséből egy szem a vízmedence szélére gurult és megbújt. A kakas rikácsolni kezdett, csapkodott szárnyával, és jeleket adott csőrével, de mi nem értettük meg, mit akar mondani. Most akkorát kiáltott, hogy azt hittük, ránk szakad a palota; körülfutott a teremben, végre meglátta a medence tövében a megbújt szemet, odakapott, hogy felszedje, de a mag beleesett a vízbe, ott hallá változott, és alábukott a vízben, a kakas ekkor egy még nagyobb hallá változtatta magát, és utána merült.

Rövid időre eltűntek szemünk elől. Végre olyan hangos kiáltást hallottunk, hogy megremegtünk, utána felbukkant az ifrit, mint lángnyelv; szeméből-orrából tűz és füst tört elő. A király leánya is tűzzé változott, és mi be akartunk ugrani a vízbe, mert féltünk, hogy meggyulladunk és elpusztulunk. Az ifrit most hatalmasat ordított a lángok közül, és felénk jött a lívánhoz,^[18] hogy tüzet okádjon arcunkba. De a leány utolérte, és lángot fújt arcába; mindkettőjükről szikrák pattantak ránk, de a leány szikrái nem ártottak. Azonban a szörnyről az egyik szikra arcomba pattant, és kiégette még majomképemnek fél szemét. Egy másik a király arcát érte, és az arc alsó felét, állát és szakállát megégette, kiütötte alsó fogait. Egy szikra az eunuch mellére is hullott, a fiú azonnal elégett és meghalt. El voltunk készülve halálunkra, minden reményünkről lemondtunk már, és ekkor egyszerre felhangzott: "Alláh nagy! Ő a győzedelmes és a segítő, aki elhagyta mindazokat, akik Mohammednek, az emberiség nagyjának hitét megtagadták." A király leánya mondta ezeket a szavakat, mert megégette az ifritet; mikor odanéztünk, láttuk, hogy egy halom hamu lett belőle.

A leány ekkor odajött hozzánk, és azt mondta: "Hozzanak egy serlegben vizet!" Elhozták, ő néhány érthetetlen szót mondott fölötte, aztán befecskendezett a vízzel, és rám olvasott: "A mi igaz Urunknak erejéből, a magasztos Alláh nevének erejéből, nyerd vissza régi alakodat!" Egy szempillantás alatt megint emberré lettem, mint azelőtt, csak fél szemem világát nem kaptam vissza. Most a lány egyszerre jajveszékelni kezdett: "A tűz! A tűz! Ó, jaj, apám, apám, az én életemnek vége van! Ha ő emberi alakban jelent volna meg, az első pillanatban megöltem volna. De nem volt nehéz vele megküzdenem addig, míg a gránátalma-magok szét nem szóródtak. Én mind felszedtem őket, csak azt az egyet nem, amelyikben a dzsinn lelke rejtőzött; ha azt is bekaphatom, ő rögtön meghal, de a végzet úgy akarta, hogy ne lássam meg a magot. Ő nekem támadt, és erős tusa kezdődött köztünk a föld alatt, aztán a levegőben, végül a vízben. Valahányszor egy bűvös módszert alkalmazott ellenem, én egy még hatalmasabbal válaszoltam, végre a tűz varázsára került a sor, és aki ellen ezt a módot használják, az ritkán menekül meg. És a végzet kedvezett nekem, én égettem őt először, miután felszólítottam, hogy vegye fel az iszlám hitét. Nekem most meg kell halnom, és Alláh pótolja nálatok a helyemet." Azután folyton segítségért kiáltozott a tűz ellen, és egyszerre egy szikra szállt keblére, aztán arcára. A leány sírva mondta: "Vallom, hogy nincs más isten, mint Alláh, és vallom, hogy Mohammed az ő prófétája!" Mikor aztán odanéztünk, láttuk, hogy ő is egy halom hamuvá lett az ifrit hamurakása mellett.

Mély gyászba borultunk; azt kívántam, lettem volna inkább én a helyén, mint hogy lássam elhamvasztva a gyönyörű teremtést, aki nekem ilyen szolgálatot tett, de Alláh akaratát nem lehet megváltoztatni. A király megtépte megmaradt szakállát, csapkodta arcát, és megszaggatta ruháját. Én is úgy cselekedtem, és együtt gyászoltunk. Ekkor bejöttek a kamarások és az ország nagyjai, látták a királyt eszméletlenül egy hamurakás előtt. Megdöbbenve odafutottak, és mikor a király magához tért, elmondta, mi történt leányával és az ifrittel. A hír mindenkit lesújtott: az asszonyok és rabnők jajveszékeltek, és hét napon át gyászoltak. A király egy nagy, kupolás síremléket építtetett leánya hamvai fölé; fáklyákkal és lámpákkal világíttatta meg. Az ifrit hamvait pedig a szélnek szórták, és Alláh átkát kívánták rájuk.

A király megbetegedett; közel volt halálához. Egy hónapig tartott betegsége; mikor felépült, magához hívatott, és így szólt hozzám: "Fiatalember, örömmel teljes és boldog napokat töltöttünk biztonságban, az élet viszontagságaitól mentesen, amíg te nem jöttél, és utol nem ért a végzet. Bár sohase láttalak volna meg, ne láttam volna soha förtelmes alakodat, amely miatt ebbe a szerencsétlen helyzetbe jutottam. Mert először elvesztettem leányomat, aki száz férfival felért, másodszor megégtem, elvesztettem fogaimat, és meghalt egyik szolgám. Csakhogy neked nem lett volna hatalmadban mindezt elhárítani, mert Alláh akarata teljesült rajtunk és rajtad. És hála legyen neki, hogy téged megszabadított a leányom a maga élete árán. De most, fiam, távozzál országomból; elég volt, ami temiattad történt - mindenben a végzet rendelkezett velünk és veled. Menj békében."

Így hát, úrnőm, megint útnak indultam. Már nem hittem, hogy meg fogok menekülni. Azt sem tudtam, merre forduljak. És eszembe jutott minden, ami velem történt, hogyan menekültem meg épségben az útonállóktól, hogyan vándoroltam egy hónapig, amíg idegenül egy városba értem, és a szabóval találkoztam, hogyan találtam a föld alatt azt a szép leányt, és menekültem meg az ifrittől, aki meg akart ölni. Minderre visszaemlékeztem elejétől végig. Dicsértem Alláht, és azt mondtam magamban, hogy hiszen csak a szememet veszítettem el és nem az életemet. Mielőtt a várost elhagytam, bementem a fürdőbe, és leborotváltattam a szakállamat, és vándoroltam, úrnőm, egész nap sírva, és arra a csapásra gondolva, amely engem fél szemem elvesztésével ért, és vándoroltam mindenfelé e világon, országokon, pusztaságokon, városokon át, és Bagdád felé igyekeztem, talán sikerül az igazhivők fejedelme elé jutnom, hogy elmondhassak neki mindent, ami velem történt. Elérkeztem Bagdádba, találkoztam ezzel a testvéremmel, aki tétovázva ácsorgott, üdvözöltem őt, és beszédbe ereszkedtem vele. Ekkor egyszerre hozzánk lépett a harmadik testvér, és »Béke legyen veletek!«-kel köszöntött, aztán elmondta, hogy ő itt idegen, mire azt feleltük, hogy mi is idegenek vagyunk, és ezen az áldott éjjelen érkeztünk. Elindultunk - egyikünk sem ismerte a másiknak történetét -, és a sors idevezetett ebbe a házba.

Ez az oka, miért borotvált az állam, és miért van csak fél szemem.

A ház úrnője így szólt hozzá: "Csodálatos a te történeted. Simítsd végig a fejedet, és menj utadra." De ez azt mondta: "Nem megyek el, amíg meg nem hallgatom társamnak a történetét." Most előlépett a harmadik koldus és így mesélt:

Fényességes úrnőin, az én történetem nem olyan, mint azoké; még csodálatosabb, mert rájuk a sors és a végzet mérte a csapást, de én magam idéztem magamra a végzetet és szívem keserveit, éspedig következőképpen:

Én király vagyok, királynak fia. Mikor apám meghalt, követtem a trónon, és igazsággal, jóságosan uralkodtam alattvalóimon. Szenvedélyem volt a tengeri utazás; városom a nagy tenger mellett feküdt, a tenger pedig teli megerősített szigetekkel. Kedvem kerekedett bejárni a szigeteket, és hajóra szálltam, tíz hajóból álló raj kísért; egy hónapra való élelmet vittem magammal. Húsz napig utaztunk, amíg egyszerre egy éjjel ellenszél kerekedett. Mikor a nap felkelt, a szél elült, és a tenger lecsendesedett. Egy szigethez közeledtünk, ott partra szálltunk, főztünk, ettünk, és kétnapi tartózkodás után még húsz napot hajóztunk, amikor egyszerre csak ismeretlen vizekre értünk; erről a helyről a kapitány se tudott, idegen tengernek tartotta. Mondtuk a figyelőnek, nézzen szét a tengeren; ő fölmászott az árbocra, és mikor lejött, azt mondta a kapitánynak, hogy jobb kézről egy hal úszik a tenger felszínén, és amikor távolabbra nézett, látott messziről valamit, ami egyszer feketén, másszor fehéren bukkant fel.

Mikor a kapitány a figyelő jelentését meghallotta, a földhöz vágta turbánját, szakállát tépte, és azt mondta: "Vegyétek tudomásul, hogy elvesztünk valamennyien; nincs menekvés senki számára" - és sírva fakadt. Mi is mindnyájan sirattuk magunkat. Megkértem a kapitányt, mondja el, mit látott a figyelő. "Tudd meg, ó, uram - felelte -, hogy mikor azon az éjjelen reggelig tartó ellenszelet kaptunk, letértünk utunkról, és két napig álltunk a tengeren; azóta húsz napon át tévelygünk, és nem kapunk olyan szelet, amely visszahajtson a célunk felé. Holnapra eljutunk a Fekete kő-, vagy mint mondják: Mágneskő-hegyhez; az áramlat nagy erővel sodor minket arrafelé, és a hajók szét fognak zúzódni, minden szögük a hegy felé repül majd, mert Alláh a mágneskőnek olyan titokzatos hatalmat adott, amelynél fogva minden, ami vasból van, feléje törekszik. A hegy miatt ősi idők óta tömérdek sok hajó pusztult el, és olyan tömeg vas gyűlt ott össze, hogy csak Alláh tudja felmérni a mennyiségét. A hegy csúcsán van egy rézkupola, tíz oszlopon nyugszik, azon áll egy rézlovas a lovával, kezében rézlándzsa. A lovas mellén ólomtábla függ, amelybe nevek és talizmánok vannak bevésve. Amíg, királyom, ez a lovas a lován ül, minden arra vitorlázó hajó tönkrezúzódik, és minden utasa elpusztul; a hajó vasalkatrészei meg mind odaragadnak a hegyhez. Addig nincs menekvés, amíg a lovas le nem bukik a lováról." Ekkor, úrnőm, a kapitány keservesen sírva fakadt, és bizonyossá vált, hogy vesztünk elkerülhetetlen. Mindegyikünk elbúcsúzott barátjától.

Mikor eljött a reggel, már közel voltunk ahhoz a hegyhez, és az áramlat nagy erővel sodort minket feléje. Alighogy a hajók odaértek, keringeni kezdtek a hegy körül, a szögek és összes vasalkatrészek kirepültek a Mágneskő-hegy felé, és estére a hajók darabokra szakadtak. Voltak, akik belefulladtak a tengerbe, és voltak, akik megmenekültek, de a legtöbben elpusztultak. Akik pedig megmaradtak, azok se tudtak egymásról, annyira elkábította őket a hullámverés meg a dühöngő szél.

Ami engem illet, úrnőm, Alláh - magasztaltassék az ő neve! - megőrzött későbbi szenvedések, kínok és bajok számára, amelyeket rám akart mérni. Elhelyezkedtem egy deszkán, a szél és a hullám odasodort a hegyhez. Ott megláttam egy járható utat, olyan volt, mint a sziklába vágott lépcső. Isten nevét rebegtem, elmondtam egy imát, és fohászkodva mentem fölfelé a hegyen, jól belekapaszkodva a mélyedésekbe. Közben Alláh lecsendesítette a szelet, és segített felkapaszkodnom. Épségben fel is értem a hegyre. Végtelenül boldog voltam, hogy megmenekültem. Odafönn csak a kupola alatt pihenhettem meg; bementem, két rekát imádkoztam Alláhnak köszönetül. Mindjárt el is aludtam. Álmomban egy hangot hallottam, amely azt mondta: "Halld, ó, Khaszib fia! Ha felébredsz, ássál a lábad alatt, találsz majd egy rézíjat és három réznyilat, talizmánok vannak rajzolva rájuk. Fogd az íjat és a nyilakat, lődd le a kupola tetején azt a lovast, és megszabadítod vele az embereket ettől a szörnyű csapástól. Ha eltaláltad a lovast, beleesik a tengerbe; az íj is kiesik kezedből, ásd el megint oda, ahol volt. Ha ezt megtetted, a tenger emelkedni fog, amíg eléri a hegy csúcsát. Ekkor majd jön egy csónak, benne nem az fog ülni, akit ledöntöttél. Odaevez hozzád, szállj be a csónakjába, de ne mondd ki a magasztos Alláh nevét. Ő majd elvisz téged, tíz napig hajózik veled, amíg a biztonságos tengerhez értek; ott majd találsz valakit, aki elvezet országodba. Mindez így lesz, ha nem ejted ki Alláh nevét."

Felébredtem, boldogan keltem fel; úgy cselekedtem, ahogy a szózat parancsolta, rálőttem a lovasra, az ledőlt, belezuhant a tengerbe; az íj kiesett kezemből, fogtam és elástam. A tenger háborogni kezdett, emelkedett, amíg elérte a csúcsot, ahol álltam, és rövid várakozás után megpillantottam a csónakot a tenger közepén. Felém közeledett, és én áldottam magamban a magasztos Alláht. Mikor a csónak odaért hozzám, láttam, hogy benne egy rézember ül, mellén ólomlap, azon nevek és talizmánok. Beszálltam a csónakba némán, egy szó nélkül, az pedig vitt engem egy napig, két napig, három napig, végre a tizedik napon megláttam a Szabadulás szigetét. Óriási öröm fogott el, és nagy boldogságomban Alláh nevét magasztaltam, felkiáltva: "Nincs más isten, mint Alláh, és Alláh nagy!" De mihelyt ez elhangzott, a csónak elsüllyedt a tengerben.

Úszni tudok, hát úsztam egész napon át estig, amíg elfáradt a karom, és elzsibbadt a vállam. A halál torkában voltam. Biztos végemet éreztem, elfohászkodtam a hitvallást. Süvöltő szél korbácsolta fel a tengert, jött egy hullám, akkora, mint valami óriási erőd, felvett és sodort neki a partnak, mert így akarta Alláh.

Felkapaszkodtam, kifacsartam ruhámat, és a földre teregettem száradni, utána lefeküdtem aludni. Reggel felvettem ruháimat, és elindultam szétnézni, merre vegyem utamat. Egy dús növényzetű lapályt pillantottam meg, odamentem, körüljártam, és láttam, hogy egy kis szigeten vagyok, a tenger közepén. Azt mondtam magamban: "Valahányszor kiszabadulok egy bajból, megint beleesem valami nagyobba." És amint így töprengek a helyzetemen és a halált kívánom, egyszerre csak egy hajót pillantok meg, rajta embereket. Felkeltem, felmásztam egy fára; közben a hajó partot ért, tíz fekete rabszolga szállt ki belőle, kezükben ásó. Egészen a sziget közepéig mentek, felásták a földet, felfedtek és felemeltek egy csapóajtót, aztán visszamentek a hajóhoz, és hoztak kenyeret, lisztet, vajat, mézet, birkahúst és mindent, amire egy embernek szüksége lehet. Addig jártak a hajó és a csapóajtó között, addig hozták onnan a szállítmányt, és vitték le az ajtón át, amíg a hajó teljes rakományát elhelyezték. Aztán visszamentek és a hajóból kihoztak néhány gyönyörű ruhát. Ekkor megjelent egy tiszteletre méltó aggastyán, akit rokkanttá tett a kora, és már úgy elgyengített az öregség, hogy egészen roskatag volt. Kezénél fogva egy ifjút vezetett, akire a szépség öltötte köntösét, és a tökély ontotta özönét, amilyent hasonlatul emleget a példabeszéd. Olyan volt, mint egy friss ág, szépsége: szív kalodája, tökélyét az ész csodálja. Elmentek a csapóajtóhoz, mindnyájan leszálltak a mélybe, és eltűntek szemem elől. Két vagy több óra múlva feljöttek a rabszolgák, az öreg is, de az ifjú nem jött velük. Visszacsukták a csapóajtót, elindultak a part felé, hajóra szálltak. Most leszálltam a fáról, elmentem arra a helyre, amelyet betemettek, nagy türelemmel félrekapartam a földet, amíg megláttam a fedőlapot; olyan alakú és olyan nagy volt, mint egy malomkő. Mikor felemeltem, alatta egy csigavonalú kőlépcsőt találtam. Igen elcsodálkoztam, lementem a lépcsőn. Az utolsó lépcsőhöz érve, egy szőnyegekkel és selyemmel díszített gyönyörű csarnokot láttam, benne egy emelvényen, párnára támaszkodva, ült az ifjú, kezében legyező, előtte illatos virágok és gyümölcsök. Egyedül volt, és mikor meglátott, elsápadt. Én köszöntöttem őt, és azt mondtam: "Légy nyugodt, és ne félj, ne tarts semmitől. Ember vagyok, mint te, király fia, és a sors vezérelt hozzád, hogy felvidítsam egyedüllétedet. De mi történt veled, hogy esett, hogy itt élsz egymagadban a föld alatt?" Mikor megbizonyosodott róla, hogy ember vagyok, mint ő, megörült, visszanyerte a színét, kérte, jöjjek közelebb, és így szólt: "Ó, testvérem, csodálatos az én történetem. Apám ékszerkereskedő, nagy vagyona és sok földje van, szolgái meg alkalmazott kereskedői utaznak árujával, és üzleteket kötnek számára. De Alláh nem áldotta meg fiúgyermekkel. Egyszer azt álmodta, hogy fia születik majd, de rövid életű lesz. Jajgatva és sírva ébredt fel. És a következő éjjel megfogantam anyám méhében, és mikor lejárt az idő, és eljött a terhesség vége, megszülettem. Apám nagy ünnepséget rendezett, eleséget osztott szét a szegények és nyomorultak közt, hogy élete végén velem áldotta meg Alláh. És összehívta az összes akkori csillagjósokat, tudósokat és azokat, akik a horoszkópnak ismerői. Feltárták születésem állását, és azt mondták: »Fiad eléri tizenötödik évét; akkor egy veszély fenyegeti, ha abból megmenekül, soká fog élni. A veszedelem pedig ez: a Halál tengerében van a Mágneskő-hegy, azon egy rézlovon ülő rézlovas, mellén ólomtábla. Ha ez a lovas leesik a lováról, fiad negyven nap múlva meghal, és gyilkosa az lesz, aki a rézlovast ledöntötte, éspedig egy Adzsib nevű király, Khaszib fia.« Apám végtelenül elszomorodott ennek hallatára. Gyengéd szeretettel nevelt fel és taníttatott, amíg tizenöt éves lettem. Tíz nappal azután apám megtudta, hogy a rézlovas beleesett a tengerbe, és aki ledöntötte, annak neve Adzsib király, Khaszib fia. És igen félt apám, hogy meg fognak ölni, így elhozott erre a rejtekhelyre. Ez az én történetem, ezért vagyok itt teljesen egyedül."

Mikor ezt meghallottam, igen elcsodálkoztam, és azt mondtam magamban: "Mindezt én műveltem! Alláhra, nem fogom megölni!" Azt mondtam néki: "Ó, uram, maradjon távol tőled minden baj és veszedelem; és ha Alláh úgy akarja, elmúlik rólad a gond és a bánat. Én itt maradok veled, szolgálni fogok néked, aztán elmegyek veled apádhoz, megkérem majd, kísértessen el engem szolgáival az én országomba." Így beszélgettünk, amíg eljött az este. Akkor meggyújtottam egy nagy viaszgyertyát meg a lámpát, ültünk egy darabig, ennivalót vettünk elő és ettünk. Én egy kis édességet is hoztam be, amellett beszélgettünk, amíg az éjjel nagy része elmúlt. Azután az ifjú lefeküdt, én betakartam, és magam is lefeküdtem aludni. Mikor felvirradt a reggel, vizet melegítettem, szelíden felkeltettem, odaadtam neki a meleg vizet, ő megmosta arcát, és azt mondta nekem: "Alláh jutalmazzon meg, kedves ifjú. Istenemre, ha megmenekülök ebből a helyzetemből és attól az embertől, akinek neve Adzsib, Khaszib fia, apám bőségesen megjutalmaz. Ha pedig meghalok, áldás legyen veled." Azt feleltem neki: "Sohase virradjon rád olyan nap, mely bajt hoz rád. És Alláh az én utolsó napomat a te utolsó napod előtt hozza el." Ezután ennivalót hoztam és ettünk, majd füstölővel illatosítottam a szobát, behoztam a mankaleh-játékot, és játszottunk sötétedésig. Meggyújtottam a lámpákat, aztán édességet ettünk, és tovább játszottunk éjjelig, majd újra hoztam ennivalót, és addig beszélgettünk, amíg már kevés maradt hátra az éjszakából. Akkor lefeküdt, és betakartam, aztán magam is lefeküdtem aludni.

Így éltünk, ó, úrnőm, napokon és éjjeleken át: szívemből megszerettem, bánatomat is elfelejtettem, és ezt mondtam magamban: "Hazudnak a csillagjósok. Alláhra, én nem fogom megölni." Harminckilenc napon át szolgáltam ki, ittam és beszélgettem vele; a negyvenedik nap éjjelén az ifjú nagy örömmel így szólt: "Testvérem, hála legyen Alláhnak, hogy megkímélt a haláltól, és ezt a te áldott lelkednek és szerencsés találkozásunknak köszönhetem! Imádkozni fogok érte, hogy visszatérhess országodba. - Majd ezt mondta: - Testvérem, szeretném, ha vizet melegítenél számomra, hogy arcomat és testemet megmossam." - "A legnagyobb készséggel" - feleltem, és egy nagy fazék vizet melegítettem, bevittem neki, meg is mostam, kiszolgáltam, átöltöztettem, megágyaztam számára; ő lefeküdt és elszenderült a meleg fürdő után. Később megszólalt: "Testvérem, vágj nekünk néhány szelet dinnyét, és szórd meg nádcukorral." Bementem az éléstárba, találtam egy szép dinnyét, rátettem egy tálra és megkérdeztem: "Uram, hol van a kés?" - "Ott van - felelte -, fölöttem a polcon." Nagy sietséggel felugrottam, megfogtam a kést, kihúztam a tokjából, és mikor visszafordultam, megcsúszott a lábam, és kezemben a késsel ráestem a fiúra; a kés betöltötte a végzet írását: behatolt a fiú szívébe, és rögtön megölte.

Mikor kilehelte a lelkét, és láttam, hogy a gyilkosa lettem, hangosan jajveszékeltem, arcomat csapdostam, megszaggattam ruháimat. "Ó, Alláh - kiáltottam -, te vagy a mi menedékünk! Ó, igazhitű muszlimok, csak egyetlen éjjel volt még hátra abból a negyven napból, amelyet a csillagászok jósoltak neki, és ennek a szép fiúnak az én kezemtől kellett meghalnia! Bár haltam volna meg őelőtte, és sohase vágtam volna fel azt a dinnyét! Milyen baj, milyen szerencsétlenség! De amit Alláh rendel, annak meg kell történnie!"

Felmentem a lépcsőn, helyére tettem a fedőlapot, visszatértem régi helyemre. A tengert kémleltem, és egyszerre csak megláttam azt a hajót, amelyik azelőtt járt itt, amint gyors futással szeli a habokat. Azt mondtam magamban: "Most eljönnek, meglátják, hogy a fiút megölték, és majd engem is megölnek." Felmásztam hát egy fára, elbújtam levelei között, és láttam, amint a hajó kiköt; a rabszolgák partra szállnak az aggastyánnal, odamennek a csapóajtóhoz, és eltakarítják a földet. Észrevették, hogy a föld laza, és ez megdöbbentette őket. Ijedten lesiettek, látták, hogy a fiú ott fekszik hanyatt, fehérbe öltözve, szépségtől ragyogó arccal, holtan, szívében a kés. Erre a látványra felsikoltottak, arcukat csapdosták, zokogtak, jajveszékeltek, átkozódtak, az apa ájultan esett össze, már halottnak hitték. Amikor feleszmélt, megparancsolta a rabszolgáknak, hogy fogják a fiút és a föld alatti helyiség minden holmijával együtt vigyék a hajóra.

Én pedig, úrnőm, ottmaradtam, nappal a szigeten kószáltam, éjjelre lementem a föld alatti helyiségbe, így éltem egy hónapon át, és amint vizsgálgattam a partot, észrevettem, hogy a sziget nyugati felénél a tenger vize egyre apad. Egy hónap múlva már feltűnt a szárazföld a tenger mélyén. Nagyon megörültem neki, és már biztosra vettem, hogy megmenekülök. A megmaradt sekély vizet elvezettem, és ráléptem a szárazföldre. Amerre a szem ellátott, csak homoksivatag terült el, de én bátran nekivágtam, és addig mentem, míg messziről tüzet pillantottam meg; erős fénnyel világított. Feléje tartottam, mert gondoltam, hátha ott vigaszra talál a lelkem. És ezeket a sorokat mondtam:

Mikor odaértem, láttam, hogy egy várkastély sárgaréz kapujáról verődik vissza a nap fénye: az látszott tűznek. Boldogan ültem le a kapu elé. De alig pihentem egy keveset, tíz gyönyörű ruhájú ifjú jött felém egy aggastyánnal: mindegyik vak volt jobb szemére. Nagyon elcsodálkoztam ezen a különös egyezésen. Mikor megláttak, köszöntöttek, megkérdezték történetemet; én mindent töviről hegyire elmeséltem, és igen elcsodálkoztak rajta. Bevezettek a palotába. A teremben körös-körül kék szőnyeggel borított fekvőhelyek voltak, középen egy kisebb nyugvóhely, szintén kékkel leterítve. Mindegyik ifjú leült egy-egy nyugvóhelyre, az öreg a kisebbiken foglalt helyet, és így szólt hozzám: "Ülj le, fiatalember, a terem padlójára, ne kérdezősködjél rólunk, és ne érdeklődj, hogyan vesztettük el fél szemünk világát." Később felkelt, mindenkinek hozott ennivalót, nekem is, aztán hozott mindenkinek bort; ettünk-ittunk és addig ültünk a bor mellett, amíg eljött a lefekvés ideje. Ekkor az ifjak azt mondták az öregnek: "Ó, seikh,^[19] hozd be, ami nekünk jár; már itt az ideje." - "Szívesen és készséggel" - szólt a seikh, és eltűnt egy szobában; nemsokára visszatért, fején tíz tálat hozott, mind kék fedővel letakarva, és letette az ifjak elé. Aztán meggyújtott tíz gyertyát, és minden tálra ráállított egyet. Most levették a tálak fedőjét, és látható lett, hogy szén és korom van bennük. A fiatalemberek nekiestek a tálaknak, a szénnel és korommal befeketítették magukat, megszaggatták ruhájukat, arcukat csapkodták, verték mellüket, és zokogva kiáltották: "Bőségben, jól éltünk, de ez nem volt nekünk elég!" És így jajgattak, panaszkodtak egészen reggelig. Ekkor az öreg meleg vizet hozott, megmosták arcukat, és átöltözködtek.

Mindezek láttára, úrnőin, elvesztettem józanságomat, megzavarodott az eszem, szívem felindult. Elfelejtettem saját viszontagságaimat, nem tudtam megállni, és megkérdeztem: "Miért kellett ezt tennetek? Hiszen, hála a magasztos Alláhnak, van eszetek, de amit tesztek, azt csak őrültek csinálják. A Magasztosnak átkát imádkozom fejetekre, ha nem mondjátok el, miért veszítettétek el fél szemeteket, és mit jelent az, hogy arcotokat hamuval és korommal mocskoljátok be." Ők azt felelték: "Ne kérdezz olyant, ami nem tartozik rád: a hallgatás megvéd a tévedéstől."

Egy hónapot töltöttem velük, és ezalatt minden éjszaka megismétlődött ugyanaz. Végre azt mondtam nekik: "Fiatalemberek, ha nem veszitek le rólam, ami a szívemet nyomja, és nem mondjátok meg, miért csináljátok mindezt, elmegyek innen." De ők csak azt mondták, hogy vannak dolgok, amelyekről hallgatni kell. Engem egész viselkedésük úgy megzavart, hogy már nem ettem, nem ittam, és azt mondtam nekik: "Akármi történik is, el kell mondanotok mindezeknek az okát." Azt felelték, hogy az én érdekemben hallgatnak, nehogy úgy járjak, mint ők. De én csak erősködtem: "El kell mondanotok, akármi történik, vagy pedig hagyjatok elmennem az enyéimhez, hogy kipihenjem magamat azután, amit itt láttam. A példabeszéd is azt mondja, hogy amiről nem tudok, attól nem fáj a fejem." De csak ezt felelték: "Mi a javadat akarjuk, mikor azt tanácsoljuk, hogy ne kérdezősködjél a dolgainkról, máskülönben elveszítenéd fél szemedet, mint mi." És amikor még mindig erőszakoskodtam, kimondták, hogy száműznek társaságukból.

Mind felkeltek, leöltek egy kost, megnyúzták, és azt mondták: "Vedd magadhoz ezt a kést; mi bevarrunk a kos irhájába és otthagyunk. A rúkh-madár^[20] majd felvesz téged karmai közé, elrepül veled, és letesz egy hegyen. Akkor aztán vágd fel az irhát a késsel, és bújj elő, a madár majd elrepül. Te azonnal indulj útnak, menj egy fél napig, és egy különös formájú, magas kastélyt fogsz látni. Mi azért kormozzuk be arcunkat, azért vesztettük el fél szemünket, mert bementünk ebbe a kastélyba. Ha mindegyikünk elmondaná, hogyan járt, nagyon soká tartana, mert mind különböző módon vesztettük el jobb szemünket."

Nagyon megörültem ezeknek a szavaknak. Úgy is történt minden, amint mondták. A madár elvitt, és letett egy hegy tetején. Kibújtam az irhából, a madár pedig, mihelyt meglátott, elrepült. Felkeltem, szaporán megindultam, és elértem a kastélyhoz. Bementem és egy nagy terem végében negyven fiatal leányt láttam. Szépek voltak, mint a telihold: ruhájuk is gyönyörű. Mikor megláttak, örömmel felkiáltottak: "Üdvözlégy, urunk! Már hónapok óta várunk rád. Hála legyen Alláhnak, hogy küldött valakit, aki méltó hozzánk, és akihez mi méltók vagyunk." Aztán ugrándozva, versenyezve futottak elém, párnát adtak elém, hogy leüljek, és azt mondták: "Urunk és parancsolónk vagy, mi pedig engedelmes rabnőid, akik parancsaidat várjuk." Aztán enni-innivalót hoztak, vizet melegítettek, megmostak, friss ruhát adtak rám, mellém ültek, és beszélgettünk rólam és viszontagságaimról, amíg eljött az éjjel. Akkor friss gyümölccsel és édességekkel megrakott asztalt hoztak be, és amíg ittunk, némelyik lanton, citerán és egyéb hangszeren játszott, mások énekeltek. A poharak és serlegek körüljártak, én meg azt gondoltam magamban: "Ez aztán élet! De kár, hogy olyan múlandó!" Mikor az éj nagy részét így eltöltöttük, és már fejünkbe szállt a bor, így szóltak hozzám: "Uram, válassz magadnak valakit közülünk, aki veled töltse az éjszakát, de ugyanaz csak két hét után hálhat veled." Én kiválasztottam egy szép arcú, bogárszemű, fekete hajú leányt, fogai szorosan egymás mellett nőttek, karcsú termete hajlékony, mint a fűzfa ága, arcának bájos minden vonása, szemének varázsa józanság pusztulása. Ahogy a költő mondja:

Életem legszebb éjszakáját töltöttem vele, reggel pedig a leányok bevezettek a kastély fürdőjébe, megmostak és gyönyörű ruhát adtak rám. Aztán megint ettünk-ittunk, keringett a pohár éjszakáig; majd ismét azt mondták, válasszak, melyikükkel akarom az éjszakát tölteni. Én egy törékeny szépséget választottam. A költő szavai jutottak eszembe:

Vele is gyönyörű éjszakát töltöttem, és így vettem éjjelre magam mellé egymás után mind a negyvenet. Egy éven át éltem velük, de a második év első napján odajöttek hozzám, körülvettek és keservesen sírtak, köntösömbe kapaszkodva búcsúztak tőlem. "Mi baj ért benneteket? - kérdeztem. - Meghasad a szívem miattatok." - "Bár sohase ismertünk volna - felelték. - Sok férfit ismertünk már, de olyat, mint te, nem láttunk." És megint sírva fakadtak. Kértem őket, mondják meg, miért sírnak. Erre azt felelték, hogy énmiattam; de ha megfogadom, amit mondanak, nem kell egymástól elszakadnunk, csakhogy szívük azt súgja, hogy nem fogok intelmükre hallgatni. Biztattam őket, mondjanak el mindent, én követni fogom utasításaikat. Erre így szóltak: "Mi királyok leányai vagyunk, évek óta élünk ebben a kastélyban. Minden évben eltávozunk negyven napra, aztán megint visszajövünk ide, enni, inni, mulatni és minden gyönyört élvezni. Most mennünk kell, de arra kérünk, szívleld meg, amit most mondunk. Itt vannak a palota kulcsai, amelyek a kincseknek negyven tárát nyitják. Ezzel a harminckilenccel kinyithatod a szobákat; de Alláh szent nevére, a negyvenediket ki ne nyisd, mert abban van, ami bennünket örökre elválaszt." Én megesküdtem, hogy nem fogom kinyitni a negyvenedik szobát, a lányok pedig eltávoztak, még egyszer lelkemre kötötték azonban, hogy ne szegjem meg ígéretemet.

Így hát egyedül maradtam a kastélyban. Este kinyitottam az első szobát: olyan volt, mint maga a paradicsom. Kertre nyílt, gyümölcs alatt roskadozó, zöld fákkal, melyeknek minden ága terhe alatt rengett, a kertnek friss zöldje fölött hűvös szellő lengett, ezer madár csattogva zengett, dalukból Alláhhoz hálaszó csengett; a pázsitot csergő patak szelte, a légben édes illatok áradtak szerte. Gyönyörködtem az almában, amelynek egyik fele piros, mint a szerelmes leány arca, másiké sárga, mint a félénk, bánatos szerelmes ifjúé, megcsodáltam az illatos birsalmát, a rubinszínt játszó szilvát, aztán kimentem, és bezártam magam mögött az ajtót. Másnap benéztem a másik helyiségbe; ott pálmákkal beültetett tágas tér tárult elém; a rózsa, jázmin, henna, nárcisz, ibolya, kamilla és liliom közt patak folyt: a bűvös illat megrészegített. Aztán megint bezártam magam mögött az ajtót, és másnap a harmadikat nyitottam ki. Nagy terembe léptem, padlója tarka márvánnyal, mindenféle drágakövekkel volt kirakva, a szantálfa- és áloéfa-kalitkában és a terembe ültetett fák ágain madarak énekeltek. Szívemet eltöltötte a gyönyörűség, minden bánatomat elfelejtettem, és ottmaradtam éjszakára. Másnap a negyedik ajtót nyitottam ki, ott egy nagy kincsesházat láttam, negyven kincseskamrával. Egymás után minden kamrába bementem: volt ott igazgyöngy, smaragd, rubin, karbunkulus és egyéb drágakő, amilyeneket szó el nem mondhat. Elbámultam mindezek láttára, és azt mondtam; "Ilyen kincse csak valami hatalmas királynak lehet, de talán a világ minden királyának együttvéve sincs ekkora gazdagsága. Én vagyok az idők legnagyobb királya; Alláh kegyelméből enyém mind ez a kincs, azonkívül ura vagyok negyven szép leánynak, rajtuk sem osztozom senki mással."

Így szórakoztam, úrnőm, a termeket egymás után bejárva, harminckilenc napon át; már minden ajtót kinyitottam, kivéve azt az egyet, amelytől eltiltottak. A szívemet azonban dúlta a kíváncsiság, és a Sátán nyomorulttá akart tenni, rávett, nyissam ki. Nem volt türelmem várni, pedig még csak egy éjjelen át kellett volna türtőztetnem magamat, amíg a lányok visszajönnek. Odamentem hát ahhoz az ajtóhoz, kinyitottam és beléptem. Átható szag ütötte meg az orromat, amilyent még sohasem éreztem. Elszédültem és eszméletlenül rogytam össze, úgy feküdtem ott egy darabig, végre magamhoz tértem, visszanyertem a bátorságomat, tovább mentem, és láttam, hogy a föld sáfránnyal van behintve; az egész helyiséget arany lámpák meg gyertyák világították meg, pézsma- és ámbra-illat terjengett a levegőben, és elvegyült két óriási füstölő edényből felszálló áloé, szagosfa, sáfrány és mósusz illatával. És láttam egy éjszakánál feketébb lovat, tisztított szezám-szemekkel és egyéb abrakkal teli kristály jászol előtt; arany nyereg és szerszám volt rajta. Elámultam láttára, és azt gondoltam: "Ez biztosan valami egészen különös ló!" És a sátán sarkallt; kivezettem a lovat, felültem rá, de ő nem mozdult a helyéből; lágyékába döftem sarkamat, és még mindig meg se moccant. Erre korbáccsal ütöttem rá. Mikor a ló a csapást érezte, olyan hangosat nyerített, mint a mennydörgés, aztán egyszerre kiterjesztette két szárnyát, felrepült velem óriási magasságba, aztán letett egy palota tetőerkélyére, ott ledobott magáról, és közben egyet csapott farkával az arcomba, úgyhogy kiütötte fél szememet.

Leszálltam a palota tetejéről, és lent találtam a tíz félszemű ifjút. Mikor megláttak, mind azt kiáltották: "Nincs istenhozott számodra; nekünk nem kellesz. Mi is olyan boldogan éltünk ott, mint te, és mi se tudtuk a negyvenedik napot kivárni. Köztünk nem maradhatsz, állj odább." És én elmentem gyászoló szívvel, könnyben ázó szemmel, és mivel Alláh szerencsés utat adott, ideérkeztem Bagdádba, leborotváltattam államat, koldussá lettem. Találkoztam ezekkel a félszeműekkel, köszöntöttem őket, mondtam nekik, hogy idegen vagyok, mire ők azt felelték, hogy ők is idegenek.

Most hát elmondtam, miért hiányzik a fél szemem, és miért nincs szakállam.

Az úrnő azt mondta neki: "Simítsd végig a fejedet, és menj utadra." De a koldus ezt felelte: "Alláhra, addig nem megyek, amíg meg nem hallgattam ezeknek az uraknak a történetét." Ekkor a leány a kalifához, Dzsafárhoz és Maszrurhoz fordult, és felszólította őket, mindegyik mondja el történetét. Dzsafár előlépett, és elmesélte nekik ugyanazt, amit belépésük előtt a kapuőrző leánynak mondott, mire az úrnő nem szólt mást, mint hogy: "Odaajándékozlak benneteket egymásnak!"

Eltávoztak hát, és mikor kiértek az utcára, a kalifa így szólt a koldusokhoz: "Mondjátok, emberek, most hová mentek?" - "Bizony nem tudjuk, hová menjünk" - felelték. "Gyertek velünk, és háljatok nálunk" - szólt a kalifa. Dzsafárnak pedig megparancsolta, hogy lássa őket vendégül, és hozza másnap elébe, majd meglátja, mi történjék velük. Dzsafár úgy tett, ahogy a kalifa parancsolta. A kalifa visszament palotájába, de azon az éjjelen nem jött álom pilláira. Másnap reggel helyet foglalt trónusán, megjelentek az ország nagyjai, és mikor ezek távoztak, Dzsafárhoz fordult: "Hozasd elém a három leányt a két kutyával és a koldusokkal." Dzsafár elment, és elhozta őket a kalifa színe elé. A lányokat egy függöny mögé vezette, és azt mondta nekik: "Mi megbocsátunk nektek a szíves vendéglátásért, hiszen nem ismertetek fel minket; most tudomásotokra hozom, hogy Abbász nemzetségének^[21] ötödik sarja előtt, Harún ar-Rasíd előtt álltok, és csak az igazat mondjátok neki."

Mikor a leányok meghallották Dzsafárnak a kalifa nevében mondott szavait, a legidősebbik előlépett, és így szólt: "Ó, igazhivők fejedelme, az én történetem olyan csodás, hogy ha tűvel írnák a szem sarkába, okulásul szolgálhatna mindenki számára, aki okulni akar."

Mi hárman egy apától, de más-más anyától születtünk. Ez a két kutya két nővérem, egy apától és egy anyától. Mikor apánk meghalt, ötezer dinárt hagyott ránk. Én voltam a testvérek közt a legfiatalabb, nővéreim jó hozománnyal férjhez mentek. Egy ideig itt éltek együtt, míg egy nap férjeik árukat szereztek, feleségüktől ezer aranydinárt vettek át, és mindnyájan nagy útra indultak. Engem itt hagytak teljesen egyedül. Öt év telt el, és a két férfi elvesztette azalatt mindenét, feleségüket pedig magukra hagyták idegen országban.

Nővéreim koldusszegényen jöttek vissza, rongyos ruhában, ócska, piszkos izárban. Mikor megláttam őket, megdöbbentem, alig ismertem rájuk. Végre felismertem nővéreimet és megkérdeztem: "Mi történt veletek?" - "Jaj, testvérünk - felelték -, mit ér itt a beszéd, amikor a sors tolla mindent megírt, amit Alláh határozott." Fürdőbe küldtem őket, ruhát adtam nekik, és azt mondtam: "Drága testvéreim, ti vagytok az idősebbek, én a legkisebb vagyok; legyetek ti apám és anyám helyett mellettem. Az örökséget, amelyet együtt kaptunk, Alláh megáldotta, éljetek a jövedelméből. Nekem jól megy a sorom, ti meg én legyünk egyenlőek." A lehető leggyengédebben bántam velük, és így éltünk egy egész évig. Amikor az én vagyonomból vagyont szereztek, így szóltak hozzám: "Legjobb lenne, ha férjhez mennénk, így már nem bírjuk tovább." Mondtam nekik: "Jaj, testvéreim, nem volt semmi örömötök házasságtokból. A jó férj ritka ezen a világon. Már tapasztaltátok, mi a házasság." De nem hallgattak a szavamra, és beleegyezésem nélkül férjhez mentek. A magam pénzén vásároltam nekik mindenfélét, és továbbra is gondjukat viseltem. Elmentek férjükkel, és jó ideig odamaradtak. De a két férfi kijátszotta és minden pénzükből kifosztotta őket, végül megszöktek, cserbenhagyták feleségüket. Nővéreim pedig megint eljöttek hozzám, teljesen lerongyolva, és bocsánatért esdekeltek: "Ne haragudj ránk, te fiatalabb vagy nálunk, de eszed több van. Soha életünkben nem fogunk házasságra gondolni." Én szeretettel üdvözöltem őket, és azt mondtam, hogy szívemnek ők a legkedvesebbek. Megcsókoltam őket, és elhalmoztam minden figyelmességgel. Így éltünk egy egész éven át.

Ekkor elhatároztam, hogy hajót szereltetek fel áruszállításra, Baszra kikötőjében. Fel is szereltek egy nagy hajót, megrakattam mindenféle áruval és minden egyébbel, ami a hajóúthoz szükséges, és azt mondtam nővéreimnek: "Itthon akartok maradni, amíg én távol leszek, vagy velem akartok jönni?" Azt felelték, hogy velem akarnak utazni, mert nem viselnék el a hosszú elszakítottságot. Így hát magammal vittem őket. De előbb két részre osztottam pénzemet: felét magamhoz vettem, a másik felét pedig elástam, hogy ha a hajó szerencsétlenül járna, és életben maradunk, találjunk majd valamit itthon, aminek hasznát vehetjük.

Vitorláztunk éjjel-nappal; de a hajó a kapitány vigyázatlanságából letért az útjáról; más tengerre jutottunk, mint amelyiken menni akartunk; jó ideig nem is vettük észre. Tíz napon át kedvező szelünk volt, és egyszerre csak megpillantottunk a távolból egy várost. Megkérdeztük a kapitánytól, mi a neve annak a városnak, amelyhez közeledünk. Azt felelte: "Alláhra, nem tudom, sose láttam; életemben nem jártam ezen a tengeren. De ha már szerencsésen odaérkeztünk, nincs más hátra, mint hogy menjetek ebbe a városba; rakjátok ki áruitokat, és ha találtok vevőt, adjatok, cseréljetek, kössetek üzleteket, ha nem, akkor is itt maradunk két napig, hogy készletekkel lássuk el magunkat." Befutottunk hát a kikötőbe, a kapitány kiszállt, kis idő múlva visszajött, és azt mondta: "Szedelőzzetek, gyertek a városba, és bámuljatok, mit tett Alláh az ő teremtményeivel, és imádkozzatok, hogy elkerüljétek haragját." Bementünk a városba, és láttuk, hogy minden lakosa fekete kővé változott. Elhűltünk erre a látványra, bejártuk az utcákat, és láttuk, hogy az áruk, az arany és ezüst megmaradtak régi állapotukban. "Itt valami csodás esemény történt" - mondta mindegyikünk, aztán elváltunk egymástól: senki se törődött útitársával, mindenki a kincsekkel és a portékákkal volt elfoglalva.

Én a királyi várkastélyba mentem fel; hatalmas és erős épület volt. Bementem a király tróntermébe, amelyet zsúfolásig megtöltöttek az arany és ezüst edények. Ott ült a király, körülötte álltak udvaroncai és az ország nagyjai, vezírjei, észbontóan pompás ruhában. Közelebb mentem a királyhoz, és láttam, hogy trónusa ki volt rakva olyan gyöngyökkel és ékkövekkel, amelyeknek minden egyes darabja úgy tündöklött, mint egy-egy csillag. A királyon aranyhímzéses ruha volt; ötven mamlúk vette körül különféle selyemruhába öltözve, kezükben kivont kard, láttukra elkábult a fejem. Tovább mentem és benéztem a hárembe, amelynek falát aranyszálakkal átszőtt selyemfüggönyök fedték. Ott találtam a királynét igazgyöngyökkel hímzett ruhában, fején különféle ékkövekkel körülrakott korona, nyakán füzérek és láncok. Egész ruházata, minden ékszere érintetlen maradt, csak ő változott fekete kővé. Aztán egy nyitott ajtót találtam, beléptem rajta, és hét lépcsőfokot pillantottam meg. Azon felmentem, és egy aranyhímzéses szőnyegekkel díszített, márványpadlós szobát találtam, benne gyöngyökkel, ékkövekkel és smaragdból készült gránátalmával kirakott fenyőfa kerevetet, amelyen egy gyöngyökkel átszőtt függöny lebegett. Odább erős fényt pillantottam meg, odamentem és láttam, hogy egy ragyogó drágakő függ a kis trónus fölött, akkora, mint egy lúdtojás, és olyan a fénye, mint egy gyertyának. A kerevetet takaró selymek a legnagyobb bámulatba ejtették az embert. És amint csodálattal néztem mindent, egy égő gyertyát pillantottam meg a teremben. Azt mondtam magamban, hogy feltétlenül kell itt lennie valakinek, aki ezt a gyertyát meggyújtotta. Innen a palota egyéb helyiségeibe néztem be, felkutattam minden helyet; egészen megfeledkeztem magamról, úgy megzavart a sok csoda és mindaz, amit láttam. Beállt az éj, és távozni akartam, de nem találtam meg az ajtót, eltévedtem. Visszamentem hát abba az irányba, amerről a gyertya világított. A teremben leültem a kerevetre, beburkolóztam egy takaróba, néhány verset mondtam el a Koránból, és szerettem volna aludni, de nem tudtam, nem jött a szememre álom. Éjfélkor egyszerre csak hallom, hogy egy gyönyörű, gyengéd hang szaval a Koránból. Felkeltem, a hang irányába mentem, egy nyitott ajtót találtam, beléptem és szétnéztem a helyiségben. Imaszoba volt, benne égő gyertyák függtek; a földre terített imaszőnyegen egy szép arcú ifjú ült; előtte a szent Korán szövege. Csodálkoztam, hogy maradhatott meg épségben a város lakosai között. Odaléptem, köszöntöttem, ő felvetette pillantását, és viszonozta a köszöntést. Azt mondtam neki: "Arra a szent igazságra kérlek, amelyet Alláh könyvéből olvasol, felelj arra, amit kérdezni fogok." Ő mosolygott, és azt mondta: "Te mondd meg nékem, hogy jöttél ide erre a helyre, akkor majd én is felelek arra, amit kérdezel." Én elmondtam neki mindent, ő nagyon elámult rajta; aztán arra kértem, mondja meg nékem, mi történt ezzel a várossal. "Várj egy kicsit" - felelte, becsukta a szent könyvet, betette egy selyemzacskóba, és maga mellé ültetett. Szép volt, mint a telihold; gyengéd, kecses minden tagja, hajlékony, délceg alakja, szelíden szép, finom arca szívet-lelket elragadja; mint ezek a sorok mondják:

És néztem-néztem, és nyomában ezer sóhaj tört elő keblemből, és izzó parázs gyúlt ki szívemben. És azt mondtam neki: "Uram, mondd el nekem, amire kértelek." - "Hallom és engedelmeskedem" - felelte.

"Tudd meg hát, hogy ez a város apámnak és egész nemzetségének és alattvalóinak városa. Apám az a király, akit te kővé varázsoltan a trónuson láttál. A királyné, akit láttál, az anyám. Mind mágusok^[26] voltak, akik a tüzet imádták, nem a Mindenható Urat, és a tűzre, a fényre, az árnyra, hőre meg a forgó égboltra esküdtek. Apámnak soká nem volt gyereke, és öregkorára ajándékozta meg Alláh velem. Felnevelt, amíg felserdültem.

Szerencsémre volt egy vénséges öregasszony a házunknál, aki lelkében odaadó híve volt Alláhnak és prófétájának, de színleg családommal tartott. Apám bízott benne, mert látta, hogy hű és szerény. Jól bánt vele, nagyon kegyelte, mert azt gondolta, hogy az ő hitén van. Mikor megnőttem, teljesen rábízott engem erre az asszonyra. Megparancsolta neki: »Vedd és neveld, tanítsd meg hitünkre, vezesd, oktasd legjobb képességed szerint.« Az asszony átvett apámtól, és megismertetett az iszlám hitével, a tisztulás, a tisztálkodás törvényeivel és az imádságokkal, és fejből meg kellett tanulnom a Koránt. Mikor mindennel készen voltam, azt mondta nekem: »Édes fiam, hallgasd el ezt apád előtt, ne szólj neki erről semmit, mert még meg talál ölni.« Én mindent titokban tartottam. Néhány nappal ezután az öregasszony meghalt.

A város lakói pedig továbbra is megmaradtak hitetlenségükben, elbizakodottságukban, tévelygésükben. Egy napon szózatot hallottak a magasból, hangosat, mint a csattanó villám dörgése, úgyhogy közelről és távolról hallható volt. Így szólott: »Ó, lakói ennek a városnak! Forduljatok el a tűz imádásától, és imádjátok a Mindenható Urat!« És rémület fogta el a város lakóit, odasereglettek apám, a város királya elé, és kérdezték tőle: »Mi volt az a szörnyű szózat, amely megrémített minket félelmetes erejével?« Apám azt felelte nekik: »Ne rémítsen benneteket ez a hang, és ne téríttessétek el magatokat hitetektől.« Ők pedig hajlottak apám szavára, és megmaradtak tűzimádóknak. Egy év múlt el, és ekkor újra megszólalt a szózat és egy év múlva harmadszor is hallották, de nem hagytak fel istentelenségükkel. Végül is felingerelték az ég gyűlöletét és haragját, és Alláh egy nap hajnalán fekete kővé változtatta az egész város lakosságát, még az állatokat, a barmokat is. Rajtam kívül nem menekült a város lakói közül senki se. Azóta így töltöm az életemet, imádkozással, böjtöléssel, Korán-olvasással; de belefáradtam az egyedüllétbe, nincs senkim, akivel szót válthatnék."

Én erre így szóltam hozzá: "Ifjú, volna kedved velem jönni Bagdádba, ahol felkereshetnéd a vallás bölcseit és a jogtudósokat, és növelhetnéd tudásodat? Szolgálód lennék, habár a család úrnője vagyok és sok ember és szolga parancsolója. Van egy árukkal megrakott hajóm, és a sors vezérelt ebbe a városba, hogy ezeket a dolgokat mind megtudjuk egymástól; a végzet rendelte el találkozásunkat."

Addig beszéltem a lelkére, míg végre engedett. Ekkor erőt vett rajtam az álom, és lábainál aludtam egész éjjel; nem is tudtam róla, úgy eltöltött az öröm. Reggel felkeltünk, bementünk a kincseskamrába, összeszedtük a könnyen elvihető, de legnagyobb értékű holmikat, lementünk a kastélyból a városba; itt találtuk a kapitányt és a szolgákat, már kerestek engem. Amikor megláttak, nagyon megörültek, és kérdezték, hol jártam. Én elmondtam nekik, mi mindent láttam, és elmeséltem a fiatalember történetét, miért vannak elvarázsolva a város lakosai, és mi lett velük; mindezen nagyon elcsodálkoztak. De mikor nővéreim megláttak és velem a fiatalembert, irigység és harag töltötte el őket, és gonosz ármányt szőttek ellenem.

Hajóra szálltunk, megvártuk a kedvező szelet, mihelyt fújni kezdett, kibontottuk a vitorlákat és elindultunk. Én végtelenül boldog voltam az ifjú miatt. Nővéreim beszélgetés közben megkérdezték: "Édes testvérünk, mi szándékod van ezzel a szép fiatalemberrel?" Azt feleltem nekik, hogy férjemmé akarom tenni. Aztán az ifjúhoz fordultam, hozzásimultam és így szóltam: "Én uram, valamit akarok mondani, ha nincs ellenedre." - "Hallgatlak és engedelmeskedem" - felelte. Aztán nővéreimhez szóltam: "Ez a fiatalember minden, amit én kívánok. Az összes kincs, ami velünk van, a tiétek lehet." Azt mondták, hogy nagyon helyeslik az elhatározásomat, de titokban gonosz tervet forraltak ellenem.

Mi pedig utaztunk tovább, kedvező széllel, amíg kikerültünk a szörnyűség tengeréből, és a biztonság tengerébe jutottunk. Néhány napi vitorlázás után Baszra város közelébe értünk, estére feltünedeztek épületeinek fényei. Mikor már az ifjú meg én aludtunk, nővéreim felkeltek, ágyunkkal együtt felkaptak, és bedobtak a tengerbe. A fiatalember nem tudott jól úszni, belefúlt a vízbe, és Alláh beírta nevét a vértanúk közé; énrólam a menekülés volt megírva a végzet könyvében. Mert mikor beestem a tengerbe, Alláh egy szál deszkát küldött számomra, felkapaszkodtam rá, és a hullámok addig sodortak, amíg kivetettek egy szigetre. Egész éjjel barangoltam a szigeten, és mikor megvirradt a reggel, egy utat láttam, azon emberi lábnyomokat. Ez az út egy földszoroson volt, amely a szigetről a szárazföldre vezetett. Mikor a nap már felkelt, sugarainál megszárítottam ruháimat, és nekivágtam az útnak.

Addig mentem, amíg elértem egy part mellett emelkedő városhoz. Egyszerre csak látom, hogy egy sikló kúszik felém, utána egy óriáskígyó tekergőzik, hogy megölje. A siklónak már a nyelve lógott a fáradtságtól: megszántam, fogtam egy nagy követ, és nekidobtam az óriáskígyó fejének. Azonnal kimúlt. Ekkor a sikló kiterjesztett két szárnyat, felrepült a levegőbe, amin roppantul elcsodálkoztam. De már nagyon elfáradtam, ott helyben lefeküdtem és elaludtam. Mikor felébredtem, egy fiatal leány ült mellettem, és gyengéden dörzsölte a lábamat. Felültem, restelkedtem, hogy ilyen szolgálatot végez, és megkérdeztem, kicsoda, micsoda ő? "De hamar elfelejtettél - mondta -, pedig milyen jót tettél velem. Megölted ellenségemet. Én vagyok az a sikló, akit az óriáskígyótól megmentettél. Én dzsinnleány vagyok, az óriáskígyó pedig egy dzsinn volt, az én ellenségem. Mihelyt megszabadítottál, odarepültem ahhoz a hajóhoz, amelyből nővéreid a tengerbe dobtak. Az összes holmidat a hajóból a házadba vittem, a hajót elsüllyesztettem, nővéreidet pedig fekete kutyákká változtattam, mert mindent tudok, amit veled tettek. Ami az ifjút illeti, bizony ő vízbe fúlt, és nekem nincsen hatalmam a halál felett, mert egyedül Alláh az, aki feltámaszt." A hátára vett engem, és a két kutyával együtt letett a házam tetőerkélyén. Ott találtam az udvaron minden kincset, amit a hajón hoztam: nem hiányzott semmi. A sikló most így szólt hozzám: "Salamon pecsétjének bűvös feliratára esküszöm neked, ha nem versz erre a két kutyára mindennap háromszáz korbácsütést, eljövök és téged is ugyanígy átváltoztatlak." Én azt feleltem: "Hallom és engedelmeskedem." És, ó, igazhivők fejedelme, azóta mindig rájuk mérem a korbácsütéseket, és mindig megszakad a szívem értük.

Elcsodálkozott a kalifa ezen a történeten, és most a másik lányhoz fordult: "És a te testeden honnan vannak a korbács nyomai?" A leány pedig így felelt:

Ó, igazhivők fejedelme, tudd meg, hogy apám halála után nagy vagyon szállt rám; egy darabig egyedül éltem, aztán feleségül mentem annak az időnek egyik legtehetősebb emberéhez, és egy kerek évig éltem vele, amikor meghalt. A törvény szerint nyolcvanezer aranydinárt örököltem utána. Mikor egy napon a szobámban ültem, egy öregasszony jött be hozzám, beesett, ráncos orcájú, kitépdesett szempillájú, szeméből a víz csorog, szájában két csonka fog, orra nedves, nyaka remeg, kopott bőrét a fene rágta meg; ilyenről mondja a költő:

Bejött az öregasszony, köszöntött és azt mondta: "Lakik nálam egy árva leány; ma este akarja megülni az esküvőjét. Alláhtól jutalmat és megérdemelt fizetséget kérek számodra, ha eljössz az esküvőre. Szegénykének meghasad a szíve, nincs ezen a világon senkije Alláhon kívül - magasztaltassék az ő neve!" Sírva fakadt, lábamat csókolta. Engem pedig elfogott a szánalom, megígértem, hogy elmegyek. Azt mondta, készüljek fel, este eljön értem, majd kezet csókolt és elment.

Nekiláttam öltözködni, és mikor elkészültem, ismét megjelent nálam az öregasszony, és azt mondta: "Úrnőm, a város hölgyei már ott vannak, megmondtam, hogy te is eljössz, nagyon megörültek neki, már várnak." Felkeltem, felöltöztem az útra, magamhoz vettem rabszolganőimet, és elindultunk, amíg elértünk egy utcába, fel volt öntözve, tisztára söpörve, enyhe szellő fújdogált házai között. Ott egy tartósan megépített márványívvel boltozott kaput láttunk, mögötte hatalmas palota meredt: homloka büszkén verte az eget. Mikor a ház ajtajához értünk, az öregasszony kopogtatott, az ajtó kinyílt, és egy szőnyegekkel borított, égő lámpákkal és gyertyákkal megvilágított, ékkövekkel kirakott és nemesfémekkel díszített előcsarnokba léptünk. Tovább mentünk egy leírhatatlan pompájú terembe; selyemszőnyegek borították, égő lámpák és gyertyák ontották rá fényüket. A terem közepén gyöngyökkel és drágakövekkel díszített márvány kerevet állott, fölötte selyem védőfüggöny. Most a függöny mögül gyönyörű leány lépett elő, szép volt, mint a hold. Szeretettel köszöntött: "Isten hozott, testvérem, aki társaságoddal vidítsz, és felfrissíted lelkemet." És ezt a verset mondta:

Ezután leült, és így szólt: "Van egy fivérem, még nálam is szebb. Meglátott téged egy ünnepen, és eszeveszettül beléd szeretett. Ezt az öregasszonyt lepénzelte, hogy csaljon el téged valamilyen ürüggyel, és így hozzon össze vele. Bátyám el akar venni feleségül Alláhnak és prófétájának törvénye szerint. Ami törvény szerint történik, annak nincs bökkenője." Mikor ezeket a szavakat hallottam, és világosan láttam, hogy most ebben a házban kelepcébe kerültem, azt mondtam a leánynak: "Hallom és engedelmeskedem." Erre ő boldogan tapsolt egyet, az ajtó kinyílt, és azon bejött egy ifjú. Szép volt, mint a telihold, mint a költő mondja:

Mihelyt megláttam, feléje hajlott a szívem. Utána belépett a kádi^[27] is négy tanúval. Üdvözöltek, majd helyet foglaltak, megírták házassági szerződésünket, aztán elmentek. Ekkor az ifjú hozzám fordult, és így szólt: "Áldott legyen az éjszakánk." Majd hozzátette: "Úrnőm, egy feltételt szabok eléd." - "Mi a feltétel, ó, uram?" - kérdeztem. Felkelt, elhozta a szent könyvet, és azt mondta: "Esküdjél meg, hogy rajtam kívül nem fogsz soha más férfit választani, és szíved nem hajlik soha máshoz." Én örömest esküdtem meg, ő boldogan ölelt magához. Szívemet teljesen hatalmába ejtette a szerelem. Aztán behozták az asztalt, ettünk, ittunk, amíg jóllaktunk, és ránk borult az éj. Ekkor ő ágyba vitt engem, és összeölelkezve aludtunk reggelig.

Így éltünk egy hónapig örömök és gyönyörök közt. Egy hónap múlva engedelmet kértem tőle, hogy a bazárba mehessek, kelmét vásárolni. Felöltözködtem, magammal vittem az öregasszonyt, és elmentem a bazárba. Egy fiatal kereskedő boltjában leültem. Az öregasszony régóta ismerte ezt a kalmárt, és azt mesélte róla, hogy nagyon sok pénzt örökölt az apjától. "Hozd ide ennek a fiatalasszonynak a legfinomabb kelméidet" - szólt neki. "Hallom és engedelmeskedem" - felelte a kereskedő. Az öregasszony egyre dicsérte nekem a fiatalembert. Én azt mondtam: "Nincs szükségem a te magasztaló szavaidra, meg akarom kapni, amire szükségem van, és aztán hazamegyek." A kereskedő előhozta, amit kértünk, mi odanyújtottuk neki a pénzt, de ő nem akart elfogadni semmit, hanem azt mondta, hogy vendégajándékul adja mai látogatásom tiszteletére. Odaszóltam az öregasszonynak, hogy ha az nem fogadja el a pénzt, adja vissza neki a kelméjét. A kereskedő egyre mondogatta: "Alláhra, nem fogadok el érte semmit; mindez ajándék tőlem egyetlen csókért. Ez többet ér nekem, mint az összes áru, ami a boltomban van." Azt mondta neki az öregasszony: "Mi hasznod egy csókból?" Azután hozzám fordult: "Leányom, hallottad, mit mondott ez a fiatalember, nem árthat neked semmit, ha megengeded, hogy megcsókoljon, aztán viszed, amire szükséged van." - "Nem tudod - feleltem neki -, mire esküdtem?" De ő azt mondta, csak hagyjam, hogy megcsókoljon, ne szóljak egy szót se, akkor nem követek el bűnt, és a pénzem is megmarad. És addig szépítgette előttem a dolgot, amíg betettem fejemet a hurokba és beleegyeztem. Befedtem szememet, az izárral eltakartam arcomat az emberek elől. Ekkor ő az izár alatt arcomhoz értette ajkát, és mikor megcsókolt, nagy erővel belém harapott, úgyhogy a húsom behasította. Elájultam a fájdalomtól. Mikor magamhoz tértem, a boltot zárva találtam, az öregasszony ölében tartott, jajveszékelt fölöttem, és azt mondta: "Alláh megóvott valami még rosszabbtól. Most gyere haza, tégy úgy, mintha beteg volnál, én orvosságot hozok neked, az majd meggyógyítja a harapást, és hamarosan felgyógyulsz."

Kis idő múlva felkeltem; óriási aggodalomban és félelemben mentem haza, lefeküdtem, mintha beteg volnék. Egyszer csak bejött a férjem és megkérdezte: "Mi történt veled, ó, úrnőm, ezen a mai kiránduláson?" Azt feleltem, hogy nem vagyok jól. Megnézett és kérdezte: "Mi az a seb ott az arcodon, a lágy húsban?" Azt feleltem neki: "Ma, mikor engedélyt adtál, hogy elmehessek kelmét venni, belém ütközött egy fával megrakott teve, eltépte a fátyolomat, és megsebezte arcomat, amint látod. Hiszen olyan szűkek az utcák ebben a városban." Erre ő azt mondta: "Holnap elmegyek a kormányzóhoz, és panaszt teszek nála. Akasztassa fel a városnak minden tűzifakereskedőjét." - "Ne terheld meg lelkiismeretedet ilyen bűnnel mások kárára - mondtam neki. - Úgy volt a dolog, hogy szamáron mentem, az állat megbokrosodott, levetett a földre, és egy tuskó felhasította az arcomat: attól van ez a seb." Erre azt mondta: "Holnap elmegyek Dzsafár Barmaki vezírhez, elmondom neki az esetet, és ő majd a város összes szamárhajcsárait kivégezteti" - "Csak nem akarsz - mondom neki - ennyi embert miattam megöletni, ha Alláh végzéséből és hatalmából ez történt velem?" Ekkor már nem tudta visszatartani a haragját. "Most már elég a hazugságból!" - mondta, felugrott, vadul megragadott, és nagyot ordított, mire az ajtó kinyílt, és hét fekete rabszolga jött be. Kivonszoltak az ágyból, és a szoba közepére dobtak. Aztán megparancsolta az egyik rabszolgának, fogjon meg vállamnál és üljön a fejemre, a másiknak, hogy üljön a térdemre és tartsa a lábamat, a harmadik meg odaállt, karddal a kezében, és azt kérdezte: "Uram, üssek rá a kardommal, hogy kettéhasadjon, és azok ketten fogjanak egy-egy részt, hogy belevessék a Tigris folyóba, hadd egyék meg a halak? Mert ez a büntetése annak, aki megszegi a hűséget és a szerelem törvényét."

És ezt a verset mondta:

Férjem megparancsolta neki: "Csapj rá, Szaáf!" A szolga magasra emelte a kardját, és azt mondta: "Mondd el az iszlám hitvallást, és gondold át, mi van még tennivalód, és tedd meg végső intézkedéseidet, mert ez az utolsó órája életednek." Azt feleltem neki: "Jó szolga, adj egy kis haladékot, hogy elmondjam a hitvallást, és végrendelkezzem." Aztán felemeltem fejemet, végiggondoltam helyzetemet, milyen szörnyű nyomorba zuhantam annyi gyönyörűség után; könnyeim omlottak, és zokogva mondtam ezeket a verseket:

Aztán megint keservesen zokogtam. Amikor férjem meghallotta a verset, és látta könnyeimet, még nagyobb tűzbe jött, és ezeket a verseket mondta:

Ezután megint sírva fakadtam, és irgalomért könyörögtem. Egyszerre csak bejött az öregasszony, a férfi lába elé vetette magát, megcsókolta lábát, és azt mondta: "Ó, fiam, amily igaz, hogy én neveltelek, meg kell bocsátanod ennek a fiatal nőnek, mert semmi olyan bűnt nem követett el, ami ilyen büntetést érdemelne. Te fiatal vagy még, és félek, hogy átkai fejedre szállnak." Keservesen sírt, és addig unszolta őt, míg férjem azt mondta: "Jól van, megbocsátok, nem veszem el az életét, de olyan bélyeget ütök rá, amely egész életében megmarad." Megparancsolta a szolgáknak, rántsák le rólam a ruháimat, elővett egy birsalmafa-ágat, és megvesszőzött vele. Addig ütött a hátamra, oldalamra, míg a szörnyű fájdalomtól eszméletemet vesztettem, és egy hajszálon függött az életem. Ezután megparancsolta a rabszolgáknak, hogy mihelyt az éj beáll, fogjanak meg, és vigyenek az öregasszonnyal együtt abba a házba, ahol azelőtt laktam. A szolgák úgy is cselekedtek, amint uruk parancsolta, bedobtak a házamba, én pedig gyógyítottam, gondoztam magamat, de testemen ott maradtak a korbács nyomai, mint ahogy láttad.

Négy hónapig tartott, amíg meggyógyultam. Akkor aztán elmentem ahhoz a házhoz, ahol mindaz a szörnyűség történt, és az egész épületből csak egy kőhalmazt találtam, az utca elejétől végéig romokban hevert, a ház helyén dögtemető volt. Nem tudtam, mi történhetett.

Odaköltöztem a nővéremhez, akivel egy apánk van; ott találtam nála ezt a két kutyát. Köszöntöttem, elmondtam neki a történetemet, mi mindent éltem át. Így szólt hozzám: "Ki van a világon, aki mentes marad a sorscsapásoktól? Hála legyen Alláhnak, az ő kegyelméből minden szerencsésen végződött." Aztán elmondta saját történetét, mi minden esett meg ővele, és együtt maradtunk, de egyikünk se vette ajkára a "házasság" szót. Nemsokára a harmadik nővérünk is csatlakozott hozzánk, az élelembeszerző, aki mindennap elmegy, és bevásárolja, amire szükségünk van. És így éltünk a múlt éjszakáig. Reggel megint elment nővérünk bevásárolni, mint szokta, és akkor történt az, ami történt: hogy eljött a teherhordó meg a három koldus, azután ti, kereskedőknek öltözve. Mihelyt a mai nap megkezdődött, eléd hoztak bennünket. Ez a mi történetünk.

A kalifa nagyon elcsodálkozott ezen a történeten, és megparancsolta, jegyezzék fel, és tegyék a levéltárba. Aztán megkérdezte az első leányt, tud-e valamit a dzsinn-leányról, aki nővéreit elvarázsolta? Azt felelte: "Igazhivők fejedelme, egy hajfürtjét adta ide nekem, és azt mondta, ha akarom, hogy megjelenjen, égessek el belőle egy szálat, és azonnal megjelenik, még ha a Káf hegyén túl lesz is." A kalifa elhozatta vele a hajfürtöt. Mikor a leány odaadta neki, a kalifa elégetett egy szálat. Mihelyt a szaga terjengeni kezdett, megrázkódott a palota, robaj és dörgés hallatszott, és megjelent a dzsinn-leány (aki muszlim volt), és így szólt: "Béke legyen veled, Alláh helytartója!" - "Béke legyen veled is, és Alláh irgalma és áldása szálljon rád!" - felelte a kalifa. "Tudd meg - szólt a dzsinn-leány -, hogy ez a fiatal nő olyan jót tett velem, hogy nem is tudom eléggé meghálálni; a haláltól mentett meg, elpusztította az ellenségeimet. Mikor láttam, mit tettek vele nővérei, elhatároztam, hogy bosszút állok érte; kutyákká változtattam őket, pedig előbb meg akartam ölni mindkettőt, mert féltem, hogy még valami bajt okoznak neki. De ha te, ó, igazhivők fejedelme, akarod, feloldom őket a varázs alól a te kedvedért meg a leány kedvéért, mert hiszen én muszlim vagyok." Azt válaszolta a kalifa: "Oldozd fel őket; aztán fontolóra vesszük a megvesszőzött leány ügyét. Megvizsgáljuk a dolgot, és ha csakugyan igazat mondott, megtorlom sérelmét a bűnösön."

A dzsinn-leány most így szólt: "Igazhivők fejedelme, én útba tudlak igazítani, ha tudni akarod, ki követte el azt a kegyetlen tettet ezen a fiatal nőn, és ki vette el a vagyonát. Minden ember között tehozzád áll ő legközelebb."

Ekkor a dzsinn-leány fogott egy csésze vizet, néhány varázsszót mondott rá, a kutyák arcára cseppentett belőle, és azt mondta nekik: "Kapjátok vissza előbbi emberi alakotokat." És íme, ismét fiatal nőkké lettek - dicsőség teremtőjüknek! A kalifához pedig így szól a dzsinn-leány: "Ezt a leányt a te fiad, El-Amin vesszőzte meg. Ő hallott a leány szépségéről és kedvességéről." - Aztán ő is elmesélte a leány történetét, amint ezt már ismerjük.

A kalifa nagyon elámult és felkiáltott: "Dicsőség Alláhnak, aki közbenjárásommal megszabadította a két kutyát!" Ezután maga elé hívatta fiát, El-Amint, és megkérdezte tőle, miképp történt a dolog elejétől végig. Ő pedig híven elmesélt mindent. Ekkor a kalifa elhívatott egy kádit négy tanúval, aztán maga elé hívatta a három koldust. Az első leányt és két nővérét, akik kutyákká voltak varázsolva, feleségül adta a három koldushoz, hiszen ők, mint mondták, királyok voltak, megtette őket udvaránál kamarásoknak, ellátta minden szükségessel, és a bagdadi palotában adott nekik lakást. A megvesszőzött leányt pedig visszaadta fiának, El-Aminnak, nagy összeget ajándékozott neki, és elrendelte, hogy házát építsék fel újra, még szebbé, mint amilyen volt.

A kalifa meg feleségül vette a háztartást vezető leányt, és még azon az éjjelen vele hált. Másnap reggel pedig külön házat, rabnőket és szolgákat adott neki. Rendes évi díjazást rendelt el a számára, és később rejtett helyen házat építtetett neki.

Az emberek pedig csodálták a kalifa bőkezűségét, lelki jóságát és bölcsességét.

Úgy beszélik, ó, királya az időknek és ura minden esztendőknek, hogy Harún ar-Rasíd egy éjszakán, mint már oly sokszor, magához hívatta vezírét, Dzsafárt, és ezt mondta neki: "Kedvem volna lemenni a városba, és kikérdezgetni a köznépet feljebbvalóikról. Akikre panaszkodnak, azokat letesszük hivatalukról, akiket meg dicsérnek, azokat magas polcra emeljük." - "Hallom és engedelmeskedem" - szólt Dzsafár.

Útnak indult hát a kalifa^[28] Dzsafárral és Maszrúrral a városba, bejárták az utcákat és piacokat. Amint egy szűk utcába értek, egy vénséges vén emberrel találkoztak. Halászhálót és apró halakkal teli kosarat vitt a fején, kezében botot tartott, lassacskán ballagott előre, és közben ezeket a verseket mondta:

A kalifa a vers hallatára így szólt Dzsafárhoz: "Nézd ezt a szegény embert, és hallgasd meg a versét, ugyan nagy nyomorúság szól belőlük." Megszólította és megkérdezte tőle: "Ó, seikh, mi a mesterséged?" És a szegény ember ezt felelte: "Halász vagyok, uram, feleségemet, gyermekeimet kell eltartanom, és dél óta járok a munkám után. De Alláh még egy fillérnyi keresetet se juttatott nekem, hogy jóllakassam az enyéimet. Még zálogba sincs mit tennem, hogy vacsorát vehetnék a számukra; gyűlölöm az életemet, és kívánom a halált." Szólt a kalifa: "Mondd, eljönnél velünk a Tigris partjára, és kivetnéd hálódat a számomra? Akármi kerül beléje, száz aranyat adok érte." Az öreg megörült ezekre a szavakra, és felkiáltott: "Fejemre, így legyen! Visszamegyek veletek."

És visszaindult velük a folyó felé, ott kivetette a hálóját, és várt egy ideig; amikor aztán bevonta a köteleket, és partra húzta a hálót, hát egy fedett ládát pillantott meg benne. A kalifa szemügyre vette, és megpróbálta felemelni, de igen súlyosnak találta. Kétszáz dinárt adott hát a halásznak, és útjára küldte; Maszrúr pedig Dzsafár segítségével elcipelte a ládát a palotába, a kalifa kíséretében és gyertyákat gyújtott. És Dzsafár meg Maszrúr felfeszítették a ládát, és benne pálmalevelekből font kosarat találtak, az meg vörös gyapjúfonállal volt összekötözve. Fölvagdosták és egy szőnyeget találtak a kosárban, ezt kiemelték, alatta összehajtott női köpeny feküdt, azt is elvették. A láda fenekén pedig egy leányra leltek - szép volt, mint az olvasztott ezüst, de meggyilkolhatták és darabokra vágták. Amint a kalifa megpillantotta, felkiáltott: "Ó, jaj!" - és könnyei kicsordultak. Odafordult Dzsafárhoz, és ezt mondta: "Te kutya vezír, hát embereket gyilkolnak, folyóba hajigálnak a mi uralkodásunk alatt, hogy majd az ítélet napján a mi lelkiismeretünket terheljék? Alláhra, bosszút kell állnunk a leány gyilkosán; a legkínosabb halállal haljon meg!" És hozzátette: "Amilyen igaz, hogy Abbász fiaitól származunk, ha elébünk nem hozod azt, aki ezt a nőt megölte, hogy bosszút vegyünk rajta: felakasztatlak a palotám kapujára téged meg negyven embert a nemzetségedből." És a kalifa csak úgy lángolt haragjában. Dzsafár így szólt: "Adj három napi haladékot." - És a kalifa ezt felelte: "Megadom."

Dzsafár gondterhesen indult hazafelé, és azt mondta magában: "Hogy találjam meg azt, aki ezt a leányt megölte, és hogy vigyem a kalifa elé? Ha másvalakit viszek elébe, mint a gyilkost, azt bűnömül rója fel; bizony, nem tudom, mitévő legyek."

És három napig otthon maradt; negyedik napon a kalifa elküldte érte egyik kamarását. Mikor a vezír a kalifa elé lépett, az megkérdezte tőle: "Hol a leány gyilkosa?" És Dzsafár így válaszolt: "Ó, igazhivők uralkodója, talán a rejtett titkok tudója vagyok én, hogy tudjam, ki volt, aki megölte?" De a kalifa nagyon felbőszült ezen a válaszon, és elrendelte, hogy akasszák fel a vezírt a palota kapuja elé. Hírnököt küldött ki, hogy városszerte kihirdesse: "Aki látni akarja, hogy feszítik keresztre Dzsafárt, a barmakidát, negyven barmakidával, a rokonaival meg sógoraival együtt, az jöjjön, és nézze meg!"

És a nép csak úgy csődült a város minden részéből, hogy lássa, hogy feszítik keresztre Dzsafárt meg az atyafiságát, és senki sem tudta, miért. Eközben felállították az akasztófát, és Dzsafárnak meg a többieknek, halálra készen, alája kellett állnia. De amikor minden szem már csak a kalifa intését leste, és a tömeg siratta Dzsafárt és nemzetségét, lám: hirtelen egy ifjú furakodott át a sokadalmon, rajta díszes, finom ruha, arca szép, mint a fényes holdvilág, szeme éjsötét és csillogó, homloka, mint a tiszta tó, rózsapiros a két orcája, rajta az ifjú pehely szinte a csókot várja, azon meg a kicsi szépségfolt, akár egy morzsa ámbra volt. Odaállt a vezír elé és megszólalt: "Mentséget hozok számodra, ó, emírek vezíre és szegények támasza! Én vagyok a gyilkosa annak a nőnek, akit a ládában találtatok, engem akasszatok hát fel, és rajtam vegyetek bosszút!"

Dzsafár az ifjú vallomásának hallatára boldog volt, hogy megmenekült a haláltól, de megesett a szíve a szép fiún. Miközben még beszéltek, íme, egyszerre egy aggastyán tört magának utat a tömegben, amíg Dzsafárhoz és az ifjúhoz nem ért: köszöntötte őket és megszólalt: "Megálljatok! Te, vezír és hatalmas úr, ne higgy az ifjú szavainak! Mert bizony mondom, ezt a lányt nem gyilkolta meg senki más, mint én; tüstént toroljátok meg a halálát rajtam, mert ha ezt nem teszed meg, tanúskodom a mindenható Alláh színe előtt, hogy a fejedre szálljon a vére!" De az ifjú így szólt:

"Ó, vezír, öreg ember ez, második gyerekkorát éli, és nem tudja, mit beszél. Én vagyok a gyilkos, hát rajtam állj bosszút." Most az öreg szólt: "Ó, fiam, fiatal vagy te, élvezned kell még az élet örömeit. De én már megvénültem, belefáradtam az életbe, és jóllaktam a világgal, életemet felajánlom váltságdíjul a tiedért meg a vezírért és negyven atyjafiáért. Senki más nem ölte meg a lányt, csak én; ezért Alláh legyen veled, ti meg siessetek, és akasszatok föl, mert nekem nem élet az élet, ha a leányé odavan."

És a vezír elálmélkodott ezeken a különös dolgokon, és az ifjút meg az aggastyánt a kalifa elé vezette. Hétszer megcsókolta színe előtt a földet, és így szólt: "Ó, igazhitűek ura, itt hozom a leány gyilkosát!" - "Hol van?" - kérdezte a kalifa. Dzsafár így felelt: "Ez az ifjú azt mondja: »Én vagyok a gyilkos!« Ez az öreg azt mondja: »Nem igaz! Én vagyok a gyilkos!« És most itt állnak előtted mind a ketten." És a kalifa megnézte a vénembert meg az ifjút és megkérdezte: "Melyiktek ölte meg a leányt?" És az ifjú ezt felelte: "Senki más, csak én." Az öreg meg: "Bizony mondom, senki más nem ölte meg, csak én." Ekkor a kalifa ezt parancsolta Dzsafárnak: "Fogd őket, és akasztasd fel mind a kettőt!" Dzsafár azonban így válaszolt:

"Mivel csak egyikük volt a gyilkos, csúnya igazságtalanság volna a másikat is felakasztani." Most felkiáltott az ifjú: "Arra, aki a mennyboltot alkotta, és a földet mint szőnyeget terítette alája: én vagyok az, aki a leányt megölte!"

És leírta a gyilkosság módját, a kosarat, a köpenyt meg a szőnyeget, mindent, amit a kalifa a leány körül talált. A kalifa ekkor megbizonyosodott, hogy ez az ifjú a gyilkos; csodálkozott és megkérdezte: "Mi okból ölted meg azt a leányt ilyen gyalázatos módon? És miért vallottad be a gyilkosságot vallató-bot nélkül? És mi hozott ide, hogy fölajánld az életedet, és miért mondtad: »Álljatok érte rajtam bosszút?«" Az ifjú így felelt: "Tudd meg, ó, igazhivők ura, hogy ez az asszony az én feleségem volt és gyermekeim anyja, egyúttal unokatestvérem is, leánya a nagybátyámnak, ennek az öregnek, aki apám fivére. Mikor feleségül vettem, szűz volt, és Alláh általa három fiúgyermekkel áldott meg. Szeretett és szolgált engem, és én sem találtam benne semmi hibát, mert én is szívből szerettem. De ennek a hónapnak első napján súlyos betegségbe esett, és én orvosokat hívtam hozzá; de igen lassan haladt a gyógyulása. Mikor pedig azt akartam, hogy menjen el a fürdőbe, ő azt mondta: »Igen megkívántam valamit, mielőtt a fürdőbe mennék, erős vággyal vágyom rá.« Így szóltam hozzá: »Hallom és teljesítem. Mi a kívánságod?« Ő folytatta: »Olyan nagyon szeretnék egy almát, hogy szagolgassam, és kicsit harapdáljak belőle.« »Ha ezer kívánságod volna is - feleltem én -, azt is megpróbálnám mind teljesíteni.« És nyomban nekiindultam a városnak, kerestem almát, de nem találtam; pedig ha darabja akár egy aranyba került volna is, azt is megadtam volna érte. Elbúsultam, hazamentem, és az egész éjjelt gondok közt töltöttem. És amint hajnalodott, megint elmentem, körüljártam a kerteket, de sehol sem találtam almát. Végre egy öreg kertésszel találkoztam, annál kérdezősködtem, ő meg ezt felelte: »Fiam, ez a gyümölcs ritkaság nálunk, és most sehol se találsz, ha csak az igazhivők urának a kertjeiben, Baszrában nem, ott a kertész a kalifa számára termel almát.« Hazatértem, leverten a balsikertől, de igen-igen szerettem feleségemet, és a szerelem arra ösztökélt, hogy utazzam el az almáért. Fölkészültem hát, és tizenöt napig voltam úton, oda és vissza, és hoztam neki három almát: három dinárért vettem a baszrai kertésztől. De amint beléptem a feleségemhez, és elébe tettem, nem volt öröme bennük, és csak otthagyta őket; mert a gyöngesége fokozódott, és láza megint emelkedett, és betegsége még tíz napig tartott, azután kezdett csak lábadozni. Akkor elmentem hazulról, és felkerestem üzletemet, ott ültem és adtam-vettem. Délfelé egy nagy darab, csúf rabszolga ment arra, kezében pedig a három alma egyikét tartotta, és játszott vele. Megszólítottam: »Honnan szerezted ezt az almát? Mert én is szeretnék ilyet venni.« Ő elnevette magát, és azt mondta: »A szeretőmtől kaptam. Egy ideig nem láttuk egymást, és amikor megint meglátogattam, betegen találtam, mellette meg három almát, ő pedig ezt mondta: "Az én mamlasz férjem-uram egyenesen Baszrába utazott értük, és három dinárért vette őket. Tőle kaptam ezt az almát."« Mikor a rabszolgának ezeket a szavait meghallottam, ó, igazhivők ura, fekete lett szemem előtt a világ, felkeltem, lezártam a boltomat, és a dühtől magamon kívül hazarohantam. Néztem az almákat, és mert a háromból csak kettőt találtam, megkérdeztem a feleségemet: »Ó, unokatestvérem, hol a harmadik alma?« És ő bágyadtan emelte fel a fejét, és így szólt: »Nem tudom, bátyám fia, hogy hova lett!« Ekkor meggyőződtem arról, hogy a rabszolga igazat mondott, fölkaptam egy kést, rátámadtam, mellére ugrottam, és szó nélkül átvágtam a nyakát. Aztán leütöttem a fejét, tagjait darabokra vágtam, köpenyébe és egy szőnyegtakaróba burkoltam, és az egészet sietősen összevarrtam, egy ládába tettem, azt bezártam, és felraktam egy öszvérre, és saját kezeimmel a Tigrisbe dobtam. Alláh legyen hát veled, ó, igazhitűek uralkodója, akassz fel, mert attól félek, hogy a feltámadás napján ő majd bosszúért kiált. Mert senki sem látta, amikor bedobtam a folyóba, én meg hazamentem, és legidősebb fiamat sírva találtam, pedig semmit sem tudott arról, amit az anyjával tettem. Én megkérdeztem: »Miért sírsz, fiam?« Ő ezt felelte: »Elvettem az egyik almát, amelyik anyámnál volt, és lementem az utcára az öcsémmel játszani. Egyszerre csak egy vastag fekete rabszolga kikapta a kezemből, és azt mondta: "Honnan vetted ezt?" Megmondtam neki: "Apám utazott el érte, Baszrából hozta anyámnak - mert anyám beteg volt -, ezt az almát meg még másik kettőt, három dinárt fizetett értük." De ő nem is ügyelt arra, amit mondtam; másodszor meg harmadszor is kértem tőle az almát vissza, de ő megütött, megrúgott és odábbállt. Én meg féltem, hogy anyám megver az alma miatt, ezért öcsémmel kimentem a városba, és ott is maradtam estélig: még most is félek anyámtól, és Alláhra, ó, apám, ne szólj neki erről semmit, mert még megárthat az egészségének!« Amikor a gyerekem beszédét végighallgattam, megtudtam, hogy a rabszolga feleségemet gazul megrágalmazta, és tisztán láttam, hogy ártatlanul öltem meg. Keserves könnyeket sírtam; nemsokára eljött hozzám ez az öreg, apám fivére és feleségem apja, én elmondtam neki, mi történt. Mellém ült és sírt, és csak sírtunk tovább éjfélig. És öt nap óta mélységes fájdalommal gyászoljuk és siratjuk őt, aki ártatlanul halt meg. És mindennek a szerecsen rabszolga kieszelt hazugsága az oka. Így öltem meg én a feleségemet, és ezért apáid becsületére könyörgök neked, siess, ölj meg engem, és engeszteld ki őt halálommal, mert ezek után nem bírok tovább élni!"

A kalifa pedig elcsodálkozott ezeken a szavakon, és így szólt: "Alláhra, ez az ifjú menthető; nem öletem meg, csak azt az átkozott rabszolgát akasztatom fel, és olyan tettet akarok véghezvinni, hogy vigaszára szolgáljon a szorongatottaknak és szenvedőknek, és tetszésére legyen a legdicsőségesebb királynak." A kalifa Dzsafárhoz fordult, és ezt mondta neki: "Vezesd elém azt az átkozott rabszolgát, aki ennek a szerencsétlenségnek az egyetlen okozója; és ha három nap múlva nem hozod színem elé, a helyébe téged ölellek meg." Dzsafár sírva távozott, és így szólt:

"Már két halál fenyegetett; végre is addig jár a korsó a kútra, míg eltörik. Nem használ nekem itt már sem ravaszság, sem okosság; de Ő, aki első ízben megmentette az életemet, megmentheti másodízben is. Alláhra, nem mozdulok ki a házból arra a három napra, ami még életemből hátra van, és az Igazság - dicsértessék tökéletessége! - művelje velem azt, amit jónak lát."

Bezárkózott a házába, és ottmaradt három napig. A negyedik napon pedig elhívatta a kádikat meg a törvényes tanúkat, végrendeletet csinált, és sírva búcsúzkodott gyermekeitől. És csakhamar belépett hozzá a kalifa hírnöke, és ezt mondta neki: "Az igazhivők ura szörnyű haragra lobbant, érted küldött, és esküdözik, hogy ha a rabszolga elő nem kerül, nem múlik el ez a nap anélkül, hogy téged az akasztófán ne lásson."

Mikor Dzsafár ezt meghallotta, sírva fakadt, és gyermekei, rabszolgái meg egész házanépe vele sírt. És amikor mindnyájan elbúcsúztak tőle, csak még a legkisebb lánya volt hátra, attól is el akart búcsúzni; mert ezt a kislányt, aki igen szép gyerek volt, szebb, mint az összes többi gyereke, igen szerette. Kebléhez szorította, csókolgatta, és sűrűn hullott a könnye, hogy el kell válnia tőle. Amint magához szorította, a gyerek ruhája alatt, a mellén, valami gömbölyűséget érzett és megkérdezte: "Ó, kislányom, mi van a mellső zsebedben?" - "Ó, apám - felelte a kislány -, egy alma van ott, urunknak, a kalifának a neve van rajta. Raihan, a rabszolgánk hozta négy nap előtt, először nem akarta nekem adni, de aztán két dinárért ideadta."

Amint Dzsafár a rabszolgáról meg az almáról hallott, megörült, és benyúlt a gyereke ruhájának mellső hajtásába, előhúzta az almát, megismerte, és nagy boldogan így szólt: "Ó, te mindig jelenlevő; te gondok elűzője!" És megparancsolta, hozzák elébe a rabszolgát. Rárivallt: "Te, Raihan! Honnan szerezted azt az almát?" - "Alláhra, ó, uram - felelte az -, a hazugság egyszer-egyszer segít az emberen, de van úgy is, hogy igazság segít rajta, méghozzá derekasan és mindig újból. Nem a te palotádból loptam ezt az almát, sem az igazhivők urának kertjeiből. Öt napja, amint a város egyik utcáján jártam, játszó gyerekekre akadtam, és az egyiknek a kezében volt ez az alma. Én kikaptam a kezéből, rávertem a gyerekre, az meg elsírta magát és fölkiáltott: »Ó, fiatalember, az anyámé ez az alma, ő pedig beteg. Mondta apámnak, hogy milyen nagyon megkívánt egy almát, erre apám elutazott Baszrába, és három aranyért három almát vett neki. Az egyik almát elcsentem, hogy játsszam vele.« És tovább sírt, de én ügyet se vetettem rá, fogtam az almát és idehoztam; kis úrnőm pedig megvásárolta tőlem, és két arany dinárt adott érte. Ez az egész történet."

Amint Dzsafár ezeket a szavakat meghallotta, elcsodálkozott azon, hogy a leány meggyilkolását meg mindezt a nyomorúságot ez a rabszolga okozhatta. Sajnálta, hogy éppen az ő rabszolgája, de örült a maga megmenekülésének, és ezt a verset mondta:

Kézen fogta a rabszolgát, a kalifa elé vezette, és elmesélte töviről hegyire az egész történetet. A kalifa nagy álmélkodással elcsodálkozott, mikor a barmakida Dzsafár szájából ezt a históriát meghallotta, és elrendelte, hogy jegyezzék fel és adják a nép tudtára ezt a történetet. A rabszolgát szabadon bocsátotta, az ifjúnak pedig, aki feleségét meggyilkolta, olyan havi járadékot adományozott, hogy gond nélkül megélhetett belőle, a maga rabnői közül adott hozzá egyet feleségül, és asztaltársául fogadta.

A kapzsiság büntetése

Harún ar-Rasíd, az igazhivők fejedelme, egy éjjel izgatott és álmatlan volt, elhívatta vezírjét, Dzsafárt, Jahjá el-Barmaki fiát, és azt mondta neki: "Álmatlan vagyok, szorongás fogott el, nem tudom, mit tegyek." Ott állt eunuchja, Maszrúr is, és elnevette magát. A kalifa megkérdezte: "Mit nevetsz? Azért, mert engem semmibe veszel, vagy pedig elment az eszed?" Maszrúr így felelt: "Igazhivők fejedelme, esküszöm a próféták nagyjára, akinek a sarja vagy, hogy nem szándékosan történt. De tegnap, mikor elmentem a palotádból, hogy járjak egyet, és a Tigris partjához értem, nagy néptömeget láttam; megálltam, hát egy ember nevetteti ott a népet. Úgy hívják, hogy Ibn el-Káribi. Most jutott eszembe valami, amit mondott, és azon nevettem. Bocsásd meg, ó igazhivők fejedelme." Ekkor a kalifa azt mondta: "Hozd elém azonnal azt az embert."

Maszrúr sietve ment, amíg meg nem találta Ibn el-Káribit. "Engedelmeskedjél a kalifa hívó parancsának." - "Hallom és engedelmeskedem" - szólt Ibn el-Káribi. "De - folytatta Maszrúr - azzal a feltétellel viszlek hozzá, hogy akármit kapsz, annak háromnegyed részét nekem adod, a többi a tied lehet." - "Nem - vetette ellen Ibn el-Káribi -, legyen a fele a tied, a fele az enyém." De Maszrúr makacskodott: "Nem!" - "Hát akkor legyen egyharmada az enyém, kétharmada a tied." Hosszas huzakodás után Maszrúr végre elfogadta ezt a feltételt.

Felkerekedett hát Ibn el-Káribi, és elment Maszrúrral. Mikor megjelent az igazhivők fejedelménél, a kalifáknak járó üdvözlés után megállt előtte. Az igazhivők fejedelme így szólt hozzá: "Ha nem fogsz megnevettetni, hármat verek rád ezzel a bőrzacskóval."

Ibn el-Káribi így szólt magában: "Három ütés ezzel a bőrzacskóval nem nagy dolog, ha ostorcsapás se szokott fájni nekem." Mert azt hitte, hogy a kis zsák üres.

Mesélt aztán olyan dolgokat, amelyek a feldühödtet is megnevettethették, mindenféle tréfát, mókát, de az igazhivők fejedelme nem nevetett, még csak el se mosolyodott.

Ibn el-Káribi igen elcsodálkozott rajta, zavarba jött, szurkolt, az igazhivők fejedelme pedig azt mondta neki: "Most megérdemled a verést." Elő is vette a bőrzacskót, de négy darab kő volt benne, mindegyik két fontot is nyomott. Az ütés Ibn el-Káribi nyakát érte; elordította magát, de eszébe jutott a Maszrúrral kötött egyezség, és azt mondta: "Bocsánat, ó, hivők fejedelme, engedj két szót szólnom!" - "Mondd, mit akarsz" - szólt a kalifa. "Maszrúr egy feltételt kötött ki - mondta -, és én megegyeztem vele abban, hogy akármit kapok a hivők fejedelmétől, egyharmadát megtarthatom, kétharmada az övé legyen. De csak hosszas alkudozás után érte be ennyivel. Most, hogy mást nem kaptam tőled, mint verést, és egy ütést már megkaptam, a másik kettő őt illeti meg. Nekem kijutott az én részem, itt van ő, igazhivők fejedelme, fizesd ki most, ami neki jár."

Mikor az igazhivők fejedelme ezt meghallotta, majd hanyatt dűlt nevettében. Odahívta Maszrúrt, rávágott egyet, az nagyot kiáltott, és azt mondta: "Igazhivők fejedelme, megelégszem egyharmaddal, adj neki kétharmadot!"

A kalifa jót nevetett rajtuk, és mindkettőnek ezer aranyat adatott. Azok pedig boldogan és elégedetten távoztak.

Dzsafár el-Barmaki egy éjjel együtt borozott ar-Rasíddal. Ar-Rasíd így szólt hozzá: "Te, Dzsafár, én úgy hallottam, hogy egy ilyen meg ilyen nevű rabnőt vásároltál. Már régen fenem rá a fogamat, kedvessége és szépsége szívemet rég megigézte. Add el nekem." - "Nem adom el, ó, igazhivők fejedelme" - felelte Dzsafár. "Akkor add ajándékba." - "Nem ajándékozom el." - "Háromszor is elválok Zubeidától, ha nem adod el vagy nem ajándékozod nekem" - esküdött a kalifa. "Én meg váljak el háromszor a feleségemtől, ha eladom" - felelte Dzsafár.

Mikor aztán kijózanodtak mámorukból, akkor látták, hogy milyen nehéz esetbe bonyolódtak, amiből nem találnak kivezető utat. Ekkor azt mondta Harún ar-Rasíd: "Az ilyen nehéz esetben csak Abu Júszufhoz kell fordulni."

Érte küldött hát, de már éjfél volt, és mikor a küldönc odaérkezett, Abu Júszuf ijedten ugrott fel, és azt mondta magában: "Nem hívhatnának ilyen késő éjjel, ha nem valami iszlámot illető fontos kérdésről volna szó." Aztán sietve ment ki, felült öszvérére, a legényének pedig odaszólt: "Vidd magaddal az abrakzsákot, hátha még nem lakott jól az öszvér. Ha megérkeztünk a palotába, akaszd megint a nyakába, hadd egye meg, ami még megmaradt benne, amíg megint kijövök, ha ugyan még ma éjjelig nem fogyasztotta el az abrakját." - "Hallom és engedelmeskedem" - felelte a legény.

Mikor Abu Júszuf belépett a kalifához, ez elébe ment, leültette maga mellé kerevetére, ahová soha más nem ülhet le, és azt mondta neki: "Azért hívattunk téged ilyen késői időben, mert erről meg erről az igen fontos ügyről van szó, és nem tudjuk sehogy se megoldani."

Abu Júszuf így felelt: "Ó, igazhivők fejedelme, a dolog a lehető legegyszerűbb." Aztán Dzsafárhoz fordult: "Dzsafár, az egyik felét add el az igazhivők fejedelmének, és a másik felét ajándékozd neki. Akkor egyiktek sem szegte meg az esküjét."

Nagyon megörült ennek az igazhivők fejedelme, és mindketten úgy tettek, ahogy Abu Júszuf javasolta.

Harún ar-Rasíd most megparancsolta, hogy azonnal hívják el a rabnőt, mert igen gyötri a vágy utána.

Mikor a rableány megjelent, a kalifa így szólt Abu Júszuf kádihoz: "Én most mindjárt ágyamba akarom vinni, nincs türelmem várni, amíg a törvényes határidő letelik. Mit lehet itt tenni?" Abu Júszuf így felelt: "Hozzanak ide valakit az igazhivők fejedelmének mamlúkjai közül, akik még nincsenek felszabadítva."

Elhozták a mamlúkot, és ekkor azt mondta Abu Júszuf: "Engedd meg, hogy összeházasítsam őt a leánnyal. Aztán rögtön váljon el tőle, mielőtt elhálna vele: akkor nem kell betartani a megtartóztatás idejét."

Ez a döntés még jobban tetszett Harún ar-Rasídnak, mint az előbbi. Mikor a mamlúk megjelent, azt mondta a kalifa a kádinak: "Megengedem, hogy a házasságot megkösd közöttük." A kádi elvégezte a házassági szertartást a mamlúk beleegyezésével. Most megint azt mondta a kádi: "Válj el tőle, és kapsz száz dinárt." De a mamlúk azt felelte: "Azt nem teszem!"

A kádi addig kínált egyre többet, és ő addig vonakodott, míg végre ezer dinárt ígértek neki. Ekkor azt kérdezte a mamlúk: "Kitől függ a válás: tőlem vagy az igazhivők fejedelmétől?" - "Tőled" - felelte a kádi. "Alláhra - mondta erre a mamlúk -, akkor nem teszem soha."

Nagyon feldühödött most az igazhivők fejedelme és megkérdezte: "Mit lehet itt tenni, Abu Júszuf?" Abu Júszuf, a kádi így felelt: "Ne nyugtalankodjál, ó igazhivők fejedelme, a dolog nagyon könnyű: tedd ezt a mamlúkot a leány tulajdonává." - "A leánynak adományozom" - szólt erre a kalifa. A kádi pedig így szólt a leányhoz: "Mondd, hogy elfogadod." - "Elfogadom." - mondta a leány, és a kádi akkor kijelentette: "Kimondom köztük a válást, mert a férj a felesége tulajdonává lett, tehát a házasságlevél érvénytelen." Az igazhivők fejedelme felugrott helyéből, és így kiáltott fel: "Csak az ilyen ember legyen kádi, és az én korszakomban!"

És hozatott néhány tál aranyat, Abu Júszuf elé öntötte, és megkérdezte tőle, van-e valami nála, amibe az aranyat beleteheti. A kádinak eszébe jutott az öszvér abrakos zsákja, azt elhozatta, megtöltötte az arannyal, aztán fogta és elment vele haza.

Másnap reggel azt mondta barátainak: "Sem a lelki, sem a világi javakhoz nincs könnyebb, sem rövidebb út, mint a tudomány útja. Lám, én ezt az óriási összeget azért kaptam, mert meg tudtam felelni két-három kérdésre."

Te pedig, művelt olvasó, elmélkedjél ezen a kedves történeten, mert üdvös tanulságokat tartalmaz. Amilyen a vezír viselkedése Harún ar-Rasíddal szemben, a kalifa bölcsessége és a kádi végtelen nagy okossága - a magasztos Alláh vegye irgalmába mindháromnak lelkét!

Huszein ibn ar-Reiján, a sarif^[29] meséli, hogy az igazhivők fejedelme, Omar ibn el-Khattáb, egy nap népe közt ült, és igazságot osztott alattvalóinak, körülötte legkiválóbb és legelőkelőbb baráti tanácsadói, mikor egyszerre egy fiatalember jelent meg előtte, szemrevaló, csinos legény, tiszta ruha szép termetén. Két szép ifjú fogta erősen, és vonszolta az igazhivők fejedelme, Omar ibn el-Khattáb elé. Az igazhivők fejedelme jól megszemlélte ezeket is, amazt is, megparancsolta a kettőnek, bocsássák el az ifjút, aztán azt mondta, jöjjenek közelebb, és megkérdezte tőlük, mi bajuk van azzal a fiatalemberrel. Ők így feleltek: "Igazhivők fejedelme, egy apánk-anyánk van nekünk, egy a hitünk, egy a vérünk. Apánk bölcsességben, tanácsadásban kivált, mint seikh a törzseknél nagy becsületben állt. Alantas dolgokon felül állott lénye, közismert volt szerte sok szép erénye. Úgy nevelt fel minket jó atyánk, míg felnőttünk, jóságát sugározta ránk. Ő volt a legjobb, legnemesebb lélek, méltó példaképe költőnk énekének:

Nos hát, apánk egy nap - az érett gyümölcsök miatt, meg hogy sétáljon egyet - kiment a kertjébe. Ekkor érte őt a halál, aki mindenkit megtalál - lásd ezt az istentelent!-, ő a gyilkosa, Alláh ne irgalmazzon neki soha! Most eljöttünk e bűnre megtorlásod kérni, kegyeskedj Alláh parancsa szerint a büntetést kimérni!"

Omar pedig szörnyű tekintetet vetett az ifjúra, és így szólt hozzá: "Ez ifjak ajkáról elhangzott a vád, most halljuk a választ, te is nyisd ki szád!"

Az ifjúban szilárd volt a szív és az elme, erős volt lelke, és merész a nyelve, csüggedés köpenyét hamar elvetette, félelem köntösét tüstént félretette. Az ajka felolvadt nyugodt mosolyban, szép szavakkal a kalifát üdvözölte nyomban, aztán ékes szóval ezt mondta el sorban: "Alláhra, ó, igazhivők ura, amit ők beszéltek, tudomásul vettem, színigazság minden, bevallom a tettem. Ahogy ők mondták, úgy volt az eset; ahogy Alláh elrendelte, minden úgy esett. Most elmesélem neked történetemet, a többi a te dolgod. Tudd meg, ó, igazhivők fejedelme, telivér arabok sarja áll előtted, akik legnemesebb fiai a földnek. Sivatagban töltöttem gyerekkorom, sátrak alatt, míg csak törzsemre rossz esztendők átka nem szakadt. Ekkor a család fölkerekedett, s gyerekével, holmijával elérte e helyet. Amint jártam-keltem utcán-téren-kerten, az ő kertjüknek hosszában vitt séta közben a lábam. Velem voltak tevéim is, szépek, becsesek; élükön a tevecsődör, a legbecsesebb, nemes volt vérre és alakra, bő ivadéknak büszke apja. Kancái közt, ha kiáll, akár egy koronás király. Egyszerre csak az egyik nőstény teve elfutott ez ifjak kertje fele, onnan egy falomb a falon átborult, hát az én tevém mohón utánanyúlt. Szaladtam, hogy elkergessem, hát egyszerre, uramisten! - ott termett egy öregember, dühödten szikrázó szemmel, oroszlánok haragjában, remegett minden tagjában, s ahogy ott állt egymagában a kertfalnak ajtajában: felkapott egy jó nagy követ, s megdobta a csődörömet. A kő kényes helyet talált: tüstént ráhozta a halált. Lerogyott, már láttam: vége, haragomban lánggal égve, a követ rá visszadobtam, eltaláltam, meghalt nyomban. Visszaszállt rá a végzete, önfegyvere végzett vele. Fájdalmában még jajgatott egy nagyot, amint a kő érte, aztán elhallgatott. Én rohantam, vitt a lábam, a két ifjú meg utánam, utolértek és lefogtak, most pedig elébed hoztak."

Omar - a magasztos Alláh árassza ki rá kegyelmét - erre így szólt: "Mindent beismertél, amit tenni mertél, de nem segíthetek rajtad! Nem menekül tőlem ember, ez a törvény: büntetnem kell!"

"Hallom - felelt az ifjú -, és meghajlok az imám ítélete és az iszlám törvénye előtt. De mielőtt elítéltek, hadd mondjak el annyit, kérlek, hogy kisöcsémet kettőnk atyja - öreg volt már - árván hagyta. Pénzt is hagyott örökségül szépen, aranyat, ezüstöt tenger bőségében. Az egészet énrám bízta, tanúságul Alláht hívta, és így szólt hozzám: »Öcséd tulajdonát tedd el, vigyázz reá becsülettel.« Fogtam hát a pénzt, elástam, hogy hová, arról senki se tud a föld kerekén, csak én. Ha tehát engem most kivégeztetsz, a pénz elvész, és ennek te leszel az oka; a gyerek majd tőled kéri számon, amikor Alláh elé kerülsz a másvilágon. De ha kapok három napot, a gyereknek gyámot adok, itt leszek a határnapon, tartozásomat megadom, kezest hagyok nálad."

Az igazhivők fejedelme egy időre elgondolkozva hajtotta le a fejét, aztán végignézett a jelenlevőkön és megkérdezte: "Ki lesz kezességem érte, hogy biztos a visszatérte?" Az ifjú megnézte minden jelenlevőnek arcát, és végül rámutatott Abu Dharr-ra, és azt mondta: "Ő lesz biztosítékom és kezesem."

Ekkor Omar - a magasztos Alláh ragyogjon rá! - így szólt: "Abu Dharr! Figyeltél e beszédekre? Hallottad és kezeskedsz-e, hogy ez ifjú, ahogy monda, visszajön s nem tart bolonddá?" - "Igen, ó igazhivők fejedelme - válaszolta az -, kezeskedem, Alláh kardja, színed előtt, hogy visszajön, ha jő a napja!"

Omar most beleegyezett a haladékba, és engedélyt adott az ifjúnak a távozásra.

Mikor a határidő végére járt, a nap eljárt, majdnem lejárt, az ifjú még mindig nem jelent meg a gyűlésteremben, ahol a kalifa már ott ült, és társai körülvették, mint csillagok a holdat. Ott volt Abu Dharr is meg a panaszosok, akik számon kérték tőle: "Ó, Abu Dharr, mi van adósunkkal? Hogy is jönne vissza, ha egyszer megugorhatott? De mi nem mozdulunk el innen, amíg nem álltunk vérbosszút." Abu Dharr így felelt: "Amily igaz fölöttünk az ég, ha letelt a három napos haladék és az ifjú nem tér vissza, kezességem rám üt vissza, az imámnak adom magam, elvághatjátok a nyakam!" Ekkor Omar - Alláh kegye ragyogjon rá! - így szólt: "Alláhra, az iszlám törvényét Abu Dharron hajtom végre, ha az ifjú nem jön végre!"

A jelenlevők szeméből könny patakzott, a közönség soraiban sóhaj hallatszott. Majd nagy zaj kerekedett. A próféta társainak nagyjai kérték a két ifjút, legyen elég apjuk haláláért a pénzváltság, hogy ezzel a nép háláját is megváltsák. De ezek hajthatatlanok voltak, a vérbosszú végrehajtását követelték.

Amíg a tömeg kavargott-zavargott, és jajveszékelve siratta Abu Dharrt, egyszerre csak meglátják az ifjút, amint az embertömegen át utat törve oda tart. Az imámot a legékesebb szalámmal köszönti, míg az örömnek sugara egész arcát elönti, körötte ragyogott az izzadság gyöngykoszorúja. Így szólt: "A gyermeket anyja bátyjaihoz vittem, ami rá tartozik, mind felfedtem itten; a pénz dolgába őket beavattam, a kincset hol keressék, nekik megmutattam. Forró déli hőség nem csüggeszthetett el, hogy megtartsam szavam nemes becsülettel."

Az emberek elámultak igazlelkű becsületességén, halálmegvető áldozatkészségén és rettenthetetlenségén. Az egyik azt mondta neki: "Nemes lelkű ifjú, ura vagy szavadnak, becsületet szerzel házadnak s magadnak!" - Az ifjú így felelt: "Nem tudjátok-e, hogy a halál elől, ha eljön az órája, nem menekül senki? Én megtartottam szavamat, hogy ne mondhassák, az emberekből kihalt a tisztesség." - Abu Dharr meg így szólt a kalifához: "Igazhivők fejedelme, én kezességet vállaltam ezért az ifjúért, pedig azt sem tudtam, melyik törzsből jött, és azelőtt sohasem láttam. De amikor minden jelenlevő közül rám esett választása, és azt mondta: ő lesz a biztosítékom és kezességem - nem tartottam volna helyénvalónak, hogy visszautasítsam, becsületérzésem tiltotta volna, hogy cserbenhagyjam. Segítsünk máson, ezt kívánja az emberség, és olyan szó ne essék, hogy már kipusztult a tisztesség."

Most a két ifjú szólalt meg: "Igazhivők fejedelme, mi odaajándékozzuk apánk vérét ennek az ifjúnak, aki becsülettel eljött, és lett a búból vigasság, hogy az emberek ne mondhassák, kihalt a jóság, igazság!"

Az imám is nagyon örült, hogy a megengesztelés sikerült, mert a becsületes, szavatartó ifjú tisztességgel előkerült; magasztalta Abu Dharr fennkölt lelkét, amely őt minden társa fölé emelte, és dicsérte a két ifjút elhatározásáért, hogy jósággal intézzék el panaszukat, dicsérte, és köszönetet mondott érte, és a költő szavait idézte:

Aztán felajánlotta nekik, hogy megfizeti apjukért a vérdíjat a kincstárból, de ők azt mondták, már megbocsátottak neki, hogy a kegyes és magasztos Alláh arculatát majd meglássák - és akinek ez a lelke vágya, annak jótettét ne érje haszonlesés vádja!

Egy tökfilkó szamarat vezetett maga után kötőféken. Két tolvaj meglátta, és az egyik odaszólt cimborájának: "Én ezt a szamarat elveszem tőle." - "Hogy bírod elvenni?" - "Gyere velem és meglátod."

A cimbora vele ment, a csirkefogó pedig odaosont a szamárhoz, levette fejéről a kötőféket, a maga nyakába akasztotta, a szamarat társára bízta, és a tökfilkó után baktatott. Amikor cimborája eltűnt a szamárral, megállt. A tökfilkó ráncigálta, de ő meg se moccant, úgyhogy az hátrafordult, és mikor a szamár helyett egy embert látott, kötőfékkel a nyakán, megkérdezte: "Ki vagy te?" A gazfickó így felelt: "Én a te szamarad vagyok; csodálatos az én történetem: volt egy anyám, erényes öreg nő; egyszer részegen jöttem haza. Ő csak ennyit mondott: »Édes fiam, bár éreznél bűnbánatot Alláh előtt - magasztaltassék a neve! - a te nagy bűnöd miatt!« De én fogtam egy botot és elvertem. Ekkor átkot mondott fejemre, és íme: Alláh - magasztaltassék a neve! - szamárrá változtatott, és a te birtokodba juttatott a mai napig. Ma, úgy látszik, eszébe jutottam anyámnak, imádkozott értem, és Alláh visszaadta előbbi alakomat." A tökfilkó felkiáltott: "Nincs másutt erő és nincs hatalom, csak a magasztos és fenséges Alláh kezében! Alláhra kérlek, testvérem, bocsásd meg nekem, amit ellened elkövettem, hogy nyargaltam rajtad, és egyéb munkát végeztettem veled."

Ezzel útjára engedte a csirkefogót, ő maga pedig hazament, az ijedelemtől és a szomorúságtól egészen kábultan.

Felesége megkérdezte: "Mért vagy olyan levert, és hol van a szamár?" Ekkor elmondott mindent a feleségének, aki felkiáltott: "Jaj, hogy megver majd érte Alláh - magasztaltassék a neve! -, hogyan is dolgoztathattuk annyi időn át Ádámnak egy fiát!" És szorgalmasan osztogatta az alamizsnát, és buzgón imádkozott Alláhhoz bocsánatért. Férje pedig hosszú időn át munka nélkül maradt. Végre a felesége rászólt: "Meddig fogsz még itthon lebzselni dolog nélkül? Menj a piacra, végy egy szamarat, hogy dolgozhass vele." Az ember kiment a piacra, hát az eladásra kínált állatok közt meglátta a régi szamarát. Mikor felismerte, odament hozzá, és ezt súgta a fülébe: "Jaj neked, te szerencsétlen! Megint berúgtál, és megütötted anyádat! Alláhra, én többet meg nem veszlek!"

Ezzel otthagyta, és elment útjára.

Azt mesélik, hogy Hátim et-Táit^[30] egy hegy csúcsán temették el, sírjára két kőteknőt állítottak, zilált hajú leányokat ábrázoló szobrokkal. A hegy alatt egy patak folyt, és amikor az utazók ott tábort ütöttek, egész éjjel, estétől reggelig, hangos jajveszékelést hallottak, de reggelre nem találtak ott mást, mint a kőből faragott leányokat.

Egyszer Dhú el-Kurá, Himjár királya, elhagyta törzsét, tábort ütött abban a völgyben, és ott éjszakázott. Mikor a sír közelébe ért, ő is hallotta a panaszhangokat. Megkérdezte: "Micsoda jajveszékelés ez a hegy csúcsán?" Azt felelték neki: "Itt van Hátim et-Tái sírja, két kőteknő és zilált hajú leányok kőszobra díszíti. Mindenki, aki ebben a völgyben éjszakázik, hallja ezt a jajveszékelést és sírás-rívást." Ekkor Dhú el-Kurá tréfásan odakiáltott a sírhoz: "Hátim, mi ma éjjel a te vendégeid leszünk; szörnyen éhesek vagyunk máris!" Ezzel lefeküdt, de egyszerre csak felriadt álmából, és kiáltozni kezdett: "Arabok! Segítség! Nézzetek a tevém után!" Az emberek elősiettek, és látták, hogy a király hátas tevéje a földön fetreng. Levágták, húsát megsütötték és megették. Aztán megkérdezték a királyt, mi történt. Ő így felelt: "Mikor álomra hunytam szememet, hirtelen megjelent előttem Hátim et-Tái kivont karddal, és azt mondta nekem: »Olyan időben jöttél hozzám vendégségbe, amikor semmim sincs.« Aztán a tevémet megsebezte kardjával. Ha nem vágtátok volna le, kimúlt volna."

Reggelre kelve Dhú el-Kurá felült egyik társának tevéjére, a teve gazdáját meg maga mögé ültette. Déltájban egy emberrel találkoztak, aki tevén ült, és egy másik tevét vezetett kötőfékjénél fogva. Megkérdezték tőle: "Ki vagy?" Így felelt:

"Én Adí vagyok, Hátim et-Tái fia. És melyik - folytatta - Dhú el-Kurá, Himjár fejedelme?" - "Ez itt" - mutattak rá. Ekkor Adí így szólt a fejedelemhez: "Ülj fel erre a tevére a magadé helyett, mert apám a tiedet leölte a te kedvedért." - "Kitől tudod ezt?" - kérdezte Dhú el-Kurá. Adí így felelt: "Apám ma éjjel megjelent álmomban, és azt mondta: »Halld, Adí, Himjár királya, Dhú el-Kurá vendégségbe jött hozzám. Én az ő tevéjét öltem le számára, te adj neki hát egy másik tevét, hogy legyen min nyargalnia. Énnekem semmim sincs.«"

Dhú el-Kurá átvette a tevét, és csodálattal gondolt Hátim et-Tái-ra, aki halála után is bebizonyítja nemes lelkű vendégszeretetét.

Harún ar-Rasíd kalifa egy éjjel álmatlan volt, és elhívatta vezírjét, Dzsafárt. Mikor ez megjelent előtte, így szólt hozzá: "Dzsafár, ma éjjel szörnyen nyugtalan vagyok, szívem elszorul, szeretném, ha valamivel felvidítanád a lelkemet, jókedvre hangolnád a szívemet." Dzsafár így felelt: "Igazhivők fejedelme, van egy barátom, a perzsa Ali, az tud meséket, históriákat; felüdíti a lelket, minden bánatot elkerget." - "Hívd ide" - szólt a kalifa. Dzsafár azt felelte: "Hallom és engedelmeskedem" - és eltávozott megkeresni a perzsát; a barátjáért küldött, és mikor Ali eljött, azt mondta neki: "Engedelmeskedj a kalifa hívásának." - "Hallom és engedelmeskedem" - felelte az, és elment Dzsafárral a kalifához. Amikor megjelent színe előtt, és a kalifa megengedte, hogy leüljön, leült. A kalifa most így szólt hozzá: "Ali, szorongást érzek a szívemben ma éjjel. Hallottam, hogy tudsz mindenféle mesét és históriát; szeretnék hát tőled valamit hallani, ami gondjaimat elűzi és lelkemet felderíti." - "Igazhivők fejedelme - szólt a perzsa -, meséljek olyan dolgot, amit szememmel láttam, vagy olyat, amit fülemmel hallottam?" - "Mesélj valamit, amit magad tapasztaltál" - felelte a kalifa, mire Ali így szólt:

"Hallom és engedelmeskedem. Halld meg hát, ó, igazhivők fejedelme, hogy valamikor, a múlt években, elutaztam Bagdádból, az én városomból. Volt velem egy legényem, szép tarisznyámat vitte. Beértünk egy városba, és javában vettem-adtam a portékákat, amikor egyszerre csak nekem támad egy erőszakos, izgága, kurd ember, elveszi a tarisznyámat, és azt mondja, hogy ez a tarisznya és minden, ami benne van, az övé. Elkezdtem kiabálni: »Hej, igazhitű emberek! Gaz támadás, segítsetek!« Az emberek mind azt mondták: »Eredj el vele tüstént a kádihoz, majd rendet teremt az ítélet, amit a kádi hoz.«

Elmentünk hát a bíró elé; kijelentettem, hogy bele fogok nyugodni az ítéletébe, és amikor ott voltunk, és színe előtt álltunk, a kádi megkérdezte: »Milyen ügyben jöttetek, mi a vita köztetek?« Azt feleltem: »Mi egymással perben állunk, bölcs eszedre apellálunk.« - »Melyiktek a panaszos?« - kérdezte a bíró. Ekkor előlépett a kurd, és így szólt: »Alláh adjon erőt urunknak, a kádinak! Ez a tarisznya az én tarisznyám, ami benne van, az mind az enyém. Elvesztettem és ennél az embernél találtam meg.« - »És mikor veszítetted el?« - kérdezte a kádi. »Tegnap - felelte az -, és egész éjjel nem tudtam aludni, úgy bántott a dolog.« - »Ha felismered, hogy a tied - folytatta a kádi -, írd le nekem, mi van benne.« A kurd így felelt: »Ebben a tarisznyában van két ezüst tok ajakírnak, kohl a szemre, kenőzsírnak; kéztörlőbe csomagolva pohár, gyertya, sátorponyva; két pohár, tányér, kanál, párna, vödör, bőrlap, tál; kormos katlan, kancsó kettő, tűzőtűből tizenkettő; merőkanál minden léhez, iszák annak, aki éhez; macskák, szukák, ködmön, csajka, nyereg, bunda háromfajta; tarka tehén kis borjával, öreg kecske gidájával, anyabirka báránykával, tevecsődör, tevekanca, mindegyikből két-két fajta; bivalybika, tehenével, hímoroszlán két nősténnyel, egypár matrac, két kerevet, három szoba, egy emelet, nagy terem, kétajtós konyha - mind benne van tarsolyomba! Hozzá még egy csomó kurd ember, aki mind tanúsíthatja, hogy a tarisznya az enyém!« Most a kádi hozzám fordult: »És te, ez meg ez: mit szólsz?« Én előléptem, igazhivők fejedelme, a kurdnak szavaitól egészen elképedtem, és így feleltem: »Alláh magasztosítsa fel urunkat, a kádit! Az én tarisznyámban nincs egyéb, mint egy romos kis lak meg egy nagy lak, amin nincsen ajtó, ablak; kiskutyának kalyibája, kisgyerekek iskolája, kockát játszó emberek, sátorfák és kötelek, szép városok: Baszra, Bagdád, kastély, melynek ura Saddád; kovácskohók, halászhálók, bot meg cölöp; fiúk, lányok, címeres mákvirágok ezrével is tanúsítják, hogy az enyém ez az iszák!«

Mikor a kurd ezeket a szavakat hallotta, keservesen sírt-zokogott, és azt mondta: »Ó, mi urunk, kádi, az én zsákom híres-neves, tartalma közismeretes. Van benne kastély meg vár, dúvad meg darumadár, urak, emberek sakk mellett, kanca, mely két csikót ellett, egy csődör két telivérrel, két alabárd hosszú nyéllel, egy oroszlán, egy nyulacska, egy város és két falucska, két kerítő meg egy rima, két csibész, egy szodomita, egy vak ember meg két néma, egy púpos, két sánta-béna, egy presbiter, két diákon, van egy püspököm, két papom, egy kádim és két tanúm az igazságra, hogy a zsák nem az ő zsákja!«

A kádi most hozzám fordult: »És te mit szólsz, Ali?« Engem, igazhivők fejedelme, elfogott a méreg, a kádi elé álltam, és így beszéltem: »Alláh erősítse meg urunkat, a kádit! Ebben az én tarisznyámban páncél, kard meg fegyvertár van, vannak öklelő kosok, egy nyáj, benne birka sok; ezer ugató kutya, fügefa meg almafa, jóillatú fűszerszámok, kert, szőlőhegy és virágok, messzenyúló rónaságok, szobor-, festményremekek, palackok meg serlegek, táncos rabnők, ünnepségek, zűrzavar, lármás vendégek; mulatozás, lagzi, nász; egypár szerencsevadász; kardos-lándzsás rablóbanda útban hajnali kalandra, jó barátok sok pajtással, bizalmasok sok hű társsal, jó pár börtöntöltelék, boros cimbora elég; lant, furulya, lobogó, szép menyasszony, ragyogó; száz fiú, sok dalos lány, különféle, mindahány: öt jött Abesszíniából, három messze Indiából, hetven pedig Perzsiából: van közöttük húsz görög, százával kurd, grúz, török; Tigris és Eufrát folyam; oszlopváros: szép Iram; gyújtóacél, kovakő, selyemfiú és kerítő; istállók és versenyterek, fürdőházak és mecsetek, egy fadarab meg szegek, fuvolás néger gyerek, építész és asztalos, karavánfő, százados, egy nagy fejedelmi székhely, húsz láda, finom kelmével; elemózsiás raktár, százezer aranydinár, két város: Kufa Anbár; Gaza, Aszkalon meg egy vár, amelynek ura Nusirván, Dámiett és Asszuán, még egy ország azután; fejedelme Szolimán, benne van Vádi Numán, határában Khoraszán, Balkh s a híres Iszfahán, fél India, fél Szudán. Aztán még - Alláh hosszabbítsa meg életét a mi urunknak, a kádinak! - gúnya, kelme is van benne, nagy borotva jól kifenve: kádinak is nekimenne! Neki is megy az állának, véget vet szép szakállának, ha nem félti az életét, s nem úgy mondja ítéletét, hogy bármit mond ez a svihák, mégiscsak enyém az iszák!«

Mikor a kádi ezeket a szavakat hallotta, egészen megzavarodott az esze, és ezt mondta: »Látom, gézengúzok vagytok, hitetlen eretnek latrok; kádit, törvényt gúnyoljátok, büntetésnek fittyet hánytok. Beszédetek badar, hülye, mit nem vesz be ember füle, ily mesét, csoda-bolondot, ember szája még nem mondott. Alláhra, Kínától Umm Ghéilán fájáig, Perzsiától nagy Szudánig, Vádi Numántól Khoraszánig nem hallotta senki-lélek, amit ti itten beszéltek; ilyen kusza história, hogy higgye az emberfia? Tán tenger ez a tarisznya, nincs feneke, vége-hossza? Ítéletnap, hol összegyűl az emberek jója-rossza?«

És megparancsolta a kádi, hogy nyissam ki a tarisznyát; kinyitottam: hát volt benne egy darab kenyér, egy citrom, sajt és olajbogyó. Aztán fogtam a tarisznyát, odavágtam a kurd elé, és elmentem utamra."

Mikor a kalifa a perzsa Ali meséjét hallotta, úgy nevetett, hogy majd hanyatt vágódott, és Alit gazdagon megjutalmazta.

Sokszor hallottam, ó, boldogságos király, hogy régmúlt esztendőkben, messzetűnt időkben élt Kínának valamelyik városában egy elég jómódú szabó, aki nagy barátja volt a vidámságnak és tréfának. El-eljárt a feleségével, hogy lásson és halljon mindent, ami érdekes és mulatságos történik a világban. Egy napon korán elment az asszonyával, és este, hazafelé, találkoztak egy púpos emberrel, aki csupán a puszta látásával még a haragot is meg tudta volna nevettetni, gondot, szomorúságot is el tudott felejtetni. Odamentek, hogy mulassanak rajta, a végén meg is hívták, hogy menjen velük, legyen vendégük estére.

A púpos elfogadta a meghívást, elment a szabópárral. A szabó elszaladt hamar a piacra, mert már későre járt, vett sült halat meg kenyeret, citromot, aztán édességeket utolsó fogásnak - majd hazament, a púpos elé tette a halat, és leültek enni. A szabó felesége egy nagy darabot szelt a halból, a púpos szájába tette, aztán befogta kezével a vendége száját, és így szólt: "Alláhra, ezt egyszerre kell lenyelned, egy lélegzetre, annyi időt se adok, hogy megrágd!" A vendég legyűrte a falatot, de egy vastag szálka megakadt a torkán, mert így rendelte a sors, és meghalt. A szabó felkiáltott: "Nincs erő, és nincs hatalom, csak a magasztos és fenséges Alláh kezében! Ó, hogy ennek a nyomorultnak a mi kezünktől kellett meghalnia!" De a felesége ezt mondta: "Minek a sok fölösleges beszéd? Nem hallottad, mit mondott a költő?

"Hát mit csináljak?" - kérdezte a férje. "Eredj - felelte az asszony -, fogd öledbe a holttestet, takard be selyemkendővel, én majd elöl megyek, lejössz utánam, még most éjjel, és mondd mindenkinek: »Ez a fiam, az meg az anyja, elvisszük az orvoshoz, segítsen rajta.«" Mihelyt a szabó ezeket a szavakat meghallotta, már felkelt, ölébe vette a kis púpost, és elindultak. A felesége meg vele ment és óbégatott:

"Jaj, gyermekem, Alláh őrizzen meg! Hol fáj? Hol kaptad ezt a himlőt?" És aki látta őket, mind azt mondta: "Himlős gyereket visznek." Mentek-mentek, kérdezősködtek, hol találnak orvost, és az emberek egy zsidó orvos házához irányították őket. Kopogtattak az orvos kapuján. Egy fekete szolgáló jött le, kinyitotta a kaput, meglátta a férfit egy kisgyermekkel és velük a kisfiú anyját, és megkérdezte tőlük, mit akarnak. "A gyermekünket hoztuk el - szólt a szabó felesége -, hogy az orvos megnézze. Itt van egy negyed dinár, add oda a gazdádnak, és mondd neki, jöjjön le megnézni a beteg kisfiamat." A szolgáló visszament, az asszony pedig belépett a tornácra, és azt mondta a férjének: "Tedd le a púpost, aztán szökjünk!" A szabó odatámasztotta a púpost a falhoz, és gyorsan odábbállt feleségével.

Azalatt a szolgáló felkeltette a zsidót, és azt mondta neki: "Odalenn vár rád egy beteg, az anyja meg az apja kísérik. Adtak egy negyed dinárt, hogy írj fel a gyereküknek valami orvosságot a baja ellen." Mikor a zsidó meglátta a negyed dinárt, nagyon megörült, sietve felkelt, felöltözködött, lement a sötétben, és már az első lépésnél belebotlott a halott púposba: "Jaj, magasságos urunk, ó, Mózes! Jaj, tízparancsolat és Áron és Józsua, Nun fia! Megbotlottam ebben a betegben, leesett a lépcsőn és meghalt! Hogy tüntetek el a házamból egy megölt embert?" Fogta a holttestet, felvitte a tornácról a feleségéhez, és elmondta, mi történt. "Mit állsz itt tétlenül? - szólt az asszony. - Ha itt maradsz vele hajnalig, mind a ketten elvesztünk. Vigyük fel a tetőteraszra, dobjuk le a muszlim szomszédunk házába; ő a szultán konyhájának főfelügyelője, gyakran jönnek át a macskák és egerek a házába, hogy megegyék, amit ott találnak. Ha egy éjszakán keresztül ott fekszik, akkor még a kutyák is átjönnek, és egészen végeznek vele."

Így hát a zsidó meg a felesége felnyalábolta a púpost, felvitték a tetőre, óvatosan leeresztették a szomszédos udvarba, a fal mellé állították és hazamentek.

Nemsokára ezután hazajött a felügyelő, gyertyát gyújtott, és látta, hogy emberfia áll a sarokban a konyha mellett. "Ez szép dolog! - kiáltott fel. - Alláhra, tehát ember lopkodja az élelmiszert és nem valami állat! Ez viszi el a húst meg a zsírt, amit úgy dugdosok a macskák és kutyák elől! És ha a városrész minden macskáját és kutyáját megölném, az se érne semmit; ez mászik le a tetőről az élelmiszerért." Fogott egy nagy kalapácsot, rácsapott vele a falnak támaszkodó alakra, azután közelebb ment hozzá, és mellbe vágta, mire a kis púpos elterült a földön. A felügyelő látta, hogy halott; rettentően elszomorodott és felkiáltott: "Nincs másutt erő és nincs hatalom, csak Alláh kezében! - Nagyon megijedt, hogy most baja lesz, és azt sóhajtozta: - Átkozott legyen a zsír meg a hús, meg ez az éjszaka, amelyen ennek az embernek a végzete az én kezem által teljesedett be." Mikor jól megnézte és látta, hogy nyomorék, így szólt: "Nem elég, hogy púpos vagy, még tolvajnak is kell lenned, még húst és zsírt is lopsz? Ó, titkok fátyola, takarj el jótékony lepleddel!" Vállára vette a kis púpost, kivitte a házából - az éjszaka már vége felé járt -, a piacig ment vele, és az egyik utca sarkán, álló helyzetben nekitámasztotta a falnak. Azután otthagyta és elsietett.

Nemsokára arra ment egy keresztény ember, a szultán sáfárja; részeg volt, és a fürdőbe készült. A részegség azt súgta neki: "A Megváltó imaórája közeledik." És csak ment tántorogva, amíg odaért a kis púposhoz. Épp mellette állt meg vizelni; odapillantott, meglátta a falnak támaszkodó embert, és azt hitte, hogy tolvaj, talán éppen az, aki az este ellopta a turbánját, mert valóban, a keresztény sáfár fején most új turbán volt. Ökölbe szorította kezét, és rácsapott a púpos nyakára; ez rögtön végigvágódott a földön. A keresztény a vásártér őrsége után kiáltozott, aztán, részegen, lehajolt a púposhoz, és tovább ütlegelte, fojtogatta. Az őr odasietett, és látta, hogy egy keresztény ember egy muszlimon térdel és veri. Rászólt: "Kelj fel!" Az felkelt, és az őr, mikor odalépett, látta, hogy a púpos nem él. "Mi az? Keresztény ember megölt egy muszlimot?" - szólt, és megfogta a keresztényt, hátrakötötte kezét, és elvezette a váli hivatali szobájába. "Ó, Megváltó, ó, Szűz! - sóhajtott magában a keresztény. - Hogyan ölhettem meg? Hogy halhatott meg ilyen gyorsan egy ökölcsapástól!" Már elszállt a részegsége, és megjött a józan esze.

A púpos és a keresztény ember az egész éjszakán át ottmaradtak a váli házában. A váli pedig megparancsolta a hóhérnak, hirdesse ki a bűnösnek vétkét. Aztán megácsoltatta az akasztófát, és a keresztény embert alája állíttatta. Jött a hóhér, nyakába dobta a kötelet, és már készült felakasztani, amikor a konyhafelügyelő meglátta a keresztény embert az akasztófa alatt. Utat tört magának a tömegen keresztül, és odakiáltott a hóhérnak: "Megállj! Én vagyok a gyilkos!" A váli megkérdezte: "Miért ölted meg?" A felügyelő így felelt: "Az éjjel ez a púpos leereszkedett a tetőről, megdézsmálta az éléskamrámat. Amikor éjszaka hazajöttem és megláttam az udvaromban, kalapáccsal agyonütöttem. Felnyaláboltam, kihoztam a vásártérre, odatettem arra meg arra a helyre, azon meg azon az utcasarkon. Nem elég, hogy egy muszlimot megöltem, még egy keresztényt is megöljenek miattam? Engem kell felakasztani, nem mást!" Mikor a váli ezt meghallotta, feloldoztatta a keresztény sáfárt, és azt mondta a hóhérnak: "Ezt az embert akaszd fel, vallomása alapján." A hóhér levette a kötelet a keresztény nyakáról, a konyhafelügyelőt odavitte az akasztófához, a nyakára tette a kötelet, és nekikészült, hogy felkösse. De egyszerre csak a zsidó orvos tört át a tömegen, és odakiáltott a hóhérnak: "Ne bántsd őt! Én öltem meg a púpost. Elhozták a házamba, hogy meggyógyítsam, én lementem érte, belebotlottam és meghalt. Ne a felügyelőt végezd ki, hanem engem." Most a váli azt parancsolta, hogy végezzék ki a zsidó orvost. A hóhér levette hát a kötelet a konyhafelügyelő nyakáról, és a zsidó orvos nyakába akasztotta. Ekkor meg a szabó tört át a tömegen, és kiáltotta oda a hóhérnak: "Ne bántsd őt, mert én vagyok a gyilkos, és senki más! Tegnap elmentem mulatni, és este hazajövet ezzel a kis púpossal találkoztam, be volt csípve, vígan énekelt, és tamburinján játszott. Megálltam, hogy mulassak rajta, meghívtam a házamba. Egy halat vásároltam, leültünk enni. Feleségem fogott egy darab halat meg egy falat kenyeret, beletömte a púpos ember szájába, a falat félrement, és ő azonnal meghalt. A feleségemmel együtt felnyaláboltuk, és elvittük a zsidó házába: a szolgáló lejött, ajtót nyitott nekünk, mi így szóltunk hozzá: »Mondd meg a gazdádnak, hogy egy ember meg egy asszony van a kapunál, beteget hoztak, nézze meg, és adjon neki orvosságot.« Egy negyed dinárt küldtem vele, ő felment a gazdájához, én ezalatt a kis púpost odatámasztottam a lépcsőhöz, és elmentem a feleségemmel. A zsidó lejött, megbotlott benne, és azt hitte, ő ölte meg." És a zsidóhoz fordulva, így szólt: "Így volt?" - "Igen, így volt" - felelte ez. Ekkor a szabó a válihoz fordult: "Oldoztasd fel a zsidót, és engem akasztass fel."

Mikor a váli mindezt hallotta, nagyon elcsodálkozott a kis púpos esetén és felkiáltott "Igazán, ilyen történetet könyvben kellene megörökíteni!" És megparancsolta a hóhérnak, oldozza fel a zsidót, és akassza fel a szabót saját vallomása alapján. A hóhér feloldozta a zsidót, és azt mondta: "Most ezt is elővezetjük, aztán majd visszaküldjük, és a végén nem akasztunk fel senkit?" Ezzel a szabó nyakára tette a kötelet.

Ez történt velük. Ami pedig a kis púpost illeti, mindenki tudta, hogy a szultán udvari bolondja volt, és a szultán nem tudott tőle megválni egy percre sem. Mikor a bolond az előző este leitta magát, eltűnt a palotából, és másnap délig sem jött vissza, a szultán kérdezősködött utána kíséreténél. Azt felelték neki: "Ó, urunk, a váli holtan találta, elvitette és megparancsolta, akasszák fel a gyilkosát. És amikor a gyilkost készültek kivégezni, hirtelen csak megjelent egy másik, utána egy harmadik ember, és mind azt mondta, hogy ő ölte meg a bohócot és nem más, és mindegyik elmondta a válinak, miért ölte meg." A szultán ekkor előhívatta az udvarmestert, és azt mondta neki: "Menj le a válihoz, és vezesd elém a többiekkel együtt." Az udvarmester lement a városba, és látta, hogy a hóhér már éppen ki akarja végezni a szabót; rákiáltott: "Hagyd abba!" - És közölte a válival, hogy a szultán akarja a bírói tisztet ellátni. Visszatért a válival, a szabóval, a zsidóval, a kereszténnyel meg a konyhafelügyelővel a szultánhoz; a kis púpost is magukkal cipelték. A váli a szultán színe előtt megcsókolta a földet, és elmondta a púpos és a négy ember esetét.

Amikor a szultán a történetet meghallotta, nagyon elcsodálkozott, és jót nevetett rajta. Meg is parancsolta, hogy aranybetűkkel jegyezzék fel a krónikákba. És a jelenlevőkhöz fordulva kérdezte: "Hallottatok már olyasmit, ami a kis púpos történetéhez fogható?"

Ekkor előlépett a keresztény sáfár, és így szólt: "Minden idők királya, ha megengeded, elmesélek valamit, ami velem történt, és még csodálatosabb, különösebb és mulatságosabb, mint a kis púpos története."

"Mondd el, mi az" - szólt a szultán. A keresztény sáfár pedig mesélni kezdett.

Tudd meg, korunk nagy királya, hogy én árukkal megrakodva jöttem ebbe az országba, és a végzet ide kötött hozzátok. A koptok közül való vagyok, Kairóban születtem, és ott is nevelkedtem. Apám alkusz volt, és amikor meghalt - már férfikorban jártam -, folytattam munkáját. Egy napon, amint üzletemben ültem, egy pompás ruhába öltözött, gyönyörű fiatalember érkezett hozzám szamáron. Mikor meglátott, köszöntött, és én felkeltem, hogy tisztelettel fogadjam. Egy kendőt vett elő, amelybe szezámszemek voltak bekötve, és megkérdezte, mennyiért veszem vékáját? Azt feleltem, hogy száz dirhemért. Erre ő így szólt: "Végy magadhoz zsákhordókat és munkásokat a mérleghez, aztán menj el az El-Dzsavali fogadóba a Báb el-Naszrnál^[31]; ott találsz majd engem." Ideadta a kendőbe kötött szezámot, megfordult és elment. Én bejártam a gabonakereskedőket, és ők vékájáért százhúsz dirhemet kínáltak az áruért. Magamhoz vettem hát négy zsákhordót, elmentem a fiatalemberhez; már várt rám. Mikor meglátott, felkelt, odament a raktárhoz, kinyitotta, mi lemértük a gabonát: ötven vékányi volt.

Azt mondta a fiatalember: "Téged minden vékáért tíz dirhem jutalék illet meg: ha megkaptad a gabona árát, tartsd magadnál a pénzt: ötezer dirhemet tesz ki az egész, ebből ötszáz a tiéd, nekem tehát marad négyezer-ötszáz. Amikor majd a többi áruimat is eladtam, eljövök érte." Átvettem az árut, és azt mondtam, úgy lesz, ahogy parancsolja, kezet csókoltam neki és elmentem. Aznap tehát összesen ezerötszáz dirhemet kerestem.

Elmúlt egy hónap, és a fiatalember megint eljött hozzám: "Hol a pénz?" - kérdezte. "Itt van kéznél" - feleltem. "Tartsd magadnál - mondta -, amíg érte jövök." És én vártam rá, amíg megint elmúlt egy hónap. Akkor eljött, és érdeklődött a pénze után. Felkeltem, üdvözöltem és megkérdeztem, nem akarna-e nálam enni. Elhárította a meghívást, és azt mondta, tartsam még magamnál a pénzt, majd eljön érte. Elment, én meg félretettem számára a pénzt, és vártam rá. Megint elmúlt egy hónap, amíg ismét megjelent. Azt mondta, másnap átveszi tőlem a pénzét; aztán elment, én pedig hiába vártam rá a következő napon.

Egy hónapig maradt el, és azt mondtam magamban: "Ez a fiatalember csodálatosan jóhiszemű lélek!" Egy hónap múlva megjelent ragyogó, pompás öltözetben. Szép volt, akárcsak éjszaka a telihold; mintha most szállt volna ki a fürdőből, arca piros volt, homloka mint tiszta hó, fénylett, rajta a kis lencse, mint fekete ámbra, úgy sötétlett. Mikor megláttam, megcsókoltam kezét, áldást kértem rá, és megkérdeztem: "Uram, nem akarod átvenni a pénzedet?" Azt felelte, legyek még türelemmel, amíg elintézte ügyeit, akkor majd átveszi, azzal elment. Azt mondtam magamban: "Alláhra, ha megint eljön, megvendégelem, annyi hasznom volt a pénzéből, hogy nagy vagyont szereztem vele."

Az év végén jött el megint, az eddigieknél is pompásabb ruhában. Én esküvel unszoltam, hogy legyen a vendégem. Azt felelte, hogy csak azzal a feltétellel, hogy a költségeket a nálam tartott pénzből fedezem. Beleegyeztem és leültettem, aztán összeszedtem mindent, ami étel-ital meg egyéb kellett, elébe tettem, és azt mondtam neki: "Alláh nevében!" Közel húzódott az asztalhoz, kinyújtotta bal kezét, és csodálkozva láttam, hogy a bal kezével kezdett enni. Mikor végeztünk, és megmosta kezét, odanyújtottam a törülközőt, aztán leültünk beszélgetni. Így szóltam hozzá: "Valami nyomja szívemet. Könnyíts rajta, és mondd meg, miért ettél a bal kezeddel! Talán valami baja van a jobbnak?" Szavaimra ezt a verset mondta:

Előhúzta a karját a ruhaujja alól, hát le volt vágva a keze! Csukló kéz nélkül! Elámultam, de ő azt mondta: "Ne csodálkozzál, és ne gondold, hogy tiszteletlenségből ettem nálad a bal kezemmel. Azért nem használtam a jobb kezemet, mert le van vágva." - "És hogyan történt ez?" - kérdeztem. Erre ő így felelt:

Tudd meg, hogy bagdadi vagyok, apám a város előkelőségei közé tartozott. Mikor felnőttem, sokat hallottam vándoroktól, utazóktól és kereskedőktől Egyiptomról, és szavaik belevésődtek a szívembe. Mikor apám meghalt, nagy vagyonhoz jutottam, hatalmas készletet szereztem be bagdadi és moszuli kelmékből meg hasonló értékes árukból, bálákba csomagoltam, és eltávoztam Bagdádból. Alláh szerencsés utat írt számomra a sors könyvébe, amíg eljutottam ide a ti városotokba.

Ekkor sírva fakadt, és ezeket a sorokat idézte:

Mikor elmondta a verset, így folytatta: Mikor megérkeztem Kairóba, leraktam áruimat a Maszrúr-khánban^[32]; felbontottam a bálákat, elraktároztam őket, aztán pénzt adtam a szolgának, hogy vásároljon ennivalót, és lefeküdtem aludni.

Mikor felkeltem, elmentem a Bein el-Kaszrein^[33] útra. Aztán hazatértem, este lefeküdtem, másnap reggel felbontottam az egyik kelme-bálámat, és azt mondtam magamban: "Most felkerekedem, és bejárom a vásártereket, megnézem, mi a helyzet a piacokon." Fogtam néhány vég kelmét, odaadtam szolgáimnak, aztán mentem velük, amíg el nem értem a Dzsirdzsiszről elnevezett Keiszarijéhez^[34]. Az ügynökök elém jöttek, mert már tudtak az érkezésemről, átvették a kelmét, és kikiáltották az árut a piacon. De a kínált összegek nem érték el a portéka beszerzési árát sem. Akkor a kikiáltók seikhje azt mondta: "Tisztelt uram, megmondom én, hogyan kereshetsz az üzleten; tégy úgy, ahogy a többi kereskedő csinálja; add el az árut hitelbe, bizonyos megállapított határidőre, a jegyző, négy tanú meg a pénzváltó közreműködésével. A kamatokat minden csütörtökön és hétfőn behajtod; így minden dirhemből két dirhemet csinálhatsz, és amellett lesz alkalmad, hogy Egyiptom és a Nílus szépségeit és örömeit élvezd!"- "Ez okos tanács" - gondoltam, és vettem magam mellé két kikiáltót, elmentem velük a khánba, ezek elvitték a kelméket Keiszarijére; ott eladtam a kereskedőknek, kiállíttattam a kötelezvényt, azt átadtam a pénzváltónak, akitől elismervényt vettem róla. Aztán visszamentem a khánba, ottmaradtam néhány napig, mindennap egy pohár bort rendeltem, ürühúst, édességeket hozattam, amíg el nem telt a hónap, amikor a járandóságaimat felvehettem. Minden csütörtökön és hétfőn a kereskedők boltjánál ültem, a pénzváltó és a jegyző meg elhozta nekem a kereskedőktől behajtott pénzt.

Egy napon a fürdőben voltam, majd visszamentem a khánba, szobámban elfogyasztottam a reggelimet, megittam hozzá a boromat, aztán aludtam egyet. Amikor felébredtem, megettem egy csirkét, kiillatosítottam magamat, aztán elmentem az egyik kereskedőnek, Bedr ed-Din el-Busztáninak^[35] a boltjába. Szívélyesen üdvözölt, leültünk és egy ideig beszélgettünk ott a boltban. Amint ott ülünk, egyszerre ringó léptekkel bejön egy nő, és helyet foglal épp énmellettem. Kissé félrecsúszott fejkendője alól hódító illatok szálltak felém. Szívemet rabul ejtette szépsége és kedves megjelenése, mikor pedig fellebbentette az izárt, megláttam fekete szemét is. Köszöntötte Bedr ed-Dint, ez viszonozta az üdvözlést, felkelt és beszélgetni kezdett vele. Hangjának hallatára a szerelem egészen hatalmába ejtette szívemet. Azt kérdezte Bedr ed-Dintől: "Van valódi aranyszállal átszőtt kelméd?" Ez mutatott neki egy véget, és a leány megkérdezte, hogy elviheti-e most úgy, hogy a pénzt majd beküldi érte. A kereskedő azt felelte: "Úrnőm, ez lehetetlen, mert ez itt a kelme tulajdonosa, és én tartozom neki a nyereségrészesedéssel." - "Ó, te szerencsétlen! - felelte a nő. - Máskor egész végeket szoktam tőled elvinni, elég nagy értékben, és mindig úgy fizetek, hogy többet nyersz rajta, mint amennyire számítottál." - "Igen - felelte a kereskedő -, csakhogy nekem feltétlen szükségem van arra a pénzre még ma." A nő megfogta a kelmét, nekivágta a kereskedő mellének, és ezt mondta: "A magadfajta nép nem tudja a rangot megbecsülni!" Felkelt és el akart távozni. Én azt hittem, hogy a lelkem megy vele, felugrottam és azt mondtam neki: "Úrnőm, ajándékozz nekem egy pillantást, és fordítsd vissza kegyes lépteidet." A nő visszafordult, mosolygott és így szólt: "A te kedvedért visszajövök." És leült a boltban, velem szemben. Én megkérdeztem Bedr ed-Dintől, mi az ára annak a kelmének. - "Ezerszáz dirhem" - felelte. Azt mondtam neki: "Legyen a te hasznod száz dirhem, adj papírt, és én írást adok a portéka áráról." Átvettem tőle a kelmét, megcsináltam az írást saját kezemmel, aztán odaadtam az árut a nőnek ezekkel a szavakkal: "Vedd és menj; ha akarod, tekintsd úgy, mint ajándékot éntőlem." - "Alláh jutalmazzon meg minden jóval, juttassa neked egész vagyonomat, és tegyen téged férjemmé; bár meghallgatná fohászomat" - mondta a nő. "Neked adom ezt a vég kelmét - feleltem -, és még több is a tied lehet; de engedd meg nekem, hogy arcodat lássam." Félrevonta a fátylát, és mikor azt az arcot megpillantottam, ez a látvány ezer sóhajt csalt ki belőlem. Szívemet a szerelem hozzáláncolta, és nem voltam ura eszemnek. Ő megint befedte arcát, fogta a kelmét, ezt mondta: "Uram, ne hagyj epekednem utánad" - és eltávozott. Ott üldögéltem a bazárban egészen a délutáni ima végéig; eszem egészen megzavarodott, a szerelem teljesen hatalmába ejtett. És nagy szenvedélyemben, mielőtt felkeltem, megkérdeztem a kereskedőt, hogy ki volt ez a nő. "Egy nagyon gazdag emír lánya. Apja meghalt, és sok pénzt hagyott rá" - felelte.

Elbúcsúztam a kereskedőtől, és visszamentem a khánba. Elém tették a vacsorát, de én folyton csak a nőre gondoltam, és nem ettem semmit. Lefeküdtem, de nem tudtam aludni: reggelig ébren voltam. Akkor felkeltem, új ruhát öltöttem magamra, megittam egy pohár bort, ettem valami keveset, és elmentem a kereskedőhöz, üdvözöltem, és leültem nála. És eljött a nő egy rabszolgaleány kíséretében, még díszesebb ruha volt rajta, mint az előző napon. Leült, köszöntött engem, Bedr ed-Dint még csak nem is üdvözölte, és ékesszóló hangon, amilyennél kellemesebbet és édesebbet nem hallottam, így szólt hozzám: "Küldj valakit velem, akinek átadhatom az ezerszáz dirhemet, a kelméd árát." Azt feleltem neki, hogy nem sürgős, de így szólt: "Bár soha el ne veszítenélek téged" - és ezzel máris ideadta a kelme árát. Leültünk és beszélgettünk. Jelekkel tudomására hoztam, hogy vágyom reá, ekkor sietve felkelt, mint akit megbántottak, és kiment az üzletből.

De a szívem csak rajta csüngött, utána mentem, azonban elvesztettem szem elől. Egyszerre csak egy rabszolgaleány állott elém, és azt mondta: "Uram, egy hölgy beszélni kíván veled." Meglepetten feleltem neki: "Engem itt nem ismer senki." - "De hamar elfelejtetted úrnőmet - válaszolta a leány -, aki ma, ennek meg ennek a kereskedőnek a boltjában volt." Elmentem vele a pénzváltók piacára, s mikor a leány úrnője meglátott, odahúzott magához, és azt mondta: "Ó, kedvesem, szerelem költözött szívembe, és vert gyökeret bennem. Mióta megláttalak, nem jön szememre álom, étel-ital nem kell." Így válaszoltam: "Én még fájdalmasabban szenvedek, az én állapotomat panaszos szó nem tudja kifejezni." - "Kedvesem - mondta -, elmegyek tehozzád." - "Én itt idegen vagyok - feleltem -, nincs más lakásom, ahol fogadhatnálak, csak a khán, ha tehát meg akarsz könyörülni rajtam, és megengeded, hogy eljöjjek hozzád, a gyönyörűségem teljes lenne." Azt felelte erre: "Jól van; de ma péntek éjjele van, akkor lehetetlen. De majd holnap ima után ülj fel a szamaradra, és kérdezd, merre van a Habbánije^[36], és ha odaértél, kérdezősködjél Bárakat nakib^[37], ismertebb nevén Abu Sámeh káahja^[38] után; ott lakom. Ne késsél, mert nagyon várlak."

Végtelenül boldog voltam. Elváltunk, hazamentem a khánba; az egész éjjelt álmatlanul töltöttem, és alighogy megláttam a hajnal derengését, felkeltem, más ruhába öltöztem, jó illatszerekkel szagosítottam magamat, egy kendőbe csavarva ötven aranydinárt vettem magamhoz, és elmentem a Maszrúr-khánból a Báb-Zuveiléhez^[39], ott felültem egy szamárra, és azt mondtam a hajcsárnak, menjen velem a Habbánijére. Elindultunk és alig néhány perc után elérkeztünk abba az utcába, amelyet Darb el-Minkarinak^[40] hívnak. Azt mondtam a hajcsárnak, menjen és kérdezze meg, Bárakat nakibnak merre van a káahja. Rövid idő múlva visszajött és azt mondta, szálljak le, mert megérkeztünk. "Menj előre a káahhoz" - mondtam neki, és mentünk, amíg el nem értünk a házhoz. "Holnap reggel gyere el ide értem" - hagytam meg neki. "Alláh nevében" - felelte a hajcsár. Egy negyed aranydinárt adtam neki, ő átvette és elment.

Bekopogtam a kapun. Két fiatal leány jött ki, kerek keblű szüzek, szépek, mint a telihold, és azt mondták, menjek be, mert úrnőjük már vár engem; egész éjjel nem tudott aludni, olyan szenvedélyesen vágyódott utánam. Bementem egy hét ajtóval elzárt terembe; köröskörül kertre nyíló ablakok, a kertben színpompás virágok, csörgedező patak, zengő madarak. A terem falai olyan finoman csiszolt fehér márványból készültek, hogy az ember megláthatta benne saját magát. Mennyezete arannyal borítva, körös-körül kékbetűs felírásokkal, szépségében változatos, csak úgy ragyog a néző szemébe. A padozat márványmozaikkal volt fedve, közepén szökőkút, a medence sarkai gyöngyökkel és drágakövekkel ékesítve, mindenfelé óriási színes selyemszőnyegek és nyughelyek. Beléptem és leültem. Alig néztem szét, már bejött a leány. Fején gyöngyökkel és ékkövekkel kirakott diadém, arca kifestve, szépségfoltocskákkal. Mikor megpillantott, rám mosolygott, megölelt, kebléhez szorított, ajkát ajkamra tapasztotta, szívta nyelvemet, én ugyanúgy tettem. "Igazán eljöttél hozzám? Nem álmodom?" - kérdezte. "Rabszolgád vagyok" - feleltem. - "Légy üdvözölve, uram. Amióta megláttalak, nem örvendeztetett az álom, és nem ízlett az étel" - mondotta. - "Ugyanígy vagyok én is" - feleltem. Aztán leültünk, beszélgettünk, de én szégyenlősen a földre sütöttem a szememet. Nem sokáig ültünk így, már behozták az asztalt, rajta a legválogatottabb ételek, ürühús, finom sütemény, töltött csirke; ettünk, amíg jóllaktunk. Ekkor elém tették a mosdótálat és a kancsót, megmostam kezemet, aztán rózsavízzel, pézsmával illatosítottuk magunkat, és megint beszélgetni kezdtünk. Ő ezt a verset énekelte:

Elpanaszolta, ami a szívét nyomta, és én is elmondtam történetemet. A szerelem annyira a hatalmába kerített, hogy minden pénzem-gazdagságom semmiség volt számomra. Majd elkezdtünk játszadozni, enyelegni, ölelkezni, csókolózni. Késő este a rabszolgalányok ételeket és italokat hoztak be; pompás lakomához terítettek. Ettünk és ittunk éjfélig, akkor lefeküdtünk, és ölelkeztünk reggelig. Soha életemben ilyen éjszakám nem volt. Reggel fölkeltem, párnája alá tettem a kendőbe kötött aranyakat. Sírva búcsúzott tőlem, és azt mondta: "Ó, uram, mikor fogom megint ezt a szép arcot látni?" Azt feleltem neki, hogy estére megint ott leszek. Mikor eltávoztam, a hajcsár már várt reám a kapunál. Nyeregbe szálltam, visszamentem vele a Maszrúr-khánhoz. Leszálltam a szamárról, fél dinárt adtam a hajcsárnak, és azt mondtam neki, napnyugtakor megint jöjjön értem. "Fejemre, úgy lesz" - felelte, én pedig lementem a szállásomra, megreggeliztem és megint elmentem a kelméim árát behajtani. Mikor hazamentem, bevásároltam számára sült ürüt, édességeket, aztán teherhordót hívtam, leírtam neki a palota helyét, és odaadtam neki, ami útjáért járt, és megint mentem üzleti dolgaim után, egészen estig. A hajcsár eljött értem, megint vettem ötven aranyat, és bekötöttem egy szép kendőbe. Odaérve láttam, hogy a márványt csillogóra törölték, minden rezet kifényesítettek, a lámpákat megtöltötték, a gyertyák meg voltak gyújtva, az ételt már kitálalták, a bort betöltötték. Mikor meglátott, a nyakamba borult, és azt mondta: "Elhagyatott voltam nélküled." Aztán elém tette az asztalt, és ettünk, amíg jóllaktunk. Most a rabszolgalányok elvitték az asztalt, italt hoztak be, és mi éjfélig ittunk, csókolóztunk, édelegtünk, aztán lefeküdtünk, és reggelig ölelkeztünk. Mikor felkeltem, odatettem neki az ötven aranyat, mint előző napon, és eltávoztam. Már ott találtam a hajcsárt, elnyargaltam a szállásomra, ott jót aludtam, aztán a vacsorához beszereztem egyet s mást: diót, mandulát, borsos rizst, kisütött kolakásziagumót meg több ilyenfélét, vettem aszalt és illatosított gyümölcsöt, és elküldtem neki. Otthon megint magamhoz vettem, kendőbe kötve, ötven dinárt, eltávoztam, elnyargaltam a hajcsárral, mint szoktam, a káahhoz, bementem, ettünk, ittunk, feküdtünk reggelig. Mikor felkeltem, odatettem neki a kendőt, és mint azelőtt is, visszanyargaltam szállásomra.

Így folyt ez egy darabig, amíg egy reggel arra ébredtem, hogy nemcsak dinárom, de egy dirhemem sincs. Azt gondoltam magamban: "Ez a sátán műve!" És ezeket a sorokat mondtam:

Elindultam hazulról, mentem, mendegéltem, amíg a Bein el-Kaszreinre értem, onnan tovább a Báb-Zuveiléig. Olyan nagy volt ott a tolongás, hogy az egész kaput eltorlaszolta. És a végzet rendeléséből a nagy tömegben egy katona mellé szorultam. Kezem odaért a zsebéhez, és éreztem, hogy egy erszény van benne. Megfogtam és kihúztam a zsebéből. A katona észrevette, hogy megkönnyebbedett a zsebe, belenyúlt, látta, hogy üres, felém fordult, felemelte kezét, és egy bunkóval olyat ütött a fejemre, hogy végigvágódtam a földön.

A nép körülvett bennünket, megfogták a katona lovának gyeplőjét, és rászóltak a katonára: "Micsoda szégyen, hogy kihasználva a tolongást, ekkorát ütsz erre a védtelen fiatalemberre?" A katona meg ezt kiáltotta: "Ez rabló, tolvaj!" Eközben magamhoz tértem, láttam a nagy tömeget, hallottam, amint mondták: "Ez a szép fiatalember nem lopott." Egyikük elhitte, másikuk nem, nagy szóváltás kezdődött, a nép ide-oda cibált, meg akart menteni: de a végzet akaratából épp akkor jött arra a váli néhány hatósági emberrel, odajöttek a kapuhoz, meglátták a körém meg a katona köré gyűlt tömeget. "Mi van itt?" - kérdezte a váli. A katona ezt felelte: "Alláhra, ó, emír, ez az ember tolvaj; a zsebemben egy kék erszény volt, benne húsz dinár, és kilopta a tolongásban." A váli megkérdezte: "Volt még valaki melletted?" - "Nem volt" - felelte a katona. Most a váli előszólította az őrség parancsnokát, és azt mondta neki: "Fogd le ezt a fiatalembert, és motozd meg." Erre megfogtak, és Alláh védőpalástja leomlott rólam. "Vetkőztesd le pőrére!" - parancsolta a váli. És mikor levetkőztettek, megtalálták ruhámban az erszényt; a váli átvette, felnyitotta, megszámolta a tartalmát, és látta, hogy húsz dinár van benne, ahogyan a katona mondta. A váli dühbe jött, hátraszólt kísérőihez: "Vezessétek ide elém!" Oda vittek, és a váli megkérdezett: "Fiatalember, mondd meg az igazat. Te loptad el ezt az erszényt?" Lehorgasztottam a fejemet, és azt gondoltam magamban: ha mondom is, hogy nem loptam el, mégis az én ruhámból húzták elő, ha pedig bevallom, hogy elloptam, benne vagyok a bajban. Végre felemeltem fejemet, és azt mondtam: "Igen, én loptam el."

Mikor a váli ezt meghallotta, nagyon elcsodálkozott, tanúkat hívott, azok megerősítették szavaimat. Ez mind a Báb-Zuveile előtt történt. Most a váli megparancsolta a hóhérnak, hogy vágja le a kezemet, és a hóhér levágta a jobb kezemet. A katonának ekkor megesett a szíve rajtam, és maga kérte a válit, ne végeztessen ki. A váli megkegyelmezett és eltávozott. A tömeg még mindig ottmaradt körülöttem, egy pohár bort hoztak, a katona meg ideajándékozta nekem az erszényt. Azt mondta: "Szép fiatalember vagy, nem való, hogy lopásra add magadat." Elfogadtam az ajándékot, és ezt a verset mondtam:

A katona tovább ment, és én is odábbálltam, begöngyöltem levágott kezemet egy ruhába, és keblembe rejtettem. Szörnyű lelkiállapotban, fakóra vált arccal mentem vissza a leány házába, és ott feldúltan levetettem magamat a kerevetre. Mikor a leány meglátott, megkérdezte: "Mi lelt téged, miért változott meg ennyire az orcáid színe?" Én így feleltem: "Fáj a fejem, nem jól érzem magamat." A leány ekkor szomorúan ezt mondta: "Ne égesd a szívemet, uram. Ülj fel, fordítsd felém a tekintetedet, és meséld el nekem, mi a bánatod. Mert arcod azt mutatja, hogy valami történt veled." - "Hagyj, kérlek, most engem" - feleltem neki. A leány most elsírta magát: "Úgy látszik, elhidegültél irántam. Egészen más vagy, mint szoktál lenni." Sírt és beszélt hozzám, de én nem feleltem neki. Eljött az este, odahozták elém az ételeket. Én nem ettem, mert féltem, mi lesz, ha meglátja, hogy bal kezemmel eszem. Azt mondtam neki: "Nincs most étvágyam." Megint kért, mondjam el neki, mi történt velem, mert látja, milyen levert vagyok, hogy megtört a szívem és lelkem. "Majd szép lassan mindent elmondok" - feleltem neki. Ekkor bort tett elém. "Tessék, igyál, ez elhajtja a rosszkedvedet. Utána majd elmeséled, mi történt." - "Hát ha meg kell lenni, itass meg." Töltött egy pohárral, kiitta, aztán még eggyel töltött, azt ideadta, én a bal kezemmel vettem el, pilláimról könnyek csorogtak, és ezeket a verseket mondtam:

Ezután megint bal kezembe vettem a poharat és sírtam. Mikor ezt látta, hangosan felsikoltott: "Miért sírsz? - kérdezte. - Tüzes fájdalommal égeted a szívemet! És miért fogod a poharat a bal kezedbe?" Azt feleltem, hogy kelés van a másik kezemen. Erre azt mondta, mutassam, majd ő felfakasztja. "Még nincs itt az ideje, hogy megnyissuk; hagyj engem; most nem mutatom meg" - feleltem. Ezzel kiittam a poharat, ő meg egyre töltögetett, míg végre a bor erőt vett rajtam, és én ültő helyemben elaludtam. Most meglátta, hogy a karom csonka, megmotozott és megtalálta az erszényt az aranypénzzel. És olyan szomorúság fogta el, mint embert még soha, és addig bánkódott miattam, amíg reggel lett.

Mikor felébredtem, láttam, hogy húslevest készített oda nekem négy tyúkból, elém tette, aztán bort töltött, én ettem-ittam, oda tettem az erszényt, ahova szoktam, és menni akartam. Megkérdezett: "Hová mész?" Azt feleltem: "Valahova, ahol szívemből elhessegethetem a bánatot." - "Ne menj el; ülj le." Leültem, és ő így szólt: "Csakugyan annyira szeretsz, hogy egész pénzedet rám áldoztad, és elvesztetted miattam a kezedet? Hát téged hívlak tanúnak, és Alláh is tanúm, hogy sose foglak elhagyni. Majd meglátod, hogy igazat beszéltem. Talán meghallgatja Alláh az imádságomat, hogy házastársak legyünk." Tanúkért küldött, és mikor megjelentek, azt mondta nekik: "Írjátok meg a házasságlevelet ennek a fiatalembernek a nevére, és tanúsítsátok, hogy megkaptam a nászi ajándékot." Amikor pedig nekifogtak az írásnak, a leány így folytatta: "És azt is jegyezzétek fel, hogy minden pénzem, ami ebben a ládában van, minden mamlúkom és szolgálóleányom ezé az ifjúé." Megírták a tanúsítványt, és így rám szállt a vagyon. A tanúk megkapták a díjukat és elmentek. A leány ekkor kézen fogott, bevitt a kincstárába, felnyitott egy nagy ládát, és azt mondta nekem: "Nézz ide, mi van ebben a ládában." Odanéztem: hát tele volt kendőkkel átkötött csomagokkal. Megmagyarázta: "Ezt mind tőled kaptam; valahányszor a kendőbe kötött ötven aranyat odaadtad nekem, beledobtam ebbe a ládába. Vedd hát a pénzedet. Alláh visszaadta neked; ma gazdag lettél. Miattam sújtott téged a végzet azzal, hogy elvesztetted jobb kezedet. Én nem tudom ezt neked kellően meghálálni. Még ha életemet áldoznám érted, az is kevés lenne; még mindig te tettél volna többet." Aztán azt mondta: "Vedd át a pénzedet." És én birtokba vettem a láda tartalmát; még a maga pénzét is hozzáadta ahhoz, amit tőlem kapott. Szívem felvidult, bánatom elszállt, odamentem, megcsókoltam és ittam vele. És megint azt mondta: "Te egész pénzedet és kezedet feláldoztad szerelmedért; hogyan is volna módomban ezt viszonozni? Alláhra, ha életemet adnám szerelmedért, az is kevés lenne, és nem tennék eleget annak, amivel neked tartozom." És írásban azt is nekem ajándékozta, ami vagyona volt ruhákban, ékszerekben és egyéb javakban. Az éjszakát vele töltöttem. Egész éjjel nem aludt, csak búsult miattam, mikor az egész történetemet elmeséltem.

Így éltünk nem egészen egy hónapig, amikor nagy betegségbe esett. A baj egyre súlyosodott, és ötven nap múlva már a túlvilág lakóihoz tartozott. Megrendeztem a temetését, elföldeltem, Koránt olvastattam emlékére, és nevében alamizsnát osztottam a szegények közt. Mikor sírjától hazatértem, láttam, hogy igen sok pénze volt és nagy vagyona, birtokai. Vagyonához tartoztak azok a szezámraktárak is, amelyek közül az egyiknek készletét neked eladtam. És azért nem jöttem hozzád oly soká, mert a raktár eladásával voltam elfoglalva, és még nem tudtam az árát behajtani. De elvárom tőled, hogy nem fogsz ellenkezni, ha most, hogy ettem az ételedből, neked ajándékozom annak a szezámnak az árát, amelyik nálad van. Tehát immár tudod, miért eszem a bal kezemmel.

Azt válaszoltam neki: "Túlságosan elhalmozol szívességeddel." - "Nagyon kérlek, gyere velem az én házamba - mondta ekkor -, kairói és alexandriai árukat vásároltam, kísérjél el az utamon."

Beleegyeztem és megígértem neki, hogy a következő hónap elején útnak indulok. Aztán eladtam mindenemet, árut vásároltam rajta, és eljöttem az ifjúval ebbe a ti városotokba. Itt az ifjú eladta áruját, vett helyette más árukat a ti városotokban, és visszament Egyiptomba. Az én sorsom úgy rendelte, hogy itt maradjak, a múlt éjszakáig, amikor ez a kalandom támadt itt az idegenben. Ez a történet, idők nagy királya, csodálatosabb, mint a kis púposé.

A király azt mondta: "Nekem a púpos története jobban tetszett. Nincs mentség, fel kell mindnyájatokat akasztani!"

Ekkor a konyha felügyelője lépett a kínai király elé, és azt mondta: "Ha megengeded, el fogok mesélni egy történetet, amely velem esett meg, mielőtt ebbe a kis púposba ütköztem. Ha jobb lesz, mint az a história volt, megkegyelmezel életünknek?" A király azt felelte: "Halljuk, mi az a mese."

Tudd meg, századok és idők nagy királya, hogy az elmúlt este egy társaságban voltam, ahol a Koránt olvasták, és tudós férfiakat is meghívtak. Mikor a felolvasók végigolvasták az írást, behozták az asztalt, amelyen többek közt ott volt egy tál zirbádzse^[41] is. Mi nekiláttunk az evésnek, az egyik vendég azonban semmiképpen sem akart venni a tálból. Mi egyre csak unszoltuk, de ő esküdözött, hogy nem eszik belőle. Mikor pedig nagyon kértük, azt mondta: "Ne unszoljatok, mert én már torkig vagyok a zirbádzséval." És ezt a két sort idézte:

Mikor végeztünk a vacsorával, így szóltunk hozzá: "Alláhra, mondd el, mi az oka annak, hogy nem eszel a zirbádzséból?" Azt felelte: "Csak akkor eszem belőle, ha előbb negyvenszer megmostam a kezemet vízzel, negyvenszer szódával és negyvenszer szappannal, tehát összesen százhúszszor." A házigazda erre parancsot adott a szolgáknak, behozták a vizet, a szódát és a szappant, ő megmosta a kezét, ahogy mondta, majd nagyon kelletlenül leült, és szinte félve nyújtotta ki kezét a zirbádzséért, és végre enni kezdett. Mi nagyon csodálkoztunk rajta. A keze reszketett, és észrevettük, hogy hüvelykujja hiányzik, csak négy ujjal eszik. Azt mondtuk neki: "Alláhra, mi van a hüvelykeddel? Történt vele valami, vagy Alláh így teremtett?" Ő azt felelte: "Ó, testvéreim, nemcsak ez az egy hüvelykujjam hiányzik, hanem a másik kezemé is, meg mind a két lábamé. Nézzétek!" És megmutatta másik kezét is; olyan volt, mint a jobb keze. És a lábának hüvelykujjai is hiányoztak. Mikor ezt láttuk, még jobban meglepődtünk, és azt mondtuk neki: "Égünk a türelmetlenségtől, hogy elmondd a történetedet, miért hiányzik kezedről és lábadról a hüvelykujjad, és miért kell százhúszszor megmosnod a kezedet." Erre ő ezt mesélte:

Tudjátok meg, hogy apám a legnagyobb kereskedők egyike, Bagdád legelőkelőbb kereskedője volt, Harún ar-Rasíd kalifa idejében. De olyan szenvedélyesen szerette a bort és a zenét, hogy mikor meghalt, nem hagyott hátra semmit. Eltemettem, Korán-olvasást rendeltem számára, éjjel-nappal gyászoltam. Mikor felnyitottam üzletét, azt találtam, hogy igen kevés áru maradt utána, de adósság annál több. Megnyugtattam a hitelezőket, biztattam őket, aztán vettem-eladtam, és hétről hétre törlesztettem az adósságomat, míg végül mindent kifizettem, sőt a tőkémet is megnöveltem.

Amint egy nap üzletemben ültem, egyszerre egy fiatal nőt pillantottam meg, akinél szebbet szemem nem látott. Drága ékszerek díszítették, pompás ruha volt rajta; öszvéren lovagolt, előtte egy rabszolga, mögötte egy rabszolga. A bazár elején megállította az öszvért és bement. Egyik eunuchja követte, és azt mondta neki: "Úrnőm, bemehetsz a bazárba, de ne áruld el senkinek, hogy ki vagy, mert tüzet szabadítsz ránk." És a szolga elfedte a nőt az emberek szeme elől; mikor pedig a leány szétnézegetett az üzletek között, nem látott díszesebbet, mint az enyém. A szolga kíséretében odajött az üzletem elé, belépett és üdvözölt. Nem hallottam szebbet, mint az ő beszéde, édesebbet, mint az ő hangja. Félrevonta arcáról fátyolát; mikor rápillantottam, ez a látvány ezer sóhajt csalt elő keblemből, szívemet elfogta a szerelem, és egyre csak néznem kellett arcát, és ezt a verset mondtam:

Erre ő a következő verssorokkal felelt:

Amikor elmondta ezt a verset, így szólt: "Ifjú ember, vannak szép kelméid?" Én így feleltem: "Úrnőm, szolgád szegény ember, de légy türelmes, és várj addig, amíg a kereskedők kinyitják a boltjukat, és hozok neked olyan szövetet, amely méltó hozzád." Aztán beszélgetni kezdtünk, én elmerültem a szerelem tengerében, és eltévedtem a szenvedély sivatagában. Mikor a kereskedők kinyitották boltjukat, felkeltem és elhoztam neki mindent, amit megrendelt: ára ötezer dirhem volt. Ő odaadta a kelmét az eunuchnak, kimentek a bazárból, a nő felült az öszvérre, és eltűntek a szemem elől. Nem mondta meg, hogy kicsoda, én pedig szégyelltem kérdezősködni, a pénzt sem mertem tőle elkérni, úgyhogy a kereskedőknek adós maradtam az ötezer dirhemmel.

A szerelemtől részegen mentem haza; elém tették a vacsorát, de alig ettem belőle; gondolataimat csak az ő szépsége foglalkoztatta; aludni akartam, de nem jött álom a szememre. Így tartott ez egy hétig. A kereskedők kérték a pénzüket. Kértem őket, legyenek még egy hétig türelemmel. Néhány nap múlva a nő megint eljött; öszvéren ült, eunuchja és két rabszolgája kísérte. Mihelyt megpillantottam, elszállt minden gondom, elfelejtettem minden bánatomat. Bejött hozzám, megszólalt szép hangján; azt mondta: "Uram, soká várattunk téged a kelme árával; hívasd a pénzváltót a mérleggel." A pénzváltó eljött, az eunuch odaadta neki a pénzt, kamatostul, én átvettem, és kellemesen elbeszélgettünk, amíg a bazár üzleteit kinyitották. Akkor ezt meg azt vásároltatta velem. Én elhoztam neki a kereskedőktől mindent, amit kívánt; ő átvette, aztán elment, anélkül, hogy szót ejtett volna a fizetésről.

Távozása után megbántam a dolgot, mert amit tőlem elvitt, annak ezer dinár volt az ára. Mikor már eltűnt szemem elől, azt mondtam magamban: "Miféle szerelem ez? Fizet ötezer ezüstpénzt, és ezer aranypénz ára portékát visz el." Nagyon féltem, hogy nem tudom visszafizetni a kereskedők pénzét, és azt mondtam magamban: "Itt a kereskedők csak engem ismernek; az a nő közönséges szélhámos, megtévesztett szépségével és bájával; látta, hogy fiatal vagyok, és most jót nevet rajtam. Még azt se kérdeztem meg, hol lakik!" Nyugtalanságom egyre fokozódott. Már több mint egy hónap telt utolsó látogatása óta, és a kereskedők mind jobban sürgették a pénzüket. Elhatároztam, hogy mindenemet eladom, és úgy éreztem, eljött a halálom órája.

Amint gondolataimba merülten üldögéltem az üzletemben, egyszerre csak megjelent a nő a bazár bejáratánál, és bejött hozzám. Láttára majd meghaltam az örömtől és a gyönyörűségtől. Azt mondta nekem: "Hozd a mérleget, és mérd le a pénzt" - aztán megadta minden tartozását. Egyszerre csak megkérdezte: "Van feleséged?" - "Nincs - feleltem -, nem ismerek senki asszonyt" - és sírva fakadtam. Megkérdezte, miért sírok. Azt feleltem, hogy valami eszembe jutott. Amikor a nő kiment az üzletből, hogy körülnézegessen a bazárban, elővettem néhány dinárt, odaadtam a rabszolgának, és megkérdeztem, akar-e köztem és úrnője közt közvetíteni. A szolga nevetett, és azt mondta: "Hisz ő még nálad is szerelmesebb. Neki nincs is szüksége a kelmére, csak miattad jár ide. Nyugodtan mondd meg neki, mit akarsz; nem fog visszautasítani, akármit kívánsz."

A nő meglátta, hogy valamit adok az eunuchnak; visszajött az üzletbe, leült, én meg így szóltam hozzá: "Add meg a te szolgádnak, amit kérni fog, és bocsásd meg neki, amit most mondani akar." És elmondtam neki, ami a szívemet nyomta. Kellemesen meglepődött, és beleegyezett, amire kértem. Azt mondta: "Ez a szolga levelet fog hozni tőlem, és te tégy úgy, ahogy majd ő mondja." Ezután felkelt és elment, én meg siettem a kereskedőkhöz, hogy megadjam tartozásomat. Ők nyertek az üzleten, de énnekem csak a bánat jutott, hogy el kellett válnom tőle. Egész éjjel nem tudtam aludni.

Néhány nap múlva eljött a szolga; szívélyesen fogadtam, és kérdezősködtem a leányról; azt mondta, hogy úrnője beteg. "Mondd, mi van vele?" - kérdeztem. Érre ő így felelt: "Asszonyomat Harún ar-Rasíd felesége, Zubeida úrnő nevelte. Engedélyt kért és kapott úrnőjétől, hogy szabadon járhasson-kelhessen a városban. Gyakran kiment tehát a palotából, és lassanként Zubeida úrnő megbízottjává lett. Beszélt rólad is úrnőjének, kérte, engedje meg, hogy a feleséged legyen, de ő azt felelte: »Addig nem adom a beleegyezésemet, míg azt a fiatalembert nem láttam. Azután, ha tetszik nekem, hozzáadlak.« Most hát azt akarjuk, hogy azonnal gyere a palotába; ha be tudsz jutni anélkül, hogy észrevegyenek, megkapod feleségül; de ha felfedeznek, lecsapják a fejedet. Mit szólsz hozzá?" Azt feleltem: "Jól van; veled megyek, és nem bánom, történjék akármi." A szolga ekkor így szólt: "Menj ma este a Tigris melletti mecsetbe, amelyet Zubeida úrnő építtetett. Imádkozzál és töltsd ott az éjszakát." Azt feleltem: "Készséggel és örömmel."

Mikor eljött az est, elmentem a mecsetbe, imádkoztam és ott töltöttem az éjszakát. Reggelre kelve láttam, hogy két eunuch jön egy csónakon nagy, üres ládákkal. Behozták a mecsetbe, az egyik eunuch elment, de a másik ottmaradt a mecsetben. Mikor jobban megnéztem, ráismertem: ő közvetített köztem és úrnője között. Nemsokára megjelent az én kedvesem is, eléje mentem, átöleltem, ő sírva megcsókolt; egy ideig beszélgettünk, azután az eunuch fogott és bezárt az egyik ládába. A többi ládát is megrakták mindenfélével, betették a csónakba, és megindultak Zubeida úrnő palotája felé.

Most megbántam, amit tettem; azt gondoltam, biztos a halálom, sírtam a ládában, könyörögtem Alláhhoz, szabadítson meg. Ők meg eveztek, míg megérkeztek a ládákkal a kalifa palotájának kapujához. Bevitték a ládákat, azt is, amelyikben én voltam; elmentek a háremet és minden elrejtett termet őrző eunuchok között, amíg odaértek az eunuchok felügyelőjéhez. A felügyelő, akit álmából vertek fel, megkérdezte, mi van azokban a ládákban. Azt felelték, hogy Zubeida úrnő holmija. "Nyissátok ki - mondta - egytől egyig, hadd lássam, mi van benne?" Azt mondták neki: "Miért nyitnók fel?" De ő rájuk kiáltott: "Ne lopjátok az időt! Fel kell nyitni ezeket a ládákat!" És már jött is. Én az első ládában voltam. Majdnem eszemet vesztettem félelmemben. Az egyik szolga ekkor azt mondta a felügyelőnek: "Halld, felügyelőnk, vesztemet okozod, és magad is vesztedbe rohansz; négyezer dinár értékű holmi mehet tönkre. Ebben a ládában festett ruha van és négy manna^[42] Zenzem-víz.^[43] Ha felnyitod, kifolyik a víz a ruhákra, és nyomban elmossa a színeit." A felügyelő kis gondolkodás után így válaszolt. "Vidd hát a ládákat, és eredj a pokolba." A szolgák felkapták a ládát, siettek tovább, és vitték a ládákat egymás után. Amint visznek, egyszerre megüti a fülemet: "Jaj nekem! A kalifa, a kalifa!" Mikor ezt meghallottam, megfagyott bennem a vér. Elmondtam magamban azt a fohászt, amely nem hagyja cserben azt, aki elrebegi: "Nincs másutt erő és nincs hatalom, csak a magasztos, nagy Alláh kezében. Magam hoztam magamra ezt a szerencsétlenséget!" És hallottam, amint a kalifa azt mondja kedvesem szolgájának: "Mi van ezekben a ládákban itt?" Azt felelte: "A ládákban Zubeida úrnőnk ruhái vannak." - "Nyissátok fel őket!" - parancsolta. Mikor ezt meghallottam, majd meghaltam, és azt mondtam magamban: "Ez földi életemnek utolsó napja; ha megszabadulok, feleségemmé teszem; de most felfedeznek, és leütik a fejemet." És elmondtam a hitvallást: "Vallom, hogy nincs más isten, mint Alláh, és Mohammed az ő prófétája."

Ekkor hallottam, amint a szolga azt mondja a kalifának: "Igazhívők fejedelme, ezekben a ládákban Zubeida úrnőnk ruhái vannak, és ő azt akarja, hogy csak neki vigyük fel őket." De a kalifa nem tágított: "Mindegy, fel kell nyitni, hogy lássam, mi van benne!" És odakiáltott a szolgáknak: "Hozzátok ide a ládákat!" Most már láttam, hogy végem van, itt hagyom ezt a világot. A szolgák egymás után vitték eléje a ládákat, és a kalifa látta, hogy illatszer, kelme és sok díszes ruha van bennük, és egyre csak nyitogatta a ládákat, mindegyikben ruhát meg hasonló holmit látott: végre már csak az maradt hátra, amelyikben én voltam. Már nyújtották is feléje a kezüket, hogy kinyissák, de az én kedvesem szolgája elősietett, odament a kalifához, és azt mondta: "Ezt a ládát csak Zubeida úrnőnk előtt nézd meg, mert ebben titkos dolgai vannak." Mikor a kalifa ezt meghallotta, megparancsolta, vigyék be az úrnőhöz a ládákat. Az eunuchok megindultak a ládával, amelyikben én voltam, és letették a szoba közepén, a többi láda mellé. Ezalatt már felszáradt izzadságom, a szolga kiengedett a ládából, és azt mondta: "Nincs baj, ne félj, táguljon ki melled, és üdüljön fel szíved. Ülj le, várj, amíg bejön Zubeida úrnőnk. Szerencséd volt."

Ültem egy darabig, egyszerre csak tíz szűzleány jött be, szépek, mint a telihold, és felsorakoztak kétfelől öten-öten. Ezután bejött másik húsz rabszolganő, domború keblű szüzek, köztük Zubeida úrnő, aki alig tudott járni, annyi ékszer és nehéz ruha volt rajta. Mikor beléptek, a rabszolganők csoportja szétvált, én elébe mentem, megcsókoltam a földet színe előtt. Intett, hogy üljek le. Faggatni kezdett helyzetemről, származásomról, én mindenre megfeleltem. Nagyon megörült, és azt mondta: "Alláhra, nem veszett kárba a fáradságom, amelyet ennek a leánynak nevelésére fordítottam. Tudd meg, hogy ezt a leányt úgy tekintjük, mint saját gyermekünket, és Alláh most a te kezedbe teszi le." Megcsókoltam a földet előtte, és boldog voltam, hogy feleségül vehetem.

Az úrnő parancsára ottmaradtam tíz napig, de nem tudtam kedvesemről semmit. Rabszolgalányok szolgálták fel nekem az ebédet és a vacsorát.

Tíz nap elteltével Zubeida úrnő engedélyt kért férjétől, az igazhivők fejedelmétől, hogy a leány férjhez mehessen; a kalifa megadta az engedélyt, és tízezer dinárt utalt ki számára. Zubeida úrnő kádiért és tanúkért küldött, és megírták a házasságlevelünket. Ezután édességeket meg pompás ételeket hoztak, és szétosztották a ház szobáiban. És így töltöttünk újabb tíz napot. A huszadik napon a leányt elvitték a fürdőbe, hogy tisztán várhasson engem a hálószobájában.

Asztalokat hoztak be, azokon ételeket, köztük egy tál zirbádzse is volt, megcukrozva, mósusszal szagosított rózsavízzel leöntve, benne sült szárnyas és különféle egyéb belevaló, ami az ember eszét is megzavarja. És Alláhra, mikor az asztalt elém tették, én nem sokat haboztam, nekiestem a zirbádzsének, és ettem, amíg jól nem laktam. Aztán letöröltem kezemet, de elfelejtettem megmosni, és addig ültem az asztalnál, amíg beállt a sötétség. Ekkor meggyújtották a gyertyákat, bejöttek az énekesnők tamburinnal, a menyasszony fátylát fel-fellebbentették előttem, elhalmozták arannyal, menyasszonyi ajándékul, és az egész palotát bejárták vele.

Akkor bementem a hálószobába, és a szolgálók elém hozták a leányt, levetették minden ruháját, és otthagyták velem az ágyban. Átöleltem, és el sem akartam hinni, hogy most az enyém. De ő megérezte kezemen a zirbádzse szagát, és hangosan felkiáltott, úgyhogy mindenfelől összefutottak a rabszolganők. Én felizgatott állapotban voltam, nem tudtam, mi az oka mindennek. A szolgalányok ijedten kérdezték: "Mi bajod, testvérünk?" Ő azt felelte: "Vigyétek el tőlem ezt az őrültet! Azt hittem, hogy ép esze van!" Megkérdeztem tőle: mit látott rajtam, amit őrültségnek tart. Azt felelte erre: "Te őrült, miért etted úgy a zirbádzsét, hogy nem mostad meg utána a kezedet? Alláhra, nem fogadlak el, mert őrült vagy, és olyan ocsmányul viselkedel." Azután oldala mellől elővett egy korbácsot, rávágott a hátamra meg az ülepemre, amíg a fájdalmas ütésektől elvesztettem eszméletemet. Most azt mondta a lányoknak: "Vigyétek, menjetek vele a városi válihoz, hogy levágja azt a kezét, amelyikkel a zirbádzsét ette, és utána nem mosdott meg." Mikor ezt meghallottam, felkiáltottam: "Nincs másutt erő és nincs hatalom, csak Alláhnál! Le akarod vágatni a kezemet, mert zirbádzsét ettem vele, és nem mostam meg utána?!" A szolgálók is odamentek hozzá és kérlelték: "Kedves testvérünk, ez egyszer ne haragudjál érte." - "Nem lehet másképp - felelte. - Le kell vágni az egyik kezét!" Felöltözködött és kiment a szobából.

Csak tíz nap múlva láttam megint. Odajött hozzám, és azt mondta: "Te sötétképű, olyan keveset jelentek neked, hogy zirbádzsét ettél, és nem mostad meg utána a kezedet?" Aztán kikiáltott a szolgálóknak, azok megkötöztek, mire a lány elővett egy éles borotvát, és levágta kezemnek meg lábamnak mindkét hüvelykujját, ahogy láttátok, uraim. Elájultam, ő pedig valami porral szórta be a sebet, és elállította a vérzést. Megfogadtam magamban, és meg is mondtam neki. "Sohasem eszem többé zirbádzsét életemben anélkül, hogy negyvenszer megmossam a kezemet tiszta vízzel, negyvenszer szódával és negyvenszer szappannal." És eskümet vette, hogy nem eszem zirbádzsét anélkül, hogy a kezemet megmosnám, ahogy említettem.

Most, amikor behozták ezt a zirbádzsét, elsápadtam, és arra gondoltam, hogy emiatt van kezem-lábam hüvelykujja levágva. És mert nagyon unszoltatok, azért cselekedtem úgy, ahogy esküm szerint cselekednem kellett.

Ekkor megkérdeztem tőle - folytatta a konyhamester - a társaság többi tagja előtt: "Mi történt aztán?" Az pedig így felelt:

Mikor megesküdtem a feleségemnek, megbékült a szíve, együtt háltunk, és Alláhra, pótoltam az elmulasztott időt, és elfelejtettem fájdalmaimat. Egy napon azt mondta: "A kalifa házának népe nem tudja, mi történt köztem és közted, és nem jött ide senki idegen rajtad kívül, te is csak Zubeida úrnő jóvoltából jöhettél be." És ötvenezer aranyat adott át ezekkel a szavakkal: "Fogd ezt a pénzt, menj el, és végy számunkra egy jó tágas házat." Elmentem, vettem egy szép nagy házat, és átvittem a házba mindent, amije volt, mindent, amit pénzben, kelmében, értéktárgyakban összehalmozott. - Nos, így történt, hogy hüvelykujjaimat levágták.

"Ez volt, ó, idők királya - folytatta a konyhamester - az ifjú bagdadi kereskedő története. Mi, vendégek, pedig folytattuk a lakomázást késő éjszakáig. Éjféltájt azután hazamentünk, és akkor történt ez a históriám a púpossal. Ez az én mesém, és béke veled." A király azt mondta: "Ez a mese nem szebb, mint a púpos históriája; sőt a púpos története különb, mint ez. Mindnyájatokat keresztre feszítünk."

Ekkor odalépett a zsidó, megcsókolta a földet, és azt mondta: "Ó, idők nagy királya, én mondok majd olyan történetet, ami csodálatosabb, mint a púpos históriája." Kína királya erre így szólt: "Halljuk, mit tudsz mesélni."

Ez a csodálatos eset fiatal koromban történt meg velem. Akkor Szíriában, Damaszkusz városában éltem; ott tanultam és ott gyakoroltam orvosi mesterségemet. Amint foglalkozásomat űzöm, egy napon eljött hozzám Damaszkusz kormányzójának egyik mamlúkja, és elvitt a kormányzó házába. Mikor beléptem, a terem mélyén egy aranylemezekkel borított márványkerevetet pillantottam meg, azon feküdt a beteg, egy fiatalember, akinél szebbet a világ nem látott. Leültem az ágya fejéhez, fohászt mondtam felgyógyulásáért, válaszként csak a szemével intett, és kértem, hogy adja ide a kezét. Kinyújtotta a balját, amin igen elcsodálkoztam, azt mondtam magamban: "Istenemre, különös dolog, hogy ilyen előkelő származású, szép fiatal ember ennyire modortalan. Micsoda fennhéjázás!" Megtapogattam a csuklóját, orvosságot írtam elő, és tíz napon át állandóan látogattam. Végre felgyógyult, aztán elment a fürdőbe, megfürdött és visszatért otthonába. A kormányzó szép ruhát ajándékozott nekem, és megtett damaszkuszi kórházának igazgatójává.

Egyszer elmentem a fiatalemberrel a fürdőbe, és mikor levetkőztették a fürdéshez, láttam, hogy jobb keze le van vágva. A sebe még friss volt, ez okozta a betegségét is. Megdöbbenéssel és szomorúan láttam ezt, és mikor testére néztem, korbácsütések nyomait vettem rajta észre. Arcomon meglátszott a megdöbbenés. Az ifjú rám nézett, megértette felindulásomat, és azt mondta: "Ó, időnk nagy orvosa, ne csodálkozz állapotomon. Ha a fürdőből hazamentünk, el fogom mesélni ennek a történetét."

Otthonába érve, megkérdezte, van-e kedvem felmenni az ebédlőbe. Azt feleltem, igen. Ekkor a szolgákkal párnákat vitetett fel, birkapecsenyét süttetett, és gyümölcsöt hozatott. A szolgák teljesítették a parancsot, nekiláttunk az evésnek - ő a bal kezével -, aztán megkértem, mondja el történetét. Erre így beszélt:

Hallgasd meg, ó, időnk nagy orvosa, hogy jártam. Tudd meg, hogy Moszulból való vagyok. Mikor apám apja meghalt, tíz fiút hagyott hátra, közülük apám volt a legidősebb. Mikor felnőttek, mind megházasodtak. Apámat velem ajándékozta meg az ég, kilenc fivérének nem volt gyereke. Nagybátyáim körében nevelkedtem, és nagy örömük telt bennem.

Amikor felnőttem és elértem a férfikort, egy pénteki napon apámmal és nagybátyáimmal elmentünk a moszuli mecsetbe. Elvégeztük a közös ájtatosságot, az emberek eltávoztak a mecsetből, csak apám és nagybátyáim maradtak még; beszélgettek különféle országok csodáiról és városok érdekességeiről; a végén szó esett Egyiptomról is, és egyik nagybátyám megjegyezte, hogy utazók állítása szerint nincs a föld színén szebb ország, mint Egyiptom, sem pedig szebb folyó, mint a Nílus. Atyám azt mondta: "Aki nem látta Egyiptomot, nem látta a világot."

Eltávoztunk, mindegyikünk hazament, de engem a vágyódás nem hagyott aludni, nem ízlett sem étel, sem ital, csak a hallottak foglalkoztatták a lelkemet. Néhány nap múlva nagybátyáim útra készültek Egyiptomba. Könyörögtem apámnak, hogy velük mehessek, és addig sírtam, amíg apám számomra is vásárolt árukat, és elmentem velük. De azt mondta nagybátyáimnak: "Ne engedjétek, hogy elmenjen Egyiptomba; hagyjátok Damaszkuszban, hogy ott adja el áruit."

Útra keltünk, elbúcsúztam apámtól, elhagytuk Moszult, mentünk-mentünk egyfolytában Aleppóig. Ott néhány napra megállapodtunk, aztán tovább mentünk, amíg Damaszkuszba nem értünk. Ez a város valóságos paradicsom: ezernyi a lombos fája, millió dalos madárral, gyümölcs is van ottan bőven, folyók folynak a mezőben. Megszálltunk egy khánban. Nagybátyáim egy szálig eladták áruikat, a kapott összegért meg újakat vettek. Az én áruimat is olyan jó áron értékesítették, hogy egy dirhemért ötöt kaptam. Igen megörültem ennek a nyereségnek. Ekkor nagybátyáim otthagytak, és elindultak Egyiptom felé.

Egyedül maradtam tehát Damaszkuszban. Olyan gyönyörű káah-ban laktam, hogy szó azt nem tudja ecsetelni, havonként két dinár bért fizettem érte. Vígan éltem, ettem-ittam, amíg csak el nem költöttem a pénzem nagyobb részét.

Egy szép napon, amint a ház kapujában ülök, látom, hogy egy fiatal nő közeledik felém, olyan gyönyörű ruhában, amilyet szemem még nem látott. Behívtam, ő nem tiltakozott, bejött a kapun. Mikor belépett, boldogan éreztem hatalmamban, és bezártam az ajtót mögöttünk. Felfedte arcát, levette az izárt - a szépség csodája volt, és szívemben gyökeret vert a szerelem. Behoztam az asztalt, tele finom ételekkel, gyümölcsökkel és mindennel, ami az ilyen látogatáshoz tartozik; ettünk, enyelegtünk, azután ittunk, míg le nem részegedtünk. Akkor lefeküdtem vele, és gyönyörű éjszakát töltöttünk reggelig. Tíz aranyat akartam neki adni, de ő esküdözött, hogy nem fogad el pénzt tőlem. Azt mondta aztán: "Drága szerelmem, várj engem három nap múlva, alkonyatkor megint nálad leszek; készíts ezzel a pénzzel itt olyan lakomát, mint a mostani volt." - És ezzel átadott nekem tíz dinárt, elbúcsúzott, elment, és magával vitte az eszemet is.

Három nap elteltével megjelent, hímzett ruhában, díszekkel, ékszerekkel: minden még pompásabb volt rajta, mint első ízben. Még mielőtt eljött, előkészítettem mindent, ami ilyen látogatáshoz kell. Ettünk-ittunk, aztán reggelig ölelkeztünk, mint az előző alkalommal. Reggel megint adott tíz dinárt és elbúcsúzott. Három nap múlva elrendeztem mindent, ami a vendégséghez kellett. Amikor megérkezett, még nagyszerűbben öltözve, mint az első és második alkalommal, így szólt hozzám: "Mondd, uram, szép vagyok?" - "Alláhra, gyönyörű vagy" - feleltem. Ekkor azt kérdezte: "Megengednéd-e, hogy egy fiatal leányt hozzak magammal, aki szebb, mint én, fiatalabb is nálam, hogy együtt játsszunk, nevessünk? Ő kért engem, hogy velem jöhessen, és hármasban tölthessük az éjszakát víg mulatozással." Ezzel átadott húsz aranydinárt: "Készíts még szebb lakomát annak a lánynak tiszteletére, aki velem jön." Aztán elbúcsúzott és elment. A negyedik napon mindent beszereztem a látogatáshoz, amint szoktam. Alkonyat után eljött, és vele együtt egy izárba burkolt nő. Bejöttek és leültek. Én boldog voltam, meggyújtottam a gyertyákat, örömmel és gyönyörrel üdvözöltem őket. Felkeltek, letették felső ruháikat, a fiatal leány is levette fátyolát, és láttam, hogy szép, mint a telihold, soha nála szebbet nem ismertem. Elébük tettem ételt-italt, ettünk-ittunk, én az új leányt csókolgattam, töltögettem neki, és ittam vele. A másik leányt titkon marta a féltékenység és így szólt: "Alláhra, szép ez a leány! Talán szebb, mint én?" - "Alláhra, az!" - feleltem. "Akkor azt akarom, hogy hálj vele." - "Fejemre és szememre mondom, szívesen." Felkelt, megvetette az ágyat számunkra, és én az új leánnyal feküdtem reggelig.

Mikor reggel lett, azt éreztem, hogy a kezein vérben ázik. Kinyitottam szememet, láttam, hogy a nap már magasan állt; fel akartam ébreszteni a leányt - hát a feje legurult testéről! Mindjárt gondoltam, hogy az a másik leány tette ezt féltékenységből. Neki persze nyoma sem volt. Egy ideig töprengtem, aztán felkeltem, nekivetkőztem és egy gödröt ástam a házban, beletettem a leányt, ráhánytam a földet, majd visszatettem a helyükre a padozat márványlapjait. Aztán megint felöltöztem, magamhoz vettem megmaradt pénzemet, elmentem a káah tulajdonosához, merész elhatározással kifizettem egyévi bért, és azt mondtam neki, elmegyek Egyiptomba nagybátyáimhoz.

El is mentem Kairóba, találkoztam nagybátyáimmal; nagyon megörültek nekem. Láttam, hogy ők már eladták áruikat. Megkérdezték, miért jöttem. Azt mondtam, nagyon kívánkoztam utánuk, de arról már nem szóltam, hogy van még pénz is nálam. Velük maradtam egy évig, gyönyörködtem Egyiptomban és a Nílusban. Mélyen belenyúltam az erszényembe, erősen fogyott a pénzem, mert csak ettem-ittam. Közeledett nagybátyáim elutazásának ideje, én azonban elbújtam előlük; kerestek, merre vagyok, de nem tudtak rám találni - azt gondolták, talán visszatértem Damaszkuszba -, így hát elutaztak.

Ekkor előjöttem rejtekhelyemről, és még három évet töltöttem Egyiptomban, amíg csak el nem fogyott a pénzem. De azért minden évben elküldtem Damaszkuszba a ház urának a bért. Három év múlva már nehéz lett a szívem; csak egyévi házbérre elegendő pénzem maradt.

Visszamentem hát Damaszkuszba, a régi lakhelyemre. A háziúr nagyon megörült nekem. A ház raktárhelyiségét zárva találtam, kinyitottam és kihoztam belőle a holmimat. Szobámban a párnám alatt megtaláltam azt a nyakéket, amely a fiatal leány nyakán volt. Elgondolkoztam és sírva fakadtam. Két napig ki nem mozdultam hazulról, a harmadikon átöltözködtem, és elmentem a fürdőbe; pénzem nem volt már semmi. A fürdő után elsétáltam a bazárba. A sátán, hogy a sors rendelése beteljék rajtam, arra csábított, hogy magamhoz vegyem a nyakláncot, és úgy menjek el a bazárba. Odaadtam a kikiáltónak, aki maga mellé ültetett, várt, amíg a bazár benépesedett, aztán vette a nyakláncot, és tudtom nélkül elvitte a becsüshöz. Az ékszert ezer dinárra becsülték, de a kikiáltó visszahozta, és azt mondta, hogy a nyaklánc rézből van, frank gyártmány és közönséges utánzat; az egész nem ér többet ezer dirhemnél. Azt feleltem neki: "Rendben van; valaki számára vásároltuk, akit meg akartunk tréfálni, most el óhajtjuk adni. Menj és vedd át az ezer dirhemet." Mikor a kikiáltó ezt meghallotta, gyanút fogott. Elment a nyaklánccal a bazár elöljárójához, odaadta neki, az meg fogta, és elvitte a válihoz. Azt mondta a válinak: "Ezt a nyakéket tőlem lopták el; a tolvaj megvan, kereskedő családok öltözetét viseli." És még mielőtt magamhoz tértem volna, körülvettek a poroszlók. Megfogtak, elhurcoltak a váli elé. A váli kikérdezett a nyakékről. Ugyanazt mondtam neki, amit az alkusznak. A váli kinevetett: "Ez hazug beszéd." És még észbe se kaptam, pribékjei lerántották ruháimat, és végigkorbácsolták egész testemet, és az ütések kínjai közt azt mondtam, hogy én loptam el. Magamban pedig azt gondoltam, jobb, ha kijelentem, hogy loptam, mint ha megmondom, hogy a nyaklánc tulajdonosa meggyilkolva fekszik nálam elásva, mert az az életembe kerülne. Azt mondtam hát, hogy loptam, és erre levágták a kezemet, a csonkot olajjal forrázták el, úgyhogy eszméletemet vesztettem. Borral itattak, amíg magamhoz nem tértem. Akkor fogtam a levágott kezet, hazamentem, de a háztulajdonos azt mondta nekem, ha ilyen dolog történt velem, menjek ki a házából, keressek más lakást; nem tarthat magánál olyan embert, akit gonosztettel gyanúsítanak. "Uram - mondtam neki -, várj még két vagy három napig, amíg lakást találok." - "Jól van" - szólt és otthagyott. Egyedül maradtam, sírtam és azt kérdeztem magamban, hogyan megyek vissza a családomhoz csonka kézzel? Aki levágta, nem tudja, hogy ártatlan vagyok. De talán Alláh fordít sorsom kerekén! És megint keservesen sírtam.

Mikor a háztulajdonos eltávozott, elfogott a nagy keserűség, és két napig beteg voltam. A harmadik nap váratlanul megjelent a háziúr, néhány poroszlóval és a bazár felügyelőjével, aki azzal vádolt, hogy elloptam a nyakláncot. Kimentem elébük, és megkérdeztem, hogy mit kívánnak. Nem sokat teketóriáztak, hátrakötötték a karomat, láncot tettek a nyakamba, és azt mondták, hogy az a nyakék, amit elloptam, Damaszkusz kormányzójáé, vezíréé és uralkodójáé volt. Három évvel ezelőtt tűnt el a házából, a lányával együtt. Amikor ezt meghallottam, minden tagomban reszkettem. "Most már nincs semmi kétség - mondtam magamban -, meg fognak ölni. Alláhra, nincs más hátra, mint hogy elmesélek mindent a nagyúrnak, és ha akarja, megölhet, ha akarja, megkegyelmez." Mikor odaértünk, a kormányzó elé vezettek, megnézett és így szólt: "Ez a fiatalember nem tolvaj, ebben bizonyos vagyok. Igazságtalanság volt levágni a kezét." Megparancsolta, vessék börtönbe a bazár felügyelőjét. Azt mondta neki: "Fizesd ki a vérdíjat a kezéért, különben felakasztatlak, és elkoboztatom vagyonodat." Aztán előszólította az őröket, azok megfogták a felügyelőt és elhurcolták.

Levették rólam a láncot, és feloldozták kötelékeimet. Egyedül maradtam a nagyúrral. A kormányzó végignézett rajtam, és azt mondta: "Fiam, mondd el egészen őszintén, hogyan került hozzád ez a nyaklánc!" - "Hatalmas úr, az igazat fogom neked elmondani." És elmeséltem történetemet az első leánnyal, hogyan hozta el hozzám a másodikat, és hogyan gyilkolta meg ezt féltékenységből. Elejétől végig mindent elbeszéltem. Mikor a kormányzó meghallotta szavaimat, fejét rázta, zsebkendőjébe temette arcát, és sokáig sírt. Aztán felém fordult, és így szólt: "Tudd meg, fiam, hogy az az első nő az én idősebb leányom volt. Gondosan őriztem, és mikor a megfelelő kort elérte, feleségül adtam unokatestvéréhez Kairóba. Férje meghalt, ő visszajött, de eltanulta az ottani népek feslettségét. Így ment el négyszer tehozzád. Aztán húgát vitte el hozzád. Egy anyától voltak mindketten. Nagyon szerették egymást, és mikor az idősebbnek az a kalandja akadt, elmondta a titkát húgának, tőlem pedig engedélyt kért, hogy ha elmegy, elvihesse magával. De egyedül jött vissza, és mikor testvére után kérdezősködtem, csak zokogott, és azt mondta, hogy nem tud róla semmit. Később elárulta az anyjának, hogyan gyilkolta meg húgát, anyja pedig nekem mondta el titokban a történetet, és szakadatlanul sírt lánya után, és egyre hajtogatta: »Alláhra, halálomig siratni fogom.« Amit te elmondtál, fiam, az igaz, mert tudtam mindent már előbb. És most csak az a kívánságom, ne utasítsd vissza, amit mondani fogok. Mégpedig azt, hogy vedd feleségül legkisebb lányomat, aki más anyától származik; a leány szűz, és nem kívánok tőled nászdíjat érte, hanem én fogok számotokra járadékot biztosítani. Fiam, maradj az én házamban." Azt feleltem neki: "Legyen úgy, ahogy te parancsolod, uram!" Hogyan gondolhattam valaha, hogy ilyen szerencse ér? A kormányzó azonnal futárt küldött a városomba, és elhozatta azt a pénzt, amely apám után maradt. És most a legnagyobb bőségben élek.

Nagyon elcsodálkoztam a fiatalember történetén - folytatta a zsidó orvos -, és három napig nála maradtam. Dúsan megfizetett, aztán eltávoztam városukból és idejöttem. Jól ment sorom ebben a városban, aztán megtörtént az az eset a púpossal.

Kína királya így szólt: "Ez a történet sem csodálatosabb, mint a kis púposé. Nincs mentség: fel foglak akasztatni mindnyájatokat; főképpen a szabót, mert ő a forrása az egész bajnak. - Aztán hozzátette: - Te szabó, ha te tudsz olyat mesélni, ami csodálatosabb a púpos történeténél, megbocsátom bűnötöket."

Ekkor előlépett a szabó, és így mesélt:

Halld, ó, minden idők királya; ami velem történt, az csodálatosabb, mint ami a többiekkel együttvéve esett meg. Mielőtt a púpossal találkoztam, korán reggel egy mulatságon voltam, ismerős iparosokkal: szabókkal, vászonszövőkkel, asztalosokkal meg több effélével. Mikor felkelt a nap, ételeket hordtak fel.

És íme, a házigazda bejött hozzánk, és vele egy szép szál idegen, bagdádi ifjú. Pompás ruhát viselt, és nagyon megnyerő külseje volt, csak sántított. Amint belépett és üdvözölt bennünket, mi felkeltünk, hogy köszöntsük, de mikor le akart ülni, észrevette egyik társunkat, egy borbélyt, és kijelentette, hogy nem ül le közénk, el akar menni.

Mi valamennyien, a házigazdánkkal együtt tartóztattuk, kérleltük, hogy üljön le, a házigazda könyörgött neki, és azt mondta: "Miért akarsz már elmenni, hiszen csak most jöttél." Az ifjú így felelt: "Alláhra, uram, ne unszoljál tovább, mert annak, hogy el akarok menni, ez a borbély az oka, aki itt ül közöttetek." Amikor a házigazda ezt meghallotta, nagyon elcsodálkozott és megkérdezte: "Hogy lehet az, hogy ennek a fiatalembernek, aki pedig Bagdádból való, terhére van ez a borbély?" Mi pedig feléje fordultunk, és azt mondtuk: "Meséld el, miért nem szíveled ezt a borbélyt."

A fiatalember így válaszolt: "Csodálatos kalandom volt ezzel a borbéllyal Bagdádban, a szülővárosomban; ő az oka annak, hogy sántítok. Megesküdtem, hogy soha le nem ülök olyan helyen, ahol ő is ott van, sem nem lakom olyan városban, ahol ő is lakik. Ezért utaztam el Bagdádból, hagytam el a várost, és telepedtem meg itt nálatok; de még egy éjszaka nem fog engem itt érni."

Erre mi így szóltunk: "Alláhra, kérünk téged, meséld el a kalandot." A borbély, mikor meghallotta kérésünket, elsápadt. A fiatalember pedig elkezdte az elbeszélését:

Tudjátok meg, jó emberek, hogy az apám egyike volt Bagdád leggazdagabb kereskedőinek. Alláh - áldott legyen az ő neve - csak egyetlen fiúgyermekkel áldotta meg, és az én vagyok. Mikor felnőttem és elértem a férfikort, meghalt apám - Alláh legyen irgalmas iránta, rám pedig örökségül nagy vagyon és sok cseléd, nagy szolgasereg maradt. A legszebb ruhákba öltöztem, és a legválogatottabb falatokkal táplálkoztam. Meg kell mondanom azonban, hogy Alláh - magasztaltassék az ő neve - nőgyűlölővé tett engem, asszonynak vagy leánynak már csak a látása is borzadállyal töltött el. Így éldegéltem, míg egy szép napon, amikor Bagdád utcáin sétáltam, egy csoport nő került utamba. Én menekültem előlük, de zsákutcába tévedtem. Padot találtam a végében és leültem.

Alighogy helyet foglaltam, velem szemközt kinyílt egy ablak, és egy leány hajolt ki rajta, gyönyörű, mint a telihold, ilyen szépséget soha nem láttam még. Megöntözte a virágokat az ablakban, körülnézett jobbra-balra és visszahúzódott. Tűz gyűlt ki a szívemben, és minden gondolatomat ő foglalkoztatta, a nőgyűlöletem szerelemmé változott. Ott ültem a padon napnyugtáig, teljesen elmerülve szenvedélyem hevébe. Egyszerre csak odaérkezett lován a város kádija, előtte rabszolgák, mögötte legények. Leszállt a nyeregből, és bement abba a házba, amelyből a leány kinézett; bizonyára az apja lehetett.

Bánatosan mentem haza, és nyomasztó gondolatoktól gyötörten heveredtem az ágyamra; bejöttek a rabnőim, az ágyam köré ültek, de nem tudták, mi a bajom, én pedig nem mondtam meg nekik, sem a kérdéseikre nem feleltem. Kétségbeesésem egyre csak növekedett. Jöttek a szomszédok meglátogatni, köztük egy öregasszony. Mihelyt meglátott, felismerte bajomat, odaült az ágyam fejéhez, és barátságos hangon szólt: "Ó fiam, mondd meg nekem, mi történt veled?" Elmeséltem a történetemet, ő pedig így szólt: "Ó, fiam, ez az ifjú leány csakugyan a bagdádi kádi lánya. Az az ablak a lakásából nyílik: az apja alatta lakik a földszinten, és őt egyedül hagyja. Én gyakran járok hozzá, és ha találkozni akarsz vele, azt csak én eszközölhetem ki. Vigasztalódjál hát és bízzál!"

Mikor meghallottam, amit az öregasszony mondott, visszatért belém a reménység, és megerősödött a szívem: aznap az egész családomnak örömnapja volt. Megerősödött tagokkal felkeltem, és reméltem a végső gyógyulást. Az öregasszony elment. De amikor visszatért, és ránéztem az arcára, láttam, hogy rossz híreket hoz. Így szólt hozzám: "Ó, fiam, ne is kérdezd, mit mondott a lány, amikor megemlítettem a kérésedet, mert azt mondta: »Ó, istenverte vénasszony, ha el nem hallgatsz, úgy fogok veled bánni, ahogy megérdemled.« De én mégis elmegyek hozzá még egyszer." Ismét nyugtalan lettem, amikor ezt meghallottam, de néhány nap múlva az öregasszony megint eljött, és azt mondta: "Kedves fiam, jutalmat kérek, jó hírt hozok!" Ezekre a szavakra a lelkem visszatért a testembe, és ezt válaszoltam: "Kívánhatsz bármit, mindent megadok neked."

"Tegnap elmentem a lányhoz - mesélte az öregasszony -, és amikor meglátta, hogy fáj a szívem, és sír a szemem, így szólt hozzám: »Ó, néném, miért látlak téged szomorkodni?« És amikor ezt mondta, én sírva feleltem: »Jaj, leányom és úrnőm, amikor tegnap nálad voltam, egy ifjútól jöttem, aki szeret téged, és ezért halálán van.« Most a leánynak megesett rajtad a szíve, és megkérdezte: »Ki az az ifjú, akiről beszélsz?« Én azt feleltem: »A fiam és szívem kedves gyermeke: néhány napja meglátott téged az ablakban, amikor a virágokat öntözted, és amint megpillantotta az arcodat, szerelemre gerjedt irántad. Aztán elmeséltem neki a múltkori beszélgetésünket, ekkor még rosszabbul lett, és ágynak esett, most már haldoklik, és bizonyára ez volt számára megírva a sors könyvében.« Erre a lány elsápadt, és azt kérdezte: »Miattam van mindez?« - »Alláhra, miattad - feleltem, és most mit mondasz?« - »Menj vissza hozzá - mondta -, add át az üdvözletemet, és mondd meg neki, hogy az én szívem többet szenved, mint az övé. Legközelebbi pénteken, a közös imádság előtt jöjjön ide; parancsot adok majd, hogy ajtót nyissanak neki, és felvezessék hozzám; néhány percig beszélgetek vele, aztán menjen el, mielőtt apám hazajön az istentiszteletről.«"

Mikor meghallottam a vénasszony szavait, megszűnt a szorongásom, és megnyugodott a szívem. Nekiajándékoztam a köntöst, amely rajtam volt. Az öreg még távozóban azt mondta: "Örvendezz!" - "Nem fáj már semmi!" - feleltem.

A házam népe és a barátaim elmondták egymásnak a jó hírt, hogy felépültem. Pénteken az öregasszony ismét eljött, és megkérdezte, hogy vagyok. Megmondtam neki, hogy jól érzem magam, boldog vagyok. Aztán felöltöztem, illatszerrel hintettem be magamat, és vártam, hogy az emberek imára menjenek, és én elindulhassak őhozzá.

Az öregasszony pedig azt mondta: "Még bőségesen van időd, és ha most elmennél megfürdeni és megborotválkozni, hogy eltüntesd a betegséged nyomait, azt nagyon jól tennéd." - "Bölcs és jó tanács - feleltem -, de először megborotváltatom a fejemet, aztán megyek majd a fürdőbe." Így hát elküldtem a borbélyért, hogy megborotváltassam a fejemet, azt mondván a fiúnak: "Menj a piacra, és hívj nekem egy borbélyt, de értelmes legyen, ne bizalmaskodó, nehogy megfájdítsa fejemet a fecsegésével."

A fiú elment, és ezt az urat vezette hozzám. Amint belépett, köszöntött, és amikor a köszönését viszonoztam, így szólt: "Szabadítson meg Alláh minden bánatodtól és minden gondodtól, bánatodtól és szomorúságodtól!" - "Bárcsak meghallgatná Alláh az imádságodat!" - feleltem.

"Örvendj, ó, uram - mondta -, mert visszatért az egészséged. Borotválkozni óhajtasz vagy eret vágatni? Mert meg vagyon írva, Abu Abbász maga mondja, hogy a Próféta kijelentette: aki pénteken nyíratja a haját, azt az Úr hetven kórságtól óvja meg, és azonkívül meg vagyon írva ugyanazon szerzőnél, hogy a Próféta kijelentette: aki eret vágat pénteken, az biztosítva van a megvakulás és sokféle betegség ellen."

"Hagyd abba ezt a haszontalan beszédet - mondottam -, tüstént gyere ide, borotváld meg a fejemet, mert még gyenge vagyok!" Felkelt, kinyújtotta a kezét, egy kendőt vett elő és kibontotta. Egy asztrolábium^[44] volt benne hét koronggal, ezzel kiment az udvar közepére, a nap felé emelte a fejét, és jó ideig vizsgálódott, azután pedig hozzám fordult: "Tudd meg, hogy ezen a mai napon, amely száfár hónap 10-e, a 763. évben Prófétánk futása után - áldás és békesség emlékezetének -, amikor az időszámítás valóságos szabályai szerint a Mirrikh-bolygó az uralkodó csillagzat, hét fokot és hat percet haladt már a nap, és úgy esett, hogy az Utárid-bolygó együttállásba került ezzel az égitesttel; mindez azt jelenti, hogy a haj leborotválása most felette szerencsés művelet; azt is jelenti, hogy készülsz valakihez, aki ennek örül; de jelent még olyasvalamit is, amiről nem akarok beszélni."

- "Alláhra! - kiáltottam fel. - Fárasztasz és untatod az elmémet, és méghozzá balszerencsét is jósolsz, pedig csupán azért hívattalak, hogy a fejemet borotváld meg; rajta, láss hozzá és borotválj, ne szaporítsd a szót." De ő azt felelte: "Alláhra, ha tudnád az igazságot, arra kérnél, hogy többet mondjak, és én azt tanácsolom neked, hogy ezen a mai napon úgy cselekedjél, ahogy én javaslom a csillagok járásából végzett számítások alapján. Dicsérd Alláht, és ne ellenkezz velem, mert jó tanáccsal szolgálok neked, és jó szívvel vagyok irántad. Bárcsak az egész év hosszat szolgálhatnék neked, mert akkor igazságot szolgáltatnál nekem. Fizetséget sem kérek azért, hogy így cselekszem."

- "Megölsz ma engem - mondtam, amikor ezt meghallottam -, félek, nincs menekvés számomra." - "Ó, uram - felelte -, engem az emberek Esz-Számitnak, a Hallgatagnak neveznek, mivelhogy kevés beszédű vagyok: ebben különbözöm bátyáimtól, mert a legidősebb bátyám El-Bakbúk, a Fecsegő, a második El-Haddár, az Ordító, a harmadik Bakbak, a Locsogó, a negyedik El-Kuz el-Aszváni, a Tátottszájú Kancsó, az ötödik El-Fessár, a Nagyszájú, a hatodik Sakkak, a Hangoskodó, a hetedik magam vagyok, Esz-Számit."

Ahogy a borbély a beszéde özönébe fullasztott, úgy éreztem, az epém kifakadt, és azt mondtam a fiúnak, adjon neki egy negyed dinárt, és küldje el Alláh nevében, mert nem akarom megborotváltatni a fejemet. De a borbély meghallotta, mit mondtam a fiúnak, és kifakadt: "Mit is mondtál, ó, uram? Alláhra mondom, nem fogadok el fizetséget tőled, ha nem szolgálok meg érte. Az a kötelességem, hogy megtegyem és végrehajtsam, amit kívántál tőlem; még akkor is, ha nem kapok tőled pénzt. Ha te nem ismered az én értékemet, ismerem én a tiedet. Atyád - Alláh legyen neki irgalmas! - bőkezűen bánt velem, mert nagylelkű férfiú volt. Alláhra mondom, atyád elküldött értem egy napon, olyan napon, mint a mai, és amikor idejöttem, néhány barátja volt nála, és azt mondta: »Vágj eret rajtam!« Így hát vettem az asztrolábiumomat, és megfigyeltem a nap magasságát, és úgy találtam, hogy az óra uralkodó csillagzata baljóslatú, és az érvágásnak rossz következménye lehet. Ezt a verset mondtam neki:

Apád el volt ragadtatva, odaszólította szolgáját, azt mondta neki: »Adj a borbélynak száz dinárt, meg még hármat és egy díszköntöst.« És mindet megkaptam. Végre eljött a kedvező óra, és én eret vágtam rajta. Nem ellenkezett, sőt megköszönte, és mindenki, aki ott volt, hálálkodott nekem. Mikor az érvágás megtörtént, nem állhattam meg és megkérdeztem: »Alláhra, ó, uram és parancsolóm, miért mondtad rabszolgádnak, adjon száz dinárt és még három dinárt?« Azt felelte, hogy egy dinárt adott a csillagászati jóslatért, egyet mulattató csevegésemért, egyet az érvágásért, százat meg a dicséretemre mondott versért."

Erre azt mondtam: "Alláh nem volt irgalmas édesapám iránt, hogy olyan embert ismert, mint te vagy!" A borbély nevetett és felkiáltott: "Nincs más isten, mint Alláh, és Mohammed az ő prófétája. Magasztaltassék az ő tökéletessége, mert ő másokat megváltoztat, de maga nem változik. Soha nem hittem, hogy nem vagy józaneszű ember, de most a betegséged az oka, hogy esztelenséget beszélsz. Alláh mondta a szent könyvében, hogy aki elfojtja haragját és megbocsát felebarátjának... de téged nem lehet hibáztatni. Nem tudom azonban, mi a sietséged oka, atyád és nagyapád soha nem cselekedett semmit, mielőtt az én tanácsomat nem kérte. Mert azt mondják, aki megbízhatóban bízik, bizalmával bizonyára nem bízta el magát. A példabeszéd is azt tartja, inkább adj tanácsot, mint kalácsot. Ahogy a költő mondta:

És minthogy alig találhatsz valakit, aki járatosabb lenne a világ dolgaiban, mint én, itt állok előtted, hogy szolgáljak neked. Én nem neheztelek rád, hát miért neheztelnél te rám? Türelemmel leszek irántad, mert emlékezetemben van a kitüntetés, melyben atyád részesített."

"Hej, te szamárfarka - mondtam -, a beszéded kifárasztott, és szavaid elárasztottak. Azt akarom, hogy borotváld meg a fejemet, és menj utadra." Most beszappanozta a fejemet, és azt mondta: "Tudom, hogy neheztelsz rám, de nem haragszom, mert az értelmed gyenge, és fiatal vagy. Nincs sok ideje, hogy még ölemben hordoztalak, és iskolába kísértelek." - "Ó, bátyám - feleltem -, Alláhra könyörgöm neked, távozz tőlem, hadd menjek én az utamra, és te a tiédre."

Megszaggattam a ruhámat, ő pedig, amikor ezt meglátta, fogta a borotvát, és elkezdte fenni. Addig fente, amíg majd elájultam, aztán nekifogott, és egy kis darabon megborotválta a fejemet, majd felemelte a kezét, és így szólt: "Ó, uram, aki siet, ördög hajtja, lassú munka: áldás rajta." És elmondta ezt a verset:

"Ó, uram - folytatta aztán -, nem tudom, ismered-e társadalmi állásomat: az én kezem királyok és emírek és vezírek és bölcsek és tudósok fejét illeti, és egy magamfajtáról mondta egyszer egy költő:

"Ne törődj azzal, ami nem rád tartozik. Megfájdítottad a szívemet, és megzavartad az elmémet" - mondtam. "Úgy látszik, nagyon sietsz" - felelte. - "Sietek, de még mennyire, hogy sietek!" - "Csak lassan! - mondta a borbély. - Mert a sietség az ördögtől vagyon, és megbánásra és szomorúságra vezet, és a próféta - áldás és békesség reá - megmondotta, hogy az a legjobb ügy, amelyet megfontolással kezdenek. Alláhra, aggaszt engem a türelmetlenséged, áruld el hát nekem, mire törekszel ennyire sietve; bárcsak jó dolog lenne, de félek, hogy ez nem így van."

A megbeszélt időhöz még három óra hiányzott, de ő haragosan félretette a borotvát, és az asztrolábiummal ismét az udvarra ment, hogy a napot figyelje, azután hosszú idő múlva visszajött s mondta: "Az istentisztelet idejéig még három óra van, sem több, sem kevesebb." - "Alláh szívére - feleltem -, hallgass, mert a májamat nyomorgatod."

Most fogta a borotvát, és elkezdte fenni, úgy, mint első ízben, és egy újabb darabon leborotválta a fejemet, és így szólt: "Aggódom nagy sietséged miatt, és jól tennéd, ha megmondanád az okát; hisz tudod, hogy apád nem fogott semmibe, míg velem meg nem beszélte a dolgot." Azt mondtam magamban: "Az ima ideje közeledik, elkell mennem a leányhoz, mielőtt még az emberek hazatérnek az imáról. Ha ez a borbély tovább is feltartóztat, nem tudom, hogyan jutok be hozzá." Azt mondtam neki: "Siess és hagyj fel a fölösleges beszéddel. El kell mennem, meg vagyok híva egy barátomhoz." Mikor meghallotta, hogy vendégséget emlegetek, így szólt: "Áldott napod áldott nap számomra. Én is meghívtam mára a barátaimat, és elfelejtettem nekik ennivalót készíteni. Most jutott eszembe! Milyen szégyenben maradok előttük." Így válaszoltam neki: "Erre ne legyen gondod, hiszen megmondtam, hogy ma elmegyek itthonról, úgyhogy minden enni-innivalót, ami csak a háznál van, megkaphatsz, ha elvégzed a munkádat, és hamar leborotválod a fejemet." - "Alláh fizessen meg jóságodért - felelte. - De mondd meg, mit találok a házadban vendégeim számára, hadd tudjam." Azt feleltem, hogy van öt fazék különféle étel, tíz pirosra sült csirke és egy sült bárány. "Hozasd ide, hadd lássam" - szólt. Elhozattam neki mindent. "Hát bor?" - kérdezte. "Van az is" - feleltem. "Mutasd meg, kérlek" - mondta. Felhozattam a bort is. "Alláh áldjon meg jóságodért. Csak még az illatosító szerek hiányzanak." Előhozattam egy náddal,^[45] áloéval, ámbrával és mósusszal teli skatulyát: az egész ötven dinárt is megért.

De az idő már nagyon szorongatott, és a lelkem is nyugtalan volt. Azt mondtam neki: "Majd vidd, amit kaptál, de most aztán Mohammed életére - Alláh adjon reá áldást és békét! - borotváld végig a fejemet." Azt mondja erre a borbély: "Alláhra, nem fogadom el, amíg nem láttam, mi van a skatulyában." Megparancsoltam a szolgámnak, nyissa fel a skatulyát. A borbély most letette a kezéből az asztrolábiumot, leült a földre, belenyúlt a skatulyába, turkált a füstölőszerekben, az áloéban, nekem meg majd kiszakadt a lelkem a testemből. Végre hozzám lépett, és megint leborotvált a fejemről egy darabot, és így szólt: "Alláhra, ó, fiam, nem tudom, neked mondjak-e köszönetet vagy az atyádnak, mert a mai lakomám teljességgel a te jóságod és szeretetreméltóságod gyümölcse, és egyik vendégem sem érdemel meg ilyen finom falatokat. Nálam lesz Zantut, a fürdőgazda, és Szali, a búzakereskedő, és Aukal, a babkereskedő, és Akrese, a vegyeskereskedő, és Homejd, az utcaseprő, Abu Akáris, a tejes, Kaszim, az őr és Karim, a lovász. Nincs köztük egy se, aki mulya vagy szájaskodó, tunya vagy erőszakos volna. És mindegyik tud egy táncot, amit eltáncol, és tud egy verset, amit elmond, de a legjobb tulajdonságuk, hogy hasonlók hozzám, a te szolgádhoz, előttük is ismeretlen a fecsegés és a tolakodás. Ami a fürdőgazdát illeti, ő a tamburához elbűvölő dalt énekel, meg hogy azt mondja: »Megyek és megtöltöm a pohárt.« Ami pedig a babkereskedőt illeti, ő művészibben táncol, mint akárki más, és ezt énekli hozzá: »Asszonykám, a gegőd mindenit, de jól tudod!« Senkinek a rekeszizma nem marad épségben, úgy kell nevetni rajta. Az utcaseprő elmés férfiú és csupa vidámság, még a madarak is megállnak, hogy hallgassák; szeret táncolni, és azt szokta ismételgetni: »Amit a feleségemnek mondok, az nincs lakat alatt!« Eszes egy ember; az ő dicséretére énekelték, hogy:

Mindegyik barátom ismer olyan tréfát, amit más nem tud. De nincs leírás, ami pótolná a saját tapasztalatot. Ha tehát úgy határoznál, hogy hozzánk jössz, az jó lenne neked is, nekünk is. Ne menj a barátaidhoz, akikről szóltál, mert a betegséged nyomai még meglátszanak rajtad, és valószínű, hogy csupa bőbeszédű ember közé mennél, akik olyan dolgokról fecsegnek, amik nem rájuk tartoznak, vagy tolakodó emberek lesznek közöttük, a te lelkedet pedig a betegség máris nyugtalanná tette."

Azt feleltem: "Majd veletek leszek valamelyik más nap." De ő folytatta: "Helyesebb lenne, ha először az én barátaim társaságába jönnél, hogy élvezhesd a szellemességüket, tégy úgy, ahogy a költő mondja:

Erre dühömben már nevetnem kellett. Azt mondtam neki: "Tedd meg, amit kívánok, hadd mehessek Alláh segítségével, akinek magasztaltassék a neve, te pedig menj a barátaidhoz, mert várnak rád." - "Csak azt kívánom - felelte -, hogy bevezesselek ezeknek a férfiaknak társaságába, mert valóban egyetlen tolakodó sincs köztük, és ha egyszer látnád őket, sohasem vágyakoznál a magad társaságára." - "Adja Alláh - mondtam -, hogy bőségesen élvezd társaságukat, én pedig egyszer valóban meghívom őket ide." Most így szólt hozzám: "Ha az a kívánságod, hogy először a barátaid lakomájára menj, akkor elviszem ezt az ajándékot, amellyel megtiszteltél, és barátaim elé helyezem, hadd egyenek, mulassanak, és ne várjanak rám, én pedig visszajövök hozzád, és veled megyek barátaidhoz, mert nincs semmi hamis szertartásosság köztem és barátaim közt, nem sértődnek meg, ha otthagyom őket. Így aztán hamar visszatérek hozzád, és megyek veled, bármerre is tartasz." Erre felkiáltottam: "Nincs másutt erő és nincs hatalom, csak a magasztos és dicső Alláh kezében. Menj a társaidhoz, és üdítsd fel köztük a szívedet, én pedig hadd menjek az enyéimhez, és hadd maradjak náluk, mert már várnak rám." Ő azonban azt mondta: "Nem engedhetem, hogy egyedül menj." - "Ahova én megyek - feleltem -, oda más nem léphet be, csak én magam." - "Akkor úgy vélem - kapott a szón a borbély -, hogy valami nőhöz mész, különben magaddal vinnél engem, minthogy azt jobban megérdemlem, mint bárki más. Segíteni is fogok neked, hogy elérhesd, amit kívánsz. Félek, hogy valami idegen nőt akarsz meglátogatni, és akkor vége az életednek, mert itt, Bagdád városában senkinek sem szabad ilyesmit cselekednie, különösen ilyen nagy napon, mint a mai: szörnyű, éles kard a bagdádi elöljáró." - "Jaj neked, ó, gonosz aggastyán - kiáltottam fel. Milyen szavakkal szólsz hozzám?"

Elérkezett az istentisztelet ideje, és közeledett az imádság órája, amikor végre elkészült fejem borotválásával. Így hát ezt mondtam neki: "Menj most az étellel és itallal a barátaid közé, én megvárom, amíg visszatérsz, és aztán elkísérsz engem." Így akartam rászedni, hogy elmenjen, de ő azt mondta: "Azt hiszem, be akarsz csapni, hogy aztán egyedül menj el, és valami bajba keveredjél, amiből nincs menekülés. Alláhra kérlek, ne hagyd el ezt a helyet, míg érted nem jövök. Elkísérlek, és tudni akarom, hogy végződik a dolgod." - "Jól van - feleltem -, de ne késs soká."

A borbély az ételt és az italt és minden egyebet, amit ajándékoztam neki, odaadta egy teherhordónak, hogy vigye a szállására, ő pedig elrejtőzött egy mellékutcában. Nekikészültem az indulásnak; a müezzinek a minareteken már elkiáltották a pénteki szalámot;^[46] felöltöztem és egyedül útnak indultam. Megérkeztem a zsákutcába, megálltam annak a háznak a kapuja előtt, ahol a leányt láttam. Nem tudtam, hogy a borbély is ott van mögöttem. Nyitva találtam a kaput, beléptem, és azonnal felvezettek az emeletre, a leány lakosztályába. Alig értem fel, amikor megérkezett az istentiszteletről a ház ura, a leány apja, belépett a földszinti terembe, és bezárta a kaput. Az ablakon kinézve, megpillantottam a kapu előtt a borbélyt is, és elcsodálkoztam, hogyan juthatott ez az ördög a nyomomra.

Ebben a pillanatban, szerencsétlenségemre, minthogy úgy akarta Alláh, a védelem fátyola felszakadt körülöttem, a ház egy rabnője valami vétket követett el, ami miatt a házigazda elverte, ő pedig jajveszékelt, erre odajött egy rabszolga, de az úr őt is elverte, és most ő is jajgatott. A borbély azt hitte, hogy engem vernek, kiáltozni kezdett, megszaggatta ruháját, port hintett a fejére, és segítségért kiabált. Köréje sereglettek az emberek, ő meg azt mondta nekik: "A gazdámat megölték a kádi házában!"

Aztán elrohant az én házamba, állandóan kiáltozva és nagy tömeg emberrel a sarkában, hogy a házam népének elmondja a történteket. Nem tudom, mit mondhatott, de az egész házam népe jött, és siratta az urát, élükön a borbély, megszaggatott ruhában, velük pedig a nagy tömeg népség. Mind jajveszékeltek, leghangosabban a borbély, és mind siratták a meggyilkoltat.

Így értek a házhoz, amelyben rejtőztem, és mikor a kádi meghallotta, mi történt, felkelt, kinyitotta a kaput, csodálkozott és megkérdezte: "Emberek, mi történt?" A szolgáim így szóltak: "Megölted a gazdánkat!" - "Halljátok - felelte -, mit vétett nekem a ti gazdátok, hogy azt mondjátok, megöltem; és mit keres ez a borbély itt veletek?" - "Éppen most verted a korbáccsal - felelte a borbély -, hallottam a kiáltozását." - "Mit vétett, hogy azt mondjátok, megöltem? - ismételte a kádi. - És kicsoda volt - tette hozzá -, és mit akart?"

"Ne tettesd magad - kiáltott fel a borbély -, mert mindent tudok, azt is, amiért az én uram a te házadba jött, és tudom, mi az igazság a dologban. A lányod szerelmes belé, és ő is szerelmes a lányodba: te meglepted őket, előhívattad az embereidet, és megveretted a gazdámat. Alláhra mondom, senki más ne legyen bíró az ügyünkben, mint maga a kalifa, vagy pedig hozasd ki nekünk a gazdánkat, hogy a családja átvehesse; ne kényszeríts arra, hogy magam menjek be érte és hozzam ki."

A kádi, mikor ezt meghallotta, szóhoz sem jutott, és szörnyen szégyellte magát a nép előtt, de aztán megemberelte magát, és így szólt a borbélyhoz: "Ha igazat beszélsz, menj be magad, és hozd elő."

A borbély fogta magát, és belépett a házba. Amikor ezt észrevettem, csak azt néztem, hogy menekülhetnék. A teremben, ahol voltam, nem találtam más búvóhelyet, mint egy ládát, belebújtam, magamra húztam a fedelet, és visszafojtott lélegzettel várakoztam. Ebben a percben a borbély is berontott a terembe, azonnal kitalálhatta, hol vagyok, mert nem nézett se jobbra, se balra, hanem egyenesen a láda felé tartott, felemelte, a fejére vette, és lesietett a lépcsőn. Minthogy nem tudtam, meddig akar cipelni, kinyitottam a ládát, és a földre vetettem magamat. A zuhanásnál a lábamat törtem. Mikor a ház kapujához értem, hatalmas néptömeg várt; soha még nem láttam ennyi embert egy rakáson. Pénzt kezdtem szórni közéjük, hogy eltereljem figyelmüket, és amíg a nép a pénzt szedegette, végigsiettem Bagdád mellékutcáin, a borbély egyre a nyomomban. Folyton kiáltozott: "Gyászba akartak dönteni, meg akartak fosztani a gazdámtól. Dicsértessék Alláh, aki megsegített, és megszabadította a gazdámat! Ó, uram, hát addig siettél, hogy végrehajtsd bűnös tervedet, amíg bajba nem sodortad magadat, és ha Alláh nem áldott volna meg téged velem, nem menekültél volna meg, sőt olyan veszedelembe sodródtál volna, amire nem lett volna segítség. Kérd azért Alláht, hogy szolgálatodban élhessek, és a jövőben is hasznodra lehessek. Alláhra, engem is csaknem bajba kevertél bűnös szándékaiddal, amikor egyedül akartál menni. De nem haragszom rád tudatlanságodért, mert kevés ésszel áldott meg Alláh, és hirtelenkedő természetű vagy."

"Nem volt még elég az - feleltem -, amit tettél, hanem még a bazáron keresztül is utánam rohansz?" Meg szerettem volna halni, hogy megszabaduljak tőle, de a halál nem váltott meg. Dühömben elrohantam előle, és bementem egy boltba, a bazár közepén könyörögve a boltosnak, hogy védjen meg. Ő aztán elkergette a borbélyt.

Ott ültem a boltban, és azon gondolkoztam, hogy a borbélytól soha nem fogok szabadulni, mert éjjel-nappal a sarkamban lesz, én pedig nem bírom tovább elviselni még a látását sem. Ezért azonnal tanúkat hívattam, és egy írást szerkesztettem, amelyben a vagyonomat felosztottam a házam népe között, gondnokot rendeltem ki, és meghagytam, hogy adja el a házat és minden ingóságomat, majd utazni indultam, hogy megszabaduljak attól a nyomorulttól, így értem ebbe az országba, megtelepedtem és már jó ideje itt tartózkodom. Vendégül hívtatok közétek, eljöttem, de megláttam azt a gazembert a szoba túlsó végén - hogy lehetnék nyugodt, és hogy élvezhetném a társaságtokat, amíg köztetek van az az ember, aki ilyen dologba kevert, és aki oka annak, hogy kitörtem a lábamat?

A fiatalember megmaradt amellett, hogy nem ül le közénk, mi pedig, amikor meghallottuk a történetét, megkérdeztük a borbélyt: "Igaz-e, amit ez a fiatalember rólad mesélt?" - "Alláhra mondom - felelte -, hogy iránta való szívességből, bölcsességből és ildomosságból tettem mindent, nélkülem elpusztult volna. Csakis nekem köszönheti megmenekülését, és Alláhnak legyen hála, hogy csupán a lába kitörésével bűnhődött, nem pedig életével. Ha szószátyár volnék, nem tudtam volna vele ekkora jót cselekedni. - De figyeljetek ide, elmesélek egy történetet, ami megesett velem, hadd tudjátok meg, milyen szűkszavú vagyok, és hogy nincs nálam különb ember az én hat testvéremen kívül. A történetem pedig ez..."

Musztanszir Bi'lláhnak, az igazhivők fejedelmének uralkodása idejében Bagdádban laktam. Jóságos volt a szegényekhez és szűkölködőkhöz, mindig tudós és erényes emberekkel vette magát körül. Történt azonban egyszer, hogy haragra gerjedt, és megparancsolta a bagdádi elöljárónak, hozzon elébe a legközelebbi ünnepnapon tíz környékbeli rablót és útonállót. Felkerekedett az elöljáró, összefogdosta és hajóra rakta őket. Amikor a hajó a városba érkezett, azt hittem, hogy a fedélzeten összegyűlt emberek bizonyára valami lakomára jöttek össze, most kelnek át a folyón, és rajtam kívül senki sem szegődik hozzájuk asztaltársul. "Kedves társaság" - gondoltam magamban, és amilyen bölcs és józan értelmű én már vagyok, beszálltam a hajóba, és közéjük keveredtem. Átkeltünk a folyón, azután odament hozzájuk egy csapat poroszló láncokkal, nyakukba dobták a bilincseket, és az én nyakamat is megbilincselték. Innen is láthatjátok, tisztelt társaság, milyen ildomos és szűkszavú vagyok, mert akkor is hallgattam, és meg nem szólaltam volna semmiért.

Így megbilincselve elvittek bennünket az igazhitűek ura, Musztanszir Bi'lláh elébe, aki megparancsolta, hogy mind a tíznek üssék le a fejét. A hóhér előlépett, odaállított bennünket a bőrrel borított tönk elé, kihúzta pallosát, és egymás után levágta az elítéltek fejét, amíg csak nem végzett a tíz nyakkal. Csak én maradtam hátra. A kalifa rám nézett, és így szólt a hóhérhoz: "Mi van veled? Csak kilencet fejeztél le?" Felelte a hóhér: "Isten őrizzen attól, hogy kilenc fejet vágjak le, amikor te tízet parancsolsz!" Szólt a kalifa: "Nem hiszem, hogy kilencnél többet végeztél volna ki; az ott a tizedik." A hóhér így felelt: "Jóindulatodra esküszöm, hogy tízet végeztem ki." - "Számold meg a fejeket!" - parancsolta a kalifa. És íme, tízen voltak. Rám nézett a kalifa és megkérdezte: "Mi okból hallgattál ilyen helyzetben? Hogy van az, hogy öreg fejjel ilyen kevés az eszed?" Mikor meghallottam a szavakat, amelyeket az igazhitűek ura intézett hozzám, így szóltam hozzá: "Tudd meg, ó, igazhitűek ura, hogy én vagyok Seikh Esz-Számit, a Hallgatag Öreg; így hívnak, hogy hat bátyámtól megkülönböztessenek. Nagy az én bölcsességem. Józan ítéletemnek, megértő elmémnek és szófukarságomnak nincs határa, mesterségemre nézve pedig borbély vagyok. Tegnap kora reggel megláttam ezt a tíz embert, közéjük elegyedtem, és hajóra szálltam, mert azt hittem, vendégségbe mennek. Egy óra sem telt belé, rájuk rontottak a poroszlók, bilincset vertek a nyakukba, és engem is megbilincseltek velük együtt. De én, ildomosságomnál fogva hallgattam, és nem szóltam. Csakis ildomosságból. Aztán vittek minket, amíg színed elé nem értünk. Te megparancsoltad, hogy tíz embert fejezzenek le, és csak én maradtam meg a hóhér mellett, és nem lepleztem le magamat. Ez is csak óriási ildomosságomat bizonyíthatja, mert hiszen a halálba is követhettem volna őket. Egész életemben így cselekedtem jót az emberekkel, de ők viszonzásul csak keserűséget okoztak nekem."

Mikor a kalifa meghallotta szavaimat, és megtudta, milyen végtelenül ildomos, szűkszavú és páratlan ember vagyok - amint erre bizonyság ez az ifjú is, akit a legnagyobb bajból mentettem meg -, így szólt: "Ó, te Hallgatag; a te hat bátyád is olyan, mint te? Bennük is van annyi bölcsesség és tudás, ők is ilyen szűkszavúak?" Azt feleltem: "Nem, nekik egészen más a természetük. Megsértesz engem, ó, igazhitűek fejedelme, ha velük hasonlítasz össze. Szószátyárságuk és szűk eszük mindegyiket nyomorékká bélyegezte. Van köztük félszemű, sánta, vak, van, akinek az orra, füle hiányzik, meg akinek az ajka van levágva, akad köztük egy púpos is. Ne hidd, ó, igazhitűek fejedelme, hogy én szószátyár vagyok, és én, ha törik, ha szakad, be is bizonyítom neked, hogy férfiúi érdemekben különb vagyok náluk.

Mindegyiküknek van valami története, miképpen lett nyomorékká, és én el fogom mesélni a históriájukat."

Tudd meg, ó, igazhivők fejedelme, hogy első bátyám, a sánta. Bagdádban a szabómesterséget folytatta. Egy nagyon gazdag ember házában bérelte műhelyét, a háziúr a műhely fölött lakott, a ház tövében pedig egy malom volt. Egy napon sánta bátyám a műhelyében ült és varrt; mikor felemelte a fejét, egy nőt pillantott meg; szép volt, mint a telihold; ablakában ült, és az utca népét nézte. Mihelyt meglátta, szerelemre gyulladt iránta. Egész nap őt nézte, elhanyagolta mesterségét, reggeltől estig egy öltést se tett.

Másnap reggel kinyitotta műhelyét, és hozzáfogott a varráshoz, de minden öltésnél az ablakra pillantott. A harmadik napon is a helyén ült, és egyre a nőt keresték pillantásai. A nő, aki a háztulajdonos felesége volt, látta, hogy azt az embert rabul ejtette, ránevetett, aztán eltűnt az ablakból. Elküldte a szabóhoz egyik szolgálóját egy szövetbe burkolt vörösmintás kelmével. Elment a szolgáló a szabóhoz, és így szólt: "Úrnőm üdvözöl téged, és kéret, szabj ki ügyes kézzel egy inget ebből az anyagból és varrd meg nagyon szépen." A szabó azt felelte: "Hallom és engedelmeskedem." Kiszabta a ruhadarabot, és még aznap meg is varrta. A következő nap, már korán reggel betoppant a leány, és így szólt: "Úrnőm üdvözletét küldi, és kérdezteti, hogy vagy; mert ő nem aludt az éjjel, gondolatai mindig veled foglalkoztak." Azután odaadott neki egy darab sárga selyemszövetet, és azt mondta, hogy úrnője kéreti, szabjon ki belőle egy nadrágot, és varrja meg még ma. "Hallom és engedelmeskedem - felelte a szabó -, sok szívélyes üdvözletet küldök neki." Nagy buzgón nekiállt, és sietett megvarrni a nadrágot. A nő egy kis idő múlva megjelent az ablakban, integetett neki, rámosolygott, úgyhogy a szabó azt hitte, az asszony szerelmes belé. Aztán megint eltűnt a nő, a szolgáló pedig eljött este, és bátyám odaadta neki a nadrágot. A lány átvette és elment. Mikor leszállt az éj, bátyám az ágyra vetette magát, és egészen reggelig álmatlanul forgolódott.

A fiatalasszony közben elmesélte urának, hogy áll a dolog a fivéremmel, aki minderről nem tudott semmit, és összebeszéltek, hogy majd ingyen fogják dolgoztatni, és még jót is mulatnak rajta.

Másnap reggel felkelt, leült a helyére; egyszerre csak megjelenik nála a szolgáló, és azt mondja: "Gazdám hívat." Mikor a bátyám ezt meghallotta, szörnyen megijedt. A leány észrevette rémületét, és azt mondta neki: "Ne félj, csak jót várhatsz; úrnőm meg akar ismertetni a gazdámmal." Fivérem, a szabó, roppantul megörült, és elment a leánnyal. Mikor megjelent az úrnő férjénél, megcsókolta a földet. Az úr viszonozta üdvözlő szavait, és egy nagy csomagot adott át neki ezekkel a szavakkal: "Szabj ki nekem ebből a vászonból ingeket, és varrd meg." - "Hallom és engedelmeskedem" - szólt fivérem. És addig dolgozott étlen-szomjan, míg kiszabott estére húsz inget. A gazda megkérdezte tőle, mi jár érte. Fivérem nem felelt, a fiatal nő pedig intett neki, ne fogadjon el semmit, pedig fivéremnek már semmi pénze nem volt, és három napja alig evett-ivott valamit, annyira belevetette magát a munkába. Megvarrta az ingeket, és elvitte a fiatalasszony férjének.

Mikor bátyám az egész munkával megvolt, újabb tréfát eszeltek ki: hozzáadták feleségül a rabszolgaleányt. Éjjel be akart menni a leányhoz, de azt mondták neki: "Ezt az éjszakát töltsd a malomban, majd holnap jönnek az örömök." Bátyám, mit sem sejtve, elment a malomba, hogy egyedül töltse ott az éjjelt. A fiatalasszony férje pedig a molnárt rábeszélte arra, hogy hajtassa a bátyámmal a malmot. Éjfélkor be is jött a molnár a malomba, és elkezdett panaszkodni, milyen lusta az ökre, pedig annyi a gabona a malomban, és az őrlető gazdák követelik a lisztjüket. "Majd téged foglak be, őröld meg te a búzát." És befogta bátyámat a malomba, és reggelig őröltetett vele. A ház tulajdonosa bejött, látta a bátyámat befogva, meg a molnárt, amint ostorral hajtja. Egy szót sem szólt és kiment. Reggelre a szolgálóleány, a jegyese jött, kifogta bátyámat, és azt mondta: "Én és úrnőm fel vagyunk háborodva azon, ami történt, és veled együtt fájlaljuk a dolgot." De bátyám meg se tudott szólalni, hogy válaszoljon valamit, annyira megkínozták az ostorcsapások. Hazament, és egyszerre csak megjelent a seikh, aki a házasságlevelet kiállította, üdvözölte a bátyámat, és így szólt: "Alláh éltessen sokáig, és áldja meg házasságodat! Ezt az éjjelt, ugye, örömben, gyönyörben, ölelkezésben töltötted reggelig?" Bátyám azt felelte neki: "Alláh ne áldjon, te hazug ezerszeres kerítő. Istenemre, az ökör helyett dolgoztam a malomban reggelig." - "Mondd el, hogy történt?" - kérdezte a seikh. Bátyám elmondta neki, hogy járt, mire az öreg azt felelte: "A ti csillagaitok nem illenek egymáshoz. De ha akarod, megváltoztatom a házasságlevelet, hogy a te csillagod megegyezzék a hajadonéval." De a bátyám így válaszolt: "Menj, te átkozott, hagyj békén furfangjaiddal."

Faképnél hagyta a seikhet, elment műhelyébe, és várta, hogy valaki munkát hozzon, aminek béréből ennivalót vehet.

Vevő helyett azonban megint csak a szolgáló jött el hozzá, aki újabb tréfát eszelt ki asszonyával. Azt mondta: "Az én úrnőm bizony nagyon vágyódik utánad, már felmászott a tetőre is, hogy arcodat az ablakban lássa." Néhány pillanat múlva az asszony meg is jelent az ablakban; sírva kérdezte bátyámat, miért haragszik rá. Bátyám nem felelt semmit. Az asszony esküdözött, hogy nem tehet arról, ami vele a malomban történt, és mikor bátyám a nő szépségét és kecsességét látta, egyszeriben megfeledkezett minden csalódásáról s bánatáról, mindent elhitt neki, és csak látásában gyönyörködött. Megbocsátott neki, beszélgetni kezdett vele, és megint csak nem dolgozott semmit. Nemsokára eljött hozzá a szolgálólány, és azt mondta: "Úrnőm üdvözöl, és azt üzeni, hogy a férje ma éjjel egy barátjánál szándékozik hálni. Ha elment, te gyere fel hozzánk, és töltsd az éjszakát úrnőmmel egészen reggelig, gyönyörökben."

Férje ugyanis előző napon így szólt az asszonyhoz: "Hogyan csalogathatjuk el hozzád ezt a szabót, hogy aztán megfogjuk, és a váli elé cipeljük?" - "Bízd rám - mondta az asszony -, majd én kieszelek olyan tréfát, hogy rajta marad a szégyen, és az egész város beszélni fog róla." Bátyám mit sem tudott az asszonyok álnokságáról.

Estefelé megjelent a leány, kézen fogta a bátyámat, és elvezette úrnőjéhez. Az asszony így szólt hozzá: "Alláhra, uram, nagyon vágyom reád." Bátyám pedig így felelt: "Alláhra, mindenekelőtt gyorsan adj egy csókot és aztán..." Még végig se mondta a kívánságát, amikor berontott a férj a szomszéd szobából, megragadta a bátyámat, és így szólt: "Alláhra, csak a poroszlók parancsnokánál bocsátlak ki kezemből." - Bátyám hiába könyörgött, rimánkodott, elvitte a váli hivatalába. Ott megkorbácsolták, aztán tevére ültették, végigvezették a város utcáin, a nép pedig ezt kiáltozta utána: "Így jár az, aki betolakszik más ember háremébe." A nagy kiáltozástól a teve megbokrosodott, bátyám leesett róla, és eltörte a lábát, így sántult meg örök életére. A váli kitiltotta a városból, a bátyám pedig ment - maga se tudta, hova.

Én nagyon dühös voltam rá - fejeztem be első bátyámnak a történetét -, de utána mentem, gondjaimba vettem, és ellátom étellel-itallal, egészen a mai napig.

A kalifa nevetett, és így szólt: "Ez szép történet volt!" De én azt mondtam: "Nem fogadom el dicséretedet, amíg nem hallgatod meg, amit elmesélek neked arról, ami a többi bátyámmal történt, nehogy azt hidd, hogy szószátyár vagyok." A kalifa azt felelte: "Beszéld el mindegyik bátyádnak történetét, illeszd fülembe az ékes beszéd függőit, és nyújtsad hosszúra a vidám históriák sátorkötelét." Ekkor mesélni kezdtem.

Tudd meg, ó, igazhivők fejedelme, hogy a második bátyám, akinek neve Bakbuk, egy napon a dolga után járt, és egyszerre csak egy öregasszony szólította meg: "Jó ember, állj meg egy szóra. Valamit akarok neked javasolni, ha tetszik, fogadd meg." Bátyám megállt, az öregasszony pedig folytatta. "De csak akkor mondom meg neked, ha megígéred, hogy nem fogsz sokat beszélni." - "Hát csak ki vele!" - mondta a bátyám. Az öregasszony így szólt: "Hogy tetszene neked egy szép ház, folyó vízzel, gyümölcsössel, borral, egy szép leány, akiben gyönyörködhetsz, egy elragadó arc, amelyet csókolhatsz, egy karcsú derék, amelyet átölelhetsz, és mindezt estétől reggelig élvezhetnéd. Ha feltételemet teljesíted, nagy gyönyörűségben lesz részed." Mikor bátyám e szavakat meghallotta, azt kérdezte: "Úrnőm, miért éppen hozzám fordulsz ezzel, miért engem választottál a világ minden teremtése közül? Mi tetszik neked rajtam annyira?" Az öregasszony így válaszolt: "Nem megmondtam, hogy ne vesztegesd a szót? Hallgass és gyere velem."

Az öregasszony elindult, bátyám utána, felajzott lélekkel. Addig mentek, míg beléptek egy nagy házba. Bátyám körülnézett, és látta, hogy egy díszes kastélyban van, és egyszerre csak négy leányt pillantott meg, akiknél szebbet szem nem látott. Olyan gyönyörű hangon énekeltek, hogy még a süket köveket is megindították volna.

Azután az egyik leány egy pohár bort ürített, és bátyám kedves egészségére kívánta: bátyám felkelt, hogy a leányt kiszolgálja, a leány azonban nem hagyta, ő maga töltött fivéremnek, de miközben ivott, a lány tarkón ütötte. Bátyám nagyon feldühödött, és mérgesen kiment a szobából. Az öregasszony utána ment, és szemével hunyorított neki, csak jöjjön vissza. Bátyám visszament, leült, nem szólt egy szót sem, de kapott megint egy nyaklevest, akkorát, hogy majd elájult. Feltápászkodott és el akart menni az útjára, de az öregasszony utolérte, és azt mondta neki: "Várj még egy kicsit, megkapod, amire vágyakozol." Bátyám megkérdezte: "Meddig kell még várni?" - "Ha lerészegedett - felelte az asszony -, megkapod tőle, amire vágyol."

Bátyám megint visszament, leült a helyére; a leányok most mind felkeltek, és az öregasszony azt parancsolta nekik, vetkőztessék le meztelenre, és öntözzék meg az arcát rózsavízzel. A legszebbik leány most megszólalt: "Alláh emeljen nagy tisztességre! Bejöttél házamba, és ha állod feltételeimet, eléred, amit akarsz." Bátyám így felelt: "Úrnőm, rabszolgád vagyok, tégy velem, amit akarsz." - "Tudd meg - szólt most a leány -, hogy Alláh tréfakedvelőnek teremtett, és aki nekem engedelmeskedik, megkapja, amit kíván." Most megparancsolta a leányoknak, hogy énekeljenek. Egy dalba kezdtek, az egész társaság nagy gyönyörűségére, aztán az egyik leánynak meghagyta, hogy fogja kézen parancsolóját, és teljesítse a kívánságát. A leány elvezette bátyámat, aki nem tudta, mit akarnak vele. Az öregasszony utána ment, és azt mondta neki: "Légy türelemmel, és vágyad teljesül, csak éppen egy dolog van hátra, mégpedig az, hogy levágd a szakálladat." Azt felelte a bátyám: "Hogy csináljak ilyent, csúfságomra, a világ előtt?" - "Csak azért akarja ezt - szólt az öregasszony -, hogy olyan légy, mint egy szakálltalan ifjú, és ne legyen arcodon semmi se, ami az arcát megsértené, mert szívében nagy szerelemre gyúlt irántad. Légy türelemmel, és megkapod, amire vágyol." Bátyám engedelmeskedett, leborotváltatta állát, és így jelent meg az ifjú leány előtt, de le volt borotválva a szemöldöke is, meg a bajusza is, arca meg pirosra festve. A leány előbb megijedt a látványtól, aztán úgy nevetett, hogy majd hanyatt esett, és azt mondta: "Uram, most egészen meghódítottál ezzel a szép megjelenéseddel." Akkor életére esküdözve kérte, táncoljon; bátyám meg kapta magát, táncolt nekik úgy, ahogy volt, meztelenül, és nem maradt a szobában párna a helyén, mind rádobálták. A lányok citromot, narancsot, cédrusalmát hajigáltak rá, amíg bátyám aléltan esett össze, ők pedig csak ütögették a nyakát, dobáltak mindenfélét az arcába. Végre az öregasszony így szólt: "Most eléred, amit akartál; tudd meg, hogy több verést már nem kapsz. Csak egy dolog van még hátra, mégpedig ez: a leánynak az a szokása, hogy mikor részeg, nem engedi, hogy hozzá közeledjenek, míg le nem vetette ruháját, és nadrágját, és egészen meztelenre nem vetkőzött. Aztán szaladni fog előtted, mintha menekülni akarna, te fuss utána szobáról szobára, amíg majd feszít a vágy és hatalmadba ejted." Most a leány levetette ruháját és nadrágját, míg egészen meztelenül ott állt bátyám előtt. "Most rajta, fuss utánam - szólt a leány -, én majd menekülni próbálok. Ha akarsz valamit tőlem, szaladj utánam." És elkezdett futni, bátyám utána; a leány egyik szobába be, onnan ki egy másikba, szobáról szobára, bátyám egyre utána, már erőt vett rajta az izgalom, feszítette a vágy, olyan lett, mint az őrült, a leány meg addig futott előle, amíg az egyik fordulónál el nem vesztette szem elől. Kinyitotta az egyik ajtót, és egyszerre csak ott állt az utca közepén. A bőrcserzők utcája volt, és éppen eladásra kínálták a bőröket. Ekkor meglátták ilyen állapotban, meztelenül, a feszítő vágy felmeredő jelével, leborotvált állal, szemöldökkel és bajusszal, kipirosított arccal, ordítoztak, kinevették, tomboltak a röhögéstől; néhányan nekiestek, és meztelen testét a bőrökkel megcsapkodták, amíg elájult. Akkor felrakták egy szamárra, elvitték a váli elé. "Mi történt?" - kérdezte a váli. Azt felelték: "Ez az ember közénk rohant a vezír házából; ilyen állapotban!" A váli száz korbácsütést méretett rá, és kiutasította a városból. Én utána mentem, elhoztam titokban a városba, és gondoskodtam az ellátásáról. Ha nincs bennem ez az ildomosság, nem vettem volna ilyen embert a nyakamba.

Ami pedig a harmadik bátyámat, Kuffeh-t illeti, ő vak volt, és koldulással foglalkozott. Egyszer a sors és a végzet egy nagy házhoz vezette. Kopogtatott a ház kapuján, remélte, hogy beszélhet a ház urával, és alamizsnát kérhet tőle. "Ki van a kapuban?" - kérdezte a gazda. De bátyám nem szólt egy szót se. Aztán hallja, amint hangosan kérdezik: "Ki az?" Bátyám még most sem felelt. Lépteket hallott, mindig közelebb a kapuhoz, majd kinyitotta a gazda a kaput és megkérdezte: "Mit akarsz?" - "Valamit Alláh nevében" - felelte a bátyám. "Te vak vagy?" - "Igen" - felelte. "Add a kezedet" - mondta a ház ura. Kézen fogta, bevezette a házba, és ment vele fel, lépcsőről lépcsőre, amíg a tetőre nem értek. Bátyám azt hitte, most kap valamit enni vagy egy kis alamizsnát, de mikor felértek a legfelső teraszra, megszólalt a gazda: "Mit kívánsz, vak ember?" A bátyám így felelt: "Valamit kérek Alláh nevében, magasztaltassék a neve!" - "Alláh majd kinyitja adományozó kezét" - felelte. "Nem mondhattad volna meg nekem odalenn?" - kérdezte bátyám. "Ó, te aljasok aljasa - szólt erre a ház tulajdonosa -, miért nem mondtad meg nekem, hogy alamizsnát akarsz tőlem, mikor először hallottad a hangomat a te kopogtatásodra?" - "És most mit akarsz tenni velem?" - kérdezte a bátyám. "Nekem nincs mit adnom néked" - felelte a gazda. Bátyám most kérte, hogy vezesse le a lépcsőn. "Ott az út előtted" - felelte ez. Bátyám fogta magát, megindult a lépcsőn. És már csak húsz lépcsőfok választotta el a kaputól, amikor megcsúszott a lába, és legurult a lépcsőn, úgyhogy betörte a fejét. Kiment és nem tudta, merre forduljon.

Két sorstársába ütközött, akik megkérdezték, mi történt vele. Bátyám elpanaszolta nekik, hogyan járt az imént, és azt mondta, menjenek haza, és vegyenek magukhoz egy kis pénzt abból a megtakarított összegből, amit otthon tartogattak, mert kell neki erre meg arra. A ház tulajdonosa azonban, aki lelökte a lépcsőn, titokban utánuk osont, hogy kihallgassa a beszélgetésüket, és meghallotta bátyám szavait. Mikor bement lakásába, utána surrant, de bátyám ezt se vette észre, és várta a társait.

Mikor a többi koldus megérkezett, azt mondta nekik, zárják be az ajtót, kutassák fel a házat, hátha valami idegen jött utánuk. Mikor az az ember - aki tolvajlásaiból szerezte a pénzét - ezt meghallotta, megpillantott egy kötelet, amely a mennyezetről lógott, és felmászott rajta. Felkutatták a szobát, de nem találtak senkit. Ekkor leültek a bátyám mellé, elővették a rejtekhelyről a megtakarított pénzüket és összeszámolták, hát tízezer dirhemet tett ki. Mindegyik vett magának belőle annyit, amennyire szüksége volt, a többit újra elásták, aztán hoztak valami ennivalót, és hozzáláttak a falatozáshoz. A tolvaj most lecsúszott a kötélen, és ő is lakmározni kezdett. A bátyám egyszerre csak ismeretlen hangot hallott maga mellett, és azt mondta társainak: "Nincs itt idegen köztünk?" Kinyújtotta kezét, és hozzáért a tolvaj kezéhez. Elordította magát: "Idegen ember van itt!" Azzal a koldusok nekiestek, és ütlegelni kezdték. De mert vakok voltak, segítségül kiáltoztak: "Igazhitűek! Tolvaj tört be hozzánk, el akarja vinni a pénzünket!"

Összeszaladt a nép, mire az az ember, a ház tolvaj tulajdonosa úgy tett, mintha ő is vak volna; behunyta a szemét, mint aki olyan vak, mint amazok, és hogy semmi gyanú ne essék rá, ő is ordította: "Ó, igazhitűk! Könyörgök, segítsen Alláh és a szultán, Alláh és a váli, Alláh és az emír! Fontos mondanivalóm van az emír számára!" És alig pár pillanat múlva a váli emberei körülfogták őket, és mindnyájukat a váli elé cipelték. "Mi van veletek?" - kérdezte a váli. Az ember így szólt: "Hallgass szavamra, ó, váli! Nem fogod az igazságot kideríteni másképp, mint korbáccsal. Ha akarod, kezdd rajtam, mielőtt azokat megvereted." A váli meg is parancsolta, hogy kapják le a négy körméről, és korbácsolják meg. Mikor már nagyon fájtak az ütések, kinyitotta az egyik szemét, mikor aztán még kapott ostorcsapásokat, a másikat is felnyitotta. "Hát ez mit jelent, te gazember?" - kérdezte a váli. "Ígérd meg, hogy szabadon eresztesz, és megmondom neked" - felelte. A váli megígérte, mire az ember így szólt: "Mi vakoknak tettetjük magunkat, így megyünk az emberek közé, behatolunk a házaikba, megnézzük asszonyaikat; ravaszul megtévesztjük őket, kicsaljuk a pénzüket. Már óriási összeget kerestünk, csaknem tízezer dirhemet. Mondtam a társaimnak, adják ide az én részemet, kétezer-ötszáz dirhemet, erre nekem támadtak és elvertek, elvették a pénzemet. Azért kértem pártfogást Alláhtól és tőled; téged inkább illet meg az én részem, mint őket. És ha meg akarsz győződni szavaim igazságáról, korbácsoltasd meg mindegyiket még erősebben, mint engemet, majd ők is kinyitják a szemüket." A váli most megparancsolta, hogy korbácsolják meg a többi koldust. Elsőnek az én bátyám került sorra. Félholtra verték, de persze nem tudta kinyitni a szemét. Ekkor így szólt hozzánk a váli: "Ti gazok, megtagadjátok Alláh áldását, és úgy tesztek, mintha vakok volnátok?" Bátyám erősítgette: "Alláh, Alláh, Alláh, egyikünk se lát!" Most megint leteperték, és újra megkorbácsolták, míg el nem vesztette eszméletét. A váli megparancsolta, hogy hagyják békén, amíg magához tér, akkor mérjék rá a harmadik sort. Aztán társaira is több mint háromszáz ütést veretett. A látó pedig azt mondta nekik: "Nyissátok már ki a szemeteket, mert még erősebbet fogtok kapni." A válit pedig kérte, küldjön el valakit vele, hogy elhozza a pénzt, mert ezek itt nem fogják szemüket kinyitni: félnek a szégyentől az emberek előtt. A váli elküldött vele egy embert a pénzért, kifizetett a tolvajnak kétezer-ötszáz dirhemet, mint az őt megillető részt, a többit megtartotta magának, bátyámat és a többi vakot pedig kitiltotta a városból.

Én pedig, ó, igazhivők fejedelme, utána mentem, megkérdeztem, mi van vele.

Elmesélte azt, amit neked elmondtam, én titokban visszahoztam a városba, és egész életére biztosítottam számára az enni-innivalót.

A kalifa nevetett történetemen, és megparancsolta, ajándékozzanak meg, aztán küldjenek utamra. De én azt mondtam: "Alláhra, nem fogadok el semmit, amíg meg nem ismertetem az igazhivők fejedelmét a többi testvérem sorsával, és meg nem győzöm róla, hogy milyen szűkszavú vagyok." Erre a kalifa így szólt: "No hát tölts a fülünkbe egy szép történetet, valami szellemeset és kellemeset." Megint belekezdtem a mesébe.

Ami a negyedik bátyámat illeti, ó, igazhivők fejedelme, azt a félszeműt, ő mészáros volt Bagdádban. Húst vágott, birkát is tenyésztett; a bagdádi nagyurak, a pénzes emberek mind hozzájártak húst vásárolni. Nagyon meggazdagodott, és marhát meg házakat szerzett, így élt sokáig, míg egy napon egy hosszú szakállú öregember jött be a boltjába. Egypár dirhemet adott neki, és azt mondta: "Kérek ezért húst." Bátyám elvette a pénzt, odaadta a húst, és az öreg elment. Most bátyám újra megnézte az öreg ezüstpénzét, és látta, hogy ragyogóan fehér, azért félretette. A seikh eljött nap nap után, és mindig ugyanolyan csillogó pénzzel fizetett, bátyám pedig külön ládába tette a pénzt, amit tőle kapott. Öt hónap után ki akart venni pénzt a ládából, hogy birkát vásároljon. Mikor a ládát kinyitotta, látta, hogy összevágott papír van benne. Arcát csapdosta, ordítozott, az emberek összefutottak, és csodálkozva hallgatták történetét. Bátyám visszament a boltjába, és mint szokta, leölt egy kost, felakasztotta a boltban, levágott belőle egy darab húst, kitette boltja elé és azt mondta magában: "Talán megint eljön az öreg, akkor megfogom." Egy óra se telt bele, már jött is az öreg, és hozta az ezüstpénzt. Bátyám odament, megfogta és elkezdett kiabálni: "Ó, igazhitűek, gyertek, halljátok, hogy jártam ezzel a gazemberrel!" Mikor a seikh ezt a beszédet meghallotta, így szólt: "Mit veszel szívesebben, hogy elállsz attól, hogy megszégyeníts, vagy ha én szégyenítlek meg az emberek előtt?" Azt felelte neki a bátyám: "Mivel akarsz megszégyeníteni?" - "Hogy birkahús helyett emberhúst árulsz" - felelte. - "Hazudsz, te átkozott!" - kiáltott bátyám. Az öreg pedig így vágott vissza: "Átkozott az, akinek ember van a boltjában felakasztva." Most azt mondta a bátyám: "Ha igaz, amit mondtál, vagyonom és vérem a tiéd." Az öreg ekkor kiáltozni kezdett: "Hé, emberek! Ez a mészáros emberfiát vág le, és annak a húsát adja el birkahús helyett! És ha meg akarjátok tudni, igazat mondok-e, jertek be a boltba."

A tömeg berontott bátyám boltjába, és a kos helyén egy embert láttak felakasztva. Megragadták a bátyámat és ordítoztak: "Te pogány, te gazember!" A legjobb ismerősei ütlegekkel támadtak neki, az öreg olyan csapást mért rá, hogy kifolyt a fél szeme. A nép elvitte a leölt embert a rendőrök főnökéhez, és az öreg azt mondta neki: "Halld, ó, emír! Ez a mészáros embereket vág le, azoknak húsát adja el, mint birkahúst. Elhoztuk hozzád, hogy jöjj és vedd meg rajta a fenséges és hatalmas Alláh igazságát." - Ezzel eltaszította magától bátyámat. Ez védekezni akart, de a parancsnok meg se hallgatta, hanem ötszáz ütést veretett rá. Aztán elkobozták egész vagyonát. Ha nem lett volna annyi pénze, ki is végezték volna, így csak kiutasították a városból.

Bátyám megtört lélekkel hagyta el a várost, nem tudta, merre vegye útját. Elért egy nagy városba; elhatározta, hogy ott telepszik meg, mint foltozóvarga. Műhelyt nyitott, és dolgozott, hogy legyen mit ennie. Egy szép napon elment valamit elintézni, és egyszerre csak nyerítést hallott. Érdeklődött, mi az, akkor megmondták neki, hogy a király vonul ki vadászatra. Bátyám odament, hogy gyönyörködjék a díszes menetben, bár szégyellte nyomorúságos külsejét, mióta foltozóvarga lett. A király arra fordította a fejét, és mikor tekintete bátyám szemére esett, lehorgasztotta fejét, és így szólt: "Alláhhoz folyamodom a mai balszerencsém ellen." Megfordította lovát, és visszafordult az egész katonasággal együtt. A király megparancsolta embereinek, tartóztassák le bátyámat, és korbácsolják meg. Azok lefogták, félholtra verték, és bátyám nem tudta, miért történik az egész.

Egészen megsemmisülten ment haza.

Később elment a király környezetének egy emberéhez, és elmesélte neki balszerencséjét. Az úgy nevetett, hogy majd hanyatt vágódott, és azt mondta: "Jaj, barátom, te nem tudod, hogy a király nem állhatja a félszeműeket? Ha meg éppen a bal szeme hiányzik valakinek, akkor megeshetik, hogy még ki is végezteti."

Amikor bátyám ezt meghallotta, elhatározta, hogy megszökik a városból. El is ment, és másutt telepedett meg, ahol nem volt király. Már hosszú ideig élt új lakóhelyén, amikor egyszer, a történteken elmélkedve, elindult hazulról, hogy egy kicsit elszórakozzék. Megint nyerítést hallott maga mögött. "Alláh rendelése most betelik rajtam" - szólt, és sietett valami búvóhelyet keresni. Meglátott egy bezárt kaput, belökte, és egy hosszú előcsarnokba ért. Egyszerre azon veszi észre magát, hogy két ember lefogja. Azt mondták: "Hála legyen Alláhnak, aki kezünkre adott téged, Alláh ellensége! Már három napja nem hagysz nyugodnunk, elraboltad álmunkat, pihenésünket, a halál előízét kóstoltattad meg velünk!" - "Alláhra, mi lelt benneteket, emberek?" - kérdezte bátyám. Azt felelték: "Leselkedel ránk, bennünket és a ház gazdáját gyalázatba akarod hozni. Nem elég neked, hogy őt és társaidat koldusokká tetted? Add csak ide a késedet, amelyikkel minden éjjel megfenyegetsz." Megmotozták és megtalálták zsebében azt a kést, amellyel a cipő talpát szokta kiszabni. "Tiszteljétek Alláht, aki a sorsomat intézi - mondta nekik -, és tudjátok meg, hogy csodálatos az én történetem." - "Hogy szól az a te történeted?" - kérdezték. Elmesélt mindent, abban a reményben, hogy majd elengedik. De végig sem hallgatták, nem voltak semmire tekintettel, hanem elverték, és letépték ruháját. Mikor szabaddá lett a teste, meglátták a korbácsütések nyomait, és azt mondták: "Ó, te átkozott! Ezek a nyomok is mutatják, hogy gonosztevő vagy." A váli elé vitték bátyámat. Azt mondta magában: "Bűneim miatt jutottam idáig, csak Alláh tud megmenteni, magasztaltassék a neve!" A váli azt mondta bátyámnak: "Te gazember, miért tolakodtál be ezeknek az embereknek a házába, talán meg akartad ölni őket?" - "Alláhra kérlek, ó, emír - válaszolta bátyám -, hallgasd meg, amit mondok, ne hamarkodd el az ítélkezést." De a váli így szólt: "Meghallgatni egy tolvajt, aki az embereket koldusbotra juttatja? Ott vannak rajtad a büntetések nyomai! Nem történt volna mindez veled, ha nem volnának nagy bűneid." És száz korbácsütést veretett rá, és kitiltotta a városból. Én érte mentem titokban, elhoztam ide, és ételt-italt biztosítottam számára.

Ami ötödik bátyámat illeti, neki mindkét füle hiányzott, ó, igazhivők fejedelme. Szegény ember volt; este kéregetett, hogy nappal az összekoldult pénzen élelmet vehessen. Amikor apánk - elérve az emberi kor végső határát - meghalt, hétszáz dirhemet hagyott ránk. Mindegyikünkre száz dirhem jutott. Az ötödik bátyám, amikor megkapta a részét, nagy zavarban volt, mert nem tudta, mit kezdjen vele. És amint a fejét töri, egyszerre csak eszébe jut, hogy mindenfajta üveget vásárol össze, és majd haszonnal fogja továbbadni. Vett hát száz dirhemért üveget, berakta egy nagy kosárba, aztán leült a portékáját árusítani. Mögötte egy fal volt, nekitámaszkodott, és elmélkedni kezdett. Azt mondta magában: "Egész tőkémet, száz dirhemet, ebbe az üvegbe fektettem, eladom kétszázért, a kétszázon megint üveget veszek, eladom négyszáz dirhemért, és addig veszek és adok, míg nagy vagyont gyűjtök. Az egész pénzen különféle árukat és illatszereket vásárolok, és óriási nyereséget szedek be belőlük. Akkor aztán veszek egy szép házat, rabszolgákat, lovakat, aranyos nyergeket, eszem-iszom, és nem lesz a városban énekesnő, akit ne rendelnék házamba, hogy énekét hallgassam." Mindezeket így számolgatta, míg ott feküdt előtte a kosár üveg.

Majd így folytatta: "Aztán az összes házasságszerzőket szétküldöm, hogy keressenek számomra menyasszonyt a királyok és vezírek leányai közt. És majd megkérem egy vezír leányát, akinek már hallottam tökéletes szépségéről és csodás bájosságáról; ezer dinár nászdíjat ajánlok fel érte. Ha apja szívesen veszi, elértem, amit akarok, de ha nem, akkor erőszakkal viszem el, akárhogy kapálózik az apja. És ha ott lesz a házamban, veszek tíz fiatal eunuchot, királyokhoz és szultánokhoz illő ruhákat csináltatok és drágakövekkel kirakott aranynyerget, aztán kilovagolok, előttem, mögöttem, oldalt mamlúkok. Ha így lát meg a vezír, tiszteletteljesen felkel, átengedi a helyét, és alacsonyabb rangú helyre ül, mert az apósom lesz. Két eunuchot viszek magammal, mindegyiknek kezében ezer dinárral teli zacskó. Ezer dinárt adok neki nászdíjul a leányáért, és a másik ezer dinárt neki ajándékozom, hadd lássa, milyen nemes lelkű és bőkezű vagyok, és milyen keveset jelent számomra az anyagi érdek. Aztán visszatérek házamba, és ha arámnak valamelyik hozzátartozója eljön, pénzt és díszruhát ajándékozok neki, és ha a vezír ajándékot küld, visszaküldöm neki, akármilyen értékes, hogy lássák fenséges lelkemet. Aztán odamegyek, hogy magas rangom és hatalmam előtt hódoljanak, majd elrendelem a menyasszony elővezetését, és a házamat pompásan feldíszítem. És mikor eljött az ideje, hogy a menyasszony fátyolát fellebbentsék, felveszem legdíszesebb ruhámat, leülök egy selyemmel bevont trónra, és nem nézek se jobbra, se balra, mert fennkölt szellemű és méltóságteljes modorú vagyok. És bejön a menyasszonyom, szép, mint a telihold, ékszereivel és gyönyörű ruhájában, de én büszkén és gőgösen nem is nézek rá, úgyhogy a jelenlevők mind azt mondják majd: »Ó, uram, hitvesed és rabszolgád itt van előtted, ajándékozd meg egy pillantással, már fáj neki a hosszas állás.« Amikor néhányszor megcsókolják előttem a földet, felemelem a fejemet, egy pillantást vetek rá, azután megint elfordítom a tekintetemet. Eltávoznak és magukkal viszik a leányt is. Felkelek, ruhát váltok, még szebb öltönyt veszek magamra, mint ami rajtam volt. Most másodszor vezetik be a menyasszonyt, de nem nézek fel, megint kéretem magam, akkor rápillantok, és újból lehorgasztom a fejemet; ezt mindannyiszor megismétlem, valahányszor a menyasszonyt elővezetik.

Most megparancsolom az egyik eunuchnak, dobjon oda ötszáz dinárral teli erszényt az öltöztető asszonyoknak. Miután ezek megkapták a pénzt, utasítom őket, vezessenek be hozzá, és amikor bevezettek, büszkeségem jeléül nem is fogok rátekinteni, hadd mondják, milyen fenséges lelkem van. Végre az anyja jön be, megcsókolja fejemet meg kezemet, és azt mondja: »Ó, uram, nézz már rabnődre, aki vágyik a közelségedre, önts bele lelket egy szavaddal.« De nem is felelek neki, ő egyre kérlel, odajön, megcsókolja a kezemet és lábamat, nem is egyszer, és azt mondja: »Uram, az én leányom szép nő, aki soha férfit nem ismert, és ha tőled ilyen fogadtatást kap, megreped a szíve. Légy hozzá szívélyes, és mondj neki valamit.« Majd felkel, behoz számomra egy pohár bort, lánya elveszi tőle a poharat, hogy ő nyújtsa át nekem. Ha elém lép, állni hagyom színem előtt, míg én aranyhímzéses vánkoson támaszkodva ülök. Rá se nézek, mert nemesen gőgös lelkű és fenséges szellemű ember vagyok, úgyhogy valami hatalmas szultánnak fog tartani, és így szól majd: »Uram, Alláhra kérlek, ne utasítsd vissza ezt a poharat szolgálód kezéből, mert én a te rabnőd vagyok.« Nem felelek, de ő tovább unszol: »Nagyon kérlek, igyál!« - és számhoz tartja a poharat. Ekkor kezemmel arcába ütök, aztán megrúgom, így!" - És most bátyám rúgott egyet, bele az üvegekbe. A kosár kissé magasan állott, leesett a földre, és egész rakománya összetört. "Ezt mind az én büszke lelkem okozta" - szólt búsan a bátyám.

Ha nekem kellett volna ítélkeznem fölötte, ó, igazhivők fejedelme, ezer korbácsütést mérettem volna rá, és az egész városban közhírré tettem volna az esetét.

Bátyám csapdosta arcát, megtépte ruháját, sírt, verdeste magát. Az emberek, akik épp a pénteki imára siettek, látták ezt, de vagy alig pillantottak rá, vagy egyáltalán nem törődtek vele. Ő pedig ott ült búsan és kétségbeesve, odalett a tőkéje meg a nyeresége, s amint sírva üldögélt, arra haladt egy csodás szépségű nő; mósuszillat áradt róla, aranyhímzéses brokáttal borított nyergű öszvéren ült; nagyon sok eunuch kísérte. Meglátta az üveget és nyomorúságosan zokogó bátyámat, megesett a szíve rajta, és megkérdezte, mi a baja. Mikor meghallotta, hogy egy kosár üveget vitt eladni, és az üveg eltört, és az a halom cserép lett belőle, ami ott látható, odahívta egyik szolgáját, és azt mondta neki: "Add oda azt a pénzt, ami nálad van, ennek a szegény embernek." A szolga átnyújtott egy zacskót a bátyámnak. Amikor kinyitotta, ötszáz aranydinárt talált benne. Bátyám majd meghalt örömében, és az ég áldását kérte a nőre. Váratlanul gazdag ember lett belőle.

Azután hazament, most már mint gazdag ember. Amint elgondolkodva üldögélt, egyszerre csak kopogtattak. Felkelt, kaput nyitott, és egy ismeretlen öregasszonyt látott. Az asszony így szólt: "Fiam, már közeledik az imaórának a vége, és én még nem végeztem el a mosakodást. Arra kérlek, hogy bemehessek a házadba és megmosakodhassam." Bátyám azt felelte: "Hallom és engedelmeskedem." Közben szíve még mindig repesett a boldogságtól az ötszáz aranydinár miatt. Mikor az asszony elvégezte a mosakodást, odament a bátyámhoz, két rekát imádkozott, és áldást kért a fejére. Bátyám megköszönte, és két dinárt nyújtott neki. Mikor az asszony a pénzt meglátta, így szólt: "Magasztaltassék Alláh! Valóban csodálom azt a nőt, aki téged, koldus létedre így megszeretett és megszánt, amikor minden üveged összetört. Tartsd meg a pénzedet, ha majd nem lesz szükséged rá, add vissza annak, akitől kaptad." Bátyám megkérdezte: "Mondd, anyám, mi módja volna annak, hogy eljussak hozzá?" Az öregasszony így felelt: "Fiam, ő hajlik feléd, de van férje, nagyon vagyonos ember. Vidd magaddal minden pénzedet, és ha vele együtt vagy, ne fukarkodjál kellemes beszéddel és szép szavakkal, és akkor a bájaiból és pénzéből mindent megkaphatsz, amit akarsz."

Bátyám hát magához vette minden aranyát, felkelt és elment az öregasszonnyal, pedig alig hitte el, amit mondott neki. Addig ment az asszony után, amíg egy nagy kapuhoz nem értek. Az asszony kopogtatott. Egy görög rableány jött ki, kaput nyitott, az öregasszony bement, és azt mondta bátyámnak, hogy kövesse.

Megálltak egy nagy ház előtt, és mikor bátyám belépett, egy csodás szőnyegekkel dúsan díszített, függönyökkel teleaggatott tágas teremben találta magát. Leült, letette az aranyat maga elé, turbánját meg térdére helyezte. Néhány pillanat múlva egy leány jött be remek szövetből készült ruhában, olyan szép volt, hogy szebbet nála szem nem látott. Bátyám felkelt előtte; mikor a leány meglátta, nevetett és azt mondta, örül, hogy látja. Aztán az ajtóhoz ment, bezárta, odament bátyámhoz, kézen fogta és elvezette egy félreeső szobába, amelynek padlója különféle brokátszőnyegekkel volt borítva. Bátyám leült, ő is leült mellé, és egy ideig enyelgett vele. Aztán felkelt, és azt mondta: "Ne mozdulj innen, míg vissza nem jövök."

Amint bátyám ott ült, és várta vissza a leányt, egyszerre csak bejött egy tagbaszakadt, nagy fekete rabszolga, kivont karddal, amelynek villogása a szemét kápráztatta, és rákiáltott bátyámra: "Jaj neked! Ki hozott téged ide, te gyalázatos, te szajhafattyú, te gyalázat fajzata?" Bátyámnak elakadt a szava, még felelni sem tudott. A fekete szolga most megragadta, lerántotta a ruháját, a kard lapjával több mint nyolcvan csapást mért rá, amíg bátyám egész hosszában el nem nyúlt a földön. A rabszolga azt hitte, hogy meghalt, és otthagyta. Aztán akkora ordítással, hogy a föld is megremegett bele, és visszhangzott a szoba, kikiáltott: "Hol van El-Melihe?"^[47] Ekkor egy szolgálóleány jött be, kezében egy szelence, sót vett ki belőle, beletömte bátyám sebeibe, hogy azok szétnyíljanak. De bátyám nem moccant, mert félt, ha megtudják, hogy még él, megölik. A leány elment, a fekete rabszolga megint ordított egyet, mint azelőtt, és az öregasszony jött be, odament bátyámhoz, lábánál fogva lehurcolta egy hosszú sötét pincébe, és rádobta egy rakás meggyilkoltnak a hullájára. Két teljes napig volt a pincében; Alláh - magasztaltassék a neve! - a sót megmentésének az eszközévé tette, mert megállította a vér ömlését az ereiből.

Mikor bátyám már elég erőt érzett ahhoz, hogy megmozduljon, felkelt, kinyitotta a pince falának egy ablakát, és kimászott a hullák kamrájából; a szent és magasztos Alláh leplet bocsátott eléje. Ment a sötétben, és reggelig az előcsarnokban rejtőzött. Reggel az öregasszony elment hazulról, hogy új zsákmány után nézzen, a bátyám észrevétlenül kisurrant nyomában. Hazament és addig kezelte sebeit, míg meggyógyult. De mindig szemmel tartotta az öregasszonyt, megfigyelte, valahányszor egy férfit megfogott, és bevitt abba a házba, de nem szólt róla senkinek.

Mikor teljesen magához tért, és visszanyerte erejét, fogott egy darab rongyot, zacskót csinált belőle, megtöltötte üveggel, és öve mellé erősítette. Álruhát vett, hogy senki föl ne ismerhesse: perzsának öltözött, ruhája alá kardot rejtett. Mikor az öregasszonnyal találkozott, idegen kiejtéssel így szólt hozzá: "Nénike, van egy mérleged, amin kilencszáz aranyat megmérhetnék?" Az öregasszony így felelt: "A fiam pénzváltó, nála van mindenfajta mérleg. Gyere el velem hozzá, még mielőtt elmegy az üzletből, majd megméri az aranyaidat." - "Menj előre" - mondta a bátyám. Az öregasszony elindult, bátyám utána, amíg elérkeztek ahhoz a házhoz. Kopogtattak, a leány kijött, és bátyámra nevetett. "Jó zsíros falatot hoztam" - szólt az öregasszony. A leány kézen fogta bátyámat, bevezette ugyanoda, ahol azelőtt voltak, leült mellé egy kis időre, aztán azt mondta bátyámnak: "Ne mozdulj innen, amíg vissza nem jövök hozzád." Kisvártatva bejött a fekete rabszolga a kivont karddal. Rászólt bátyámra: "Állj fel és gyere, nyomorult!" Bátyám felkelt, a rabszolga megindult bátyám előtt, bátyám utána, közben a kardja után nyúlt, amelyet ruhája alatt rejtegetett, és lecsapta vele a szolga fejét, aztán lábával lerúgta a pincébe. Ezután kiszólt a leánynak: "Hol van El-Melihe?" A rabszolgaleány bejött a sótartóval, és mikor meglátta bátyám kezében a kardot, kifutott, bátyám utána eredt, és lecsapta a fejét. Aztán kikiáltott: "Hol az öregasszony?" Amikor bejött, a bátyám ráförmedt: "Nem ismersz meg, gonosz, vén banya?" - "Nem ismerlek, uram" - felelte az öregasszony. "Én hoztam a múltkor ide azt az ötszáz aranydinárt, mikor nálam a mosakodást végezted és imádkoztál, aztán idecsaltál." - "Félj Alláhtól, és úgy bánj velem" - könyörgött az öregasszony. De ő fogta a kardot, rávágott és kettéhasította. Ezután megkereste a rabszolgaleányt; mikor ez meglátta bátyámat, majd az eszét vesztette ijedtében. Kegyelemért könyörgött, és bátyámnak megesett a szíve rajta. Megkérdezte tőle: "Ki hozott téged ehhez a feketéhez?" A leány így felelt: "Egy kereskedő rabszolgája voltam: az az öregasszony gyakran eljárogatott hozzám. Egy nap azt mondta nekem: »Mi ma nagy mulatságot rendezünk, amilyent ember még nem látott, szeretném, ha te is eljönnél.« Azt feleltem: »Hallom és engedelmeskedem.« Fogtam magam, felvettem a legszebb ruhámat, magamhoz vettem egy száz dinárral teli zacskót, és idejöttünk ebbe a házba. Alighogy beléptünk, az a fekete megfogott, és ennek a vén boszorkánynak ármányából immár három éve vagyok hatalmában." - "Van neki valamije itt a házban?" - "Sok kincse van - felelte a leány -, ha el bírod vinni, vidd el." A leány kinyitott egy ládát, tele pénzes zacskókkal, úgyhogy bátyám szeme-szája elállt. Azt mondta a leány: "Menj, hagyj engem itt, és hozzál embereket, akik ezt elvigyék." Bátyám elment, felbérelt tíz embert, de mikor visszatért a házhoz, a kaput nyitva találta, a leány pedig eltűnt a zacskókkal együtt, csak egy kevés pénz és különféle kelme maradt ott.

Ekkor a bátyám látta, hogy a leány rászedte, magához vette a megmaradt pénzt, felnyitotta a kamrákat, onnan kihozta az összes kelméket, nem hagyott a házban semmit. Nagy örömben töltötte az éjszakát. Reggel tíz katonát talált az ajtajában. Mikor ajtót nyitott, körülvették és azt mondták neki, hogy a váli hívatja. Azzal fogták és elmentek vele a váli elé. A váli azt kérdezte tőle: "Honnan vetted azt a kelmét?" Bátyám azt mondta: "Biztosíts róla, hogy nem lesz bántódásom." A váli a kegyelem kendőjét nyújtotta oda neki, mire ő elejétől végig mindent elmondott, hogyan járt az öregasszonnyal, és hogyan szökött meg a szolgálóleány. Aztán azt mondta a válinak: "Amit onnan elvittem, abból végy magadnak, amennyit akarsz, és hagyj nekem belőle annyit, amennyiből elélhetek." A váli odatétette maga elé a pénzt és a kelmét, és mivel félt, hogy a szultán megtudja a dolgot, csak egy részét tartotta meg, egy részt pedig a bátyámnak adott, de megparancsolta neki, hogy hagyja el a várost, másképp felakasztatja. "Hallom és engedelmeskedem" - szólt bátyám, és útra kelt egy más városba, de rablók támadták meg, levetkőztették, elverték és levágták mindkét fülét.

Mikor meghallottam szomorú sorsát, elmentem érte, ruhát adtam neki, titokban elhoztam ide a városba, és ételt-italt biztosítottam a számára.

Ami hatodik bátyámat illeti, ó, igazhivők fejedelme, neki az ajkát vágták le. Igen-igen szegény volt; ennek a múlandó világnak javaiból semmit sem mondhatott magáénak. Egy napon elment hazulról, hogy utolsó kis szuszának élesztgetésére kolduljon valamit, és amint áthaladt az egyik utcán, egy szép házat pillantott meg. Tágas és magas előcsarnoka volt; a kapuban szolgák sürögtek, rendelkeztek. Megkérdezte az egyik szolgát, hogy kié a ház; azt felelték neki, hogy egy Barmaki-ivadéké. Bátyám ekkor odament a kapuőrökhöz, és alamizsnát kért tőlük. Azt mondták neki, hogy csak menjen be a házba, a ház urától megkapja, amit akar. Bement az előcsarnokba, onnan egy végtelenül szép, díszes terembe ért, benne olyan gyönyörű kert, hogy különbet szem még nem látott. A terem padlója márvánnyal volt kirakva, függönyei a földig értek.

Bátyám nem tudta, merre forduljon; beljebb indult a terembe, és ott egy szép arcú, szép szakállú férfit talált. Mikor meglátta a bátyámat, elébe jött, üdvözölte és megkérdezte, mi járatban van. Bátyám elmesélte nyomorát; mikor az ifjú ezt meghallotta, végtelen bánat fogta el, megragadta ruháját és megszaggatta. "Én itt vagyok a városban - mondta -, és te éhezel? Ezt nem tudom elviselni!" Minden jót ígért bátyámnak, és azt mondta: "Kérlek, oszd meg a sómat velem." Bátyám azt felelte: "Jó uram, tovább már nem várhatok, rettentően éhes vagyok." Most a ház ura kikiáltott: "Hé, gyerek! Hozd be a vizes tálat és a kancsót!" Aztán bátyámhoz fordult: "Kedves vendégem, jöjj és mosd meg a kezedet." Bátyám felkelt, hogy megmosakodjék, de nem látott se tálat, se kancsót, hát csak úgy tett, mintha kezet mosna. Most az ifjú azt kiáltotta embereinek, hozzák be az asztalt, azok jöttek-mentek, úgy tettek, mintha behoznák az asztalt. Ekkor a gazda kézen fogta bátyámat, leült vele a képzelt asztalhoz, mozgatta az ajkait, mintha ennék, és biztatta bátyámat: "Egyél, ne szégyelld magadat, hiszen éhes vagy! Tudom jól, hogy milyen nagyon megéheztél." Bátyám is úgy tett, mintha falatozna, a házigazda meg mondogatta: "Egyél, nézd ezt a kenyeret; nézd, milyen szép fehér." Bátyám nem árult el semmit; azt mondta magában: "Ez az ember szeret másokat megtréfálni", a gazdához pedig így szólt: "Életemben szebb fehér kenyeret, ízletesebb ételeket nem láttam." - "Ezt a kenyeret - mondta a gazda - egy olyan rabnőm sütötte, akit ötszáz dinárért vettem." Aztán kikiáltott: "Hé, gyerek! Hozd be a szikbádzsot! Olyan ez, amilyent királyok asztalán se lehet találni." Aztán bátyámnak: "Egyél, kedves vendégem, hisz nagyon éhes vagy!" Bátyám egyre mozgatta az állát, rágott, mintha ennék, a gazda pedig a legkülönfélébb ételeket rendelte, de nem hoztak be semmit. Bátyámat meg egyre biztatta, egyék, aztán újból kiszólt, hozzák be a pisztáciával töltött csirkét, és a vendégéhez fordulva így szólt: "Egyél, soha ilyet még nem ízleltél." - "Uram - felelte a bátyám -, olyan finom étel ez, hogy nincs párja." Most a gazda kezével a bátyám szájához nyúlt, mintha falatokkal tömné, és felsorolta neki a különböző fajtájú és minőségű ételeket; bátyámnak meg a szeme kopogott az éhségtől, vágyva vágyott egy darab árpakenyérre. "Láttál már finomabb fűszereket, mint amilyenek ezekben az ételekben vannak?" - kérdezte a háziúr. "Nem, jó uram" - felelte a bátyám. "Egyél még, ne szégyelld magadat" - kínálta a gazda, de bátyám azt felelte, hogy már jóllakott. Most megparancsolta szolgáinak a háziúr, hozzák be az édességet; ezek meg a levegőben mozgatták a kezüket, mintha a tálcákat hoznák, a házigazda meg unszolta bátyámat: "Egyél ezekből a jóféle dolgokból; nagyszerűek. Életemre, egyél ebből a katifából,^[48] vedd, még mielőtt kicsordul belőle a szirup." - "Sohase veszítselek el téged, jó uram" - szólt bátyám, és megkérdezte, mennyi mósuszt használnak a katifához. "Házamban az a szokás, hogy minden katifához két mithkál^[49] mósuszt és egy fél mithkál ámbrát vesznek." Bátyám egyre csak mozgatta a fejét, száját, forgatta a nyelvét, mint aki nagyon élvezi az édességeket. A gazda most kiszólt a szolgáknak, hozzanak be aszalt gyümölcsöt. Ezek megint mozgatták kezüket a levegőben, mintha csakugyan behoznák a csemegét, a háziúr meg mondogatta: "Egyél egy kis mandulát, diót, mazsolát meg egyebet - és felsorolt egy csomó csemegefajtát -, egyél, ne szégyelld magadat!" - "Jó uram - szólt bátyám -, jóllaktam, nem bírok már semmi többet enni." - "Kedves vendégem - felelte a gazda -, ha még van kedved, ha élvezni akarod ezeket a nem közönséges nyalánkságokat, hát Alláhra, ne maradj éhen!"

Bátyám elgondolkozott helyzetéről meg arról a tréfáról, amit ez az ifjú űz vele, és mondta magában: "Alláhra, úgy megtáncoltatom ezt az embert, hogy keservesen megbánja, amit velem csinált." A háziúr aztán azt mondta személyzetének, hozzanak be bort, azok megint csak a levegőben mozgatták kezüket, mintha most bort hoznának, a háziúr olyan kézmozdulatot tett, mint hogyha odanyújtaná bátyámnak a poharat, és azt mondta: "Vedd ezt a poharat; el leszel ragadtatva ettől a bortól." - "Uram, te végtelenül jó vagy hozzám" - szólt bátyám, és kezével úgy tett, mint aki iszik. "Ugye, ízlik ez a bor?" - kérdezte a gazda. "Jó uram - felelte bátyám -, ennél zamatosabb bort nem ittam soha." - "Hát igyál, váljék egészségedre és javadra" - szólt a háziúr, aztán ő is úgy tett, mintha innék, és bátyámnak még egy pohárral töltött. Bátyám úgy tett, mintha azt is kiitta volna, és már részegnek is tettette magát. Észrevétlenül felemelte a kezét, úgyhogy hóna fehérsége is kilátszott, és akkorát csapott a gazda nyakába, hogy a szoba is visszhangzott bele, aztán ütött rá még egyet. "Mi ez, te söpredéke a teremtésnek?" - szólt a gazda. Bátyám azt felelte: "Uram, én a te rabszolgád vagyok, akit kegyedben részesítettél, bebocsátottál házadba, akit elláttál étellel, megitattál óborral, de lerészegedtem, és garázda módon viselkedtem ellened, ám a te méltóságod sokkal fennköltebb, semmint rossz néven vehetned tudatlanságomat."

Mikor a háziúr ezeket a szavakat hallotta, hangosan nevetett, és így szólt: "Már régen tréfálom meg az embereket, és űzök játékot mindenkiből, aki szereti a tréfát és a borsos mókákat, de még nem találkoztam olyannal, aki a tréfáimat kiállotta volna, akinek elég esze lett volna hozzá, hogy felfogja, mit akarok; te vagy az első. Megbocsátok és meghívlak asztalomhoz, most már igazán, és nem is akarok tőled többé megválni." Behozatta az említett ételeket, és ettek, ő meg a bátyám, amíg jóllaktak, utána bementek az ivószobába, ott gyönyörű lányok voltak, szépek, mint a telihold; énekeltek és mindenféle hangszeren játszottak. Aztán ittak, míg legyűrte őket a részegség.

A háziúr barátságot kötött bátyámmal, olyan nagyon megszerette, mintha testvére volna, és pompás díszruhát ajándékozott neki. Másnap reggel újra ettek-ittak; és így éltek húsz éven át. Akkor az az ember meghalt, és a szultán rátette a kezét a vagyonára. Bátyám megszökött a városból. Útján beduinok támadták meg, foglyul ejtették. Aki elfogta, azt mondta neki, hogy váltsa meg életét pénzzel, különben megöli. Bátyám sírva felelte: "Alláhra, nincs nekem semmim, ó, beduinok seikhje, és nem tudom a módját, hogy kerítsek pénzt elő. Foglyod vagyok, kezedben tartasz, tégy velem, amit akarsz." Ekkor a kegyetlen beduin elővett övéből egy széles kést, akkorát, hogy egyszerre át tudta volna vágni egy teve nyakának mindkét ütőerét; jobb kezébe markolta, odament nyomorult bátyámhoz, és leszelte mindkét ajkát, és egyre pénzt követelt.

A beduinnak volt egy szép felesége; ez, mikor férje nem volt otthon, nagyon sürgölődött bátyám körül, mert megkívánta, de bátyám Alláh színe előtt szégyellte volna megtenni. Történt egy napon, hogy megint ostromolta bátyámat. Ő végre rászánta magát, enyelgett vele, ölébe ültette, és amint így voltak, egyszerre megjelent a férj, bátyámra nézett, és azt mondta neki: "Jaj neked, te gaz! A feleségemet akarod elcsábítani?" Ekkor elővette kését és kiherélte bátyámat, azzal felrakta egy tevére, egy hegyen ledobta a földre és otthagyta. Arra járó utasok felismerték bátyámat, enni-inni adtak neki, aztán értesítettek engem. Ekkor érte mentem, elhoztam ide, gondoskodtam ételéről és italáról.

Most meg eljöttem, ó, igazhitűek fejedelme, és féltem hazamenni, mielőtt neked történetemet elmondtam, mert nagy mulasztás terhelt volna; hat testvér van a nyakamon, és én állok helyt értük.

Mikor az igazhitűek fejedelme meghallgatta szavaimat - fejezte be a borbély -, elnevette magát, és azt mondta: "Igazat szóltál, ó, Hallgatag; kevésbeszédű vagy, és nem kotnyeleskedel. De most hagyd el ezt a várost, és telepedj meg másutt."

Bagdádból száműzve, országról országra vándoroltam, eljutottam különböző éghajlatok alá, míg hírét vettem, hogy a kalifa meghalt. Visszamentem Bagdádba, ott ezzel a fiatalemberrel akadtam össze. A legnagyobb szolgálatot tettem neki, ha én nem vagyok, elpusztult volna, mégis olyan dolgokat fog rám, amik bennem nincsenek. Minden, amit rólam mond, hogy kotnyeles, szószátyár, durva természetű, ízetlen vagyok, az, tisztelt társaság, nem igaz!

Ezután így szólt a szabó a kínai királyhoz: "Mikor a borbély történetét meghallottuk, meggyőződtünk kotnyelességéről, szószátyár természetéről, és láttuk, hogy a fiatalemberrel nagyon csúnyán bánt, úgyhogy megfogtuk, bezártuk egy kamrába, és leültünk az ajtó előtt, hogy vigyázzunk rá. Aztán ettünk-ittunk, és a legjobb hangulatban végződött a lakoma. Addig ültünk együtt, míg az esti imára hívó kiáltás el nem hangzott. Akkor eltávoztam, hazamentem. Feleségem nagyon morcos képpel fogadott. Azt mondta: »Te egész nap mulatsz, amíg én itthon ülök és szomorkodom! De ha most nem mész el velem szórakozni, amíg az éjszaka be nem áll, elmegyek a kádihoz, és megkérem, válasszon el egymástól.« Elmentem hát vele, és mulattunk vacsoráig. Mikor visszajöttünk, ezzel a kis púpossal találkoztunk. Holtrészeg volt és énekelt:

Kértem, jöjjön el hozzám, és ő elfogadta a meghívást. Elmentem egy sült halat venni, aztán visszajöttem, és leültünk az asztalhoz. Feleségem fogott egy darab kenyeret meg egy szelet halat, és bedugta a kis púpos szájába, úgyhogy eltömte a gégéjét, és megfulladt. Hogy megszabaduljunk tőle becsempésztük ennek a zsidó orvosnak a házába, az orvos meg azt eszelte ki, hogy a konyhafelügyelőhöz lopja be, ez meg, hogy a sáfár útjába állítja.

Ez történt velem tegnap, és ez a történet nem csodálatosabb-e, mint a kis púposé?"

Mikor a király ezt a történetet hallotta, megparancsolta szolgáinak, hogy menjenek el a szabóval, és hozzák elébe a borbélyt. "El kell hoznotok - mondta a király -, hallani akarom, mit mond: hátha megszerzi mindnyájatok számára a szabadulást. Aztán eltemetjük ezt a kis púpost, betesszük a földbe, hiszen már tegnap óta halott. Szép síremléket is érdemel, mert neki köszönhetjük, hogy ezeket a csodás történeteket megismertük."

Nemsokára visszajöttek az udvari emberek meg a szabó; kiengedték a borbélyt a kamrából, és a király elé vezették. A király jól megnézte, és látta, hogy nagyon öreg, már kilencven éves is elmúlt, arca fekete, szakálla, szemöldöke fehér, fülei levágva, orra hosszú, amellett gőgös a magatartása. A király nevetett, és így szólt hozzá: "Hallod-e, te Hallgatag, azt kívánom, hogy mesélj magadról valamit." A borbély így felelt: "Idők királya, mit jelent itt ez a keresztény, ez a zsidó, ez a muszlim és köztük ez a kis púpos ember holtan? Miért gyűltek itt össze?" - "Minek kérded ezt?" - kérdezte a kínai király. "Azért kérdem - felelte a borbély -, hogy a király lássa, én nem vagyok kotnyeles, nem törődöm egyébbel, mint ami rám tartozik, és nincs az a fecsegő természetem, amit rám fognak. Szerencsém volt azzal a névvel, amit rám akasztottak: Hallgatag. A költő is azt mondja:

Most a király megparancsolta, magyarázzák meg a borbélynak, hogy mi történt a kis púpossal. Ekkor elmondták neki mindazt, amit a keresztény mesélt, amit a zsidó mesélt, amit a konyhamester meg a szabó mesélt; az összes történetet elmondták neki. A borbély csak csóválta a fejét, és így szólt: "Alláhra, ez csodálatos dolog. Vegyétek le a takarót a kis púposról." Aztán odaült melléje, fejét ölébe vette, és mikor arcára nézett, elkezdett hangosan hahotázni, majd hanyatt esett nevettében. Azt mondta: "Minden halálnak megvan a maga oka, de ezé a púposé a csodák csúcsfoka; megérdemli, hogy feljegyezzék érctáblákra, úgy hagyják a késői világra." A királyt meglepték ezek a szavak, és megkérdezte: "Te Hallgatag, mondd meg, hogy értetted azt, amit most mondtál?" A borbély így felelt: "Uram király, a te kegyelmességedre mondom, hogy ebben a púpos emberben van élet!" A borbély elővett zsebéből egy kenőcsös szelencét, bekente vele a kis púpos nyakát, aztán betakarta, amíg meg nem izzadt. Ekkor elővett egy harapófogót, betolta a kis púpos torkába, és kihúzott belőle egy darab halat a szálkával együtt: mindenki tulajdon szemével láthatta, hogy kihúzta a torkából.

A kis púpos nyomban felkelt, talpra ugrott, egyet tüsszentett, eszméletre tért, és végigsimította fejét. Aztán felkiáltott: "Nincs más isten, mint Alláh, és Mohammed - adjon reá üdvöt és áldást! - az ő prófétája!" Mindenki elbámult azon, amit látott, és tulajdon szemével tapasztalt. A kínai király majd elájult nevettében, éppígy a jelenlevők is.

Az uralkodó most így szólt: "Alláhra, olyan csodás történet ez, amilyennél különösebbet nem hallottam!" Aztán így folytatta: "Muszlimok és minden katonáim! Látott már valamelyiktek életében halottat, aki feltámadt halottaiból? Ha Alláh ezzel a borbéllyal nem áldja meg, a kis púpos ma a másvilág népéhez tartozik. A borbélynak köszönheti életét." Mind azt felelték: "Alláhra, ez a csodák csodája."

A kínai király elrendelte, hogy jegyezzék fel ezt a történetet, és helyezzék el kincsesházában. A zsidónak és a kereszténynek egy-egy díszes köntöst ajándékozott. A szabót megtette szabójának, állandó jövedelmet utalt ki számára, és kibékítette a kis púpossal. A kis púposnak szép, pompás öltözetet és állandó fizetést adott. A borbélyt kegyébe fogadta, díszes ruhával ajándékozta meg, biztos jövedelmet és fizetést állapított meg számára, azonfelül megtette udvari borbélyának és asztaltársának.

Így éltek gyönyörben teljes és boldog életet, amíg el nem jött értük az örömöknek elrontója, együttlétnek szétbontója.

2. Az uralkodó után a legmagasabb rangú személy; az uralkodó tanácsadója és fő segítője. ^[VISSZA]

3. Emberfölötti teremtmények, az értelmes lények három csoportja (a fényből teremtett angyalok, a tűzből teremtett szellemek és a földből teremtett emberek) közt a második csoport. A "géniuszok" (a dzsinn elnevezés ebből a latin szóból származik) ötféle rangú lények lehetnek: a dzsánn, a voltaképpeni dzsinn, aztán a saitánok (ördögök, sátánok), ifritek és máridok, akik a leghatalmasabbak. Egyébként az elnevezések ingadoznak, és az Az ezeregyéjszaka meséiben ugyanazt a szellemet hol dzsinnek, hol ifritnek nevezik. De más elnevezések is szerepelnek; iblisz (a latin diabolus), a dzsinnek és saitánok atyja, a ghúlok, aztán az únok, a máridok alárendeltjei. A dzsinn rendszerint jó szellem és az iszlám híve; a márid majdnem mindig rosszindulatú. A dzsinnek lakhatnak a szárazföldön, a tengeren vagy a levegőben. Fő lakóhelyük a mesés Káf hegye. A legtöbb szellem talizmánokhoz van kötve. ^[VISSZA]

7. A csillaggal jelölt verseket Honti Rezső fordította. ^[VISSZA]

9. Az arab irodalom egyik legnevezetesebb lírikusa. Harún ar-Rasíd udvari költője. ^[VISSZA]

10. A leghíresebb abbaszida uralkodó, népmesék hőse. 786-tól 809-ig uralkodott. ^[VISSZA]

11. Djafár Barmaki - a Barmak család Harún ar-Rasíd kalifa korának legelőkelőbb és leggazdagabb családja; tagjai nemeslelkűségükről voltak híresek. Az első ismeri barmakida: Khálid, ennek fia Jahjá ibn Khálid. akinek bőkezűségéről sok legenda ismeretes. Jahjá egyik fia a híres Dzsafár volt. Harún ar-Rasíd első vezírje és jobbkeze. A kalifa idővel megirigyelte a barmakidák hatalmát és ellenük fordult: Dzsafárt lefejeztette (803-ban). ^[VISSZA]

14. Hádzs, hádzsi - a hádzs vagy zarándoklat kötelezettsége az iszlám négy fontos parancsainak egyike: minden igazhivőnek életében legalább egyszer el kell zarándokolnia Mekkába. A zarándok neve is hádzs, vagy törökösen: hádzsi. ^[VISSZA]

15. Az iszlám szent könyve. A Korán 114 fejezetből, szúrából áll, minden szúra több versből, amelyeket csodajeleknek, ájáknak hívnak. A rövidebb szúrák inkább líraiak; a hosszabb szúrák jogi, teológiai stb. kérdésekkel foglalkoznak. A Koránt hétféleképpen lehet olvasni, vagyis egyes részeinek szövegben kissé eltérő, de értelmileg csaknem azonos variánsai voltak. ^[VISSZA]

16. Egyházszolga, aki a mináret erkélyéről jelzi a napi öt imát. ^[VISSZA]

18. A szobán körülfutó kis emelvény a padló szintje fölött. Nyáron gyékénnyel, télen szőnyeggel borítják. ^[VISSZA]

19. Idősebb (ötven éven felüli) férfiakat tisztelnek meg vele: a tisztes kor mellett a tanultságot és bölcsességet is elismerik e névvel. A cím csak muszlimot illette. ^[VISSZA]

26. Mágus (arabul: madzsusz) - Zarathustra hitét, a perzsák ősi vallását követő ember; az iszlám ellensége. A vallást művelő és a szent tüzet gondozó papokat is mágusoknak nevezik. ^[VISSZA]

27. Ítélőbíró minden polgári, vallási és bűnügyben. Ő állítja ki a házasságleveleket, és szerkeszti meg az egyéb hivatalos érvényű szerződéseket ^[VISSZA]

28. Az utód. Mohammed prófétának az örököse vagy helytartója, később Alláh helytartója, az igazhivők fejedelme, vagyis az iszlám feje. ^[VISSZA]

29. Nemes; a Próféta leszármazottjait tisztelték ezen a néven. Rendszerint zöld turbánt, a nők zöld fátyolt viseltek. ^[VISSZA]

30. Az arab mondavilág egyik legnépszerűbb alakja, a jószívűség, nemeslelkűség és önfeláldozó emberszeretet példája. ^[VISSZA]

31. A Győzelem Kapuja. Kairó északi kapuinak egyike. ^[VISSZA]

32. Idegenből jött kereskedők szállása és áruraktára. ^[VISSZA]

33. Bein el-Kaszrein - két kastély között: Kairó főutcája, két kalifapalota közt. ^[VISSZA]

34. Főbazár. ^[VISSZA]

36. Főutca Kairó keleti részén. ^[VISSZA]

37. Főnök, elöljáró, kormányzó. ^[VISSZA]

38. Előkelő palota, magas terem. ^[VISSZA]

43. A Zemzem-forrás a mekkai szentély közelében fakad. Vizét csodatevőnek hitték. ^[VISSZA]

44. A csillagok emelkedési szögét mérő eszköz. ^[VISSZA]

48. Palacsintaszerű cukrozott sütemény. ^[VISSZA]

49. Súlymérték. ^[VISSZA]

---