A latin paleográfia szempontjainak
és kutatási módszereinek fejlődése

A paleográfiai kutatások kezdetei

A régi írásokkal való foglalkozás már a középkorban elkezdődött, mind az oklevelek, mind pedig a kódexek kutatásával. A bonyolult feudális jog- és birtokviszonyok tisztázásához az oklevelek szolgáltatták a bizonyítékokat. Ezek hitelességének megállapításához bírák, prókátorok és kancelláriai tisztviselők egyaránt használták az írás-összehasonlítás módszerét.

Ennél a teljesen gyakorlati célú jogászi foglalatosságnál lényegesebbek voltak a paleográfia kialakulása szempontjából az ókori latin és görög irodalom szövegeit tartalmazó kódexekkel kapcsolatos humanista kutatások. A XV. század folyamán meginduló filológiai vizsgálódások igyekeztek megállapítani a klasszikus latin irodalom alkotásainak helyes szövegét, minthogy azok a sok másolgatás során helyenként eltorzultak. A szövegkritika és a szövegjavítás (emendatio) azonban megkívánta a humanistáktól, hogy a munkájukhoz felhasznált kéziratokat keltezni igyekezzenek. Ehhez viszont osztályozniuk kellett a kódexekben található írásfajtákat, foglalkozniuk kellett a könyvekhez használt íróanyagokkal. A humanista filológia ilyen irányú eredményeinek elterjedését nagymértékben előmozdította, hogy a reformáció után a szövegkritikai módszereket a Biblia kéziratainak tanulmányozásában is alkalmazták. Az viszont, hogy a feudális tudományt uraló teológia a filológiai módszereket átvette, azt eredményezte, hogy a biztosabb paleográfiai tájékozódás a XVII. század elejére a történeti tudományokban általános követelménnyé válhatott.

Első kísérletek a paleográfiai ismeretek rendszerezésére

A jogászi és filológusi gyakorlat során felhalmozódott megfigyelések rendszerezésére és a történettudomány szolgálatába állítására az első kísérletet a francia bencések maurinus kongregációjának párizsi kutatószervezetében dolgozó Jean Mabillon (1632-1707) tette De re diplomatica libri VI (Paris 1681) című művében. Mabillon az írások osztályozásából, az írásfejlődés rekonstrukciójából stb. nyerhető paleográfiai érveket a francia jezsuita és bencés rend között dúló oklevéltani vitában kívánta felhasználni. Ezért elsősorban az oklevelek írását tanulmányozta. Érthető tehát, hogy rendszerezésében a paleográfia az oklevéltannak csak egyik fejezete lett. Az ebből a további fejlődésre vonatkozóan következő egyoldalúságot enyhíthette volna Mabillon kutatótársának, a szintén maurinus Bernard de Montfauconnak (1655-1741) a munkássága. Ő ugyanis Palaeographia graeca sive de ortu et progressu litterarum (Paris 1708) című munkájában - mely az első önálló paleográfiai mű - inkább a kódexek írásával foglalkozott. Egyben kitekintett ezek keltezésére, a másolók munkájára, személyére, a kéziratokat őrző könyvtárak történetére. Felismerte azt is, hogy mennyire fontos a kéziratok vándorútjának tisztázása, és igyekezett az egyes írásiskolákat, íróműhelyeket megállapítani. A mai kodikológia tehát Montfauconban problémáinak első rendszerezőjét tisztelheti. Az ő kezdeményezése azonban jó ideig nem talált folytatókra. A feudális uralkodó réteg gyakorlati érdekei ugyanis azt kívánták, hogy a paleográfiát az oklevéltan részeként a jogi oktatás szolgálatába állítsák.

A paleográfia alapjait a francia maurinusok rakták ugyan le, de továbbfejlődéséhez az indítást az olasz polihisztor, Scipione Maffei (1675-1755) filológiai-antikvárius munkássága szolgáltatta. A latin paleográfia Maffei szerencsés veronai felfedezésével (1713) jutott valóban hitelesen római és kora középkori (V-X. századi) kéziratokhoz. Maffei erre az anyagra támaszkodva 1727-től kezdve megjelentetett munkáiban - Mabillon állításaival szemben - bebizonyította, hogy a latin írás fejlődése még a népvándorlás korában is lényegében egységes maradt. Az ún. "nemzeti" írásokról ugyanis rendre kimutatta, hogy azok nem önálló rendszerek, hanem a latin írás különböző hatások alatt létrejött regionális változatai. Ugyancsak ő ismerte fel elsőnek azt, hogy a paleográfiának a latin írás fejlődéstörténetét kell nyújtania. Maffeitől származnak a paleográfiának olyan máig használatos terminusai, mint pl. az alaptípusok jelölésére szolgáló majuszkula, minuszkula, kurziva elnevezés.

A paleográfia fejlődésének egész első százada a francia maurinusok felfogásának a hatása alatt állott, és szinte kizárólagosan az oklevéltant szolgálta. E korszak eredményeit is két maurinus kutató, René Prosper Tassin (mh. 1777) és Charles Francois Toustain (1700-1754) foglalta össze. A terjedelmes Nouveau traité de diplomatique (Paris 1750-1765 I-VI. kötet) nagy tekintélyével még azután is hosszú évtizedeken át biztosította a régi felfogás továbbélését, amikor pedig a maurinus kutatóiskola a francia polgári forradalom hatása alatt felbomlott. A Nouveau traité (mely a mi tájainkon inkább Johann Christoph Adelung német fordításában - Erfurt 1759-1769 - hatott) a latin írásos emlékanyag akkor lehetséges legteljesebb felhasználásával készült. Benne az eddiginél jóval nagyobb teret kaptak a paleográfiai vonatkozások. A mű legsikerültebb és eredeti megfigyelésekben leggazdagabb részei éppen ezek a fejezetek. Tassin és Toustain az írások osztályozására sajátos új rendszert dolgoztak ki. Ez, sok érdeme ellenére, aprólékosságával az ún. linneismus graphicusnak az elindítójává vált. Ennek a paleográfiát terméketlenségre kárhoztató iránynak legjellegzetesebb képviselője Johann Christoph Gatterer (1727-1799) göttingai professzor. Ő ugyanis Elementa artis diplomaticae universalis (Göttingen 1765) című munkájában az írásokat Linné növénytani rendszerezési módszerét követve csoportosította aprólékos formai kritériumok alapján.

A paleográfia tehát a formai vonatkozások túlzott előtérbe állítása következtében megrekedt a betűformák változásainak regisztrálásánál, s ezáltal egészen a XIX. század közepéig zsákutcában topogott. Ezeknek az évtizedeknek a munkásságából csupán néhány kiemelkedő egyéni teljesítmény járult hozzá a paleográfia problematikájának és módszereinek gazdagításához. Közülük leglényegesebb az egyszer már beírt, de később lemosott vagy lesikált és újból írásra felhasznált íróanyagok, az ún. palimpszesztoszok vizsgálatának (F. A. Knittel, 1762) és a papirusztekercsek tanulmányozásának megalapozása, valamint az erdélyi viaszos táblák kurzíváinak megfejtése (H. F. Massmann, 1841). Maga a paleográfia azonban a jogi gyakorlatnak alárendelt, problémátlan írásismeretből csak abban az ütemben fejlődhetett valóban történelmi segédtudománnyá, ahogyan ennek társadalmi, tudománytörténeti és technikai előfeltételei megszülettek.

A paleográfia megújulásának előfeltételei

A paleográfiának mindenekelőtt meg kellett szabadulnia a diplomatika nyomasztó gyámkodását ahhoz, hogy kialakíthassa a maga sajátos munkakörét és problematikáját. Az általános fejlődés a XIX. század elejétől fogva mind társadalmi, mind pedig tudománytörténeti tekintetben kedvezett ennek a törekvésnek. Franciaországban a polgári forradalom (1789) után, Európa többi államában pedig a polgári átalakulás rendjén az oklevelek elvesztették jogi-gyakorlati jelentőségüket, és kizárólagosan történeti forrásanyaggá váltak. Megszűntek tehát azok a gyakorlati érdekek, amelyek az oklevéltan és a régi írások ismeretének szoros összekapcsolását indokolták. A történeti tudományok viszont azt igényelték, hogy a paleográfia az oklevélírások mellett fokozott figyelmet szenteljen a könyvírásokra is. A kutatási területnek ez a bővülése elkerülhetetlenül a diplomatika és paleográfia szétválásához vezető fejlődést indított el. Gyorsította ezt a folyamatot, hogy a polgári átalakulás következményeként a tudományok fejlődése a XIX. század elejétől fogva a szakosodási törekvéseknek kedvezett. Miután pedig ugyanezen szükségletek következtében a felirattan és pecséttan külön történeti segédtudománnyá fejlődött, a paleográfia a nem szorosan hozzá tartozó sajátos írásemlékekkel való vizsgálódástól is mentesült.

A forrásokkal való beható kritikai foglalkozás egyre általánosabb igénye a XIX. század elejétől fogva megkívánta különleges filológus-történész szakképzettséggel rendelkező kutatók nevelését. S minthogy ez legeredményesebben a differenciálódó történeti segédtudományok keretei között volt megvalósítható, új központokat kellett teremteni e diszciplínák művelésére és oktatására. A mintát ebben a tekintetben is a franciáknak köszönheti a történettudomány. 1821-ben ugyanis Párizsban École des chartes elnevezéssel intézményt létesítettek a régi könyv- és oklevélanyag feldolgozásához értő "levéltáros-paleográfusok" kiképzésére. Az intézet tantervében a paleográfia fontos helyet kapott, bár sokáig csupán a diplomatikába való bevezetésnek szánták. Az École des chartes tagjai által kialakított munkamódok és az intézeti keretek nyújtotta lehetőségek messze felette állottak a korábbi, egymástól elszigetelten folytatott kutatásoknak. Ezért a többi országok is rendre követték a francia példát, és otthont teremtettek a történeti segédtudományok, köztük a paleográfia művelése számára. Így szervezte meg az École des chartes mintájára Bécsben 1854-ben a szintén Párizsban nevelkedett Theodor von Sickel (1826-1908) az Institut für österreichische Geschichtsforschung elnevezésű kutatóintézetet. Ezt követte 1855-ben a velencei, 1857-ben a madridi és firenzei, 1884-ben pedig a vatikáni paleográfiai iskola.

Erősen gátolta a paleográfia fejlődését az is, hogy a feudalizmus idején a levéltárakat és könyvtárakat féltékenyen őrizték, és elzárták a nyilvánosság elől. Ezért nagyon töredékes volt az az anyag, amellyel a kutatók dolgozhattak. A polgári átalakulás ebben a tekintetben is kedvező változást hozott. A nagy bőségben feltáruló új emlékek szélesebb körű hasznosítását azonban akadályozta a régi reprodukciós technika tökéletlensége. A rézmetszetű írástáblák ugyanis rendkívül drágák és pontatlanok voltak. A fényképezés feltalálása (1839), majd az így nyert hasonmások nyomdai sokszorosításának megoldása pontos és viszonylag olcsó összehasonlító anyaghoz juttatta a paleográfusokat. A technikai haladás azonban más pontokon is megkönnyítette a munkamódszerek tökéletesítését. Pl. a kvarclámpa feltalálása a palimpszesztkutatás kifejlesztéséhez nyitotta meg az utat.

Mindezekből látható, hogy a XIX. század második felére fokozatosan beértek az előfeltételei annak, hogy a diszciplína belsőleg is megújuljon. Kezdetét vehette a modern paleográfia alapjainak lerakása.

A korszerű paleográfia megalapozása

Ezekben az évtizedekben a paleográfia lényegében ugyan önállósult a diplomatikától, a történészek többsége azonban hosszú időn keresztül azt igényelte tőle, hogy továbbra is az oklevéltani vizsgálatokat szolgálja. Jellemző e régi nézetek szívós továbbélésére, hogy még a nagy olasz kutató, Luigi Schiaparelli (1871-1934) is az oklevéltan szolgálólánya szerepét szánta a paleográfiának. A diplomatikai kézikönyvek továbbra is foglalkoztak az oklevélírások paleográfiájával, de hagyományos módon és megelégedve a felszíni jelenségek regisztrálásával. A diszciplína továbbfejlődését nem a diplomatikához fűződő régi kapcsolatai, hanem újabb tudományokkal való együttműködése hozta el. A XIX. század második felében újra megélénkült a filológusok érdeklődése a paleográfia kérdései iránt. Az irodalmi írásemlékek kutatói azonban - érthető módon - elsősorban olyan szolgálatokat vártak a paleográfiától, amilyenekre a diplomatikusoknak nem volt szükségük. A filológusok kezében aztán a kutatási ág problémaköre fokozatosan tágulni, szemléletében és módszereiben finomodni kezdett. Mai terminológiával élve, a paleográfia kodikológiai ágának kifejlődése vezetett el az új szemlélethez és az egész diszciplína megújulásához.

A megkövesedett hagyományos paleográfiai osztályozási rendszeren és szemléleten az első szerény rést Wilhelm Wattenbach (1819-1897) előbb heidelbergi, majd berlini filológus professzor szerény kis paleográfiai jegyzete (Anleitung zur lateinischen Paläographie. Heidelberg 1866) ütötte azzal, hogy az írásfejlődés dinamikájára terelte rá a figyelmet. Az első munkájánál megfigyelhető öntudatlansággal folytatta Wattenbach a régi paleográfiai felfogás aláaknázását Das Schriftwesen im Mittelalter (Leipzig 1871; Graz 1958) című könyvével. Ebben az erdélyi vonatkozásokat is tartalmazó terjedelmes monográfiában a filológus gondosságával összegyűjtötte mindazt, ami az írásos forrásokban az íróanyagokról, írószerekről és ezek használatáról, a kéziratok és oklevelek külalakjáról, a könyvmásolókról és íródeákokról, a könyvkereskedelemről, könyvtárakról és levéltárakról fellelhető volt. Ez a hatalmas, egyébként azonban nyers anyaggyűjtemény mindmáig nélkülözhetetlen tárháza a latin írás középkori használatával foglalkozó kutatóknak. Megjelenése idejében azonban Wattenbach könyve ezenkívül a paleográfiai szemléletet is egészséges irányba befolyásolta azzal, hogy az írásbeliséget oszthatatlan egységként mutatta be. Maguk a tények, az adatok hatottak a kortárs és a későbbi kutatókra, annak ellenére, hogy az összegyűjtött hatalmas anyag feldolgozásához szükséges új szempontok, elvek és módszerek kialakítására Wattenbach maga kísérletet sem tett. Szorgos munkájának gyümölcse azonban még így nyersen is, az anyaggal együtt napfényre került problémái révén, a jövő paleográfiai szemléletét formálta.

Wattenbachhal ellentétben Léopold Delisle (1826-1910), a párizsi Bibliotheque Nationale vezetője már tudatosan törte az utat az új paleográfia számára. Bár Delisle is az École des chartes neveltje volt, nagyon jellemző, hogy korszaknyitó munkája nem ehhez az intézményhez kapcsolódik, ahol a paleográfia még mindig a diplomatika szolgálatában állott, hanem egy könyvtár kézirattárához. Delisle nem elméleti tanulmányokkal, hanem mintaszerű feldolgozásaival lett a modern paleográfiai szemlélet és gyakorlat igazi megalapozója. Mint a világ egyik leggazdagabb középkori kódexgyűjteményének kezelője, magából az emlékanyagból igyekezett kibontakoztatni a paleográfia új problematikáját. Az emlékeket létrejöttük folyamatában vizsgálta, és különböző művelődési tényezők tárgyiasulásaiként igyekezett értelmezni őket. Így ismerte fel az írásközpontok kutatása és a könyvtörténet döntő fontosságát a középkori írásbeliség megértése szempontjából. A tours-i írásműhelyről és a Meroving-kori kéziratokról írt klasszikus monográfiájával (Mémoire sur l'école calligraphique de Tours au IXe siecle. Paris 1886), valamint a Bibliotheque Nationale kézirattáráról készített négykötetes nagy művével (Le Cabinet des manuscrits de la Bibliotheque Nationale. Paris 1868-1881) minden elméleti fejtegetésnél hatásosabban megmutatta, hogy miként válhat a paleográfia a középkori művelődéstörténet nélkülözhetetlen segítőtársává. Ő szolgáltatta az első mesteri példákat arra, hogy egy kódex, írásműhely vagy kéziratgyűjtemény eredetének, sajátságaink és sorsának feltárásán keresztül miként lehet bevilágítani régi korok művelődési életének ismeretlen rejtekeibe. Delisle egész életművével bizonyította be, hogy a paleográfiának a betűtörténeti, a miniaturisztikai stb. tényeket az általános történeti fejlődéssel és különösképpen a szellemi-művészi élet múltjával való állandó és eleven egységben kell tárgyalnia. Végeredményben tehát Delisle a paleográfia történetibbé tételének és a művelődéstörténettel való fokozott összekapcsolásának szükségére terelte rá a figyelmet.

Bizonyára az École des chartes konzervativizmusának tulajdonítható, hogy Delisle gondolatai elsősorban nem saját hazájában, hanem a történeti segédtudományok művelése terén a XIX. század végén élre törő Németországban termékenyítették meg igazán a paleográfiai szemléletet. Delisle művelődéstörténeti felfogása Ludwig Traube (1861-1907) müncheni filológus professzor munkásságán keresztül jutott el a német paleográfiába. Az ő zseniális életműve indította el a XX. századi latin paleográfiai kutatásban vezető szerepet játszó müncheni délnémet filológiai-paleográfiai iskolát. Traube az antik művelődési örökség középkori továbbélésének kutatása során került szembe a középlatin filológia, illetve a paleográfia kérdéseivel. Érthető tehát, hogy ő az akkor kialakulóban levő és elsőnek éppen általa rendszerezett középlatin filológiával hozta kapcsolatba a paleográfiát. S ez, annak ellenére, hogy Traube csak segédtudományi szerepet szánt neki a filológia oldalán, haszonnal járt a diszciplína további fejlődése számára. Bár Traube élete végéig megmaradt elsősorban középlatin filológusnak, hozzájárulása a paleográfia kutatási, főként keltezési és lokalizálási módszereinek kifinomításához rendkívül nagy. A ma használatos munkamódszerek jó része neki köszönhető. Nagy kár, hogy e mesteri gyakorlathoz az ő esetében sem csatlakozott teljesen kiforrott elméleti megalapozás. Összefoglaló jellegű paleográfiai munka - a rövidítések kutatását teljesen új alapokra helyező Nomina sacra (München 1907) kivételével - nem is maradt tőle.

A halála után tanítványai által három kötetben kiadott, meglehetősen töredékes egyetemi jegyzeteiben (Vorlesungen und Abhandlungen von L. Traube. München 1909-1920) azonban a paleográfia megújítása szempontjából igen jelentős gondolatok találhatók. Ezek a teljesen ki nem fejtett gondolattöredékek is azt bizonyítják, hogy Traube felismerte a paleográfia válságát, tudatosult benne a gyakorlati és elméleti teendők szétválasztásának szüksége, és a felismert zsákutcából a filológiával és a művelődéstörténettel való kapcsolat elmélyítése által igyekezett a paleográfiát kivezetni. Traube szerint a paleográfiának, a praktikus írásismén túlmenően, sajátos történeti diszciplínává, az írásosság fejlődéstörténetévé kell magát kinőnie, "mely az általános művelődéstörténetnek válik fontos, szép és fontos részévé. Ez az írástörténet aztán többé már nemcsak segíti a történettudományt, és nem is tartozik többé az ún. segédtudományok köréhez. Ennek a diszciplínának már új és sajátos problémái vannak; képes észlelni a szellemi élet egészen finom rezdüléseit, és fel tudja deríteni a művelődés egyes gócai közötti olyan egykori kapcsolatokat, amelyekről egyébként az egész tárgyi és irodalmi emlékanyag hallgat." Az írással való ilyesfajta foglalkozást ő "alkalmazott vagy történeti paleográfiá"-nak nevezte, és magán az íráson kívül az irodalmi írásbeliség egészének vizsgálatát értette alatta. Traube helyes felismerésének a hatását azonban nagymértékben csökkentette, hogy csupán a könyvírásokat tekintette a paleográfia anyagának, és az oklevélírásokkal való foglalkozást minden további nélkül visszautalta a diplomatika hatáskörébe.

A filológusok vezetése alatt tehát a paleográfia nagy lépést tett előre. Ez a haladás azonban szinte kizárólagosan csak a kodikológiára korlátozódott. Traube állásfoglalásának fékező hatását jelentősen fokozta az a tény, hogy kifinomodott munkamódszerei mindenfelé elterjedtek. Követőinek széles táborából iskolájának későbbi vezetőit, Paul Lehmannt (1884-1964) és a nála fiatalabb Bernhard Bischoffot (1960-) kell első helyen megemlítenünk. Mellettük azonban a XX. századi paleográfiai kutatás legkitűnőbb munkásait - pl. az orosz Olga Antonovna Dobias-Rozsgyesztvenszkaját (1874-1939), az olasz Luigi Schiaparellit (1871-1934) vagy az angol Wallace Martin Lindsayt (1858-1937), Elias Avery Lowe-t (1879-1969) és az amerikai Edward Kennard Randot (1871-1945) - említhetjük fel mint akik az ő nyomdokain haladtak tovább. Rajtuk és tanítványaikon keresztül Traube a kodikológia területén napjainkig formálója maradt a paleográfiai szemléletnek.

A paleográfia válságát azonban e század elején nem csupán Traube ismerte fel. Vele egyidejűleg, de még nála is tudatosabban foglalt állást a megújulás szüksége mellett Karl Brandi (1868-1946) göttingei történészprofesszor (Unsere Schrift. Drei Abhandlungen zur Einführung in die Geschichte der Schrift und des Buchdrucks. Göttingen 1911). Véleménye korának pozitivista-empirikus paleográfiájáról lesújtó. Szerinte a paleográfia az írásfejlődés morfológiai kérdései közül éppen az elsőrangú fontosságúakra nem adott feleletet. Tőle alig szoktak többet igényelni technikai mesterfogásoknál, holott éppen az említett fontosabb kérdések esetében a diszciplína elkerülhetetlenül a művelődés szélesebb összefüggéseivel találkozik. S persze egyelőre némán és érzéketlenül áll azokkal szemben. Az írásnak, mint művelődési összefüggések kifejezőjének a jelentőségét csak az becsülheti alá - folytatja Brandi -, akinek nincsen eleven és közvetlen kapcsolata a régi korok hagyatékával. Az a tény, hogy az írásnak sajátos lényege van, hogy az írás is az emberinek törékenyen finom képmása, mindez eddig nem jutott kifejezésre az írás tudományos vizsgálata során. Brandi nem a filológiának - miként Traube -, hanem magának a paleográfiának az érdekében nézett szembe a pozitivizmus által felidézett válsággal, és az írás sajátos lényegének, különleges belső problémáinak a kiemelésével értékesen hozzájárult a modern paleográfiai szemlélet, elsősorban éppen az írásos kultúra történetének megalapozásához.

A Brandi által felvetett gondolatokat 1924-ben az oklevéltan területén dolgozó Harald Steinacker (1875-1965) fejlesztette tovább (Zum Liber Diurnus und zur Frage der Entstehung der Frühminuskel. Miscellanea Francesco Ehrle. IV. Roma 1924). Szerinte a paleográfia válsága nem oldható meg anyagának és érdeklődési területének kiterjesztésével és módszereinek tökéletesítésével. Sőt némileg éppen Traube és követői hibáztathatók a válság elnyújtásáért. Ők ugyanis eljárásaikkal lényegében a régi paleográfia egyik ágának módszereit finomították ki, s ezzel elterelték a figyelmet az egész diszciplína döntően új rendszerezésének halaszthatatlan voltáról. Arról a módszertani alapkérdésről van ugyanis végső soron szó - Steinacker szerint -, hogy vajon a kutatás továbbra is beérheti-e magának az írásnak természetes adottságként való tárgyalásával, vagy pedig emellett az író embernek életösszefüggéseiben való megragadására, az írásnak mint eleven kifejezési formának a felfogására is törekednie kell. Az írás, az ember és a társadalom egységben való vizsgálatának követelményével Steinacker a legkorszerűbb írástörténeti szemléletek vált egyik úttörőjévé, és a paleográfia új alapokra helyezésének legfontosabb kritériumát fogalmazta meg.

Az új, egyetemesebb és történetibb szemlélet kialakításában az előbbiekéhez hasonló jelentőségű a hivatásos paleográfus Arthur Mentz (1882-1957) munkássága. A görög és a római írásfejlődésről készített kitűnő kismonográfiája (Geschichte der griechisch-römischen Schrift bis zur Erfindung des Buchdrucks mit beweglichen Lettern. Leipzig 1920) Brandi tanulmánya mellett az írástörténet problematikájának mindmáig talán a legtömörebb és legvilágosabb áttekintése. Mentz tisztán látta, hogy a paleográfia egyes ágainak, sőt ezeken belül is egyes sajátos területeinek (rövidítési rendszerek, betűtörténet stb.) külön-külön való fejlesztése nem vezethet a paleográfia megújulásához. Nem tartja kielégítőnek azt a megoldást sem, amelyik együtt tekinti ugyan át a paleográfia különböző ágainak eredményeit, de csak egymás mellé helyezi azokat. Ennek az eljárásnak a következtében az is elsikkadnak az írásfejlődés különböző területei közötti kölcsönhatások. Szerinte a paleográfusnak az íráskultúra összes jelenségeit együttesen és állandó dialektikus kapcsolataikban kell ábrázolnia. Ehhez a feladathoz viszont egységbe kell összefognia a paleográfiai és az írásos emlékekkel foglalkozó egyéb kutatások különböző ágazatait is. A megoldás tehát szerinte is a paleográfia írástörténetté való fejlesztése. Erre adott Mentz mesteri mintát előbb említett tanulmányával.

E helyes felismerések azonban egyáltalában nem jelentették az új követelmények gyors alkalmazását is. A diszciplína válságának elhúzódása viszont tág teret nyitott arra, hogy a konzervatív, nehézkes hivatalos paleográfia mellett a két világháború közötti időszakban meglehetősen dilettáns színezetű munkák is napvilágot lássanak. A paleográfia "megreformálására" vállalkozó grafológusok és pszichológusok sokszor zűrzavaros elképzelései azzal, hogy ráterelték a figyelmet az íróeszközök, az író kéztartása, az írástechnika és az írásformák, valamint a művészeti stílusok és az írásfejlődés közötti összefüggésekre, az írás fiziológiájára és lélektanára, alkalmat szolgáltattak a tudományos paleográfia számára, hogy komolyan állást foglaljon e kérdésekben. Ezt a munkát összefoglalóan a bécsi egyetem medievista professzora, Heinrich Fichtenau (1912-) végezte el Mensch und Schrift im Mittelalter (Wien 1946) című könyvében. Fichtenau azt tűzte maga elé célul, hogy "újra beállítja a paleográfiát azokba a nagyobb összefüggésekbe, amelyekből már régen elavult módszere kiszakította". A maga idején nagy érdeklődést keltő kísérlete azonban aligha tekinthető alkalmasnak erre a nehéz feladatra. Fichtenaut a "régi iskolával" való szembefordulása a paleográfia segédtudományi feladatainak tagadásáig ragadtatta el. A hagyományos szemlélet és módszerek helyébe általa ajánlott filozófiai-szellemtörténeti metódus azonban - éppen saját könyvének bizonysága szerint - nem vezethet eléggé szilárd eredményekhez. A latin írás középkori történetéről az ő "struktúr-pszichológiai" módszerével megrajzolt kép ugyanis nem egy részletében kérdésesnek tekinthető.

Éppen Fichtenau gondolatokban gazdag, de tipikusan szellemtörténeti kísérlete mutatja, hogy azoknak volt igazuk, akik minden bevált új szempontot hasznosítani kívántak ugyan, de a történettudomány keretei között maradva igyekeztek a paleográfiát új utakra evezni. E paleográfusok talán szerényebb és szűkebb keretek között folyó részletkutatásai során találtak alkalmazásra az elméleti munka által felvetett új szempontok, és értek be a második világháború utáni években a paleográfia teljes megújulásának feltételei. Az ezt előkészítők közül Luigi Schiaparellit kell az első helyen említenünk. Az eredetileg oklevéltannal foglalkozó Schiaparelli paleográfiai munkássága Traube hatása alatt bontakozott ki; annak felismerésével azonban, hogy a grafikai jelenségek egyetlen egységet alkottak, túlhaladta a könyvírásoknál megrekedt filológus mesterét. A római íráskorszak elmélyült tanulmányozásával (La scrittura latina nell'eta romana. Como 1921) új lendületet adott a latin írás kezdeteivel kapcsolatos kutatásoknak. Az ő nyomdokain és módszerével indultak el azok a kutatók (Jean Mallon, Robert Marichal, Charles Perrat), akik az írástechnika és a betűformák aprólékos megfigyelésével napjainkra teljesen új képet adtak a latin írás I-VI. századi fejlődéséről. Ezek az értékes eredmények nem kis mértékben annak is köszönhetők, hogy a szinte új iskolát alkotó francia kutatók a teljes fennmaradt (tehát az epigrafikus, papyrológiai stb.) emlékanyagot együttesen dolgozták fel.

Napjaink latin paleográfiája

Az elmúlt negyedszázadban szinte észrevétlenül diadalmaskodott mindenfelé az a meggyőződés, hogy a paleográfiai kutatásokat nem annyira filológiai-szövegkritikai, hanem sokkal inkább a történeti-művelődéstörténeti érdeklődésnek kell irányítania. Ez azonban önmagában még nem mindig adhat feleletet az írás és a társadalom fejlődése közötti összefüggések kapcsán felmerülő kérdésekre. Pedig ezeknek tisztázása elengedhetetlen következménye az íráskultúra oszthatatlan egységként való elismerésének. Főként az okleveles írásosságnak a kodikológiai problémákkal egyenrangú tanulmányozása mutatta meg ezt teljes határozottsággal. Mindez azt kívánja a korszerű paleográfiától, hogy a Delisle és Traube által megalapozott művelődéstörténeti érdeklődését egészítse ki a társadalomtörténethez fűző kapcsolatokkal. Az írásosságnak ugyanis nemcsak a művelődésben, hanem a társadalom szervezésében is fontos szerep jutott. A paleográfia problematikájának ilyen irányú gazdagításában úttörő jelentőségűnek mondható Hajnal Istvánnak (1892-1956), a budapesti egyetem egykori világtörténész tanárának az elméleti munkássága. A középkori egyetemeken folyó írásoktatással és ennek az európai írásfejlődésre gyakorolt hatásával, a kelet-közép-európai oklevélírások közös vonásaival és általános összefüggéseivel foglalkozó művei szép példái az általa hirdetett paleográfiai elmélet alkalmazásának.

Hajnal koncepciója a társadalmi fejlődés tényeinek fokozott tekintetbevétele, valamint a fejlődés törvényszerűségei iránti érdeklődése következtében hasznosnak ígérkezik a további kutatás számára. Jóllehet eredményeit a hagyományos utakhoz és szemlélethez ragaszkodó paleográfusok körében fenntartásokkal fogadták, a fejlődés mégis őt látszik igazolni, mert az "írás szociológiája" egyre nagyobb teret nyer az újabb összefoglalásokban. Erre a fokozatosan végbemenő, lassú folyamatra jellemző példaként idézhető Bernhard Bischoff három kiadást megért nagy sikerű összefoglalása (Paleographie, mit besonderer Berücksichtigung des deutschen Kulturgebietes. Berlin-München 1950, 1957. Paläographie des römischen Altertums und des abendländischen Mittelalters. Berlin 1979) vagy Jacques Stiennon újabb kézikönyve (Paléographie de Moyen Age. Paris 1973). Hajnal szemlélete főként Kelet-Közép-Európában bizonyulhat különösen gyümölcsözőnek, minthogy földrészünknek ezeken a tájain a paleográfia forrásanyagát, Nyugat-Európától eltérően, elsősorban a társadalommal legszorosabban együtt fejlődő okleveles írásbeliség szolgáltatja.

Az elmúlt évtized nagy módszertani felfedezésének indult Léon Gilissen kísérlete a középkori könyvírások azonosításának forradalmasítására (L'expertise des écritures médiévales. Gand 1973). A betűk átlagméreteinek meghatározására alapozott bonyolult, mikroszkopikusan aprólékos módszer azonban - úgy látszik - nem váltotta be a hozzá fűzött nagy reményeket, mert a nehézkes eljárás végeredményként nem nyújt lényegesen biztosabb és szélesebb alapokat, mint az összehasonlítás hagyományos módszere. A betűkről és alkotóelemeikről készített makrofotói azonban kétségtelenül komoly segítséget jelentenek a kutatásnak, és tovább finomítják az ilyen vizsgálatokat.

A paleográfia átalakulása még napjainkban sem fejeződött be, új vonásai azonban már kivehetők. Mégis, ma már általánosan elismertnek tekinthető az íráskultúra egysége, és az, hogy az írásbeliség osztatlanul alkotja a paleográfia tárgyát. A gyakorlati-használati és a könyvírások tehát éppen úgy egyenrangú tárgyai a paleográfiának, mint az írásformák és az írásoktatás vagy az írásosságot hordozó társadalmi rétegek. Fokozatosan tért nyer az a felfogás is, hogy a paleográfiának a művelődéstörténeten kívül a társadalomtörténettel szintén ki kell építenie - mindkét fél érdekében - a kapcsolatait. Az ilyen alapokon nyugvó paleográfia nyilvánvalóan önálló történelmi diszciplínának, az írásos kultúrával és az azt hordozó társadalmi rétegekkel kapcsolatos kutatások eredményei összegezőjének tekintendő - annak ellenére, hogy régi segédtudományi szolgálatait továbbra is ellátja. Az oklevéltannal való kapcsolatai szintén fennmaradnak, de fordított előjellel: az írásos kultúra egészét felölelő paleográfiának lesz a része az okleveles írásossággal foglalkozó diplomatika. Munkamódszereit illetően pedig legjellemzőbb a széles nemzetközi együttműködésre alapozott, minél teljesebb dokumentációra való törekvés.

A közelmúlt évtizedeiben különben általános követelménnyé vált, hogy a paleográfus a teljes emlékanyagra támaszkodva végezze munkáját. Ebben nagy érdemeket szerzett magának Elias Avery Lowe azzal, hogy a Codices latini antiquiores című sorozatban megindította a IX. század előtti kódexek monumentális kritikai corpusát. Ennek eddig megjelent kötetei, valamint e kódexekkel egykorú okleveles emlékek közzétételére Albert Bruckner és Robert Marichal által kezdeményezett Chartae latinae antiquiores sorozat nemcsak minden eddiginél szilárdabb alapot szolgáltatnak a paleográfiai kutatásokhoz, hanem valósággal sugallják az íráskultúra egységes tárgyalását. Lowe kezdeményezését ma már a paleográfusok egész seregét mozgósító nemzetközi együttműködés folytatja. Bernhard Bischoff a IX. században írt kódexek corpusának elkészítését tervezi, Charles Samaran és Robert Marichal úttörése nyomán országonként folyik a keltezett, lokalizált és a másoló nevével ellátott kódexek jegyzékének összeállítása és írásmintáinak közzététele. Kezdetét vette a fontosabb írásközpontok emlékanyagának publikálása hasonmásokban. Többfelé nagy mikrofilmgyűjtemények létesülnek, hogy jelentős másolóműhelyek vagy egyes országok külföldön szétszórt középkori írásemlékeinek egy helyen való tanulmányozását megkönnyítsék. 1954-ben a Comité International de Paléographie párizsi tanácskozásán egységes terminológiát dolgoztak ki a könyvírások és változataik elnevezésére. Hasonló kísérletet tett Franco Bartoloni 1955-ben az oklevélírások elnevezésének egységesítésére. Mindezek az erőfeszítések abban a tekintetben is kedvezően befolyásolják a paleográfia fejlődését, hogy egyre lehetetlenebbé teszik számára a szűk keretek közötti vizsgálódást. E nemzetközi munkálatok által megnyitott távlatok egyenesen kényszerítik napjaink paleográfusait, hogy egységként vizsgálják hazájuk teljes írásanyagát, és azt mindig a latin írás fejlődésének általános összefüggéseibe beleállítva értelmezzék.

Mindezek a korábbihoz viszonyítva megnövelték és a jövőben előreláthatólag még továbbnövelik a paleográfiai kutatások távlatait. Ezekhez kell tehát szabni mindenhol az egyes országokon belül folyó írástörténeti kutatások célkitűzéseit.


Előző fejezet Tartalomjegyzék Következő fejezet