A régi írásemlékek külalakja

Külalak szerinti csoportosítás

Az ókor és főként a középkor latin nyelvű írásemlékei változatos külső formákban maradtak reánk. Minthogy ezek a formák a társadalom igényéhez alkalmazkodva fejlődtek, maguk is jellemzők lehetnek a korra és a helyre, amikor és ahol az írásmű keletkezett. Éppen ezért az emlékek külalakját illető általános és helyi szokások ismerete nélkülözhetetlen a paleográfiai kutatásokhoz.

A külalakot döntő módon az íróanyag természete, illetve az írásemlék társadalmi-művelődési-gyakorlati funkciója határozta meg. A változatos formák tehát legcélszerűbben az emlékek két fő csoportja szerint, könyvszerű irodalmi, illetve okleveles-gyakorlati csoportra bontva tekinthetők át. E két csoport között azonban nem vonható merev formai választóvonal. Például okleveleket is állítottak ki könyv alakban. A tekercset is külön átmeneti formának kell tekinteni, minthogy egyaránt és nagymértékben használták mind az irodalmi, mind pedig az okleveles-gyakorlati írásbeliségben. Ennek megfelelően előbb a tekercsek, majd pedig a könyv alakú irodalmi és végül az okleveles-gyakorlati írásemlékek formai kérdéseiről szólunk.

A tekercs

A tekercsek (rotuli) széles körű alkalmazása ugyan az ókorra jellemző, de használatuk a középkorban, sőt az újkor első századaiban is kimutatható. A tekercsforma az antikvitásban főként irodalmi szövegek, a középkorban pedig általában, de a romániai írásbeliségben különösképpen is oklevelek feljegyzésére szolgált. Az ókorban bőrt és papiruszt, a középkorban előbb papiruszt, majd hártyát, végül pedig papírt használtak a tekercsekhez. Hosszuk 6-10 méter között mozog, de ennél jóval hosszabb papirusz-, illetve papírtekercsek is maradtak fenn. Szélességük általában 20-30 cm volt, anyaguktól változóan. A tekercsek olvasása meglehetősen nehézkes művelet volt, mert az olvasó mindkét kezét igénybe vette. Az egyik kéz az olvasás ütemében göngyölítette le (explicare) a tekercset, a másik viszont a már elolvasott részeket tüstént feltekerte (volvere). Ennek megkönnyítése érdekében a tekercs végére köldöknek nevezett fa- vagy csontrudacskát (umbilicus) erősítettek, melynek mindkét végén a tekercsből egy-egy gomb vagy fogantyú (cornua) emelkedett ki, hogy könnyítse a kezelést. A felgöngyölítést mindig a tekercs végével kezdték. Ugyanide írták a szöveg címét is. Így az legbelülre került, és leginkább védve volt a leszakadás ellen. Később a címet a tekercsek közötti eligazodás meggyorsítása végett a köldök ún. szarvára erősített lelógó hártyaszeletkére is ráírták. A becses irodalmi szövegeket tartalmazó tekercseket bőr-, majd pergamentokba (paenula) helyezve védték a rongálódástól. A húsz lapocskából (plagula) összeragasztott szabványos papirusztekercset hengernek (scapus) nevezték. Ha ennél kisebb terjedelmű papiruszt használtak fel, a levágott részt szeletnek, darabnak (tomus) hívták. Az irodalmi alkotások tagolásával kapcsolatosan mindmáig használatos volumen és tomus kifejezés tehát a tekercskönyvekkel összefüggésben alakult ki. Végül megjegyzendő, hogy az ókori tekercseken az írás mindig hasábosan és a hosszabb oldallal párhuzamos sorokban, a középkoriakon és az újkor elejéről valókon pedig egyetlen oszlopban, a keskenyebb oldallal párhuzamosan fut.

Jóllehet a kódex a könyvmásolás területén már a IV-V. század folyamán háttérbe szorította a tekercset, ez utóbbi az irodalmi írásbeliség egyes jelentéktelenebb területein mégis hosszú időn át használatos maradt. Képekkel gazdagon díszített, sajátos liturgikus szövegekhez, a bibliai történeteket magyarázó családfákhoz, világtörténeti és genealógiai táblázatokhoz, tehát szemléltetési célra szánt szövegekhez továbbra is előszeretettel alkalmazták a tekercset. De elterjedt volt a középkori színjátszásban is. Tekercsre írták ki ugyanis az egyes színészekre eső szereprészeket. Bár a verses kéziratokban gyakran ábrázolják a középkori költőt tekerccsel a kezében, ez inkább csak a könyv szimbólumának tekintendő. Egyébként ugyanis a középkori költői alkotásoknak tekercs alakban kellett volna fennmaradniok. A heroldok számára készült, címereket ábrázoló vagy a céhélettel kapcsolatos tekercsek mutatják, hogy a középkori írásbeliség milyen kitartóan ragaszkodott ehhez a régi formához.

A tekercs használata Románia területén

A tekercs használatának igazi területe azonban a középkorban az okleveles írásbeliség. Korábban összevarrt hártyalapokból, majd pedig a keskenyebb oldalukkal egymáshoz ragasztott papírívekből formált tekercsekre írták a hosszabb oklevélszövegeket. A romániai írásbeliségnek mind a cirill, mind pedig a latin ága szintén inkább csak az oklevelezés terén használta a tekercs formát. Úgy látszik azonban, hogy itt ezen a területen is viszonylag későn terjedt el. Hártyatekercseket csupán a Kárpátokon túli országrészek cirill oklevelezéséből ismerünk a XVII. század első feléből. Ezek 80-430 cm között váltakozó hosszúságúak, és részint összevarrt, részint pedig összeragasztott hártyalapokból állanak. Ilyeneknek kell elképzelnünk a latin oklevelezésben bizonyára csak rendkívüli esetekben használt hártyatekercseket is. Erdélyben a XVI. század utolsó negyedében tűnik fel a tekercsforma mind a fejedelmi, mind pedig a hiteleshelyi kancelláriák gyakorlatában. Ezeknek a tekercseknek az anyaga azonban minden esetben papír. Főként a terjedelmesebb perfolyamok, birtokba iktatásról szóló levelek és transsumptumok írásakor kedvelték ezt a formát. Amíg a XVI. század végi erdélyi tekercsek hossza általában nem haladja meg a két-három métert, a XVII. századiaké már olykor eléri a 15-20 métert. Az ilyen darabok olvasása, kezelése és megőrzése bizony nagyon nehézkes volt. A papír íróanyag gyengesége, a ragasztás romlékonysága következtében e tekercsek nem bizonyultak eléggé tartósaknak. Ezért is váltották fel őket már a XVII. század derekán a papírfüzetek. Megjegyzendő, hogy a papírtekercsek használata Erdélyben is csupán a középkori vajdaságra korlátozódott, de nem terjedt ki a Partiumnak nevezett nyugati területekre (Arad, Bihar, Szatmár, Máramaros vm.), illetve ott teljesen rendkívülinek számított.

A tekerccsel rokon, különleges formai csoportot alkotnak az egyébként ritkaságszámba menő ún. táblák (tabulae). Ezek több darabból összevarrt nagyméretű pergamenlapokra írt szövegek, melyeket vagy rámára, vagy pedig deszkalapra feszítettek ki. Főként az olvasás és számolás oktatására szolgáló szemléltető eszközökként használták az ilyen táblákat a késő középkor városi iskoláiban. Hihetőleg ilyen szemléltető tábla töredéke az a hártya, amelybe utólag a segesvári volt szász gimnázium könyvtárának egyik darabját kötötték. De kolostori krónikákat is írtak ilyen formában. Erdélyben a XVI. században a városok piaci árszabásait függesztették ki ilyen nagy táblákon, hogy mindenki láthassa.

A tekercs és a tabulae késői változatai szintén Erdélyben az ún. halotti kárták. Ezeket az elhunyt életét ismertető és érdemeit magasztaló szövegeket tekercs alakjában írták (majd a XVII. század második felétől kezdve nyomtatták), és kiterített formában deszkalapra (esetleg templomi ülőszék hátára) ragasztva tették ki közszemlére és emlékezetül.

A kódex

A könyv középkori általános formája a codex. Ehhez a megoldáshoz a mintát - amint ezt a név is (caudex-codex, 'fatörzs') kétségtelenül mutatja - a rómaiak által használt viasztáblás polyptichonok szolgáltatták. Elterjedését a tekercsek rovására kezelhetőségének és gazdaságosságának köszönhette. A kódexet ugyanis - akár a mai könyvet - már lapozni lehetett, és lapjainak mindkét oldalára írhattak. Ezáltal pedig, a tekercshez viszonyítva éppen felére csökkent az íróanyagra fordítandó egyébként tetemes összeg. Éppen gazdaságossága tehette a kódexet a kezdetben szegény emberekből álló őskeresztyén közösségek liturgikus könyvformájává. A II. századtól fogva kezdték ezt a formát irodalmi szövegek népszerű kiadásaihoz is használni. A gazdag római könyvgyűjtők azonban még sokáig ragaszkodtak az előkelőbbnek tartott, drágább papirusztekercsekhez. Kezdetben papiruszból is készítettek kódexeket, de ez az anyag törékenységénél fogva nem vált be. A IV. század óta mindaddig, amíg a papiros a XIV. században szintén el nem terjedt, a pergamen mondható a kódex kizárólagos anyagának.

Az ívfüzetek

A kódex alapegysége a kettőbe hajtott lap. Ezekből formáltak különböző terjedelmű ívfüzeteket (fasciculus). Tetszés, illetve szükség szerinti számú ívfüzet egybeköttetésével jött aztán létre a kódexkönyv. Az ívfüzetek terjedelme - főként a kora középkori kéziratokban - rendkívül változó. Állhat egyetlen kettőbe hajtott lapból, de előfordul 50 kettőbe hajtott lapból, azaz 200 oldalból formált ívfüzet is. Van eset rá, hogy a kódex egyetlen ilyen óriás terjedelmű ívfüzetből áll. Az ívfüzetek terjedelmét illetően mégis kialakult bizonyos rendszeresség a késő középkor századaiban, amikor a kódexek másolása világiak iparszerűen űzött foglalatosságává kezdett átalakulni. Ettől fogva a négy kettős lapból, tehát 16 oldalból álló ívfüzet (quaternio) lett az általános a pergamen íróanyagnál, minthogy e lapok vastagabbak voltak. Papír esetében viszont, minthogy ebből az anyagból több lap adta ki ugyanazt a vastagságot, általában hat kettős lapból alakítottak 24 oldalas ívfüzeteket (sexternio). Ezeken kívül természetesen ritkábban továbbra is előfordulnak két, három, öt kettős lapból összeállított ívfüzetek, melyeket binio, ternio, quinternio, quinio néven emlegettek.

Amíg a közönség végleg meg nem barátkozott a papírral, e romlékonynak tekintett anyag tartósságát azzal igyekeztek fokozni, hogy minden egyes ívfüzetet pergamenlapba fogtak bele. Természetesen a szöveget folyamatosan írták ezekre a hártyalapokra is. Ez a kézirat keltezéséhez támaszpontot nyújtó, jellemző megoldás Erdélyben a XIV-XV. század fordulóján volt szokásban. Az olasz hártyát vagy a különböző színárnyalatú lapokat úgy rendezték el az ívfüzetben, hogy a kódex kinyitásakor az egymással szemben álló két oldal azonos kidolgozású és színű legyen. Papírból, amennyiben színük és kidolgozásuk nem ütött el egymástól, ugyanahhoz az ívfüzethez a legkülönbözőbb malmok készítményeit is felhasználhatták. Ebből következik tehát, hogy ha a paleográfus kodikológiai vizsgálatai során a vízjelek bizonyságára is támaszkodni kíván, minden egyes ívfüzetet külön meg kell vizsgálnia. Az általánosan használatos ívfüzeteken kívül kivételes megoldásként előfordult, hogy a kis formátumú kódex szövegét felvágatlan ívpapírra írták, úgy elrendezve, hogy összehajtogatás után a lapok sorrendben következzenek egymás után. Ennek a későbbi könyvnyomtatás szempontjából jelentős kéziratos gyakorlatnak kétségtelen bizonyítékai a XIV. századtól fogva fennmaradt kódexmakulatúra-leletek.

Az ívfüzetek és a lapok sorrendjének jelölése

Eredetileg csupán az ívfüzetek sorrendjét jelölték. Mégpedig az utolsó oldal alján. E jelzés történhetett számmal vagy őrszóval (custos), melyhez gyakran odatették az ívfüzet terjedelmére utaló elnevezés rövidítését is. Például a kódex második ívfüzetét, mely quaternio, így jelölték: II.q. E jelzésekre gondolatjellel, jobbról és balról tett ponttal, bekeretezéssel, sőt színes díszítéssel igyekeztek felhívni a könyvkötő figyelmét. A XII. században terjedt el Itáliából kiindulóan az a szokás, hogy az ívfüzeteket őrszóval (reclamans) jelöljék. Ilyenkor a következő ívfüzet első szavát megismételték az előző ívfüzet szövegének befejezése után a lap tükre alatt. E szerény jelzések rendkívül fontosak a paleográfus számára. A kódexek újrakötése során ugyanis gyakran felbomlott az ívfüzetek eredeti sorrendje. Egyéb egykorú útmutatás hiányában a kutatónak sokszor ezeken kívül nincsen más támpontja a szöveg helyes rendjének helyreállításához. Az őrszavak fontosságát növeli az is, hogy a kódexeket, főként az egyetemi eredetűeket, gyakran több íródeák másolta, s ennek következtében az egybetartozást pusztán az írás alapján nehéz volna megállapítani. A kézirat későbbi megcsonkulásainak, utólagos kiegészítéseinek felismerését éppen úgy ezek a jelzések könnyítik meg, mint ahogyan sokszor ezekből deríthető fény a kódex eredeti terjedelmére is. A szövegrészek pontos sorrendjét rögzítő számozás csak a XII. század óta kezdett feltünedezni a latin kódexekben. Eleinte a leveleket számozták folyamatosan (foliatio). Ennek kiegészítéséül olykor a kinyitott könyv szemben lévő két lapjának négy hasábját is megszámozták. Sőt, az egészen pontos idézés érdekében Angliában, s különösen Oxfordban, már a XIII. század második felében bevezették a sorok megszámozását is. A foliatiótól a lapszámozás (paginatio) felé való átmenetnek tekinthető az a megoldás, amikor a számozás a kinyitott könyv szemben lévő két lapjára (tehát már nem levélre!) vonatkozik. Mai értelemben vett lapszámozás csak a XIV. századtól lesz gyakoribb, bár a későbbi időből is bőven maradtak ránk lapszámozás nélküli kódexek. Ezeket a paleográfusnak tanulmányozás előtt ceruzával foliálnia kell. A pontos kodikológiai idézésnél azt is tüntesse fel, hogy a folium első (recto) vagy hátsó oldalán (verso) található-e a hivatkozott szöveg. A hasábokra viszont betűkkel utaljon. Például így: 5^ra, 5^vb; vagyis az első esetben az idézett szöveg a kódex ötödik levelének első oldalán az első hasábban keresendő; a következő idézet viszont ugyanannak a levélnek hátsó oldalára, a második hasábra utal.

A szöveg elrendezése az íróanyagon

A kódex ún. tükrének, azaz a lap szöveg számára rendelt részének a kijelölése általában az ívfüzetek összeállításával egyidejűleg történt. Egy vagy két vonallal keretezték a lapot. Gondosabb kiállítású kéziratokban a sorokat is előre megvonalazták. A szöveget a lapon hagyományos előírások szerint rendezték el. Ezeket a nagy gyakorlatú scriptoriumok írásban is rögzítették. Az a szokás, hogy a szöveget több (általában két) hasábban írják, még a papirusztekercsekről örökítődött át a kódexekre. Egyébként olyan kéziratokban, amelyek a szövegekhez kommentárokat is adtak, a hasábos elrendezés elkerülhetetlen volt. A koraközépkorban az alapszöveget és a hozzá tartozó magyarázatokat két egymás melletti oszlopban írták, de különböző méretű betűkkel. A XII. századtól fogva igyekeztek a szemnek kellemesebb módon elrendezni a kétféle szöveget. A megoldást, görög példák nyomán, a római és kánonjogi kéziratok találták meg. Ezekben ugyanis a lap közepére került a nagyobb betűkkel írt, kisebb tükrű főszöveg; a magyarázatok pedig ezt övezték minden oldalról harmonikusan elrendezve (cum textu incluso). A szövegnek ezt a praktikus és szép elrendezését később az ősnyomtatványok is átvették.

A cím jelölése

A címet eleinte a kódexekben is a tekercseknél megszokott módon a könyv végére írták. A Karoling-korban alakult ki az a gyakorlat, hogy a tárgy megnevezését feltűnő helyen, azaz a könyv vagy fejezet élén is jelezzék, gyakran vörössel írt és az incipit szóval kezdődő szövegezésben. A könyv, illetve a fejezet végét általában explicit szóval bevezetett mondatban tüntették fel. A címen kívül más becses adatokat is tartalmazhatnak a kódexek végén olvasható subscriptiók vagy kolofonok. Például a Batthyaneum egyik 1461-ben másolt erdélyi provenienciájú breviáriumának kolofonja tájékoztat a bevégzett és a következő rész címe felől, megnevezi az íródeákot, származási helyét és a könyv másolásának idejét, végül tréfás versikével zárul.

A kódexek méretei és formátuma

A kódexek méreteit nem egyedül a szöveg hossza határozta meg. Függött ez a szöveg tartalmától, rendeltetésétől és a példány megrendelőjének személyétől is. Más méretekben kivitelezték ugyanis akár ugyanazt a kódexet aszerint, hogy mindennapi vagy luxuscélokra, helyben vagy úton való használatra szánták-e a példányt. A kora középkor a nagyobb méreteket, általában az ívrét (folio) formát kedvelte. Persze azért ebben az időben is készítettek kisméretű kódexeket. A kezelhetőség gyakorlati szempontja ugyanis a kis formátumot, a középkori embernek a könyvek monumentalitásáról, ünnepélyességéről vallott felfogása viszont a nagy méreteket kívánta meg. Ezért tapasztalható akkora változatosság a hártyakódexek méreteiben. Zsebben, övön hordható példányok mellett két kézzel is nehezen mozdítható kódexek szintén előfordulnak. Például az egyik csehországi kolostor számára a XIII. század elején készített ún. Gigas-kódex 894 x 496 mm méretű, a gyulafehérvári Batthyaneum Kolozsvárról származó egyik graduáléja pedig 570 x 412 mm méretű és 16 kg súlyú. Idők folyamán azonban a kódexek mérete is fokozatosan csökkent; mégpedig abban az ütemben, ahogyan a könyv kezdett kevesek által és ritkán használt liturgikus segédeszközből vagy dísztárgyból egyre szélesebb rétegek mindennapos társa lenni.

A kódex magassága és szélessége közötti arányt a hagyomány, a kor ízlése és a könyv rendeltetése szabta meg. A legkorábbi kódexek négyzet alakúak, illetve keskenyek és magasak voltak. A fejlődés ez utóbbi formátum vonalán haladt. Ebben szerepet játszhatott az is, hogy bizonyos liturgikus könyveket a korai századokban elefántcsont táblák közé volt szokás kötni, s ezért e szövegeket keskeny alakban kellett írni. Emellett esztétikai és gyakorlati szempontok is közrejátszhattak a keskeny forma elterjedésében. Költői alkotások vagy drámai szövegek írására ugyanis ez a formátum volt a legmegfelelőbb, mert a rövid sorok megkönnyítették a szöveg tagolását. Persze, amíg a könyv magasságának és szélességének máig szokásos 3:2 aránya véglegesen meg nem állapodott, a hosszúkás formátum területén is felbukkannak egészen szélsőséges megoldások. A szabványos formátumok kialakulását nagymértékben elősegítette a papiros elterjedése a könyvmásoló iparban. A merítőformák nagyjából azonos mérete ugyanis csak bizonyos formátumú papírívek készítését tette lehetővé.

A kódexek díszítése

Az egyszerűbb kéziratok másolását és díszítését ugyanaz a személy végezte. A díszítés legegyszerűbb módja ugyanis a fejezetcímek, számok vörössel való írása, illetve az ún. rubrikálás (rubricare) volt. A késő középkorban, amikor a könyvmásolás már tömeges jellegűvé vált, ez utóbbi díszítési mód lett általánossá. Annyiból állott, hogy a mondatkezdő és a kiemelendő szavak első betűjét vörös vonallal áthúzták. Ezek a vörös foltok kellemesen élénkítették a fekete betűtömeg egyhangúságát. Eredetileg a másolat helyességét ellenőrző deák így jelezte, hogy meddig jutott el munkájában. E munkát hivatásosan végző íródeák neve rubricator. A XV-XVI. század fordulóján ismert erdélyi rubricator volt Michael de Rupe ferences barát.

A középkori latin kódexek igazi díszei azonban nem ezek az élénkítő megoldások, hanem az iniciálék és miniatúrák. Előkelő és gazdag megrendelők esetében ezek az alkotások valóságos műremekek. Éppen ezért az egyéb festészeti emlékekben szegény kora középkorra vonatkozóan egyben a művészettörténetnek is fontos forrásai. Minthogy az iniciálék és miniatúrák díszítési modora koronként és írásterületenként eltéréseket mutat, ezek megfigyelése szintén támpontot szolgáltat a kódex keltezéséhez és lokalizálásához, valamint művelődési kapcsolatok feltárásához. A latin művelődési kör középkori könyvdíszítése három fő forrásból táplálkozott: a görög-római kéziratok formakészletéből, az ún. inzuláris, vagyis ír-angolszász és végül a bizánci művészetből.

Iniciálék és keretdíszek

A fejezetek kezdőbetűit már a rámai könyvmásolók is díszítették. Az ilyen betűknek rendkívüli, szokatlan formát adtak, testét színezték vagy mértani és növényi elemekkel díszítették. A Meroving-kori kéziratokban madár és hal alakú, vörösre, sárgára és zöldre színezett motívumokkal emelték ki a kezdőbetűket. Az ír és angolszász kódexek iniciáléiban viszont a betűt különböző szíjak és szalagok fonadékából alakították ki. E fonadék gyakran madár, kutya vagy más állat fejéből indult ki, és oda is tért vissza. Ugyanitt olykor vörös pettyekkel szórták tele díszítésül a betű testét. Az antik díszítőelemek új életre keltése mellett ennek az inzuláris gyakorlatnak jutott nagy szerep abban, hogy a Karoling-korban az európai szárazföldön megújult a könyvdíszítő művészet. A kontinens iniciáléfestésében az ír szalagdíszek előbb spirálokká, majd a XI-XII. században növényi indákká alakultak át, amelyeken már levelek és virágok is vannak. A román kori iniciálékra éppen ezek az indaszerű, buja díszek a jellemzőek.

A gótikus ízlés előretörésével a XII-XIII. század fordulójától kezdődően ezek az indadíszek egyre inkább természethűek lettek. Ettől fogva vadászó embereket, madarakat, sárkányokat is beleszőttek a növényi díszítésbe. Így ezek az iniciálék valóságos kis zsánerképpé alakultak át. A gótikus iniciálé ábrázolása olykor kapcsolatban állott az illető fejezet tartalmával is, jeléül annak, hogy az iniciálé kezd szövegillusztrációvá fejlődni. Például a Képes Krónika XIV. századi kéziratának művésze a posadai csatáról szóló fejezet iniciáléjában azt ábrázolta, hogy Basarab havasalföldi vajda katonái miként semmisítik meg Károly Róbert király tőrbe csalt seregét.

A reneszánsz kori iniciálék általában négyzetes keretben készültek, élénken ragyogó színekkel, illetve arannyal, ezüsttel. Ezek is gyakran zsánerképhez hasonlítanak. Ilyenekre bőven találhatók jellegzetes példák a Mátyás király, illetve Vitéz János váradi püspök számára készült olaszországi kódexekben.

Az iniciálék fejlődése a XV. század végére lényegében lezárult, annak ellenére, hogy e díszek előfordulnak még az ősnyomtatványokon és a XVI-XVII. századi gondosabb kivitelezésű latin kéziratokban is. Ez azonban már nem eleven díszítési gyakorlat, hanem halott formák lélektelen továbbvitele. Az erdélyi adatok azt mutatják, hogy az újkori iniciálék általában nyomtatott könyvek kezdőbetűinek, fametszeteinek utánzatai. Az ún. "erdélyi virágos reneszánsz" stílus népies ízlésű elemei a latin betűs könyvírás XVII-XVIII. századi termékeiben ugyan szintén kimutathatók, de csak az anyanyelvű (magyar, német) szövegeket tartalmazó kéziratokban. Úgy tartották, hogy e színes virágokkal díszített iniciálék latin nyelvű könyvek szövegeihez nem illenek.

Az iniciálékból fejlődtek ki a késő középkori díszkéziratokban gyakori keretdíszek. Az iniciálék ugyanis a gótikus korban olykor a lapszélre is átterjeszkedtek, majd fokozatosan valóságos keretté bővültek a szöveg körül. Az iniciálétól teljesen függetlenült keretdísz első példái a XIV-XV. században Franciaországban készült, kisméretű bibliákban találhatók. Ez a gyakorlat a Luxemburg-ház franciás tájékozódású művelődési politikája következtében korán meghonosodott Csehországban is. Itt a francia hatások olasz befolyásokkal vegyülve egészen különleges könyvdíszítő stílust hoztak létre. Ennek hatásával számolnunk kell a szomszédos országok kódexművészetében is. Ilyen keretdíszek a XV-VXI. század fordulójától fogva még az ősnyomtatványokon és a díszokleveleken is megtalálhatók.

A miniatúrák

Miniatúrákkal kezdetben csupán a bibliákat díszítették. A tekintélyesebb egyházi intézmények a XI. században kezdték el egyéb szertartáskönyveiket is így ékesíttetni. A XII-XIII. századtól fogva világi megrendelők, főként uralkodók számára készült egyházi tárgyú kódexekben honosodott meg a miniatúra. Végül a XIII-XIV. század fordulója óta krónikákat, daloskönyveket, verseket, tehát világi tárgyú kódexeket is díszítettek miniatúrákkal. A Képes Krónika 1358-ban készült kéziratának miniatúrái azt mutatják, hogy a XIV. század közepére Kelet-Közép-Európában is általánossá válhatott ez az igényes díszítési mód.

A kódex tartalma azonban nemcsak azt befolyásolta, hogy díszítésére használtak-e vagy sem miniatúrákat, hanem nagyjából megszabta azt is, hogy milyen miniatúrának kell szerepelnie a könyvben. E képek tehát a kódex műfajának meghatározásához szintén támpontot nyújthatnak. Például a négy evangélium szövegét tartalmazó evangeliariumok elején oszlopokkal négy mezőre tagolva, a négy evangélium ún. konkordanciáit (egyező helyeit) mutató kánonlapok helyezkednek el, gazdagon díszített keretben. A bibliai kéziratokat általában az ún. maiestas domini (Krisztust trónon ülve, dicsfényben, az evangélisták jelképeivel körülvéve ábrázoló) kép vezette be pontosan megszabott ábrázolásmóddal. Az evangeliariumokban vagy perikopás könyvekben (az egyházi év sorrendjében összeállított olvasmányok az evangéliumokból s a biblia egyéb könyveiből) az evangélistákat jelképeikkel együtt ábrázoló miniatúrák tagolták a szöveget. E jelképek közül az angyal Mátéra, az ökör Lukácsra, a sas Jánosra, az oroszlán pedig Márk evangélistára utal. Ha viszont egy kódex a keresztre feszítést ábrázoló miniatúrával kezdődik, tudhatjuk, hogy sacramentariummal (szertartási szövegek gyűjteményével) van dolgunk.

A középkori miniatúrafestészet fejlődését a tipikus és a természetes ábrázolási mód küzdelme jellemzi. A korai századok miniatúráiban a vonalakból kialakított síkszerű kép és a tipikus ábrázolási mód tekinthető általánosnak. Ennek ellenére az udvari iskolával (Schola palatina) kapcsolatba hozható Karoling-kori kódexekben már megfigyelhető a természet hűséges ábrázolására való, egyelőre erőtlen törekvés. Amíg a román kori miniaturisztika, melynek fénykora a XII-XIII. század elsősorban monumentalitásra törekedett, a gótikus könyvfestészet már a valóság minél hívebb visszaadását tekintette feladatának. A XIV. századi kódexekben olykor egészen realisztikus tájképek, jeleneteket ábrázoló miniatúrák találhatók. Ez a realizmus az emberi test ábrázolása mellett pl. a viseletek hűséges visszaadásában is megmutatkozik. A reneszánsz miniatúrák már a korabeli festészet összes mesterségbeli vívmányának felhasználásával készültek. Általában rendkívüli gonddal kivitelezett kisméretű festmények ezek, amelyeket oszlopok, antik vázák, amorettek foglalnak jellegzetes keretbe. Ilyen miniatúrákból elsőrangú példányok találhatók a XV-XVI. századforduló humanista főpapjainak vagy Mátyás királynak a kódexeiben. A szöveg illuminálása az ősnyomtatványokban is szokásos maradt. A könyvnyomtatás általánossá válása után azonban a fametszet végleg kiszorította a miniatúrát a könyvdíszítés megoldásai közül. Az újkori kéziratokban olykor-olykor előforduló festett képek ugyanis már nem miniatúrák, hanem kézi kivitelezésű könyvillusztrációk. A középkori miniaturisztikai hagyományok csupán a nemeslevelek címerképeiben éltek tovább egészen a XVII. század végéig.

A könyvkötések díszítése

A könyv alakú írásemlékek fontos külső ismertetőjegye a kötés, amennyiben egykorú a szöveggel. A kötés szerepe kezdettől fogva kettős volt. Egyrészt a kézirat épségének védelmét, másrészt viszont a könyv ünnepélyességének, szépségének és fényének fokozását célozta. A középkori kötésnek három fő típusa különböztethető meg: 1/ díszkötések; 2/ bőrrel bevont fatáblás kötések; 3/ egyszerű bőr- vagy pergamenkötések.

A kora középkori díszkötések vagyont érő, pompás műremekek voltak. Az ilyen kötéseken római kori diptychonok elefántcsont domborművei, arany- és ezüstlemezek, zománcberakások, drágakövek találhatók pazarló bőségben. A díszkötések tehát elsősorban ötvösmunkának számítanak. Eredetileg csak a bibliához és a templomi szertartáskönyvekhez készíttettek ilyen remekbe szabott kötéseket. Már egyszerűsödésnek számított, amikor a XIV. századtól fogva domborművekkel ékesített ezüst- és aranyozott ezüst- (vagy más fém-) lemezekkel borították be a különösen megbecsült kódexek tábláját. E kötéstípusnak Heiligenkreuzból származó szép példányát őrzi a Román Akadémia bukaresti könyvtárának kézirattára. Az ötvösművű kötés a XV. században is szokásban maradt, de kivitelezése egyre szerényebb lett. Az ötvös munkája hovatovább a táblát a kopástól védő sarokveretek és a kapcsok díszítésére szorult vissza. Ekkor már a díszkötések is a bőr újszerű megmunkálásával készültek. Jóllehet éppen a felhasznált nemes anyagok csábították a későbbi korok emberét e könyvtáblák eltulajdonítására, a Batthyaneum és a Brukenthal-könyvtár nem egy szép példányt őriz belőlük.

Jóval gyakoribbak voltak a (marha-, borjú-, juh-) bőrrel bevont fatáblákba kötött könyvek. A táblákhoz fa helyett papirost a XVI. század közepe előtt csupán spanyol és olasz földön használtak az arab gyakorlatnak megfelelően. A táblákat aszerint, hogy a bőrt milyen eljárással kívánták díszíteni, vastagabb vagy vékonyabb bőrrel vonták be. Aranyozás esetén barnára vagy vörösre festett borjúbőr, préselés és metszés esetéhen pedig vastag marha- vagy disznóbőr volt a borítóanyag. A bőrmetszés a XIV-XV. század óta jött szokásba, de elterjedése korlátozott maradt. Ezzel a technikával domborműszerű képet alakítottak ki a bőr felületén. Sokkal kedveltebb volt a bőr vaknyomással való díszítése. Ez a díszítési mód Angliából indult ki a XII. században, a XIII-XIV. században honosodott meg Francia- és Németországban, majd a következő században egész Európában általánossá vált. A díszeket bélyegzővasakkal préselték a bőrbe. Ezek mintái tájékoztathatnak a kötés készítési helye, tehát bizonyos mértékben a kézirat provenienciája felől is. E fatáblás kódexek között gyakoriak voltak az ún. láncos könyvek (libri catenati), amelyeket az olvasóállványokhoz rögzítettek, hogy az eltulajdonítástól védjék őket. A Batthyaneum őriz sok ilyen könyvet, főként Henckel János váradi kanonok XVI. század elején keletkezett könyvtárából.

A reneszánsz kor újítása a bőrnek aranynyomással való díszítése. Ez a technika, annak ellenére, hogy olcsóbb volt, egyszerre nyújtotta a fémveretek csillogását és a vaknyomásos díszek esztétikai hatását. Bár e kötéseknél már csak a csatokhoz használtak fémet, az aranynyomás bőkezű használata éppen olyan ünnepélyes hatásúakká tette e táblákat, mint amilyenek a régi díszkötések voltak. Az aranynyomás széles körű és rendszeres alkalmazását Mátyás király budai könyvkötő műhelyében kezdték el. Az itt kialakított új díszkötéstípust azonban a könyvbarát uralkodóval kapcsolatban álló itáliai scriptoriumok terjesztették el német és olasz földön. Ugyancsak ebben a korban kezdték használni a fatáblák bevonására a bársonyt és a selymet. Az ilyen kötéseket, miként a Corvina könyvtár darabjai is mutatják, ismét ötvösművű fémveretekkel és csatokkal díszítették.

A XVI. században az antik irodalom vagy az egyház nagyjainak vaknyomásos arcképeivel díszített, németes reneszánsz kötések terjedtek el az erdélyi latin könyvkultúrában. Ezek formakészlete azonban néhány évtized alatt hozzáidomult a helyi ízléshez. Az erdélyi latin írásossággal kapcsolatos könyvkötő művészet legismertebb termékének az ún. legyeződíszes kötések tekinthetők. Ez a rendkívül ünnepélyes kötési mód - holland, német és francia hatás alatt -1670 táján honosodott meg Erdélyben, és a XVIII. század harmadik évtizedéig maradt divatban. Használata ekkor azért szűnt meg, mert a bécsi ízlés térhódítása véget vetett az egész helyi gyakorlatnak. A XVIII. század közepétől fogva az erdélyi latin betűs könyvek kötései általánosságban már az osztrák-német gyakorlat provinciális termékeinek tekinthetők. Ha azonban a könyvkötők valami igazán rendkívülit kívántak nyújtani, akkor továbbra is visszanyúltak az előző századok helyi megoldásaihoz. Ezért találni - igaz, nagyon ritkán - még a XVIII. század végén is ezüstből készített ötvöskötéseket vagy veretekkel, csatokkal ékesített archaizáló díszkötéseket.

Az eddig megtárgyalt ünnepélyes kötések mellett természetesen a középkor szintén ismerte az egészen szerény megoldásokat. Bizonyos kódexeket egyszerűen bőrrel vagy pergamenlappal borítottak be, mindenféle kemény tábla hozzáadása nélkül. Az ilyen célra használt bőr általában vörösesbarna, a pergamen viszont festetlen, illetve halványvörösre vagy -zöldre színezett. Ez az olcsó megoldás különösen kedvelt lehetett az egyetemi életben és általában az oktatásügyben. Ezért hívták az ilyeneket "diákkötések"-nek (ligaturae more studentium). A borítólapra bőrszalagokat erősítettek csat helyett, és ezekkel zárták le a kódexet. Volt olyan változata is ennek a kötésnek, amelynek borítólapjáról bőrszalag lógott le, hogy tulajdonosa a könyvet övére felfüggesztve magával hordhassa.

A könyvek körülvágása a XIV. század előtt teljességgel ismeretlen volt. Bizonyára azért, mert addig a kódexeket kizárólag pergamenre írták, és ebből a drága anyagból előre nagyon gondosan kiszabták az ívfüzeteket. A papír elterjedése és a könyvmásolás üzletszerűvé válása tette szükségessé, hogy a sokszor rendetlenül összeállított ívfüzetek szélét a fűzés után és a táblák felrakása előtt egyenlőre vágják le. Ez a szokás viszont a simára körülvágott könyvélek díszítésének ötletéhez vezetett el. Jóllehet a középkorban többnyire fehéren hagyták a metszést, nem ritka az sem, hogy sárgára vagy sötétzöldre festették. A metszési felület mintákkal való díszítése és aranyozása ismét a reneszánsz könyvművészet újítása. Az aranyozott metszés elterjesztésében szintén fontos szerepet játszott a Corvina könyvtár mellett működő scriptorium. Az ezüstözött metszés meghonosodására Erdélyben a XVII. századtól fogva ismeretesek adatok.

A cím és a tulajdonos jelölése a kötésen

A kódex címét magán a kötésen inkább már csak a tulajdonos tüntette fel, ha ezt könyveinek nagyobb száma megkívánta. A több könyvvel rendelkező gyűjtő általában téglalap alakú hártyadarabkát ragasztott a kódex első táblájára, és arra írta fel a rövidített címet. Olykor e címkéket kicsi rézkeretben a könyv táblájához fogott üvegszerűen áttetsző anyaggal is védték a lekopástól. Ezek a címkék szolgáltatták az ötletet a XVI. század elején ahhoz, hogy a címet aranybetűkkel nyomják bele a kötéstáblát borító bőrbe. A kódex gerincén (néha a metszésén) csak azóta tüntették fel a címet, amióta a könyveket nem lapjára fektetve, hanem felállítva tárolták. A XVI. század második felében jött szokásba, hogy a címet vagy közvetlenül a bőrre, vagy pedig a gerincre felragasztott papírcédulára írják.

A kötés díszeihez számíthatók a supralibrosok és monogramok, melyek a reneszánsz könyvművészettel és a humanista bibliofiliával kapcsolatosan a XVI. században jöttek szokásba. Erdélyben inkább a tulajdonos nevének és származási helyének kezdőbetűit, valamint a beköttetés évét nyomtatták rá az első könyvtáblára. Ennek ellenére már a XVI. század közepétől fogva címeres supralibrosok is előfordulnak. A jelenleg ismeretes legkorábbi ilyen erdélyi tulajdonosjelzés Brassó város vagy Johannes Honterus brassói iskolája könyvtárának a város címerével díszített supralibrosa 1549-ből. Ezt követi János Zsigmond fejedelem 1553-ból való címeres supralibrosa, majd Albert Huet, a bibliofiliájáról ismeretes szász comes supralibrosa, mely könyvtárának egy 1564-ben kötött darabján látható.

A kutató szempontjából azonban nemcsak a könyv első tulajdonosának és beköttetőjének a megállapítása fontos. Azt is tisztáznia kell, hogy a vizsgált kötet sokszázados életútján merre és kiknek a kezén fordult meg. Ezt a tulajdonosok és az olvasók névbejegyzései teszik a paleográfus számára lehetővé. Ilyenfajta adatok a két kötéstábla belső oldalán, a könyv első és utolsó lapján, illetve esetleges címlapján találhatók. A legbiztosabb támpontokat természetesen a névbejegyzések nyújtják. Ezek lehetnek teljesek vagy csak monogramok. Az egykori tulajdonosokra azonban a könyvben található rajzolt vagy festett címerekből, rézmetszetű exlibrisekből, jelmondatokból, régi könyvtári jelzetekből szintén következtetni lehet. Segítségükkel ugyanis megállapítható, hogy a vizsgált darab milyen egyéb kötetekkel alkotott valaha egységet. Azok között pedig akadhatnak olyan biztos provenienciájú könyvek, amelyek a vizsgált darab sorsára szintén fényt derítenek. Románia területéről ismeretes legrégibb exlibris az 1550 körüli évekből való, és Peter Haller szebeni királybíró könyveit díszíti. A színezett fametszet a tulajdonos családi címerét ábrázolja.

Az oklevelek, levelek és ügyiratok külalakja

Az oklevelek, levelek (missilisek), ügyiratok (akták) és általában a gyakorlati írásosság egyéb emlékeinek külalakját régi időkben egyrészről a hagyományos megoldásokhoz való merev ragaszkodás, másrészről viszont a formák rendkívüli változatossága jellemezte. A gyakorlati jogi írásosság ugyanis a mindennapi élet növekvő igényeinek kielégítésére egyre több, formai szempontból is különböző iratféleséget termelt ki. Ennek következtében az újkor elejére a latin írásbeliségnek ezen a mezején már a formák szinte áttekinthetetlen változatossága uralkodott. A köztük való eligazodást mégis megkönnyíti az, hogy az alapformák a középkor folyamán azonosak voltak a latin oklevelezés egész területén. Tehát csupán a helyi változatok nagy száma kelti a szemlélőben az áttekinthetetlenség képzetét. Ezek aprólékos vizsgálata azonban nem is a paleográfia, hanem az aktatan feladata, minthogy elsősorban újkori változatokról van szó. A paleográfia beérheti a három legfontosabb iratfajta (oklevél, missilis, ügyirat) külalakjának helyi példák alapján történő bemutatásával. A főbb típusok bemutatása ugyanis egyben elvezet az általános alapformák megismeréséhez is.

Határozott külső formákról az okleveles írásosság területén bárhol is csak a kancelláriák kialakulása és gyakorlatuk megszilárdulása után lehet beszélni. A külalak megállapodása ugyanis addig el sem kezdődhetett, amíg az oklevelet - a középkori általános gyakorlat szerint - maga az érdekelt fél állíttatta ki az éppen elérhető alkalmi írástudóval, és az oklevéladónak csak pecsételés végett mutatta be a döntését tartalmazó kész iratot. Az erdélyi latin oklevelezésben a XIII. század óta kell számolni kialakult kancelláriákkal és kristályosodó oklevélformákkal. Ekkor vált általánossá az a szabály, hogy az oklevelet téglalap alakú íróanyagra kell írni úgy, hogy a sorok a hosszanti oldallal párhuzamosan fussanak. Egészen az újkorig ez maradt a latin oklevelek megszokott formája. Szórványosan azonban már a XIV-XV. században, a XVI. század elejétől fogva pedig a hiteleshelyeknél meglehetősen gyakran felbukkantak az ún. fordított alakú levelek (litterae transversae) is. Ezek olyan oklevelek, amelyeken a sorokat éppen a rövidebb oldallal párhuzamosan írták. Amíg a privilegiális okleveleknél végig a téglalap forma az általános, a közjegyzői iratokat kezdettől fogva rendszerint fordított alakban szerkesztették meg.

Moldva és Havasalfölde területén a XVI. század második felében kezdődött a latin oklevelezés. A XVI. század előtt kiadott kisszámú oklevél elsősorban nemzetközi megállapodás és erdélyi kereskedőknek adott kiváltságokat tartalmaz; tehát ünnepélyes formában kiállítottak és írásuk a hosszanti oldallal párhuzamosan fut.

Az oklevelek méreteit a korai időben a szöveg terjedelménél és a gyakorlati szempontoknál is inkább az íróanyag drágasága határozta meg. Ezért a hártyában szűkölködő korok oklevelei kisméretűek, túlzsúfoltak. Erdélyi viszonylatban a legapróbb és legrendetlenebb kiállítású latin hártyaoklevelek a XIII-XIV. század fordulójának zűrzavaros évtizedeiből valók. Ebből az időből nem ritkák a két centiméteres, szabálytalan alakú szeletkékre írt oklevelek sem. A méretek azonban rövidesen újra növekedni kezdtek. A XIV. század harmincas éveitől fogva - Erdélyben - már kivételesnek mondható a mai ív negyedénél kisebb hártyadarabra, illetve a nyolcadánál kisebb papirosra írt oklevél. E század végén pedig már egészen nagy méretű darabok is kikerültek elsősorban a nádor és az országbíró kancelláriájából. Az ő ítéletleveleik között nem ritkák az egy négyzetmétert is megközelítő nagyságú hártyára vagy papírra írt oklevelek. Ekkora méretű hártyadarab azonban drága volt, több kisebb lap összevarrásától pedig idegenkedtek, bár nagyon ritkán ezt is megtették. A XV-XVI. századi moldvai és havasalföldi latin oklevelekhez közepes és nagyméretű hártyát használtak, ünnepélyes tárgyuknak megfelelően.

A rendkívül hosszú szövegek számára a hártyából inkább füzetet formáltak. Ebbe könyvszerűen (in forma libri seu quaterni), azaz a lap mindkét oldalára vezették be az oklevél szövegét. A lapokat a függőpecsét középen áthúzott zsinórjával fogták össze. A legkorábbi könyv alakban kiállított erdélyi oklevél - ha ugyan hinni lehet a XIV. századi tartalmi említésnek - III. Béla királynak az aradi káptalan javára tett birtokadománya volt 1177-ből. Ez az oklevélforma azonban csak a XV. század második felétől hódított tért magának. A könyvformát különösképpen az erdélyi fejedelmek kancelláriája kedvelte a XVI. század végén.

Előkelő személyek, városok, testületek legfontosabb okleveleinek transsumptumát, megerősítését, céhek szabályzatait stb. állították így ki. E forma használata a jó minőségű pergamenben szegény XVII. század folyamán fokozatosan háttérbe szorult, de a Habsburg-kormányzat idején újból elterjedt. A bécsi kancellária ugyanis könyv formájú hártyaokleveleket állított ki a cím- és rangadományozásokról, hivatali kinevezésekről, sőt birtokadományokról és egyéb fontosabb uralkodói kegynyilvánításokról.

A pergamennel ellentétben a papírívek összeragasztásától nem idegenkedtek. Így jöttek létre a XVI. század végén a már említett tekercs alakú oklevelek. Ilyeneket azonban Erdélyben, úgy látszik, csak a fejedelmi kancelláriák és a hiteleshelyek állítottak ki. Hosszabb szövegek feljegyzésére ugyanis a papír esetében is a füzet alakú megoldás bizonyult praktikusabbnak és tartósabbnak. Az erdélyi hatóságok jó része így is állította ki már a XVI. század második felétől kezdve az olyan terjedelmesebb iratokat, amilyenek a hatósági eljárásokról szóló jelentések (relatoriák) és a vallatólevelek. Későbben aztán ez a forma lett általánossá a hivatali írásosságban a terjedelmes szövegek számára. A XVIII. század második felében e füzetek a bírósági gyakorlatban akkora hatalmas kötetekké duzzadtak, hogy terjedelmük már a kezelés rovására ment. Ebben az időben a több száz oldalas, könyv alakú pertestek általánosaknak mondhatók, de nem ritkák az 1000-1500 oldalas, szabályszerűen bekötött ún. trans-missionalis iratok sem, amelyekben egy-egy per anyagát terjesztették fel a felettes hatósághoz. Természetesen a papírfüzetek lapjainak is mindkét oldalára írtak.

Az oklevelek szövegének elrendezése

Az oklevélszövegek külső elrendezése az íróanyagon szigorúnak mondható szabályok szerint történt. Minthogy az oklevelet zárt egységnek tekintették, az íróanyagnak ugyanarra a darabjára csupán egyetlen oklevélszöveg kerülhetett. E szabálynak csak látszólag mond ellent az, hogy a könyv formájú transsumptumok vagy pertestek olykor több oklevélszöveget is tartalmaztak. Ezeket ugyanis a keretszöveg egyetlen oklevéllé fogta össze. Nem tekinthetők külön okleveleknek azok a megerősítések sem, amelyeket utólag vezettek rá - önálló okleveles formák között - egy korábbi oklevél íróanyagára. Így minősítendők tehát pl. azok az oklevelek is, amelyekre 1364-1370 között ugyanazt a sablonos szövegezésű megerősítést vezették rá abból az alkalomból, hogy a Károly Róbert és I. Lajos király elveszett pecsétje alatt kelt okleveleket a kancellária ellenőrizte. Egészen kivételesnek számít az olyan oklevél, amelynek íróanyagán azonos tartalmú, de különböző nyelvű és írású két külön szöveg olvasható. Ilyen különlegesség II. Dan havasalföldi fejedelem 1431. évi átíró oklevele, mely a Mircea cel Bătrîn fejedelem által 1413-ban a brassóiaknak adott kereskedelmi kiváltságok latin és ószláv nyelvű szövegét tartalmazza latin és cirill írással.

Általános szabály volt az is, hogy az oklevél szövege - eltekintve a könyv formájú daraboktól - nem terjedhetett át az íróanyag hátlapjára. Oda ugyanis csupán a zárt okleveleknél nélkülözhetetlen címzés és a tartalom rövid megnevezése, illetve az irat kancelláriai kezelésére (pecsételés, regestratio) vagy az ügy további menetére vonatkozó utólagos feljegyzések (halasztás, a relatio megfogalmazásához szükséges adatok stb.) kerülhettek. Egészen kivételesnek számít az ettől való eltérés. Éppen ezért a nótáriusnak előre ki kellett számítania, hogy szövege, egyenlő sorközökkel, mekkora darab íróanyagra fér el. Ha az oklevél utolsó sorai zsúfoltabbak a többinél, arra következtethetünk, hogy írójának még nem volt kellő jártassága a kancelláriai munkában, és hibásan becsülte fel szövege terjedelmét.

Az oklevél grafikai összhatása szempontjából nagy jelentősége volt a vonalazásnak és a margónak. Ezek biztosították a külalak ünnepélyességét, megszüntették a sorok kusza zsúfoltságát és a betűk rendetlen dülöngőzését. Használatukból éppen ezért a kiállító kancellária szervezettségi fokára lehet következtetni. A nagyobb kancelláriák valósággal előre megtervezték okleveleiket. Ha pergamenre írták, nemcsak egyes sorok helyét jelölték ki vonalazással, hanem a beírandó rész keretét is körös-körül meghúzták. A sorok tehát mind kezdetüknél, mind pedig bevégződésüknél a szemnek kellemes, egyenes vonalat adtak ki. A szöveget minél szélesebb margóval igyekeztek övezni, szintén az ünnepélyesség fokozása céljából. A vonalazást leggyakrabban hegyes és éles fémdarabbal karcolták bele a hártyába. E vonalak néha még ma is kitapinthatók. A papirost a középkorban általában nem vonalazták meg. Ezért is rendetlenebb, zsúfoltabb a nagyobb méretű papíroklevelek külalakja. Ezeknél kezdetben keskenyebb margót hagytak, mint a hártyaokleveleknél. A kiállítás különbözősége később annak megfelelően fokozatosan csökkent, majd el is tűnt, ahogyan a papír teljes jogú íróanyaggá vált az oklevelezésben.

Az előkészített lapra egyvégtében, megszakítás nélkül írták le az oklevelet. Szövegét tehát nem bontották bekezdésekre. A XIII századra - amikor a latin oklevelezés Erdélyben teljesen kibontakozott - már megszűnt az a szokás, hogy a keltezést külön sorba írják, vagy a tanúk neveit oszlopokban sorakoztassák egymás alá. Még átíráskor sem választották el egymástól a keretoklevelet és magát a transsumptumot. Legfeljebb utaltak a transsumptum kezdetére azzal, hogy legelső betűjét megvastagítva írták. A szöveget csupán a zárt alakú mandatumokban tagolták néha. Ez a szokás hihetőleg a német császári gyakorlatból került át Erdélybe. E tagolás is csak annyiból állott, hogy az oklevéladó nevét, címét a szöveg élére, közepére írták két rövidebb sorba. Ilyen okleveleket ismerünk az erdélyi katolikus püspököktől és vikáriusaiktól a XIV. század végéről és a következő elejéről. Ez a gyakorlat megfigyelhető a missilis alakú vajdai mandatumokban is.

Az oklevelek díszítése

Az íráskép. ünnepélyes hatását, zárt egységét sem a szöveg tömbje feletti vagy alatti kancelláriai jegyzet, sem az első sor vagy a kezdőbetű díszítése nem bontotta meg, hanem még jobban hangsúlyozta. Díszesebb oklevelekben az egész első sort vagy annak egy részét a szöveg írásától eltérő jellegű, illetve annak jóval nagyobb betűméretű, meghosszabbított és kicifrázott betűkkel írták. Ez a hosszabbított vagy nagyobbított írás (scriptura longior) a német császári és a pápai kancellária gyakorlatának hatása alatt a királyi udvari hivatalok közvetítésével honosodott meg az erdélyi latin oklevelezésben. Később az egész első sor írásának megnyújtása helyett beérték a szókezdő betűk kiemelésével. Megnövelték a kezdőbetűk méreteit, hogy a megnyújtott szárakon minél több teret nyerjenek a díszítésre.

Az első sor díszítésének legünnepélyesebb módja a XIII században különösen kedvelt columnatio, azaz a betűk egymás fölé írása és díszes egybefonása volt. Ennek egyszerűbb változatát újították fel a XVI század végén az erdélyi hiteleshelyek. A korai időkben olykor nemcsak az első, hanem az utolsó sort is díszítették. Ezáltal valóságos keretet adtak az oklevélnek. Ha az utolsó sorban a szöveg nem futott végig, valami egyszerű díszítéssel töltötték ki a be nem írt részt. Az első sor kiemelése a XIV. században már kevésbé volt szokásos, a következőben azonban a díszítés újból divatba jött. Ekkor azonban már szinte kizárólag csak az oklevéladó nevére korlátozódott. Erre a díszítési módra szép példák találhatók Zápolya János erdélyi vajda (1510-1526) oklevelein. A XIV. század az oklevelekben is inkább az iniciálékat kedvelte díszként. Eredetit azonban ezen a területen nem alkotott, hanem főként a XIII. században kialakult megoldásokat alkalmazta. Ekkor legsikerültebb ilyen alkotásai közé tartoznak az I. Lajos király 1360-1380 közötti ünnepélyes okleveleiben olykor felbukkanó iniciálék, melyek az uralkodó nevének koronával és marginális tollrajzzal ékesített kezdőbetűjét ábrázolják. Nem ritka azonban az olyan oklevél sem ebből az időből, amelybe az iniciálét be sem rajzolták, hanem egyszerűen üresen hagyták az arra szánt helyet.

A XIII század második felében már egész sor díszítési típus élt Erdély latin okleveles gyakorlatában. Ezek - Hajnal István megállapítása szerint - feltűnő egyezéseket mutatnak az egykori franciaországi díszítési eljárásokkal. A megvastagított és határozott metszésű betűtestek tömött, sötét foltjait könnyed csipkék és kanyargó vonalacskák kísérik. Máskor finom levélidomok, legyezőcskék, kalászok stb. övezik. Olykor a kezdősorban egész szavakat is elárasztottak ezekkel a finom vonalkákkal. A XIII. század vége felé már emberi és állati alakok is keverednek a díszítések közé.

A szöveg végén alul elhelyezkedő monogram, aláírás, illetve a közjegyzői okleveleken található signum notariale egyidejűleg volt a hitelesítés és a díszítés eszköze. Az erdélyi latin oklevelekben a tulajdonképpeni aláírás a XV. század második felében kezdett lassan terjedni az írástudás térhódításának következményeként. A közjegyző aláírás és pecsét helyett külön, egyéni jelvényével (signum) erősítette meg az általa kiállított oklevelet. Ezt tollal rajzolta rá az irat aljára, mindig a hártyának a hitelesítési záradékkal szembeni felére. Az erdélyi signumok rajza általában egyszerű, de így is díszére voltak az okleveleknek.

A díszoklevelek

A XV. század első felében alakult ki az erdélyi latin oklevelezés legdíszesebb terméke, a címeres nemeslevél (armalis). Ezekben olykor az egész első sort arany-, vagy legalábbis színezett, illetve díszített betűkkel írták, és néha a margót is tollrajzokkal, színes miniatúrákkal ékesítették. Az armálisok legfőbb dísze azonban a szöveg élére festett színes címerkép volt. Ezek kivitelezési módja világosan tanúskodik a könyvfestészet és az armálisok díszítéseinek szoros rokonságáról. A címeres levelek díszítéseit ugyanis kezdettől fogva a miniatúraművészet alakította. Mégpedig a kódexek korában Mátyás király budai műhelyének olaszos könyvfestészete, későbben pedig a nyomtatott könyvek fametszetű díszei.

Az olaszos reneszánsz motívumok a XVI. században is jellemzőek maradtak az erdélyi fejedelmek által kiadott armálisokra, de fokozatosan helyi színezetet nyertek. A Báthoryak udvarának olasz mesterei között akadt festő is, a XVII. század elejétől fogva azonban a címerek megfestése már helyi mesterek feladata lett. Ezeknek a kezén aztán a késő reneszánsz és a népi ízlés ornamentikájának szerencsés egyesítésével új, sajátos díszítőművészet alakult ki. A XVII. században ugyanis az armálisok díszítésén is eluralkodott az "erdélyi virágos reneszánsz" néven ismert stílus, melyet a virágornamentika jellemez. Ettől fogva az oklevél első sorában a szókezdő betűket virágfüzérekből alakították ki, a margót növényi elemekkel és stilizálatlan virágokkal szórták tele, a keretbe foglalt címerképben pedig általában az életből ellesett jeleneteket ábrázoltak. A harc és a munka a fő tárgya ezeknek a kis képeknek, amelyek az erdélyi latin miniaturisztika utolsó és ebben az időben már egyedüli emlékeinek tekinthetők. E címerképeket a természetes ábrázolási mód, a heraldikai stilizálás hiánya jellemzi. Éppen ezért fontos ikonográfiai forrásai ezek a történelemnek, és egyben jellemző emlékei az erdélyi festészetnek.

A fejedelmi kancellária díszokleveleinek leghíresebb mesterei közül a XVII. század első feléből Gyulafehérvári Pál deákot, Nagybányai Csengeri Képíró Istvánt és Enyedi Pálfi Istvánt említhetjük.

E század második felében azonban hirtelen lehanyatlott az erdélyi címeres levelek művészi díszítése. Gyakran már meg sem festették az oklevélre a címert, hanem üresen hagyták a helyét. Az általános hanyatlás mértéke jól megfigyelhető az Apafi fejedelem és felesége részéről gyakran foglalkoztatott Óvári Keszei János deák által kiállított díszokleveleken. A XVII. század utolsó két évtizedének legfelkapottabb erdélyi mestere többnyire könyvillusztrációk után készített aprólékos tollrajzokkal ékesítette az általa kiállított díszokleveleket és kéziratokat. A díszítés túlhalmozása, a fantasztikus állatalakok és figurák kedvelése a mesterkélt német barokk ízlés térhódítását jelzi Keszei és az őt utánzó erdélyi íródeákok díszítőgyakorlatában. Amikor aztán Erdély a Habsburgok uralma alá került, az erdélyi írásművészetben végleg diadalmaskodott a németes barokk ízlés. A XVIII. század elejétől kezdve az erdélyi armálisok és díszoklevelek művészete már kizárólagosan Bécs után igazodott.

A missilisek

A gyakorlati jogi írásosságnak az oklevelekkel sok tekintetben rokon terméke a levél (epistola, missilis). Levélen olyan iratot értünk, amelyik nem jogbizonyítás szándékával, hanem aktuális tények, események, vélemények, kívánságok közlése végett íródott. A levél tehát az emberek közötti érintkezésnek egyik eszköze. A szóbeliség állapotában élő feudalizmus kori ember azonban általában élőszóval, üzenettel tartotta fenn egyébként is szűk körű kapcsolatait. A missilis levelek számának szaporodása tehát a paleográfus előtt egyben az íráshasználat elmélyülésének ütemét is jelzi.

Az erdélyi latin írásbeliségben a XIV. század óta beszélhetünk ennek az iratfajtának a végleges meghonosodásáról. Míg korábban inkább csak diplomáciai érintkezésben használták a missilist, ettől fogva már a városok, előkelő világiak szintén éltek az általa kínált lehetőségekkel. Levelezés útján fenntartott eleven kapcsolatok kialakulásához azonban nélkülözhetetlen volt - az írástudás kiszélesedésén és az olcsó íróanyagon kívül - az anyanyelv írásos használata is. E feltételek hiánya magyarázza, hogy a XVI. század közepe előtt miért nem tömeges jellegű a levelezés.

Moldvában és Havasalföldén a XV. század második felében honosodott meg a latin nyelvű missilis levél, és nagyobb számban a XVI. századtól maradt fenn. Ezeket a fejedelmek, tisztségviselők, városok intézték különböző ügyekben leginkább Brassó, Szeben és Beszterce tanácsához vagy más külföldi címzetthez.

A feudalizmus idején a leveleket az oklevelekéhez hasonlóan szabályos módón szerkesztették meg és írták. Legkorábbi változataiban a missilis szerkesztési tekintetben a parancslevelekkel (mandatumokkal), formai tekintetben pedig a zárt oklevelekkel (letterae clausae) állott szoros kapcsolatban. A mandatumoktól - bizonyos esetekben - még a XVII. század végén sem lehetett a missilist világosan elhatárolni. Pl. az erdélyi fejedelmek és tisztségviselőik gyakran missilis formákban adták ki parancsaikat. Ilyen esetekben inkább csak a tartalom meg esetleg a pecsét alapján dönthető el, hogy valódi missilissel, vagy inkább mandatummal van-e dolgunk.

A missilisek külalakja

A missilisekhez egészen a XVI. század közepéig feltűnően kis méretű íróanyagot használtak. A mai ív nyolcadának, esetleg negyedének megfelelő méretű papírnál nagyobb missilis a mondott időpont előtti korból a legnagyobb ritkaságnak számít. 1550 után viszont rövid időn belül az ívnagyság lett általános. Ez is maradt az általános méret egészen a XVIII. század elejéig. Minthogy missilis esetében semmiféle szabály sem tilalmazta a szöveg átvitelét a hátlapra, egy levélhez többnyire csak fél ív papírost használtak fel. Teljes ívet a XVII. század közepe előtt inkább csak előkelő levélírók, és ők is többnyire csupán akkor áldoztak fel, ha ezt a szöveg terjedelme feltétlenül megkívánta. Ettől fogva azonban - a barokk írásdivat hatása alatt - szokásba jött, hogy a tisztelet kifejezéseként még a rövid levelekhez is egész ívet használjanak fel. A XVII-XVIII. század fordulóján kezdett elterjedni - talán éppen a külön boríték divatjával összefüggésben - a kettőbe hajtott fél ív négy oldalára írt missilis. Ettől fogva a hosszabb szövegeket sem egész ívre, hanem inkább kettőbe hajtott több fél ívre írták. A XVIII. századi missilisanyagban már ez a forma az általánosabb, bár az ív alak is megmaradt az ünnepélyesebb alkalmakra.

A moldvai és havasalföldi missiliseket közepes és kisméretű papírra írták, és a szöveget úgy rendezték el, hogy a sorok az íróanyag hosszabbik oldalával párhuzamosan fussanak. A XV. század utolsó negyedétől fogva feltünedeznek a fordított alakban írt levelek (litterae transvesae), és egy évszázad vége alatt fokozatosan ez válik uralkodó formává. A XVI. század közepén itt is a mai ívnagyság lett a levelek általános mérete.

A levél szövegét az íróanyagon a XVI. század harmincas-negyvenes évei előtt az oklevélnél szokásos módon rendezték el. Tehát az egész levél a megszólítással és üdvözlő formával együtt, egyetlen, bekezdések nélküli írástömböt alkotott. Csupán az aláírás volt kivétel e szabály alól. A XV. század közepétől fogva jött divatba a missilisek aláírása. Az aláírás helye előbb a szöveg alatt bal oldalt volt. Később középre került át, s végül is a jobb oldalon állapodott meg. Az aláírás jó ideig többnyire nem saját kezű volt, hanem a levelet megíró deáktól származik. A moldvai és havasalföldi latin írásosságban a saját kezű aláírás a XVI. század utolsó negyedében honosodott meg. Egyik korai példája a nyugat-európai gyakorlatot személyes tapasztalatból ismerő Petru Cercel havasalföldi fejedelem 1553-ban Szeben tanácsához intézett levelében található. A Kárpátokon túl az is előfordul, főként a XVII-XVIII. században, hogy a fejedelem vagy bojár cirill betűkkel írja alá a latin nyelvű és írású okmányt vagy missilist.

A missilisek zárt írástömbjének fellazítása a megszólítás és az üdvözlés formula külön sorba írásával indult meg a XVI. század közepén, amit fél évszázad múlva követett a szöveg bekezdésekre tagolása. Ez a megoldás azonban nagyobb mértékű alkalmazásra csak a XVIII. század folyamán talált, ismét a barokk írásdivat hatása alatt. Ebben a korban a szöveg aprólékos tagolása a széles margó, a levegős sorok stb. már mind ismérvei az elegáns missilisek. Egyébként a szemnek kellemes, tetszetős elrendeződés volt a missilisek egyedüli dísze. A XVI. század közepétől fogva ugyanis a levél az emberek közötti érintkezésnek annyira mindennapi eszközévé vált, hogy különösebb díszítést nem is érezhették szükségesnek.

A címzést eleinte az apróra összehajtogatott íróanyag hátának üresen maradt részére írták. Miután a XVII-XVIII. század fordulóján kezdett elterjedni - talán éppen az osztrák írásbeliséggel való elevenebb kapcsolat révén - a külön boríték használata, a címzés átkerült erre. Minthogy szabályszerű boríték készítése időrabló művelet volt, gyakran csak belecsavarták a levelet egy másik, esetleg fél oldalán már korábban beírt papirosba. Mindkétfajta borítékot csupán a zárópecsét viasza tartotta össze. Előre megragasztott borítékokat ugyanis csak a XIX. század óta használtak. A missilist általában gyűrűpecséttel zárták le. Az ettől való eltérés arra figyelmeztet, hogy írója a levél forma ellenére inkább hivatalos iratnak tekintette küldeményét. Például az erdélyi fejedelmek missiliseit általában papírfelzettel védett, hivatalos pecséttel zárta le a kancellária. Előkelőbb levélírók, főbb tisztségviselők, városok a XVI században szintén papírfelzetes és papírszalagocskával befüggesztett pecséttel zárták le missiliseiket. A felbontáskor vigyáztak, hogy a pecsét bizonyítékként sértetlenül megmaradjon a levélen. A levelezés általánossá válása során a XIX. század elejére kialakultak a modern levélformák. S ez egyben a korábbi kötöttségek, szabályok fokozatos felbomlását, egyéni megoldások elterjedését is maga után vonta.

Az ügyiratok (akták)

A XV. század vége óta kifejlődő új ügyintézési formák nemcsak jelentős mértékben megnövelték a latin nyelvű hivatali írásosság méreteit, hanem új iratfajtákat is eredményeztek. Ezeket összefoglalóan aktáknak vagy ügyiratoknak nevezik. Amiként a korábbi századok hivatali írásbeliségének legjellemzőbb terméke az oklevél, az újkorban az akták teszik ki a hivatali levéltári anyag legtekintélyesebb és legfontosabb részét. A két iratféleség között formai tekintetben sok kapcsolat állapítható meg, funkciójukat illetően azonban lényegileg különböznek egymástól. Az akták célja ugyanis nem a jogi bizonyítás vagy jogi cselekmény lezárása. Inkább hatósági intézkedéseket készítenek elő vagy foganatosítanak. Míg az oklevél önmagában lezárt egész, az akta csak része az ugyanarra az ügyre vonatkozó és egymást kiegészítő, egymást értelmező iratok összességének. Az erdélyi fejedelemség területén a XVI. század második felétől kezdve honosodott meg az új hivatali iratfajta. Az itteni latin hivatali írásosságban az akta mennyiségileg már a XVII. század folyamán fölénybe került az oklevéllel szemben. Különböző fajtáinak végleges formai kikristályosodása azonban csak a XVIII. században, a fejlettebb osztrák adminisztráció hatása alatt ment végbe.

Az ügyiratok szokott formátuma alkalmazásuk kezdete óta az ívméret. Többnyire teljes ívet használtak fel minden irathoz; abban az esetben is, ha a szöveg hossza ezt nem kívánta volna meg. Az üresen maradt fél ív a hivatalos ténykedés ünnepélyességét, illetve a címzett iránti tiszteletadást jelképezte. A fél ívre írt ügydarab inkább a vidéki hatóságok (városok, megyék, székek stb.) egymás közötti kapcsolataiban fordult elő. A központi kormányszervek (Kancellária, Gubernium, Thesaurariatus) gyakorlatában csupán a XIX. század elejétől fogva került sor a fél ív gyakoribb használatára, miután a bürokratizálódó ügyintézés fokozódó papírigénye már szükségessé tette az íróanyag ésszerű felhasználását. Az erdélyi Főkormányszék - amint láttuk - 1811-ben szabályozta, hogy a hivatalok mit milyen méretű és minőségű papírra írjanak.

A szöveg elrendezése az ügyiraton

A letisztázott szövegnek az íróanyagon való elrendezését elsősorban a kiállító és a címzett személy vagy hatóság közötti rangviszony határozta meg. Minél nagyobb a rangkülönbség a kiállító és a címzett között, annál nagyobb helyet hagytak üresen a megszólítás és a szöveg kezdete, illetve a szöveg vége és az aláírás között. Ezt a teret legfeljebb a hódolat kifejezésére szánt hullámos vonallal (Devotionsstrich) hidalták át. A befejező udvariassági formulák részekre tagolását és egymástól feltűnően nagy távolságra való írását szintén a tisztelet nyilvánításának tekintették. Ugyancsak a barokk tekintélytisztelet szellemében, ha rangban jóval magasabb hatóság fordult alárendelt hivatalához, a megszólítást és a szöveg kezdetét szinte teljesen egybeírták. Például a kabinetrendeleteket szorosan a lap felső szélén kezdték még abban az esetben is, ha a parancs csupán néhány sorra terjedt.

Kezdetben nem engedték meg az aktákat tisztázó irodai személyzetnek, hogy levegősen írja a szavakat és a sorokat. A barokk írásdivat azonban ebben a tekintetben homlokegyenest ellenkező álláspontra helyezkedett. Minél szélesebb margót és ritka sorokat, világosan áttekinthető, laza betűfűzést kívánt meg a tisztázatok másolóitól. Egyes bécsi udvari hatóságoknál pontosan előírták, hogy egy oldalra legfeljebb hány sort lehet írni. A XVIII. század folyamán jött szokásba bizonyos aktafajtáknál a szöveg elrendezése két hasábban. Ilyen kettőbe hajtott (fraktur) formában írták a jegyzőkönyveken kívül a jelentéseket, az ügyek véleményezését és persze a válaszok fogalmazványait. Így készültek továbbá a jozefinista közigazgatási reform idején bevezetett feljegyzések (nota) is. A fraktur-elrendezéssel biztosították, hogy a felettes hatóság mindjárt a jelentés megfelelő része mellé, az üresen hagyott hasábba írhassa intézkedéseit, illetve, hogy az előadói jelentésbe vagy a fogalmazványba utólag betoldásokat, változtatásokat lehessen tenni. A szöveg kéthasábos elrendezésekor természetesen margó nincsen, s a sorok egészen a lap széléig futnak. Éppen ezért, ha az ilyen lapokat egybefűzték, a sorvégek olvasása akadályokba ütközhet. Az akták szövegét a lap mindkét oldalára írhatták. Sőt, olykor még az irat felzetét is hasznosították az ún. hátirat (indorsatio) céljaira. Ez az iratban foglaltak elintézését tartalmazta.

Az ügyirat díszítései

Minthogy az akták már a tömeges jellegű írásosság termékei, az oklevelekéhez hasonló különösebb díszítésükre nem is gondoltak. A központi kormányszervek, a bécsi udvari hatóságok azonban feltűnően gondos kiállítással igyekeztek az általánosan megszokottnál ünnepélyesebb külsőt adni kiadványaiknak. Az uralkodó nevében kibocsátott iratok titulatura-sora erősen cikornyázott és nagyobb méretű betűjű. Hasonlóan írták és vonaldíszes keretbe foglalták az akta felzetére kerülő címzést is. Néha az irat felső és alsó margóját cirádákkal, köröcskékkel töltötték ki. Ugyanezekben az esetekben magát az akta szövegét szintén igyekeztek a mindennapitól eltérő, kalligrafikus formájú betűkkel másoltatni. Egészen különleges fontosságúnak minősített ügyiratokat (pl. császári leiratok) előszeretettel írták a nyomtatott antikvát utánzó, rajzolt betűkkel. Különben a XVIII. század második felében már kezdett szokásba jönni, hogy a hivatalok a leggyakoribb és legjelentéktelenebb ügyekhez nyomtatott űrlapokat használjanak. Ezeket a szokott nyomdai cifrákkal, iniciálékkal díszítették.

Az irat díszítésére a kiadványok hitelességét bizonyító aláírást és pecsételést is felhasználták. A kiolvashatatlanságig agyoncirkalmazott saját kezű aláírásokon kívül a XVIII-XIX. század fordulóján már bélyegzővel nyomott aláírások is előfordulnak az aktákon. Említhetjük például Bánffi György erdélyi gubernátor (1787-1822) rézbe metszette névaláírását, hogy a kisebb jelentőségű ügyiratokra (pl. körözvényekre) a kancellária azzal tegye rá az ő hitelesítő kézjegyét. Az aktákon a hivatalfőnök vagy helyettese aláírása mellett általában szerepel az ügyet ténylegesen intéző tisztviselők ellenjegyzése is. Ugyancsak a XVIII. században a hivatalok csipkeszerűen díszített papírfelzetes pecséttel igyekeztek fokozni kiadványuk ünnepélyességét. Ezeket a megszokottnál általában nagyobb és díszesebb pecséteket a szöveg alá is nyomhatták, leggyakrabban azonban az összehajtogatott irat hátán találhatók zárópecsétként. A vidéki hatóságok tisztviselői inkább saját címeres gyűrűjükkel pecsételték a hivatalos irataikat. Ezt általában közvetlenül, tehát papírfelzet nélkül nyomták vörös vagy fekete viaszba aláírásuk mellé, a szöveg alá.

Helyi hagyományok - osztrák hatások

Az erdélyi latin írású aktaanyag külalak tekintetében - miként említettük - a XVIII. század második fele óta az osztrák bürokrácia megoldásaihoz igazodott. A régebbi, helyi hagyományok ugyan továbbra is hatottak a külföldi formák leegyszerűsítésének az irányában, mégis a latin ügyiratok külalakja ekkor lényegében új formákat öltött mind Erdélyben, mind pedig Bukovinában. E régi helyi formák viszont láthatólag a középkori okleveles gyakorlat hatása alatt alakultak ki.

Jellemző példaként idézhető az erdélyi fejedelmekhez intézett kérvények (supplicatio) kiállítási módja. A kérés szövegét kettőbe hajtott negyedív papír első és negyedik oldalára írták. A második és harmadik oldalt viszont üresen hagyták. Ide került a fejedelem (sokszor saját kezűleg írt) döntése nagyon tömör fogalmazásban és a határozat dátuma. Ezzel szemben a XVIII. századtól fogva a kérvényeket az alárendeltebb fórumokon is ív nagyságú papíron, különösen gondos kiállításban, terjengős szövegezésű felzettel kellett beadni. Szintén a középkori írásosság hatásának tekinthető, hogy a fogalmazványokat (minuta) a XVI-XVII. században általában diribdarab hulladékpapírokra, régebbi írásoknak, sőt olykor magának a beadványnak a hátára írták. A XVIII. század ebben a tekintetben is új megoldást hozott. Megkívánták, hogy a fogalmazványt kettőbe hajtott ív egyik felére írják, az utólagos módosításokat pedig az üresen hagyott másik hasábra vezessék be. Ezáltal a fogalmazvány áttekinthetőség dolgában a tisztázattal vetekedő értékű irattá vált. Sőt, ami a történészt illeti, számára az ilyen fogalmazványok még a tisztázatnál is fontosabb források. Néha ugyanis a különböző kezektől származó módosításokból megállapíthatja, hogy kik és milyen irányban hatottak közre a döntés végleges megszövegezésében. A fogalmazványt készítője, kiadványozója, letisztázója tartozott aláírni, és jelölni az általa végzett művelet időpontját.

A XVIII. század végén az erdélyi és bukovinai hivatalok aktái már általában a következő iratokból tevődnek össze: 1/ az akta alapjául szolgáló irat (beadvány, átirat stb.) és esetleges mellékletei; 2/ a referens véleményíve (phylera votorum), mely kéthasábosan közli az alapirat rövid kivonatát, illetve a tisztviselő javaslatát az elintézésre vonatkozóan; 3/ az elintézés fogalmazványa. Az ügy és az elintézés lényegét a letárgyalás, expediálás stb. időpontjával együtt azon a védőíven (pallium) szintén megismételték, amelybe az irattárosnak az elintézés után össze kellett gyűjtenie az ügyre vonatkozó iratokat. Az újabb hivatali írásosságnak ez a többrétegűsége biztosítja a historikus számára a lehetőséget, hogy tudomást szerezzen olyan ügyek lényegéről is, amelyeknek aktáiból csak egyes töredékek maradtak fenn.

Az akták azonban az írásosságnak csupán a hivatali ügyintézésben való diadalmaskodását jelzik. Egyidejűleg ugyanis Erdélyben a mindennapi élet gyakorlati teendőinek intézésében is mind nagyobb szerephez jutott az írás. Erről tanúskodik a nyugták, számlák, elszámolások, árajánlatok, költség-előirányzatok, piaci árlisták, adó- és dézsmaszedési jegyzékek, robotlisták, robotjegyek, kifizetési utalványok, legkülönbözőbb természetű táblázatos kimutatások, nyílcédulák, leltárak stb. stb. számának gyors elszaporodása a latin iratörökségben. Ezeknél az iratféleségeknél szintén megállapítható bizonyos szabályos külalak. Mégis, ezek a formák az eddig megismerteknél jóval hajlékonyabbak, egyéni változatokra is lehetőségeket nyújtók. Éppen ezért a paleográfus munkájához jóval kevesebb támaszpontot nyújtanak.