A régi írásemlékek áthagyományozódása:
könyvkereskedelem, könyvtárak és levéltárak

Az írásemlékek utóélete

"Habent sua fata libelli" (a könyveknek megvan a maguk sorsa) tartotta a római közmondás. Valóban, a scriptoriumok és kancelláriák tevékenysége során írásban tárgyiasult gondolatok útja és utóélete már az írásba foglalástól kezdve a létrehozók szándékától függetlenül alakult. Hová vetődött el egy írásemlék, hol milyen hatást váltottak ki a benne foglalt gondolatok, évszázadokon át tartott-e utóélete, vagy pedig rövidesen elpusztult, mindez számtalan tényezőtől függött. A régi írásemlékek utóéletének alakulása éppen annyira egyéni lehet, mint az emberek életútja. Azonban ennek ellenére bizonyos szabályosság is megállapítható a régi korok írásemlékeinek áthagyományozásában és vándorútjában. Ezek ismerete a tudományos kutatót eligazíthatja abban a tekintetben, hogy egy-egy forráscsoport szétszóródott darabjait hol keresse.

Könyvtárak és levéltárak szétszóródása

E látványos pusztítások, ideológiai küzdelmek, társadalmi harcok, gazdasági mozzanatok stb. minden időben döntő módon befolyásolták a könyvek és iratok sorsát. Néhány közismert példára való utalás mentesíthet a számtalan ilyen lehetőség részletesebb ismertetésétől. Az ókori alexandriai könyvtár pusztulásától kezdve a második világháború könyv- és levéltárpusztításáig végeláthatatlan sorban idézhetők az esetek annak illusztrálására, hogy a háborús cselekmények miként semmisítették meg, szórták szét vagy sodorták messzi földre egyes könyv és levéltárak anyagát. Például a gyulafehérvári Batthyaneum nemzetközileg sokra értékelt könyvtári ritkaságát, az ún. Codex Aureus kéziratot a Karoling korban a lorschi (Németország) kolostor számára készítették. Ennek könyvtárát viszont Frigyes pfalzi választófejedelem 1155-ben saját heidelbergi könyvtárába kebelezte be. A harmincéves háború során azonban Tilly csapatai 1622-ben elfoglalták és kifosztották Heidelberget, megdézsmálva a fejedelmi könyvtárat is. Ezen az értékes kódexen - úgy látszik - három zsákmányoló katona osztozott meg. Egyiknek juthatott az elefántcsontból készült drága kötéstábla, a másik kettőnek pedig a könyv egy-egy fele. Az egyik kötéstábla hosszas hányódás után végül is Londonban, a másik pedig Rómában talált menedéket. A szöveg egyik fele viszont már a XVII. század közepén a Vatikáni Könyvtárba került, míg másik felét a XVIII. század folyamán Migazzi Kristóf bécsi hercegérsek vásárolta meg, hihetőleg valamelyik feloszlatott kolostor könyvtárából. Tőle jutott a kódex 1782-ben Batthyány Ignác erdélyi püspök gyulafehérvári könyvtárába.

A középkortól elválaszthatatlan vallásos küzdelmek, a reformáció és az ellenreformáció kíméletlen eszközökkel folytatott hatalmi vetélkedése éppen olyan nagy mozgást idézett elő a régebbi korok írott emlékanyagában, mint a különböző időben foganatosított szekularizációk. Erdélyben a reformáció a XVI. század folyamán a katolikus egyházi intézményekkel együtt szinte teljesen megsemmisítette a korábbi könyvtárfejlődés eredményeit. Mária Teréziának és II. József császárnak a szerzetesrendek többségét eltörlő rendeletei (1773, 1787) következményeként pedig elárverezték a megszüntetett kolostorok könyvtárait. Ezek szétszóródó anyaga viszont lendületet adott a világi magángyűjtemények és a közkönyvtárak kifejlődésének. Gazdasági megrázkódtatások vagy gyökeres társadalmi átalakulások idején az elszegényedő régi tulajdonosok nem tudták biztosítani gyűjteményeik fennmaradását, és kénytelenek voltak tehetetlenül szemlélni könyv- és levéltáruk széthullását. Még jobbik eset, ha a számukra már terhet jelentő könyv- és iratanyagot elajándékozzák vagy áruba bocsátották, mert ezekre különben nemcsak a szétszóródás, hanem a teljes megsemmisülés veszedelme is ott leselkedett. Például ez lett a sorsa a feudalizmus politikai bukása után, a XIX. század második felében a tőkés gazdálkodásra áttérni képtelen, elszegényedett nemesi családok birtokában lévő sok könyvtárnak és levéltárnak.

A könyv- és iratanyag sorsát alakító erőket kutatva, első pillantásra a fentebb felsoroltak és az ezekhez hasonló egyéb tényezők látszanak döntő fontosságúaknak. Pedig az írásemlékek sorsát, vándorlását, mozgását illetően mégsem a fenti rendkívüli esetek, hanem a mindennapi gyakorlat szabályosságai nyújtják a tudományos kutatás számára a több tanulságot. A könyvekbe foglalt művelődési javak terjedése és vándorlása ugyanis elsősorban a könyvkereskedelem segítségével ment végbe, az okleveles emlékek normális életútját viszont különböző levéltári jogszabályok határozták meg.

A könyvkereskedelem kezdetei

A könyv ugyan ősi idők óta megbecsült és keresett értéknek számított, melyet adtak-vettek, valódi értelemben vett könyvkereskedelemről azonban csak a nyomtatás feltalálása óta lehet beszélni. Azelőtt a kézírásos könyv előállítása és értékesítése annyira szorosan összefonódott egymással, hogy a középkori könyvkereskedelem története a másolóműhelyek tevékenységétől különválasztva nem is tárgyalható. Mégis, a könyvek bizonyos, szervezett keretek közötti terjesztésének előzményei egészen az ókorig visszavezethetők.

Az i. e. IV. századtól kezdődően vándorló könyvárusokról fennmaradt szórványos adatok, valamint a hellenisztikus kor nagy könyvtáralapításai (Alexandria, Pergamon) bizonyítják, hogy a görög művelődés már kitermelte a szellemi javakkal való kereskedés elevennek mondható formáit. Ezeket a kezdeményezéseket aztán igazán nagyra a rómaiak fejlesztették. Az egész hatalmas birodalomra kiterjedő, viszonylag fejlett római könyvkereskedelem azonban szintén áldozatul esett a népvándorlás következményeinek. Azáltal ugyanis, hogy a könyvmásolás beszorult a kolostorok falai közé, a könyvkereskedelem eddigi formái veszendőbe mentek, s helyettük újból kezdetlegesebb megoldások terjedtek el.

Minthogy a kolostori scriptoriumok eleinte csupán saját rendházuk szükségletére, s később is inkább csak megrendelésre dolgoztak, a kora középkorban újabb könyveknek megszerzésének szinte egyetlen módja a kívánt kötetek lemásoltatása maradt. Például a váradhegyfoki konvent franciaországi anyakolostorából, Premontréből kölcsönözte 1234-ben a különböző szertartáskönyvek másolásához szükséges mintapéldányokat. A kora középkorban azonban a könyv értéktárgynak számított, s ezért egyik kolostor a másiknak sem kölcsönözte oda szívesen kódexét lemásolás végett. Hasonló értékű könyv vagy más megfelelő zálog letétbe helyezése volt a feltétele annak, hogy egyáltalában sor kerülhessen a másolásra kiszemelt kötet kölcsönzésére. Könyveik nagyobb mennyiségben ekkor még kizárólag csak az egyházaknak voltak. Ezek viszont féltékenyen őrizték anyagukat. Így a kora középkorban nem lévén sem kínálat, sem kereslet, nem is alakulhatott ki könyvpiac. Erre csupán az egyetemek létrejötte után nyílott újra alkalom.

Könyvkereskedelem a középkori egyetemeken

Az egyetemeken kibontakozó újszerű szellemi tevékenység a XII. század folyamán megteremtette a könyvek utáni tömeges jellegű igényt. Az ennek kielégítésére jelentkező könyvkereskedelem azonban éppen olyan hivatalos ellenőrzés és megkötések alatt állott, mint maga a sokszorosítóipar. Az egyetemekkel kapcsolatban álló személyek eladásra szánt könyveit a bizományosnak kellett átadni, aki az ár 1,5-2,5 %-a fejében igyekezett értékesíteni azokat. Az egyetemről távozó diákok tankönyveiket nem vihették ki a városból, nehogy jegyzeteik más rivális városok vagy egyetemek kezére kerülve (ad studium alterius civitatis vel terrae), azok esetleg magukhoz csábíthassák a diákokat.

Az erdélyi latin írásbeliség szempontjából is annyira fontos párizsi egyetemen. 1316-ban a másolóműhelyt és a kölcsönzést vezető stationariustól már világosan megkülönböztették a kéziratok eladásával foglalkozó és librariinek nevezett bizományosokat. Ezek működését az egyetem vezetősége a XIV. század folyamán négy megbízottja (principales librarii) útján ellenőrizte. E megbízottak legalább kétévenként számba vették a bizományosoknál található kéziratos könyveket, megállapították azok eladási árát, ezt és az eladó nevét látható helyre beírták a könyvbe. Az ő feladatuk volt annak az egyetemi rendelkezésnek érvényt szerezni, hogy a tankönyveket nem szabad elrejteni, használatlanul hagyni, hanem eladás útján a diákok rendelkezésére kell bocsátani. Az egyetem 1323. évi statútumából az is kitűnik, hogy Párizsban az egyetem felesketett librariusain kívül is voltak könyvárusok. Ezek azonban - szigorú bírság terhe alatt - nem árulhattak csak egészen olcsó munkákat, s ezeket sem fedett bódéban, hanem szabad ég alatt, azaz földre terített ponyván. Már a középkorban szokásba jött, hogy a könyvárus íróanyaggal is kereskedjék.

A nemzetközi könyvkereskedelem kialakulása

A XV. század több országban elhozta a könyviparral kapcsolatban álló különböző elemek társulatba (gilde) való szervezkedését. Például Londonban a stationariusok, Brüggében és Gentben a könyvkereskedők, másolók és miniátorok 1454-ben, illetve 1463-ban alakították meg a maguk társulatát. Mindezek ellenére az egyetemeken kívüli könyvkereskedelem még a XV. század közepén is meglehetősen szerény méretű volt. A kézzel írott könyv olyan luxuscikknek számított, hogy nagyobb magángyűjtemény létrehozásáról még a tudósok sem álmodozhattak. Erre csupán az egyházi és világi feudalizmus hatalmasságai gondolhattak, amióta a humanista érdeklődés valóságos divattá tette a kéziratok gyűjtését.

Várad és Gyulafehérvár humanista püspökei, gazdag prépostok, apáink a legjobb külföldi scriptoriumokból szerezték be könyvtáruk fényűzően kiállított hártyakódexeit. Éppen a nagy reneszánsz kori könyvtárak történetével bizonyítható, hogy Európának a XV. század közepén még nem voltak könyvpiacai, és az akkori könyvkereskedelemre gyors és nagyobb méretű beszerzések esetén nem is lehetett számítani. (Cosimo de Medici és Mátyás király fentebb idézett könyvrendelései mindennél jobban mutatják, hogy a legtehetősebb vásárló sem a könyvkereskedelem, hanem a másoltatás útján remélhetett magának gyorsan számottevő könyvtárat gyűjteni.

Az írástudás fellendülése nyomán a XV. század közepére társadalmi szükségletté vált az olcsó és minél nagyobb példányszámú könyv. Ennek a szükségletnek a kielégítését a könyvnyomtatás feltalálása és a papír szinte kizárólagos használata lehetővé is tette. Egyszeriben akkora tömegben kellett a könyveket az olvasókhoz eljuttatni, hogy ez külön kereskedelmi szervezet kiépítése nélkül többé lehetetlen volt. Hozzávetőleges számítás szerint az európai nyomdák 1450-1500 között évente kb. 30 ezer példányban állítottak elő könyveket. Emlékezzünk vissza, hogy e század közepén Cosimo de Medici sokat emlegetett csúcsteljesítményeként két év alatt másoltatott le 200 kötetet. A nyomtatott könyv ára a kézzel írotténak kb. ötöd-nyolcad részére esett le, s így egyszeriben viszonylag széles rétegek léphettek a könyvvásárlók sorába. Ezzel az európai könyvtermelésben a XV. század második felében döntő fordulat következett be. A kínálat és a kereslet hittelen megnövekedése szükségessé tette a munkamegosztást a könyvtermelés területén. Kezdetét vette a könyvkiadó, a nyomdász és a könyvkereskedő munkakörének világos elkülönülése. Az így kialakuló egységes könyvkereskedelem - éppen a tudományos irodalom latin nyelvűsége következtében - felölelte egész Európát.

A nagyobb kiadók bizományosokat (Buchführer) küldtek még a távoli kelet-közép-európai országokba is, akiknél újdonságaikat be lehetett szerezni. Ezek eleinte járták áruikkal a nagyobb városokat, majd pedig megtelepedtek a legjelentősebb gazdasági gócpontokban. Ilyen külföldi bizományosok erdélyi szerepléséről a XVI. század első éveitől kezdődően ismeretesek adatok. Például 1506-1524 között a források többször említik a Szebenben lakó "Johannes bibliopolá"-t. E megbízott lehetett a szakmában járatos vagy pedig a könyvek iránt érdeklődő helyi, értelmiségi személy (pap, orvos, könyvkötő stb.) is. Például 1550-1600 között az ismert wittenbergi kiadó, Christoph Schramm kolozsvári bizományosa a város első nyomdásza: Hoffgreff György volt.

A kereskedelmi élet központjaiban elhelyezkedő főmegbízottak mellett a XVI. századi könyvkereskedelem vándorárusokat is foglalkoztatott. Ezek a vásárokat járták, sőt házaltak, elsősorban a reformáció idején közkedveltségnek örvendő röplapokkal, vitairatokkal, népszerű irodalmi termékekkel. Egyidejűleg azonban megbízójuk egyéb, fontosabb és drágább kiadványai számára szintén igyekeztek vevőt találni; akár úgy is, hogy kötelezvény ellenében hitelben adták el ezeket a könyveket. A Schramm cég ilyen vándorárusa lehetett az a Matthäus Szener, akit a rablók 1568-ban Segesvár közelében megöltek. Szener erdélyi utazásai alkalmával különféle klasszikus irodalmi szövegeket, valamint egyházi és világi tárgyú tudományos műveket adott el hitelben klerikus és laikus személyeknek. Különben a XVI. század közepére már Kelet-Közép-Európában is kialakult olyan helyi könyves réteg, mely a virágzó nemzetközi könyvkereskedelmet fokozottabb mértékben igyekezett a maga javára kamatoztatni. A helyiek érdekeit szolgálta Erdélyben János Zsigmond fejedelem 1563. évi rendelete, mely a külföldieket eltiltotta a könyvekkel való kereskedéstől. Erre Schesspurger, másként Schuth János és Falk Ambrus kolozsvári kereskedő, illetve Calixtus Honterus brassói nyomdász, a reformátor fia kapott az ország egész területére kizárólagos jogot.

Ez a mozgékony kereskedelmi szervezet kapcsolta be a latin írásterület legtávolabbi országait is az európai művelődés javainak körforgásába, biztosítva ezzel a szellemi élet újdonságainak gyors szétterjedését. Meglepő, hogy milyen hamar eljutottak Erdélybe, pl. a lutheri reformáció vagy az angol forradalom vitairatai. Megjelenésük után néhány hónapra már az erdélyiek is olvashatták az új tételeket. A XVIII. század elejéig egységes európai könyvkereskedelemnek a Majna menti Frankfurt lett az első központja. A XV-XVI. század fordulójától kezdve az itt tartott vásárokon ment végbe a különböző országok kiadványainak cseréje. E vásárok nyomtatott katalógusai pedig egyben tájékoztatást nyújtottak szinte a teljes európai könyvkiadás újdonságai felől. Frankfurt mellett a XV-XVI. század végétől kezdődően Kelet-Közép-Európa számára különösen jelentős volt a lipcsei könyvpiac, majd pedig a XVIII. századtól fogva Bécs, mely a francia könyvtermelésnek is fő közvetítője lett Erdély felé. Meg kell említeni, hogy, főként a XVII. század háborús évtizedeiben, az erősen lehanyatlott könyvkereskedelemmel szinte egyenrangú szerephez jutottak a művelődési javak közvetítésében a külföldön tanuló diákok könyvvásárlásai. Például Erdélybe ezen az úton jutottak el nagy tömegben az angliai, hollandiai és franciaországi kiadványok, azokban az évtizedekben is, amikor a török háborúk és az általános bizonytalanság következtében a külföldi könyvkereskedők már nem merészkedtek el ide az áruikkal. Több adat szól arról is, hogy Moldvát és Havasalföldét külföldi latin könyvanyaggal szintén elsősorban az erdélyi és lengyelországi kereskedők látták el.

A könyvnyomtatás és a könyvkereskedelem kifejlődése révén nagyméretűvé és gyorssá vált a művelődési javak cseréje. A nyomtatott írás erjesztő szerepének a fékezése érdekében vezették be a fennálló rendet védő erők az eddigi és a tridenti zsinat által megszigorított egyházi könyvcenzúra mellé a hatékonyabb fejedelmi sajtóellenőrzést is. Erdélyben Báthory István 1571-ben tiltotta meg a nyomdászoknak, hogy előzetes fejedelmi engedély nélkül bármit is kiadjanak, Magyarországon pedig Rudolf kötötte 1579-ben előzetes királyi engedélyhez a nyomdák létesítését és könyvek kiadását. E fokozódó sajtóellenőrzés konzerválólag hatott a kéziratosságra. Egyes irodalmi műfajok (pl. a lírai költészet) termékei vagy bizonyos írásművek nem számíthattak nyomdafestékre. Ezeket aztán továbbra is kéziratos könyvek formájában terjesztették. E késői kéziratoknak azonban az írásformái, illusztrációs megoldásai, árusítása már a nyomtatott könyvekéi után igazodtak. Ez is mutatja, hogy a feudalizmus kori könyv-írásbeliség kéziratos és nyomtatott ága szétválaszthatatlan egymástól.

A középkori levéltárszemlélet

Még a kéziratos könyvekénél is korlátozottabb volt a levéltári anyag mozgása a feudalizmus egész idején. A kódexektől eltérően a levéltárakban őrzött okleveles emlékek fontosságát nem saját anyagi értékük, hanem tartalmuk jogi vonatkozásai adták meg. E sokszor dísztelen kiállítású iratok ugyanis nemegyszer hatalmas uradalmak birtoklásához szolgáltatták a jogalapot. Ezért azonosult a burok és az ahhoz való jogot igazoló oklevél annyira, hogy pl. az erdélyi középkori latinságban mindkettőt iurának (birtok, joglevél) is nevezték. A feudalizmus uralkodó osztályának és kiváltságolt rétegeinek mindennél fontosabb érdekei fűződtek okleveleikhez. A társadalom széles tömegeivel szemben ugyanis kiemelkedő jogi és anyagi helyzetük igazolásaként csupán ezekre az iratokra hivatkozhattak. A középkori ember a polcokra való láncolással már a könyvet is igyekezett elválaszthatatlanul magához és utódaihoz kötni. Még inkább törekedett arra, hogy "örök időkre" szóló kiváltságainak igazoló iratai az, illetéktelenek tekintetétől is elzárva, minden körülmények között fennmaradjanak, és egyedül neki, illetve utódainak álljanak rendelkezésére. Ezért tartotta lassan gyarapodó levéltári anyagát, jogvédelmének ezeket az írásos fegyvereit (instrumenta litteralia) értéktárgyaival és fegyvereivel együtt úgy, hogy a tűztől, víztől, betöréstől, háborús veszedelmektől lehetőleg mentesített legyen. A középkor embere bolthajtásos, vasajtós, ablaktalan kincstárakban, várakban, erős falakkal körülvett városokban, templomok sekrestyéjében, kolostorokban elhelyezett nehéz vasládákban őrizve vélte iratait a legnagyobb biztonságban. Ez utóbbi helyeken azért, mert a középkori társadalom szemében az egyházi épületek sérthetetlenek voltak.

Azonban az a nagy elővigyázat sem óvhatta meg minden esetten a levéltárakat az olyanféle rendkívüli viszontagságoktól, mint amilyeneket a könyvtárakkal kapcsolatosan már láttunk. Az oklevelek bizonyító ereje, jogi fontossága hozta magával, hogy létüket ne csupán az általános háborús pusztítások veszélyeztessék. A feudalizmus idején nem volt ritka dolog, hogy egyenesen a perbeli ellenfél iratainak elpusztítására vagy esetleg megkaparintására szervezzenek előre megfontolt erőszakos akciót. Például Vilmos erdélyi püspök 1220 körül úgy akart véget vetni a kolozsmonostori apátság és a püspökség között évtizedek óta húzódó pernek, hogy fegyveres csapattal megrohanta a monostort, és annak pápai, valamint királyi kiváltságleveleit elpusztíttatta. Hasonlóképpen jártak el 1277-ben a Szeben vidéki szászok is, amikor a gyulafehérvári püspökség dézsmakövetelését azzal igyekeztek véglegesen elhárítani fejük felől, hogy a káptalani levéltárat elpusztították, és magát az őrzőhelyül szolgáló székesegyházat is felgyújtották. 1356-ban viszont Geubul fia Jakab comes perbeli ellenfelei támadták meg a szászbudai (Segesvár szék) templomot, hogy elrabolják ott őrzött okleveleit.

A levéltárak szétszóródása

Persze még nagyobb mértékben tizedelték a levéltárakat, az országot gyakran sújtó háborús viszontagságok. Ezek elől mindenki legféltettebb értékei között igyekezett iratait is menekíteni. Az olykor százados vándorútra kelt levéltárak aztán gyakran széthullottak, vagy keltezési helyüktől olyan messze elsodródtak, hogy ott ma már senki sem keresné őket. Románia területén főként a török hódítás előli menekítések okoztak nagy mozgást a levéltári anyagban. A Bánságból és a Partiumból a XVI-XVII-XVIII. század folyamán a menekülő lakossággal együtt a levéltári anyag állandóan áramlott a szoros értelemben vett Erdélybe. Például az aradi és a csanádi káptalan a XVI. századi hiteleshelyi levéltárának legfontosabb állagait előbb Váradra, majd pedig onnan Gyulafehérvárra menekítették már a XVI. században. E levéltár egyes részei azonban később innen is továbbsodródtak. Bizonyos töredékei a bécsi császári levéltárba, majd onnan a XVIII. század végén Budára, a Magyar Kamara levéltárába kerültek. Ezzel egyesítették a levéltárnak azt a töredékét is, amelyik a XIX. század végén csere útján közvetlenül került vissza Münchenből Budapestre. Végül a Németországban maradt iratokat a második világháború után Münchenből Nürnbergbe és Merseburgba szállították át.

Amióta a humanizmus a művelt életforma ismérvei, közé iktatta a régi korok emlékeinek megbecsülését, új veszedelemként leselkedett a levéltárak épségére a régiséggyűjtők érdeklődése. Ezek szemében a régiség, az irat kibocsátójának, aláírójának személye, illetve az iratban található történelmi vonatkozások szabták meg az egyes darabok értékét. Ekkor kezdődött az ilyen jellegű iratok könyvtárakba gyűjtése érdekességként. A XVI. század közepére nyúlnak vissza a külföldi nagy könyvtárak és múzeumok oklevélgyűjteményeinek a legrégibbjei. Persze ez az "antiquarius" érdeklődés nemegyszer a levéltárak megcsonkításához is vezetett. A régi történetírás beállítottságának megfelelően éppen a politikai történeti vonatkozású levéltári darabok számíthattak leginkább a gyűjtők érdeklődésére. Meg kell jegyeznünk azt is, hogy a feudalizmus korának felfogása szerint bizonyos iratoknak levéltári őrizetből könyvtári kezelésbe való áttétele azok tudományos fontosságának hangsúlyozását jelentette. Például Nicolae Mavrokordat havasalföldi uralkodó (1715-1730), a nagy könyvgyűjtő a fejedelmi levéltár történeti érdekűnek vélt egyes fontosabb darabjait könyvtárába helyeztette át.

Erdélyi viszonylatban a XVI. század végétől fogva rendelkezünk adatokkal arra vonatkozóan, hogy a "régiség" az iratok további sorsának alakulását befolyásoló kritériummá vált Ez a szempont vezette Szamosközi István levéltárost (mh. 1612), amikor a gyulafehérvári fejedelmi levéltárban összegyűjtötte és a pusztulással szemben védeni próbálta az Erdély történetének megírásához nélkülözhetetlen iratokat. Bethlen Farkas kancellárt (1639-1679) viszont történetírói érdeklődése arra késztette, hogy a fejedelmi levéltárnak a készülő könyvéhez szükséges anyagát egyszerűen magához vegye. Forgách Simon kuruc generális is Kolozsvár elfoglalása (1705) után "erdélyi antiquitásokról tudakozódván" Kemény János fejedelem ilyenekben gazdag családi levéltárát magával vitte Magyarországra, majd pedig emigrációja idején Lengyelországba is. A teréziánus és jozefinista korszak kíméletlen levéltár-selejtezései során megsemmisítésre ítélt iratok egy része viszont azért menekült meg az enyészettől, mert élelmes régiségkereskedők, ezektől pedig gyűjtők megvásárolták őket. A régi iratok azonban csak a feudalizmus politikai bukása (1848) után váltak valójában kereskedelmi árucikké. A jogi jelentőségüket vesztett magánlevéltárak anyagával a tulajdonosok egy része többé nem törődött, megfelelő fenntartására pénze sem volt már. Az ilyen porosodva pusztuló levéltárak aztán szabad prédáivá váltak a különböző érdekű dézsmálásoknak. A legjobb eset az volt, amikor lelkiismeretes kutatók a tudományos szempontból általuk becsesnek ítélt iratokat azért vették magukhoz, hogy valamelyik közgyűjteményben elhelyezve biztosítsák fennmaradásukat. Többnyire azonban élelmes gyűjtők és antiquariusok fosztogatták e levéltárakat. A kereskedelmi értékesítésre kerülő levéltárak darabjai azonban csak ritkán kerültek egyetlen gyűjteménybe. Többnyire szétszóródtak a nemzetközi könyvpiac aukcióin a szélrózsa minden irányában. A külföldi gyűjteményekben a legváratlanabb helyeken felbukkanó erdélyi provenienciájú szórványos darabok zöme 1848-tól kezdődően ezen az után sodródott a messzeségbe. A tőkés régiségkereskedelem által szétszórt levéltárak legalább részleges egybegyűjtésére napjaink rohamosan fejlődő iratreprodukciós technikája kínál új lehetőségeket.

A középkori levéltárvédelem szempontjai

A levéltári anyag sorsában is a háborús pusztítások és a társadalmi-gazdasági fejlődés fordulópontjai jelzik a legkönnyebben észlelhető változásokat. Az okleveles írásosság emlékeinek a fennmaradását és vándorlását azonban még az előbb említett szembeötlő külső körülményeknél is jobban befolyásolták azok az alig észlelhető, de mégis naponként ható változások, amelyek az egyes korok emberének a levéltárakról, ezek szerepéről és védelméről vallott felfogásában végbementek.

A XIV. század előtt Erdélyben divatozó, de Európa más részeiben szintén meglehetősen általánosnak mondható felfogás csupán a birtok- és jogleveleket tekintette levéltári, tehát megőrzésre érdemes anyagnak. Ez magyarázza, hogy a legrégebbi levéltárakból miért hiányzik szinte teljesen a középkori gyakorlati írásbeliség minden egyéb más emléke. Például a missiliseket, anyagi vonatkozású vagy más, múló fontosságú feljegyzéseket, fogalmazványokat egyszerűen pusztulni hagyták. Ilyen iratféleségek még a városi levéltárakban is csupán a XV. század végétől fogva számíthattak rendszeresebb megőrzésre.

Jelentős következményekkel járt a latin betűs levéltári anyag fennmaradását és későbbi sorsát illetően a feudális levéltárszemléletnek az a tétele is, hogy a tisztségviselő személy hivatalos tevékenységének írásos emlékei nem a hivatalt, hanem az illető személyt illetik. Ez az Erdélyben a XVIII. század közepéig általánosan érvényesülő elv hozta magával egyrészt a hivatali levéltárak viszonylag késői kialakulását, másrészt pedig az ilyen természetű iratanyag nagymértékű pusztulását, illetve szétszóródását. A középkori erdélyi vajdák, alvajdák, tisztségviselők kormányzati működésének legközvetlenebb okleveles emlékeit tehát azoknak a családoknak a levéltárában kell keresni, amelyeknek tagjai egykor ezt a tisztséget viselték. Ha a tisztségviselő önigazolás céljából élete végéig meg is őrizte saját hivatali ténykedésének írásos emlékeit, utódai előbb-utóbb legnagyobbrészt kiselejtezték a jogi szempontból a család számára értéktelen, elavult hivatali iratokat. Inkább csak a családi hiúságot legyezgető dísznek (pro decore familiae) vagy pedig kuriózumnak tekinthető egyes hivatalos iratok számíthattak tartósabb megőrzésre. A hűbéri jellegű személyi kapcsolatokra felépülő középkori kormányszervezet idején azonban messze földről is kerültek Erdélybe vajdák, alvajdák, tisztviselők. Ezek itteni hivatali működésének emlékei tehát, említett töredékes formájúkban is, Erdélytől távol maradtak fenn. Például nem ritka dolog, hogy magyarországi, szlovákiai és jugoszláviai levéltárakból középkori erdélyi tisztségviselők működésére vonatkozó iratok kerülnek elő.

Amíg a hivatali ténykedés során termelődött iratanyagot a fejedelmektől kezdve le egészen a vidéki tisztviselőig az illető személy magántulajdonának tekintették, a jogi vonatkozású iratanyag az azt létrehozó közösség (család, szervezet) együttes tulajdonának számított. A városi levéltár az azt gyarapító polgárságé volt. A levéltárat létrehozó közösségnek az iratokhoz való együttes és egyenlő jogát különösképpen jól kidomborították a családi levéltárakkal kapcsolatos feudális jogszabályok. Ezek szerint a levéltár eleinte az egész nemzetségnek volt közös és osztatlan tulajdona. Amikor az egy nemzetségből származó betleni és virágosberki nemesek 1364-ben közös vagyonukat felosztották egymás között, összes birtoklevelüket továbbra is köztulajdonnak hagyták. Amikor pedig a XIV. század végére az uralkodó osztály nemzetségi szervezete felbomlott Erdélyben, a levéltár az egyes családok tagjainak lett közös tulajdonává. A levéltárat mindig a legidősebb férfi családtag kezelte, de annak szabad használatát, súlyos büntetés terhe alatt, köteles volt biztosítani az egész atyafiság számára. A családoknak a levéltárukhoz való elidegeníthetetlen közös joga nyert kifejezést azokban az országgyűlési végzésekben, amelyek a XVII. század folyamán Erdélyt sújtó nagy háborús pusztítások után köteleztek mindenkit a zavarok idején hozzájuk került oklevelek beszolgáltatására. A hiteleshelyekre így összegyűjtött levéltártöredékeket aztán az országgyűlés döntése alapján visszaadták jogos tulajdonosaiknak. Ugyancsak ezt a jogot tartotta tiszteletben Apafi Mihály fejedelem is, amikor az 1674-ben hűtlenség vádjával kivégeztetett Bánffy Dénes birtokleveleit visszaadatta a család legidősebb tagjának. Egész sor törvényes rendelkezés kötelezte az özvegyet is arra, hogy elhalt férje birtokleveleit mindjárt a haláleset után adja át ura családjának.

Mindezek a rendelkezések az okleveles bizonyító anyag együtt maradását igyekeztek előmozdítani. A birtok és a birtokjogot igazoló iratanyag fentebb említett azonosítása azonban azt is magával hozta, hogy az oklevelek szintén követték a birtokot az esetleges új tulajdonosokhoz. Főként az összeházasodások során szakadtak ki terjedelmes levéltárrészek eredeti kereteik közül, és kerültek át más családok levéltárába. Esetek idézhetők arra vonatkozóan is, hogy kihalt családok egész levéltára átkerült a birtokaikat öröklő famíliák tulajdonába. A hatósági levéltárak területén hasonló mozgásokat és összeolvadásokat eredményeztek az ügyintézés különféle átszervezései. Ezek során ugyanis az egyes ügyköröket vagy az egész hatáskört öröklő új hivatal a régebbi levéltári anyagot is átvette elődjétől. A sokrétűen összetett latin betűs levéltári anyagban való eligazodáshoz tehát a történetkutatóknak járatosaknak kell lenniük mind az intézmény- és hivataltörténetben, mind pedig a genealógiában. Ezek szolgáltatják ugyanis a kulcsot annak megfejtéséhez, hogy bizonyos levéltári anyagokat végzetük hova sodorhatott el, és hogy jelenleg melyik levéltár részeként hol találhatók.

Az írásbeli áthagyományozás intézményei: könyvtárak és levéltárak

A középkori írásos művelődésjavak áthagyományozásában a scriptoriumokéhoz és a kancelláriákéhoz hasonló fontos szerep jutott a könyvtáraknak és levéltáraknak. Ezek az intézmények voltak ugyanis hivatva annak megőrzésére, amit a másolóműhelyek a könyv-írásbeliség, illetve a kancelláriák az okleveles írásosság területén korábban létrehoztak. A könyvtárak és levéltárak mindenhol az írásos művelődés bizonyos fejlettségi fokán jelentkeztek, és sorsuk az írásbeliség fejlődésével legszorosabb összefüggésben alakult. A könyv- és levéltárügy állása tehát egyben valóságos tükörképként mutatja annak az írásos kultúrának a színvonalát, amelynek emlékeit őrzi. Éppen ezért a paleográfus nem mondhat le a tanulságokról, amelyekkel a könyvtárak, és levéltárak története szolgálhat mind az írásbeliség általános színvonala felől, mind pedig az egyes, konkrét írásemlékek tudományos felhasználását illetően. Minél fejlettebb és rendezettebb volt valahol a könyvtár-, illetve a levéltárügy, annál nagyobb méretű és annál messzebbre visszanyúló ott az írásos áthagyományozás a korábbi időkből a későbbiekre.

A könyvtár- és levéltárügy története tehát egyben magának az írásos áthagyományozásnak a története. A korábbi gyűjtemények felbomlásának és újak születésének szakadatlan láncolatát nyomozva, a paleográfus számára maga az átörökítési folyamat válik megismerhetővé. Ennek ellenére a könyvtár és levéltárügy történetének öncélú művelése nem a paleográfia, hanem a bibliológia és az archivisztika feladata. Az írástörténet a könyvtár és levéltárügy általános fejlődésének vonatkozásában beérheti magának az áthagyományozás menetének, illetve az ő sajátos szempontjaiból legfontosabb gyűjteményeknek a bemutatásával. Részletesebb adatokat csupán annak az országnak a vonatkozásában kell nyújtania, amelynek területén vizsgálja a latin írás történetét.

Kolostori könyvtárak a korai középkorban

Az antik világ eleven írásbeliségének összeomlásával az általa létrehívott fejlett könyv- és levéltári szervezet szintén megsemmisült. A töredékes régebbi emlékek, valamint a szerény méretű újabb írásos produkció megőrzésére egyedül azok a kezdetleges lehetőségek maradtak, amelyeket az írástudás monopóliumát kezében tartó egyház biztosított. A kolostorok és a székesegyházak könyveiket és okleveleiket sekrestyéjükben, kincstárukban raktározták el legféltettebb anyagi értékeikkel együtt. Ezzel eleget tettek a megtartás legfontosabb követelményének. Az irományok használatának biztosítása azonban már csak nagyon kis mértékben foglalkoztatta a papságot. A középkori latin írásbeliség XIII. század előtti egész szakaszára ezek a kolostori és káptalani könyv- és oklevélraktárak maradtak jellemzőek. Fontosságuk abban rejlik, hogy az ókori irodalom és tudomány jelentős töredékeit átmentették a középkor egyházias művelődésébe. Ezek a gyűjtemények a máig nyúló latin művelődési áthagyományozás legtávolabbi közvetlen kiindulási pontjai.

Közülük mindenekelőtt azokat a könyvtárakat kell megemlítenünk, amelyek a közvetlen kapcsot alkotják az ókor és a középkor művelődése között. Cassiodorus szenátor Vivariumának (510), a bencések anyamonostorának, Monte Cassinónak (529), valamint a veronai káptalannak (IV-VI század) és Izidor sevillai püspöknek (600-636) a könyvtára jelentik ma számunkra e kapcsolatok legkézzelfoghatóbb bizonyítékait. Az antik műveltségörökség és a klasszikus írásformák közvetítésében fontos szerep jutott a VII. század elején kibontakozó ír, majd pedig a VIII. század végén jelentkező angolszász misszió által alapított kolostorok scriptoriumainak és könyvtárainak. Az ír misszionáriusok 590 körül francia földön Luxeuilben, Felső-Itália területén pedig Bobbióban (612) alapították első apátságukat. Luxeuilből rajzottak ki Corbie (VII. század közepe) és a svájci Sankt Gallen (VII. század eleje), majd pedig Corbie-ből a szászországi Korvey (822) első szerzetesei. Mindezekben a kolostorokban, lakóiknak szorgalmas másolótevékenysége folytán, rövidesen számottevő könyvgyűjtemény alakult. Bobbióban a X-XI. század fordulóján 666 kötetes könyvtár volt, mely - minden valószínűség szerint - magába foglalta a pusztulásnak indult Vivarium kéziratkincseinek is egy részét. Bobbio maga viszont a XIII. századtól kezdve a XIX. századig tartó felbomlása során, egyebek mellett, 1606-ban a milánói Ambrosiana, 1618-ban a Vaticana könyvtárat, 1820-ban pedig a torinói Nemzeti Könyvtárat gazdagította a latin írás nagy értékű korai emlékeivel.

Az angolszász misszió hatása alatt létesült kolostori könyvtárak közé sorolható a tours-i, a fuldai (770) körül), a reichenaui, lorschi gyűjteményen kívül Nagy Károly császár (768-814) palotakönyvtára is. E frank uralkodó és közvetlen utódai idején kibontakozott ún. Karoling-reneszánsz kitűnő tudósai éppen e kolostori könyvtárak anyagára támaszkodva gyűjthették össze tervszerűen az egész addigi írásos hagyomány anyagát, és végezhették el annak első filológiai kritikai ellenőrzését. Az akkor legjobbnak talált szövegekről készített másolatok lettek minden későbbi továbbhagyományozás biztos kiindulópontjai.

Az antik örökség és a keresztyén művelődés korai eredményeinek egységbe olvasztása lett az alapja a középkor sajátos tudományos rendszerének, a skolasztikának. Ennek fokozatosan gyarapodó irodalma gazdagította a X-XII. századtól kezdődően a könyvtárak anyagát. A skolasztikus tudomány melegágya azonban, miként ezt a neve is elárulja, az iskola, az oktatótevékenység volt. Ez, valamint a városok gyors fejlődése eredményezte, hogy a XI-XII. század fordulójára a nagy múltú vidéki apátságok átengedték a művelődési vezető szerepet a nagyobb központokban épült rendházaknak. Ettől fogta ezek lettek a könyvtárfejlődésnek és az irodalmi áthagyományozásnak az eleven központjai. Jellemző példaként említhetjük a párizsi Szent Viktor-kolostor iskoláját és könyvtárát, mely egyik csírája lett a későbbi Sorbonne egyetemnek.

A középkori egyetemek könyvtárai

A XIII. századtól kezdődően közel kétszáz esztendőn át a latin nyelvű művelődési élet alkotóműhelyei az egyetemek voltak. Ezek falai között ment végbe a skolasztika rendszerének teljes felépítése, valamint a görög és az arab-zsidó hatások beolvasztása a latin művelődésbe. Érthető tehát, hogy az áthagyományozás szempontjából az egyetemek körül létesült kollégiumok könyvtárai a leglényegesebbek. Ezek prototípusának a Robert de Sorbonne által 1250-ben alapított párizsi kollégium könyvtára tekinthető. Itt az alapító szerény könyvgyűjteménye - tudósok és diákok adományából - negyven esztendő alatt 1017, 1338-ig pedig 1722 kötetre szaporodott. E korábban elképzelhetetlenül gyors gyarapodást az a szokás is elősegítette, hogy a szerzők szívesen helyezték el műveik eredeti kéziratát az egyetemeknél, melyeket a legfelsőbb tudományos fórumnak tekintettek. Az egyetemekkel kapcsolatos könyvtárak már különös gondot fordítottak arra, hogy anyaguk tanulmányozását lehetővé tegyék. Az illető kollégium lakói és az egyetem tagjai szabadon, idegenek bizonyos feltételek mellett használhatták az olvasópultokhoz leláncolt kódexeket. A XIV. századtól kezdve azok a kolostori és székesegyházi könyvtárak, amelyeket tovább fejlesztettek, beszerzésükben és berendezésükben szintén az egyetemi gyűjteményekhez igazodtak. A tanulmányozás érdekeit szolgálták azok a központi nyilvántartások is, amelyek egy-egy vidék kolostori könyvtárainak anyaga felől nyújtottak egységes tájékoztatást a XIII. század óta.

Világi magánkönyvtárak

Másik lényeges mozzanata e korszak könyvtárfejlődésének az, hogy az írásos áthagyományozásban növekvő mértékben kezdenek helyet kapni a világi művelődés addig szóbelileg átörökített javai. A városok előretörésével jelentkező új műveltségigények és a művelődés elvilágiasodásának felgyorsulása nyomán az uralkodók és a feudális világ előkelőségei, valamint a tehetős polgári-értelmiségi elemek kezén a XIII. század második felétől kezdődően megszülettek az első nem egyházi könyvtárak. Ezek anyagának zömét szintén a skolasztikus tudomány, a teológia hagyományos művei alkotják, mellettük azonban egyre növekvő számmal szerepelnek a történeti, katonai, földrajzi műveken kívül a szórakoztató irodalom s főként a lovagi költészet termékeit tartalmazó kódexek is. A középkori nyugati uralkodók közül II. Frigyes császár (1215-1250) volt az első, aki számottevő könyvtárral rendelkezett, a bibliofilia azonban legkorábban a francia királyok körében állandósult IX. Lajostól (1226-1270) kezdődően. Még inkább a világi művelődési javak és az anyanyelvű irodalom gyűjtőhelyeinek számítottak. A polgári-értelmiségi könyvtártulajdonosok egyre jelentősebb gyűjteményei. Például Hugo von Frimberg költő 1300 körül, már 978 kötet könyvvel dicsekedhetett, Amplonius Ratinck erfurti orvos (1363-1435) hagyatékában pedig 978 kötet kézirat volt.

A latin írásos áthagyományozás eddigi egyházias jellege felett a laikus érdeklődést a humanizmus, a feltörő polgárság ideológiája segítette győzelemre. Az ókori irodalom és tudomány alkotásai, illetve az ezek szellemében, az emberi élet gazdagítása érdekében készült új művek lettek a korszerű könyvtári gyűjtés tárgyai. Francesco Petrarca (1304-1374) kezdeményezésére már a XIV. században megindult az ókori írói alkotások újbóli felkutatása, pontos szövegük helyreállítása és tanulmányozása, de most már a fokozatosan laicizálódó világnézet szolgálatában. A tudós humanista gyűjtők közül a Karoling-kori hagyatéknak a továbbmentésében különösképpen kiemelkedő volt a reneszánsz írásformák úttörőjének, Nicolo Niccolinak (1364-1437), valamint az ő utasításai nyomán a német és francia kolostorokban is kutató Francesco Poggio Bracciolininak (1380-1459) a tevékenysége. Niccoli befolyására került sor Cosimo de Medici firenzei könyvtáralapítására (1444), melyet aztán egymással versenyezve követtek Urbino, Nápoly, Pádua és Ferrara uralkodói is. E kor fejedelmi létesítményi között első helyen áll a római pápák könyvtára. Ezt - a korábbi idők és az avignoni korszak (1309-1376) gyűjtésének elkallódása után - V. Miklós pápa (1447-1455) alapította újra a humanizmus szellemében, és IV. Sixtus (1471-1484) fejlesztette az akkori Itália legnagyobb, több mint 3500 kötetet számláló könyvtárává. Az itáliai reneszánsz könyvtárak latin klasszikus anyaga már kiegészült az ókori görög művelődésnek Konstantinápoly elfoglalása (1453) után Nyugatra sodródott, addig ott ismeretlen emlékeivel. Ebben a tekintetben különösen fontos gyűjtemény a velencei Marciana könyvtár, amelyet a görög származású Bessarion bíboros 1408-ban alapított.

A XV. század végétől fogva a többi latin kultúrájú ország könyvtári gyűjtése is az itáliai minták után igazodott. Elsősorban Franciaországban és Németországban, Angliában, de Kelet-Közép-Európában is hasonló összetételű, jelentős könyvtárak keletkeztek. Ez utóbbiak közül messze kiemelkedik anyaga gazdagságával és kéziratai művészi színvonalával Mátyás király nagy hírű budai gyűjteménye, a Corvina könyvtár. A humanisták tervszerű és lelkes munkája éppen azelőtt gyűjtötte össze világi jellegű tudós könyvtárakba a középkori európai művelődés klasszikus előzményeit, hogy a reformáció az ezeket addig őrző egyházi gyűjteményeket megsemmisítette vagy szétszórta volna. A reformációval kapcsolatos szekularizációk során Angliában, Németországban, de még Franciaországban is az egyházi könyvtárak anyaga megtizedelődött. Mindez azonban - a humanisták jóvoltából - már alig érintette az írásos örökségnek a további művelődési fejlődést illetően leglényegesebb részeit. Igaz, a humanista könyvtárak csak mellékesen gyűjtötték a középkor sajátos egyházi irodalmát és tudományosságát. A skolasztika és a kegyességi irodalom termékeinek azonban a korábbi tömeges másolgatás folytán akkora volt a példányszáma, hogy fontosabb alkotásai a nagy pusztítások ellenére is fennmaradtak. Ezek részére a XVI. század közepétől fogva nagy számmal alakult iskolai, városi és magángyűjtemények, a mai könyvtárak közvetlen elődei nyújtottak menedéket. A könyvtárak születése és pusztulása természetesen egészen a legutóbbi időkig tovább tartott, az újabb szekularizációk, forradalmak nyomán jelentős új kéziratgyűjtemények jöttek létre. Ezek ismertetésétől azonban az írástörténet eltekinthet, minthogy a XVI. század közepétől fogva az áthagyományozásnak többé már nem a kéziratos, hanem a nyomtatott könyv a fő eszköze.

Az egyházi levéltárak keletkezése

Minthogy a nyomtatás feltalálása előtt a társadalmak csak a gyakorlati íráshasználat viszonylag fejlett fokán érzékelték a könyv- és az okleveles írásbeliség közötti különbségeket, a jogi vonatkozású feljegyzések megőrzése is eleinte a könyvtárakra, illetve a kincstárakra hárult. Így volt ez az ókor kultúrállamaiban és a kora középkor latin műveltségű országaiban egészen a XII-XIII. századig. Csak az írásos bizonyítási mód térhódításával és az okleveles iratanyag nagyméretű megszaporodásával merült fel, az írásbeliség különböző fórumain más-más időpontban, a külön levéltárak létesítésének gondolata. A könyvtáraktól eltérően a levéltárak száma már a XIV-XV. században akkora, és fejlődésük az egyes kategóriákon belül az egész latin művelődési körben annyira egyöntetű volt, hogy az írástörténet - nemzetközi viszonylatban - beérheti a típusok és létrejöttük felvázolásával.

A középkori latin íráskultúra egész jellegéből természetes módon következett, hogy a jogi vonatkozású feljegyzések, az oklevelek fontosságát az egyház intézményei ismerjék fel legkorábban, és ugyancsak ók gondoskodjanak elsőnek azok megőrzéséről. A latin egyház iratmegőrzésével kapcsolatosan a XV. századig visszanyúló legkorábbi adatok a pápai kúriára vonatkoznak. Ennek az anyagi értékekkel és könyvekkel együttes iratőrzésnek a tökéletlenségei felől mi sem tanúskodik jobban, mint hogy magának a pápai levéltárnak is a XIII. század előtti anyaga szinte teljesen nyom nélkül elkallódhatott. A legrégebbi francia, olasz és német kolostorok, káptalanok levéltárának részint eredetiben, részint pedig korai másolatban fennmaradt anyaga általában a VIII-IX. századig nyúlik vissza. Az egyházi levéltárak azonban nem csupán saját birtokaikra és kiváltságaikra vonatkozó feljegyzéseiket őrizték, hanem fejedelmek és egyéb világi személyek, sőt közületek okleveleit is átvették megőrzés végett. Ezért találhatók a világi társadalomra vonatkozó legkorábbi okleveles adatok is az egyházi levéltárakban.

A világi levéltárak kezdetei

Bár már a frank királyoknál is kialakult bizonyos iratmegőrzési gyakorlat, Nagy Károly császárnak pedig Aachenben udvari levéltára (archivum palatii) is volt, az állandó királyi levéltárak létesítéséről azonban Franciaországban II. Fülöp Ágost (1180-1223), a szicíliai-nápolyi királyságban II. Frigyes (1196-1250) és főként az Anjouk, a német-római császárságban Luxemburgi Zsigmond (1410-1437), a Habsburg-birodalomban pedig csak I. Miksa (1459-1519) uralma idejétől fogva lehet beszélni. A középkori uralkodók előszeretettel hurcolták magukkal utazásaikra levéltárukat. Ha aztán az iratok nagy tömege ezt már nehézkessé tette, a régebbi anyagot tartalmazó ládáikat hátrahagyták különböző váraikban, lényegében sorsukra bízva azokat. Mindezzel nagymértékben maguk lettek levéltári anyaguk sírásói.

A világi levéltárak kezdetei mégis korábbra tehetők, mintsem ez a királyi levéltárakról közölt adatokból kitűnik. Itáliában egyes előkelő nemzetségek családi levéltárai a X. századig, a közjegyzői levéltárak pedig a XII-XIII. századig nyúlnak vissza. A városok, nem számítva a kivételeseknek tekinthető egyes itáliai és franciaországi eseteket, általában a XI-XII. századtól fogva kezdték irataikat megőrizni. Ahhoz azonban, hogy akár a fejedelmi kormányzati szervek, akár a vidéki feudális ügyintézés hatóságai hivatalos működésük írásos lecsapódását rendszeresen megőrizzék, a gyakorlati íráshasználat késő középkori megnövekedett méreteire volt szükség. Az ügyintézés iratanyagából legkorábban a könyv alakú darabok (jegyzőkönyvek, számadáskönyvek, különböző nyilvántartások, összeírások stb.) számíthattak levéltári megőrzésre. A XV-XVI. század fordulójától kezdődően azonban már az adminisztrációs iratanyag legnagyobb részére is kiterjesztették a levéltári védelmet.

A középkori levéltárak növekedési üteme

A kisebb és nagyobb köz- és magánlevéltárak ezreiben őrzött hatalmas középkori okleveles és ügyiratanyag méreteiről lehetetlen akár megközelítően is poncos számszerű képet adni. A latin betűs középkori iratörökség arányai felől mégis fogalmat alkothatunk magunknak a gyarapodás üteméből. Dél- és Nyugat-Európa gyorsabb és Kelet-Közép-Európa lassúbb fejlődése között az átlagot képviselő Németországból vesszük az alábbi néhány statisztikai adatot. A würzburgi érsekség, káptalan és kolostorok meglehetősen épen fennmaradt levéltárai a VIII. századból 1, a IX. századból 18, a X. századból 28, a XI. századból 48, a XII. századból 312, a XIII. századból 1511, a XIV. századból 5111 , a XV. századból 8139 oklevelet őriztek meg. Az ügyviteli iratanyag korai gyarapodásának ütemét viszont a bajorországi levéltárak könyv alakú középkori iratainak (Amtsbücher) számával érzékeltethetjük. Amíg a XIV. századból 435, a XV. századból már 2533, a XVI. századból pedig 6646 folio és quarto méretű könyv alakú irat maradt fenn e levéltárakban. A latin írásterület különböző levéltártípusai tehát a XIII-XIV. század fordulójától kezdődően a mindennapi élet legapróbb mozzanataira is kiterjedő, sokrétű, gazdag iratörökséget hagyományoztak át napjaink történetkutatására.

A külföldi kézirattárakban és levéltárakban való tájékozódás segédeszközei

A középkori latin irathagyatékot őrző könyvtárak és levéltárak anyagában ma már különféle szempontú segédeszközök könnyítik meg a kutatók tájékozódását. Ludwig Traube és Paul Lehmann a kapitális és unciális írású kéziratok összesítő jegyzékét (Die lateinischen Handschriften in alter Capitalis und in Uncialis. Vorlesungen und Abhandlungen von L. Traube. München 1909. I. 157-263), Elias Avery Lowe és Bernhard Bischoff pedig a X. század előtt írt összes latin kódexemlék corpusát állította, illetve állítja össze (Codices Latini Antiquiores. Oxford 1934-). Az egyes kéziratgyűjtemények örvendetesen szaporodó katalógusai felől az első biztos tájékoztatás szintén Traube összeállításából nyerhető (i. m. 112-120). A régebbi irodalomban való eligazodáshoz használható segítséget nyújtanak még Wilhelm Weinberger Catalogus catalogorum (Prag-Wien-Leipzig 1902) és Beiträge zur Handschriftenkunde (Sitzungsberichte d. k. Akademie der Wissenschaften. Philos.-hist. Klasse, Bd. 159, 161 Wien 1909-19) című munkái. Az újabban közzétett katalógusok felől részint a kodikológiai-könyvtártudományi összefoglalásokból (pl. Milkau Handbuch-jának 1952-1961 között megjelent újabb kiadásából), részint pedig a szakfolyóiratok (elsősorban a Scriptorium) hasábjairól, illetve Paul Oskar Kristeller összeállításából (Latin Manuscript Books before 1600. A List of the Printed Catalogues and Unpublished Inventories of Extant Collections. New York 1960) nyerhető felvilágosítás. Főleg a Franciaországban és Itáliában őrzött kéziratos könyvanyag felől állnak rendelkezésre hatalmas katalógussorozatok (Catalogue général des manuscrits des bibliotheques publiques en France. Paris 1886- és Inventari dei manoscritti delle biblioteche d'Italia, Forli 1891-).

A latin paleográfia tanulmányozásához alapul szolgáló nagy külföldi gyűjtemények közül, ha nem is a kéziratok régisége, de száma tekintetében a müncheni Állami Könyvtárnak (Staatsbibliothek) az 1802-1803-ban szekularizált bajorországi kolostorok anyagából keletkezett kézirattára áll az első helyen a maga több mint 24 ezer kötetével. Ezt követi a párizsi Nemzeti Könyvtár (Bibliotheque Nationale) kb. 21 ezer kötet kéziratos latin könyvvel. Harmadik helyen a Vatikáni Könyvtár áll kb. 20 ezer latin kódexszel. A londoni British Museum, az oxfordi Bodleian Library, a brüsszeli, bécsi, madridi, milánói, firenzei könyvtárakon kívül a leningrádi Állami Közkönyvtár is hatalmas tömegben őriz középkori latin kódexeket. A középkori erdélyi könyvtárakból külföldre sodródott latin kódexekből - az említett nagy könyvtárakon kívül - főként Magyarország, Csehszlovákia és Ausztria gyűjteményei őriznek többet.

Románia területére vonatkozó anyagot őrző külföldi levéltárak

A fontosabb levéltárak felől nemzetközi vonatkorásban a Minerva címkönyvből (1892-), a Comité International des Sciences Historiques által összeállított útmutatókból (Nabholtz, H.-Kläui, P.: Internationaler Archivführer. Zürich-Leipzig 1936), illetve az egyes országok hasonló áttekintéseiből tájékozódhatni. Az egyes levéltárak anyagáról viszont a különböző szintű levéltári leltárak, konspektusok, regesztagyűjtemények stb. nyújtanak közelebbi információkat. Ezek közül kiemelkedő a franciák Inventaires sommaires des archives départementales, comunales et hospitalieres című, 1854-ben indult leltársorozata, melyből eddig kb. 500 kötet látott napvilágot. Az újabb leltárkiadványokról jó tájékoztatást nyújt Aurelian Sacerdoţeanu Arhivistica de peste hotare după al doilea război mondial (RevArh 1958, 2. sz. 117-159) című beszámolója.

A romániai latin paleográfia művelése szempontjából nem annyira a páratlan anyagbőségükről híres angol, francia, spanyol, német levéltárak a különösen fontosak, hanem azok, amelyek itteni provenienciájú vagy itteni vonatkozású iratokban gazdagok, illetve amelyek a romániai latin írásfejlődést befolyásoló kelet-közép-európai területek és szervezetek iratörökségét őrzik. Ilyenek elsősorban a szomszédos latin kultúrájú államok, valamint az egykori német-római császárság, illetve a pápai kúria levéltárai. Lengyelországban Krakkó, Csehszlovákiában a szlovákiai hiteleshelyek (főként Lelesz), városok (Pozsony, Nagyszombat, Kassa, Bártfa, Lőcse, Eperjes) levéltárai, valamint a magánlevéltárak egész sora, Magyarországon a Magyar Országos Levéltár erdélyi provenienciájú egységei, Ausztriában a bécsi Staatsarchivnak, Hofkammerarchivnak és Kriegsarchivnak az erdélyi állagai, Itáliában több város (főként Velence) levéltára mellett a Vatikán levéltárának legkülönbözőbb fondjai őriznek a XII. századtól fogva romániai provenienciájú vagy vonatkozású oklevél- és iratanyagot. A legrégebbi (1542 előtti) romániai latin paleográfiai anyag zömét az említett külföldi levéltárak, elsősorban a Magyar Országos Levéltár és a Vatikáni Levéltár őrzik. Ennek az anyagnak a belföldön őrizettel egyenlő mértékű ismerete egyik előfeltétele a romániai latin írástörténet korszerű művelésének. Mindezeknek a levéltáraknak az anyaga felől a kutató különféle útmutatók és leltárak segítségével tájékozódhat. A Román Akadémia kolozsvári Történeti Intézete célul tűzte ki maga elé a külföldön őrzött, 1542 előtti erdélyi vonatkozású latin okleveles anyag mikrofilmen való összegyűjtését.

A latin írásos anyagot őrző romániai könyvtárak és levéltárak

Románia területén kifejezetten latin írásos termékeket őrző könyv- és levéltárak a középkor folyamán elsősorban Erdélyben alakultak, mivel ott a latin egyház és a latin íráskultúra hivatalos és uralkodó jellegű volt. A latin írásos áthagyományozás útja tehát Romániában főként erdélyi adatok és példák segítségével vázolható fel. Főként, de nem kizárólagosan, mert a latin egyház Erdélyben való meggyökeresedése után szórványosan Moldvában és Havasalföldén is létrehozta a maga szerényebb méretű és jelentőségű könyvtárait és levéltárait.

A latin írás, könyv és oklevél a középkorban Erdélyben szintén az egyháziak dolgaként jelent meg. A XI. század első feléből való törvények előírták, hogy a püspök köteles az újonnan szerveződő egyházközségeket a szükséges könyvekkel ellátni. Ezektől a praktikus egyházi célokat szolgáló korai szertartási könyvektől azonban a fejlődés hosszú idő után is csak kivételes esetekben jutott el a plébániai könyvtár kialakulásáig. Változatosabb összetételű, nagyobb könyvgyűjtemények az egyházi tudományosság központjainak számító kolostorok, majd pedig az oktatás helyi központjává fejlődő káptalanok mellett alakultak.

Kolostori könyvtárak

Az első kolostori könyvtárak a bencések rendházaiban létesültek. Közülük legjelentősebb a XI. században alapított kolozsmonostori apátságé lehetett. Ez a könyvtár azonban 1220 körül a belső harcokban elpusztult, és állománya még 1430 körül is csupán 54 kódexet számlált. Igaz viszont, hogy ekkor már a közkedvelt Gesta Romanorumon kívül olyan becses asztronómiai munka is akadt benne, amelyet a királyi udvar orvosa érdemesnek tartott Budára kikölcsönözni. Az általában erősen konzervatív bencés könyvanyaghoz viszonyítva a XIII. század elejétől fogva új színt jelentettek a premontrei és cisztercita kolostorok könyvtárai. Ezek a szerzetesrendek ugyanis szoros és állandó kapcsolatot tartottak fenn franciaországi anyakolostorukkal. Onnan kapták, amint előbb már láttuk, a másolandó könyvek mintapéldányait. Közülük legjelentősebb könyvgyűjteménnyel az első itteni premontrei kolostor, a váradhegyfoki apátság rendelkezhetett.

A XIII. századtól kezdődően gyors ütemben szaporodó domonkos és ferences kolostorok könyvtárai a skolasztikus teológia és a misztikus mozgalmak irodalmának anyagában voltak gazdagok. Különösen a domonkosok fordítottak nagy gondot könyvtáraik fejlesztésére, minthogy ezek nélkülözhetetlenek voltak a rendtagok tudományos kiképzésében. A fiatalabb rendtagokat a jelentősebb kolostoraikban megszervezett studium generalékon, illetve külföldi egyetemeken taníttatták ki. Három legfontosabb erdélyi kolostoruk könyvtára felől elég részletes információk maradtak. Szebeni könyvtáruk lehetett a legjelentősebb, mert ott szervezték meg azután studium generaléjukat. Ennek kéziratos kódexei és ősnyomtatványai meglehetősen teljes számban fennmaradtak, és jelenleg a Brukenthal Múzeum könyvtárában találhatók. A brassói rendház legrégibb, kéziratos anyagát a reformáció után a Johannes Honterus által alapított szász evangélikus gimnázium könyvtára örökölte. Bár ez a könyvtár az 1689. évi nagy tűzvészben megsemmisült, 1575-ből való leltárából megállapítható, hogy a domonkosok több mint 100 kéziratos kötetet számláló középkori gyűjteménye mit is tartalmazott. A kolozsvári domonkos kolostor könyvtára a XVI. század közepén a reformációnak esett áldozatul, méreteiről azonban tájékoztat az a mindmáig meglévő gótikus könyvtárterem, amelyet az előző század második felében emeltek külön erre a célra. A kolozsvári domonkosok könyvbeszerzésének viszonylag jelentős méreteiről tanúskodik az az adat, amely szerint Kolozsvári Ádám mester 1488-ban 22 és fél dukátot fizetett ki Octavianus Scotus könyvnyomtatónak a tőle vett könyvek árában. De nem csupán a népes városi kolostorokban volt könyvtárszoba, hanem a kisebb, vidéki rendházakban is. Így említik 1531-ben a ferencesek szalárdi (Bihar vm.) rendházának könyvtárszobáját (libraria).

A domonkosok és a ferencesek azonban nem csupán Erdélyben, hanem egyes havasalföldi és moldvai városokban (Tîrgovişte, Cîmpulung, Suceava, Bacău, Baia, Chilia stb.) is alapítottak kolostorokat, melyeket szintén felszereltek könyvtárral. E gyűjtemények anyaga a XVII. század második felében a kolostorok megszűntével szétszóródott, részben Erdélybe került. Mindmáig megmaradt töredékeik azonban kétségtelenné teszik, hogy a XVII-XVII. században Moldvában és Havasalföldén szintén számolnunk kell kizárólagosan latin kéziratos és nyomtatott anyagot őrző kolostori könyvtárakkal. Az említett töredékekből kikövetkezethetőleg a bákói és moldvabányai (Baia) ferences kolostornak lehetett jelentősebb könyvtára a XV. század közepétől fogva. Fennmaradt egy 1467-ben, Ferenc moldvabányai vikárius számára, minden bizonnyal valamelyik moldvai katolikus kolostorban másolt terjedelmes papírkódex, mely skolasztikus értekezéseket tartalmaz. De a könyvnyomtatás zsengéi is korán eljutottak e könyvtárakba. Egy Nürnbergben 1492-ben nyomtatott domonkos prédikációkat tartalmazó kötetet már négy esztendővel a megjelenése után bevezettek a bákói kolostor könyvtárának leltárába. A moldvai latin könyvpiac elevenségét bizonyítja, hogy a segesvári ferences kolostor 1511-ben Moldvából szerezte be magának a Mariale eximii viri Bernardini de Busti című, 1506-ban nyomtatott könyvet. A moldvai és havasalföldi katolikus kolostori könyvtárak XVI-XVII. századi darabjaiban olvasható cirill írású szláv és román nyelvű bejegyzések azt mutatják, hogy e gyűjtemények anyagát nem csupán a latin szerzetesek, hanem a román ortodox szellemi élet olyan kiválóságai is használták, mint pl. a zsoltárköltő Dosofteiu moldvai érsek.

Székesegyházi és plébániai könyvtárak

A feudalizmus XIV. század utáni szakaszában a kolostori könyvtárakat mind méretek, mind pedig művelődési jelentőség tekintetében felülmúlták a püspökök és kanonokok hagyatékaiból keletkezett káptalani, illetve székesegyházi könyvtárak. Az erdélyi katolikus oktatási szervezet legmagasabb fokát jelentő káptalani iskolák, a világiak okleveles igényeit kielégítő hiteleshelyek, valamint az erősen világias légkörű püspöki székhelyek körül csoportosuló tanultabb, literátus elemek tevékenysége nyomán a fontosabb egyházi központokban (Csanád, Várad, Gyulafehérvár) viszonylag tekintélyes könyvgyűjtemények halmozódtak fel. A váradi püspökség, illetve káptalan könyvanyaga már 1419 előtt akkora volt, hogy gondozására külön állást rendszeresítettek (rectoria armarii librorum). Vitéz Jánostól (1445-1465) kezdődően pedig a humanista püspökök, tudós kanonokok egész sora gyarapította értékes adományokkal ezt a gyűjteményt, mely bizonyos mértékben a Corvina előzményének is tekinthető. Vitéz könyvtáráról, melyet "Dacia gazdagítására" alapított, Vespasiano da Bisticci, a kor leghíresebb firenzei másolóműhelyének tudós tulajdonosa úgy nyilatkozott, hogy "abban mindenféle tudományághoz tartozó könyv" megvolt, "és ezeket Itáliában és Itálián kívül kerestette össze... a költségekkel nem törődve, csupán arra ügyelt, hogy szépek és javított szövegűek legyenek... Kevés olyan könyv volt latin nyelven, ami neki meg ne lett volna." S Vitéz gyűjteményének a Corvinába való bekebelezése után a váradi könyvtárat Farkas Bálint (1490-1495) és Thurzó Zsigmond (1506-1512) püspök adományai lendítették újból fel. Az előbbi 203 darab legkülönbözőbb tárgyú kódexet ajándékozott székesegyházának. Az utóbbi pedig, a híres velencei nyomdásszal, Aldus Manutiusszal (1450-1515) szoros barátsága révén latin és görög klasszikusok nyomtatott kiadásaival is gyarapította könyvtárát. Ismeretes az is, hogy Várdai Ferenc erdélyi püspök (1514-1524) gyulafehérvári rezidenciájában 101 kötetes személyi kézikönyvtár képviselte a humanista tudományosságot.

E püspöki és káptalani könyvtárak a reformáció és a török háborúk következtében szétszóródtak ugyan, de egyes fennmaradt darabjaik segítségével mégis képet alkothatunk magunknak felőlük. Megállapítható, hogy a korszerű humanista irodalom és a reneszánsz könyvdíszítő művészet bibliofil remekeit gyűjtötték előszeretettel. E kódexek kiállításuk művészi színvonala következtében ma a nagy külföldi könyvtárak féltve őrzött kincsei közé tartoznak. Biztosra vehető, hogy a külföldi kéziratgyűjtemények tervszerű átvizsgálásával még növelni lehetne e könyvtárakból idegenbe sodródott, ma ismeretes latin kódexek számát.

Sokban a káptalani és székesegyházi könyvtárakéhoz hasonló volt a társadalmi és művelődési szerepe a nagyobb városok plébániáin a XV. század óta alakult könyvtáraknak. Ezek is előmozdították az iskolázottság mélyülését, és bizonyos mértékben számoltak a polgárok laikus érdeklődésével. Csupán a kéziratok kiállítására nem helyeztek akkora súlyt a városi gyűjtők, mint a gazdag bibliofil főpapok. Szebenből nemcsak a plébániai könyvtár XIV. század végi és 1442. évi jegyzéke maradt reánk, hanem az abban szereplő kódexek egy része is elkerülte a megsemmisülést. E könyvtár a XV. század közepétől fogva a maga változatos tartalmú 138 kötetével bizonyára hozzájárult a város művelődési színvonalának emeléséhez.

A gazdag főpapi bibliofilek körén kívül, tekintve a kéziratos könyvek drágaságát, Erdélyben alig volt mód számottevő személyi könyvgyűjtemények alakulására. A nyomtatás feltalálása után azonban a kisebb pénzű értelmiségi elemek is megengedhették maguknak a munkájukhoz legszükségesebb könyvek beszerzését. A XV. század végén már a tanultabb falusi papoknak is volt kisebb kézikönyvtáruk. Például Vicasius mester volkányi (Segesvár szék) plébános a XV. század végén könyveket hagyott a segesvári domonkosoknak. Matheus de Rupe lesesi (Nagysink szék) plébánosnak 1502-ben 13 cím szerint is megnevezett köteten kívül egész kis jogi és teológiai könyvtára volt. A könyvnyomtatás terjedése nyomán a XVI. század első felében a magánkönyvtárak terén bekövetkezett fejlődés érzékeltetésére megemlítjük, hogy 1563-ban a hírhedt Balassa Menyhárt titkárának, Bódog Józsának már 140 kötetes korszerű gyűjteménye volt. Ennek ércékét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy János Zsigmond (1540-1571), a könyvbarát fejedelem méltónak tartotta e gyűjteményt saját könyvtárába bekebelezni.

A középkori könyvtárak sorsa a reformáció után

A kéziratosság korában keletkezett erdélyi latin könyvtáraknak a török pusztításoktól megmenekült anyagát, éppen katolikus egyházi jellege miatt, a reformáció részben szétszórta, részben pedig megsemmisítette. A hártyakódexeket előszeretettel hasznosították könyvkötő anyagként. Ecsedi Báthory István országbíró 1603-ban így rendelkezett a birtokain lévő egyházak régi, katolikus könyvei felől: "Missalekat elmetéllyék és egyéb öregh könyveket osszák iskolákba, jó lesz deákoknak könyvet kötni bele." Kolozsvár városa is a XVII. században a középkori szertartáskönyvek hártyájába köttette számadáskönyveit. Jobban megbecsülték, mert írásuk olvasása nem ütközött nehézségbe, és ezért óvták a nyomtatott katolikus könyveket. Ami, főként a nagyobb városokban, megmaradt a reformáció előtti könyvtárakból, azokat bekebelezték a XVI. század közepén létesült kollégiumi, illetve városi könyvtárakba.

Az erősen megtizedelődött erdélyi latin könyvörökség megőrzése jelentős mércékben ezeknek a napjainkig fennmaradt könyvtáraknak köszönhető. Láttuk, hogy a brassói Honterus-iskola könyvtára, illetve az 1592-ben újjászervezett szebeni Kapellenbibliothek tekintélyes mennyiségű középkori kódexet és ősnyomtatványt tartott fenn. Hasonló fontos szerepet játszott a latin könyvanyag áthagyományozásában az 1581-ben alapított kolozsvári jezsuita egyetem könyvtára is. A helyi hagyomány tudni vélte már a XVI. században, hogy a törökök által elpusztított görög egyházak, valamint a moldvai és havasalföldi kolostorok egyes értékes kéziratainak éppen úgy a brassói iskolakönyvtár nyújtott menedéket, mint a Corvina egyes maradványainak. A Honterus által Havasalföldéről hozott Nilus-kódex, illetve a XVII-XVIII. században Erdélyben felbukkanó néhány Corvin-kódex bizonyítja, hogy a hagyománynak valamelyes történeti magva tényleg lehetett. Valójában azonban e kollégiumi könyvtárak az elődeiktől átvett hagyatékon túlmenően nem foglalkoztak a korábbi századok kéziratos könyveinek tervszerű gyűjtésével. Az oktatás igényeinek megfelelően inkább új könyveknek külföldről való meghozatására áldoztak. Így hozatott Szeben városa 1557-ben közvetlenül Németországból 100 forint ára könyvet iskolája részére.

Fejedelmek és magánszemélyek könyvtárai

Az említett kollégiumi könyvtárak mellett a XVI. századtól fogva a magánkönyvtárak jutottak fontos szerephez a latin műveltségjavak áthagyományozásában. Elsősorban a fejedelmek, kancellárjaik, műveltebb főurak rendelkeztek számottevő könyvgyűjteményekkel. Rajtuk kívül természetesen a tudósok, gazdag és tanult patríciusok, protestáns papok és tanárok köréből is bőven ismeretesek kisebb-nagyobb könyvtárak. Bizonyos értelmiségi jellegű munkakörök betöltői - főként papok, tanárok, a központi kormányzat tisztviselői - esetében a XVII-XVIII. században már általánosnak mondható valamelyes, olykor azonban egy-két száz kötetet is számláló kézikönyvtár birtoklása. Erre jó példaként idézhető Enyedi Pálfi Istvánnak, az erdélyi fejedelmi nagyobb kancellária jegyzőjének könyvleltára. Jóllehet a régiségnek számító középkori kódexeket a XVII. században már a könyvtár díszének tekintették, ilyenekkel Erdélyben a legjelentősebb magángyűjtemények sem nagyon dicsekedhettek. Bethlen Gábor (ur.: 1613-1629) és I. Rákóczi György (ur.:1630-1648) ugyan kísérletet tettek, hogy megszerezzék a töröktől a gyulafehérvári könyvtár részére a Corvina Budán őrzött maradványait, de próbálkozásaik nem jártak sikerrel. A fejedelmi könyvtárak közül Zápolya János (ur.: 1526-1540), illetve fia: János Zsigmond (ur.: 1540-1572). Báthory István (ur.: 1572-1583), Báthory András (1599) és Bethlen Gábor gyűjteményei voltak a legjelentősebbek. A latinos jellegű fejedelmi könyvtárak közé kell számítanunk a Despot Voda moldvai fejedelem (ur.: 1561-1563) által Cotnaron alapított humanista gyűjteményt is.

Romániai latin kódexgyűjtemények

A középkori latin kéziratos anyagra szintén kiterjeszkedő gyűjtőtevékenység Románia területén csupán a XVIII. század második felében bontakozott ki. Ezt jelentős mértékben megkönnyítette, hogy a szerzetesrendek már említett feloszlatásával nagy könyvtömegek, s bennük középkori kéziratok, valamint kézírásos bejegyzésekben, kiegészítésekben gazdag ősnyomtatványok is piacra kerültek. A nemzetközi könyvpiac kínálatának megélénkülése tette lehetővé, hogy itteni gyűjtők külföldi provenienciájú kódexek és ősnyomtatványok megvásárlásával igyekezzenek kiegészíteni a belföldi könyvtárak erősen megtizedelődött középkori latin könyvanyagát. Ekkor létesültek azok a nagy magángyűjtemények (Batthyaneum, Brukenthal- és Teleki-könyvtár), amelyeknek köszönhető az az előkelő hely, amelyet Románia - a középkori könyvtárak fentebb említett nagyméretű pusztulása ellenére - a latin művelődés régi javait őrző kelet-közép európai államok sorában ma elfoglal.

A középkori (1550 előtti) latin kódexörökség Románia területén található részét jelenleg a gyulafehérvári Batthyaneum, a szebeni Brukenthal Múzeum könyvtára, a Román Akadémia bukaresti és kolozsvári könyvtára, valamint a kolozsvári Egyetemi Könyvtár és néhány egyházi könyvtár őrzi. A felsorolt könyvtárak közül a IX-XVI. század közepe közti időszakból őrzött több mint 300 kódexével messze kiemelkedik a Batthyaneum. Változatos, gazdag anyagával egymaga szilárd alapot biztosít a latin kodikológia és paleográfia romániai műveléséhez. E gyűjtemény teljes egészében Batthyány Ignác erdélyi katolikus püspök (1741-1788) áldozatkészségének és kodikológiai-bibliofiliai tevékenységének köszönheti létét. A kódexek nagyobb részét Batthyány maga gyűjtötte 1763-1780 között a mai Szlovákia és Ausztria területén működő kolostorok és egyéb egyházi intézmények szétszóródó könyvtáraiból, valamint itáliai tanulmányai idején. A közép- és nyugat-európai (főként osztrák, délnémet, cseh és németalföldi) provenienciájú kódexek többsége azonban a Migazzi Kristóf bécsi hercegérsektől, váci püspöktől 1782-ben megvásárolt könyvtár részeként került a gyulafehérvári gyűjteménybe. A külföldi kódexek nagy számához viszonyítva, Batthyány Erdélyben aránylag kevés középkori kézirattal gyarapíthatta könyvtárát.

Ilyen kódexekben gazdagabb a Brukenthal Múzeum könyvtárának számszerűleg egyébként jóval kisebb középkori kéziratgyűjteménye. Ennek anyaga három különböző forrásból került össze. Zömét a domonkosok szebeni kolostorának a reformációkor a város által átvett könyvgyűjteménye szolgáltatja. E gyűjteményt 1592-ben egyesítették a gimnázium könyvtárával az ún. Kapellenbibliothekben. A domonkosok, Szeben város és az evangélikus gimnázium anyagát tartalmazó régi állagok őrzését 1879-ben vette át a Brukenthal múzeum könyvtára. E kéziratok másik csoportját a szebeni evangélikus káptalan, a szebeni lutheránus plébánia és egyéb szász egyházak könyvtárának a múlt század végétől fogva a Brukenthal Múzeumban elhelyezett egykori kódexei alkotják. A harmadik csoport a múzeum és a könyvtár alapítójának, Brukenthal Sámuel erdélyi gubernátornak (1721-1803) a gyűjtőtevékenysége folytán keletkezett, és többségében külföldön vásárolt bibliofil példányokat tartalmaz. A Brukenthal múzeum könyvtárának kódexgyűjteményét azonban egészében az erdélyi középkori latin könyvírás emlékeiben való gazdagság jellemzi.

A Román Akadémia könyvtárának bukaresti és kolozsvári latin kódexgyűjteménye közül ez utóbbi a jelentősebb. Ennek anyagát a román filológia megalapítója, Timotei Cipariu (1805-1887) vásárolta össze filológiai-kodikológiai tanulmányaihoz 1850-1860 között, főként a német és olasz antiquarpiacon. Halála után a latin klasszikusok humanizmus kori másolataiban gazdag gyűjteményét a balázsfalvi görög katolikus érseki könyvtár örökölte. Azzal együtt került 1949-ben a Román Akadémia kolozsvári könyvtárának őrizetébe. A bukaresti Akadémiai Könyvtár kicsiny latin kódexgyűjteménye a két világháború között keletkezett a magánosok által külföldön vásárolt egyes darabokból. Ennek ellenére ebben a gyűjteményben is akad néhány olyan kódex, melynek romániai előtörténete több évszázadra visszanyúlik. Közöttük említhető az a XIV. századi díszes pergamenkézirat, amelyet Bécs ostromakor (1683) a török seregben részt vevő havasalföldi csapatok hoztak el a heiligenkreuzi kolostorból Constantin Cantacuzino, a könyvbarát fejedelmi asztalnok számára.

A kolozsvári Egyetemi Könyvtár latin kódexeit és kódextöredékeit az 1859-ben alakult Erdélyi Múzeum Egylet gyűjtötte a múlt század második felében különböző magánkönyvtárakból, főként Cserey Farkas (1773-1842) krasznai híres gyűjteményéból. Ezek is részben helyi írástermékek, részben pedig olyan külföldi provenienciájú darabok, melyek csak a XVIII-XIX. században kerültek Erdélybe. A katolikus és evangélikus egyházak tulajdonában található középkori kódexek, ha nem is íródtak mind Románia területén, már századok óta részei az ország latin művelődési örökségének.

A Románia gyűjteményeiben jelenleg található 1550 előtt írott latin nyelvű kéziratos könyvek száma hozzávetőlegesen 420-450 kötetre tehető. Ezekben kb. 1800-2000 középkori teológiai, tudományos és irodalmi alkotás szövege hagyományozódott át napjainkig.

Hiteleshelyi levéltárak

A romániai latin írásbeliség okleveles (használati) ágának uralkodó jellegét tükrözi, hogy a levéltárak által áthagyományozott írásemlékek mennyisége messze felülhaladja az ország kódexörökségét. Amíg a könyvtár a kéziratosság egész időszakában rendkívüli dolognak számított, levéltárak alakulása az uralkodó osztályok körében általánosnak mondható, amióta a XII-XIII. század fordulóján az okleveles bizonyítási mód végleg meggyökeresedett az erdélyi társadalomban. A jogi és anyagi előnyöket biztosító oklevelek fontosságát kezdetben csupán az egyháziak ismerték fel. Ezért ők gondoskodtak elsőnek legfontosabb irataik megőrzéséről. A kolozsmonostori apátság 1220 körüli és a gyulafehérvári székesegyház 1277 évi fentebb említett pusztulásáról szóló adatokból kiderül, hogy az egyházak az okleveleket Erdélyben is legféltettebb értékeikkel és könyveikkel együtt templomuk sekrestyéjében őrizték.

Az erdélyi latin egyházak közül azoknak a kolostoroknak és káptalanoknak a levéltárai a legrégebbiek és a leggazdagabbak, amelyek ún.. hiteleshelyekké fejlődve, a világi társadalom oklevelezési szükségletét és eleinte iratainak védelmét is ellátták. Ezeknek az egyházaknak a levéltára két részre tagolódott. Az ún. házi levéltár (archivum domesticum) őrizte az illető egyház saját birtok- és jogleveleit, az ún. országos levéltár (archivum regnicolare) pedig a hiteleshelyi tevékenységével kapcsolatos iratokat, valamint a magánosok (főként nemesi családok) letéteit. Éppen ez a világi szolgálat növelte ezeket az egyházi levéltárakat jóval a megszokott méretek fölé. Ilyen levéltárakkal rendelkezett a mai Románia területén a XII-XIII. század fordulójától kezdve a csanádi, aradi, váradi és gyulafehérvári káptalan, a váradhegyfoki premontrei, valamint a szentjogi és kolozsmonostori bencés apátság.

Anyaguk gazdagsága annak is köszönhető, hogy a hiteleshelyek korán megkezdték a jegyzőkönyv (registrum) vezetését, illetve az általuk kiállított oklevelek kirografált másodlatainak megőrzését. A váradi káptalani levéltár - az ún. Váradi regesztrum bizonysága szerint - a XIII. század első éveitől fogva, a gyulafehérvári káptalan pedig - a fennmaradt töredékekkel bizonyíthatóan - legalábbis 1278-tól kezdve vezetett jegyzőkönyveket a kiadott okleveleiről. A kolozsmonostori apátság protocollumai pedig 1380-tól töredékesen, 1438-tól kezdődően viszont szinte hiánytalan sorozatban fenn is maradtak. Miután a reformáció során 1556-ban a katolikus egyházi intézményeket szekularizálták, az országgyűlés a fejedelem és a rendek közös ellenőrzése alá rendelt, most már jogilag is világi, fejedelmi hivatalokká alakította a török pusztításokból megmenekült váradi, kolozsmonostori és gyulafehérvári hiteleshelyi levéltárat. Kezelésükre a fejedelem által fizetett, joghoz értő, gyakran külföldön tanult és történetkutatással szintén foglalkozó, világi "levélkeresők"-et (requisirores) neveztek ki. E levéltárak világi jellege azután is megmaradt, miután a katolikus egyház a XVIII. század elején visszakapta mind a kolozsmonostori, mind pedig a gyulafehérvári hiteleshelyi levéltár feletti tulajdonjogát. Bár a hiteleshelyek 1874-ig, a közjegyzőségek felállításáig működtek, anyaguk a XVIII-XIX. század fordulójáig tekinthető elsőrangú forrásnak a fejedelemség általános történetéhez, valamint birtokjogi viszonyainak tisztázásához.

A katolikus egyházkormányzat szerveinek levéltárai tehát nem téveszthetők össze a hiteleshelyi levéltárakkal. Amazok időben már nem előzték meg a világi levéltárak alakulását. A püspökségek levéltárairól a XIII-XIV. század fordulója, a jelentősebb, városi egyházközségek okleveleinek megőrzéséről a XIV. század vége, a szász esperesi kerületek (Landkapitel) levelesládáiról pedig a XV. század első fele óta maradtak fenn adatok. A reformáció után a protestáns egyházak örökölték a katolikus korszak levéltári anyagát, de azt inkább csak a városokban és a Szászföldön őrizték meg napjainkig. Így a protestáns egyházak levéltárai összefüggő anyagot általában csupán a XVII. század második felétől kezdődően őriznek.

Városi levéltárak

Az egyházak után a feudális környezetüktől elkülönülni igyekvő városias települések ismerték fel az oklevelek megőrzésének fontosságát a kiváltságaikat veszélyeztető feudális erőkkel vívott harcban. Az erdélyi városi levéltárak kezdetei a XIII. század első felébe nyúlnak vissza, de az első évtizedek szerény anyagát, amint a tordai és a dési adatok bizonyítják, a század második felében többször ismétlődő tatár beütések megsemmisítették. Kezdetben a városok leveleinek őrzőhelye szintén a plébániatemplom sekrestyéje volt, és csak a XIV. század második felében, a városi kancellária kialakulása után került át a levelek őrzése a nótárius hatáskörébe. Ha a későbbi századok viszontagságai okoztak is veszteségeket a városi levéltáraknak, ezek összefüggő anyaga Erdélyben - szerencsés esetekben - a XIII. század második felétől, a XIV. század elejétől kezdődően napjainkig fennmaradt. Ez - az állandó és védett őrzőhelyen kívül - azoknak a rendezési munkálatoknak is köszönhető, amelyeket a városok a XIV. század vége óta végrehajtottak fokozatosan gyarapodó levéltári anyagukban.

A városok levéltárvédelmi intézkedéseinek jellemző emlékei Kolozsvár, Mátyás király által Buda mintájára megszabott, 1488. évi levéltári rendtartása, valamint a Christian Pomarius (Baumgarten) által 1545-1555 között egységes elvek szerint végrehajtott szebeni, brassói és besztercei, illetve a Diósi Gergely által 1582-1592 között végzett kolozsvári levéltárrendezés során készített lajstromkönyvek. Egyrészről e sokszázados múltra visszatekintő iratvédelmi rendszernek, másrészről pedig a viszonylag fejlett városi írásbeliségnek köszönhető, hogy az erdélyi latin okleveles hagyaték legváltozatosabb és régi anyagban leggazdagabb csoportját éppen a városi levéltárak alkotják. A kereskedelem és ipar történetéhez ezek és a hozzájuk csatlakozó céhlevéltárak szolgáltatják legfontosabb forrásokat. Ez utóbbiak anyaga általában a XV. század elejéig nyúlik vissza. A moldvai és havasalföldi városok írásgyakorlata szintén megkívánta bizonyos levéltárvédelem megszervezését a XV-XVI. század folyamán, mely természetesen kiterjedt a latin betűs iratokra is. Marco Bandini moldvai katolikus püspök a vizitációjáról 1647-48-ban írt jelentésében megemlékezik bizonyos kiváltságlevélről, melyet Moldvabánya városka levéltárában (in oppidi archivio) őriztek.

Családi levéltárak

A városi archívumok mögött időben nem sokkal maradt el a feudális uralkodó osztályhoz tartozó családok levéltárainak kialakulása. A XIII. század második felében, a társadalmi és vagyoni differenciálódás során hatalomra került családok érdekei megkívánták, hogy gondosan és saját maguk őrizzék meg a kiváltságos helyzetüket biztosító birtok- és adományleveleiket. A családi levéltárak, amíg megőrzésre érdemeseknek csupán az "örök érvényű" privilégiumokat tartották, nagyon szerény méretűek maradtak. Anyaguk a XIV-XV. század fordulójától fogva kezdett bővülni, elsősorban a birtokperek irataival, miután az íráshasználat mind nagyobb teret nyert a hivatalos ügyintézésben. Igazán nagyszabásúakká azonban a családi levéltárak csupán a XVII-XVIII. század fordulójától kezdve fejlődtek, amióta a birtokokgazdálkodására, a családtagok közéleti szereplésére vonatkozó iratokat, illetve a magánlevelezést is rendszeresen megőrizték. Korábban a levelesládák őrzési helyének gyakori változtatása, az iratanyagnak a birtokosztályokat követő felosztása, a vidéket a városoknál nagyobb mértékben sújtó háborús pusztítások stb. állandóan apasztották, tizedelték a családi archívumokat. Mindezek ellenére az előkelőbb, régi nagybirtokos családok levéltárainak anyaga általában a XIII-XIV. századtól fogva, a köznemességé viszont a XV-XVI. századtól kezdve őriz anyagot az általa birtokolt falvakra vonatkozóan. Bár az egyes családi levéltárak általában nem nagy méretűek, mégis, tekintve az ehhez a kategóriához tartozó archívumok nagy számát, az összességük által közvetített iratörökség tekintélyes mennyiségűnek mondható. E levéltárak mindenekelőtt a jobbágyság, a mezőgazdaság, valamint a feudális viszonyok és a politikai vezetés történetéhez szolgáltatnak elsőrendű forrásokat.

Kormányzati levéltárak

Az egyéni illetve családi jogvédelem céljait szolgáló iratanyag őrzésének megszervezése után is századokra volt szükség, amíg a XVI. század folyamán sor kerülhetett a feudális hivatalszervezet által termelt iratok rendszeresebb védelmére. Erdélyben 1542 előtt a vajdák gyakori változása következtében nem alakulhatott a tartománynak olyan központi levéltára, mint amilyenről Moldvában és Havasalföldén a XIV-XV. század fordulójától kezdve lehet beszélni. Azt a keveset, amit a vajdaságot és alvajdaságot viselt személyek hivatali működésük írásos emlékeiből megtartásra érdemesnek minősítettek, saját családi levéltárukban elhelyezve óvták meg a pusztulástól.

Csak 1542 után vehette kezdetét az ország kormányzásával kapcsolatos iratok rendszeres megőrzése. A bizalmasabb politikai és diplomáciai iratok a kancelláriából a fejedelem "titkos" levéltárába kerültek, amelynek kezelője, legalábbis Bethlen és a Rákócziak idején a fejedelmi könyvtár őre volt. A közigazgatással, pénzügyi, gazdasági adminisztrációval kapcsolatos és általában a rendelet szintén érintő iratokat viszont a gyulafehérvári hiteleshelyi levéltár fogadta be. A fejedelmi levéltár, melyet tárgykörök szerint elrendezve, könnyen szállítható ládákban őriztek, az 1658-1660 körüli háborús veszedelmek idején erősen megtizedelődött, jelentős töredékei azonban mindmáig fennmaradtak. Az önálló erdélyi állam megszűntével (1690) az egykori fejedelmi levéltár központi iratvédelmi szerepét az ún. kormányszékek (dicasteria) levéltárai együttesen látták el. Az Erdélyi Udvari Kancellária és az Erdélyi Gubernium a politikai vezetés és általában a kormányzat, a Thesaurariatus a gazdasági-pénzügyi kormányzat, a Királyi Tábla pedig az igazságszolgáltatás központi iratanyagának megóvásáról gondoskodott. Erdélyhez hasonló útra kanyarodott az osztrák megszállás (1775) után Bukovina központi kormányzati szerveinek levéltárügye is.

A feudalizmus kori vidéki kormányzati szervek közül a rendszeresebb iratmegőrzés kezdetei - jellemző módon - a szász, illetve székely székek szabadparaszti önkormányzatai körében figyelhetők meg. Az előbbieknél - talán éppen az állandó és városias székhely következményeként is - a XV. század végére, az utóbbiaknál viszont száz esztendővel későbbre tehető a levéltárak kialakulása. A nemesi vármegye patriarchális közigazgatásában a gyér iratanyag állandóan vándorolt egyik nótáriustól a másik nótárius, egyik főispántól a másik főispán magánlakására, s közben bizony erősen megfogyatkozott. A megyéknél az iratok gondosabb megőrzése inkább csak a XVIII. század első felétől kezdődően figyelhető meg - akkor is jórészt a felsőbb hatóságok sürgetése nyomán. Ez a magyarázata annak, hogy a kuruc háborúk végét (1711) megelőző időből annyira töredékes anyagot, többnyire csak néhány jegyzőkönyvet vagy adóösszeírást őriznek az erdélyi megyei levéltárak. Mária Terézia (ur.: 1740-1780) és II. József (ur.: 1780-1790) ügyviteli reformjai és levéltárvédelmi intézkedései nyomán váltak a megyei és széki levéltárak az illető közigazgatási egység életének sokoldalú megismeréséhez nélkülözhetetlen források szinte teljesnek mondható tárházává, ha később meg nem csonkultak.

A romániai latin betűs iratanyag mennyisége

Változatos és mennyiségileg tekintélyes az a latin iratanyag, amelyet a fentebb ismertetett levéltárkategóriák a XII-XIII. század fordulójától kezdődően áthagyományoztak a mai történetkutatókra. Jelenleg még megközelítően pontos számszerű adatok sem ismeretesek a romániai levéltárakban megőrződött régebbi (1800 előtti) latin iratörökség mennyisége felől. Ezért be kell érni becslésekkel és néhány töredékes adattal, amelyek a latin iratanyag gyarapodásának ütemét hivatottak érzékeltetni.

A Román Akadémia kiadásában megjelenő Documente privind istoria Romîniei és az ezt folytató Documenta Romaniae Historica erdélyi sorozata - célkitűzése szerint - tartalmazni fogja a teljes romániai latin okleveles anyagot - eltekintve az elenyészően kisszámú moldvai és havasalföldi daraboktól. E sorozat számadatai tehát - az anyaggyűjtés elkerülhetetlen hiányai ellenére is - megközelítő pontossággal tükrözik azt a ritmust, amellyel az erdélyi levéltárak latin iratanyaga egykor gyarapodott. A Documente privind istoria Romîniei és a Documenta Romaniae Historica erdélyi kötetei az 1200-ig terjedő időből 31, az 1201-1250 közötti korszakból 265, az 1251-1300 közötti időszakból 524, a következő fél évszázadból 2401, az 1351-1360 közötti évtizedből 911, a XIV. század második feléből pedig már az anyaggyűjtés jelenlegi fokán is évtizedenként több mint ezer oklevélszöveget tartalmaznak. A növekedésnek ez az üteme továbbra sem csökken; sőt, az írástudás terjedésének megfelelően, a XV. század derekától kezdődően még fokozódik is. Ennek értelmében Erdély 1542 előtti okleveles iratanyaga kb. 25-30 ezer darabra (illetve oldalra), az 1542-1700 közötti pedig - nagyon hozzávetőlegesen is - 100-150 ezer darabra (illetve oldalra) becsülhető.

A későbbi gyarapodás üteme a különböző kategóriákhoz tartozó erdélyi levéltárakból vett példákkal világítható meg. A Habsburg-korszak kormányszékei közül az Erdélyi Udvari Kancellária levéltára a legkisebb terjedelmű. Ez az 1690-1848 közötti időszakból 3424 fasciculus iratot és 343 kötet hivatali könyvet tartalmaz. Ha egy fasciculusra, illetve kötetre csupán 300 lapot számolunk, akkor is több mint egymillió ívlapra becsülhető ennek az egyetlen levéltárnak az anyaga. A Gubernium és a Thesaurariatus levéltára azonban ennél jóval nagyobb méretű. A XVIII. század utolsó évtizedében a Thesaurariatus két részlege közül egyedül a bányakincstári osztálynak (Montan-Thesaurariat) 3-4 ezer darab volt az évi aktaforgalma. Ez pedig ügyiratonként a minimális levéllel (folia) számítva is évenként kb. 10-15 ezer ívlap terjedelmű irattömeget jelent. Ugyane hatóság ügyforgalma 1820-ra évi 15 ezer aktára (kb. 45-50 ezer lapra) ugrott fel. A közepes nagyságú Dés város levéltárának 1721-1878 közötti jelenlegi anyaga 73499 ügyiratot és 42874 darab mellékletet számlál. Torda vármegye levéltárának újabb kori fejlődése viszont a következőképpen alakult: a XVII. századból csupán kb. 200 irat maradt meg napjainkig. A XVIII. század első hat évtizedéből kb. 4000 aktával (kb. 10-15 ezer lappal), az 1763-1790 közötti időszakból viszont már 20594 aktával (kb. 80-90 ezer lappal) lehet számolni. Torda vármegye és más vidéki, illetve városi törvényhatóságok levéltárában végzett becslések szerint ezek anyaga a XVIII-XIX. század fordulójától kezdve egyenként évi 1000-1500 ügyirattal növekedett. Tekintve a városok, megyék, szász és székely székek nagy számát, a XVIII. század végétől fogva csupán e levéltáraknak az évi gyarapodása 50-60 ezer aktára (kb. 150-200 ezer lapra) tehető.

A romániai latin betűs iratanyagot őrző levéltárak

Ennek a legnagyobbrészt Erdélyre vonatkozó tekintélyes latin irattömegnek a zömét a kutató jelenleg a következő helyeken tanulmányozhatja. Az 1542-ig terjedő korszak okleveleiben leggazdagabb a kolozsvári és a szebeni Állami Levéltár. Az előbbi a volt Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltárának gyűjtéséből származó különböző családi levéltárak és magyar társadalmi szervezetek, az utóbbi pedig Szeben város, a Szász Universitas és a különböző szász egyházi és társadalmi intézmények régi anyagát őrzi. A kolozsvári Állami Levéltár raktáraiban található még Beszterce, Kolozsvár és Dés város levéltára, valamint több magánlevéltár, a brassóiban pedig Brassó és Segesvár város régi oklevelekben szintén gazdag levéltára. A gyulafehérvári Batthyaneum őrzi az erdélyi káptalan és a kolozsmonostori apátság levéltárának egyházi vonatkozású részét (archivum domesticum). E két levéltár hiteleshelyi (archivum regnicolare) része 1882-ben a Magyar Országos Levéltárba, Budapestre került, és jelenleg szintén ott található. Ez a hiteleshelyi eredetű anyag kb. 50-60%-át teszi ki az 1542-től fennmaradt erdélyi latin okleveleknek. Számottevő régi latin oklevélanyaggal rendelkezik még a nagybányai, nagyváradi, marosvásárhelyi és sepsiszentgyörgyi Állami levéltár, valamint a Román Akadémia bukaresti könyvtárának Kézirattára és a brassói szász evangélikus egyházközség levéltára.

Az önálló erdélyi fejedelemség korára (1542-1690) vonatkozóan Szeben, Brassó, Segesvár, Medgyes, Beszterce, Kolozsvár, Nagybánya városnak a területileg illetékes állami levéltárban található levéltára, a volt Erdélyi Nemzeti Múzeum levéltára által összegyűjtött családi levéltárak, valamint az említett két hiteleshelyi levéltár Gyulafehérvárt, illetve Budapesten őrzött részei, továbbá a fejedelmi méltóságot viselt Báthory, Rákóczi, Apafi, valamint a Teleki családnak szintén az utóbbi helyen őrzött iratai alkotják a legbővebb forrásokat.

A XVIII. századi latin betűs levéltári források zömét kitevő kormányszéki (kancelláriai, guberniumi, thesaurariatusi) iratanyagot a múlt század hetvenes évei óta szintén a Magyar Országos Levéltár őrzi Budapesten. Egyedül a thesaurariatus bányaügyi részlegének erősen megcsonkult levéltára található Romániában, mégpedig a kolozsvári és a dévai Állami Levéltár őrizetében. Erre a korszakra vonatkozóan az említett városi levéltárak mellett már a kisebb városok, a vármegyék, szász és székely székek levéltárai szintén gazdag iratanyagot örökítettek át. Ezek a levéltárak többnyire az illetékes Állami Levéltárban használhatók. Az erdélyi egyházak különféle (főként kolozsvári, szebeni, gyulafehérvári, nagyváradi) levéltárai erre a késői korszakra vonatkozóan szintén nagy mennyiségben őriznek latin betűs iratanyagot.

A moldvai és havasalföldi fejedelmek, tisztségviselők, városok és magánszemélyek által kibocsátott latin nyelvű iratokból Beszterce, Brassó és Szeben város levéltára őrizte meg a legnagyobb mennyiséget.