A latin írástörténet korszakai, a latin ábécé fejlődése

A latin írástörténet korszakai

A latin írás fejlődéstörténete az írás jellege és az íráshasználat történeti körülményei alapján az alábbi korszakokra tagolható:

1. a római írások kora (i. e. VI.-i. sz. VI. század)
2. a regionális írások kora (VI-IX. század)
3. Karoling-íráskorszak (IX-XII. század)
4. gótikus íráskorszak (XII-XV. század)
5. humanista íráskorszak (XV-XVI. század)
6. az újkori írásfejlődés (a XVII. századtól kezdődően).

Mindegyik korszaknak megvan a maga uralkodó írásfajtája, de emellett a periódus elején tovább élnek az előző időszak írásváltozatai, a végén pedig feltűnnek a következő fejlődési szakasz írásainak az alkotóelemei.

A Karoling-íráskorszakban vitathatatlanul a Karoling-minuszkula volt az uralkodó írástípus. Annak ellenére, hogy kezdetén még felismerhetők benne az előző korszak Meroving, longobárd, vizigót, angolszász-ír írásváltozatainak nyomai, a végén pedig másodrendű szerepkörben megjelennek benne a következő gótikus korszak elemei. Az átmenet tehát az írásfejlődés egyik korszakából a másikba fokozatos, és függvénye az új írásformák terjedési ütemének.

A latin ábécé kialakulása és fejlődése

A latin ábécé, a világ legelterjedtebb és legpraktikusabb írásrendszere több mint 2500 esztendős múltra tekint vissza. Alapjául a nyugati görög írásnak az a változata szolgált, amelyet Chalcis városából való görög telepesek az i. e. VIII. század körül hoztak magukkal Dél-Itáliába. Tőlük vették át - hihetőleg az etruszkok közvetítésével - a rómaiak az i. e. VII. század táján, és alkalmazták a latin nyelv hangjainak jelölésére.

A latin ábécé eredetileg 21 betűből állott. Ezek a következők: A, B, C, D, E, F, Z, H, I, K, L, M, N, O, P, Q, R, S, T, V, X. Minthogy a Z és S betű között jelentéktelen volt az eltérés, az i. e. IV. században a Z-t kihagyták az ábécéből.

Minthogy pedig az i. e. I. században újból beiktatták az ábécébe, minthogy közben eredeti helyét új betű (G) foglalta el, a Z-t áttették a betűsor végére. Kezdetben a C betűt azoknak a hangoknak a jelölésére használták, amelyeket később a c és g betűvel adtak vissza. Az i. e. III. században bevezették a G betűt, amellyel a jelenlegi g hangot jelölték, a C betű pedig általában a mai c hang kifejezésére korlátozódott, illetve egyes nevekben megmaradt a jelenlegi g hang jeleként. Az új G betűt - miként említettük - az egy ideig használaton kívül helyezett Z betű helyére iktatták be az ábécébe. A C-vel egyenlő hangértékű K betűt nagyon ritkán használták, mint pl. a Kalendae szóban. A görögből kölcsönzött egyes szavak írásához a rómaiak az i. e. I. században átvették a görög ábécéből az Y betűt (i graecum). Az I betűnek eredetileg egyaránt volt magán- és mássalhangzóértéke. A kettő közötti különbségnek, illetve a használat milyenségének jelölésére az i. sz. VII. század táján bevezették az ábécébe az I és K közé a J betűt. Az I-hez hasonlóan a V-nek is egyaránt volt magán- és mássalhangzóértéke, mert a rómaiak a mai u és v közötti átmenetet alkotó hangot ejtettek. A középkorban ugyan hangtanilag megkülönböztették az u-t a v-től, mégis a két betűt grafikailag általában egyazon módon jelölték; mégpedig a Karoling-írásban kerek, a gótikusban pedig hegyes változatban (U, V). Az U és V hang közötti különbséget grafikailag is csak a XVI. század óta jelölik. Ekkor jött létre a külön U betű, melyet a T és V között vettek fel a latin ábécébe. A XI-XII. század folyamán alakult ki a W betű két V összekapcsolásából azzal a céllal, hogy világosabban megkülönböztethessék a német nevekben az f hangot, melyet V-vel jelöltek, a v-től, melyet W-vel adtak vissza.

Az ó- és középkorban más új betűk is alakultak, de ezek nem bizonyultak hosszú életűeknek. Claudius császár 47-ben néhány új betű bevezetését rendelte el, hogy pontosabban jelölhessék a görög nyelv egyes hangjait, illetve egyes latin hangokat. Ezek a következők: a mássalhangzó v, a görög eredetű szavakban gyakori y, és (antisigma) a ps, bs hangcsoport jelölésére. Később Chilperic frank király (561-814) egyes betűket és betűcsoportokat új módon kívánt jelöltetni. A hosszú o-t Q, az ae diphtongust Y, a the betűcsoportot Z, az uui betűcsoportot pedig D jellel akarta íratni. Bár elrendelte, hogy az új betűket tanítsák az iskolákban és alkalmazzák a könyvmásolásban, újítása nem ment át a gyakorlatba.

A VII-XI. században Anglia és Írország területén használatos ún. insularis írásba viszont a runajelek közül vettek át néhányat a latin ábécébe, hogy pontosabban jelölhessék az angolszász és ír nyelvjárások sajátos hangjait; mégpedig a þ-t vagy đ-t a később the-vel visszaadott hang számára. Hasonlóképpen bővült a latin ábécé újabb betűkkel a közép- és újkor folyamán a latin írást használó más nyelvek különleges hangjainak kifejezésére: ilyenek pl.: ä, ă, â, c, é, è, î, ñ, u, ó, ô, ö, ş, ţ, ú, ü stb.