A római írások kora

Az archaikus római írás

A római írás archaikus változatát az i. e. VI-IV. századból fennmaradt néhány felirat őrizte meg. A legrégibb ilyen felirat az i. e. VI. század elejéről származó praenestei fibulán és a III. századból való ún. fekete kövön (lapis niger) vagy Romulus kövén maradt fenn. Az előbbin az írás jobbról balra, az utóbbin soronként váltakozóan jobbról balra és balról jobbra, tehát ún. bustrophedon módra (azaz szántásnak megfelelően) haladt.

Az i. e. VI-IV. századi régies írást a gondatlanul formált, esetlen betűk, a jobbról balra tartó, illetve a bustrophedon írásvezetés jellemzi.

A római írás az i. e. III. században alakult ki teljesen. Egyidejűleg ezzel elkezdődött és a következő századokban végbement, a társadalom írásszükségletének megfelelően, a különböző írástípusok létrejötte.

A kapitális írás

A kapitális írás nevét onnan kapta, hogy a kora középkorban ezzel írták a kódexekben a címeket, iniciálékat vagy a fejezetek első sorát. Az ókorban kőbe vagy fémbe vésett feliratokon, továbbá papirusz- és hártyakódexekben, a középkor első századai során pedig majdnem kizárólag papirusz- és hártyakéziratokban használták. A kapitális a kőbe és fémbe vésett feliratok írásaként (capitalis epigrafica) alakult ki, és csak később kezdték kódexekben is alkalmazni.

A teljesen kialakult capitalis epigrafica már az i. e. III. század elején megjelent. Csúcspontját az ünnepélyes emléktáblák capitalis epigrafica monumentalisnak nevezett változatában érte el az i. e. I. és az i. sz. II. században. Betűi gondosan formált, egyenletes méretű majuszkulák, melyeket különös körültekintéssel metszettek a kőbe, ami az írásnak ünnepélyességet és harmonikus eleganciát kölcsönzött.

A capitalis epigrafica monumentalisszal párhuzamosan a kevésbé ünnepélyes feliratokhoz egy másik változatot is használtak, melyet actuariának vagy rusticának neveztek. Ennek a betűi szintén majuszkulák, de méreteik nem egyenletesek, hanem a magasságuk nagyobb, mint a szélességük, hanyagabbul írottak, és így összhatásuk kevésbé elegáns.

A capitalis epigraficát a középkorban is használták, de jóval kisebb mértékben és kevesebb gonddal. A római feliratok hagyományai ugyanis tovább éltek a VI-XII. századi feliratokban, melyeknek zöme halotti emléktábla (epitaphium) volt. A gótikus formák XII-XV. századi uralma után, a reneszánsz korban újból divatba jött a capitalis epigrafica a legkülönbözőbb feliratokon.

Ugyanezzel az írásfajtával olykor kódexeket, sőt egészen kivételesen papirusz- és hártyaoklevelek szövegét is írták. A kódexek kapitális írása általában a capitalis epigrafica formáit követi, de attól különbözik betűi könnyedségével, melynek az a magyarázata, hogy a hártya puha és sima felület és az írás korántsem volt olyan nehézkes művelet, mint mikor kőbe vagy ércbe kellett vésni a betűket. A kódexekben használatos kapitális írásnak két típusa különböztethető meg. Az ünnepélyesebb változat betűformái a capitalis epigrafica monumentalis írással, az egyszerűbb változaté pedig a capitalis epigrafica actuaria vagy rustica típussal mutat hasonlóságot.

A capitalis solemnis írást, mellyel a IV-IX. században írtak, quadratának is nevezik, mert betűi képzeletbeli négyzeten belül helyezkednek el, tehát magasságuk és szélességük azonos. Ugyanezt az írást capitalis elegans néven is emlegetik, kalligrafikus formáira utalva. A betűk gondos rajzolgatása miatt a kapitális ünnepélyesebb típusa csak szűk körben terjedhetett el, minthogy írásához gyakorlott kézre és valósággal művészi készségre volt szükség éppen ezért csak a fényűzően kiállított kódexeket írták ilyen betűkkel.

Ugyancsak a IV-IX. században szélesen elterjedt a capitalis rustica írás minthogy betűinek kiformálása nem kívánt annyi mesterségbeli tudást, mint ünnepélyes változatáé és így szaporábban írhattak vele. Bár ez a változat is gondosnak és harmonikusnak mondható, összhatása mégsem olyan ünnepélyes, mint a capitalis quadratáé. Bizonyára a gyorsan papírra vetett betűk erőtlenebb vonalai következtében.

Összefoglalóan megállapítható tehát, hogy a kapitális kalligrafikus írás, gondosan rótt betűi arányosak és harmonikusak. Ebben az írástípusban a szavak és a mondatok nem különülnek el, központozás nem szokásos, ezért folyamatos írásnak (scriptio continua) nevezik. Rövidítések, betűfűzések (ligaturae) ritkán fordulnak elő benne. Ünnepélyes változatában az F, L, Q, használati változatában (actuaria) pedig olykor a B, C, N, V betű teste kissé túlnyúlik a két alapsor vonalán. Az utóbbiban az A betű vízszintes összekötő vonalkáját elhagyták.

A kapitális írás mindkét változatában főként világi tárgyú irodalmi szövegek másolására szolgált. Az V-VI. századtól kezdve fokozatosan felváltotta az uncialis és semiuncialis írás, melyekkel elsősorban egyházi személyek másoltak vallásos rendeltetésű műveket. A kapitális írás azonban ennek ellenére sem ment feledésbe, mert címek, iniciálék, fejezetet kezdő első szavak kiemelésére tovább használták az uncialis és semiuncialis, majd a IX. századtól a Karoling-minuszkulával írt szövegekben.

Az unciális írás

A paleográfusok többsége abból a tényből kiindulva, hogy capitalis actuaria írású egyes papiruszkódexekben néhány uncialis betű is felbukkan, úgy véli, az unciális írás az i. sz. IV. században alakult ki a capitalis actuaria betűi szegleteinek lekerekítése és gyorsabb írása következményeként. Ebben a folyamatban lényeges szerepet játszhatott az íróanyag megváltozása is. A rostjai következtében érdes tapintású papiruszt egyre inkább háttérbe szorító pergamen sima felületén ugyanis az íródeák könnyebben alakíthatott kerekded betűformákat. Az unciális gömbölyded betűinek létrejöttében bizonyos mértékben közrejátszhattak a görög betűkkel írt, görög nyelvű vallásos kéziratok, melyeket ebben az időben tömegesen fordítottak latinra, és másoltak le latin betűkkel. A IV. század folyamán teljesen kialakult unciálist könyvek írásaként a IV-V. században párhuzamosan használták a kapitálissal, melyet azonban fokozatosan kiszorított a másolók gyakorlatából. A VI-VIII. században az uncialis lett a fényűző kódexek kedvelt írása.

Az unciális majuszkulaírás, minthogy betűi, kevés kivétellel, a két alapvonal között helyezkednek el, csupán néhány (f, g, b, l, p, q) lépi át e vonalakat le- vagy felfelé. Betűi kerekdedek, és bár a kapitálisnál gyorsabban írták őket, az írás mégis kifejezetten megőrizte elegáns, kalligrafikus jellegét, az összkép harmóniáját. Az uncialis írás jellegzetesen gömbölyded betűi a következők: a, d, e, g, h, m, q, u.

Az uncialist a kéziratok írásában a VIII. század végétől kezdődően fokozatosan felváltotta a korszak új írásfajtája, a Karoling-minuszkula. Az unciálist a XI. századig még használták, de csak kisegítőként, a hangsúlyozandó részek (címek, iniciálék, fejezetek kezdőszavai) kiemelésére.

A félunciális írás

A félunciális (semiuncialis) írás a IV. század folyamán alakult ki, minden jel szerint az észak-afrikai római provinciákban, az unciális és az újabb római folyóírás elemeinek az egyesítéséből. Erre utal az írástípus régebbi "afrikai" jelzője (litterae africanae). Az unciálisból származnak a benne előforduló majuszkulabetűk, azok kerekdedsége, az írás gondos, kalligrafikus jellege, az újabb római kurzívából pedig a minuszkulabetűk és a folyóírásra törekvés. A két alkotóelem aránya alapján a félunciális kalligrafikus minuszkulaírásnak minősül, melyet a IV. századtól a IX. századig használtak könyvek másolására.

A félunciális a VIII. század második és a IX. század első felében élte fénykorának végső szakaszát a tours-i Szent Márton-kolostor, Fulda, Salzburg és Freisingen monostorainak másolóműhelyeiben. Egyaránt használták teljes szövegek másolására és a címek vagy bizonyos szövegrészek kiemelésére. A tours-i félunciális hatékonyan közrejátszott a Karoling-minuszkula kialakulásában, de utóbb a IX. század első felében háttérbe szorult az új írástípussal szemben. A félunciális jellegzetes betűi a zárt a, a kézírásos mai formákat mutató m, a hosszú szárú b, d, f, a hurkolt szárú g és a hullámos vonalú r.

A folyóírások

A római társadalom fejlett gazdasági, politikai és művelődési életének változatos írásigényei kielégítésére jött létre a kurzíva vagy folyóírás, mely gyors és könnyed betűvetést tett lehetővé. Ez az írástípus gyorsasága és megjelenési formája alapján nevezhető kurzívának, társadalmi szerepe után pedig gyakorlati, használati írásnak. Okleveleket, leveleket, iskolai szövegeket, legkülönbféle feljegyzéseket írtak vele papiruszra, hártyára, viaszos táblákra vagy akár a falra. Minthogy keménysége miatt a kő alkalmatlan anyag volt gyors és könnyed vonalak karcolására, kurzívával kőre feliratokat csak egészen kivételesen róttak. A római folyóírás teljesen kialakulva az i. sz. I. évszázadban tűnt fel, általánosan és egységes formában elterjedt az I-VI. században, nyomai pedig kimutathatók, főként Itáliában, egészen a XII. századig. Két változatát régebbi vagy majuszkula, illetve újabb vagy minuszkula kurzíva névvel különböztetik meg.

A régebbi kurzíva a capitalis actuaria betűinek leegyszerűsítése és gyorsabb írása révén alakult ki. A pompeji ásatások során előkerült régészeti leletek - viaszos táblákra és szénnel a falakra írt feliratok (graphiti) - között jellegzetesek a Lucius Caecilius Jucundus római pénzember házában előkerült viaszos táblák, melyek a házigazdának az i. sz. 53-62 között folytatott hitelügyleteire vonatkoznak.

A kurzívában a capitalis actuaria határozott vonalakkal kialakított betűit csak a teljesen nélkülözhetetlen elemekre vonták össze. Ebben a leegyszerűsítésben néha olyan messze mentek, hogy általa egyes betűk alig felismerhetőkké torzultak. Egyidejűleg az íródeákok, hogy a betűket megszakítás nélkül fonhassák egybe, fokozták a ligatúrákat, melyekkel két, sőt több betűt fűztek össze. Bár a régebbi kurzíva egészében véve majuszkulaírás, mégis, sietőssége következményeként, a betűk magassága változik benne. A b, d, f, b, q, r, s betű szára kinyúlik az alapsor fölé vagy alá a kis- és nagybetűkre való differenciálódás kezdeteként, szárai aztán az újabb kurzívában fejeződött be teljesen. A régebbi kurzíva nehezen olvasható, összhatásában nem tetszetős. A folyóírás betűi, noha a kapitális formákból erednek, jelentősen eltérnek azoktól az írás gyorsasága és a táblácskákat bevonó viaszréteg lágysága következtében. Ez utóbbi ugyanis megkívánta, hogy a betűket egyenes vagy legfeljebb enyhén hajlított, gyakran megtört vonalakból alakítsák ki. Ennek következtében a betűk gyakran vonaltöredékekből állottak. Jellegzetesen ilyen betűk a két külön vonalkából alakított e, a három párhuzamos függőleges pálcatagból álló m, vagy a b, melynek felső hurka eltűnt, az alsó pedig átkerült a bal oldalára, a p, melynek a hurka elcsenevészesedett vagy teljesen el is tűnt, az r, melynek alsó farkincája megszűnt, hurka pedig hullámos vonalkává zsugorodott össze stb.

A III. század végétől és a IV. század elejétől fogva, a régebbi kurzíva egyszerűsödésével és gyorsulásával párhuzamosan ment végbe a majuszkulabetűk minuszkulává alakulása, ami az újabb változat, vagy minuszkula kurzíva alapjává lett. A római folyóírásnak ebből az új változatából indult ki mindenhol a kora középkori államok sajátos írásfejlődése. Az újabb kurzíva jellegzetesebb emlékei az ún. ravennai papiruszok az V-VI. századból.

Az újabb kurzívát elsősorban az különbözteti meg a régebbitől, hogy hosszú és rövid betűk vannak benne. Minthogy azonban betűi nem két, hanem négy képzelt párhuzamos vonal között helyezkednek el, a minuszkulára emlékeztető vonások határozzák meg a jellegét. Rövidek benne az a, m, n, o, t, u, hosszúak a b, d, f, g, b, k, l, y, q, viszont a c, e, i, r, y, x, z betűt pedig hol rövid, hol hosszú alakban írták attól függően, hogy miként kívánta ezt a csatlakoztatás a következő betűhöz, illetve az íródeák egyéni megszokása. Az írás összhatását meghatározó jellegzetes betűi: a felül nyitott és az u-hoz hasonló a, a többnyire nagyobb méretű magas c, az elnyújtva és hurkoltan írt e, a maihoz hasonló formájú f és b, a gyakran j-re emlékeztető hosszú i, a pálcácskaszerűen írt l, a hajszálvékony vonalkával összekötött két pálcatagra egyszerűsített m, a felső hurkától megfosztott p vagy az r, melyen a felső hurkot egy hullámvonal helyettesíti, illetve az egyetlen függőleges vonalra egyszerűsödött s, melyen fent enyhén jobbra hajlított hurok van stb.

Hasonlóképpen a gyorsaság érdekében az újabb kurzívában tovább nőtt a ligatúrák száma. Ez elősegítette az egyéni megoldások terjedését, könnyítette a majuszkulás formák minuszkulával való felcserélését, de végső soron az írás összképét is megváltoztatta. Az újabb kurzívában alkalmazott ligatúrák közül napjainkban fennmaradt és elterjedt az et betűfűzés (&).

Egészében véve az újabb római kurzíva gyors, használati és oklevélírás, észrevehetően fejlettebb régebbi elődjénél, hatása rendkívüli a latin írás további fejlődésére, noha nehezen olvasható, és összhatásában nem tetszetős.

Az újabb kurzíva Itália területén oklevélírásként a VII-VIII. századig megőrizte eredeti formáit. Ettől kezdve egész sor új változata fejlődött ki, melyek a XI-XIII. századig fennmaradtak, amíg a Karoling-minuszkula előtt háttérbe nem szorultak.

A latin írás a római kori Daciában

Scythia Minor (Dobrudzsa) római uralom alá kerülése az i. e. I. század utolsó évtizedeiben, az i. e. I. század első felében, a római befolyás érvényesülése Daciában már a római hódítást megelőzően, és főként a 106-271 közötti tényleges római birtoklás Daciában maga után vonta a latin nyelv és írás itteni elterjedését.

A latin nyelv és írás a gazdasági csere és a latin művelődési befolyás következményeként már az i. e. I. században behatolt Daciába, másfél évszázaddal megelőzve a tartomány római meghódítását. Régészeti leletek és írott források egyaránt bizonyítják, hogy a géta-dák királyok székhelyein ismerték és használták a latin nyelvet és írást. Az utóbbi évek ásatásai során Ocniţán (Vîlcea megyében), a Buridava nevű régi géta-dák településen napvilágra kerültek az i. e. I. századból olyan edénytöredékek, amelyeknek cserepébe latin és görög nyelvű és írású szavakat karcoltak be. Grădiştea Muncelului havasán (Hunyad vm.) megtalálták annak a már 1803-ban is előkerült, nagyméretű gabonatartó cserépedénynek egy újabb példányát az i. e. I. század végéről, melynek a nyakán a római fazekasoknál szokásos gyakorlat szerint pecsételővel fordítva nyomott kapitális betűs latin feliraton kétszer megismételve ezek a szavak olvashatók: Decebalus per Scorillo.

Cassius Dio görög történetíró (163-235) szintén feljegyezte, hogy az első dák háború idején (101-102) Traianus császárhoz "egy nagy gombát vittek, melyen latin betűkkel írva" az állott, hogy a dák bur törzs tagjai és szövetségesei figyelmeztetik a császárt, vonuljon vissza és kössön békét.

Scythia Minornak és Daciának a római birodalomba való bekebelezése után itt végleg elterjedt a latin írás, és a latin nyelvhez hasonlóan a II-III. században hivatalos közlésmóddá lett.

A latin nyelv és írás előbb csak a városokba hatolt be, ahol a lakosság elrómaiasodása erősebb volt. Ettől fogva a dák és római lakosság egyaránt ezt az írást használta a közigazgatásban, igazságszolgáltatásban, oktatásban, valamint hivatalos és magánokmányokban és feliratokon, mely utóbbiakból közel 3000 darab maradt fenn napjainkig. Minthogy e feliratok legnagyobb része közintézményektől vagy olyan tehetősebb magánosoktól származik, akik vagy maguk voltak írástudók, vagy módjukban állott íródeákot tartani, a daciai latin feliratok nyelve és írása általában kifogástalan. Közvetlen adatok ugyan nem szólnak iskolák működéséről a római kori Daciában, de a tekintélyes számú felirat és viaszos tábla léte, továbbá a Hunyad megyei Vecelen (Micia) előkerült, a II. század második feléből származó sírkőn látható ábrázolás bizonyítja, hogy az írástudás, főként a városokban, viszonylag elterjedt lehetett. Ezen a sírkövön ugyanis gyermek alakja látható, aki a kezében két írótollat és egy iskolai kellékekkel teli zsákocskát tart. Az is alátámasztja ezt a feltételezést, hogy a régészeti ásatások nagy számban hoztak felszínre írószereket és feliratos téglákat.

A római korszak írásának egységességét Dacia és Scythia Minor latin írásfejlődése szintén bizonyítja. Itt is ugyanazok az írásfajták és változatok találhatók meg, mint a II. és III. századi római birodalom többi tartományában: azaz a capitalis quadrata és actuaria, valamint a régebbi római kurzíva.

A kapitális írás a római kori Daciában

A capitalis quadrata vagy elegans írást itt is, akár a birodalom többi tartományában, emlékművek, templomok, középületek felirataihoz, tekintélyes személyek sírköveihez használták. Ezek azonban majdnem kizárólag csak a városias településeken fordultak elő. Az ünnepélyes, harmonikus és elegáns írás betűi itt is arányosak, magasságuk és szélességük nagyjából azonos méretű, s mindegyik betű képzelt négyszögben helyezkedik el egymástól egyenlő távolságra.

A capitalis actuaria vagy rustica írást kisebb jelentőségű feliratokhoz használták, melyeket falusi környezetben szerényebb anyagi helyzetű személyek állítottak. Ez az írásváltozat már nem annyira ünnepélyes és elegáns, mint az előbbi, gyorsan és kevesebb gonddal rótt majuszkula betűinek magassága nagyobb, mint a szélessége, vonalai vékonyak.

A római kori Dacia gazdasági, társadalmi fejlődése és közigazgatása szükségessé tette az írás gyakorlati célú használatát is. Erre szolgált a kapitális leegyszerűsített és a helyi szükségletekhez alkalmazott változata, valamint a régebbi, azaz majuszkula kurzíva. Gyakorlati írásként ezzel írtak okleveleket, leveleket, különböző tárgyú feljegyzéseket papiruszra, hártyára, viaszos táblára, téglára. Belőlük csupán a szilárd anyagú táblák, téglák, cserépedények vagy töredékeik maradtak fenn.

A római kori Daciában az II-III. századi téglákon gyakran a készíttető katonai alakulat, város vagy mester bélyegzőjének fordított vagy szabályos elhelyezésű lenyomata is olvasható. A daciai fazekasok néha az általuk formázott edényeket is jelezték, mint a Reşca-Romuláról vagy Sucidaváról (Olt megye) való Marcus Martinus a II. század végén. Íráspróbákat mutató téglák kerültek elő Sarmizegetusán, Porolissumban, Szamosújváron, Drobetán, Sucidaván, az Olt menti Jidava castrumában stb. Rajtuk többnyire sietős és rendetlenül, vegyesen capitalis rustica és kurzív betűkkel írt szavak olvashatók; írásuk jellege átmenet a capitalis actuaria és a kurzíva között.

A folyóírás a római kori Daciában

A régebbi vagy majuszkula kurzíva itteni használatát azok a 139 és 167 közötti időszakból származó viaszos táblák bizonyítják, amelyeket Verespatakon (Fehér vm.), elhagyott római bányákban találtak 1786-1855 között.

Ezek az Verespatakon írt viaszos táblák rendkívüli értékűek a latin paleográfia számára, minthogy a régebbi folyóírás legjellegzetesebb emlékei a római birodalom egész területéről. Az erdélyi bányászatra, a daciai rabszolgaságra vonatkozóan tartalmaznak adatokat ezek a szerződések, jogi iratok.

A verespataki viaszos táblák folyóírása nehezen olvasható, majuszkula-betűi egymással össze nem fűzve sorakoznak, különálló, egyenes vagy legfeljebb enyhén hajlított vonalaktól tevődnek össze úgy, ahogyan ezt a vékony viaszréteg puhasága megkívánta; ez ugyanis kerek vonalak karcolása esetín felhasadozott volna. A betűk összerovása több különálló vonalkából jól megfigyelhető az e, f, m, n egyes változatainál. Ezek teste olykor két-három függőleges, vagy ferde, illetve felül összekapcsolt vízszintes vagy ferde vonalkából tevődik össze.

A latin írás Daciában a IV-VI. században

A VII. századig római uralom alatt maradt Scythia Minor területén és a római hatóságok által 271-ben kiürített Daciában továbbra is fennmaradt a latin beszéd és írás. Számos IV-VI. századi kapitális, unciális és kurzív felirat bizonyítja ezt és a dák-román lakosság folytonosságát. Ezek közül megemlíthető a berethalmi (Medgyes széki) fogadalmi felirat a IV. századból, a Socetuban (Teleorman megyében) egy tányéron előkerült másik felirat ugyanebből az időből, vagy a Lazun (Constanţa megye) talált, a VI-VII. század fordulójára keltezhető kereszt felirata.

Az íráshasználat a rómaiak korában

A római korszak ünnepélyes (kapitális, unciális, semiunciális) és gyakorlati írásfajtái (régibb és újabb kurzíva) viszonylag széles rétegekben elterjedtek, hogy eleget tegyenek a gazdaságilag, politikailag és műveltség tekintetében fejlett római társadalom változatos igényeinek. Az írástípusok egységesek voltak a birodalom tartományai közötti eleven gazdasági csere következtében, és mert a római intézmények, a latin nyelv és írás, művelődés a legtávolabbi területeken is ugyanazok voltak, mint az Imperium központjában. Ami az egyes írástípusok általános sajátságait illeti, az Itáliában, Hispániában vagy Daciában készült feliratok kapitálisai, Itália és Észak-Afrika kódexeinek unciálisai vagy félunciálisai vagy Pompeji és Alburnus Maior (Dacia) viaszos tábláinak régebbi kurzívái egységesek voltak. Az íráshasználat viszonylag széles köre és a római írás egysége a IV-V. században kezdett felbomlani a rabszolgatartó társadalom válságának hatására, mely a provinciák közötti gazdasági csere visszaesésében, a városok és a római művelődési központok lehanyatlásában, pusztító belháborúkban, a nagy népvándorlásban, "barbár" királyságok alakulásában és a keresztyén egyház művelődési monopóliumának kialakulásában nyilvánult meg. A VI. századtól kezdődően a korai feudális államokban a római alapokon új írástípusok jöttek létre és váltak uralkodó jellegűekké, háttérbe szorítva a római írásfajtákat, melyeknek használati köre egyébként is erősen összeszűkült.