A regionális írások kora

Az általános történelmi feltételek

Az Európa nyugatán az V-IX. században végbement nagy változások: a népvándorlás germán népeinek letelepülése, új nyelvek és népek alakulása, a római birodalom bukása és széthullása feudalizálódó "barbár" királyságokra, az ókori művelődés lehanyatlása és a középkori kultúra alapelemeinek jelentkezése a keresztyén egyház művelődési monopóliumának feltételei között, ezek mind fontos következményekkel jártak a latin nyelv és írás további fejlődésére.

Nyugat-Európában az V-VI. század folyamán megalakult új államok területén elindult az új nyelvek és népek keletkezése, és e folyamat a IX-X. században fejeződött be. Az egykori nyugatrómai birodalom egyes tartományaiban különböző germán népek telepedtek le: Hispániában a nyugati gótok, Galliában a frankok, Itáliában a keleti gótok és a longobárdok. Ezzel kezdetét vette a betelepülők elrómaiasítása a helyi lakosság részéről és új román nyelvek (olasz, francia, spanyol, portugál) keletkezése. Az alap ugyan a beszélt (vulgáris) latin nyelv maradt, de ez közben maga is sokat módosult valamelyik germán nyelv hatására, és gazdagodott abból átvett szavakkal. Britanniában viszont az angolszászok asszimilálták a romanizált kelta lakosságot. Ennek megfelelően a nyugati és keleti gót, frank, longobárd államban a latin nyelvi környezetnek döntő volt a szerepe abban, hogy a latin nyelv és írás továbbra is hivatalos használatban maradt. Megkönnyítette ezt az is, hogy az említett új államok vezetői átvették a római politikai és igazgatási intézmények egy részét személyzetükkel (jegyző, adószedő, vámos) együtt, és saját szükségleteikhez alkalmazkodva tovább működtették azokat ezzel is elősegítvén a latin nyelv és írás hivatalos használatát Nyugat-Európa új államaiban. Hasonlóképpen a klasszikus latin irodalom egész sor eleme szintén tovább élt egyes személyek művelődéstörténeti jelentőségű tevékenysége és néhány iskola fennmaradása révén.

A latin nyelv és írás hivatalos használatban tartását mozdította elő, hogy a művelődésben egyeduralkodó helyzethez jutott katolikus egyház ragaszkodott a latinhoz mint az istentisztelet nyelvéhez. Magatartása hatékonyan hozzájárult ahhoz, hogy az alaposan elrómaiasodott Itália, Gallia és Hispánia után a latin nyelvet és írást visszaiktassák egykori jogaiba a kevésbé romanizált tartományokban is, ahol mint az angolszász Britanniában, a rómaiak visszavonulását nem élték túl a régi intézmények és a klasszikus latin műveltség. Egyébként ugyanez ment végbe a keresztyén hittérítéssel párhuzamosan a Rajnától keletre eső német területeken, ahol pedig a latin nyelvi környezet, a római intézmények és az ókori latin művelődés elemei egyaránt hiányoztak.

Egyes paleográfusok Nyugat-Európa V-VIII. századi írásait "nemzeti írások"-nak nevezték. Ez az elnevezés azonban indokolatlan, és félreértésre adhat okot, mert akkor még nem alakultak ki a nemzetek, nemzeti kultúrák és írások. A korszak írásfejlődésének alapvonására jobban utal a "regionális írások" elnevezés, mely a sajátos írástípusok kialakulásában a fejlődés történeti-földrajzi egységenkénti tagoltságát tartja szem előtt.

Nyugat-Európa VIII-IX. századi történeti feltételei (a természeti gazdálkodás elszigeteltsége, önálló, új, feudalizálódó államok létesülése a nyugatrómai birodalom romjain, egyes monostorokra, püspöki székhelyekre, királyi udvarokra korlátozódó művelődési központok) között a római írás korábbi egysége felbomlott, és alapelemeiből egymástól különböző, új írások jöttek létre. Ez a folyamat céh jellemzőjévé a latin írásfejlődés új szakaszának. Az új írástípusok a félunciálisból és a minuszkula kurzívából fejlődtek ki úgy, hogy ezek elemeit alkalmazták az új államok változóban lévő társadalmának igényeihez. Az uralkodóvá lett új típusok mellett azonban továbbra is éltek a római írás régebbi fajtáival: a kapitális, az unciális, félunciális és minuszkula kurzíva írással. Ezek használatának mértéke a kortól, területtől és a szöveg természetétől függően változott.

A VI-IX. századi nyugat-európai írások közül a nyugati gót (vizigót), frank-gall vagy Meroving-írás és néhány itáliai típus az újabb római kurzívából, az ír angolszász és a beneventói írás pedig a félunciálisból fejlődött ki.

Az itáliai írások

Ez az elnevezés több olyan írástípust fog össze, amelyek az újabb római kurzívából fejlődtek ki, elsősorban oklevelek írására, illetve a félunciálisból könyvmásolás céljaira. Használatuk a Karoling-minuszkula megjelenése után is hosszan kimutatható.

A legelterjedtebb és legváltozatosabb típusok az újabb római kurzívából alakultak. Ezekkel a VI-XII. században fejedelmi és helyi kancelláriák, jegyzők elsősorban okleveleket állítottak ki. Ehhez ugyanis egyszerű, gyors, a rövidítésekkel élő folyóírásra volt szükség, hogy a drága íróanyaggal (papirusz, pergamen) és az idővel takarékoskodjanak.

Az unciális hatása alatt alakult félkurzívát a VI-IX. században főként a bobbiói kolostorban használták gyakrabban a szövegek adnotációjához, ritkábban teljes kódexek írására.

A ravennai oklevélkurzíva a VI-XI. században Észak-Itáliában terjedt el papirusz és hártya íróanyagon. Az újabb római kurzívából leszármazó, ligatúrákban és rövidítésekben bővelkedő, nehezen olvasható folyóírás volt.

A kuriális írást - amint a neve is mutatja - a pápai kúria kancelláriája és az itáliai nótáriusok használták a VI-XII. században. Nagy és széles testű, hosszú és végén megvastagított vagy meghajlított szárú betűkkel, feltűnően tág sorközökkel papiruszra írt változatát régebbi, a kisebb, kerekded betűkkel pergamenre írt és a Karoling-minuszkula hatását mutató változatát pedig újabb kuriális írásnak nevezik. A pápai kúria írását a romagnai nótáriusok is átvették, és az oklevélírás szükségletei szerint kurzívabbá téve egészen a XII. századig használták.

A dél-itáliai folyóírás a római minuszkula kurzíva változata, melyre hatott a beneventói könyvírás. Oklevélírásként kedvelt volt a IX-XII. században Campania, Apulia és Calabria területén. A X-XII. században előbb a normann államok, később a mindkét Szicília királyságának kancelláriáiban elterjedt változatát longobardiscának, majd nápolyi curialiscának hívják. Nehezen olvasható, gyors folyóírás megnyújtott betűszárakkal és széles sorközökkel.

A beneventói vagy longobárd írás a félunciálisból alakult, és majdnem kizárólagosan csak kódexeket másoltak vele. Rendeltetésének megfelelően díszírás volt korlátozott elterjedéssel. A VIII. század elején Itália déli részén a beneventói normann hercegség területén formálódott ki, és különösen kedvelt volt a Monte Cassinó-i bencés kolostor másolóműhelyében. Innen nevében a longobárd, beneventói és cassinói jelző. A IX. századtól fogva elterjedt Nápoly, Capua, Bari vidékén, Calabriában és Szicíliában. Egészében véve végig Dél-Itáliára jellemző írás maradt. Fénykora a X-XI. századra esett. Később formái megmerevedtek. Ennek ellenére a XIII. század kezdetéig tovább éltek vele, amíg a Karoling-, majd a gótikus minuszkula végleg ki nem szorította a használatból.

A beneventói írás fegyelmezett, harmonikus, kalligrafikus kódexírás, melyben vastagított és vékony vonalak váltogatják egymást. Megtört betűi mintha már a gótika közeledtét jeleznék. Egyes lekerekített testű betűi (pl. d) viszont arról tanúskodtak, hogy az unciálisból és félunciálisból alakult. A beneventói kódexeket gyakran ékesítették sajátos miniatúrákkal. Ezeknek kedvelt díszítőmotívumai voltak kezdetben a mértani formák, később állati és növényi elemek.

A változatos és életerős római hagyományokhoz közvetlenül és tartósan kötődő itáliai írások hosszan túlélték a nyugat-európai többi regionális írásváltozatot, és a Karoling-minuszkula csak két évszázados átmeneti korszak (X-XII. század) után, fokozatosan szorította ki őket a helyi gyakorlatból.

A nyugati gót írás

A nyugati vagy vizigót írás, melyet központjáról, Toledóról littera toletanának is neveznek, a VI-VIII. században alakult ki a Hispániában használatos újabb római kurzívából. Két változata ismeretes. A VII-VIII. században oklevelekhez használt régebbi változata erősen kurzív jellegű, sok ligatúrával, és a Meroving-minuszkula hatása alatt áll. VIII-IX. századi újabb változata már kalligrafikusabb, rendezett és harmonikus összhatású, mert az unciális és félunciális írás hatott reá. Elsősorban kódexeket írtak ezzel az újabb változatával. Különös ismertetőjele, hogy a rövidítéseket a szó feletti vonalkával, és felette egy ponttal jelöli.

A nyugati gót írásra a Karoling-minuszkula a IX. század óta gyakorolt hatást, elsősorban a Galliával szomszédos Cataloniában, aztán a félsziget többi részén is. A XI. század folyamán és a XII. század elején a nyugati gót írás átalakult, és fokozatosan helyet adott előbb a pre-Karoling-, majd pedig a Karoling-írásformáknak.

A frank-gall vagy Meroving-írás

A Gallia területén a IV-V. században használatos frank-gall vagy Meroving-írás is az újabb római kurzívából fejlődött ki, majd a VI. században, az egységes római írás felbomlásának, az íráshasználat és művelődés lehanyatlásának körülményei között nehezen olvasható, nyugtalan folyóírássá alakult át, melyet egyaránt használtak oklevelekhez és könyvmásoláshoz.

A VII-VIII. században a frank állam és a keresztyénség keleti irányú terjeszkedése és újabb kolostori írásközpontok alakulása következtében a frank-gall írás elterjedt Németország nyugati és déli tartományaiban, melyek szintén beléptek a korai feudális államok sorába, majd hivatalos nyelvként és írásként szintén a latint honosították meg.

A VI-VIII. századi frank-gall írásnak két típusa különböztethető meg. Az írás legjellegzetesebb vonásait a Meroving oklevélminuszkula mutatja. Ezek sorából felemlíthetjük a kurzivitást, a jobbról balra dőlő betűket, a betűk összezsúfolását és összefűzését teljesen szabálytalanul alkotott ligatúrákkal, az akkora mértékben megnyújtott szárakat, hogy azok a széles sorközök ellenére egybekapcsolódnak. Az írás tehát rendezetlen, nyugtalan, kellemetlen összhatású, és bár rövidítések ritkán fordulnak elő benne, a korszak összes írástípusa közül a legnehezebben olvasható.

A Meroving oklevélírás legjellegzetesebb betűi a balra döntött, felül nyitott a, mely két egymás melletti c-hez hasonló, az egészen kis hurkú, de hosszú szárú b, a felül mankóhoz hasonló kiegészítéssel ellátott c, a zártan hurkolt e, a nyújtott i, az éles szögű kapcsoló kocsányú r, a csak felül meghajlított s, az alacsony t, melynek törzsét bal felől hurokkal ellátott vízszintes vonalka metszi, a felül nyitott, egyenesen álló u.

Az oklevélírás minőségének javulása a fegyelmezettebbé vált frank-gall kódexírás és a kialakulóban lévő pre-Karoling írás hatására a VIII. század második felében kezdődött, és különösebb lendületet vett a IX. század első felében a könyvmásolás területén diadalmaskodó Karoling-minuszkula befolyása alatt. A frank-gall írás javulása a fontosabb kancelláriák hagyománytisztelete következtében lassúbb ütemű volt az uralkodói oklevelek területén, mint a magánoklevelezésben, ahol az íródeákokat nem kötötték merev, kancelláriai előírások.

A könyvírásban, az uralkodó kurzív jelleg ellenére, megfigyelhető a törekvés a betűk kalligrafizálására és az összhatás igényességére. Mindez fokozott hangsúlyt kapott a VIII. század második felében, amikor a Karoling-kori társadalomban végbemenő általános művelődési haladás keretében az írás reformjára is sor került. Ez a folyamat főként egyes fontosabb szerzetesi írásközpontokban zajlott le. Közülük megemlíthető Tours város Szent Mártonról nevezett kolostora, Corbie és Luxeuil másolóműhelye, ahol a kódexírás minőségének lényeges javításával létrejöttek a feltételek az átmenethez a frank-gall írásról a pre-Karoling írásra.

Az ír és angolszász vagy insularis írás

Írországban és Britanniában más történeti feltételek között alakult a latin írás sorsa, mint az európai szárazföldön. Britanniában a felszínesebb rómaiság, a római uralom korai visszavonulása (407), a kelta "újjászületés" és az angolszászok népvándorlása következtében a klasszikus latin művelődés elemei még az V. század folyamán majdnem nyomtalanul elenyésztek. Ezért a latin nyelvet és írást később Írországból kellett újra átültetni Britanniába.

Írországban a latin nyelvet és írást a kontinensről való hittérítők honosították meg az V-VI. század folyamán a kereszténység terjesztése során. Ezek a papok unciálissal, félunciálissal írt, latin nyelvű szertartáskönyveket hoztak magukkal, melyeknek betűformái alapjává lettek az ír írásnak. Ennek két változata ismeretes. A VI-VIII. században kialakult és használt régebbi változata, kerekded formái révén, erősen hasonlít az unciálisra és félunciálisra. E korszak ír kódexei gazdagon miniáltak mértani elemekkel, virágdíszekkel és állati alakokkal. Az újabb változat a IX-XI. században volt közkedvelt. Betűi hegyesek, kurzív formákat mutatnak, számos rövidítés található benne.

Ír szerzetesek, miután a VI-VII. században a keresztyén hit terjesztésére főként Anglia északi és nyugati részén kolostorokat alapítottak, új működési területükön meghonosították saját írástípusukat, amely aztán alapjává lett az angolszász írásnak. Az Anglia déli részére a kontinensről érkező hittérítők viszont a római írás régi típusait (kapitális, unciális, félunciális) hozták magukkal, de ezek közvetlen hatása az angolszász írás kialakulására az előbbinél jelentéktelenebb maradt. Fontosabb művelődési és írásközpont volt északon Lindisfarne (Northumbria) és délen Canterbury. Főként az előbbinek jutott lényeges szerep az angolszász írás kialakításában, melyben tehát az ír hatás volt a döntő. Az angolszász írásnak is két változata fejlődött ki. A VI-VIII. században használatos régebbi változat betűi kerekdedek, a VIII-XI. századi újabb változaté viszont hegyesek. A X. század második felétől kezdődően azonban a Karoling-minuszkula hatására az utóbbiakban is megfigyelhető a formák lekerekítésére való törekvés, ami végül is elősegítette a Karoling-minuszkulával való felcserélését. Ennek elterjedését egyébként a XI. század második felétől fogva a normann hódítás is gyorsította.

Íráshasználat a korai középkorban

Nyugat- és Dél-Európa korai feudális államaiban, az új történelmi feltételek következményeként, a VI-VIII. században az egykor egységes római írásfejlődés eredményeire alapozva különféle írástípusok alakultak, amelyek országok vagy nagy történeti tájegységek, régiók szerint változó sajátosságokat mutatnak. Egyidejűleg a művelődés általános lehanyatlása, az egyháziak művelődési monopóliumának kiépülése következtében, az írástudás és íráshasználat köre majdnem teljesen klerikusokból álló vékony rétegre szorult vissza. Kizárólag ennek tagjai közül kerültek ki az oklevelek szerkesztői és a kódexek másolói. A korszak írástípusainak élettartama lényegesen eltérően alakult. Az egyes országok történelmi feltételeitől függően ugyan különböző időpontban, de mindegyik a Karoling-minuszkulának adta át a helyét; mégpedig Franciaországban és Németországban a IX-X., Angliában és Spanyolországban a X-XI., Itáliában pedig a X-XII. században.


Előző fejezet Tartalomjegyzék Következő fejezet