A Karoling-íráskorszak

A pre-karoling-írások

A Karoling-kori írást, mely a IX. század legelején tűnik fel teljesen kifejlődött alakban, átmeneti, ún. pre-Karoling- (elő-Karoling-) írások előzték meg. Ezek összekötik az előző korszak írását a Karoling-minuszkulával. A művelődés fellendülése a VIII. század második felében Nyugat-Európa államaiban megkívánta az írás és különösképpen a kódexírás megjobbítását. A korszak írásai ugyanis már nem feleltek meg az új igényeknek; a kódexek másolására használt, könnyen olvasható kalligrafikus írásokhoz, mint amilyen az unciális és félunciális, alapos képzettség és aprólékos figyelem volt szükséges, míg a főként oklevelekben alkalmazott kurzívák könnyebben írhatók ugyan, de külalakjuk nem tetszetős, és kibetűzésük is nehéz feladatot jelentett. Szükség volt tehát olyan új írásra, mely a kalligrafikus kódexírások és az oklevélkurzívák erényeit egyesítik magukban; azaz könnyen, gyorsan írhatók, és egyben jól olvashatók. Különösen nagy szükség volt ilyen írásra Franciaországban és Itáliában, ahol a Meroving-, illetve a helyi írások válsága elmélyült. Angliában és Spanyolországban viszont, minthogy az insularis és a nyugati gót írás nagyobb mértékben kielégítette a társadalom írásszükségletét, az átalakulás üteme és mérete elmaradt a franciaországitól és itáliaitól.

A pre-Karoling változatok a korszak kétirányú írásfejlődésének termékeiként jöttek létre. A kalligrafikus könyvírásoknak, vagyis az unciálisnak és félunciálisnak kurzívabbá válása a folyóírások hatására, illetve az oklevélírásoknak az unciális és félunciális befolyása alatti megszépítése hatott ebben közre. A kalligrafikus könyvírás és az oklevélkurzíva tehát kölcsönösen befolyásolta egymás fejlődését. Következésképpen nem egyetlen átmeneti pre-Karoling-írás keletkezett, hanem többféle, amelyeknek jellemzői az időponttól, országtól vagy régiótól, írásiskolától, az íródeák képzettségének fokától és attól függően alakultak, hogy melyik írástípus volt az illető változat alapja. A pre-Karoling írások kifejlődésével párhuzamosan tovább éltek a régebbi díszírások (unciális, félunciális) is, de erőtlen és merev formában.

Az írás megjobbításának általános igényéből született pre-Karoling-írások a VIII. század második felében tűntek fel Franciaország északi részén Corbie-ben, Luxeuilben és Tours Szent Mártonról nevezett kolostorában, Verona, Bobbio, Lucca kolostori és püspöki másolóműhelyeiben, valamint a svájci Sankt Gallen monostorában.

A pre-Karoling-írások különböző arányban egyesítik magukban a mintájukul szolgáló unciális félunciális és minuszkula kurzíva elemeit, fejlődésképes, gondos írások harmonikus és vonzó külalakkal, melyben a kerekded formák az uralkodók.

A karoling-írás megjelenése

Az írás megjobbításának folyamata a VIII. század végén, az ún. Karoling-reneszánsz következtében meggyorsult, és a IX. század elejére szép eredményeket hozott. A művelődésnek ez a megújulása a Karoling-állam és társadalom feudalizálódásának befejeződésével és a monarchia, valamint az egyház megerősödésével kapcsolatban ment végbe, abból a fő célból, hogy a feudális-egyházi színezetű új művelődést az állam és az egyház érdekeinek szolgálatába állítsa. Alcuin (730 körül-814), a tudós kortárs megállapítása szerint a korszak szellemi kiválóságai "a szent egyház hasznára és a császári hatalom ékesítésére" törekedtek a művelődés fejlesztésével. Egyidejűleg azonban ezzel a klasszikus latin kultúra emlékeivel való foglalkozás megélénkülése is tapasztalható. A Karoling-reneszánsz idején tovább erősödött az igény a könnyen kezelhető, szapora, de egyben szép, a kódexek és oklevelek másolására egyaránt alkalmas írásra. Igyekeztek tehát kedvező körülményeket teremteni az új írás kifejlődéséhez. A Karoling-minuszkula kialakítását jelentős mértékben megkönnyítették az olyan híres kolostori írás- és iskolaközpontok, mint a tours-i Szent Márton-kolostorban vagy a Nagy Károly aacheni udvarában működő scriptorium, valamint egész sor rendelkezés. Nagy Károly 789-ben kiadott törvényében (capitulare) elrendelte az egyházi könyvek írásának és latin nyelvezetének felülvizsgálását.

A paleográfusok véleménye ugyan abban nagy vonalakban megegyezik, hogy a Karoling-írás a VIII. század végén és a IX. század elején alakult ki, a színhelyet illetően azonban, ahol ez a fejlődés végbement, már nincs ilyen egyetértés. Egyesek úgy gondolják, hogy az új írás egyetlen nagy művelődési-kalligrafikus központ tevékenységének az eredménye, és ezt a tours-i Szent Márton-kolostorban vagy Corbie másolóműhelyében, illetve az aacheni császári udvar Akadémiájában vélik megtalálni. Mások, például az olasz Schiaparelli, meggyőzőbb és megalapozottabb érveléssel azt bizonyították, hogy a Karoling-írás létrejötte természetes következménye volt az írás megjobbítását illetően széles körökben jelentkező igénynek. Következésképpen tehát a pre-Karoling írások közvetítésével egyidejűleg, vagy rövid időközökben egymástól függetlenül vagy majdnem függetlenül több északkelet-franciaországi művelődési-kalligrafikus központban, Corbie-ban, Luxeuilben, a tours-i Szent Márton-kolostorban vagy az aacheni udvar Akadémiáján és Észak-Itáliában Veronában, Bobbióban, Luccában stb. juthattak el a másolótevékenység során azonos vagy hasonló eredményekre. A Karoling-minuszkula aztán ezekből az első központokból terjedt szét a IX-XII. században egész Nyugat- és Közép-Európába.

Az új írás legrégibb fennmaradt emléke az az evangeliarium, melyet bizonyos Godescalc másolt 781-ben Nagy Károly és felesége, Hildegard parancsára. A VIII. század végétől kezdődően és a IX. század folyamán Franciaországban, Itália északi és Németország nyugati részén megszaporodott a Karoling-írású kódexek száma, és az írás jellemző jegyei is véglegesen megállapodtak.

A karoling-írás jellegzetességei

E korszak kódexeiben a címet vagy az első sorokat többnyire kapitálissal, unciálissal vagy félunciálissal, a szöveget pedig Karoling-minuszkulával írták. A szavakat általában egymástól elválasztották, és kevés rövidítést használtak. Nevét az írás minuszkulajellege után nyerte. Betűi kerekdedek, s bár gyakran összefűzték őket, megőrizték egyéni vonásaikat. A Karoling-minuszkulában az a-nak két változatát írták; az egyik felül hajlított és zárt volt, a másik felül nyitott, s mintha egymás mellé helyezett c-ből és i-ből formálták volna. Az e zárt, az f és s egymáshoz hasonlító, megnyújtott betűk azzal a különbséggel, hogy az f-et kicsi vonalkával kapcsolják a következő betűhöz. A g szárán nincs hurok. Az n-t is két változatban írták; az egyik a capitalis rusticából való átvétel, a másik felül lekerekített t ebben az írásban is rövid, szár nélküli. A betűszárak és -farkak általában szerények és egyméretűek. A b, d, h, l szárai néha gombszerű pontban végződnek. Összhatása fegyelmezett, könnyen olvasható, harmonikus írásnak mutatja a Karoling-minuszkulát. A fényűző kivitelű kódexeket a IX. században színezett hártyára arany- vagy ezüstbetűkkel írták, és művészi iniciálékkal, miniatúrákkal ékesítették.

A X. századi Karoling-írás nagy vonalakban hasonló a XI. századihoz, de valamivel gondatlanabb a rövid ideig tartó Karoling-reneszánszt követő művelődési hanyatlás következményeként. Egyes betűinek sajátosságai közül felemlíthető, hogy a b, d, h, l szárainak felső vége nem annyira vastagított, és néha kicsi horogban végződik, a g farka a korábbitól eltérően zárt, tehát hurkolt. Bár a Karoling-minuszkula könyvírásként már a IX. század első felében teljesen kialakult, oklevélírásként valamivel nehezebben terjedt el. Az okleveleket az uralkodói kancelláriák hagyománytisztelete következtében továbbra is Meroving-oklevélminuszkulával írták, mely ugyan valamit szépült a Karoling-írás hatására, de részben még a IX-X. században is megőrizte régi arculatát. A széles sorközökben lendületesen írt hosszú betűszárak és -farkak nyúlnak be, az a felül nyitott és jobbra dűl, a c és e betűt hurokkal hosszabbítják meg, az i megnyújtott, az r farkincája a sor alá nyúlik, a t keresztvonalát balról meghajlítják. Az írás továbbra is nehezen olvasható, összhatásában nem vonzó. A Karoling-minuszkula a közoklevelekben véglegesen csak a XI. század folyamán diadalmaskodott, amikor a régi oklevélírás emléke már csak a megnyújtott betűkkel írt első sorban ismerhető fel. Könnyebben ment a térnyerése a magánoklevelezés területén. Minthogy ott terjedését merev kancelláriai hagyományok nem gátolták, már a IX-X. században is gyakran alkalmazták a praktikusabb új írásfajtát.

A karoling-írás elterjedése

A XI-XII. századi Nyugat- és Közép-Európa, sót a Közel-Kelet megváltozott történelmi körülményeinek, valamint az új írás grafikai sajátságainak nagy része volt a Karoling-minuszkula elterjedésében és abban, hogy a kódexekben, valamint az oklevelekben általánosan használttá vált. A városok újjászületésének, a helyi és nemzetközi kereskedelem felélénkülésének következtében megindult a gazdasági elszigetelődés bomlása, megalakult Közép-Európában a magyar, cseh, lengyel állam, északon létrejöttek a skandináv országok, a keresztes hadjáratok során pedig Közel-Keleten a jeruzsálemi királyság. Mindezekben az államokban a latin keresztyénség, művelődés, nyelv és írás honosodott meg, kedvező körülményeket teremtve ahhoz, hogy a Karoling-minuszkula felváltsa a regionális írásokat; mégpedig a Merovingot a IX-X., a nyugati gótot és az insularist a X-XI., az itáliaiakat pedig a X-XII. században. Ettől fogva a Karoling-minuszkula lett az uralkodó írás Franciaországban, a német-római birodalomban, Angliában, a spanyol királyságokban, az itáliai államokban. A X-XI. századtól kezdődően ezzel indult meg az írásos tevékenység Magyar-, Cseh- és Lengyelországban, Skandináviában, valamint a XII. századtól fogva a jeruzsálemi királyságban.

Egyidejűleg a XI-XII. században észrevehetően tökéletesedtek a minuszkula formái: betűi kerekdedek, egyenesen állanak (innen a minuszkula erecta elnevezés), kisméretűek, szabályosak és gondosan írottak. A h, d, b, l szárának felső vége balra hurkolt, az a mindig zárt felül és hajlított, a g szára zárt és hurkolt. A XI-XII. századi Karoling-írás, egészében véve, annyira gondos és harmonikus, hogy egyes paleográfusok "rajzolt minuszkulá"-nak is nevezik.

Általános használata következtében akkor már azonos volt a minuszkula jellege Nyugat- és Közép-Európában, noha lényegtelen eltérések a kortól, országtól, régiótól, írásiskolától vagy az íródeák képzettségétől függően adódhattak benne.

A XI-XII. században a Karoling-írás Nyugat- és Közép-Európa oklevelezésében is diadalmaskodott, és a régi oklevélminuszkulának az emléke már csak a nyújtott betűkkel írt első sorban tükröződött. A Karoling-oklevélminuszkula hasonló a kódexekben használatoshoz, melytől csupán fokozott kurzivitása, betűinek még hosszabb és még jobban díszített szárai különböztetik meg.

A XII. századtól kezdődően a könyvmásolás területén feltűnnek a későbbi gótikus írás formálódására utaló első szerény jelek: törekvés a betűelemek megtörésére hegyes formák nyerése érdekében, illetve a betűk összezsúfolására és a rövidítések kiterjedt alkalmazására térnyerés végett. Ezt az íráshasználat fokozódásával fellépő íróanyaghiány követelte meg.

A IX-XII. században tehát Nyugat- és Közép-Európában a Karoling-minuszkula elterjedésével újra kialakult a latin írás egysége mind a könyv-, mind pedig az oklevélírás területén. Minthogy a reneszánsz kori írásfejlődés ide nyúlik vissza, a minuszkulát veszi mintául és eleveníti fel, elmondható, hogy később, a humanista írás közvetítésével a Karoling-minuszkula vált az újkori írásfejlődés kiindulópontjává.

Az írás a VII-XII. században Románia területén

Az egykori Dacia és Scythia Minor (Dobrudzsa) területén az első évezred utolsó századaiban a román nép íráshasználatát a bizánci világgal és a délszláv népekkel való érintkezése erősödésének körülményei határozták meg. Ez végül is oda vezetett, hogy a románok az írás céljára átvették a görög nyelvet és ábécét, illetve főként az ószláv nyelvet és ábécét. Az ószláv nyelv bevezetése a román ortodox egyházba az istentisztelet nyelveként és az egyház művelődési monopóliumának kiépülése azt eredményezte, hogy a X. századtól kezdődően a mai Románia egész területén, tehát Dobrudzsában, Havasalföldén, Moldvában és Erdélyben elterjedt az ószláv írásnyelv, valamint a két régi szláv írásrendszer, a glagolita és a cirill ábécé. Ettől fogva a románok ezeket használták hivatalos írásként könyveikhez, okleveleikhez és felirataikhoz. Ezzel párhuzamosan a XI-XII. századi Erdélyben, miután külön vajdaságként a magyar királyságba betagozódott, és itt a latin keresztyénség vált hivatalossá, újra felvirágzott a latin nyelv és ábécé használata az írásbeliség összes területén.

A karoling írás Erdélyben

A latin ábécé újbóli bevezetése után Erdélyben az írás a világi társadalomban csak fokozatosan és vontatott ütemben jutott szerephez. Az írást századokon át csupán a katolikus egyházi szövegek másolására használták. Ennek megfelelően legrégibb erdélyi emlékei mind könyvírással készültek. Tehát nemcsak a kódexek, hanem a legrégibb oklevelek is. A katolikus szertartáskönyveket ugyanaz a kis létszámú papi réteg másolta, amelyik írásba foglalta az egyházak javára tett adományokat és az ezekkel kapcsolatos jogi iratokat. Természetesen ugyanazzal a Karoling-minuszkulával, melyet a másolgatott szövegeket tartalmazó mintakötetek írásából lestek el, gyakoroltak be és szoktak meg. Minthogy a XII. század közepe előtt a latin oklevelek kibocsátása Erdélyben annyira kivételes, hogy szinte nem létezőnek tekinthető, ennek az időszaknak az írástörténeti tematikája lényegében a könyvírásra korlátozódik.

Az Erdélyben használatos Karoling-minuszkula a bajor és osztrák írásterület típusaival rokon. Egy székesegyházi (püspöki) és egy kolostori (apátsági) változata különböztethető meg. Mindkettő elég vaskos vonalakból nehézkes vonalvezetéssel építkezik, mégis az utóbbi valamivel könnyedebb és áttekinthetőbb. A kolostori változat viszonylagos könnyedsége annak tulajdonítható, hogy az apátságok scriptoriumainak másolói nagyobb gyakorlatra és gazdagabb tapasztalatokra tehettek szert, mint a püspökségek melletti műhelyek írástudói. Erdélyben a XII. század közepe előtti időben a kolostori könyvírás legfontosabb központja a kolozsmonostori bencés apátság lehetett. Mellette fontosabb szerep tulajdonítható ennek a változatnak az elterjesztésében ugyane rend szentjobbi (Bihar vm.) kolostorának.

A legrégibb középkori erdélyi latin írásban szinte változatlanul tovább örökítődtek a Karoling-korszak hagyományos betűformái. Ezért a XII. század közepén ennek az írásfajtának már egyike sem tekinthető korszerűnek. Minthogy az erdélyi katolikus egyházközségek könyvigényét részben Nyugatról behozott példányokkal elégítették ki, az erdélyi scriptoriumokban nem folyt akkora méretű másolótevékenység, hogy az egy könnyedebb, áttekinthetőbb és gyorsabb változat kialakulását és elterjedését eredményezte volna. Csak a kolostori típusnak a XII. század második feléből való egyes emlékeiben bukkannak fel vékonyabb vonalakból alakított olyan betűk, amelyek a gótika irányába való átmenet első bizonytalan jeleiként foghatók fel. Gyorsabb fejlődésről addig szó sem lehetett, amíg a latin írással szinte egyedül egyházi könyveket másoltak, és amíg az a papok kizárólagos tevékenységének számított.

Összefoglalóan tehát az állapítható meg, hogy Erdélyben a latin írásbeliség a XII. század közepe előtt elmaradt az általános európai színvonaltól, és a Karoling-korszak megkövesedett írásformáit hosszú időn át megőrizte.