A gótikus íráskorszak

A gótikus írás eredete

A gótikus íráskorszaknak a megelőzőkénél bővebb tárgyalását az indokolja, hogy Közép-Kelet-Európa és Románia területén egyaránt ebben az időben teljesedett ki újból a latin íráshasználat, és hozott létre nagy mennyiségben irodalmi és okleveles emlékeket.

A gótikus írás eredetéről a szakirodalomban hosszú időn át vita folyt, melynek során legkülönbözőbb magyarázatok születtek. Ezek közül a legkorábbi a XV. századi olasz humanistáknak az a vélekedése, melyet a XVII-XVIII. századi francia maurinus szerzetesek szintén elfogadtak, hogy a gótikus írás nevének bizonysága szerint, a gótokkal állott valamilyen kapcsolatban. Ez a magyarázat már csak azért sem fogadható el, mert a gótikus írás kialakulása évszázadokkal a népvándorlás kori gótok eltűnése után ment végbe. A "gótikus" elnevezés valójában a reneszánsz idején, a XV-XVI. század fordulóján keletkezett. A humanisták ezzel a "barbár" jelentésű jelzővel illették a megelőző korszaknak a saját formás írásuktól különböző, rendetlen külsejű, ízlésüknek meg nem felelő, szálkás betűit.

Nem fogadhatók el azok az új vélemények sem, amelyek a gótikus művészet és írás közt tételeznek fel közvetlen kapcsolatot, mindkettőt egyazon "korszellem" tükröződésének tekintve. E kutatók szerint a "korszellem" alakította volna csúcsívesre az építészeti emlékeket és hegyesre, szálkásra, azaz gótikusra az írást. Ennek a véleménynek olyan változata is van, mely szerint az írás a csúcsíves építészeti formák utánzásaként alakult volna gótikusra. Ez a nagyközönség körében elterjedt tetszetős magyarázat sem vitt azonban közelebb az eredet kérdésének megoldásához. A valóság ugyanis az, hogy a Karoling-minuszkulában már a XI. századtól kezdődően, tehát évtizedekkel a legkorábbi csúcsíves építmények keletkezése előtt, kimutatható a jellegzetesen gótikus betűformák feltűnése és fokozatos térnyerése. Minthogy a kontinensen az első gótikus építészeti emlékek Normandiából ismeretesek, a művészet és az írás fejlődése között szoros és közvetlen kapcsolatot feltételező paleográfusok az új írásformák szülőföldjének is ezt az északfrancia tartományt tekintették.

Erre az utóbbi tényre épül fel Olga Dobias-Rozsgyesztyenszkajának a két háború közötti időszakban elterjedt eredetmagyarázata. A neves szovjet paleográfusnő megfigyelte, hogy a kialakulóban lévő gótikus írás feltűnő egyezéseket mutat a beneventói írással, melyet a vonalak megtörése és az egész dactus tudatos szögletessége jellemez. E jelenség magyarázataként feltételezte, hogy a jellegzetes beneventói írásformák a Benevento környéki Monte Cassino, Capua és a normandiai Mont-Saint-Michel kolostor közötti zarándoklatok révén jutottak el Észak-Franciaországba. Meghonosodásuk után azonban a beneventói formák a helyi íráshagyományok hatása alatt hamarosan átalakultak. E magyarázat szerint tehát a gótikus írás a XII. század elején keletkezett volna a beneventói írás normandiai változataként.

Dobias-Rozsgyesztvenszkaja elméletét hosszú időn át széles körben elfogadták. Az újabb kutatások azonban fokozatosan feltárták az elmélet gyengéit. Mindenekelőtt a Benevento és Normandia között feltételezett írástörténeti kapcsolatokat sem az egyházak, sem pedig a dél-itáliai normann fejedelemségek vonalán nem sikerült meggyőzően bizonyítani. Egyébként is az újabb vizsgálatok kimutatták, hogy a gótikus írás nem valami teljesen új képződmény, hanem fokozatosan alakult ki a XI. századtól kezdődően a Karoling-minuszkulából. Tehát lényegében ennek továbbélése változott formákban, és kettőjük között akkora különbség sincs, mint amennyi a római és a regionális írások vagy a regionális írások és a Karoling-minuszkula között kimutatható. Az ellenvélemények közül különösen nyomósan esik latba az az érv, hogy ha a gótikus írás a beneventóiból származnék, akkor mintaképéből nemcsak a szögletes betűformákat kellett volna átvennie, hanem olyan egyéb sajátságokat is, mint amilyen a helyesírás és a központozás.

Ma már meglehetősen tisztázódott az is, hogy a Karoling-minuszkula átalakítása gótikus írássá hol, mikor és hogyan mehetett végbe. A korábbi nézetekkel szemben az a módszertani kifogás emelhető, hogy a gótikus írás létrejöttének vizsgálatakor nem támaszkodtak a teljes emlékanyagra. Ha ugyanis az előzmények tisztázása során a XI. század végéről való angliai írásemlékeket szintén figyelembe veszik, észlelhették volna, hogy a normann hódítást (1066) utáni egyes angliai iratokban olyan betűformák és betűfajták merülnek fel, amelyek alig vagy egyáltalában nem különböznek a már gótikusnak minisített korai francia és angol írásoktól. Például azokban a XI. század végi eskünyilatkozatokban, amelyeket a canterburyi érsek az alája rendelt püspököktől felszentelésük előtt megkívánt, félreismerhetetlenül gótikus formák találhatók. Mindez arra figyelmeztet, hogy a gótikus írás kialakításában Normandia mellett a normann uralom alatti Angliának is szerepet kell tulajdonítani.

A Karoling-minuszkulának gótikus irányú továbbfejlődéséhez a feltételek Angliában különösen kedvezőek voltak. Normandiában a hastingsi csata (1066) előtt a Karoling-minuszkulán kívül más írást nem használtak. Angliában viszont akkor még az ősi angolszász írás, az ún. insularis volt az egyeduralkodó. Ehhez, minthogy a betűk vastagsága gyakran változott benne, és vonaluk is többször megtört, sajátosan vágott hegyű tollat használtak, mely szögletes formákat eredményezett. Ezért jelentkeztek némi szögletességek már az egyébként kerekded félunciális insularis változatában is. Az angolszász íródeákok különlegesen hegyezett tollán aztán a normann hódítók által a kontinensről magukkal hozott Karoling-minuszkula is átalakult, törtebb vonalúvá és változó vastagságúvá lett.

A Karoling-minuszkula "gótizálódását" elindító insularis hatást kiemelő elméletnek nem mond ellent az a tény, hogy az új, gótikus írás legrégebbi emlékei nagyobb tömegben Normandiában és általában Észak-Franciaországban maradtak fenn. Ismeretes ugyanis, hogy ezek a területek a hastingsi csata után szoros kapcsolatban éltek Angliával. Az érintkezés tehát a csatorna két partja között ebben a korban különösen élénk volt. Érthető tehát, hogy a minuszkulának az új, insularis változatát az angol király franciaországi hűbérbirtokain szintén hamarosan használni kezdték. Innen, elsősorban Normandiából terjedt aztán el az új írás a kontinens belseje felé.

A gótikus írás elterjedése

A gótikus írás általános elterjedésében egyebek mellett nagy jelentőségűnek bizonyult, hogy terjeszkedése során hamarosan eljutott Párizsba, mely éppen akkor kezdett az európai művelődés és tudományosság fontos központjává fejlődni. A normandiaiak után legkorábbi gótikus írásemlékeknek azok a kódexek tekinthetők, amelyeket a XII. század derekán a különféle párizsi iskolákban (Notre-Dame, Saint-Vidor, Sainte-Genevieve) másoltak. A párizsi egyetem jelentősége Nyugat-Európa, sót Közép-Kelet-Európa művelődési életében magyarázza, hogy a gótikus írás az itt tanult diákok útján is gyorsan ismeretessé lett, majd szétterjedt az egész latin írásterületen.

A gótikus formák befogadásával szemben főként az apátságok és káptalanok mellett működő, erős hagyományokkal rendelkező régebbi scriptoriumok tanúsítottak szívós ellenállást. Ezzel magyarázható, hogy Anglián, Észak-Franciaországon és Belgiumon kívül, ahol az új írás feltűnően gyorsan, évtizedek alatt befogadásra talált, Európa többi részében megfigyelhető a XII. század végéig tartó együttélése a Karoling-minuszkulával. Ez az együttélés nem annyira az egyes írásműhelyek, mint inkább egy-egy ország vagy tartomány keretei között mutatható ki. A gótikus írással szemben az előző korszak legjelentősebb központjai közé számító délnémet scriptoriumok részéről mutatkozott különösen határozott ellenállás. A Sankt Gallen, Reichenau, Regensburg, Salzburg falai között a XV. század végén másolt kódexekben a gótikus írás sajátságai még alig-alig jelentkeznek. Egyes kolostorok még a XIII. század első éveiben is Karoling-minuszkulával írták mind a kódexeiket, mind pedig az okleveleiket. Ezek sorát csak olykor szakítja meg egy-egy gótikus sajátságokat mutató írásemlék. Ezzel szemben Észak-Németországban és Skandináviában a gótikus írás könnyebben elterjedt, mert nem állták útját korábbi, erős helyi hagyományok. Bár néhány szászországi kolostor konzervativizmusa fékezőleg hatott, a francia eredetű cisztercita szerzetesrend scriptoriumai Németország keleti tartományaiban is eredményesen gerjesztették a gótikus írásformákat. Az Elbától keletre a frissen telepített német lakosság körében a szintén francia eredetű premontrei szerzetesrend kolostorai voltak az íráskultúra legfőbb terjesztői. Ezek azonban kénytelenek voltak a magdeburgi scriptorium Karoling-kori hagyományaival egyeztetni a saját, franciaországi anyakolostoruk gótikus írástörekvéseit. Itáliában azt mondhatjuk, hogy ahol az íráskultúra előzményei erőteljesek voltak, ott a gótikus elemek és a Karoling-minuszkula tartós együttélése következett be, máshol viszont az új írás valósággal elmosta a korábbi helyi hagyományokat, és gyorsan diadalmaskodott azok fölött.

Mindent összefoglalva megállapítható, hogy az új gótikus írás a XV. század végén és a következő elején terjedt el az egész latin írásterületen. Ebben nem kis része volt egyebek mellett az íráshasználat újbóli kiszélesedésének, mely a társadalmi, gazdasági és politikai élet területén a XI. század óta végbemenő lényeges változások egyik következménye volt. A városi élet és a távolsági kereskedelem újraéledése, a központosítás irányába fejlődő egyházi, majd világi ügyintézés, az okleveles bizonyítás elterjedése az igazságszolgáltatásban stb. egyaránt az írás iránti igény növekedését mozdította elő. Ezek az új igények a latin írásbeliség gyakorlati ágában készítettek elő lényeges változásokat, de a könyvírásban is éreztették hatásukat. Közöttük legfontosabb a gyors, kurzív gótikus írásfajták kialakítása. A gótikus írás elterjedését tehát egyrészről felfokozott társadalmi igények, másrészről viszonylag könnyen kezelhető, kötetlenebb, változatos írásformák segítették elő.

A gótikus írástípusok és változataik

A gótikus írásnak a XII. századtól kezdve a XV. század végéig tartó hosszú élettartama alatt sok típusa és változata keletkezett. Ezek felől az írás tanításával és iratok kiállításával, másolatok készítésével hivatásosan foglalkozó ún. írásmesterek reklámcélokat szolgáló írásmintalapjai tájékoztatnak leghitelesebben. A mintalapok ugyanis példákon mutatták be a mester betűrepertoárját, többnyire megadva az írásváltozatok egykorú elnevezését is. E betűminták alapján a gótikus írásnak két fő típusa különböztethető meg: a textualis vagy textura és a notula vagy nota. Az előbbi a gondosabb könyvírásokat, az utóbbi viszont a gyakorlati íráshasználat céljaira alkalmas kurzív változatokat ölelte fel. Az utóbbin belül különleges, jól körülhatárolható zárt csoportot alkotnak az ünnepélyesebb oklevelek írásához használt diplomatikai változatok. A két csoport között, a textualis és a notula elemeinek a keveredéséből később egy átmeneti típus is létrejött, melyet a paleográfusok bastardának neveztek el. Ezt elsősorban könyvmásolásra használták.

A gótikus kalligráfia legjellegzetesebb sajátságait a textualis testesíti meg. Gótikus írásról szólva elsősorban erre a monumentális hatású típusra szokás gondolni. A gótikus íráskorszak végéig, pontosabban a nyomtatott könyv általánossá válásáig a textualis megmaradt a fontosabb tartalmú, becsesebb kódexek írásául, sőt az ősnyomtatványokat is ezzel a típussal nyomtatták az első tipográfusok. A textualis általában erőteljes, vastag vonalakból építkezik, betűi egyenlő mértékűek, és egybekapcsolás nélkül, szabályos térközökkel sorakoznak egymás mellett. Fő sajátságai közül kiemelendő, hogy benne a betűszárak végei megtörtek, és a korábban lekerekített betűrészek hegyes, tehát gótikus formát öltöttek. A textualis betűi inkább magasak, mint szélesek, a szárak megrövidültek benne akkora mértékben, hogy pl. a b a v-vel összetéveszthető, a t és c között pedig szinte semmiféle különbség sem észlelhető.

A XIII. században elkezdődött a korábban egységes textualis differenciálódása. Az így keletkezett változatok közül felemlíthető az ún. gyöngyírás vagy tudósminuszkula. Ezzel a kisméretű Biblia-kódexeket írták. A rendkívül lekicsinyített betűkkel ugyanis az egész Bibliát, vagy legalább az Újtestamentumot lemásolhatták egyetlen zsebkönyv méretű kódexecskébe. Különlegessége a gyöngyírásnak. hogy itt-ott kurzív betűformák és betűkapcsolatok is belekeverednek, anélkül azonban, hogy ezek veszélyeztetnék az írás textualis jellegét.

Nyugat-Európa három nagy egyetemi központjának, Párizsnak, Bolognának és Oxfordnak a jegyzetsokszorosító műhelyei (stationes) szintén hozzájárultak a gótikus könyvírás változatainak kialakításához. Az ún. littera Parisiensis vonalvezetése széles és erőteljes, de azért nem kevésbé gótikus jellegű. A kerek vonalakat megtöri benne a következetesen gótikus formák kialakítására igyekvő kéz, a betűk alakját pedig a szárakhoz kapcsolódó hajszálvonalak és lekanyarítások teszik nehézkessé. A ligatúrák néha már a betűk teljes egybeolvadásához vezetnek, mint pl. a de és do szótag esetében. Az i betűre vonás kerül, hogy könnyebben felismerhető legyen. Az s mindig hosszú, nyújtott alakú. A párizsi egyetemen kialakult írásváltozat később a kurzívához közeledett, hogy minél szaporább legyen.

Az oxfordi egyetemen használt littera Oxoniensis nem sokban különbözött párizsi rokonától. Ez érthető is, mert azonos szükségletek alakították mindkettőt, és egyébként is kapcsolat volt a két központ között. Az oxfordi írás betűi azonban vaskosabbak, és bizonyos mértékben a kerekded formák is helyet kaptak benne. Az előbb említetteknél szélesebb körben elterjedt a littera Bonosiensis vagyis a bolognai egyetem rotundának is nevezett írásváltozata. Ahová csak elért a középkori jogtudomány központjának tekinthető bolognai egyetem híre és hatása, oda az ottani írás ismerete szintén eljutott. Ezt a változatot már fejlődésének kezdeti szakaszában, a XIII. században is a többi egyetemi és nem egyetemi könyvírásoknál kerekdedebb formák jellemezték. Erre utal a rotunda elnevezés.

A gótikus írásnak azonban az említett három egyetemi könyvíráson kívül is több változata volt. A könyvírás legünnepélyesebb változata a textus quadratus vagy textualis formata, amely kódexekből és ősnyomtatványokból egyaránt ismeretes. Nevét ez a változat onnan vette, hogy betűinek magassága és szélessége azonos volt, tehát száraikkal együtt képzeletbeli négyzetben helyezkedtek el. Vaskos, merev vonalú, szegletes és kettősen tört betűi nyomán a XIX. század közepéig "barátírás"-ként emlegették. Az ilyen típusú könyvírásokat a paleográfusok littera missalis vagy psalterialis elnevezéssel is illetik, tekintettel arra, hogy elsősorban a szertartáskönyvekben használták őket.

A notula voltaképpen nem más, mint a gótikus korszak kurzívája. Az újabb paleográfiai kutatások ezzel a külön elnevezéssel kifejezésre kívánják juttatni, hogy e típus nem a korábbi kurzíva szerves folytatása, hanem valami új képződmény, mely a XIII. század folyamán a könyv- és az oklevélírás olyan egyszerűbb változataiból alakult, amelyek lemondtak az írás monumentalitásáról. A notula elnevezés tehát a gótikus korszakban gazdagon kifejlődött használati kurzív írásokat foglalja össze a legszemélyesebb használatra szánt, sebtében rótt feljegyzésektől kezdve a gondosan kimunkált változatokig. Az egyetemi jegyzetektől a császári kancellária ünnepélves hatású notulájáig sok és különböző minőségű változata volt ennek az írásnak, mind a könyv és oklevélírás, mind pedig a mindennapi élet területén. Mindnyájuk közös jellemzője azonban a kurzív írástechnika.

A notulához számítják azokat a sajátos változatokat is, amelyekkel ünnepélyesebb okleveleket állítottak ki. Ezekbe a gondosabb változatokba az íródeákok jó ideig igyekeztek minél többet átmenteni az örökölt hagyományos külsőségektől (pl. a megnyújtott és lendületesen elkanyarított, különlegesen díszített betűszárakat). A sajátos oklevélnotulák között a legünnepélyesebb és a leghagyományosabb változat a notula formata vagy minuscula diplomatica.

A notula-írások összhatása annyira különbözik a textualis-étól, hogy a felületes szemlélő a látszólag eltérő formák mögött alig észleli a gótikus alapvonásokat. Gondosabb megfigyelés esetén azonban kétségtelenné válik, hogy mindkét írástípus egyazon törzsből sarjad ki, a notula azonban beéri a gótikus betűk legjellegzetesebb elemeivel, melyeket az íródeák gyorsan, leegyszerűsített alakban, hanyagul vet papírra. A betűszárak vékonyabb írásúak, a vonalak megtörésekor képződött szögletek kevésbé élesek, betűket, sőt egész szavakat írnak le benne a toll felemelése nélkül, folyamatosan. A kódexekben, de még inkább az oklevelekben használatos notula tele van rövidítésekkel, és ezért az így írt szövegek nehezen olvashatók. A XIV. század folyamán a szokványos notula is tért nyert az oklevelek írásában. Ettől fogva az oklevelek túlnyomó nagy többségét, a privilégiumok kivételével, mindenhol ezzel az írástípussal állították ki.

A notula-változatok rendkívül nagy száma a folyóírás sokoldalú használatával függ össze. Leggyakoribb volt a notula simplex, mellyel előszeretettel állítottak ki okleveleket. Ennek fő jellemzője a betűszárak túlzott megnyújtása és rendszerint befelé való hajlítása, a d felső hurkának lehúzása a betű testéhez, az m, n és u többnyire egymáshoz nem kapcsolt vonalkákkal való jelölése. Az előbbinél közelebb áll a textualis formáihoz a notula acuta és notula fracturarum elnevezésű változat. Legegyszerűbb és legolvashatóbb notulának viszont az argentum extra pennam változat tekinthető.

A textualis és a notula között átmenetet alkotó írástípus, melyet az újabb szakirodalom bastardának nevez, a könyvírás és a kurzíva egyeztetéséből született. Ezek a változatok főként a késő középkori könyvmásoló iparban voltak kedveltek. Országonként és vidékenként több változatuk ismeretes. Az egyszerű és kerekded formákban bővelkedő itáliai bastarda első pillantásra megkülönböztethető a tüskésen hegyes francia változattól, amelyik viszont ismét eltér - bár az előbbinél kisebb mértékben - a nehézkesebb német könyvkurzívától. Még a német bastardánál is nehézkesebb, vaskosabb és szögletesebb a kortársak körében littera Bohemica néven ismert csehországi változat. Ennek hatása, egyebek mellett, Erdélyben szintén kimutatható.

A gótikus írásfejlődés fontosabb eredményei

A gótikus írásokban a nagybetűk használata a korábbinál jóval inkább elterjedt. Nemcsak a mondatokat vagy a tulajdonneveket kezdték nagybetűvel, hanem egyes fontosabbnak tekintett szavakat is így emeltek ki. A gótikus írásokban az egyértelműen nagybetűk mellett olyan fél nagybetűk is előfordulnak, amelyekről nehéz lenne megmondani, hogy írójuk nagy- vagy kisbetűnek szánta-e őket. A nagybetűket általában díszítették, vagy legalább vastagított vonalakkal írták. Olykor a kisbetű díszítésével, méretei megnövelésével jelezték, hogy írója nagybetűknek szánja.

Az írás gyorsaságát úgy kívánták növelni, hogy újból fokozott szerepet adtak a rövidítéseknek. Ezért a Karoling-korban használt rövidítésrendszereket továbbfejlesztették és gazdagították. A XIV. század közepéig az íródeákok következetesen és jól felismerhető alakban, szigorú szabályok szerint rövidítettek.

Későbben azonban, az írásismeret szétterjedésével, a felszínesen képzett írástudók kezén a korábbi szigorú rend felbomlott, egyéni rövidítéseket engedtek meg maguknak, és ezeket is logikátlanul alkalmazták. A ligatúrák gyakori használata szintén jellegzetessége a gótikus írásoknak.

A gótikus írásfejlődés alakította ki lépésről lépésre haladva a központozás szabályait, teremtett rendet a szavak elválasztásában stb. Ennek ellenére a XIV. században is előfordulnak következetlenségek a helyesírásban. Például a praepositióval kezdődő szavaknál gyakran vétettek az egybeírás szabályai ellen.

Összefoglalóan megállapítható, hogy a latin írás fejlődése a gótikus korszakban nagy lépést tett előre, főként a használati (gyakorlati) írás területén. A középkor eleje óta háttérbe szorított írásosság ebben a korszakban megkezdte terjeszkedését a szóbeliség rovására. Megnőtt az írás társadalmi szerepe, miként ezt az általánosan elterjedt írásváltozatok nagy száma is elárulja. Az írás könnyebben kezelhetővé, gyakorlatibbá és ezért általánosabban használttá kezdett válni azóta, hogy fontosságát a világi társadalom szintén felismerte. A világiak érdekeinek jobb kielégítése állította a fejlődés élére a számos változatban elterjedt gótikus notulát. A fáradságos munkával rajzolgatott textualis a könyvmásolás területén éppen úgy fokozatosan tért vesztett a kurzív technikával szemben, mint ahogyan a papi írástudók mellett is ott állott már a jövő képviselőjeként a világi írástudók gyorsan sokasodó rétege. A gótikus korszak fejlődése fokozatosan aláaknázta a papság monopóliumát az írásbeliségben, a kalligrafikus változatokkal szemben a használati írások hanyagabb, de praktikusabb formáit segítette diadalra. Mindezzel lerakta az első köveket a modern írásfejlődés alapjaihoz.

A gótikus írás Erdélyben

A gótikus írás korában Erdély nagyrészt behozta azt a lemaradást, amely a Karoling-korszakban Nyugat-Európával szemben jellemezte. A XIII. század harmadik-negyedik évtizedére ez a lemaradás minőségi tekintetben megszűnt, és az erdélyi latin írás a korabeli Európa írásbeliségével lényegében azonos minőségi szintre jutott el. Ezt a lényeges fordulatot egész sor kedvező körülmény tette lehetővé. Az íráshasználat felélénkülését Európa-szerte általában a városok és a kereskedelem újraéledése, a kézműipar fejlődése indította el. Erdélyben a fokozottabb oklevelezés hatott ugyanebben az irányban. A XV. század második felétől kezdve, a feudális viszonyok kikristályosodásával párhuzamosan, az egyházak után a világi hatalmasságok is felismerték, hogy írásos jogbiztosítékok segítségével állandósíthatják a társadalom zömével szemben elért kiváltságos helyzetüket. Az uralkodó osztály fokozódó igénye jogbiztosító oklevelekre Erdélyben kedvezően hatott a latin írásbeliség használati ágának további, gyors kifejlődésére, és az említett lemaradás fokozatos bepótlására. Ez az erdélyi fejlődés egyébként része volt annak az egyidejű kedvező folyamatnak, amelyik mind minőségi, mind pedig mennyiségi tekintetben végbement Kelet-Közép-Európa egész latin írásbeliségében.

A gótikus írás elterjedése Erdélyben

A régebbi kutatók (Wattenbach, Giry) a nyugat-európai és kelet-közép-európai írásbeliség fejlődésének viszonyát úgy képzelték el, hogy az írásos tevékenységben jelentkező újdonságok fokozatosan, országról országra haladva jutottak el Nyugatról Keletre. Ennek következtében Kelet-Közép-Európába ötven-száz esztendős késedelemmel érkeztek volna el a nyugati új vívmányok. Ezzel a véleménnyel szöges ellentétben állnak Hajnal István írás-összehasonlításának eredményei. Noha ezeket a legtöbb nyugati kutató fenntartással kezeli, mindaddig nem hagyhatók figyelmen kívül, amíg ellenzői nem szolgálnak más, elfogadhatóbb magyarázattal a nyugati és keleti írások között kétségtelenül kimutatható egyezések eredetéről. Kelet-, Közép- és Észak-Európa gótikus oklevélírásának az egykorú nyugat-európaiakkal való összehasonlítása ugyanis arra a feltűnő eredményre vezetett, hogy a XII. század végétől a XIV. század elejéig terjedő időszakban a latin művelődés egész területén, Anglia és a Földközi-tenger melléke (Itália, Spanyolország) kivételével, egységes írástípust használtak, melynek változatos formái is azonosak voltak Nyugaton és Keleten egyaránt. Az összehasonlítás tehát párhuzamosnak és egyidejűnek mutatja a gótikus szakaszban Európa központi területeinek és végeinek írásfejlődését.

A XII. és XIII. század nyugati és keleti oklevélírásait ugyanaz az energikus biztonság, szabályos forma, sőt eleganciára való törekvés jellemzi, annak ellenére, hogy Európa keletén a latin jogi írásosság viszonylag rövid múltra tekintett vissza. Ha feltételeznők is, hogy Erdélyben az oklevelezés és az iskolázás fejlődése hatott az írás gyorsulására és formái szabályozására, továbbra is megmagyarázhatatlan maradna, hogy miként fejlődhetett itt a latin írás ugyanabban az irányban és azonos formákban, mint Kelet-, Közép- és Észak-Európa többi államaiban vagy a már sok évszázados íráshagyományokkal rendelkező francia és német földön. Ezeket a feltűnő egyezéseket kívánta Hajnal István az egyetemek létrejöttével és a középkori latin írásos művelődésben játszott vezető szerepével megmagyarázni. A latin írásbeliség lehanyatlásának idején (X-XI. század) az egyházi szertartáskönyvek másolásához szükséges írástechnikai ismereteket a kolostori iskolákban oktatták. Ezek azonban nem voltak elegendőek oklevelek kiállításához, mert olyan jogi alapelemekkel kellett párosuljanak, amelyeket csak felsőbb iskolákban vagy egyetemeken lehetett megszerezni. Ezért voltak a középkorban az okleveleket szerkesztő kancelláriai alkalmazottak egyben viszonylag képzett jogászok is.

Ebben a korszakban, az egyház művelődési monopóliumának megfelelően, Európa keletén és északán a tanult réteg majdnem teljesen klerikus személyekből állott. és a világi társadalom művelődése szintén erősen egyházias színezetű volt. Ezzel magyarázható a tanulók szakadatlan áramlása a XIII. század közepéig Európának ezekből a részeiből is Párizs egyetemére, melyet a latin papság a teológiai oktatás legfőbb központjának tekintett. Akik tehát valamelyik királyi vagy főúri udvarban oklevélszerkesztő klerikusok akartak lenni, a párizsi egyetem "művészeti" (artium liberalium) fakultását látogatták.

Az Európa legkülönbözőbb tájairól ideözönlő fiatalok itt tanulták meg az egyetemi előadásokról készített jegyzetek írásának a hatása alatt megújult oklevélírást, és a latin írás legfrissebb vívmányait innen hazatérve vitték szét és honosították meg viszonylag rövid idő alatt saját szülőhazájukban. A letagadhatatlan paleográfiai egyezések arra figyelmeztetnek, hogy nem elegendő az egyetemeken s különösen a párizsiban, de más francia főiskolákban sem csupán tudományos központokat látni, mert ezek egyben az írástudó réteg és az írásformák egységesítésének előmozdítói is voltak. Számtalan adattal bizonyítható, hogy a magyar királyok okleveleit a XII. század végétől fogva közel egy évszázadon át olyan klerikusok írták, akik francia földön tanultak, ismerték az ottani írás legfrissebb vívmányait, és alapos jogi képzettséggel is rendelkeztek. Így Párizsban tanult III. Béla király névtelen gesztaírója és Adorján kancellár, a magyar királyok oklevelezésének rendszerezője, vagy az a Pál nevű királyi jegyző, később erdélyi püspök, aki fogalmazta azt az 1181. évi oklevelet, amelyik előírja a királyi udvarban tárgyalt minden ügy írásba foglalását. Az új gótikus írástípusok tehát Erdélyben is gyorsan elterjedtek a külföldön tanult, művelt klerikusok útján.

A Párizsban tanult magiszterek mellett az új, gótikus formák közvetítésében szerepük lehetett a francia eredetű premontrei és cisztercita rendű szerzeteseknek is. Ezek ugyanis közvetlen és hozzá írásos kapcsolatokat tartottak fenn franciaországi anyakolostorukkal. A premontrei rendnek Váradhegyfokon (1130 körül), Ábrányban (Bihar m.), Almáson (Kolozs m.), a Meszes-hegységben, Szebenben és Brassóban volt 1224 előtt kolostora, a cisztercitáknak viszont Egresen (1179, Arad m.) és Kercen (1200 körül, Fogarasföld). A gótikus írás meghonosítását tehát Erdélyben ezen a szálon is a francia művelődési összeköttetéseknek tulajdoníthatjuk.

A XIII. század közepétől kezdődően, részben talán a hagyományos egyházi művelődés általános válsága következményeként is, a párizsi egyetem vesztett vonzerejéből, és eddigi központi szerepét a magyar klérus képzésében a világiasabb jellegű olasz egyetemek vették át. Ez a magyarázata annak, hogy ettől fogva az erdélyi klerikusok elsősorban Bolognában, a középkori európai jogtudomány fellegvárában, majd Padovában és Ferrarában igyekeztek tanulni. Ez az Itáliában tanult jogász-klerikus réteg tekinthető a latin írásbeliség továbbfejlesztőjének Erdélyben, miután átvette a francia művelődés légkörében formálódott papoktól, a "szabad művészetek mestereitől" az irányítást. Még később, a XIV. és a XV. században, a friss alapítású közép-európai egyetemek (Bécs, Prága, Krakkó) egykori diákjainak lehet fontosabb szerepet tulajdonítani a gótikus írás erdélyi változatainak további alakításában, ami végül is a német hatás erősödéséhez vezetett.

A XIV. század elejétől fogva azonban az erdélyi latin írást formáló tényezők között számolni kell a helyi iskolázás egyre erősödő hatásával is. A XIII. század végi erdélyi írásoktatásban új, gyakorlatiasabb törekvések tűntek fel. Ennek köszönhetően a XIV. század folyamán a belföldi iskolákban nevelkedett írástudók köréből kiformálódhattak egy olyan réteg első generációi, amelynek tagjai, akárcsak a külföldet jártak, korszerű íráskultúrával rendelkeztek, noha műveltségük felszínesebb lehetett emezekénél. Az erdélyi okleveles anyag vizsgálata azt mutatja, hogy a XIV. század közepétől fogva az oklevelezés és az írásoktatás terén egyre inkább ez a réteg vált hangadóvá. Hangsúlyozni kell azt is, hogy ebben az itthon tanult rétegben lassan, de fokozatosan növekedett a világi írástudók száma.

A gótikus írás típusai és változatai Erdélyben

A fentebb ismertetett hatások nyomán az erdélyi gótikus írásfejlődésben az alábbi sajátosságok alakultak ki. Mindenekelőtt megállapítható, hogy a XII-XIII. század fordulójáról számíthatóan, az oklevelezés kifejlődésének eredményeként, a használati-gyakorlati írások (notula) alkotják az írásbeliség fő ágát, ez fejlődik dinamikusan. Az írás gyakorlati jelentőségének felismerése a társadalom egyre népesebb rétegei részéről a formák egyszerűsödésének irányába terelte a fejlődést. A XIV. századtól fogva könyv és oklevél írásakor egyaránt a díszítések nélküli, szerény kiállítás lett az általános követelmény. Nyilvánvalóan azért, mert a társadalom számára egyre inkább maga a szöveg, a tartalom lett a fontos, nem pedig az irat díszes, ünnepélves formája. A társadalom megváltozott értékelése hozta magával, hogy amint a korszak elején az erdélyi latin írásbeliséget a könyvírás (textualis) általános használata jellemezte, a XIV. századtól fogva a notula jutott szinte hasonló kizárólagosságra mind a könyvmásolásban, mind pedig az oklevelezésben. Az erdélyi gótikus írásokat jellemző általános leegyszerűsödést kedvező folyamatként kell értékelnünk, mert az írás társadalmi szerepének megnövekedéséről tanúskodik.

A könyvírások

A korai erdélyi latin írásbeliség fő ágának számító könyvmásolás háttérbe szorulása a gyakorlati célú írásossággal szemben leszűkítette a textualis használati körét. A fényűző kiállítású díszkéziratok és főként a szertartáskönyvek (missale, psalterium, antiphonarium) írása ugyan egészen a korszak legvégéig a textualis formata maradt, és a textualis simplex használata sem szakadt meg, de mindezek a kalligrafizált változatok a XIV. század második felétől fogva egyre ritkábban fordulnak elő az erdélyi provenienciájú kódexekben. A textualis általános visszaszorulását nem cáfolja az sem, hogy kivételesen még ünnepélyes okleveleket is írtak vele. Az erdélyi textualis-írások általában a kor színvonalán állanak, de kissé talán nehézkesebbek nyugat-európai társaiknál. A XV-XVI. század fordulójáról való kódexek textualisai főként a délnémet scriptoriumokból származó emlékek írásával mutatnak rokonságot. Betűik azonban emezeknél egyszerűbbek, kerülik a késő gótika túlzásait, kevésbé szögletesek, és legfőbb sajátságukat éppen az olaszosan kerekded vonalak kedvelése adja meg.

A Erdélyben másolt kódexek zömét azonban a XIV. század közepétől kezdődően nem textualis-szal, hanem az egyszerűbb, gyorsabb, tehát jóval szaporább notulával írták. Külalakjuk elárulja, hogy e másolók keze már elsősorban a használati írásban, az oklevelek kiállításában járatos. Természetes, hogy a kódexek másolására használt notula nem vonhatta ki magát teljesen a textualis hagyományai alól. Aszerint, hogy e kalligrafikus hagyományok mekkora mértékben befolyásolták a kurzív írástechnikát és betűformákat, több változatot különböztethetünk meg. Ezeket a kurzív írástechnikára és az ezt befolyásoló textualis, illetve diplomatikai típusra utaló elnevezéssel jelöli meg a paleográfia.

A kódexekben használatos leggondosabb notula-változat neve cursiva formata. Ennek betűi gondosan kiformáltak, elegánsaknak mondhatók. Az írás egészét a kurzív betűformák kalligrafizálására irányuló törekvés jellemzi. Még mindig gondosnak mondható változat a cursiva textualis. Ezt többnyire olyan kódexekben alkalmazták a scriptorok, amelyeket eleve közhasználatra szántak, s ezért törekedtek arra, hogy szövegük könnyen és mindenki számára olvasható legyen. A cursiva currens alakítója már nem a textualis, hanem az igényesebb oklevélírás. Ezért a lényegében gyors, de az iskolás beidegződés és a nagy gyakorlat által többé-kevésbé fegyelmezett oklevélkurzívával mutat azonos formákat. .Már a cursiva currens is nehezen olvasható, egyéni írásváltozat, de még inkább az a cursiva notularis, mellyel a scriptor a legszemélyesebb jegyzeteit szokta sebtében papírra vetni. Ennek más számára alig olvasható, tagokra széttördelt betűi, önkényes rövidítései a könyv-, sőt már az oklevélírások lényegét alkotó közérthetőséget is szem elől tévesztették. A velük papírra vetett gondolatait, jegyzeteit írójuk nem is szánta másvalaki olvasmányául.

A bastarda-írás az Erdélyből származó kódexekben egészen kivételesnek mondható. Mégis megkülönböztethető egy könnyedebb, olaszosabb kerekded formákat mutató és egy nehézkesebb, szögletesebb, németes-csehes változata.

Az oklevélírások

Az erdélyi latin írásbeliség gyakorlati ágában kedvelt használati írások közül az oklevél-notulák tekinthetők a legfontosabbaknak. Leginkább kalligrafikus változatukat notula formata vagy minuscula diplomatica névvel jelöli a paleográfia. Ebben a legünnepélyesebb oklevelek írásához használt változatban harmonikusan társul a hagyományos oklevélírások eleganciája az egyetemeken is használt új könyvírás praktikus újításaival. Ezt a társítást a külföldön tanult magisztereknek tulajdoníthatjuk, mert ők voltak egyaránt járatosak mindkét írásfajtában. Ezért emlegetjük a notula formata 1240 utáni fél évszázadból származó legszebb változatait összefoglaló néven magiszter-írásoknak. Ezek a grafikai remekművek nyugodt ünnepélyességet sugároznak, részeik között tökéletes, művészi összhang uralkodik. Nemcsak a hatalmas hártyákra írt, monumentális hatású kiváltságlevelek, hanem a keskeny pergamenszeletek hajszálvékony betűi is ugyanarról a fegyelmezettségről, magabiztosságról, az írás művészi fokú begyakoroltságáról tanúskodnak. Jóllehet a korábbi oklevélírások kalligrafikus hagyományait többé-kevésbé őrző notula formata a XIV. század közepe után háttérbe szorult a folyóírás egyszerűbb és fürgébb diplomatikai változataival szemben, a fontosabb kancelláriák kivételes alkalmakkor továbbra is ragaszkodtak hozzá. Ha különlegesen ünnepélyes oklevél kiállítására került sor, vagy pedig a nótárius bizonyítani kívánta mesterségbeli tudását, ezután is a notula formata volt a kedvelt írástípus.

A XIV. század második felében az előző évszázad folyamán kialakult cursiva diplomatica lett Erdélyben a legkedveltebb oklevélírás. A notulának ez a változata meghonosította a kancelláriákban az egyetemi jegyzetírások fürgeségét, anélkül azonban, hogy ezzel veszélyeztette volna az oklevélírásban kötelező áttekinthetőséget és nélkülözhetetlen fegyelmezettséget. A cursiva diplomaticának vannak olyan gondos és szép változatai, amelynek ünnepélyesség tekintetében versenyre kelhetnek a notula formatával. A különbség kettőjük között onnan adódik, hogy a cursiva diplomatica egyrészt a régi oklevélírás hagyományaiból jóval kevesebbet őrzött meg, mint a notula formata, másrészt viszont lényegesen gyorsabb volt emennél.

Az oklevelezés méreteinek hirtelen megnövekedése azonban a kancelláriai alkalmazottaktól az írás gyorsaságának további fokozását követelte. Így terjedt el az okleveles gyakorlatban a XIV. század közepe táján a notula még fürgébb változata, a cursiva currens. Ezt eleinte lendületes, könnyű mozdulatokkal írták, vékony vonalakból, kerekded formákból alakítva a betűket. Későbben azonban betűi vaskosabbak és szögletesebbek lettek, méretük csökkent. Az íródeák keze többé nem lendületesen mozgott, hanem sietősen húzott, takarékoskodóan apró vonásokkal egyénieskedő, meglehetősen rendetlen betűket formált. Pontokat és vonalkákat sorakoztatott egymás mellé harmonikaszerűen, és inkább csak sugallta a betűk képzetét, lemondva azok pontos kialakításáról. Ezért az m, n, r és v betűt alig különböztette meg egymástól, de más betűk körül is zavarok támadhattak. Gyakori volt benne a ligatúra, s ezek hatására a betűk alakja helyzetüktől függően változhatott. A minél nagyobb gyorsaságra való törekvés hangsúlyozottan kurzív jelleget kölcsönzött az írásnak. A notulának ugyanezt a változatát - miként már említettük - irodalmi szövegek megörökítésére szintén használták, többnyire magánszemélyek részére másolt kódexekben.

Noha a cursiva notularis változatot eredetileg a mindennapi élet sürgős írásigényei hívták életre, hamarosan a könyvmásolásban, majd az oklevelezésben is széles körű alkalmazásra talált. Ugyanezt az írást használták a megyei kiadványokban, magánoklevelekben, kereskedők üzleti jegyzeteiben és nyilvántartásaiban, fogalmazványokban, az oklevelekre rávezetett bírósági megjegyzésekben, oklevelekben, vagyis a személyes jellegű, gyors feljegyzésekben. A XIV. század végén és a következő század elején a kisebb jelentőségű vajdai és hiteleshelyi oklevelek többségét ezzel a rendkívül gyors, de hanyag külalakú írással állították ki. A cursiva notularis jellemzője a fürgeség mellett az energikus, de kissé száraz ductus, a sebtében rótt, összezsúfoltan sorakozó, merev, apró betűk és a rövidítések túltengése. Minthogy a nótárius kezében a toll mindig éles szögben fordult, a cursiva notularis összhatását ez a kellemetlen tüskésség szabja meg. A papíron könnyed gyorsasággal száguldó toll olykor csak egyetlen hullámos vonallal jelez egész szótagokat, máskor a toll hegyével odavetett pontocskákkal sejtet meg egyes betűket. A cursiva notularis volt a gótikus írás leggyorsabb, de egyben leghanyagabb és legcsúfabb változata. A szó legigazibb értelmében vett használati írás volt, mely beszédesen bizonyította, hogy a betűvetés a XIV. század végétől fogva Erdélyben sem művészet vagy többé-kevésbé titokzatos tudomány, hanem a társadalom szolgálatába állított gyakorlati jelrendszer.

Az oklevelekben is előfordul - de szintén kivételesen - a bastarda vagy hozzá nagyon hasonló kurzíva, inkább azonban csak a szász hatóságok és a királyi kancellária ünnepélyes kiadványaiban.

A latin írás Moldvában és Havasalföldén a XIV-XVI. században

Moldvában és Havasalföldén századokon át az ószláv nyelv és a cirill ábécé volt az írásos műveltség hordozója, minthogy az ortodox egyház a X. században az ószlávot fogadta el a szertartások nyelvéül, a papság pedig monopóliumot élvezett az írástudás és általában a művelődés területén. Az ószlávval és a cirillel párhuzamosan azonban a latin nyelvet és írást is használták bizonyos korlátok között mind a belföldi, mind pedig a külfölddel kapcsolatos ügyek intézésében.

A latin nyelvet és írást belső ügyekben a helyi katolikus egyház és a városok katolikus lakossága, olykor a fejedelmi hatalom használta. Szép számmal maradtak fenn olyan latin feliratú sírkövek, mint a cîmpulungi Lőrinc ispáné (comes Laurentius de Campo Longo) 1300-ból és más XV-XVI. századi katolikus lakosoké Moldvabányáról (Baia) és Szucsávából. Egyes fejedelmek belföldi ügyekben is latinul okleveleztek. Vladislav vajda 1369-ben ilyen parancslevéllel hagyta meg "a Havasalföldében lakó bármilyen nemzetiségű és nyelvű városiaknak, vendégeknek és közrendűeknek, akik a szent római egyház törvényeit és szertartásait követik", hogy fogadjanak tisztességgel egy katolikus püspököt.

A latin nyelvet és írást olykor irodalmi célra is használták a helyi katolikus egyház szükségletére. Münchenben őriznek egy teológiai kompendiumot, amelyet Miklós szereti katolikus püspök (1413-1428) állított össze. Egy másik vallásos tárgyú kódexet 1467-ben másoltak, minden jel szerint Moldvában, Ferenc nevű moldvabányai katolikus vikárius számára. Ugyanezt a kötetet később a chiliai Ferences kolostorban használták, és napjainkig az egykori csíksomlyói ferences könyvtár őrizte meg.

A fennmaradt gazdag anyag bizonysága szerint azonban a latin írást Moldvában és Havasalföldén elsősorban a külfölddel való politikai és gazdasági kapcsolatokban használták. Az Al-Duna menti városokban, pl. Vicinán, Chilián és Cetatea Albán, ahol a román lakosság mellett olasz, főként genuai kereskedőkolóniák is éltek, közjegyzők működtek, akik legkülönbözőbb kereskedelmi ügyekben állítottak ki iratokat, melyeket egyidejűleg bevezettek regisztrumaikba, amint az egyes megmaradt töredékekből kiderül. A romániai és külföldi levéltárak ezrével őriznek moldvai és havasalföldi fejedelmek, méltóságok, városok, egyházi és magánszemélyek által elsősorban erdélyi, magvar- és lengyelországi címzettekhez, a német birodalomba vagy a pápai udvarba küldött latin nyelvű és latin betűs iratokat politikai és gazdasági megállapodásokról, kereskedelmi kiváltságokról. Ezen belül is a legnagyobb csoportot a változatos tárgyú, kiterjedt levelezés alkotja. A moldvai és havasalföldi címzettekhez külföldről érkezett latin leveleknek, sajnos, csak jelentéktelen töredéke maradt fenn, főként a két fejedelemség levéltárait sújtó iratpusztulás miatt. Pedig ezekre gyakran történik utalás, különösen a Brassónak, Szebennek vagy Besztercének küldött válaszokban ilyen formulával: "... amint leveletekből értettük" A brassói Állami Levéltár megőrizte annak a válaszlevélnek a fogalmazványát, amelyet a brassóiak 1479. április 26-án írtak Ştefan cel Mare moldvai fejedelemnek magára a tőle április 20-án érkezett levél papírjára. Ennek Moldvába elküldött tisztázata, annyi máshoz hasonlóan, szintén elkallódott.

A Moldva, Havasasalfölde és Erdély közötti sokrétű, szoros gazdasági, politikai és művelődési kapcsolatok folytán a középkor századaiban keletkezett sok ezer moldvai és havasalföldi latin levél közül azok a legszámosabbak, paleográfiai, nyelvészeti és tartalmi tekintetben legérdekesebbnek, amelyeket íróik a XV. század második felétől kezdődően Brassó, Szeben és Beszterce városához intéztek.

A Moldvában és Havasalföldén keletkezett latin szövegeket a célnak leginkább megfelelő betűtípusokkal írták. Legelterjedtebbek az oklevélírások voltak, de a könyvírások sem ismeretlenek a kódexek másolásában. Külön csoportot alkotnak a feliratos szövegek, melyeket a XIV-XVI. századi sírköveken, pénzeken és pecséteken találunk.

Latin írástudók és deákok a XIV-XVI. századi Moldvában és Havasalföldén

A moldvai és havasalföldi latin iratokat elsősorban a nyelvet ismerő városi katolikus lakosok közül kikerülő helyi elemek, valamint a vajdai kancellária jegyzői állították ki. A latin nyelv és írás ismerői szép számmal lehettek a két fejedelemségben: közjegyzők az al-dunai kikötővárosokban, katolikus papok, a jelentősebb helyi iskolák tanítói és tanulói vagy külföldi egyetemeket látogató fiatalok, az országban élő külföldi szakemberek. Például Chilián Antonio di Ponzo közjegyző, akinek az általa 1360-1361-ben kibocsátott okleveleket tartalmazó regisztrumából egy töredék meg is maradt. 1452-ben Csipeg Péter, moldvabányai katolikus püspök természetesen latinul tett jelentést a pápának. A XV. századból adatok maradtak a moldvai városokból Prága, Bécs és Krakkó egyetemén nyilván latinul tanuló ifjakról, illetve a XVI. század elején Szucsáván letelepült Baptista de Vesentino nevű olaszról, aki "különféle művészetek mestere" volt.

A latin iratok kiállítása szükségessé tette, hogy a fejedelmi kancelláriák és a városok, valamint a méltóságok viselői vagy akár magánszemélyek is latinul tudó íródeákot alkalmazzanak. A fejedelmi kancelláriák név szerint ismert latin íródeákjain kívül sok olyan is akad, akik nem tüntették fel nevüket az általuk írt oklevélen. A havasalföldi latin oklevelek összehasonlító paleográfiai vizsgálatából kiderült, hogy a Radu cel Mare vajda által 1505-ben a brassóiaknak, 1505. február 29-én pedig a szebenieknek, Teodor Logofet által 1509. június 14.-én a szebenieknek, Vlad cel Tînăr fejedelem által 1510. december 1-jén és Neagoe Basarab fejedelem által 1512. április 21-én a szebenieknek küldött levél egyazon személy kézírása. Bár ez az alkalmazott négy vajda alatt legkevesebb hét esztendeig dolgozott a fejedelmi kancellárián, személye mégis ismeretlen maradt, mert nem jegyezte fel nevét a kiadványaira. A moldvai és havasalföldi teljes latin írásanyag összehasonlító paleográfiai vizsgálatára lenne szükség ahhoz, hogy akár hozzávetőleges pontossággal megállapítható legyen a latin íródeákok száma. Annyi azonban enélkül is állítható, hogy a név szerint ismeretlenek száma többszöröse lehetett a néhányszor tíz ismert nótáriusénak.

A származáshely szerint ismert latin íródeákok neve azt sejteti, hogy többségük a helyi lakosok közül került ki. Az 1553-ban említett Simon deák Tîrgoviştéből az 1564-ben szereplő Jakab deák pedig Tatrosból való volt. Az 1541-ben felbukkanó havasalföldi Radu deák neve afelől sem hagy kétséget, hogy viselője román származású.

A fejedelemségekbeli XV-XVI. századi latin íródeákok helyi és román származása egyébként az általuk szerkesztett oklevelek és levelek latinságából is kitűnik. Régóta ismeretes, hogy ezek nyelvtani szerkezete, szókészlete, stílusa "a latin nyelvi köntös alatt megőrzött egyet-mást a román élőbeszéd sajátságaiból".

Szép számmal akadtak az íródeákok között erdélyi származásúak is. Dési István Alexandru és Bogdan Lăpuşneanu moldvai fejedelem latin deákjaként működött 1561-1572- között. Nem volt ritka közöttük a lengyel, magyar és német eredetű sem.

A gótikus írástípusok és változataik Moldvában és Havasalföldén

A moldvai és havasalföldi gótikus írások szerves részét alkotják Európa XIV-XVI. századi írásfejlődésének, minthogy szoros kapcsolatban állottak mind az erdélyi és magyarországi, mind pedig a lengyel írásfejlődéssel. Mivel a két fejedelemség legkorábbi latin írásos emlékei a XIV. századból származnak, természetes, hogy ezeket a gótikus korszak típusaival és változataival írták.

A legrégibb típust a fejedelemségek városaiban élő katolikus népesség feliratos sírkövei képviselik. Lőrinc cîmpulungi ispán már említett sírkövének 1300-ból való felirata kerekded vonalakból alakított elegáns gótikus betűkkel készült, melyek között azonban néhány unciális jellegű is előfordul (d, e, h, m, n). A Moldvabányán és Szucsáván nagy számban fennmaradt XV-XVI. századi feliratos sírkövek közül említést érdemel az olasz Baptista de Vesentino magiszteré 1512-ből. Ennek szövegét erősen szögletes, tördelt szárú, jellegzetesen gótikus betűkkel metszették a kőbe.

Az okleveleket a tartalmuktól vagy a nótárius képzettségétől függően megválasztott változatokkal írták. A minuscula diplomatica majdnem kizárólag a fontosabb okmányok, politikai szerződések, kereskedelmi kiváltságok, külföldre küldött levelek kiállítására szolgált. Ez az ünnepélyes és rendezett külalakú, tört vonalú, szálkás írás főként a XIV. század végére és a következő század első évtizedeire jellemző. A XV. század második feléből való újabb változatát már a humanista írás befolyásolta, s ezért betűi kissé lekerekítettek.

A cursiva diplomatica átmenetet alkot a minuscula diplomatica és a cursiva currens között. Mindkét említett írásfajta elemeit magába foglalja változatos arányban. A XV. század második felében örvendett nagyobb elterjedésnek, főként a külföldre szóló levelezésben. Megőrizte ugyan a minuscula diplomatica változattól örökölt gondosabb, rendezett külalakját, de már a cursiva currensből származó új elemek is találhatók benne: erősen kurzív jelleg, sebtében rótt betűk, a ligatúrák és a rövidítések feltűnő gyakorisága. A cursiva diplomaticának is két változata ismert. Az egyik tört vonalú, szálkás, a másik, humanista hatásra, lekerekített formákat mutat.

A legpraktikusabb és ezért a legelterjedtebb írásfajta a cursiva currens, melynek a XV. századból egész sor változata ismeretes, főként a külfölddel folytatott levelezésben. Ezek két fő típusba oszthatók. Az egyik betűi vaskosak, betűszárai kurták, szűk sorközei a zsúfoltság benyomását keltik. A másik típus változatait karcsú testű betűk, elnyújtott, vékony betűszárak, tágas sorközök, kellemesen levegős összhatás jellemzik. Mindezek a törékenységnek és az idegességnek az érzetét keltik az olvasóban. Valamennyi változatának közös vonása a betűk megformálásának gyorsítása különféle eljárásokkal: több egymást követő betűinek a leírása a toll felemelése nélkül, ligatúrák és rövidítések gyakori alkalmazása, a betűk csökkentése apró vonalkákra és pontokra, melyek inkább csak sugallják a betűk alakját, de valójában nem ábrázolják azt. A cursiva currens még véglegesen ki sem alakult, legrégebbi ismeretes havasalföldi példájaként Dan vajdának 1424-ben a brassóiak javára kiadott kereskedelmi kiváltságlevele idézhető.