Az újkori írásfejlődés

A latin írás újkori fejlődésének főbb irányai

A XVI. század második felével kezdődő korszak latin írásfejlődését mindenekfelett az választja el élesen a korábbi időkétől, hogy többé nem a korjelző tipikus vonások, hanem az írásra jellemző egyéni jegyek a meghatározók benne. A paleográfia azonban mindig a tipikus jegyek megragadására törekszik. Erről a célkitűzéséről - lényegének feladása nélkül - a modern írásfejlődés viszonylatában sem mondhat le. Eleve számolnia kell azonban azzal, hogy az újkori írásbeliség a korábbi századokéról döntő módon különböző feltételek között alakult. Ezeknek a módosult feltételeknek a feltárására és a számtalan egyéni változat mögül kielemezhető alaptípusok meghatározására kell tehát összpontosítania figyelmét, hogy a tipikusnak tekinthető vonásokat megragadhassa.

A latin betűt használó Nyugat-Európában a XVI. századtól kezdődően gyorsuló ütemben szilárdultak meg a modern írásfejlődést meghatározó új gazdasági társadalmi előfeltételek. A városok és a polgárság politikai súlyának megnövekedése, sót első győztes forradalmai nyomán terjedni kezdtek a termelés tőkés módszerei. A több országot is behálózó kereskedelmi vállalkozások, gyarmatbirodalmak kiépítése, ezek kincseinek kiaknázása éppen úgy az írásbeliség előnyeinek fokozott igénybevételét vonta maga után, mint a korlátlan monarchiák központosított kormányzási rendszere. A nagy kereskedőházaknak, bankoknak, hajózási vállalatoknak, ültetvényes gazdaságoknak, manufaktúráknak, de mindenekfelett magának az abszolút állam gépezetének egyre nagyobb tömegekben volt szüksége újabb és újabb írástudókra, méghozzá világiakra. Ezeket a felfokozott igényeket a reformációnak az anyanyelven való írás-olvasás oktatását szorgalmazó iskolázási politikája, majd pedig az oktatásügyet is saját céljai szerint irányítani törekvő korlátlan monarchia, lehetőségeinek keretei között, igyekezett is kielégíteni. Ennek következtében a fejlett nyugati államokban nagy létszámú világi hivatalnokság növekedett fel, mely kiszorította a klerikus írástudókat az államvezetés és igazgatás területeiről. Ezzel véglegesen és vitathatatlanul a világiak és főként a hivatalnokok lettek a további írásfejlődés meghatározói minden vonatkozásban.

Az írástudás körének állandó és gyorsuló ütemű bővülése egyenesen kedvezett annak, hogy a korábban fegyelmezett írásformák szertelenekké, rendetlenekké váljanak, és ezáltal veszélyeztessék az olvashatóságot. Az írások közérthetőségét azonban nemcsak azért fenyegette veszedelem, mert a felszínesen iskolázott elemek kezén eldurvultak a formák. Hasonló következményekkel járt az is, hogy jó ideig senki sem ellenőrizte a tömeges jellegűvé vált írásoktatást. A pennájuk után élő írásmesterek aztán, hogy egymást túllicitálják, és hozzáértésüket fitogtassák, szélsőségesen egyéni, feltűnősködő megoldásokat honosítottak meg az írásban. Ezek az olvashatóságot nehezítő cikornyásságok, egyénieskedések azonban abban az ütemben rendre megszűntek, ahogyan a modern állam egyre nagyobb részt kért magának az oktatás irányításából. A XVIII. század mindenfelé véget vetett az egyénieskedő írásoktatásnak.

Az írássajátságok terjedését illetően is új lehetőségek nyíltak a közlekedés fejlődésével és a könyvnyomtatás általánossá válásával. A tanulási céllal külföldön peregrináló diákokon kívül is egyre többen utaztak távoli országokba, leveleztek messze földön élő ismerősökkel. Rajtuk keresztül éppen úgy, mint a híres írásmesterek rézbe metszett mintalapokkal gazdagon felszerelt nyomtatott tankönyvei útján, az új írássajátságok gyorsan eljuthattak Európa egyik sarkából a másikba. Ez persze a különbségek kiegyenlítődését segítette elő. Az európai latin írásfejlődésnek az egységesülése, amelyet a középkorban az egyetemek indítottak el, ebben a korszakban vált teljessé.

A latin írás újkori típusai és változatai

A XVII. század végével kezdődő újabb korszak latin írásfejlődésének valóban az egységesülés, az uniformizálódás az egyik fő tendenciája. A német lakosságú területek kivételével mindenfelé a humanista kurzíva lett a fejlődés alapja. Ezt az általános alaptípust az egyes országok helyi fejlődése némileg elszínezte ugyan, de nem akkora mértékben, hogy ezáltal egymástól inkább eltérő regionális változatok jöttek volna létre, mint pl. a Karoling-minuszkula befogadása során. Minthogy ezek a helyi elszíneződések a születő nemzeti államokon belül mentek végbe, ebben a korszakban az írásprovinciák hatása egyre inkább összeesik az országhatárokkal. Az általános egységesülésnek nem mond ellent, hogy bizonyos mértékben továbbra is fennmaradt az a kettősség, amely egyes államokban a megelőző korszak folyamán kialakult a nemzeti nyelvű szövegek gótikus és a latin nyelvűek humanista kurzívával való írása következtében. Az említett egységesülési folyamat azonban - amint ezt már a humanista korszak tárgyalásánál is láttuk - ebben a tekintetben szintén sokat haladt előre. Miután Franciaország, Hollandia, Anglia, Svédország, Norvégia és Dánia is áttértek a gótikus folyóírásról a humanista kurzívára, a nyelvek szerint különböző írásformák használata csupán a német területeken maradt fenn. A fejlődés fő vonala ugyan a humanista alapformákból indult ki, mégis az alábbiakban inkább az újkori gótikus formákról kell szólanunk, éppen ezek rendkívülisége miatt. A humanista könyvírás fejlődése a nyomtatás elterjedése megállapodott az antikvánál illetve a kurzívánál, a folyó kézírás viszont az általános művészi ízlés (barokk, rokokó, klasszicista) változásai után igazodva öltött a maihoz egyre inkább közeledő formákat.

Az újkori gótikus írásfejlődésről szólva megállapítható, hogy annak fő jellemzője a késő gótikus formaörökség továbbfejlesztése nemzeti irányba. Éppen ezért az újkorban már külön francia, angol, skandináv vagy német gótikus írásról beszélhetünk. Ennek folytán, ha végül is nem következett volna el a humanista kurzíva általános elterjedése, a latin írás újra több, nehezen olvasható nemzeti írásváltozatra szakadt volna szét. Ebben a vonatkozásban szemléletes példaként idézhető a pápai bullákhoz használt, ún. littera sancti Petri. Ez a késői gótikus változat a XVIII. századra már annyira mesterkéltté és olvashatatlanná vált, hogy a bullák szövegét szokásos írással mellékelni kellett a címzett részére.

A modern gótikus írások közül a romániai fejlődésre a németföldi változatok voltak hatással, helyes tehát, hogy ezekkel közelebbről is megismerkedjünk. Az újkori német írásfejlődés a XVI. századtól három gótikus írástípust örökölt, amelyeket aztán továbbfejlesztett: az ún. fraktur-t a könyvírás, a kancelláriai írás-t (Kanzleischrift) az oklevelezés, és egy újszerű folyóírás-t (Kurrentschrift) a mindennapi használat céljaira.

A fraktur a XVI. század elején alakult a régi gótikus textualis és a bastarda elemeinek vegyítéséből, hogy korszerű díszírásul szolgáljon könyvek másolása és nyomtatása céljaira. Újkori változatai rendkívül cikornyázottak, s ezért nehezen olvashatók. E túlzott díszítések, melyekre a nagybetűk nyújtottak különös alkalmat, azóta öltöttek rendkívüli méreteket, hogy szokásba jött a német nyelvű szövegekben a főneveket nagybetűkkel írni. Merev, ünnepélyes írás a fraktur, amelyet csak a barokk ízlés hatása lazított fel némileg. Miután az irodalmi szövegek kézzel való sokszorosítása lényegében megszűnt, a fraktur-t főként oklevelek kezdősorában, címek írására, szövegrészek kiemelésére használták.

A kancelláriai írás lényegét nézve ünnepélyesebb oklevelek és akták kiállítására szánt, gondos és némileg díszített kurzíva. Az egykorú írásmesterek több változatot különböztettek meg belőle aszerint, hogy a betűszárak lekerekítettek, hegyesen (spitzben) megtörtek, illetve alul nagy ívben elhúzottak. A fenti alaptípusok sajátságainak keveredéséből idővel újabb változatok állottak elő. A XVII. század közepén, a francia mintaképek nyomán, a német kancelláriai írásokat is kezdték könnyedebben és lendületesen jobbra dűlve írni. A XVII. század elején e sajátos oklevélírások ismét merevebbek lettek, kacskaringós díszítéseiket vastag, kerek pontokkal zárták le.

A "német írás"-nak is nevezett újkori német kurzíva a XVI. század folyamán alakult ki a gótikus notulá-ból. Mint minden kurzívát, ezt is a sebtében rótt, könnyed vonalakból szorosan összefűzött betűk jellemzik. Még a középkori gótikus kurzíváknál is nagyobb mértékben fordul elő benne a vonalak megtörése éles szögben. A szavakon belül a betűket finom hajszálvonalak fűzik össze. Több betűt (pl.. a, g, q, r, v, w, y) kettéválasztva írtak benne, és a két részt csupán egy kis horgocska kapcsolta össze. Különös figyelmet érdemel a modern német kurzívában a hurokképzés módja az alsó és felső betűszárakon, minthogy ezek változásából az írás korára is következtetni lehet. Korai változataiban ez az írás általában sietős, gondatlan, tehát nehezen olvasható. A XVIII. század közepén azonban a maihoz közel álló formát öltött, melyben a betűket már hurokkal fűzték össze szavakká.

Az újkori német gótikus írások közül - minden tudatos elkülönülési szándékuk ellenére is - a kancelláriai íráson és kisebb mértékben a kurzíván szintén kimutatható a humanista írás hatása. A XVIII. század esztétikai törekvései nyomán 1750 után az antikva Németországban is kezdte háttérbe szorítani a frakturt, nemcsak a kéziratos munkákban, hanem a könyvnyomtatás területén is.

A modern idők megteremtették a latin írásfejlődés egységét. Ezen nem változtat az egyre szűkebb területre szoruló gótikus formák említett makacs továbbélése vagy az országonként jelentkező lényegtelen helyi elszíneződés. Ugyanez a korszak hozta el a latin betűs írás használatának kiterjedését Európában (pl. Románia, Törökország), majd pedig újabb térnyerését az Európán kívüli területeken, távoli kontinenseken. A szóbeliségnek és írásbeliségnek az a sokszázados versenyfutása, amelynek legfontosabb állomásait fentebb említettük, a XIX. század folyamán az utóbbi teljes győzelmével végződött. Az írás az európai társadalmakban az élőbeszéddel teljesen egyenrangú eszköze lett a társadalmi közlésnek.

Az újkori írásfejlődés Romániában

A latin írásfejlődés újkori korszakának problémáival a romániai kutatás mind ez ideig nem foglalkozott. Kerekebb, kidolgozottabb kép talán csak az után adható róla, miután majd elemző részlettanulmányokra lehet támaszkodni a felszínen is észlelhető írástörténeti jelenségek magyarázatában. Annyi azonban már most is megállapítható, hogy a latin írás romániai története szempontjából ez a korszak igen lényeges változásokat hozott, és végül teljesen új helyzetet teremtett a latin betű számára. Bár a korszak írástörténeti fejlődése itt is az általános európai irányvonalon haladt, nem szűkölködik sajátos regionális problémákban sem.

E korszak fő jelenségének itt is az említett egységesülési folyamat tekinthető. Ennek legnagyobb fontosságú, valóban történelmi jelentőségű eredménye a latin ábécé bevezetése a román nyelvű szövegek írására (1859). Ezáltal nem csupán a három országrész művelődési cseréje jutott egységes jelrendszerhez, hanem nagymértékben megkönnyebbedett a román szellemi életnek az általános európai áramlatokkal való érintkezése is. Mindez olyan nagy horderejű változásoknak vált kiindulópontjává, hogy azok felmérése már nem is a latin paleográfia, hanem a művelődéstörténet feladata.

Politikai változások (Erdélynek, Bukovinának, majd ideiglenesen Olténiának a Habsburg-birodalomba való bekebelezése, a török befolyás gyengülése, illetve a nyugati hatások párhuzamos erősödése a Kárpátokon túli országrészekben), de a közlekedés és a kereskedelmi forgalom fokozatos fejlődése is egyre szorosabban kapcsolta a romániai latin írásfejlődést az általánoshoz. Ennek következtében a helyi sajátságok fokozatosan elhalványodtak, illetve változott befolyások alatt alakultak tovább. Mindez főként Erdélyben szembeötlő, ahol a XVIII. század közepétől fogva az osztrák befolyás lett irányadó. De Olténiában, Bukovinában, Moldvában és Havasalföldén szintén megfigyelhető, hogy a korábbi, szinte kizárólagos lengyel, illetve olasz hatás mellett előbb osztrák-németes, majd pedig franciás formaelemek kezdtek terjedni a latin írásban. A német (osztrák) befolyás hirtelen megerősödésének tulajdonítható egyrészt, hogy e tájakon a latin betűs írás ebben a korszakban sem helyezkedhetett kizárólagosan humanista alapokra, másrészt, hogy a gótikus írásformák használati köre az ország területén a korábbi állapothoz mérten jelentősen kitágult.

Az újkori írásfejlődés Erdélyben

Jóllehet egészen kivételes alkalmakkor még ebben a korszakban is készültek kéziratos könyvek, külön latin könyvírásról Erdélyben ekkor már nem beszélhetünk. A kéziratos könyveket ugyanis - a kivitelezés színvonalától függően - vagy a nyomtatott betűket követő, aprólékosan rajzolgatott írással, vagy pedig közönséges kurzívával írták. Hasonlóképpen megszűntnek tekinthető - mint világosan elkülönülő írástípus - a kancelláriai írás is. A kiváltságleveleket, fontosabb hivatalos iratokat ugyanis vagy a nyomtatott antikva betűket utánzó mesterkélt díszírással, vagy pedig a használati kurzíva gondosabb változataival írták az utóbbiaknak legfeljebb egyes nagybetűk cikornyázásával igyekeztek rendkívüli, ünnepélyes jelleget kölcsönözni.

Miután az írás Erdélyben is az emberek közötti érintkezés és a munka általánosan elterjedt segítő eszközévé vált, a fejlődés meghatározói a korszak egész írásbeliségén eluralkodó használati kurzíva változatai lettek. Ezek ugyan erősen egyéni vonásokat mutatnak, szinte minden kéz írása különbözik a másikétól, a korszak nagy európai stílusváltozásaihoz való igazodás azonban mégis korjellemző jegyeket kölcsönöz az egy időben keletkezett írásoknak. A XVII. század második felétől kezdődő száz esztendő erősen megnyomott tollal írt, többnyire zsúfolt, hanyag kurzívái könnyen megkülönböztethetők a következő évtizedek ünnepélyességre törekvő, lendületes, barokk folyóírásától vagy a XIX. század elejének sokszor leheletszerűen könnyed, klasszicista kurzívájától. Nyomtatott tankönyvek és sokszorosított mintalapok biztosították az írásoktatás egységét, s ez ad az egyénileg formált betűk ellenére közös jelleget az írásoknak. Különben a XIX. század elején már a kormányzat őrködött a felett, hogy a kurzívának a széles körű használat során hanyaggá vált formáit a kalligráfia kollégiumi oktatásával újból megnemesítse.

Külön sajátosságként megemlíthető még, hogy e folyóírások között meglehetősen nagy számban akadnak olyanok is, amelyeket nem a helyi, hanem a közép- és nyugat-európai írásoktatás jegyei határoznak meg. Ezek a változatok többnyire a Habsburg-birodalom más országaiból idekerült tisztviselők, szakemberek stb. kezétől származnak, s az erdélyi írástörténet paleográfiai anyagához csupán annyiban számíthatók, hogy fejlettebb formáikkal szintén befolyásolták a belföldi írásgyakorlatot.

Mindezek a humanista alapokon fejlődött modern kurzívák azonban szinte már semmiben sem különböznek a mai írásoktól; a rövidítések majdnem teljesen hiányoznak belőlük, olvasásukat nem a kor, hanem legfeljebb az író egyéni sajátos írásgyakorlata nehezíti meg.

Nem így alakult azonban a helyzet a gótikus írásformák területén. A Habsburg-uralom berendezkedése nyomán a XVIII. században nagymértékben megnőtt a német nyelv hivatalos, írásos használata. A német lett a katonaság és a pénzügyi igazgatás hivatalos nyelve, de a birodalom más tartományaiból nagy számban betelepülő idegen tisztviselők, kereskedők, iparosok az ügyintézésnek azokon a területein is előszeretettel éltek a német nyelvvel, ahol a helyi gyakorlat a latint (vagy a magyart) használta. A német nyelvűség térhódítása az írásbeliségben természetesen a gótikus írásformák terjedésével járt együtt. Amíg a XVII. század közepén még a szász népességű területek írásbeliségében is mennyiségileg a humanista kurzíva dominált, máshol pedig egyenesen rendkívüli dolognak számított a gótikus írás használata, a XVIII. század második felétől fogva a közigazgatás iratanyagának már számottevő része ez utóbbi módon íródott. A humanista és a gótikus kurzíva közötti korábbi arány eltolódása azonban nem csupán mennyiségi, hanem minőségi változást is eredményezett. Korábban - amint láttuk- az erdélyi "német írás", éppen mert a humanista kurzívával összeforrott latin volt az uralkodó írásnyelv, egyszerűbb, kevésbé szögletes és könnyebben olvasható, mint azokon a területeken, ahol az írástudók elsősorban már németül írtak. Az idegenből jött német tisztviselők, valamint a bécsi udvari hatóságokkal való szoros összeköttetés révén éppen úgy, mint az újabb gazdasági-kereskedelmi kapcsolatok, valamint az írásoktatásban használni kezdett ausztriai tankönyvek útján az erdélyi németség körében is az általános gótikus írásformák terjedtek el. A helyi német lakosság számára az írás tekintetében is Bécs lett a követendő mintakép. Az erdélyi "német írás" a XVIII. század utolsó évtizedeiben zárkózott fel véglegesen a német gótikus írás általános színvonalához.

A gótikus írásfajták egészen a XVIII. század végéig sokkal ellenállóbbaknak bizonyultak a kiszélesült íráshasználat egységesítő törekvéseivel szemben, mint a humanista alapokon álló változatok. Ebben talán az írásdivatot döntően befolyásoló bécsi központi hatóságok konzervativizmusának is lehetett némi része. Ha szűk területre szorítva is, de fennmaradt a fraktur használata mind a kézírásban, mind pedig a nyomtatásban. A közigazgatás a fontosabb ügydarabok kiállításakor szintén ragaszkodott a külön kancelláriai íráshoz. Az uralkodó jellegű azonban a gótikus írásfajták között is természetesen a kurzíva volt. A tömeges méretű íráshasználattól elválaszthatatlan lévén a formák egyszerűsödése, a gótikus írás területén szintén feltartóztathatatlan fejlődés készítette elő a kurzíva egyeduralmát. Ez a folyamat Erdélyben a XIX. század első felében zárult le végérvényesen.

Az újkori írásfejlődés Moldvában és Havasalföldén

A latin írás használatát az újkor századaiban a korábban említett gazdasági, politikai és művelődési kapcsolatok mellett újabb tényezőként a latin nyelvű iskolázottság terjedése is előmozdította. Létesültek olyan felsőbb fokú iskolák, amelyekben a latin volt az oktatás nyelve, vagy legalább előadták az ószláv és a görög mellett. Ilyen volt a Iacob Heraclides Despot vajda által 1562-ben Cotnaron felállított "latin iskola", Vasile Lupu fejedelem 1640-ben Iaşi-ban, a Trei Ierarhi-kolostorban szervezett iskolája, a Matei Basarab fejedelemtől 1646-ban kezdeményezett "görög és latin iskola" Tîrgoviştén vagy a Constantin Brîncoveanu vajdától a bukaresti Szent Száva-kolostorban 1694-ben létesített Fejedelmi Akadémia, melyben a görög-latin klasszicizmus alkotta az oktatás alapját. Egyes itthon iskolázott vagy külföldön tanult bojárok ismerték a latin nyelvet. Baksics Bogdán Péter katolikus püspök említi Moldva 1641-ból való leírásában, hogy "a bojárok Lengyelországba küldik gyermekeiket tanulni, és vannak köztük olyanok, akik kitűnően beszélnek latinul".

A XVII-XVIII. századi román tudósok közül egyeseknek alapos latin műveltségük volt, amelyet részint az országban, részint külföldi felsőbb iskolákban szereztek. A krónikaíró Miron Costin (1633-1691) a lengyelországi Bar és Kamenica jezsuita kollégiumában, Constantin Cantacuzino asztalnok (kb. 1640-1716) pedig a padovai egyetemen tanult. Udrişte Năsturel (kb. 1596-1657), Miron Costin, Nicolae Milescu (1636-1708), Constantin Cantacuzino és Dimitrie Cantemir (1673-1723) olyan fokon ismerték a latint, hogy ebből a nyelvből fordítottak, vagy így írták a külföldi, főként nyugati tudományos köröknek szánt filozófiai, teológiai, történelmi és földrajzi műveiket, minthogy a latin volt a kor tudományának nemzetközi nyelve. A latin nyelv és a klasszikus történelmi források jó ismerőiként ezek a tudós férfiak fejtették ki, terjesztették el a külföldi szakmai körökben, és támasztották alá történeti-filológiai érvekkel a román nép és nyelv római eredetének gondolatát. Több fejedelem, mint Iacob Heraclides Despot (1561-1563), Petru Cercel (1583-1585), Radu Mihnea (1623-1626) és Dimitrie Cantemir latin nyelvismeretét saját kezű aláírása szintén bizonyítja. Mihai Viteazul (1593-1601) Erdélyben akarta megtaníttatni fiát, Pătraşcut a latin írásra - amint ez Báthory András fejedelemhez 1599-ben intézett kéréséből kiderül. 1585-ben az erdélyi románok püspöke is a jezsuiták kolozsvári iskolájában latinul kívánta taníttatni az unokáját.

Marco Bandini, moldvai katolikus püspök említi 1647-1648. évi jelentésében a havasalföldi kancellária lengyel és latin tolmácsát és titkárát, valamint Kotnarski Györgyöt, a moldvai fejedelem lengyel és latin titkárát és íródeákját. Kotnarskiról Beke Pál magyar jezsuita 1641-ben azt jelentette, hogy Cotnar városából való, és szüleinek mezővárosi alacsony rendjéből írástudása és tanultsága révén emelkedett ki.

A XVI. század második fele a latin írás Kárpátokon túli történetében átmeneti korszak. Ekkor tűnik fel a kialakulóban lévő újkori írás is a párhuzamosan használt gótikus és humanista betűk mellett. Alexandru Lăpuşneanu vajdának (1552-1561) a beszterceiekhez az 1560-as években intézett leveleiben a gótikus írás két változata is előfordul. Az egyik nehézkes és szálkás, a másik betűi szögletesek, de fokozottan kurzívak és finom vonalúak. Rajtuk kívül gondos kiállítású humanista változatok (italica) sem ritkák.

Az újkori íráselemek terjedésének egyik korai példájaként Petru Cercelnek az a levele idézhető, amelyet a havasalföldi tudós fejedelem 1583-ban küldött a szebenieknek. Ez az írástípus azonban csak fokozatosan nyert teret a gótikus és humanista változatokkal szemben, és a XVII. század végén, illetve a következő elején vált általánossá. Ettől fogva az írás összhatása éppen úgy, mint a betűk alakja, valamint a rövidítések szinte teljes hiánya a jelenlegi, modern írásmód meghonosodásáról tanúskodik. Jó példaként idézhető erre vonatkozóan Teodor Ianovici moldvai kancellár levele a beszterceiekhez 1634-ből vagy a Constantin Mavrokordat havasalföldi fejedelemé (1730-1763) a szebeniekhez 1736-ból.

A latin írás használata román nyelvű szövegekhez Erdélyben

Közismert a régi román történelmi irodalomnak az a Dimitrie Cantemirig visszavezethető állítása, hogy a románok eredetileg a latin írást használták, és csak a vallási uniót kimondó firenzei zsinat (1439) után, a katolicizmus terjedése elleni védekezésből tértek át a cirill írásra. A latin írás bevezetése mellett kardoskodóknak ez az egykori fontos érve ugyan nélkülözi a történeti alapokat, az azonban bizonyítható, hogy Erdélyben sokszázados gyakorlat előzte meg a latin írás XIX. századi általános bevezetését a román írásbeliségbe. Részint románul tudó erdélyi magyaroktól és szászoktól, részint pedig protestáns vagy katolikus, majd pedig görög katolikus iskolákban tanult románoktól származnak ezek a latin betűkkel feljegyzett korai román szövegek.

Az erdélyi latin oklevelekben már a XVI. század óta előfordulnak román személy- és helynevek, sőt szórványosan közszavak is. Szécsi Miklós országbíró 1371-ben kelt oklevele így határoz meg egy Krassó megyei helyet: "Teglauar, melyet a románok Charamadának neveznek".

Az erdélyi hatóságok az önálló fejedelemség, majd pedig a Habsburg-uralom idején is tovább használták - gyakorlati meggondolásokból - a latin betűket román nyelvű szövegek feljegyzésére, sőt később nyomtatására is. Nyilvánvalóan azért jártak így el, mert bár tudtak románul, nem ismerték a cirill írást, intézkedéseiket viszont a román lakosság tudomására is kellett hozniuk. Így keletkeztek azok a latin betűkkel írt román nyelvű körözvények, esküszövegek, tanúvallomások stb., amelyek a XVII. századtól fogva növekvő számban maradtak fenn az erdélyi levéltárakban. Külön csoportot alkotnak a cirill betűs eredetiekről az erdélyi címzettek által készíttetett latin betűs átiratok. Ilyeneket főként a szász városokból ismerünk, ahol hivatalos román tolmácsok és íródeákok végezték ezt a munkát. Minthogy a latin betűs írás kizárólagossága a hivatali gyakorlatban még Mihai Viteazul uralma alatt sem ingott meg Erdélyben, ha egy tisztviselő írásban kívánta használni a szóbeli ügyintézésben általánosan bevett román nyelvet, akkor ezt szintén csak a latin ábécé segítségével tehette. E szövegek írói, egyéb szabályok híján, román nyelvű feljegyzéseikben is az általuk ismert magyar vagy német helyesírást követték.

Minthogy ez a hivatali írásosság egyedül a hatóságok érdekében alakult ki, mellette érintetlenül fennmaradhatott a cirill írás egyeduralma az erdélyi román művelődési élet területein. Ebben a tekintetben csak akkor és olyan mértékben következhetett be változás, amikor és amilyen mértékben módosult a görögkeleti egyház művelődési monopóliuma. Az első változásokat ebben a vonatkozásban a reformáció, majd pedig a vallási unió hozta. Mindkettő vallásilag megosztotta az erdélyi románságot, és ezzel - legalábbis a román lakosság egy részének művelődési életében - utat nyitott az ortodoxiától független hatások és törekvések előtt. Ezek közül szempontunkból a leglényegesebb a román iskolázás némi alkalmazása a XVI-XVII. századi Erdélyben általános protestáns, illetve a XVII. században a katolikus oktatásügyhöz. Ez ugyanis természetszerűleg magával hozta a román iskolákba a latin írás oktatását.

Minthogy a protestáns iskolákban tanult románok megismerték a latin írást, a reformációs propaganda korán megkísérelte román nyelvű szövegeknek latin betűkkel való terjesztését. A ma ismeretes legrégibb, könyvméretű latin betűs román irodalmi emlék a református énekeskönyv fordítása, amelyet 1564 és 1586 között nyomtattak ki Kolozsváron. Erdélyben tehát már a román anyanyelvű írásosság kezdeti szakaszában kísérlet történt a cirill mellett a latin írásjegyek használatára. Az anyanyelv írásos használatának és a latin írás oktatásának szorgalmazása alkotta ennek a protestáns iskolázáshoz kapcsolódó gyakorlatnak az alapját. Amikor 1640-ben szóba került protestáns szellemű középfokú román iskola felállítása Gyulafehérvárt, a görögkeleti püspök számára kifejezetten előírták a latin nyelv és írás oktatását is. A reánk maradt különféle írásos emlékek bizonysága szerint a lugosi és karánsebesi protestáns román iskolákban a XVII. század folyamán gyakorlattá vált a román nyelvű szövegek latin betűkkel való írása. Így jelent meg Gyulafehérvárt 1648-ban a Fogarasi István által az említett két iskola tanulói részére összeállított román nyelvű kálvinista katekizmus. Így írt a román eredetű, XVII. századi két karánsebesi kálvinista humanista, Halics Mihály apa és fiú. A fogarasi román iskola 1657. évi rendtartása szintén intézkedett a "deák írás" tanítása felől. Apafi Mihály fejedelem is változatlanul megkövetelte a görögkeleti püspöktől, hogy iskolákat létesítsen, amelyekben elsősorban a cirill tetűs román írást taníttassa, de ahol erre mód nyílik, oktattassa a latint is.

E protestáns törekvések azonban az erdélyi román írásgyakorlat egészét illetően nem hozhattak lényeges változást, múló jelentőségűek maradtak. Az egyházi életben ugyanis a protestánsok sem igyekeztek a cirill írás kiszorítására, csupán a román nyelv használatát szorgalmazták az ószlávval szemben. A világi pályára kerülő tanult román nemeseknek viszont alig nyílhatott alkalmuk anyanyelvükön való írásra, minthogy a közigazgatás a latint és a magyart használta. A latin nyelv térhódítása egyházi használatban és népesebb román világi tanult réteg kialakulása volt szükséges ahhoz, hogy e korai kezdeményezések megerősödhessenek, és végül is a latin írás kérdése az erdélyi román társadalom saját problémájaként kerülhessen napirendre. Mindkettőre a vallási unió nyújtott alkalmat az erdélyi románok egy részének.

A Rómával egyesült erdélyi román egyházban a XVIII. század elejétől fogva a latin nyelv és írás olyan kisegítő szerepre tett szert, amelynek jelentősége és használati köre fokozatosan bővült a cirill írás rovására. Mindjárt az unió megtörténtekor előírták, hogy a püspök a papok és tanítók képzésére Gyulafehérvárt latin iskolát állítson. A görög katolikusok iskolázásának módszeres megszervezésére azonban csak a XVIII. század közepén került sor. Akkor már alábbhagyott a lakosság ellenkezése az unióval szemben, és Inochentie Micu-Klein püspök magvetése nyomán egyre szélesebb körben kezdett tudatosulni a román nyelv és nép latin eredete. Az 1744-ben Kolozsvárt nyomtatott ábécéskönyv (bucoavna) a cirill mellett már a latin belűket is közölte. A balázsfalvi középiskolában kezdettől fogva (1754) tantárgy volt a latin nyelv és írás, éppen úgy, mint az 1765-től fogva rendre megszervezett határőr-, illetve bányásziskolákban.

A román nemzeti mozgalmat kialakító ún. "erdélyi iskola" már tudatosan igyekezett a latin írásjelek terjedését előmozdítani a románok körében, mert ezzel is kifejezésre kívánta juttatni a románság római eredetét. Ebben a vonatkozásban korszaknyitó jelentősége lett Samuil Micu-Klein és Gheorghe Şincai Elementa linguae Daco-Romanae sive Valachicae (Vienna 1780) című munkájának, mely széles körben tudatosította, hogy a románok régebben a rómaiak által használt írásjelekkel éltek. E nyelvtan negyedszázaddal későbbi kiadásában (Buda 1805) Şincai már arról adhat számot olvasóinak, hogy a románok egyházi ügyeikben a cirill, a politikai és iskolai dolgaikban viszont a latin írást használják. Bár ez az állítás elsősorban a görög katolikus románokra tekinthető érvényesnek, Radu Tempeának, az erdélyi ortodox iskolák tanfelügyelőjének 1797-ben Szebenben megjelent terjedelmes Gramatică românească-ja szintén tekintettel volt arra, hogy a tanulóknak megkönnyítse a latin nyelv és írás elsajátítását. A latin írás egyre szélesebb körű oktatásáról tanúskodnak az 1783-tól fogva megjelenő különböző ábécéskönyvek, melyek most már a falusi iskolák tanulóit is megismertetik a latin betűkkel. Vasile Moga görögkeleti püspök 1822-ben szorgalmazta a latin írásoktatás bevezetését a falusi iskolákban.

A latin betűket román nyelvű szövegek írására a brassói Bolgárszeg nevű külvárosban épült Szent Miklós-templom melletti román iskola köré tömörült tanítók és papok szintén használták a XVIII. század első évtizedeitől kezdve. A legrégibb ismert ilyen okmányok 1724-ből maradtak fenn. Ugyanezt a gyakorlatot folytatták a XVIII. század második felében a brassói tanács román íródeákjai, brassói és barcasági román papok és kereskedők.

A latin írás elsajátítása lehetővé tette az erdélyi románság legjobbjai számára, hogy közvetlenül megismerkedjenek a latin kultúra értékeivel, és hozzájárult latinos román művelődési központ létrejöttéhez Balázsfalván és Váradon. Ezek új távlatokat nyitottak a román nép múltjának és nyelvének tanulmányozása előtt, és kedvező feltételeket teremtettek Erdélyben korszerű, szervezett román tudományos kutatások számára, főként az ún. "erdélyi iskola" keretei között. Ennek nyomán viszont felgyorsult az erdélyi románok nemzettudatának kialakulása, ami politikai jelentőséget is adott annak a művelődési mozzanatnak, hogy a latin írás oktatását bevezették az erdélyi román iskolákban.

A latin írásnak ez az előretörése a román iskolázásban természetes következménye volt annak, hogy II. József császárnak a nem nemesek hivatalviselésével, a vallási türelemmel, a jobbágysággal kapcsolatos rendelkezései új lendületet adtak az erdélyi román polgárság és világi értelmiség kialakulásának. Aki élni akart az egyházi kereteken kívül kínálkozó új és kedvezőbb lehetőségekkel, annak ismernie kellett a latin írást. Az erdélyi románság tanult rétegei tehát a XIX. század elejére fokozatosan eljutottak a kettős íráshasználathoz. Mégis a nemzeti megújulás mindent magával ragadó ereje volt szükséges Erdélyben is ahhoz, hogy a latin betű végleg és teljesen kiszoríthassa a román írásgyakorlatból a hagyományok erői által védett cirill írást.

Az új, egységes román irodalmi nyelvért és helyesírásért 1830-1860 között a Kárpátok mindkét oldalán folyó publicisztikai harcot éppen az tette sokszor szenvedélyessé, hogy e kérdések szétválaszthatatlanul egybekapcsolódtak a latin írásrendszerre való áttéréssel. E vita hevében egyesek a cirill írást a maradisággal, a latint viszont a haladással azonosították. Az új írásrendszert valóságos varázskulcsnak tekintették, mely egyszeriben megnyitja a románok előtt a nyugat európai latin testvérnépek fejlett művelődésének kincsesházát. Az érvek és ellenérvek a Kárpátokon innen és túl lényegében azonosak voltak, és a latin írás bevezetésére tett konkrét lépések szintén egymást követték Erdélyben, Havasalföldén és Moldvában.

Az "erdélyi iskola" előkészítő munkája tette lehetővé Timotei Cipariu számára, hogy 1835-ben áttérjen a görög katolikus szertartáskönyvek latin betűikkel való nyomtatására. A balázsfalvi nyomda által használt latin betűs ortográfiát Cipariu 1841-ben a Foaia pentru minte hasábjain, sőt különlenyomat formájában is közzétette, és ezzel nagymértékben elősegítette az új írásmód terjedését Erdélyben. Egészen természetes volt tehát, hogy Cipariu az 1847-ben megindított Organul Luminării című folyóiratát eleve és teljes egészében latin betűkkel jelentette meg. Nehézségeket a románok íráscseréjének útjában csupán a Bánátban támasztott a szerb egyházi felsőbbség. Rajacsics karlócai metropolita még 1851-ben is szigorúan tiltotta a fennhatósága alatt álló román ortodox papságnak, hogy a cirill helyett a latin írást használja. Ilyen egyházi tilalmak azonban annál kevésbé vezethettek tartós eredményre, mert a világi hatóságoknak mindenfelé érdekében állott a románok íráscseréjének elősegítése. 1850 után ugyanis ugrásszerűen megnőtt a román nyelv használata a hivatalos írásbeliségben. A bánsági főbiztos, Andrei Mocioni elrendelte, hogy a vezetése alatti területen a hivatalos iratokban ne használjanak mást, mint az igazi román, azaz latin betűket. A törvények, rendeletek román szövegét ugyan az osztrák hatóságok 1859-ig cirill betűkkel nyomtatták ki, a román kiadványok zöme is így jelent meg, az erdélyi román értelmiség többsége azonban - a levéltári anyag bizonysága szerint - ekkor már inkább a latin írást használta magánfeljegyzéseiben és levelezésében.

A folyamatot lényegesen befolyásoló erdélyi román újságírás azonban ennek ellenére sem kívánt 1850 után elébe vágni a Kárpátokon túl szintén gyorsan érlelődő átalakulásnak. Tette ezt részint azért, hogy az új írás egyoldalú bevezetésével ne gyengítse a szépen fejlődő művelődési egységet, részint pedig azért, hogy így biztosabban megtarthassa moldvai és havasalföldi olvasótáborát. Az egységes politikai közgondolkodást formáló Gazeta de Transilvania közölt ugyan minden számában néhány latin betűs szöveget is, de ezek csak 1860 őszétől, az erdélyi belpolitikai élet megélénkülésétől fogva kerültek túlsúlyba. A latin írás kizárólagos használatára e lap 1862 januárjától kezdve tért át, miután az előfizetők közül 442 a latin, 13 a kettős íráshasználat mellett nyilatkozott, s csupán egy kérte a cirill kizárólagos használatát. A Foaia pentru minte hasábjain már 1852-től kezdődően nagyobb teret kapott a latin ábécé, de a teljes átváltás e folyóirat esetében is csak 1860 októberében ment végbe. Az első újabb erdélyi román hírlap, melyet kezdettől fogva teljesen latin betűkkel nyomtattak, az 1861-től megjelenő Concordia volt. Andrei Şaguna lapja, a Telegraful Român 1863 januárjától fogva tért át a latin betűk használatára. A nagy tekintélyű érsek ezzel tette mindenki számára világossá, hogy idejüket múlták azok a felekezeti aggodalmak, melyek az ortodox papság egyes köreiben még megmutatkoztak a latin írásra való áttéréssel szemben.

Ehhez a sajtóban is jelentkező átalakuláshoz a döntő lökést az szolgáltatta, hogy Havasalföldén és Moldvában 1859-ben hivatalosan is elrendelték a latin betűk használatát. Az Erdélyben már hivatalos kényszer nélkül végbement írásváltás törvényesítésére az egyesült fejedelemségekből érkező hírek nyomán az osztrák közoktatásügyi minisztérium 1860 tavaszán román szakemberekből bizottságot létesített azzal a céllal, hogy ez tegyen javaslatokat a latin ábécé bevezetése és az ennek nyomán szükségessé váló új helyesírás alapelvei felől. Ez az ugyanaz év őszén Szebenben összeült nyelvészeti bizottság (Comisiunea filologică) a latin betűk bevezetése és a Cipariu által képviselt szóelemző (etimologikus) alapelven felépülő helyesírás mellett foglalt állást. Miután az erdélyi románság közművelődési szervezetének, az Astrának 1862-ben Brassóban tartott második közgyűlése a javaslatokat szintén magáévá tette, és az új írásmód bevezetésére kérte fel a román egyházakat, szerkesztőségeket és hatóságokat, Erdélyben teljes polgárjogot nyert a román szövegekben a latin írás.

A latin írás használata román nyelvű szövegekhez Moldvában és Havasalföldén

A latin írást a XVI-XVII. század folyamán a Kárpátokon túli két fejedelemségben szintén nemcsak latin, hanem olykor román nyelvű szövegekhez is használták. Stanislav Sarnicki, lengyel enciklopédista kérésére Luca Stroici moldvai kancellár 1593-ban latin betűkkel írta le a Miatyánk román szövegét, amelyet a lengyel tudós 1597-ben megjelent munkájában tett közzé. A moldvai románok közötti katolikus misszió céljaira Vito Piluzio misszionárius 1677-ben Rómában román nyelvű katekizmust jelentetett meg. Említenek továbbá egy 1681. január 9-én Cîmpulungon román nyelven, de latin betűkkel kiállított adásvételi szerződést.

A XIX. század második negyedétől kezdődően a közép- és nyugat-európai kapcsolatok elmélyülése és különösképpen a román nép latinságának egyre elevenebbé váló tudata következtében a latin betűket mind szélesebb körben és rendszeresebben kezdték használni román nyelvű szövegek írására. 1838-ban Mihail Kogălniceanu megállapította, hogy a cirill ábécével összehasonlítva a latin betűk "száma jóval kevesebb, írásuk könnyebb, és jobban megfelelnek nyelvünk jellegének". Ennek a felfogásnak a szellemében vegyes vagy átmeneti ábécéket állítottak össze, melyekben a cirill betűket fokozatosan latinokkal cserélték fel, hogy így előkészítsék a teljes áttérést a latin írásra.

Havasalföldén, miután 1844. végén a bukaresti Curier de ambe sexe előfizetői közül 29 ellenében 616-an a folyóirat latin betűkkel való nyomtatását kérték, Ion Eliade Rădulescu 1845-ben bejelentette, hogy az általa szerkesztett Curier de ambe sexe és Curierul românesc folyóiratban fokozatosan latin betűkkel helyettesíti a cirill ábécét. Valóban évről évre megváltoztatott egy-egy betűt a latin írásmód javára. 1846-ban a bukaresti Szent Száva-kollégiumban tervezték a latin írás oktatásának bevezetését, de a terv végül nem valósult meg. Az íráscsere időszerűségét bizonyítja, hogy az 1848. évi forradalom idején az islazi kiáltvány megszerkesztői is szükségesnek ítélték bejelenteni a latin írás használatát "mind a világi és egyházi könyvekben,... mind az összes kancelláriákban". Az egyre általánosabb kívánalom azonban csak a forradalom után valósulhatott meg abban az ütemben, ahogyan a latin írás oktatása elterjedt a román iskolázásban.

Havasalföldén a közoktatásügyi főhatóság 1856-ban rendelte el, hogy "átveszi a latin betűket a tankönyvekben és az írásban". Moldvában a közoktatásügyi minisztérium 1859-ben vezette be az iskolákban a latin írást. A román nemzeti állam kialakulásának idején (1859-1862) a latin írást a közélet más területein is hivatalosan elrendelték. Havasalföldén, ahol a hivatalos lapot már 1859 augusztus-novemberétől kezdve teljes egészében latin betűkkel adták ki, ez a folyamat gyorsabban ment végbe, mint Moldvában, ahol a hivatalos közlönyt átmeneti írásjelekkel nyomtatták 1862-ig. A román ortodox egyház a latin betűket hivatalosan 1881-ben vette át a vallásos kiadványok nyomtatására.

A latin betűs írás hivatalos és teljes bevezetése nagy jelentőségű, haladó lépés volt, mert jobban megfelelt a román nyelv latin jellegének, hatékonyan hozzájárult a román művelődés egységének megteremtéséhez, és előmozdította a kapcsolatokat Közép- és Nyugat-Európa művelődési életével.


Előző fejezet Tartalomjegyzék Következő fejezet