Rövidítési rendszerek, Tiro-féle jelek, titkosírások

A rövidítési rendszerek kialakulása és fejlődése

A rövidítések gyakorlati szükségletekből keletkeztek. Segítségükkel a drága íróanyagon tért lehetett nyerni, az íródeák pedig, aki egyenként rajzolgatta a betűket, ezen az úton időt takaríthatott meg. A régi századok írástudói sohasem ötletszerűen, hanem bizonyos rendszer szabályai szerint rövidítettek. Éppen ezért annak, aki a rövidítések feloldásának nehézségeivel meg akar birkózni, ismernie kell ezeket a rendszereket és legfontosabb szabályaikat. Minthogy egyes rövidítések jellemzőek voltak bizonyos korokra, segítségükkel hozzávetőlegesen meghatározható a korszak, amikor az azokat használó keltezetlen írásemlék keletkezhetett.

A rövidített szó neve compendium vagy abbreviatio, a rövidítési jelé pedig titulus, minthogy a középkori latinságban a titulare igének rövidíteni jelentése is volt. Már az ókori Rómában szükségét látták, hogy gyakorlati céllal jegyzékeket állítsanak össze a rövidítésekből (elenchi compendiorum). Ilyen volt Marcus Valerius Probus grammatikus De notis című segédkönyve az i. sz. I. században. Az írástörténet és az oklevéltan művelői később ezeket a gyakorlati célú jegyzékeket az ó- és középkori latin rövidítések szabályainak megismerésére irányuló kutatásaik során rendszerezték, és újabb adatokkal gazdagították.

Így derült ki, hogy a középkori rövidítési rendszerek lényegében már a rómaiak korában kialakulhattak, mégpedig részint a feliratokkal és a jogi írásossággal kapcsolatos gyakorlatból, részint pedig az ókeresztyének által a vallásos szövegekben gyakori, ún. "szent nevek" (nomina sacra) írására használt szakrális rövidítésekből. Az előbbiből származik a csonkítással (suspensio, truncatio), az utóbbiból pedig - a héber és görög írásgyakorlatot követve - az összevonással (contractio) rövidítő rendszer. A római jogi kéziratok sajátos rövidítései (notae juris) a középkorban az egyes tudományágak céljaira kialakult szakrövidítésekhez szolgáltak mintául. Ezenkívül innen származik pl. a sor fölé írással (suprapositio), különleges jelekkel való rövidítés. Ez utóbbira példaként felhozható a szóvégi ur, us szótagra utaló vesszőszerű jelecske. A jogi kéziratok közvetítésével örökítődtek át a középkorra a római gyorsírás egyes, ún. tirói jelei (pl. a con és et szótag jele). A rövidítések feloldásához szükséges ismerni annak a kéziratnak a műfaját, amelyben azok előfordulnak, minthogy egyes rövidítések jelentése a felhasználó tudományágtól függően változhatott.

A rövidítések használata különösen a XIII-XIV. században volt gyakori. Elsősorban az egyetemi kéziratokban, de a gótikus korszak kurzívval itt más kódexeiben is. Ezekben kevés olyan szó olvasható, mely ne lenne rövidítve. A rövidítések e nagy népszerűsége az írás terjedésével, a kódexek és oklevelek számának megnövekedésével magyarázható. Ezzel a módszerrel ugyanis az íródeákok időt és íróanyagot takarítottak meg. Amíg a gótikus korszak írástudói arra törekedtek, hogy minél rövidebb idő alatt, minél több kódexet szerezzenek maguknak minél olcsóbb áron, a humanista könyvbarátok a XV. századtól kezdve az írásnak nem a mennyiségére, hanem a minőségére helyezték a hangsúlyt. Ezért a klasszikus ókorinak vélt Karoling-kori kódexek sajátságaihoz igazodva, kerülték a rövidítések túlzott használatát. Ettől fogva a rövidítések a latin szövegekben egyre szűkebb területre szorultak vissza, de teljesen a feudalizmus utolsó szakaszában sem mellőzték őket.

Az anyanyelvű szövegekben a rövidítések sehol és sohasem jutottak akkora jelentőségre, mint a latin írásban, mert a nemzeti nyelvű szövegekben a helyesírás bizonytalankodó, egyes betűk hangértéke ingadozó volt. Ennek ellenére a rövidítések használatának az anyanyelvű írásosság XVI-XVII. századi fellendülése sem vetett véget. A felszínesebben képzettek írásában azonban ekkor már mind gyakrabban felbukkannak egyéni, önkényes rövidítések.

Az újabb paleográfiai kézikönyvek legtöbbje közöl kisebb-nagyobb terjedelmű, szótárszerű összeállítást a rövidítésekről. Közülük már terjedelménél fogva is különös figyelmet érdemel Maurice Prou összeállítása a latin és a francia rövidítésekről (Manuel de paléographie. Paris 1924. 311-474). Legnagyobb népszerűségnek azonban mindmáig Adriano Capelli először 1899-ben kiadott rövidítésszótára (Lexicon abbreviaturarum. Milano 1793) örvend, melynek német nyelvű változata is több kiadást megért 1928 óta. Ehhez ad hasznos kiegészítéseket Auguste Pelzer újabb munkája (Abréviations latines médiévales. Louvain-Paris 1966). Az újkori rövidítések feloldásához jó segédeszköz Paul Arnold Grun (Schlüssel zu alten und neuen Abkürzungen. Limburg/Lahn 1966) és Kurt Dülfer szélesebb körökre számító összeállítása (Gebräuchliche Abkürzungen des 16-20. Jahrhunderts. Marburg 1975.)

Rövidítés elhagyással vagy csonkítással

Ennek a rendszernek a lényege az, hogy a szónak csak az első betűjét írják le, és az sigla-ként (singula littera) az egész szót képviseli. A rómaiaknál ez volt a legrégibb rövidítési mód. Például: a = annus, C = Caius, f = filius stb. Ezek a rövidítések azonban nem oldhatók fel egyértelműen, mert pontos jelentésük csak a kérdéses szöveg összefüggéseiből hámozható ki. Például: p = populus, de feloldható így is: posuit. A sigla megkettőzésével a többes számot vagy pedig a felsőfokot jelölték. Például: ff = filii, vv = viri, cc = clarissimi. Ha két-három szókezdő betűt hagytak meg, összetett siglá-król (s. compositae) és egyszerű csonkításról beszélünk. Például: (Caes = Caesar, Aug = Augustus. Máskor a szót a csonkításon kívül a kezdő szótag magánhangzóinak elhagyásával össze is vonták. Például: kl = kalendae, lb = liber, qt = quatenus. Ez a változat már átvezet az összevonással rövidítő rendszerhez.

Rövidítés összevonással. Nomina sacra

Ennek a rendszemek az a lényege, hogy egy vagy több betűt elhagynak a szó testéből, de megőrzik annak a kezdő- és záróbetűjét.

A klasszikus római írás kedvelt rövidítési rendszere a csonkítás volt. A keresztyén irodalom másolói azonban már az összevonásos rövidítéseket részesítették előnyben. A latin bibliai kéziratokban is utánozni igyekeztek a görög kalligráfusoknak azt a gyakorlatát, hogy a sűrűbben előforduló szavaknak csak az első és utolsó betűjét vagy betűit írták ki. Például: sps = spiritus, dns = dominus, scs = sanctus. Minthogy ezek a legkorábbi összevonásos rövidítések egyházi szövegekben és egyházi fogalmakkal kapcsolatosan fordulnak elő, nomina sacra néven is szokta őket a paleográfia emlegetni. Ezek mintájára kezdtek aztán más gyakoribb szavakat is összevonással rövidíteni, mégpedig kétféle módon. Ha a rövidítésben csak az első és utolsó betűt írják ki (nr = noster), akkor tiszta összevonással állunk szemben. Ha a közbenső betűk közül is kerül be a rövidítésbe (nro = nostro), akkor nem tiszta összevonással van dolgunk (contractio pura et impura). Az íródeákok az összevonást a szó fölé húzott vonalkával (signum contractionis) jelezték. Ez a középkor első századaiban egyszerű vízszintes, később, főként a lendületes gótikus írásokban, hullámosan hajlított vonal.

Az V. és VI. században már az összevonásos rövidítések voltak a gyakoribbak. Persze még mindig inkább az egyházi élethez tartozó szavakat rövidítették így, pl.: pbi = presbiteri, eps = episcopus. Az egyházi szövegek hivatásos scriptorai azonban jogi, történeti és irodalmi szövegeket is másoltak, és így az összevonásos rövidítések mindenféle középkori írásban elterjedtek. Végleges diadalra ezt a rövidítési módot a Karoling-írásreform segítette. Ettől fogva szinte egyedül használatos rendszerré lett. Nagy népszerűségének az a magyarázata, hogy hasonlíthatatlanul kevesebb félreértésre, hibás olvasatra adott lehetőséget, mint az értelmezést sok esetben a szövegösszefüggésre bízó csonkításos módszer. A latin nyelvet felületesen ismerő és pongyolán használó, felszínesen képzett írástudók számának megnövekedésével a késői középkorban nagyon jó támpontot nyújtott az olvasáshoz, hogy az összevonásos rövidítés mindig adta a szó végződését.

Rövidítés fölül írott betűkkel és betűfűzéssel.

Ez a rendszer az összevonásos rövidítés sajátos változata. A rövidített szó fölé írt kisebb méretű betűvel jelezték egyes betűk elhagyását, pl.: ů = vero, = ergo, = modo.

Ezzel rokon rövidítés a monogram vagy a betűfűzés. Lényege a betűk összefűzése, amelyeknek így egyes elemei elhagyhatókká váltak, pl.: W = vnt.

Rövidítés különböző egyezményes jelekkel

Határozott értelmű egyezményes jelek is utalhatnak a rövidítésre, függetlenül a többi megmaradt betűhöz viszonyított helyzetüktől.

A legáltalánosabb rövidítési jel, a rövidített szó fölé húzott vízszintes vonalka, elsősorban az m és n betű elhagyására utalt. Például: hoīe = hominem, nuc = nūnc, oīo = omnio.

A 9 alakú jel, a rövidítendő szó többi betűivel egy sorban, a com, cum és con, cun szótag elhagyására hívta fel a figyelmet, pl.: 9 mdari = commendari, 9 tis = cunctis.

Az előbbihez hasonló alakú, de a szó végén a sor fölé írt jel az us szótagot jelöli, pl.: pri⁹= prius, su⁹ = suus.

A szó végén a sor felett elhelyezett ^^ jel olyan szótagot helyettesít, amelyben r hang található (ar, er, re, ri), pl..: pate^^= patere, salubrit^^= salubriter.

A sor fölé írt szóvégi 2 jel az ur vagy tur szótag elhagyására utal: pl.: dicit² = dicitur, tenet² = tenetur.

A szó végén a 4 alakú jel a rum, arum, orum szótag elhagyását jelzi, pl..: eo = eorum, littera = litterarum.

A ; és a 3 jel a szó végére írva az us vagy et szótag rövidítésére utalt, pl.: quib₃ = quibus, s₃ = sed, quilib₃ = quilibet.

Az elterjedtebb egyezményes jelek közül gyakran előfordul még a τ és & = et.

Vannak azonban olyan jelek is, amelyeknek az értelme attól függően változik, hogy milyen betű mellett és milyen helyzetben állanak. Például a vízszintes, olykor hullámos vonalkának a különböző betűkhöz kapcsolva és az elhelyezéstől függően az alábbi jelentése lehet: = ber, đ = deus, dominus, denarius, ħ hic, haec, hoc, per, par, = pro, = pre, pri.

A Tiro-féle jelek

Az ó- és középkor "gyorsírása" Tiróról, Cicero szabadosáról kapta a nevét. A Tiro-féle jelek a római kurzíva betűinek az egyszerűbb és gyorsabb írás érdekében történt lényeges módosításából jöttek létre. A felismerhetetlenségig leegyszerűsített betűformákon kívül e rövidítési rendszer kialakításában még lényeges részük volt különböző és helyzetüktől meghatározott értelmű jeleknek, pontoknak, vonásoknak. A Tiro-féle jelek egy fő és egy segédjelből tevődnek össze (signum principale et signum auxiliare). Az ilyen jeleket már a rómaiak notae-nak nevezték, megkülönböztetésül a tulajdonképpeni betűktől (litterae). E gyorsírásrendszernek ha nem is a feltalálása, de tökéletesítése, úgy látszik, valóban Tiro személyéhez kapcsolódik. Ő ugyanis, Suetonius szerint, egy korábban is használatos rendszert annyira tökéletesített, hogy azzal Cicero szónoklatait jegyezni tudta.

A legújabb kutatások kiderítették, hogy Rómában a görög gyorsíráson kívül már Tirót megelőzően ismertek valamilyen más sajátos rendszert. Egyébként ennek a fejlődése Tiróval sem zárul le, és az ún. Tiro-féle jelek száma később is állandóan újakkal gyarapodott. Ennius az i. e. III. század végén és a II. század elején még csak ezeregyszáz ilyen jelet ismert és használt, Seneca (i. e.5-i. sz. 65) viszont már ötezret gyűjtött össze a rendszer ókori fejlődését összegező munkájában. E gyorsírás jeleit a császárkor végén. de a középkor első századaiban továbbra is meglehetősen széles körben alkalmazták. Legutolsó gyűjteményük, a Commentarii notarum Tironianarum már tizenháromezer jelet rendszerezett.

A Tiro-féle jeleket a Meroving-királyok államában szintén használták, elsősorban az uralkodók kancelláriájában, de erősen eldurvult változatokban. A Karolingok idején ezt a gyorsírásrendszert is megtisztították a népvándorlás zűrzavaraiban reá rakódott barbárságoktól, és oktatásukat beiktatták a kolostori iskolák tananyagába. Ennek következményeként ismerete és használata elterjedt majdnem az egész frank birodalomban, és sok Tiro-féle jel bekerült a középkori rövidítések közé.

A Tiro-féle jelek (notae) megfejtéséhez olyan lexikonok szükségesek, amelyek jelentésükkel együtt tartalmazzák az összes jeleket. Ilyenek, sajnos, az ókorból nem maradtak fenn, mint ahogyan tirói jelekkel írt szövegek sem kerültek elő a rómaiak idejéből. Ezzel szemben viszonylag nagy számban ismeretesek ilyen feljegyzések a Merovingok és a Karolingok frank államából a VII. századtól a X. századig terjedő időszakból. Ezek az emlékek alkotják a római és a középkori gyorsírásrendszer tanulmányozásának forrásanyagát. Tudományos vizsgálatuk a humanizmus hatására a XV. század elején kezdődött Joannes Trithemius (1462-1516) Polygraphiae libri sex (Francofurti 1518) című posztumusz művével, és véglegesnek tekinthető eredményekre Ulrich Friedrich Kopp Paleographia critica (I-IV. Mannheim 1817-1829) című munkájával jutott.

Titkosírások (criptografia)

Titkosírások használata már a rómaiak idejétől fogva megszokott volt elsősorban a diplomáciai, politikai írásosságban. A középkori gyakorlat azonban olyan területeken is élt velük, ahol mai vélemény szerint szükségtelen a használatuk. Így a kódexek szövegéhez fűzött glosszákban, a másolókra vonatkozó jegyzetekben, babonás ráolvasásokban, receptekben stb. Persze a reneszánsz és a barokk kor bonyolult számjelírásaihoz viszonyítva a középkori titkosírások primitívek és átlátszóak. Alapformái közül megemlíthető az ún. vokális rendszer, melynek lényege az, hogy a magánhangzókat a használók megegyezése szerinti mássalhangzókkal helyettesítik (pl.. a = b; e = f; i = k). Máskor a magánhangzóikat különböző számú ponttal vagy x-szel jelölték. (Pl. . = i; .. = a; ... = e ; x = u; xx = o). Szokásos betűkkel írt szövegeket vagy csak szövegrészeket úgy tettek a be nem avatottak számára olvashatatlanná, hogy felcserélték a szóban a betűk vagy a szótagok sorrendjét. (Pl.. abircs = scriba; Tusberrod = Rodbertus). Előszeretettel használták az idegen (görög, héber, glagolita, cirill, örmény) írásrendszerek betűit. Máskor részint a latin írás betűinek bizonyos mértékű megváltoztatásával, részint pedig teljesen önkényesen alkotott új betűkkel jegyezték fel a bizalmasnak szánt közléseket. Már a középkorban szokásba jött a betűk helyettesítése számokkal. Néha ugyanabban a szövegben váltakozva több rendszert is használtak.

A XV. század végétől fogva a számok és a megegyezés szerint választott jelek használata tekinthető legáltalánosabbnak. Az ezeken alapuló újkori rendszerek kidolgozásában nagy szerepet játszott az itáliai fejlett kereskedelmi írásbeliség, valamint az olasz városállamok, illetve reneszánsz fejedelmi udvarok élénk diplomáciai tevékenysége. Ezek titkosírásaiban a betűket számok, kis vonások, pontok és más, tetszés szerint választott ábrák helyettesítik. Firenzében hangjegyeket is használtak titkosírás jeleként. A későbbi fejlődés folyamán nemcsak betűket, hanem egyes szavakat, sőt gyakran visszatérő kifejezéseket, fordulatokat is önálló, sajátos jegyekkel jelöltek. Néha hangérték nélküli jeleket is közbeiktattak, hogy a szavak kibetűzését az illetéktelenek számára ezzel is megnehezítsék. Az újkori titkosírások elmélete és rendszerei felől más a diplomáciai gyakorlat céljaira készült egykorú nyomtatott könyvek és kéziratos megfejtési kulcsok tájékoztatnak.

A romániai latin betűs írásbeliséghez tartozó kriptográfia egészében még feltáratlan ugyan, az Erdélyből ismeretes adatok azonban azt mutatják, hogy itt is a fentebb említett rendszereket használták, elsősorban a fejedelmek diplomáciai levelezésében. A XVII. századból fennmaradt fejedelmi rejtjelezés (clavis) számokból és sajátos jelekből, illetve a betűk hangértékének felcseréléséből áll. Az egyes betűket, a gyakrabban előjövő szótagokat, majd a sűrűn használt ország- és személyneveket két-három jegyű számokkal vagy sajátos jelekkel fejezték ki. Így jártak el a XVI. század közepén a Ferdinánd-párti erdélyiek a bécsi udvarral folytatott levelezésükben. A diplomáciai leveleket a kancellária egészükben vagy csak részben rejtjelezte. Minden külföldön lévő erdélyi követ számára más-más clavis-t készítettek, sőt időnként a kulcsot meg is változtatták. Hogy a váratlan számára a jelkulcs megfejtése még nehezebb legyen, a rendes betűkkel írt mondatrészeket gyakran más nyelven fogalmazták, mint a rejtjelzetteket. Ha a levél szövege latin volt, a rejtjeles részeket magyarul írták. A félrevezetést szolgálta az is, hogy ugyanazt a szót egyszer betűnként, máskor viszont szótagonként rejtjelezték, sűrűn alkalmaztak jelentés nélküli számokat és jeleket.

Ismeretesek a XVII. századból olyan clavis-ok is, amelyekben a betűknek bizonyos jelek feleltek meg. A Haller Gábor (1614-1662) által használt jelkulcsban derékszögben kapcsolódó 2-4 vonalka és pontok kombinációjából alakított sajátos jelek helyettesítették a betűket.

Hans Sachs von Harteneck (1664-1703), a szászok ispánja a XVII. század legutolsó éveiben bécsi tárgyalásairól olyan titkosírással tájékoztatta a szász Universitast, amely a román cirill ábécé betűiből alakított jeleket használt. Szamosközi István (mh. 1612 ), az ismert humanista történetíró viszont a Báthory Zsigmond fejedelem és Rudolf császár személyére sértő feljegyzéseit rovásírásos betűkkel vezette be kéziratába.

Az 1848-as román forradalmárok levelezésében, különösen száműzetésük első éveiben, gyakoriak a rejtjelezett részek. Főként Ion Ghica élt gyakran a titkosírás előnyeivel Nicolae Bălcescuhoz intézett leveleiben. Néha ugyanígy járt el Bălcescu is a Ghicának szóló közléseiben. A többi forradalmár által is használt titkosírásoknak a következő változatai különböztethetők meg: 1. bizonyos szavak helyettesítése a latin ábécé egy vagy két betűjével. 2. a betűk helyettesítése egyezményes jelekkel, melyeket különböző helyzetben írt vízszintes, ferde és görbe vonalakból alakítottak ki. Ezek az egyezményes ábécék némileg emlékeztetnek a gyorsírási rendszerekre. 3.a latin ábécé betűi hangértékének felcserélése (pl. a = r). 4. a betűk számokkal vagy számozott mértani alakzatokkal való jelölése. Az utolsó három rendszert többféle változatban is használták, hogy még inkább nehezítsék a megfejtést. Olykor egyetlen szó írásában is többféle rendszert kevertek. Lehetséges, hogy egyes román forradalmárok egyelőre feltáratlan, más olyan rendszerekhez is folyamodtak, melyeket vagy különböző titkos politikai szervezetek tagjaiként ismerhettek meg Európa nyugatán, vagy pedig maguk hoztak létre több rendszer összeolvasztásával