Központozás és a latin írás segédjelei

A központozás rendszerei

A központozás jeleinek tanulmányozása egyrészt megkönnyíti a szövegek helyes, pontos megfejtését, másrészt elősegíti az írásemlékek keltezését és keletkezési helyük meghatározását, minthogy e jelek jellemzőek arra a korra, amikor és arra az írásterületre, ahol használták őket.

A legrégibb latin szövegeket megszakítás és írásjelek nélkül, folyamatosan írták (scriptio continua), ami lényegesen megnehezítette elolvasásukat, sőt olykor meg is akadályozta a szöveg teljes megfejtését. Idővel azonban szükségét érezték annak, hogy bizonyos jelekkel tagolják a szövegeket. Ezt nem a szavak közt beíratlanul hagyott térközökkel oldották meg, hanem - a feliratok és a papiruszemlékek tanúsága szerint - pontot tettek a szavak közé. A központozásra az alexandriai grammatikus, Arisztophanész Büzantiosz (i. e. 257-180) dolgozott ki rendszert, melyet aztán oktattak is a grammatikus-iskolákban. Jóllehet ez nem ment át a mindennapi gyakorlatba, mégis kiindulópontja lett a kora középkori változatos központozási eljárásoknak. Arisztophanész rendszere az írásjelek közül a pontra korlátozódott, melyet az elhelyezéstől függően különböző értelemben használt. Ha a sor fölé írták, a mondatot befejező mai pontnak felelt meg, és periodus-nak nevezték. Ha a sor közepére került, a mai pontosvessző megfelelője, és colon-nak hívták. A sor aljára téve comma a neve, és a mai vessző szerepét töltötte be. Ezt az egyszerű és világos központozást a kora középkori gyakorlat rendkívül összebonyolította. Ebben a tekintetben is a Karoling-írásreform indított el új fejlődést. Ekkor kezdődött a szavak különírása, a mondatok határozott szétválasztása. A főként liturgikus kódexekben használatos per cola et commata való központozás a szöveg ritmusához igazodott. Zenei értéke is volt, mert a recitálás kadenciáit, vagyis a szöveg hangsúlyos részeit jelezte. Mellőzve a pont és vessző kombinálásából keletkezett különböző központozási rendszerek ismertetését, megemlítjük, hogy ezek előbb a kódexekben, majd a pápai, a XIII. századtól fogva pedig egyéb oklevelekben is elterjedtek.

A ma is használatos írásjelek kialakulása a XIV. században kezdődött el. A gótikus kortól fogva elterjedt kisegítő írásjelek között említendő a hiány jelzésére szolgáló ikerpont (punctum geminatum), melyet a kihagyott személynév helyére tettek ki (..), és a sor közepére írt félpont (semipunctum), mely a szó elválasztását jelezte. Az egyenlőség jelét (=) a XIV. századtól fogva használták a sor végi szóelválasztáskor, a felkiáltójel viszont a humanista korszak újítása volt.

Diakritikus mellékjelekkel a XII. század óta különböztették meg az i és y betűt, illetve az egymás melletti két ii betűt az n-től és u-tól. Előbb ferde vonalka volt e jel, melyet a XV. századtól kezdve a pont váltott fel. Az y betű esetében továbbra is megmaradt mindkét jelölési mód.

A szöveg főbb részeinek, tagolásának kiemelésére már a papiruszemlékeken a paragrafus jelét használták. Valószínű az a magyarázat, hogy ez a jel a görög paragraphosz szó p-jéből alakult ki. Későbben erre a célra a latin separetur és segregetur szó s betűje szolgált E két s egyesítéséből a XV. században született meg a paragrafus mai jele (§).

A törlendő szavakat, szövegrészeket az alexandriai grammatikusok alá-, fölé vagy körülpontozással jelölték. Innen származik a középkori latinságban a subpunctare, expungere, circumducere ige "törölni" jelentése.

A szavak sorrendjének cseréjére két-két párhuzamos függőleges vonalkával hívták fel a figyelmet. Például: in || nostra || civitate || Cibiniensi = in civitate nostra Cibiniensi.

A zárójel a XV. században jelenik meg mindjárt a maihoz hasonló formában.

A római számjegyek használata

A latin írásban egészen a gótikus korszak végéig - a rómaiak gyakorlatát követve - betűkkel jelölték a számokat. Az ún. római számjegyek részben az ujjakon való számolás során, részben pedig a görög betűk felhasználásával alakultak ki. Az I a kinyújtott egy ujjra, a V a nyitott tenyér alakjára és öt ujjára, az X pedig az egymás mellé tett két tenyér tíz ujjára utal. Az, 50, 100, 500, és 1000 jele viszont a görög ábécé átvételekor a latin nyelv hangjainak jelölésére szükségtelenné vált theta, phi és chi betűből fejlődött ki. Minthogy a chi alakja később lett, az ötven jele is így alakult. Innen már csak egy lépés kellett a végleges L formához. A számoknak latin betűkkel való írását szorgalmazó folyamat során értelmezték a 100-at jelentő korábbi theta jelet a centum szó, az 1000-et jelentő phi jelet pedig a mille szó kezdőbetűjének. Az 500-at jelentő D viszont az 1000 régebbi jelének a felezése révén jött létre.

Az egyes számok írásával kapcsolatosan megjegyzendő, hogy az egy jelét (I), amikor más számok részeként szerepelt, többnyire meghosszabbítva írták. Mégpedig a korábbi századokban felfelé, később pedig lefelé nyújtották meg (pl. vij = 7; xiij = 13). A IV jel csak a XVI. század óta ismeretes. Addig a négyest így írták: iiij. A VI. szám jelölésére az erdélyi viaszos táblákon és a Meroving-kori emlékeken az unciális G betűhöz hasonló jelet használtak, mely, feltehetőleg, az u és j betű ligatúrájából keletkezett. A számok kivonásos jelölési módja a XIV. század előtt ismeretlen lévén, a kilencet nem a később szokásos módon (IX), hanem így írták: viiij. A sorszámoknál gyakran suprapositio-ban kiírták a befejező szótagot is (pl. Mmo = Millesimo). A felet eredetileg a semis (=fél) szó kezdőbetűjével (s), majd a XII. századtól fogva pedig a közepén áthúzott j betűvel jelölték

A száz többszöröseit vagy a jel megismétlésével (CCCC = 400), vagy pedig a szorzószám kiírásával és a százra való utalással jelölték (pl. IIIIC = 400). A szám fölé húzott vízszintes vonal az ezerrel való szorzást jelzi. A pí jel tízezerrel való szorzásra utal. Franciaországi emlékekben gyakori a húszasával való számolás (pl. IIIIXX négyszer húsz, azaz 80). Erre a számolási módra Erdélyből szintén ismeretesek példák.

A római számok Románia területén a latin írással együtt, annak részeként terjedtek el. Használatuk Erdélyben a XV. század második feléig általános volt, de később fokozatosan tért vesztett. Moldvában és Havasalföldén e számjegyek kizárólag csak latin nyelvű feliratokon és oklevelekben fordulnak elő. Például Lőrinc cîmpulungi ispán 1300-ból származó, többször említett sírkövén vagy Vladislav vajda 1369-ben kelt oklevelében.

Az erdélyi kézírásokban a római számoknak két változata fordul elő. A Szebenben, Brassóban és Besztercén használt számok az egykori nyugati, főként németországi variánsokkal egyeznek. Az Erdély északi részében és Váradon, Nagybányán elterjedt kolozsvári változat viszont, mely a XVI. század elején kristályosodott ki, sajátos vonásokat mutat. A tízet vízszintessel metszett függőleges vonalkával, a húszat vízszintessel metszett két vonalkával írták benne (+ = 10, # = 20). A hatvanat ez a változat úgy jelezte, hogy az ötvenet jelentő L függőleges szárát vízszintes vonalkával metszette (Ł = 60). A hetven esetében viszont két vízszintessel metszette az L függőleges szárát. A száz többszöröseit a kolozsvári változat a százasokat jelző szám fölé írt C-vel, az ezer többszöröseit az ezreseket jelző szám fölé írt M-mel fejezte ki (IIIC = 300, IIM = 2000).

Az arab számjegyek használata

Az indiai eredetű, ún. arab számok először a spanyolországi latin kéziratokban tünedeztek fel a X. század óta, de európai elterjedésük csupán a XII. századtól számítható. Ebben nagy szerephez jutott Mohamed ibn Musa al-Kharizmi (780-847) arab matematikus, akinek latinra fordított számtankönyvét (algorismus) ettől fogva széltében tanították Nyugat-Európa iskoláiban. Az arab számoknak a kereskedelmi gyakorlatban való meghonosodását a pisai Leonardo Fibonacci 1202-ben összeállított Liber Abaci című gyakorlati célú kézikönyve készítette elő. A társadalom maga azonban sokáig idegenkedett az új számok használatától. Különösen az oklevelek keltezésében hódítottak nagyon lassan tért az arab számok. A közhiedelem ugyanis azt tartotta, hogy könnyebben hamisíthatók, mint a betűkből álló római számok. Amíg a kódexekben az arab számok a XIII. század folyamán egészen kivételes esetekben, a XIV. században azonban már meglehetősen gyakran előfordultak, az oklevelekben csak a XV. század közepe után tünedeztek fel, és csak a XVI. század elején terjedtek el számottevő mértékben. A társadalom idegenkedésének jeleként fogható fel az is, hogy eleinte az arab számokat olykor a rómaiakkal keverten használták (pl. MCCCC7 = 1407).

Az arab számok mai alakjukat a XVI. század elején nyerték el. Ezt megelőzően különösképpen a 2, 3, 4, 5, 7 számnak volt helytől és időtől függően változó különleges alakja. Például a 4-et a 8 felezése által nyert jellel jelölték.

Az arab számokat Erdélyben már a XV. század első felében is használták, elsősorban a kódexekben, elterjedésükről azonban csak e század közepétől fogva lehet beszélni. Minthogy a régebbi irodalomnak az az állítása, hogy a magyarvalkói (Kolozs vm.) templom felirata 1407-ből való, téves olvasaton alapul, az arab számok legkorábban - jelenlegi ismereteink szerint - egy 1418-ban és egy 1429-ben Erdélyben másolt kódex kolofonjában fordulnak elő, de még római számokkal vegyesen (MCCCC18, MCCCC29). Az említett idegenkedés miatt nagyon vontatott a térnyerésük az oklevelek keltezésében. A legkorábbi adatot oklevél arab számokkal való keltezésére Létai Márk királyi vitéz 1441-ben Brassóba küldött parancslevele szolgáltatja. Ez azonban akkor kivételes újdonság lehetett, mert még két évtized múltán is ritka az ilyen keltezés. A gazdasági írásbeliség területén (számadásokban, nyugtákban) Szebenben 1467-től fogva mutatható ki az arab számok használata. A számadáskönyvekbe a kiadás időpontját arab, de az összegét továbbra is római számokkal vezették be. 1530-1540 után ezen a területen is az arab számok terjedtek el. E század közepétől fogva az új számok használata általánosult Erdélyben, kivéve az ünnepélyesebb és fontosabb oklevelek keltezését.

Az arab számok Moldvában és Havasalföldén a XV. század közepe után terjedtek el. Használatuk századokon át lényegében a latin írásgyakorlatra korlátozódott. Legkorábban egy Moldvában 1467-ben másolt latin kézirat keltezésében fordulnak elő ilyen számjegyek. Havasalföldének legrégibb ilyen emléke Vlad Ţepes vajda 1476-ban kiadott latin nyelvű oklevele. Szórványos előfordulásuk a belföldi használatra szánt cirill betűs oklevelekben is kimutatható. Luca Stroici moldvai főkancellár 1580 körül, Havasalföldén pedig Şerban Năsturel kancellár 1623 táján írt cirill betűs okleveleiben is használta az arab számokat.

Metrológiai és numizmatikai jelek

A gyakrabban előforduló mértékegységeket és fogalmakat a kereskedelmi, orvosi-gyógyszerészi gyakorlatban, számadásokban és az alkimista, valamint bányászati-kohászati szakirodalomban sajátos jelekkel fejezték ki. Ezek közül főleg a metrológiai és numizmatikai vonatkozásúakkal találkozhatnak gyakrabban a kutatók. Az Erdélyben egykor használatos ilyen jelek felől ma is a Pápai Páriz Ferenc latin-magyar szótárának Bod Péter gondozta kiadásához mellékelt kimutatásokból szerezhető legkönnyebben felvilágosítás (Dictionarium Latino-Hungaricum et Hungarico-Latinum. Cibinii 1767. 614-646).

Hangjegyírás

A középkori könyvírás emlékei között meglehetősen népes csoportot alkotnak a hangjegyeket is tartalmazó liturgikus kódexek. E hangjegyek jelölési módjának tanulmányozása nem csupán zenetörténeti szempontból fontos. A paleográfus számára is korjellemzőek ezek, és művelődési kapcsolatok tanúbizonyságai. Ezért használható támpontokat nyújtanak az illető emlékek keletkezési korának és helyének meghatározásához.

A zenei hangjelölés legkezdetlegesebb formájának azok a hangsúlyjelek (/, \, /\) tekinthetők, amelyek a nyilvános előadásra szánt egyházi szövegek felett már a IV. század előtt feltűntek. Az eleinte csak recitált szövegek melodikusabbá válásával, majd pedig a dallamok differenciálódásával szükségessé vált a dallam eddiginél pontosabb rögzítése. Így jött létre a VIII-IX. század fordulóján az ún. pneumá-kkal (=hangsúly, szünet) való jelölési mód. Ezek a jelek azonban még nem tekinthetők mai értelemben vett hangjegyeknek. Rendeltetésük csupán annyi volt, hogy a dallam általános menetét, lejtését vagy emelkedését idézzék emlékezetbe (ezért mondják a középkorban az énekoktatást recordatió-nak, azaz emlékezetbe idézésnek). Tehát grafikai eszközökkel ugyanazt a célt szolgálta, mint a karvezető gesztusai. A neumás hangjelölés továbbra is sok bizonytalanságra adott alkalmat a dallamáthagyományozás területén. A neumákkal ugyanis csupán azt jelölték, hogy a hangok egymáshoz viszonyítva magasabbak-e vagy mélyebbek. Azt azonban, hogy az egyik hang mennyivel magasabb vagy mélyebb a másiknál, már nem érzékeltették. Ezen a neumamezőnek a különböző hangmagasságot kifejező vonalakkal való felosztása által igyekeztek segíteni. Különböző tökéletlen kísérletek után Guido d'Arezzo a XI. század első felében létrehozta a négyvonalas jelölési rendszert. Az eredetileg többszínű vonalak között elhelyezett neumák aztán már lehetővé tették a dallam pontos jelölését és leolvasását.

A hangjelölés tökéletesedése különös következménnyel járt a liturgikus zenei kódexek formájára nézve. Miután az új jelölési mód lehetővé tette a dallam pontos leolvasását, igyekeztek az egyházi énekeskönyveket és bennük a hangjegyek méreteit annyira megnövelni, hogy az egész kar ugyanabból a középre kitett könyvből énekelhessen. Ezért nőtt a XIII. század végétől fogva állandóan a latin énekeskönyvek mérete. A XV-XVI század fordulójáról olyan óriási méretű énekeskönyvek maradtak ránk, mint amilyen pl. a szebeni Brukenthal Múzeum Brassóból való hatalmas antiphonariuma.

A középkor későbbi folyamán a hangjelölésnek két tipikus változata alakult ki: a neumákat gótikus ízlésben stilizáló, ún. gótikus, és a neumákat egyes hangokra felbontó, ezeket pontokkal, majd négyszöggel jelölő "római" jelölés (notario quadrata seu romana). Az előbbi jelölési mód eredeti elterjedési területe Németország és Közép-Európa; az utóbbié viszont Franciaország, Anglia és Itália.

A latin zenei hangjelzés fennmaradt romániai emlékei majdnem kizárólag Erdélyből ismeretesek. Így az ezekkel kapcsolatos megállapítások lényegében érvényeseknek tekinthetők az ország emlékanyagának egészére is. Megállapítást nyert, hogy a legkorábbi erdélyi hangjelzett kódexek a Sankt Gallenben (Svájc) szokásos notatiót követték, bár a Metzben (Franciaország) kialakult jelölési mód korai hatása szintén kimutatható. E két jelölési mód szerencsés keveredéséből állott elő a legömbölyített jeleket kedvelő, sajátos, helyi notatio. Ez a XIV. századtól fogva a gótikus notatio hatása alatt fejlődött tovább.

Fontos megfigyelése a zenei paleográfiának az is, hogy a gótikus notatiót Erdélyben szinte kivétel nélkül csupán a káptalani scriptoriumok, illetve a világi főpapi megrendelők kedvelték. Hasonló a helyzet a metzi jelölési mód gótizáló, rombusz alakú változatával. Ezzel szemben a kolostori scriptoriumok és általában a szerzetesi megrendelők körében a XIV. századtól fogva a notatio quadrata terjedt el. A XVI. századtól fogva - amikor már többnyire nyomtatott énekeskönyveket használtak a latin egyházban - Erdélyben is szokásba jött a praktikusabb és gyorsabb, de persze dísztelen notatio cursiva a többnyire magánhasználatra készített zenei feljegyzésekben.


Előző fejezet Tartalomjegyzék Következő fejezet