A nagyenyedi Bethlen Kollégium könyvtárának kezdetei és első korszaka (1622-1658)
Az enyedi kollégium könyvtára joggal választhatná magának jelképül az egyiptomiak legendás szent madarát, a poraiból újból és újból megifjodva felelevenedő fénixet. Fennállása óta ugyanis háromszor sújtotta szinte megsemmisítő pusztítás, s ma mégis újból az ország egyik jelentős tudományos gyűjteménye. A polcain sorakozó ritkaságokban és tudományos értékekben testet ölt a mai szemlélő számára is érzékelhető módon mindaz, amivel Bethlen Gábor iskolája gazdagította országunk művelődését. Ennek a kollégium nevelő és tudományos munkája során nagy felelősséggel, szeretettel és rendkívüli anyagi áldozatokkal létrehozott gyűjteménynek a jelentősége mindenkor túlnőtt az enyedi iskola keretein és mindig országos fontosságú volt. Így tartotta számon ezt a könyvtárat három évszázadon át, nemzetiségre való tekintet nélkül, Erdély minden tudományos munkása, Georg Kraustól kezdve Timotei Cipariuig. Anyagát ma sem nélkülözheti egyetlen kutató sem, aki ennek az országrésznek történeti, művelődési vagy társadalmi kérdéseivel kíván foglalkozni. Alapításától (1622) fogva ugyanis az Erdélyi Múzeum Egyesület könyvtárának létesítéséig (1859) ez a könyvtár számított az erdélyi magyarság reprezentatív gyűjteményének, amely a magánosok bibliofiliájának legfontosabb eredményeit szintén magába olvasztotta. Országunk könyvtártörténete szempontjából ez a központi szerep adja meg a fontosságát az enyedi Bethlen Könyvtár múltjával való foglalkozásnak. Történetén keresztül tehát sommásan afelől is tájékozódhatunk, hogy a magyar lakosság a XVII. század elejétől fogva mivel járult hozzá a hazai könyvtárügy fejlődéséhez és végső soron az ország művelődéséhez.
Könyvtárügyünk történetében a XVI. század közepe éles határvonalat jelent. Minthogy korábban egyedül az egyház művelődési igényeinek kielégítése kívánta meg a könyvek rendszeres gyűjtését, legrégibb könyvtáraink kolostorokban, püspöki székesegyházak és káptalanok mellett létesültek. A reformáció után azonban Erdélyben az iskolázás vált a könyvtárfejlődés legfontosabb mozgatójává. A protestáns kollégiumok rövidesen nemcsak az oktatásnak, hanem a tudományos tevékenységnek is központjaivá fejlődtek, és ezzel a könyvtárképződés gócaivá léptek elő. Talán azért, mert a feudalizmus viszonyai között az alkotó szellemi munkának nem akadtak más műhelyei. Vagy talán azért, mert itt volt a legerősebb és intézményesített a folyamatosság mind a tudományok művelése, mind pedig a könyvek gyűjtése terén. Mindenesetre sokat mond a kollégiumok könyvgyűjtésének következetessége, méretei és jelentősége felől, hogy Erdély ma is létező legrégibb, könyvtárai mind ilyen iskolák mellett keletkeztek és fejlődtek nagyra. Intézményesített oktatás már középfokon sem lehetett el könyvek nélkül. A kollégiumok pedig a papképzés és az értelmiségi középrétegek nevelése folytán a magyar lakosság körében főiskolai feladatokat is elláttak. Könyvtár létesítése és annak állandó fejlesztése tehát elválaszthatatlan volt a kollégiumok alapításától és fenntartásától.
Bethlen Gábor (1580-1629) fejedelem könyvszeretetéről fiatal korától fogva maradtak adatok. Könyveit már 1620 előtt fényűzően köttette be és címeres supra-librosszal díszíttette. Könyvtárát tehát Háportoni Forró Pál 1619-ben jogosan hasonlította Mátyás király Corvinájához. Arról is tudunk, hogy Bethlen a gyulafehérvári iskola munkáját 1622, tehát az akadémiai rangra emelés előtt is támogatta könyvek vásárlásával. Pl. 1620 őszén az egyik gyulafehérvári iskolamestert ötödmagával és hat lóval küldte a Kolozsvárra érkezett könyvekért. 1622 nyarán pedig három "mester" két szekéren tíz ökörrel szállíttatta Gyulafehérvárra a nikolsburgi béke után győztesen hazatérő fejedelemtől Kolozsváron visszahagyott nagy tömeg könyvet. Bethlen művelődéspolitikája arra irányult, hogy az olyan tanult emberelt számát növelje Erdélyben, "kik hazánknak sok fő dolgaiban hasznosan szolgálnak". Ezt a célját a Collegium Academicum megalapításával és a könyvek elszaporítása útján remélte elérni. A magasabb fokú, igényes és korszerű iskolázás, valamint az ehhez nélkülözhetetlen könyvtár a fejedelem felfogása szerint egymástól elválaszthatatlan, egymást megkövetelő feltételei a haladásnak. A régi fehérvári skóla kiépítésének és a németországi protestáns főiskolák színvonalára való emelésének egyik alapvető követelménye volt a megfelelő könyvtár egyidejű létesítése. A korabeli Erdélyben azonban máról holnapra nem lehetett könyvtárat elővarázsolni. A fejedelem tehát saját könyvtára megnyitásával hárította el az akadályt, ezzel is kifejezésre juttatva, hogy a Collegium Academicum felvirágoztatását legszemélyesebb ügyének tekinti.
1622-től fogva tehát a fejedelmi könyvtár egyben a gyulafehérvári Collegium Academicum könyvtárául is szolgált. Bethlen azonban, mint vérbeli könyvbarát, gyűjteménye gyarapítását, a kezeléséről való gondoskodást továbbra is kizárólagosan magának tartotta fenn, s ezzel annak fejedelmi jellegét változatlanul hangsúlyozta. Ez akadályozta meg a kutatókat abban, hogy felismerjék a gyulafehérvári könyvtár kettős: fejedelmi és kollégiumi jellegét. Mindenesetre feltűnő, hogy az iskola szervezetét és életét apró részletekig szabályozó legrégibb törvényekben egyetlen szó sem esik könyvtárról vagy könyvtárosról. Ennek csak az lehet a magyarázata, hogy ezek a kérdések nem tartoztak a Collegium Academicum hatáskörébe és rendezésükre szükség sem volt, minthogy az új iskola a már működő fejedelmi könyvtárat használta. A Collegium Academicum első évtizedeiben külön könyvtárocskája csupán a tanuló ifjúság közösségének, az ún. coetus-nak lehetett. Ez azonban, a diákok számára legszükségesebb tankönyvek agyonolvasott példányain kívül, legfeljebb a fehérvári régi skóla könyveiből örökölhetett valamennyit. A kollégium és a fejedelmi könyvtár sorsának egybekapcsolása 1622 után persze azzal a természetes következménnyel járt, hogy a gyűjtemény gyarapításában ettől fogva az iskola szükségletei voltak döntőek. Bethlen Gábor nagy áldozatokkal létesített személyi könyvtárgyűjteménye így az ország első iskolájának való szolgálat formájában nyerte el hozzá méltó szerepkörét Erdély művelődési életében.
A fejedelmi és a kollégiumi könyvtár azonosságának gondolata nagyon óvatos megfogalmazásban már az eddigi irodalomban is felbukkant, de nem került kifejtésre és bizonyításra, minthogy látszólag ellenkezett a legfontosabbnak vélt forrás, Szalárdi János Siralmas magyar krónikája elbeszélésével. Egyébként is a késői utódok el sem tudták képzelni, hogy a bőkezű fejedelem ne létesített volna külön könyvtárat kedvenc intézménye számára. A továbbhaladás első feltétele tehát Szalárdi jólértesültségének ellenőrzése az egykorú okleveles forrásokkal való szembesítés formájában.
Szalárdi 1662-ben írt krónikájának sokat idézett és sok zavart okozott helye így hangzik: "Bibliothecat különb különb tudományokhoz tartozó, gyönyörűséges, jó könyvekkel rakottat, olyat szerzett vala ugyanazon collegium szükségére, amelynek is megszerzése sok ezer tallérokban kerülhetett. Melynek gondviselése, erős hit alatt, egyik ott való káptalan hűségére bízatván regestrum szerint, amikor minémű könyveket a mesterek kikívánnak vala, kiadnák és azokat ismét az ő idejében beszednék szorgalmatosan, minden kár nélkül, melyre a bibliothecariusnak ugyan fizetése is jár vala; sőt azt is megkísértette vala a Portán, hogy a Mátyás király híres-neves bibliothecaját Budáról kiszerezhette volna, arra nagy summát is ígérvén, de a babonás nemzettől nem obtineálhatta, meg nem nyerhette volt."
Szalárdinak azt az állítását, hogy a fejedelem a kollégium számára, nagy költségekkel, külön könyvtárat létesített, közvetlen adatokkal, egyelőre, nem cáfolhatjuk meg. Mégis kétségbe kell vonnunk jólértesültségét azon az alapon, hogy mit mond a kollégiumi könyvtár kezeléséről. A Szalárditól fentebb emlegetett könyvtárosra vonatkozó adatok ugyanis minden kétséget kizáróan tanúsítják, hogy a "mesterek", azaz a tanárok, ezeket a "collegium szükségére" beszerzett műveket a fejedelmi könyvtárból kapták kézhez. Barsi Mihály könyvtárosról ugyanis az egykorú díjlevelek világosan megmondják, hogy feladata a fejedelmi könyvtár "gongyaviselése". A gondosan lajstromozott fejedelmi gyűjtemény méreteire és e munkakör értékelésére következtethetünk Barsi 1628. szeptember 16-án megállapított fizetése nagyságából. 100 Ft készpénz fizetése fele volt ugyan annak, amit Bojthi Veres Gáspár udvari historikus kapott, de megegyezett a főiskola belföldi "mester"-einek javadalmazásával. Ezenkívül kapott még 10 rőf fajlandis posztót, három hordó bort, 32 köböl búzát, makkon hizlalt két disznót, 12 bárányt és 12 öl tűzifát. Bethlen tehát jól megfizetett külön tisztviselőt tartott könyvei kezelésére. A "mellékállásos" megoldás teljességgel összeegyeztethetetlen a fejedelemnek a könyvtárával kapcsolatos elképzeléseivel. Ismeretes, hogy Bethlen maga is Mátyás király budai könyvtára méltó folytatásának szánta gyűjteményét. Szalárdi tehát nem ismerte, de közvetlenül nem is ismerhette a gyulafehérvári könyvtár Bethlen alatti kezelését és helyzetét. Ő csak 1634-ben került I. Rákóczi György (1593-1648) udvarába, és krónikájában azt a helyzetet írta le, amelyet saját szolgálata idején talált. Erről tanúskodik elbeszélésében a könyvtárosság és a hiteleshelyi levéltárosság összekapcsolása, minthogy ez bizonyíthatóan csak I. Rákóczi György alatt következett be.
I. Rákóczi György uralmával azonban hamarosan megváltozott a fejedelmi-kollégiumi könyvtár korábbi helyzete. Az új uralkodót nem fűtötték olyan merész művelődéspolitikai elképzelések, mint elődjét. A gyulafehérvári iskola sem volt személyes műve. Uralmát pedig éppen az elhunyt fejedelem özvegyével és öccsével, a kollégiumnak tett hatalmas alapítványokat kezelő Bethlen Istvánnal szemben kellett megszilárdítania. Gyulafehérváron a kollégium és a könyvtár egyaránt elődje és a Bethlenek nagyságát hirdette. Emberileg tehát érthető, hogy az új fejedelem és a Collegium Academicum között megszakadt az a szoros, személyi és érzelmi kapcsolat, amely Bethlen alatt fennállott. I. Rákóczi György, mint hitbuzgó ember, híven teljesítette a kálvinista fejedelemre háruló minden kötelességét a protestáns egyház legjelentősebb iskolájával szemben. A Bethlen-féle kezdeményezések továbbvitele helyett azonban a Rákócziak központjában, Sárospatakon működő iskola és családi könyvtár kifejlesztésével igyekezett megörökíteni a nevét.
Uralma első éveiben, amíg sárospataki tervei ki nem alakultak, a gyulafehérvári könyvtár a Bethlentől megszabott szervezetben működött tovább. 1632 januárjában Rákóczi változatlanul felújította Barsi Mihály könyvtáros addigi díjlevelét és "bibliothecariusunk"-ként emlegette őt. A következő esztendőben folytatta a töröknél - éppen a fehérvári főiskola szükségleteivel érvelve - a Corvina maradványainak megszerzésére korábban indított akciót. Érdeklődése azonban rövidesen elfordult a Bethlen-féle bibliotékától és, mintha csak azzal akarna versenyre kelni, minden erővel a sárospataki családi gyűjteményét igyekezett fejedelmi könyvtárrá fejleszteni.
1634 februárjában a sárospataki udvar papja, Tolnai István, már elkezdte a várban őrzött könyvek lajstromozását, nagyság szerinti elrendezését. Ettől fogva Rákóczi az új szerzeményeket többé nem a gyulafehérvári, hanem a sárospataki könyvtárába irányította. 1634 tavaszán Alvinczi Péternek, a híres kassai prédikátornak, a "szép bibliotheca"-ját igyekezett 500 Ft-on megvásárolni Sárospatak számára. Ugyanaz év őszén bizonyos Szántai nevű embernek "valami kevés könyvecskéi"-t, vagy 1638-ban Csanaki Máté orvos külföldön szerzett, de Danzigban maradt könyveit vásárolja meg részint a sárospataki fejedelmi könyvtár, részint pedig az ottani kollégium coetusa számára.
A sárospataki gyűjteményt azonban I. Rákóczi György nemcsak új szerzeményekkel, hanem a gyulafehérvári fejedelmi könyvtár rovására is gyarapította. Egyes, különleges értéknek számító és az oktatáshoz szükségtelen kötetek átszállíttatásával új gyűjteménye fényét kívánta emelni. Például 1634 októberében a fejedelem 21 kötetben 15 raritas számba vehető régebbi kiadványt küld át Gyulafehérvárról Sárospatakra, hogy azokat Tolnai "tegye a többihez". Ezek régi esztergomi missalék, bibliák voltak, és közülük talán egyedül Istvánffy Miklós magyar története nem minősíthető könyvészeti ritkaságnak.
Attól fogva tehát, hogy Rákóczi a sárospataki gyűjteményt tekintette fejedelmi könyvtárának, a gyulafehérvári bibliotéka abban az ütemben kezdett átalakulni kollégiumi könyvtárrá, amilyen mértékben az uralkodó közömbössé vált iránta. Az új helyzetnek csak egyik következménye volt a ritkaságok átvándorlása Sárospatakra. A másik a külön könyvtárosi állás megszüntetése lett, minden jel szerint már 1634 folyamán. Minthogy a takarékos fejedelem Sárospatakon udvari papjával, Tolnai Istvánnal kezeltette könyvtárát, Gyulafehérváron még inkább feleslegesnek láthatta külön könyvtáros tartását. Barsi Mihályt tehát requisitornak, azaz káptalani levélkeresőnek minősítette át azzal a kötelezettséggel, hogy melléktevékenységként a könyvtárat is kezelje. Valóban Barsit a források 1634-től fogva csak requisitorként emlegetik.
Ekkor alakult ki tehát az az új helyzet, amelyet Szalárdi megörökített krónikája fentebb idézett részében. A requisitor-könyvtáros azonban gyakran volt távol hivatalos kiszállásokon, s ilyenkor a tanárok nem juthattak volna hozzá a könyvekhez, ha maguk is nem vállaltak volna részt a könyvtár gondozásában. A fejedelem közömbössé válásával a könyvtár egyébként is szinte teljesen a tanárok érdeklődési körébe került át. Kezelését a fizetetlen könyvtáros szívesen megosztotta azokkal, akik ténylegesen használták a gyűjteményt. Már 1634-ben nem Barsi, hanem Alstedius professzor küld ki "a fehérvári bibliothekából" könyveket a Váradon tartózkodó fejedelemnek. Ezzel az új gyakorlattal indult el az a folyamat, amely körülbelül másfél-két évtized alatt a Bethlen-féle gyűjtemény szétosztásához és a kollégium külön könyvtárának kialakulásához vezetett.
Nem ismerjük e fejlődés egyes állomásait. 1656-ban azonban a kollégium már kétségtelenül rendelkezett külön "közkönyvtárral". Az ekkor kiadott új iskolai törvények 21. pontja ugyanis részletesen intézkedett felőle. Eszerint a gyűjtemény szétszóródásának megakadályozása végett az iskola tagjai közül válasszanak esküdt könyvtárost és alkönyvtárost. Ezek senkinek sem kölcsönözhetnek a közkönyvtárból könyvet, ha az illető Gyulafehérvár városától négy mérföldnél távolabb lakik. Feltételezésünk szerint ez a "közkönyvtár" a Bethlen-féle gyűjteménynek azokból a köteteiből alakulhatott ki, amelyek az oktatáshoz szükségesek voltak. Ezeket a gyakrabban keresett könyveket célszerűbbnek látszott requisitor-könyvtáros helyett magával az érdekelt kollégiummal kezeltetni. Így a requisitor mentesült egyre inkább úgyis formális könyvtárossága alól. Annak a lecsökkent mennyiségű könyvtári anyagnak, amely továbbra is a fejedelmi palotában maradt, a titkos levéltárral együtt könnyen gondját viselhette egyik secretarius. 1651-től fogva ismeretesek adatok, amelyek az előbbiek feltételezését megengedik. Samarjai (Lőkös) Péter deákot ugyanis az egykorú források csak ebben az esetben emlegethették, egészen Gyulafehérvár elpusztulásáig, hol fejedelmi secretariusnak, hol a fejedelem levelei conservatorának, hol pedig "az országh Bibliothecaja"-nak. A kollégium használatába adott, illetve az udvari könyvtárnak megmaradt és a titkos levéltárral együtt őrzött könyveket egymáshoz közeli, de külön-külön helyiségben állíthatták fel.
Erre a megosztásra I. Rákóczi György halála (1648) után, de legkésőbb 1653 nyarán kerülhetett sor. Ma már nem tisztázható, hogy a természetes fejlődés vagy pedig a sárospataki iskola érdekei játszottak nagyobb szerepet a Bethlen-féle könyvörökség szétosztásában. Kétségtelen ugyanis, hogy a megosztáskor ez utóbbi szintén részesült a gyulafehérvári fejedelmi könyvtár anyagából. A történteket, közvetlen adatok híján, hozzávetőlegesen így rekonstruálhatjuk: II. Rákóczi György (1621-1660) nem érdeklődött különösebben az iskolák és a művelődés kérdései iránt. Anyja, Lorántffy Zsuzsanna (1600-1660) és öccse, Rákóczi Zsigmond (1622-1652) viszont szívügyének tekintette a kálvinista iskolázás korszerűsítését. Ezért is hívták meg 1650-ben Sárospatakra a kor leghaladóbb pedagógusát, a cseh Jan Amos Comeniust (1592-1670), hogy az ottani kollégiumban valósítsa meg elképzeléseit és ezzel Sárospatak legyen a követendő példa a többi iskola számára is. Sárospatak fejlesztése tehát az ötvenes évek elején szintén időszerűvé tehette a Gyulafehérváron őrzött tekintélyes könyvanyag minél jobb hasznosítását. II. Rákóczi György részéről pedig alig feltételezhető a legkisebb ellenkezés is, amikor anyja és öccse azt kérte tőle, hogy a sárospataki kollégiumot szintén részeltesse a Bethlen-féle bibliotékából.
Ez ideig egyetlen szűkszavú adatból tudjuk, hogy a gyulafehérvári könyvtár számottevő részét II. Rákóczi György idejében Sárospatakra szállították át. A kolozsvári sáfárpolgár feljegyzése szerint, Lorántffy Zsuzsanna, az öreg fejedelemasszony udvarmestere, ifj. Bálpataki János, 1653. július 26-án 12 ember kíséretében szállított Kolozsváron át "Feiervarról az Bibliothecaból Derék keonyueket Patakra". A szállítást lebonyolító személy tekintélyes állása, a kísérők nagy száma kétségtelenné teszik, hogy Bálpataki nem mindennapi mennyiségű és értékű könyvet, hanem szinte egy egész kis könyvtárat vihetett el Patakra. Legkésőbb ezzel egyidejűleg mehetett végbe a Gyulafehérváron hagyott kötetek említett megosztása is a Collegium Academicum és a fejedelmi titkos levéltár között.
A Bethlen-féle könyvgyűjtemény tehát már Gyulafehérvár 1658. évi elpusztulása előtt felbomlott. Ennek a valójában sajnálatos ténynek volt később köszönhető, hogy egyes részeit nem ugyanaz a végzet sújtotta, és így töredékei még hosszú ideig, Enyeden hihetőleg 1849-ig fennmaradhattak. Sajnos az ellenreformáció 1671 után a sárospataki kollégium könyvtárát és benne I. Rákóczi György és Zsigmond gyűjteményét erősen megtizedelte. A gyulafehérvári provenienciájú darabok utáni kutatás Sárospatakon ezért vezetett szerényebb eredményre, mint ez a fennmaradt könyvtárjegyzék alapján várható volt. A könyvtár megosztásának ismeretében azonban - úgy véljük - a Gyulafehérváron maradt könyvek pusztulásáról szóló adatokat is némileg másként kell értelmeznünk, mint azt eddig tettük.
A fejedelmi székváros 1658. évi pusztulásáról a korszak mindegyik elbeszélő kútfője megemlékezik, de a könyvtári és levéltári anyag sorsa felől ismét Szalárdi János krónikája szolgál a legrészletesebb adatokkal. Kissé zaklatott fogalmazású szövege a következőképpen adja elő az előtte ismeretes gyulafehérvári könyv- és iratanyag végzetének beteljesedését. A tatár had pusztításának hírére "Pápai János, ott való egyik káptalan, a bibliotheca és conservatorium, levél- és könyvtartóházak, amely segestyében az egyháznak dél és a vár felől való oldalában igen alkalmatos helyen tartatnának, noha annak a templomból bejáró ajtaját kővel berakattatván, hogy onnan belől az ajtóhely majd meg sem tetszenék, jó módjával bemeszeltették vala, a hova maga is kívül való ablakon bebújván, azon könyves levéltartó-házakban elrejtezett vala. De a fütyésző prédáló nép megsajdítván a segestyét, könnyen ráhálták, s magát, hogy jó szabású, termetes és ifjú ember is volna, rabbá tevék, a sok munkával, költséggel szereztetett sok szép könyveket, s leveleket is és protocollumokat, avagy fejedelmi könyveket, valamelyeket Taraczközi Ferenc nevű egyik káptalan magával Szebenbe el nem vihetett volna (egy darab gránát posztója lévén, a szekereseknek avval fizetett), azon könyvtartóháznak közepire rakásra hordván úgy gyújták és égeték meg rettenetes és becsülhetetlen kárral. Ó szánja meg az úristen! hogy annyi sok magok hasznokat kereső tisztek, praefectusok, udvarbírák közül nem találtatott vagy egy, ki az országinak a levelekből, királyi könyvekből, protocollumokból, az ecclesiának pedig a bibliothecanak sok szép és nagy summa pénzben álló könyveknek romlásából való nagy kárát megkeserülte, szánta volna s az romlás előtt Szebenbe avagy csak azokat beköltöztette volna."
Rhédei Ferenc (1657-1658) már lemondott a fejedelemségről, II. Rákóczi Györgynek pedig még nem sikerült újra birtokba vennie az országot, amikor 1658 júliusában a török-tatár büntető-expedíció megindult a katonailag teljesen készületlen Erdély ellen. Az sem volt, aki intézkedjék, vagy legalább a polgári lakosság védelmét szervezze. A tisztviselők azt sem tudhatták, ki a fejedelem, honnan várják az utasításokat, kinek tartoznak engedelmességgel és felelősséggel. Bár az általános fejetlenségben az udvari tisztviselők szétfutottak Gyulafehérvárról saját javaik mentése végett, nem mondható, hogy az értékes gyűjteményeket teljesen sorsukra hagyva érte volna a veszedelem.
A feltartóztathatatlan pusztulás közeledése július 15-től fogva előrelátható volt. Gyulafehérvár lakóinak zöme idejében a zalatnai hegyek közé, a kollégiumi diákok és tanárok egy része pedig Kolozsvárra menekült. Nem lehetetlen, hogy a menekülők a közkönyvtár anyagából is vittek el magukkal féltettebb köteteket. Arról ugyanis biztos híradások szólnak, hogy a gyűjteményeket őreik nem hagyták sorsukra, hanem megkísérelték a legértékesebb állagok elmenekítését, illetve annak elrejtését, amit már nem szállíthattak el.
Basirius professzor augusztus 12-én - tehát három héttel a szeptember 5-6-án bekövetkezett pusztulás előtt - azt jelentette II. Rákóczi Györgynek, hogy a nyomda betű- és raktárkészletét átvitték a palotába, a fejedelmi levéltárat és könyvtárat befalazták és éppen a kollégium könyvtára biztonságba helyezésével foglalkoznak. Nincs adatunk arról, hogy milyen lépéseket tettek az iskola közkönyvtárának védelmére. Úgy látszik, anyagának egy részét elmenekítették Gyulafehérvárról és ez el is kerülte a pusztulást. A bekövetkezett tragédiáról szóló híradások ugyanis egyöntetűen a fejedelmi levéltár helyiségében őrzött könyvek elégetéséről szólnak, de - Szalárdi fentebb idézett homályos szavaitól eltekintve - hallgatnak a kollégiumi közkönyvtár megsemmisüléséről. A fehérvári könyvanyag egy részének megmenekülését azért is feltételeznünk kell, mert egyébként az 1662 után Enyeden újjászervezkedő kollégium - az akkori nyomorúságos körülmények között aligha tehetett volna szert rövid idő alatt 1600 darabot számláló könyvtárra.
Szalárdi fenti híradásából szintén látható, hogy a katonailag védhetetlen fejedelmi székhelyről előzőleg valóban szállítottak el könyveket és levéltári anyagot. Taraczközi "főkáptalan", azaz a hiteleshelyi levéltár vezetője, nemcsak Szebenbe, hanem "egy hosszú zöld ládában" a dévai várba is menekített iratokat. Maga Basirius a saját holmiját és könyveit szintén idejében Szebenbe vitette és Taraczközi őrizetére bízta. Csak ezután menekült Váradra, ahová szeptember 5-én érkezett meg. Basiriusnak még arra is volt módja, hogy a másoktól kölcsönvett könyveit szintén Szebenbe menekítse. Az sem érdektelen mozzanat, hogy Basiriusnak azt az arab kéziratát, amelyről Szebenbe küldött portékái között külön is megemlékezik, később a kollégium enyedi könyvtára őrizte, a Bisterfeld professzor 1655. évi hagyatékából származó kötetekkel együtt. A kollégium és a hiteleshely gyűjteményeinek őrei tehát helyükön maradtak, nem nézték ölbe tett kézzel a veszedelem közeledtét, hanem megtették, amit tehettek a könyvek és iratok megmentésére. A török és tatár martalócoktól elhamvasztott kollégium üszkös falai között tehát éppen úgy nem semmisülhetett meg az iskola teljes könyvtára, mint ahogyan a hiteleshelyi levéltár tekintélyes része is napjainkig fennmaradt. Meggyőződésünk, hogy ha a kollégium gyűjteménye 1849-ben Enyeden nem pusztult volna el, benne - a kuruc kori újabb károsodás ellenére - a Bethlen- és Rákóczi-kori bibliotékának még jelentős töredékei megtalálhatók lennének.
A kortársakat mindenekelőtt a levéltári anyag sorsa érdekelte. Az ezzel kapcsolatos bővebb információkból azonban egyet-mást a könyvtár sorsának kutatója is kihámozhat. Mindenekelőtt azt, hogy a Szalárdinál és másoknál feljegyzett 1658. szeptember 5-6-i könyvtárégetés nem a kollégiumi közkönyvtárra, hanem a fejedelmi levéltárban őrzött, bizonyára legértékesebb és legdíszesebb kötetekre vonatkozik. Ezek őrzője, Samarjai Péter fejedelmi titkár, II. Rákóczi György oldalán tartózkodott a kritikus napokban. Így az ottani könyvtári és levéltári anyagról való gondoskodás szintén a hiteleshelyi levéltárosokra maradt. Ezért kerülhetett Pápai János requisitor a fejedelmi "bibliotheca és conservatorium" befalazott helyiségébe. A máig megmaradt levéltári anyag összetétele kétségtelenné teszi, hogy Taraczközi nemcsak a hiteleshelyi, hanem a fejedelmi levéltárból és könyvtárból szintén igyekezett minél többet elszállítani. Taraczközinek a pusztulást követő időből származó levelei tanúsítják, hogy ő nem csupán iratokat, hanem könyveket szintén menekített a hiteleshely anyagához nem tartozó állagokból is. Például 1665. augusztus 24-én így ír Apafi Mihály (1632-1690) fejedelemnek, aki a török és Erdély viszonyára vonatkozó régebbi iratok után érdeklődött nála: "Láttam az fejedelmek conservatoriumjában más leveleket is, török császárét ... az után hová löttek azok a levelek, tudhattya akkori conservator Samariai Péter, az mint az országh bibliothecaja." 1667-ben bekövetkezett halálakor is arról írnak, hogy "szegény Tarazközi uram az elmúlt veszedelmes időkben az mely leveleket és könyveket ide s tova hordozván megtartott ... szegénnek két szállásin vannak Szebenben ... Azoknak elszállíttatására penig olyan ládákat kellene csináltatni, hogy azokban ... a jövendőben is történhető veszedelem előtt bátorságosb helyre vitten vihetnék, ne emésztené meg a tűz, mint a megbecsülhetetlen Bibliothecat".
Az egész könyvtár elégetése mindenképpen túlzásnak látszik, minthogy a könyv nagyon nehezen fog tüzet és az sem képzelhető el, hogy a zsákmányoló martalócok különösen sok időt vesztegettek volna a fejedelmi könyvtár minél tökéletesebb elpusztítására. Azt, hogy a könyvtárban tűz pusztított, a fenti idézet is bizonyítja. Ezenkívül azonban számolni kell azzal is, hogy a tűzből megmenekült köteteket, a hosszú időre gazdátlanná vált gyűjtemény megrongálódott vagy sértetlen maradványait a lakosság hordhatta szét. Ebben a vonatkozásban elgondolkoztató a gyulafehérvári irat- és könyvmenekítésben fő szerepet játszott Taraczközi Ferencnek az a véleménye, hogy még évek múltán is sok mindent össze lehetett volna szedni a feldúlt fejedelmi "könyv- és levéltartóházak" anyagából. A tekintélyes, agg "főkáptalan" 1665. augusztus 24-én ezeket írja, élő lelkiismeretként, a tehetetlen Apafi fejedelemnek: "Attam volt én Nagyságodnak memoriálét néminemű dolgokról ugyan számosan, néhány úttal instálván Nagyságodnak, hogy az eltévedett bibliothecabeli levelek, könyvek etc., etc. felkerestessenek az országban, de Nagyságodtól arra semmi válaszom nem jőve. Most sem ártana annak úttyát felkeresni." Erre azonban nem került sor, noha sok adat szól arról, hogy - legalábbis a fejedelmi levéltár anyagából - nagy mennyiségű irat került előkelő családokhoz, mások mellett a nagy tekintélyű Teleki Mihályhoz. Így lehetett ez, csak kisebb mértékben, a könyvanyaggal is.
Az 1658. évi gyulafehérvári könyvtárpusztulással kapcsolatban jelenleg ismeretes adatok segítségével tehát nem juthatunk közelebb annak feltárásához, hogy a kollégium közkönyvtára miként vészelte át ezeket a nehéz időket. Nem kétséges, hogy ez a gyűjtemény is megtizedelődött, de feltétlenül több maradhatott meg belőle, mint a bibliofil értékeket, politikai vonatkozású műveket őrző titkos levéltári részlegből. Pedig ebből szintén maradt ránk hírmondónak valami. Bármi lett légyen is az iskola könyveinek sorsa, bizonyos, hogy e szomorú esemény határkő a kollégiumi könyvtár életében. A Bethlen-féle könyvtár teljes széthullásával most már neki kellett egyedül továbbvinnie azt a művelődési szolgálatot, amelyre a nagy fejedelem egykor saját személyi gyűjteményét rendelte. A fejedelmi könyvtárból kisarjadó, évtizedeken át annak árnyékában, azzal összefonódva fejlődő kollégiumi bibliotéka az 1658. évi rombolás nyomán lett nagykorú és állott végleg saját lábára. Gyulafehérvár újabb felégetése rövidesen a pusztává lett város elhagyására kényszerítette Bethlen Gábor kollégiumát. Szétzüllött könyvanyagából már csak Enyeden szerveződhetett, néhány év múlva, újból könyvtár.
Ma már csupán találgathatjuk, hogy mekkora és milyen veszteség érte Erdélyt a Bethlentől megalapozott, majd az oktatás igényeinek megfelelően állandóan fejlesztett gyűjtemény szétszóródásával. Basirius egy későbbi feljegyzésében, nyilvánvaló túlzással, 20 ezerre teszi az elpusztult kötetek számát. Bár a gyulafehérvári könyvtár a fejedelemség legjelentősebb ilyen gyűjteményének számított, állománya a megosztás előtt sem rúghatott többre 4-5000 kötetnél. A Rákócziak sárospataki családi és fejedelmi könyvtárában sem őrizhettek többet 1800-2000 műnél - katalógustöredékéből kikövetkeztethetően. A XVII. századi Erdély viszonyai között tehát a gyulafehérvári néhány ezres állomány is rendkívülinek tekinthető. Gondos válogatás és fejlesztés esetén anyaga valóban biztosíthatta a kor színvonalán álló tudományos és nevelő munkát a kollégium falai között.
Bethlen idejében a fejedelem személyes érdeklődése és a kollégium külföldi professzorainak tudományos munkája, illetve az oktatás igényei szabhatták meg a beszerzést. A két Rákóczi uralma alatt már inkább Alstedius és Bisterfeld, majd Basirius professzor, valamint a református püspökök kívánságaihoz igazodhatott a könyvvásárlás. A történelem, államelmélet, jog, politika, katonai tudományok mellett a teológia, filozófia, a klasszikus görög és latin irodalom, a földrajz és általában a természettudományok, főként az orvostudomány, a csillagászat XVI-XVII. századi anyaga lehetett erőteljesebben képviselve állományában. Mindez azonban kikövetkeztetés egyéb források elejtett szavaiból, hiszen a szakirodalom jelenleg csupán öt olyan kötetről tud, amelyikről biztosan állítható, hogy valaha Bethlen Gábor fejedelem könyvtárához tartozott. A kollégiumi közkönyvtár legrégibb állagából való darabok pedig egyelőre fel sem ismerhetők, minthogy a kutatás a sajátos jegyeiket sem tisztázta még. Ezt az nehezíti meg, hogy az eltulajdonított kötetekből igyekeztek minél tökéletesebben eltávolítani az előző tulajdonosra utaló minden bejegyzést. Mégis az a meggyőződésünk, hogy az erdélyi, magyarországi és szlovákiai gyűjtemények régi könyvanyagának tervszerű átvizsgálása annyit napfényre hozna mind a fejedelem, mind pedig a kollégium használatában volt kötetekből, amennyi lehetővé tenné a jelenleginél megalapozottabb vélemény alkotását egyrészt az eredeti gyűjtemény, másrészt a későbbi gyarapítások jellegéről. Azt remélni azonban, hogy az egész állomány összetételéről valaha is pontos képet nyerhetünk, hiú ábrándozásnak látszik.
Önmaga a fejedelmi eredet szintén sejteti, hogy a Bethlen Kollégium széthullott első könyvtára minden tekintetben felülmúlhatta az Erdélyben szokásos iskolai gyűjteményeket. Az alapító fejedelem sokoldalú, eleven szellemi érdeklődése és pompaszeretete, valamint az iskola külföldi szakembereinek tájékozottsága és igénye tartalmi és formai tekintetben egyedülálló gyűjteményt hozhatott létre Gyulafehérvárt.
E könyvtár egykori fényéről a jelenleg ismert töredékes adatok is elárulnak egyet-mást. A gyűjtemény mellett könyvkötő műhely működött, ahol egységes reneszánsz ízléssel díszítették a besorolásra kerülő műveket. Bethlen idején alakították ki azt a kötésmódot, amelyet az öreg Rákóczi alatt szintén alkalmaztak ugyanazokkal a díszekkel és azonos elrendezésben. E kötések legjellegzetesebb eleme a kötéstábla mezejének közepére helyezett supralibros. Ennek a feliratos emléktáblák monumentalitását sugárzó szövege a fejedelem nevét, címeit, olykor jelmondatát és többnyire a kötés készítésének idejét mondja el. Az aranynyomáson és aranymetszésen kívül, a bőr színezésével is díszítették a könyvek tábláit.
Aligha hihető, hogy, akárcsak Bethlen idejében is, minden egyes művet a fentebb ismertetett fényűző kötéssel láttak volna el. Így talán csak a fejedelem személyes használatára szánt darabokat köthették be. Ezek zöme viszont a megosztáskor hihetőleg az udvarnak maradt részlegbe kerülhetett és 1658-ban valóban elpusztulhatott. A Rákócziak idejéből való, iskolai célokat szolgáló beszerzések kötése már egyszerűbb lehetett, minthogy többé nem áldoztak akkora összegeket a könyvtárra, mint korábban. Ez ugyan a bibliofilia háttérbe szorulását vonta maga után, de nem ment egyidejűleg a tartalmi vonatkozások rovására is. A kiváló professzorok és a kálvinista művelődés vezető személyiségei irányításával folyó könyvbeszerzés változatlanul biztosította az állandó kapcsolatot a tudományos haladással.
Az 1658. évi pusztulás ugyan szétrombolhatta az előző évtizedek eredményeit, de nem ingathatta meg a kollégium és a könyvtár egymásrautaltságát, sem azt a tudatot, hogy az alapító művelődési programjának ez az iskola az örököse. A poraiból 1662 után Enyeden újraéledő kollégium könyvtára már kialakult hagyományokra támaszkodva vészelte át a nehéz időket és nagyobb megrázkódtatások nélkül folytathatta működését.