Az 1544. évi román katekizmus nyomában
Több mint 120 esztendeje annak, hogy Jancsó Imre, az Erdélyi Udvari Kancellária könyvbarát tisztviselője, 1847 őszén felhívta az éppen Bécsben tartózkodó Timotei Cipariu figyelmét egy 1546-ban nyomtatott német nyelvű röpiratra. Ez - egyebek mellett - érdekes közlést tartalmazott egy Szebenben román nyelven megjelentetett lutheránus katekizmusról. Tudományos szenzációnak számító értesüléséről Cipariu az Organul luminării 1848. január 7-i számában számolt be, s ezzel megnyitotta a legelső román nyelvű nyomtatott könyv körüli kérdéseket tárgyaló tudományos közlemények és publicisztikai írások máig nyúló hosszú sorát.
A rejtélyes szebeni kiadvány, amelyből jelenleg egyetlen példány sem ismeretes, a román könyvtörténet talán legizgalmasabb és legtöbb vihart felkavart témája lett és maradt napjainkig. Egészen a legutóbbi időkig akadtak ugyanis olyan kutatók, akik a katekizmus szebeni eredetét tagadták, sőt akik létezését is kétségbe vonták. Ha áttekintenők a kérdés egész irodalmát, a probléma alakulását, kicsiben megkapnók egész nyomda- és könyvtörténetünk fejlődésének tanulságos vázlatát. Ebben az esetben világosan kiderülne, hogy e kutatási ágak nálunk csak későn nagykorúsodtak, szinte csak napjainkban állottak saját lábukra. A legrégibb román nyelvű nyomtatvány kérdésében elért eredmények ezért is maradtak hosszú időn keresztül meglehetősen szerények és bizonytalanok. Csak az utóbbi évek módszeres erőfeszítéseinek köszönhető, hogy kutatásunk jelenleg több olyan biztos támaszponttal rendelkezik, amelyekről további lépéseket tehet a végleges megoldás felé.
Ma már bebizonyítottnak vehetők az alábbi tételek: 1) Szebenben 1528-1529-től kezdődően működött nyomda, melyet 1543-ban vagy 1544-ben cirill betűkkel is felszereltek. A katekizmus léte és szebeni eredete tehát ezen az alapon többé nem vonható kétségbe. 2) A szebeni román nyomda vezetőjének az a Filip Moldoveanul tekinthető, aki közel negyedszázadon át Szeben város román tolmácsa és íródeákja volt. 3) Minthogy a szebeni cirillbetűs nyomda tipográfiai sajátosságai az 1546-ban megjelent ószláv nyelvű Tetraevangheliar és az 1551-1553 körül kiadott kétnyelvű, ószláv-román bibliatöredék segítségével pontosan tisztázhatók, megnyílt a biztos út az 1544-es katekizmus felismerésére és azonosítására.
Mindebből logikusan következik, hogy a probléma megoldásában a legsürgősebb teendő, amelyre kutatóinknak elsősorban kell irányítaniuk erőfeszítéseiket, egy példány vagy legalább valamelyes töredék felkutatása a szebeni katekizmusból. Mindaddig ugyanis, amíg szakembereink a korszerű, módszeres könyvtörténet részéről felkínált összes lehetőségeket ki nem próbálták, nem fogadhatjuk el befejezett ténynek, hogy a legelső román nyelvű könyvből napjainkig egyetlen példány vagy töredék sem maradt fenn. Jól átgondolt terv szerint folytatott, összehangolt erőfeszítések - véleményünk szerint - ebben a vonatkozásban is hozhatnak ma talán hihetetlennek tűnő, meglepő eredményeket.
Első teendőnk az egykor ismert példányokra vonatkozó értesülések összegyűjtése és ellenőrzése. Ezt követheti minden valaha is említett példány vándorlásának, sorsának legaprólékosabb kinyomozása. Miután így sikerült a vizsgálódások körét szűkítenünk, sor kerülhet a gyanúba fogható gyűjtemények teljes és legaprólékosabb átvizsgálására.
Egyik korábbi tanulmányunkban már kifejezést adtunk annak a véleményünknek, hogy a külföldi, elsősorban németországi gyűjtemények kellően fel nem dolgozott cirillbetűs anyagában remélhetjük e bizonyára kis terjedelmű nyomtatvány felbukkanását. Annak megállapításához azonban, hogy milyen külföldi könyvtárakban kellene elkezdenünk a tervszerű kutatásokat, alaposabban kellene ismernünk az erdélyi protestáns szellemi élet és Nyugat-Európa közötti egykori összeköttetéseket. A lutheránus katekizmus ugyanis leginkább ezeken a szálakon át juthatott ki külföldre. A reformáció kori összeköttetések mellett a puritanizmussal és a pietizmussal való kapcsolatok látszanak különös figyelemre méltóknak. De a román kálvinista gyülekezeteket felszámoló uniós mozgalomban szerepet játszott jezsuiták és egyéb vezető személyiségek könyvhagyatékának átnézése szintén hasznosnak ígérkezik.
Annak alig van - szerintünk - valószínűsége, hogy valamelyik hazai közkönyvtárban bukkanjon fel példány a katekizmusból. A honi közkönyvtárak régi anyaga ugyanis ma már nagy vonalakban feltártnak tekinthető, éppen a belföldi korai nyomtatványok vonatkozásában. Legreálisabbnak még az a lehetőség látszik, hogy itthon a katekizmusból régi könyvtáblához felhasznált papíranyagként menekülhetett meg valami töredék a pusztulástól. Minthogy azonban ilyenek felbukkanását teljesen a szerencsés véletlenre kell bíznunk, hiszen nem bonthatjuk szét összes régi könyvünk kötését, belföldi vonatkozásban az egykor létezett példányokra vonatkozó értesülések gyűjtése és ellenőrzése látszik a legsürgősebbnek. Nagy segítségére lenne ennek a munkának, ha a régi könyvtárjegyzékek, könyvlajstromok összegyűjtése, közzététele és feldolgozása végre nálunk is megindulhatna.
Mindenekelőtt tehát azt az eddigi irodalomban általánosan elterjedt értesülést kell ellenőriznünk, hogy Cipariunak 1837 körül a balázsfalvi baziliták könyvtárában a szebeni katekizmus egy példánya a kezében járt, de ez később, talán az 1848/49-es forradalmi események során, elkallódott. Ez a balázsfalvi példány lenne ugyanis eddig az egyetlen, amelynek létezéséről ténylegesen tudunk. Sajnos, ebben az esetben is az a könyvtörténetünkben nem ritka dolog történt, hogy valaki tévesen értelmezett valamit, amit aztán a későbbi kutatók minden ellenőrzés nélkül készpénznek vettek és az eredeti forrást többé meg sem nézték. Pedig erre Bianu és Hodoş bibliográfiájának óvatos fogalmazása egyenesen kötelezte volna őket. Cipariu közlésének lényege ugyanis éppen az ellenkezője annak, amit belemagyaráztak. Ő ugyanis csak azt állította határozottan, hogy egy 12° alakú olyan katekizmus járt a kezében, amelynek betűi különböztek a többi régi román nyomtatványokétól. Annak eldöntését azonban, hogy ez a szebeni katekizmus volt-e, vagy sem, más, illetékesebb személyre kívánta bízni. Mégis amikor kijelenti, hogy szerinte a szebeni katekizmusnak 12°-nál nagyobb alakúnak kellett lennie, közvetve úgy nyilatkozott, hogy a kezében járt csonka nyomtatványt nem tartja a szebeni katekizmussal azonosnak. Cipariu kérdéses szövege szó szerint ezeket mondja az általa látott katekizmusról: "Era acesta catechismulu de Sabiiu, au altulu careva? Judece carii potu. Noi inse ... suntem plecaţi a crede, pan una alta, cum ca catechismulu de Sabiiu trebui se fia intr-un formatu mai mare." Mindezek után úgy véljük, hogy a hitelesen bizonyítható példányok sorába az állítólagos balázsfalvi nem vehető fel. E legendás értesülésről való lemondásért azonban bőven kárpótolhatnak a régi könyvtárjegyzékekből szerezhető hiteles értesülések. Egy ilyen, a további kutatás számára is hasznosítható, újabb nyomról kívánunk az alábbiakban beszámolni.
Gróf Bánffi Dénes szebeni lakásának 1752 decemberében készített leltárában több száz kötetes könyvtárát is darabról darabra felsorolták. Ebben a negyedrétű könyvek között, a 243. tételszám alatt a következő bejegyzés olvasható: "Filep Olah Apostol Olahul írt könyve az olahok reformatiojára." A címleírás bizonytalankodása - hihetőleg - azzal magyarázható, hogy e könyvnek nem lehetett címlapja és a magyar leltározó a cirillbetűs szövegből csak hozzávetőlegesen állapíthatta meg a mű tartalmát. Annyi azonban világosan kiderül e bejegyzésből is, hogy a könyv románul íródott, a románok reformációja érdekében és szerzőjét Filipnek hívják. Mindezek alapján Filip Moldoveanulra és az eddig is neki tulajdonított 1544. évi lutheránus beállítottságú katekizmusra kell gondolnunk. Az erdélyi románok reformálásával kapcsolatosan ugyanis más Filip nevű szerzőt nem ismerünk. Bánffinak ez a könyve lenne tehát - véleményünk szerint - a szebeni katekizmusból az első olyan példány, amelynek XVIII. századi megléte egy erdélyi könyvtárban hitelesen bizonyítható.
E példány további sorsát nyomozva, megállapíthattuk, hogy a könyveket kedvelő, művelt, de rendkívül költekezően élő Bánffi Dénes 1763 novemberében kénytelen volt elárvereztetni szebeni könyvtárát. Ez volt különben Erdélyben az első olyan könyvaukció, amelynek katalógusát előre ki is nyomtatták. A katalógus kinyomtatását és az aukció lebonyolítását Bánffi titkára, Harsányi József intézte. Talán az ő kezétől származnak azok a sötétebb tintával írt címbejegyzések és utólagos helyreigazítások az 1752. évi említett könyvleltárban, amelyeket a könyvtár tényleges állományának megállapítása során, minden kétséget kizáró bizonyossággal 1763 nyarán, az aukció katalógusának összeállítása érdekében tettek. A Filip-féle könyvre vonatkozó bejegyzés szintén ennek a későbbi kéznek az írása. Ebből arra következtethetünk, hogy e nyomtatvány 1752-ben még nem lehetett Bánffi könyvtárában, hanem azután és 1763 előtt került oda. Az 1752. évi kéziratos leltár és az 1763. évi nyomtatott katalógus tételenkénti egybevetéséből az is kiderült, hogy - bár az előbbi az utóbbi nyomdai kéziratául szolgált - azok a címek, amelyeket valaki a kéziratban tintával keresztülhúzott, nem kerültek be az aukció katalógusába. Tovább nyomozva a Bánffiak könyvtárának leltáraiban, azt is sikerült tisztáznunk, hogy az ilyen áthúzott tételek anyaga nem azért hiányzik a nyomtatott katalógusból, mert valaki azokat már az árverés előtt megvásárolta, hanem mert a tulajdonos ragaszkodott ezekhez a kötetekhez és nem bocsátotta őket aukcióra. E könyvek 80-90%-a még a Bánffi Dénes halála után, 1780 szeptemberében felvett leltárban is szerepel.
A Filip-féle könyv, sajnos, azok közé a kevesek közé tartozik, amelyek - bár nem kerültek aukcióra - később mégsem mutathatók ki Bánffi Dénes Bonchidára, illetve Kolozsvárra átkerült gyűjteményének nyilvántartásaiban. Vagy azért, mert a könyvet 1763-ban mégis eladták, illetve elajándékozták, vagy pedig azért, mert a későbbi leltározók a cirillbetűs kicsi nyomtatványt nem tudták elolvasni, és egyszerűen figyelmen kívül hagyták. A kutatás számára az előbbi eset volna a szerencsésebb, mert akkor lehet némi reményünk arra, hogy valami más gyűjteményben még felbukkanhat. Ha azonban névtelen darabként a Bánffi-könyvtárban maradt és onnan a Dénes fia: György gubernátor halála (1822) után tartott árverés során sem került ki, akkor a bonchidai kastély 1944-1945. évi pusztulása során bizonyosan meg kellett semmisülnie.
A könyvtár Bánffi Dénes halála után, 1780-ban készült összeírásában azonban szerepel egy olyan tétel, amely első pillantásra kétségessé látszik tenni egyrészről a Filip-féle könyvnek a szebeni katekizmussal való azonosítását, másrészről pedig azt a megállapításunkat, hogy e kiadvány jelenléte a Bánffi-könyvtárban 1763 után nem mutatható ki. Ez a bejegyzés így hangzik: "Gyermán Filip örményesi oláh pap munkája." Egészen bizonyosan ugyanerre a könyvre kell vonatkoztatnunk az 1781. augusztus 17-én, szintén Alföldi József által összeállított könyvtárjegyzék alábbi tételét: "Theca 2-da ... Nr. 69. Scripta Valachica Philippi Gyerman." Ugyanezzel a könyvvel kell azonosítanunk, a tartalom hibás megnevezése ellenére is, az 1786 után, talán már Bécsben készült leltár következő bejegyzését: "Wallachische Bibel (von Gyermán Filep geschrieben)."
E bejegyzések nyomán joggal merül fel a kérdés, hogy az 1752. évi leltárban szereplő "Filip Olah Apostol ... könyve" nem inkább az 1780-as leltárban feltűnő Filip Gherman-féle kötettel lenne azonosítandó? E logikus ellenvetést mi magunk szintén megtettük, és az 1544-es katekizmussal való azonosítást meg sem kockáztatnók, ha nem sikerült volna, véleményünk szerint minden kétséget kizáró módon, tisztázni a Filip Gherman-féle könyvvel kapcsolatos kérdéseket.
Az már eleve teljesen valószínűtlennek látszott, hogy az erőszakos katolizálás, a vallási unió tűzzel-vassal való keresztülhajtása idején, a XVIII. század közepén, valaki is a románok protestáns hitre térítése érdekében fejtsen ki irodalmi agitációt. Ilyen munka Erdélyben csakis a XVI. század közepétől a XVII. század végéig terjedő időszakban keletkezhetett. Filip Gherman viszont 1656 körül született és 1730 körül halhatott meg. A Bánffi könyvtár két román kötetének biztos szétválasztását az tette lehetővé számunkra, hogy Filip Gherman kéziratos munkája időközben az Akadémia kolozsvári Nyelvészeti Intézetének tulajdonába került és azt Romulus Todoran professzor szívességéből magunk is tanulmányozhattuk. Minthogy Filip Gherman latin, sőt magyar nyelven is írt ajánlást könyvéhez és abban kilétét pontosan megnevezte, szóba sem jöhet az a feltételezés, hogy a cirill írásban járatlan magyar összeírók nem tudták megállapítani a szerző nevét, és ezért 1752-ben, illetve 1760-ban kétféleképpen leltározták ugyanazt a kötetet.
Erre annál kevésbé gondolhatunk, mert Filip Ghermant a Bánffi család körében jól ismerték, az udvarba bejáratos, megbecsült személy volt. Kéziratát is ezért őrizték meg nemzedékeken át a Bánffiak, holott bizonyára el sem tudták olvasni. Kötete elejére maga a szerző vezette be magyarul, hogy gyermekkorától fogva a Bánffi-udvarban nevelték, a később Erdély gubernátorává lett Bánffi Györggyel (1660-1708) együtt, és ezt az 1721-ben elkészült munkáját szintén a Bánffiaknak, patrónusainak és Mezőörményes földesurainak ajánlja. Elképzelhetetlen tehát, hogy az 1752. évi összeírók ne ismerték volna Filip Gherman és a Bánffiak közötti meghitt kapcsolatot és ne jegyezték volna be ők is a leltárba a szerző teljes nevét, származási helyét, amikor mindezeket számukra hozzáférhető írással, könnyen megtalálhatták a mezőörményesi paptól ajándékozott kötetben.
Nyilvánvaló tehát, hogy az 1752. évi leltározóknak nem Filip Gherman kézirata, hanem egy más könyv volt a kezében. Egyébként is a mezőörményesi pap kéziratos kötete a legnagyobb jóakarattal sem minősíthető a románok reformációjára szánt írásműnek, bár - Todoran professzor szíves közlése szerint - kálvinista hatásokat is mutató prédikációkat és vallási elmélkedéseket tartalmaz. Ha tehát a románok "reformatiojára" szánt könyvet író "Filip Apostol" és Filip Gherman XVIII. századi mezőörményesi esperes-pap nem azonos személy, akkor az első munka esetében valóban nem gondolhatunk másra, mint Filip Moldoveanulra és az 1544. évi lutheránus katekizmusra.
Még egyetlen kérdés vár megválaszolásra: kitől és hogyan kerülhetett a román irodalomnak ez a különleges darabja Bánffi Dénes könyvtárába? Legvalószínűbbnek az látszanék, hogy kedvenc tartózkodási helyének, Mezőörményesnek, nagyapjától, apjától is becsben tartott, kálvinista rokonszenveket mutató, literátus román papja, tehát éppen Filip Gherman kedveskedett a bibliofiliájáról ismert főúrnak ezzel a ritkasággal. Bánffi Dénes azonban 1723-ban született és Filip Gherman halála idején még gyermek vagy legfeljebb éretlen fiatalember lehetett. Kettőjük között bizalmasabb, személyes kapcsolat kialakulására tehát aligha kerülhetett sor. Gondolhatunk a szintén mezőörményesi papi családból származó Ioan Neagoéra is, aki - talán éppen Bánffi Dénes segítségével - Bécsben Sonnenfels tanítványaként nevelkedett kitűnő gazdasági szakemberré. Végül nem elképzelhetetlen az sem, hogy e könyv román barátnője révén jutott a feleségétől külön élő, azzal állandóan hadakozó Bánffi Dénes gyűjteményébe.
1763-ban már köztudott volt, hogy Bánffi Szebenben házat, kertet és majort vásárolt és ott tartotta barátnőjét. Családja, érthetően, "alá való, rossz hírű személy"-nek minősítette e barátnőt. Az illető azonban aligha lehetett közönséges, bárdolatlan "majorné", mert különben a világot látott, művelt, igényes, barokk nagyúr aligha tartotta volna maga mellett közel két évtizeden át, egészen haláláig. Bánffi Dénes haláláról szólva, a kortárs Rettegi György (1718-1786) feljegyezte emlékiratában, hogy "a dámától versekkel búcsúzott el a gróf, a dáma is hasonlóképpen versekkel felelt". Nem sikerült tisztáznunk, hogy ki is lehetett ez az irodalmi műveltségű román nő Bánffi Dénes oldalán, mert e kapcsolatról a család nem kívánt tudomást venni, esetleges írásos emlékeit nem őrizte meg levéltárában. Ha e barátnőt biztosan azonosíthatnók a magát Tchiriaka Grisinnek nevező és Bánffival németül levelező szebeni nővel, akkor a szebeni gazdag román kereskedő családok valamelyikéből származó, iskolázott személyre kellene gondolnunk, aki szellemileg is társa tudott lenni a családjától és osztályának tagjaitól fokozatosan elszigetelődő arisztokratának. Mindenesetre feltűnő és osztálya körében szokatlan jelenség Bánffi élénk érdeklődése a román vonatkozású könyvek iránt életének ebben a szakaszában. Pl. halála előtt néhány évvel vásárolta meg Pozsonyban és köttette be divatos francia kötésbe könyvtára számára Dimitrie Cantemir Moldváról és a török birodalomról szóló műveit. E könyvvásárlásokban és érdeklődésben talán barátnőjének is lehetett valamelyes szerepe. Megtörténhetett tehát, hogy a katekizmus szintén barátnője révén, az ő ajándékaként, esetleg éppen szebeni román körökből jutott Bánffi könyvtárába.
Összegezve fejtegetéseinknek a további kutatás szempontjából lényeges eredményéit, megállapíthatjuk, hogy a XVIII. század közepén az 1544-es román katekizmusból még volt fellelhető példány Erdélyben. Ezt mind a formálódó román értelmiség irodalmi érdeklődésű tagjai, mind pedig a bibliofil könyvgyűjtők ritkaságként számon tartották. Nem reménytelen képzelgés tehát, hogy egykori erdélyi magánkönyvtárak jegyzékeiben még más példánynak is nyomára akadhatunk. Végül még meg kell jegyeznünk azt is, hogy Cipariu fentebb kifejezett gyanúja a szebeni katekizmus formátumával kapcsolatosan beigazolódott, mert a rejtélyes kiadvány példányait valóban nem a tizenketted, hanem a negyedrét nagyságú könyvek között kell a jövőben keresnünk.