Várad helye középkori könyvtártörténetünkben

Könyvtártörténet - könyvtárosi gyakorlat

Aligha akad foglalkozását igazán szerető ember, akit ne érdekelne, hogy előtte kik és miként fáradoztak ugyanazon a területen, ahol ő is dolgozik. A hagyományok ilyen ápolásának az új nemzedék nevelésében megmutatkozó hasznát elegendő az orvostörténettel szemléltetni, mely évtizedek óta tantárgya az orvosképzésnek. A hivatás múltjának ismerete még az orvosképzésnél is több gyakorlati hasznot ígér az emberiség "emlékező központjai"-nak tekinthető könyvtárak kezelői számára. Hiszen nekik ma, holnap és a távoli századokban is pontosan ismerniük kell a megelőző korok könyvanyagának létrejöttével, egykori rendszerezésével, őrzésével, napjainkig való, sokszor rendkívül viszontagságos áthagyományozásával kapcsolatos részleteket. Enélkül ugyanis aligha biztosíthatják a kutatók számára könyvanyaguk leghatékonyabb használatának feltételeit. A könyvtártörténet művelését tehát tőlük nem csupán a hagyományok megbecsülése követeli. Tudományos kutatónak és könyvtárosnak közös érdeke ez, mert eredményei sok hiábavaló keresgéléstől, felesleges fáradozástól kímélhetik meg az írásos művelődés emlékeinek kezelőit és használóit egyaránt.

Jóllehet országunk több százados múltra visszatekintő nem egy könyvtára az európai írásbeliségnek a IX. század óta keletkezett emlékeit őrzi, gyűjteményeink történetéből legfeljebb csak az utóbbi kétszáz esztendő fejlődését ismerjük nagy vonalakban. Különös fonáksága ennek a helyzetnek, hogy a korábbi időkből jóval gazdagabbak az örökölt gyűjteményeink, mint az anyaguk felhasználását elősegítő bibliológiai-történeti előmunkálatok. Például arról, hogy a XVII. századot megelőző időből országunk tartalmilag, műfajilag és formailag milyen változatos könyvféleségekkel, milyen töredékes vagy épségben fennmaradt gyűjteményekkel rendelkezik és milyen könyvtári kezdeményezéseket mutathat fel, a honi művelődéstörténelem kutatóinak szűk körén kívül alig van valakinek is szilárd ismerete. Mindent el kell tehát követnünk, hogy az eddig feltárt, illetve ezután feltárandó adatok minél előbb eljussanak a régi századok könyvörökségét őrző könyvtárosainkhoz. Nem azért, mert ezek ismerete a legkevesebb, amivel mai könyvtárosaink tartoznak azoknak, akiknek gyűjtő és rendező tevékenységére épül az ő mindennapi munkájuk. Nem is csak azért, mert a könyvtárak régi anyagában csupán az a könyvtáros tud kellő eredményt nyújtó módon elmélyedni, aki azonosul elődeivel és munkájukkal, arra épít, azt tökéletesíti éppen azokon a pontokon, ahol az a fejlődés során szükségessé válik. Régi könyvtáraink mai kezelőinek elsősorban azért kell gyűjteményeik múltját, elődjeiknek még a keze írását is pontosan megismerniük, mert többnyire csak ebben az esetben tisztázhatják az egyes kötetek provenienciáját, csak így végezhetnek megfelelő minőségű könyvtárosi feldolgozó munkát, csak ekkor adhatnak a kutatóknak valóban hasznos útbaigazításokat.

A modern dokumentáció kiépítésének legsürgősebb feladatai mögött, a holnap teendői között már ott meredezik könyvtárosaink feje felett annak a nemzetközi viszonylatban is számottevő könyvörökségnek a korszerű feldolgozása, amellyel országunk Európa keleti felének államai között kiemelkedő helyet biztosít magának. Gazdag könyvörökségünk tudományos értékesítésének egyébként is összetett problematikája Erdély esetében még bonyolultabban jelentkezik. Az itteni régi könyvtárak nem jelentéktelen része ugyanis a magyar és a német nemzetiség (egymás között is eltérő) művelődési fejlődésének képződményeként jött létre. A bennük rejlő, sokszor a külföldet is közelről érdeklő művelődési értékek korszerű kiaknázásához tehát a kezelő személyzetnek olyan külön ismeretekkel szintén fel kell magát vérteznie, amilyenekre a nem erdélyi többi gyűjteményekben nem feltétlenül lenne szüksége hivatali munkája jó végzéséhez. Könyvtörténeti kutatásunk - sajnos - e sajátos erdélyi vonatkozások tisztázását még az átlagosnál is jobban elhanyagolta. Nem kis mértékben ennek a következménye, hogy könyvtörténetünk korai fejezetei vérszegények, homályosak és elsikkadnak bennük azok az összekötő szálak, amelyek országunk fejlődését már a középkorban bekapcsolták az általános európaiba mind a cirill, mind pedig a latin írásbeliség vonalán. Könyvtárosaink felszerelése a régi kéziratos és nyomtatott anyagaink kezeléséhez szükséges történeti szakismeretekkel természetesen nem regionális, hanem országos teendő. Jó eredmények azonban csak akkor várhatók ettől a felkészítéstől, ha az a valóságos helyzetből kiindulva számol a regionális sajátosságokkal és szükségletekkel.

Nem elegendő azonban csak megállapítani, hogy régi könyvörökségünk megfelelő kezeléséhez a történeti országrészekként változó különleges előismeretek szükségesek. Erre a feladatra idejében fel is kell készíteni könyvtárosaink közül mindazokat, akik hajlamot, érdeklődést és erőt éreznek magukban a régi nyomtatványokkal és kéziratokkal való foglalkozáshoz. A kor színvonalán művelt, tudományos igényű könyv- és könyvtártörténetre - e sorok írójának véleménye szerint - nagy szerep vár abban, hogy amikor régi könyvörökségünk hasznosítása országunkban is napirendre kerül, minden régi állománnyal rendelkező gyűjteményünkben legyen olyan fiatal könyvtáros, aki teljes illetékességgel léphessen a fokozatosan kiöregedő idősebb nemzedék helyére.

Az alábbi sorok országunk könyvtári múltjának említett sajátos erdélyi vonatkozásaiba kívánják elkalauzolni az olvasót. Egyetlen város, Várad középkori könyvtárügyének vázlatán keresztül is ízelítőt kaphatunk ugyanis azokból a különleges fejlődéstörténeti problémákból és ismeretekből, melyek között a régi erdélyi könyvanyag kezelőinek otthonosan kell mozogniuk. E vizsgálódások azonban végső soron arra a módszertani kérdésre is keresik a választ, hogy országunk könyvtörténetének középkori fejezeteit - korszerű medievisztikai szemlélettel és az erdélyi információs anyag teljesebb hasznosításával - miként lehetne élettelibbé, gazdagabbá és színesebbé tenni. Erre a kísérletre az erdélyi városok közül Várad látszott a legalkalmasabbnak. Könyvtárügyének középkori kutatási problémái ugyanis, forrásanyagának töredékessége, gyűjteményeinek többször szétszóródása következtében, közelebb állanak az ország átlagos fejlődéséhez, mint a török pusztításoktól mentes, védettebb szász városok könyvtári múltja.

Kolostori könyvtárak Váradon

A középkori Várad a Biharról ide áttelepített római katolikus püspökség és székeskáptalan birtokaként fejlődött művelődési központtá és várossá a XI-XII. század fordulójától kezdődően. Könyvtárügye is változatlanul ezekben az egyházi keretekben alakult egészen a XVI. század közepéig. Ekkor a reformáció véget vetett ennek a kizárólagosságnak, és utat nyitott a laikus könyvtárfejlődés számára is.

A bihari dioecesis ugyan egyike volt az I. István magyar királytól (1001-1038) alapított tíz katolikus püspökségnek, de ezen a vidéken az egyházi viszonyok az ismétlődő pogány felkelések (1046, 1061) következtében csak I. László uralma (1077-1095) idején szilárdulhattak meg annyira, hogy kezdetét vehesse könyvgyűjtemények kialakulása. Minthogy az új templomok felszerelését az istentisztelethez szükséges könyvekkel mindkét említett uralkodó a püspökök kötelességévé tette, a liturgikus könyvek gyűjtésének és másolásának kezdetét Váradon, legóvatosabb becsléssel is, a XI. század végétől fogva számíthatjuk.

A könyvekkel való foglalatosságnak Váradon kezdettől fogva megkülönböztethető egy szerzetesi-kolostori és egy püspöki-káptalani ága. Minthogy könyvtörténetünk országunk cirill-szláv kéziratossága területén a kolostori másolótevékenység és könyvgyűjtés elsődleges fontosságát, sőt szinte kizárólagosan uralkodó jellegét állapította meg, mi is a szerzetesi könyvgyűjtéssel kezdjük vizsgálódásainkat.

Magában a középkori Várad városában a domonkos, a ferences és az ágostonos szerzetesrendnek, valamint a klarissza apácáknak volt kolostora. De művelődéstörténeti szempontból a váradi központhoz számíthatjuk a város határában, illetve tőszomszédságában működő váradhegyfoki premontrei konventet, valamint a pálosok kápolnai és fugyivásárhelyi kolostorát, továbbá a johannita lovagok szentjánosi házát, illetve az ezt felváltó monostort és apáca-klastromot. Mindezek az egyházi intézmények a reformáció során, a XVI. század közepén felbomlottak, működésük írásos emlékei könyvtáruk anyagával együtt szétszóródtak és legnagyobb részben szinte nyomtalanul meg is semmisültek. A kutatás mai állásánál néhány töredékes történeti adat, szórványos kodikológiai emlék és az illető szerzetesrend egyéb kolostorainak múltjából vett analógiák segítségével kell képet alkotnunk váradi rendházuk középkori könyvkultúrájáról.

A felsorolt egyházi intézmények közül az 1116 és 1131 között alapított váradhegyfoki premontrei konvent létesült legkorábban. Mint a rend legelső itteni kolostora, közvetlenül a franciaországi anyamonostortól, Premontretől függött és vezetője volt a rendtartomány (circaria) többi szerzetesházának. Egymaga 14 leánymonostort (filiát) létesített és népesített be a XIII. század végéig. A premontrei kolostorok ellátása könyvekkel tehát elsősorban a váradhegyfoki konvent feladata lehetett. Ide hozták a szigorúan központosított rend franciaországi központjából a szükséges könyvek mintapéldányait, és az itteni scriptoriumban másolták le azokat, legalábbis filiális monostoraik számára. Ez a magyarázata annak, hogy a pápától 1214-ben megerősített rendi statutumoknak a magyar circaria részére kiállított példányát Rómából ide hozták, és még 1270-ben is változatlanul itt őrizték. 1234-ben pedig a váradhegyfoki kiküldött, András szerzetes, Premontreből magával hozta, "hogy a premontrei egyházzal meglegyen (a liturgiában) az egyöntetűség, a lectionariumot, a teljes antifonás könyvet, gradualét, hangjegyes misekönyvet, a collectaneumot, martirologiumot, kalendáriumot és a szokások könyvét".

A premontreieknek már a legkorábbi rendi szabályzata pontosan előírta, hogy az újonnan létesült kolostorokat milyen könyvekkel kell feltétlenül ellátni. Minthogy ezek száma legkevesebb 12-13 kötetre rúgott, a rend váradhegyfoki scriptoriumának másolótevékenysége a XII. század második felétől kezdődően mennyiségileg is viszonylag számottevő lehetett. Ezek a kódexek ugyan zömmel szertartáskönyvek voltak, minthogy a rend a lelkipásztorkodást, a liturgikus vallásosság ápolását tekintette feladatának, soruk azonban idők folyamán kiegészülhetett teológiai és filozófiai munkákkal, vagy a gyakorlati lelkipásztorkodást előmozdító tartalmú kötetekkel, pl. prédikáció-gyűjteményekkel stb.

Így sejteti ezt a rangban Váradhegyfok után következő leleszi premontrei kolostor könyveinek töredékes leltára. Ebben a reformáció korából való összeírásban 26 könyvcím szerepel. Közülük 19 liturgikus jellegű: mégpedig 13 misekönyv, három gradualénak, kettő pedig antifonalénak nevezett énekeskönyv, egy zsoltároskönyv. A patrisztikai irodalmat Ambrosius (340-397) bibliamagyarázatai, a skolasztika előtti koraközépkor alkotásait Isidorus sevillai püspök (megh. 636), a skolasztikát Anselmus canterburyi érsek (1033 -1109) és három beszédgyűjtemény, köztük egy-egy XV. századi ferences (Robertus Caracciolus de Licio) és domonkos hitszónoké (Johannes Herolt) képviseli. Egyetlen olyan cím fordul elő e jegyzékben, a zsoltárokról írott műé, amely esetleg helyi, rendi szerző eredeti alkotásának lenne tekinthető. Nem valószínű, hogy a leleszinél lényegesen korszerűbb és változatosabb összetételű kódexanyaggal dicsekedhetett volna a premontreiek váradhegyfoki főkolostorának könyvtára.

A vallásosságnak az a XIII. század óta már a kor felfogása szerint is túlhaladott foka ugyanis, amelyet ez a rend képviselt, nem kívánta meg a skolasztikában megfiatalodott, újabb egyházi irodalom különösebb ismeretét. Kolostori iskoláiknak csak a lelkipásztorkodáshoz szükséges ismeretekre (zsolozsmázás, misézés stb.) korlátozása, elzárkózás a rendtagok külföldi felsőbb iskoláztatásától, eleve lehetetlenné tette, hogy a premontreiek körében, akár legfőbb helyi központjukban is, jelentősebb irodalmi alkotótevékenység és ennek kapcsán nagyobb könyvtár alakuljon ki. Váradhegyfoki szerzetesek gyakori utazásai Franciaországba, főként a XII. században és a XIII. század első felében, sokféle művelődési hatást (pl. az oklevélírások és a képzőművészetek terén) közvetíthettek ugyan országunk felé, könyvkultúránk vonatkozásában azonban inkább csak az itteni katolikus liturgiai irodalmat befolyásolhatták. Az egresi cisztercita monostor könyvtárába 1200 körül kölcsönzött franciaországi kódexek összetétele szintén igazolja ezt a megállapítást. De ez a jegyzék egyben azt is bizonyítja, hogy a zömében régebbi egyházi irodalom mellett ezen a szálon egyéb művelődési javak valóban eljuthattak a francia eredetű szerzetesi rendházainkba. Például az egresi szerzetesek gyűjteményébe így kerültek Cicero, Seneca, Quintilianus műveit tartalmazó kódexek. Összegezően tehát azt mondhatjuk, hogy a premontrei és cisztercita rendi összeköttetések gazdagították ugyan a kéziratos erdélyi latin könyvkultúrát, de nem váltak a nyugat-európai egyházi irodalmi-tudományos eredmények olyan eleven közvetítőivé, mint amilyenekké lehettek volna, ha nem maradnak a tradicionális vallásosság és a konzervatív egyházi művelődés képviselői.

Ez utóbbinak szintén része lehetett abban, hogy a premontreiek váradhegyfoki konventje - miután a XV. század közepén commendatorok kezére került - néhány évtized alatt teljesen elnéptelenedett, minden gazdagsága ellenére. Falai közé 1490 után előbb a könyvmásolásban élenjáró karthauzi rend tagjait akarták betelepíteni, majd 1495 körül átalakították társaskáptalanná. Ez a magyarázata annak, hogy e nagy múltú rendház már nem játszott szerepet Váradnak a XV. század második felében fellendülő könyvkultúrájában, és művelődési életét sem terelhette egészségesebb irányba a premontrei rendben 1504 után kibontakozó reformmozgalom.

A középkori katolikus szerzetesség történetében egészen új fejezetet jelent a ferences és domonkos, valamint az ágostonos remete rend megalakulása a XIII. század folyamán. Ezeket a rendeket a rohamosan terjedő eretnekségek megfékezésére és a római katolikus vallás terjesztésére hívták életre. Éppen ezért e kolostorok nem a csendes szemlélődést, ájtatoskodást biztosító félreeső helyeken, hanem városokban, a szegény tömegektől lakott negyedekben létesültek. Rendtagjaikat gondosan iskolázták, hogy alapos teológiai képzettség birtokában szállhassanak vitába az eretnek tanokkal. Különös gondot fordítottak a prédikálásra mint a tömegek meggyőzésének leghatékonyabb középkori eszközére. A közös célok azonos magatartást és rendelkezéseket váltottak ki mindhárom szerzetesrendben az iskolázást, a könyvek gyűjtését és az alkotó irodalmi munkát illetően. Nagyobb rendházaikban iskolákat létesítettek, amelyekben megadták a teológiai alapkiképzést mindegyik szerzetesüknek. A tehetségesebb fiatalok részére tartományonként legalább egy rendi főiskolát (studium generale) szerveztek. Ilyen főiskolája volt a domonkosoknak a XVI. század elején Szebenben, a ferenceseknek pedig Váradon. Iskoláikban lectorrá vagy fontosabb rendi tisztség viselőjévé csak az volt választható, aki külföldi egyetemet is látogatott. A ferencesek a XV. században, költséget nem kímélve, évente két rendtagot taníttattak külföldi egyetemeken. Ezekben a kolostorokban tehát a könyvtárképződés számára jóval kedvezőbb légkör uralkodott, mint a premontrei rendházakban.

A rend alapítójáról elnevezett váradi kolostor egyike lehetett a ferencesek legkorábbi magyar házainak. Hihetőleg még a tatárjárás előtt, hozzávetőleg 1232 és 1240 között létesült. Mindenesetre már a XIII. század második felében a későbbi konventuális (marianus) ferencesek egyik fontos központja, mert 1298-ban itt tartották a rendtartomány első ismert káptalanját.

A ferences barátok nagy népszerűségét mutatja, hogy miután a rend a szegénység értelmezése körül támadt vita következményeként két ágra szakadt és 1448-ban az obszervánsnak vagy szalvatoriánusnak nevezett szigorúbb irányzatuk önálló magyar tartományhoz jutott, 1490 és 1497 között Váradon egy második házuk is létesült. Ez a Szt. Lélekről elnevezett rendház lett egészen a reformációig az obszervánsok legnépesebb kolostora. Mindkét váradi rendház iskolája kezdettől fogva messzi vidék ferences kolostorai részére nevelte a novíciusokat, de különösen fontos szerephez jutott a reformációt közvetlenül megelőző évtizedekben. Az 1526 utáni zűrzavarok idején az obszervánsok Esztergomból ide helyezték át rendi főiskolájukat, bizonyára a szükséges könyvanyaggal együtt, és egy ideig két lector vezetése alatt itt folyt a teológiai kiképzés. A váradi rendház könyvtárából távoli vidékek ferencesei is kölcsönöztek könyveket.

A Szt. Lélek kolostor a város 1556/7. évi ostroma során elpusztult, s a reformáció győzelme következtében többé nem is népesülhetett be újra. Ugyanekkor semmisülhettek meg azok a könyvei is, amelyeket előzőleg nem menekítettek ki a körülzárt Váradról. Annyi ugyanis ismeretes, hogy a váradi barátok rendházuk értékeit, drága kegyszereit 1556. augusztus 22-én megőrzés végett Bajomi Istvánra bízták, de ezeket Izabella királynő 1557. április 21-ét megelőzően lefoglaltatta és erőszakkal elvitette a bajomi várból. Az igazgyöngyökkel ékes miseruháikat, palástjaikat és egyéb templomi felszerelési tárgyakat egy másik patrónusuk, Báthori András ecsedi várába szállították. Féltettebb könyveiket talán már ekkor gyöngyösi kolostorukba vitették. Legalábbis a kolostor értékeinek menekítését irányító Tövisi Imre provinciális később ebben a rendházban élt. Valóban ma ott találhatók a váradi rendház középkori könyvtárának bizonyos darabjai.

Általában ismeretes, hogy a ferences rend jól felszerelt és célkitűzéseinek megfelelő változatos tartalmú könyvgyűjteményeket hozott létre. Ezeket a provinciális központilag és tervszerűen gyarapította, az új szerzeményeket ízlésesen beköttette, mindegyik rendház könyvállományát leltároztatta, és a kölcsönzés tilalmazásával oltalmazta a könyveket a rongálódástól és az elkallódástól. Minthogy a rend központja Itáliában volt, itteni vezetői gyakran megfordultak a nagykáptalanokon, a szerzetesek gyedig tanulás végett Európának ebben a részében. A ferencesek révén tehát Várad és országunk középkori művelődésébe főként olasz művelődési hatások érkezhettek.

Jóllehet a ferences rendi írásgyakorlat fejlettségéről reánk maradt formuláriumaik kétségtelenül tanúskodnak, váradi két kolostoruk másolótevékenységének termékei szinte nyomtalanul megsemmisültek. Talán azért, mert eleve sem másoltak sokat, és mert kódexeik zömmel olcsó, puritánul egyszerű kiállításúak voltak, melyeket a pusztulások idején senki sem tartott érdemesnek menekíteni. Ezek a kódexek tehát nem számíthattak úgy a könyvgyűjtők érdeklődésére, mint a gazdagon miniált díszkéziratok. A szakirodalom ugyan a kolostori másolóműhelyek sorában ferences scriptoriumokat is kimutat, ezek alkotásaiból azonban egyelőre csak gondosabb kiállítású szertartáskönyvek ismeretesek. Arról szintén maradt adatunk, hogy e szerzetesek könyvkötéssel is foglalkoztak. Ezért a munkájukért azonban nem fogadhattak el pénzt, hanem egymás iránti szeretetből, ingyen tartoztak azt elvégezni. A váradi obszerváns kolostorban folyó alkotó irodalmi munkának egyetlen ismeretes emléke az ún. Gyöngyösi latin-magyar szótár volna, ha bizonyosan beigazolódnék az a feltételezés, hogy 1531-33 között Váradon állította össze Atyai Péter, az iskola akkori vezetője.

A váradi ferences házak szellemi életének színvonalát is lehet mérni Temesvári Pelbárt (kb. 1435-1504) nyomtatásban számos kiadásban megjelent, külföldön szintén keresett műveivel. A népszerű hitszónok irodalmi munkássága mindenképpen a legmagasabb csúcsot jelölte az erdélyi ferencesek körében. Pelbárt barát korszerű egyházi műveltséggel rendelkezett, kitűnően ismerte az egész régi és újabb teológiai irodalmat, de járatos volt a filozófiában, természettudományokban, csillagászatban is. Olvasottsága mindenképpen kedvező színben tünteti fel a váradihoz hasonló, nagyobb ferences kolostorok könyvtárainak színvonalát.

A váradi obszerváns rendházban a XVI. század elején uralkodott szellemi légkörre különösképpen érdekes fényt vetnek azok az összefüggések, amelyeket a legújabb kutatás az 1514. évi parasztháború, majd pedig a reformáció és a ferences ellenzéki áramlat között kimutatott. A renden belüli ellenzéknek éppen a váradi kolostor lehetett egyik központja. Innen kerülhetett ki Dózsa legkiemelkedőbb alvezére: Lőrinc pap is. Neki és renitens "apostata" rendtársainak lehetett jelentős része abban, hogy a keresztes had a földesurak ellen fordult. Ezért került sor éppen Várad környékén a paraszti és nemesi seregek közötti első véres összecsapásra.

A ferences kolostorok kiegészítő intézménye volt Váradon is egy begina vagy tertiaria ház és egy klarissza apáca-rendház. Az előbbi olyan magányos világi nők vallásos közössége, akik, a családi kötelékekkel szakítva, előbb spontán módon összeköltöztek, majd 1311 után ferences keretek közé szervezve, Assisi Ferenc harmadik szabálya szerint éltek, közösen áhítatoskodva és dolgozva. A váradi (konventuális) ferences kolostorral átellenben épült begina-házra 1318-ból maradt az első adat, a klarissza zárdát viszont 1338 és 1340 között Báthori András püspök építtette. Mindkét női közösség felügyeletét, vezetését és lelki gondozását, a váradi ferencesek látták el. Minthogy ezek a nők, bár sok előkelő származású is akadt közöttük, latinul nem tudtak, a velük foglalkozó ferenceseknek magyarra kellett fordítaniuk a nevelésükre szánt vallásos szövegeket. Ebből a fordítói tevékenységből nőtt aztán ki a XV. század folyamán a magyar nyelvű kódexirodalom, amikor az írás-olvasás ismerete és az egyéni áhítatoskodás ezekben a női közösségekben szintén elterjedt. Csak a pusztulás szeszélyességének tulajdonítható tehát, hogy Váradról nem maradtak fenn magyar nyelvű kódexek, amikor jóval jelentéktelenebb begina-házakból és klarissza zárdákból ismeretesek ilyenek. Az óbudai és a pozsonyi klarisszák könyvtárának fennmaradt töredékei sejtetik, hogy a váradi ferences apácák rendházának a reformáció idején megsemmisült könyvesházával együtt a kezdődő magyar nyelvű irodalmi írásbeliséget is komoly veszteségek érhették. Minthogy a Váradról 1566-ban eltávozó klarisszák a kolostorukra vonatkozó okleveleiket magukkal vitték Nagyszombatba, majd Pozsonyba, ha könyveikből szintén sikerült egyet-mást megmenteniük, az a XVIII. század végén szétszóródott könyvtáraik töredékei között, szlovákiai, magyarországi, esetleg ausztriai gyűjteményekben lappanghat.

A ferenceseket Váradon az ágostonos rendi remeték megtelepedése követte, hihetőleg a XIII. század második felében. Kolostoruk fennállásáról azonban az első biztos adat csak 1339-ből ismeretes. Rendházuk a XV. század közepére annyira elnéptelenedett, hogy Vitéz János püspök és Hunyadi János kormányzó 1449-ben domonkosokat vagy obszervánsokat akart, pápai engedéllyel, telepíteni bele. Erre végül mégsem került sor, és kolostoruk a reformáció kezdetéig tovább virágzott. Még 1539-ben is vett fel új rendtagokat. Pusztulása és könyvtárának szétszóródása tehát szintén az 1556/7. évi ostrom során következhetett be.

Rendkívül töredékes adataink közvetlenül nem szólnak a váradi kolostor könyvtáráról és a falai között folyó értelmiségi munkáról. Külföldi analógiák alapján azonban feltételezhető, hogy az itteni ágostonos rendi remeték művelődési színvonala szintén magas volt, és kivették részüket mind a tudományos nevelésből, mind pedig a teológiai irodalom rendszeres műveléséből. Képzettség tekintetében ők állottak a szerzetesi társadalom élén. A rendtagok neve mellett gyakori egyetemi címek nemcsak azt mutatják, hogy közülük sokan tanultak külföldi főiskolákon, hanem azt is bizonyítják, hogy 1290-ben megszervezett és a XV. század közepén egyetemi rangú itthoni studium generalejukon alapos előkészítés folyt. Ennek tulajdonítható, hogy az itteni rendtagok közül is többen tanárok lettek a párizsi egyetemen vagy külföldi rendi főiskolákon. Tanultságuk következtében az ágostonosok közül többen emelkedtek püspöki méltóságra.

A könyvekkel való szoros kapcsolataiknak még a reánk maradt szórványos forrásanyagban is beszédes emlékei akadnak. Például ilyen az itteni latin kolostorokban folyó könyvmásolás legkorábbi ismert szabályozása. Ebben az 1334 előtt kiadott előírásban az ágostonosok liturgikus könyvei másolása felől a következők olvashatók: "Meghagyatik a barátoknak, hogy a gradualékban, antifonariumokban, nocturnalékban és más énekeskönyvekben is négyzet alakú hangjegyeket rajzoljanak s négy vonalat fessenek; valamennyit vörössel, fekete nélkül. A betűket tisztán és tagoltan írják, úgy, hogy a hangjegy a saját megfelelő betűi fölé kerülhessen. A vonalak kellő távolságra legyenek egymástól, nehogy a hangjegyet egyik vagy másik oldalról összeszorítsák. Másodszor, mindig ugyanazt a betűtípust, ugyanazt a hangjegyet, ugyanazt a betűfűzést (ligaturat) és ugyanazt a szünetjelet alkalmazzák, amelyik a nagy gonddal ellenőrzött mintapéldányokban található. Ahhoz, szándékosan, semmit ne tegyenek, abból semmit el ne vegyenek. Harmadszor, minden könyvet, amelyet a mintapéldányról vett másolatokból másoltak, mielőtt bekötik, vagy a kórusra helyezik, mind szövegét, mind hangjegyeit illetően szorgalmatosan javítsák át, nehogy ezek a művek az ellenőrzés hiányossága következtében, amint ez megesik, hibákkal teljenek meg. Így járjanak el a szertartáskönyvek, breviariumok és misekönyvek esetében is, miután azokat kézhez kapják... Ilyenféle műveket semmiképpen se írassanak vagy kottáztassanak világi személyekkel, ha kaphatnak ehhez értő rendtagokat, akik ismerik az ilyen liturgikus könyvek írásának és hangjelzésének módját. Ha pedig ehhez nem értenek, feletteseik szorítsák rá őket, hogy tanulják meg ezeket, mert a világi testvérek mindenben, amit másolnak vagy kottáznak, hibákat ejtenek..."

A kutatás eddig még egyetlen olyan kódexet sem tárt fel, amelyről bizonyítható lenne, hogy az ágostonos rendiek váradi házában másolták volna. Két olyan kézirat azonban ismeretes, amelyek nagy valószínűséggel kapcsolatba hozhatók az ottani ágostonosok körében folyó szellemi munkával. Az egyik egy Ágoston nevű ágostonos szerzetes De summa trinitate et fide catholica című munkája, amelyet 1297 körül bizonyos János nevű váradi papnak ajánlott. A másik Váradi János ágostonos rendi barátnak az Énekek énekéhez fűzött magyarázatait (Commentarius in Canticum canticorum) tartalmazza. Váradi János olyan tárgyat választott fejtegetéseihez, amelyik élénken foglalkoztatta a középkori teológusokat. Az Énekek éneke költői szárnyalású, képletes előadásmódja miatt nagyon népszerű volt a misztika hívei körében. Ennek a középkori gondolkozásra nagy hatással volt szemléletnek a kidolgozásában viszont fontos szerepet játszottak a párizsi Szt. Viktor kolostor iskolájának ágostonos rendi mesterei. Váradi János barát munkája ezekhez a rendi előzményekhez kapcsolódott saját korának színvonalán. Bár magyarázataiban, a többi középkori Canticum-kommentárhoz hasonlóan, ő is az ún. allegorikus rendszert követte, felfogásában a XV. század középi ágostonos művelődést átható petrarkizmus nyomán újszerű elemek is kimutathatók. Ennek alapján minősíthette az újabb szakirodalom Váradi Jánost az egyházi művelődés síkján jelentkező reneszánsz tartózkodó, de jellegzetes korai magyar képviselőjének. Váradi János műveltségének humanista elemeit életének külső körülményei teszik teljesen érthetővé.

A váradi noviciátus és alapkiképzés után ugyanis a tehetséges fiatal szerzetest rendi elöljárói 1455-ben a firenzei egyetemre küldték teológiai kiképzés végett. Ott együtt tanult és közeli barátságba került az olasz humanizmus egyik későbbi vezéralakjával, a reneszánsz neoplatonizmus legnagyobbjával, Marsilio Ficinóval. Váradi ugyan nem követte tanulótársát az antik pogány bölcselet és az asztrológia tanulmányozásában és inkább az irodalom felé vonzódott, de barátságuk ennek ellenére tartós maradt. Azután is, hogy nyolc esztendei tanulmány után 1463-ban visszatért, most már a rend budai kolostorába. Itt kapcsolatban maradhatott a királyi udvar olasz humanistáival és még 1484/5-ben is levelezett Ficinóval. Váradi János reánk maradt egyéb irodalmi alkotásait a klasszikus irodalmon való pallérozottság és a költészet kedvelése jellemzi. Ezek közül a bűnös világiakról (Cantio contra amatores mundi), a Vízkeresztről (De Epiphania Domini Carmen) s az átváltozásról (De rerum humanarum conditione) szóló költeményének szövege maradt fenn.

Nyilvánvaló, hogy Váradi János irodalmi pályafutása rendkívülinek számít erdélyi viszonylatban. Elindításában azonban mégis némi szerepe lehetett annak a művelődési légkörnek és talán könyvanyagnak is, amelyik az ágostonosok váradi rendházában a szellemi munkára elhivatottak kibontakozását inkább elősegítette, mint fékezte.

A váradi ágostonos könyvtárnak eddig egyetlen darabját vetette fel a véletlen. Ez az 1508-ban Rómában nyomtatott kötet az Ágoston-féle regulát, Hugo de S. Victore ehhez fűzött magyarázatait, valamint rendi kiváltságok szövegét tartalmazza. A novíciusok felvételével kapcsolatosan benne olvasható kéziratos bejegyzések tanúsága szerint, a kötetet legkésőbben 1524-től fogva a váradi rendházban őrizték. Minthogy e könyv a XVI. század végén a bibliofiliájáról ismeretes Náprágyi Demeter (1556-1619) erdélyi katolikus püspök gyűjteményébe került, megkockáztatható az a eltevés, hogy a felbomlott váradi ágostonos könyvtárnak legalábbis bizonyos darabjai Erdélybe sodródtak. Ismeretes, hogy Náprágyi Győrben ma is megtalálható gyűjteményének törzsét az Erdélyből és főként a fejedelmek gyulafehérvári könyvtárából 1600-ban elvitt kiadványok alkotják. Megtörténhetett tehát, hogy a váradi könyvtárak egyes értékeit János Zsigmond idején (1556-71) szintén beszállították a fejedelmi könyvesházba. De az sem elképzelhetetlen, hogy e kötet akkor került Gyulafehérvárra, amikor Báthori István 1580 és 1585 között összegyűjtötte a még fellelhető katolikus egyházi könyvanyagot a jezsuiták kolozsvári és gyulafehérvári rendháza könyvtárának minél jobb felszerelése érdekében. Bármiként álljon e dolog, a győri szemináriumi könyvtárban érdemesnek látszik a váradi ágostonosok középkori könyvgyűjteményéből származó darabok után is kutatni.

A középkori katolikus szerzetesrendek között a legmagasabb színvonalon a domonkosok iskolázása állott. Éppen ezért feltehetően nekik lehettek a leggazdagabb könyvgyűjteményeik. A rend csak azt a közösséget tekintette teljes jogú kolostornak, ahol perjel és lector működött, tehát oktatás is folyt. A XIV. század legelső éveitől fogva Budán, majd 1525-1530 után Szebenben is működött rendi főiskolájuk. Az előbbire külföldi egyetemeken tanító rendtagokat is rendeltek előadókként. Nagyobb kolostoraik többségében ún. studium particulare vagy maior schola működött, ahol a főiskolai vagy egyetemi teológiai tanulmányokhoz szükséges előismeretekkel szerelték fel fiatalabb rendtársaikat. Jellemző a rend iskolázásának rendkívül pozitív társadalmi értékelésére, hogy Mátyás király a domonkos főiskolát kívánta megtenni a Budán általa létesítendő egyetem magvává.

A ferencesek nagy népszerűségén, esetleges féltékenykedésén kívül, a püspöki székhelyek világi papságának a domonkosokkal szemben Franciaországban megfigyelt idegenkedése szintén közrejátszhatott abban, hogy e rend olyan fontos gazdasági, kereskedelmi és közlekedési központban, mint amilyen Várad volt, csak a XV. század végén jutott kolostorhoz. Letelepítésük gondolata - láttuk - az ágostonos remeték kolostorának elnéptelenedése kapcsán először 1449-ben merült fel, de csak félévszázados késéssel valósult meg. Miután Farkas Bálint püspök a váradvelencei Mindenszentek plébánia gondozását a domonkosokra bízta, a rend 1490 és 1493 között a plébániatemplom mellé kolostort épített. Feltételezhető, hogy e rendház friss alapítása ellenére sem maradt a jelentéktelenek sorában, hanem a reformációt megelőző évtizedekben létrehozta a maga maior scholaját és könyvtárát. Hiszen tudott dolog, hogy a kolozsvári domonkosok mindmáig fennálló szép könyvtárhelyisége is egyidős a XV. század közepén létesített kolostor épületével. Iskolájuk és könyvtáruk jó hírneve vezethette az 1557. évi erdélyi országgyűlést abban, hogy a felállítandó három protestáns kollégium egyikét a domonkosok váradi kolostorában szerveztesse meg. Az 1556/7. évi ostrom idején ez a kolostor szintén elpusztulhatott. Értékeit megelőzőleg a bajomi várba menekítették. Innen vitette be azokat Izabella királynő a fejedelmi kincstárba. E rendház utolsó említése 1560-ból, javainak elzálogosításával kapcsolatosan ismeretes.

A domonkos rend egységes szervezete és központi irányítása lehetővé teszi, hogy a közvetlen forrásanyag megsemmisülése ellenére is, analógiák segítségével, képet alkothassunk a váradi kolostor művelődési légköréről és könyvtárkultúrájáról.

A "prédikáló testvérek"-nek (azaz a domonkosoknak) az iskolázás mellett az elmélyült lelkipásztori, hitszónoki munkájukhoz szintén nagy szükségük volt megfelelő olvasmányanyagra. Ezért fordítottak a domonkosok különös gondot rendházaik könyvtárainak gyarapítására és kezelésére, őrzésére. A rend 1254. évi budai nagykáptalanja részletesen szabályozta a kolostori könyvtárosok teendőit. Ezek a rendelkezések a nagykáptalanon személyesen jelen volt Hubertus de Romanis kommentálásában így hangzanak:

"A könyvtáros hivatalához tartozik arra ügyelni, amennyire lehet, hogy a könyvtár elhelyezésére jó és biztos helyiség álljon rendelkezésre. Széltől, esőtől védett helyen, de mégis - ahogy a könyvek őrzése megkívánja - eléggé levegős legyen. A szekrény, melybe a könyveket helyezik, fából készüljön, hogy így a könyvek rothadástól, nedvességtől inkább védve legyenek. Sok polccal legyen ellátva, s a különböző könyveket, a más-más tudományszakhoz tartozókat ezekre helyezzék el úgy, hogy az egy szakhoz tartozók ne legyenek szétszórva, hanem együvé kerüljenek, megjelölve megfelelő jelzetcédulákkal. A jelzeteket a polcokon is fel kell tüntetni, hogy így megállapíthassuk, hol található az, amit keresünk.

Őreá tartozik az is, hogy egy pergamenlapra a konvent összes könyvei feljegyeztessenek, s a gyarapodást vagy a csökkenést írja hozzá vagy törölje ki, amint éppen tennie kell. Ezt a jegyzéket pedig tartozik utódjának átadni, mikor hivataláról leköszön; ugyanígy elődjétől átvenni, midőn hivatalát elfoglalja, hogy a könyvekről, ha az elöljáró úgy kívánja, mindenkor számot tudjon adni. Így az sem történhet meg, hogy feledékenységből könyvek vesznek el.

Neki legyen gondja arra is, hogy akár maga, akár másvalaki, a perjel rendelkezése szerint, a könyveket megjavítsa, bőrrel bevonja és jól bekösse. Minden egyes kötetnek a gerincére jegyezze fel, miféle könyv vagy könyvek, kinek az írását vagy írásait tartalmazza a kötet. Az első lapra pedig a következő feljegyzés kerüljön: A prédikátor testvérek N. konventjének könyve ez. S ha méltónak tartaná, hogy a könyv adományozójáról említés tétessék, tegye még hozzá: amelyet N. lelke üdvéért adományozott.

[A könyvtáros] törekedjék arra, hogy hivataloskodása idején a közösség könyvei gyarapodjanak, akár - ha lehetséges - e célra gyűjtött alamizsnákból, akár a novíciusok révén, akik mikor belépnek [a rendbe], könyvekkel rendelkeznek, akár arra ügyelvén, hogy az elhunyt testvérek könyvei közül némelyek a közös könyvek közé kerüljenek. De minden más lehetséges eszközzel is a gyarapításra igyekezzék. Gondoskodjék arról is, hogy azok a könyvek, melyek az egyes tudományszakokból hiányoznak, beszereztessenek...

Egy évben egyszer vagy kétszer, néhány e célra rendelt társával együtt, az összes könyveket gyűjtse össze és alkalmatos helyre vigye. Ott aztán valamennyit forgassa át, és állapítsa meg, nem veszett-e el valamelyik, vagy a férgek nem tették-e tönkre egyiket-másikat. Ha úgy találja, hogy egy könyv hiányzik, megtalálására szorgosan törekedjék. Ha egy másik károsodást szenvedett, gondja legyen rá, hogy kijavítsa, a jövőben pedig óvja mindentől, amiről úgy látja, hogy a könyvnek árt. Ha meg valamely könyveket az armariumon kívül lát heverni, tegye vissza azokat is a szekrénybe. Hasonlóképpen őreá tartozik, hogy egy csendes, alkalmas helyen legyen egy nagy pulpitus, vagy akár több is. Ezekre láncoljanak néhány könyvet, melyekre a testvéreknek gyakrabban van szükségük..."

Nagy vonalakban ugyanezek az előírások szabályozták a váradi domonkos rendház könyvtárának kezelését és gyarapítását is.

A gyarapítás legősibb módja a másolás volt. Domonkos barátoktól másolt kódexek napjainkig maradtak is fenn. Ezek azt mutatják, hogy - liturgikus könyveik kivételével - általában nem tulajdonítottak fontosságot a kézirat külső kiállításának, hanem inkább tartalmi szempontokra helyezték a hangsúlyt. Elsősorban saját személyes szükségletükre másoltak le prédikációkat, gyóntatási segédkönyveket vagy tankönyveket. Rendkívül tevékeny életrendjük azonban, az állandó tanulás és lelkipásztori teendők mellett, a domonkos barátok számára nem hagytak annyi időt könyvmásolásra, mint a szemlélődő szerzetek tagjainak. A domonkosok másolói tevékenysége tehát mennyiségileg nem versenyezhetett a régi, kontemplatív rendekével. Szokás volt az is - láthattuk -, hogy az új tag a rendbe való belépésekor a szerzetnek adja át korábban szerzett könyveit; vagy legalább egy kötetet ajándékozzon emlékül a ház könyvtárának. Az elhalt rendtársak könyvei is csak akkor nem kerültek a közös könyvállományba, ha az illető felmentést kapott ez alól az általános kötelezettség alól. A könyvnyomtatás elterjedése után a domonkosok körében is meghonosodott, hogy kereskedőktől való vásárlás útján gyarapítsák könyvtáraikat. Bár a könyvek leltározását a rend vezetői - láttuk - régtől fogva megkövetelték, könyveikbe nem minden esetben jegyezték be azt is, hogy melyik kolostoruk állományába tartozik. Ezért ma már gyakran nem tisztázható, hogy egy-egy kötet melyik szétszóródott domonkos gyűjteményhez tartozott a középkorban. Kutatásunk csak ott mozog teljesen biztos talajon, ahol a feloszlatott domonkos kolostor könyvei ugyanabban a városban maradtak és a protestáns iskola könyvtárába olvadtak be. Például így történt ez Szebenben és Brassóban.

A szétszóródott váradi domonkos könyvtár összetétele felőli ismerteink is jelentősen gyarapodnának a rend szebeni házából mindmáig fennmaradt és a Brukenthal Múzeum könyvtárában őrzött kódexek, ősnyomtatványok és antiquissimák rendszeres feldolgozása révén. Addig is, amíg ez megtörténik, a kassai domonkosoknak a gyulafehérvári Batthyaneumba, illetve egyéb gyűjteményekbe került kéziratos és nyomtatott kötetei alapján alkothatunk képet a váradi könyvanyag természete felől.

Úgy látszik, hogy a domonkos gyűjtemények, a hivatalos rendi kiadványokon és liturgikus könyveken kívül, a morális irodalom termékeit, prédikációs és lelkipásztori segédkönyveket, az egyházjog alapvető műveit és természetesen a teológiai és filozófiai irodalmat őrizték. Főként ez utóbbiak alapján állítható, hogy a domonkos gyűjtemények lépést tartottak az egyházi irodalom fejlődésével, megszerezték az új áramlatok legfontosabb termékeit. Ugyanerre az eredményre jutunk, ha elemezzük az egy ideig a budai rendi főiskolát is vezető, kolozsvári származású Nicolaus de Mirabilibus (mh. 1495) munkáit, szerzőjük olvasmányai szempontjából. Ezekből megállapítható, hogy domonkos könyvtáraink lehetővé tették a kor színvonalán álló teológiai alkotó munkát. S ezzel a lehetőséggel legalábbis a külföldön járt, legkitűnőbb rendtagok valóban éltek. Végül megjegyzendő, hogy domonkos szerzeteseink szintén fordítottak magyarra és németre vallásos szövegeket apáca-kolostoraik lakói részére, akárcsak a ferencesek.

Az eddig nem tárgyalt többi kolostornak kevés vagy éppen semmi szerepe sem volt Várad középkori könyvkultúrájában. A johannita lovagok 1190 előtt alapított, de 1241-ben elpusztult rendháza eleve inkább a kardnak, mint a könyvnek volt az otthona. A Buda elfoglalása (1541) után a törökök elől a Margit-szigetről ide áttelepített apácáknak - tudjuk - jelentős részben magyar nyelvű könyvgyűjteményük volt ugyan, de itteni tartózkodásuk csak rövid epizódnak tekinthető. Innen ugyanis, a diadalmaskodó reformáció elől, 1566 után Nagyszombatra kellett távozniuk.

A rendkívül népszerű pálos rendnek két remete kolostora is volt a Várad feletti dombokon. Az ún. kápolnai monostort a XIII. század végén alapíthatták Várad püspökei, bár fennállása csak 1321-től fogva bizonyítható okleveles adatokkal. A fugyivásárhelyit viszont 1325 előtt létesítették az ottani nemesek. A pálos rend azonban az aszkézist, a világtól való félrehúzódást állította kívánalomnak tagjai elé, és elutasító magatartást tanúsított a szerzetesek iskolázásával szemben. Tagjainak nagy többsége nem is volt felszentelt pap, hanem ún. világi testvér, akik kezük munkájával keresték meg kenyerüket. Ebből következik, hogy a pálos barátok könyveket sem igyekeztek gyűjteni rendházaikba. Az áhítatoskodást nem szolgáló könyvek olvasását pedig egyenesen hiábavalóságnak bélyegezték és tilalmazták. A rendtagok zöme, az imádkozás mellett, különféle, olykor valóban művészi színvonalú kézimunkát végzett. Így akadt köztük könyvmásoló barát is, de ilyen irányú tevékenységük nem lehetett különösebben jelentős. A kápolnai pálos scriptorium munkásságába egy 1474-ben itt másolt papírkódex nyúlt némi betekintést. Ebben, prédikációkon és a lelkipásztorkodáshoz szükséges egyéb szövegeken kívül, kútönféle legendák olvashatók. A konzervativizmusában még a skolasztikával szemben is elzárkózó, maradi rendi szellemet a pálosok legjobbjai a XVI. század elején a devotio moderna korszerűbb vallásosságának mintájára kívánták felfrissíteni. Ennek az egyébként sikertelen kísérletnek legfontosabb művelődési eredménye az első magyar nyelvű imakönyvek kidolgozása, illetve a magyar irodalmi nyelv kifejezéskészletének ilyen irányú gazdagítása. Lakói mindkét váradi pálos kolostort végérvényesen 1566 körül hagyhatták el. A kápolnai rendház szerzeteseinek talán könyveik közül is sikerült több mindent megmenteniük, minthogy okleveleiket a Felvidékre menekítették át, és azok, ottani kolostoraik közvetítésével, napjainkig fennmaradtak.

A váradi kolostorok középkori könyvgyűjteményeiről összefoglalóan megállapítható, hogy azok főleg az egyházi művelődés és a papi utánpótlás nevelése érdekében létesültek. A világi társadalom művelődési színvonalának emelésében tehát csekély és jobbára csak közvetett lehetett a szerepük. Az íráson-olvasáson alapuló szellemi munkának mégis ezek a szerzetesházak voltak Váradon a legrégibb műhelyei. Szerepük a könyvmásolásban és az egyházi tudományosság alkotó művelésében a XV. század elejéig látszik elsőrendű fontosságúnak. Ettől kezdődően jelentőség tekintetében a kolostori könyvgyűjtemények fokozatosan visszaszorultak a székesegyházi-káptalani könyvtár mögé. A szerzetesrendeket szétzüllesztő belső bajok, a kommendátori rendszer elterjedése a XV. század közepén általában kedvezőtlenül befolyásolták a kolostori könyvgyűjtést, másolótevékenységet, alkotó szellemi munkát. Mégis azokban a rendházakban, ahol az utánpótlás nevelése, a külföldi tanulmányokra való felkészítése folyt, a stagnálás vagy éppen a teljes lehanyatlás elkerülhető volt. A reformáció tehát a XVI. század derekán a váradi kolostorokban számottevő könyvgyűjteményeket talált. Ennek a szerzetesi könyvtárkultúrának - a gyűjtemények szétszóródása ellenére - megvolt a maga érdemes előkészítő szerepe mind az anyanyelvű irodalmiság, mind pedig a könyv és a társadalom újkori kapcsolatai megalapozásában.

Székesegyházi könyvtár - püspökök és kanonokok személyi gyűjteményei

A reformáció előtti Várad klerikus társadalmában a szerzetességgel vetekedő létszámú népes csoportot alkottak a világi papság különböző rétegei. A püspöki székvárosban működő székeskáptalan és két társaskáptalan kanonokjai, javadalmas és karbeli papjai, oltárosai, a különböző városrészek hat-hét plébániatemploma körül szolgáló papokkal és káplánjaikkal együtt - középkori viszonyainkhoz mérten - tekintélyes szellemi fogyasztó tábort alkottak. Jóllehet a világi papság tagjainak kapcsolata a könyvekkel, az írással és az olvasással általában lazább volt, mint a szerzeteseké, nem hagyható figyelmen kívül a tény, hogy Várad gazdag; egyházi javadalmai a papi értelmiség legjobban képzett tagjaira szintén komoly vonzóerőt gyakoroltak. Az itteni püspöki aulában és a káptalanok körül tehát minden időben akadtak külföldön tanult, tudományos és irodalmi ambícióktól fűtött klerikusok, akik könyvszeretetük révén is kitűntek társaik közül. A templomok liturgikus könyvei mellett ezek ajándékaiból és hagyatékaiból jött létre, idők folyamán, a székesegyház, illetve a káptalan könyvtára. Ennek esetében szó sem lehetett olyan tervszerű gyarapításról, mint amilyet a szerzetesrendek körében figyelhettünk meg. Fejlődésében pangás és ugrásszerű gyarapodás, majd visszaesés váltogatta egymást, aszerint, hogy többen vagy kevesebben adták át megőrzésre és emlékezetük megörökítése végett legkedveltebb szellemi munkaeszközeiket, vagy pedig valamelyik főpap megdézsmálta-e saját gyűjteménye érdekében a közös könyvtárat. Ezt a hátrányt viszont némileg ellensúlyozta, hogy emiatt a különböző érdeklődésű gyűjtőktől változatosabb tartalmú könyvanyag kerülhetett össze, melyből a világi tudomány és irodalom alkotásai sem hiányoztak.

A székesegyházi könyvtár legfőbb gyarapodási forrásai tehát a váradi püspökök és kanonokok egyéni könyvgyűjteményei voltak. Minthogy sem maga a könyvtár, sem pedig egykori állományának jegyzéke nem maradt fenn, a váradi világi papság könyvkultúráját és a székesegyházi könyvtár összetételét az egyéni gyűjtemények oldaláról megközelítve kell meghatároznunk. Várad bibliofil főpapjai szintén szétszóródott magángyűjteményeiről szólva ugyanis fogalmat alkothatunk afelől, hogy ezekből milyen kódexek kerülhettek a székesegyházi könyvtárba, illetve hogy az egyházi társadalom említett köreiben potenciálisan milyen olvasmányanyag állott az érdeklődők rendelkezésére az adott időpontban, milyen színvonalat ért el a könyvművészet és az olvasmánykultúra az akkori püspöki udvarban és a székváros világi papsága soraiban. Persze a püspöki és kanonoki személyi könyvgyűjtemények nem mind vagy nem teljes egészükben kerültek a székesegyházi könyvtárba, hanem szétszóródtak egykori tulajdonosaik baráti és rokoni körében. Az már csak ritkán állapítható meg, hogy egy-egy bibliofil főpap ma is meglévő kódexe a székesegyházi könyvtár közvetítésével vagy más úton maradt-e reánk, illetve hogy azt a gyűjtő életének váradi szakaszában szerezte-e, vagy azt megelőzően, illetve hogy később karült-e tulajdonába.

A bihari tájakon megszerveződő katolikus templomokat Várad püspökei csak abban az esetben szerelhették fel a kötelezően előírt liturgikus könyvekkel, ha székhelyükön másolóműhelyt tartottak fenn. Bizonyára ennek a XI. század végétől fogva feltétlenül működő scriptoriumnak a legszebb termékeiből kerülhetett ki mind a székesegyház szertartáskönyveinek egy része, mind pedig a könyvtár legrégibb alaprétege. Ezeket a kezdeteket azonban az 1241. évi tatárjárás teljesen megsemmisítette és a székesegyházi könyvtár folytonosságáról csak a XIII. század végétől kezdődően maradt közvetlen bizonyíték. Benedek váradi püspöknek (1291-1296) a bécsi Nationalbibliothekben őrzött hártyakéziratáról ugyanis kimutatható, hogy a XIII. század végétől fogva a XV. század közepéig a székesegyházi könyvtár állományába tartozott. Ebben az itáliai eredetű kötetben Arisztotelész, Priscianus, Honorius Augustodunensis egyes munkái mellett megtalálható Benedek több levelének fogalmazványa, tizedbevételeiről és kiadásairól vezetett elszámolása és két prédikációja I. László királyról, püspöksége védőszentjéről. A kódex vándorútja a váradi gyűjtemény sorsa felől is értékes felvilágosítással szolgálhat. I. kötetet Benedek püspök halála után a váradi székesegyházi könyvtárban őrizték, amíg Vitéz János püspök a XV. század közepén, bizonyára más kéziratokkal együtt, be nem kebelezte saját személyi gyűjteményébe. Amikor Vitézt 1465-ben esztergomi érsekké nevezték ki, ez a kötet az ő személyi könyvtárával együtt új székhelyére került át. Innen vitte magával, Vitéz több más kódexe között, Beckensloer János érsek Salzburgba, ahonnan a XIX. század elején helyezték át Bécsbe, a császári gyűjteménybe. Mindebből kiderül, hogy a váradi székesegyházi könyvtár a XV. század közepén már közel két évszázados folyamatos fejlődésre tekinthetett vissza.

A székesegyházi könyvgyűjtemény e ma ismeretes legrégibb darabja azért is figyelmet érdemel, mert a Váradon írt, említett két szentbeszéd a magyar skolasztikus prédikációs irodalom legkorábbi terméke. Belőlük kitűnik, hogy a váradi könyvtárban a XIII. század végén I. László király legendájának kézirata is megtalálható volt. Benedek püspök tanulmányainak és pályafutásának ismeretében feltételezhető, hogy jelentősebb gyűjteményt mondhatott magáénak és hagyatékából több, elsősorban jogi tartalmú kézirat is bekerült a váradi székesegyházi könyvtárba. Tudjuk ugyanis felőle, hogy a páduai egyetemen tanult és ott szerzett magának jogi doktorátust, a kánonjogban nagynevű professzorával, Bartholomeo de Bresciával, hazajövetele után is levelezett. A váradi székesegyházi könyvtár XIII. század végi anyagára, illetve a körülötte lévő papság olvasottságára vonatkozóan kedvező következtetést lehet levonni abból is, hogy a váradi káptalan egyik 1302-ben kelt oklevele több sort idéz Horatius Ars poeticajából.

A XIV. század Váradon a fellendülés időszaka volt. Megnőtt az egyházi intézmények száma; fellendült a káptalan iskolája, ez pedig a könyvek számának növekedését vonta maga után; a székesegyházat, melyet az Anjou-királyok közül többen is temetkező helyükül választottak, kétszer is bővítették. A könyvek zömét azonban a nagyszabású gótikus átépítések ellenére továbbra is a sekrestyében őrizték, a kegyszerekkel és templomi ruhákkal együtt. Amikor a század utolsó éveiben egy égve felejtett gyertyától a sekrestyében tűz ütött ki, és ez a székesegyház belső berendezésének egy részét elpusztította, a könyvgyűjtemény szintén megtizedelődött. A belső felújítás során, hihetőleg Scolari András püspöksége idején (1409-1426), költöztették át a megmaradt és az újból gyűjtött könyveket a sekrestyéből a félreeső, védettebb Szt. Katalin kápolnába. Ezt a kápolnát Meszeli Demeter püspök (1345-1372) emeltette a székesegyház nyugati bejárata fölé, a gótikus átépítés rendjén. Tehát jól elkülönült a templom többi részétől. E megfelelő helyiségben az is a könyvek védelmét szolgálta, hogy a kápolna és a könyvtár igazgatását és kezelését ugyanazon személyre ruházva, anyagi alapot teremtettek a székesegyházi gyűjtemény intézményesített gondozására. Jelentősnek kell ezt minősítenünk még akkor is, ha a könyveket kezelő klerikus könyvtárosi munkaköre, egyéb egyházi funkcióihoz viszonyítva, kétségkívül másodrendű fontosságúnak tekinthető. Bár ezt az előremutató könyvtári megoldást Várad minden bizonnyal olasz püspökének köszönhette, maga a kérdés felmerülése is sokatmondó bizonysága a székesegyházi gyűjtemény átlagost meghaladó méreteinek.

Scolari András püspök előkelő firenzei polgárcsaládból származott, melynek több tagja is fontos szerepet vitt a kora reneszánsz művelődésnek és művészetnek a későbbi Bánság és Partium területére való átültetésében. Püspöksége idején firenzeiekkel valóságos olasz értelmiségi kolóniát gyűjtött maga köré Váradra, és káptalanába is igyekezett itáliai egyetemeken tanult kanonokokat bejuttatni. Szülővárosával fenntartott állandó és szoros kapcsolatainál fogva Váradot a XV. század elején az olasz művelődési áramlatok legfontosabb havai támaszpontjává fejlesztette. Bár könyvtárából csupán egyetlen, "francia betűkkel" írt, luxus kivitelű, kisméretű bibliáról tudunk, melyet halálakor 36 Frt-ra értékeltek, az itáliai művelt életformákhoz való következetes ragaszkodása alapján teljes joggal feltételezhető, hogy az említett "könyvtárigazgatóságot" is Scolari András püspöksége idején szervezték meg Váradon, és ugyancsak ő adhatott új lendületet a székesegyházi könyvgyűjtemény kifejlesztésének.

A váradi könyvtár kezelőjére vonatkozó, de egyben az egész hazai könyvtörténet szempontjából is kivételes fontosságú fentebbi értesülést az V. Márton pápához (1417-1431) beadott kérvényekről vezetett regesztrum őrizte meg 1419. augusztus 14-i keltezéssel. A bejegyzés szerint András váradi püspök a pápától kanonokság engedélyezését kéri Váradon bizalmas házi embere és pecsétjének őre, Nagymihályi Miklós fia: Antal Várad-egyházmegyei klerikus részére, habár az illető már élvezi a könyvtár, illetve a székesegyházi Szt. Katalin kápolna igazgatásával kapcsolatos évi 25 Ft-os javadalmat.

Miklós fia: Antal könyvtáros személyéről eddig keveset sikerült megtudnunk. Abból azonban, hogy Scolari András nemcsak befogadta olaszokból álló környezetébe, hanem az oklevelezéssel kapcsolatosan fontos megbízatást jelentő pecsétőrségre, illetve a kiemelkedő képzettséget, literatus hajlandóságot igénylő könyvtárosság ellátására alkalmas személynek minősítette, arra következtethetünk, hogy Miklós fia: Antal szintén olaszos kultúrájú, hihetőleg valamelyik itáliai egyetemen tanult, képzett klerikus lehetett. Ennek hangsúlyozása annál is inkább szükséges, mert Antal, amint ez nevéből félreérthetetlenül kiderül, nem volt külföldi, hanem a középkorban Nagymihálynak is nevezett mai Érmihályfalváról származott. Jómódú család gyermeke lehetett, maga is szerzett birtokot a Bihar megyei Ősiben. Pályafutásáról még azt tudjuk, hogy 1421-ben - ugyancsak Scolari püspök támogatásával - elnyerte az évi 60 Ft jövedelmet hajtó egyik kanonoki stallumot, de továbbra is megtartotta a Szt. Kereszt oltár mestereként élvezett 24 Ft-os javadalmát is. Pártfogójának halála után az egykori kanonoktársából lett új püspök: Kusalyi Jakcs Dénes szintén bizalmába fogadta és 1428 tavaszán őt küldötte Rómába a kinevezésével kapcsolatos formaságoknak és illetékeknek a pápai udvarban való elrendezése végett. Ebből az alkalomból intézhette el önmaga számára is azt, hogy ő kerüljön a váradi káptalanban megürült éneklőkanonoki javadalomba. Miklós fia: Antal - úgy látszik - feljebb nem is emelkedett a ranglétrán és élete végéig éneklőkanonok maradt Váradon. Ilyen minőségben, illetve dékánként emlegetik a káptalan oklevelei 1428-1435 között. Ez utóbbi esztendőben tűnik fel új éneklőkanonok az időközben bizonyára elhunyt Nagymihályi Miklós fia: Antal helyén. További adatok jelenleg nem ismeretesek arról, hogy Nagymihályi után mi lett a rectoria armarii librorum sorsa, követte-e őt valaki ebben a munkakörben vagy sem. E funkció létesítését - epizódszerűsége esetén is - a váradi középkori könyvkultúra további fejlődésére nézve jelentős megoldásként értékeljük. A reneszánsz terjedését követő humanista könyvgyűjtés általános divatja mellett ennek az előzménynek szintén szerepe lehetett Váradon az újszerű bibliofiliához nélkülözhetetlen kedvező légkör és hagyományok kialakításában.

Az államkormányzat legfontosabb terein döntő szerepet játszó, erősen elvilágiasodott magyar katolikus főpapság sorából a XV. század harmadik évtizedétől fogva egyre többen a humanizmus tűzhelyeinek számító itáliai iskolákban és egyetemeken, az olasz patrícius és polgárfiúk mellett szerezték meg korszerű műveltségüket. E réteg legjobbjai onnan hozták magukkal a kifinomultabb ízlést, a művészetek pártolásának, a szép könyvek gyűjtésének és az irodalom művelésének követelményét. A kor szellemi arisztokratáinak státusszimbólumai közé ekkor vonult be nálunk is végérvényesen a személyi könyvtár, a művészien díszített fényűző kéziratok gyűjtése. Ennek következtében a XV. század közepe után Váradon is megnőtt a püspöki aula és a káptalan körüli klerikusok körében azoknak a száma, akik könyveket szereztek maguknak, és nőtt e gyűjtemények mérete is. Lényegesen új mozzanat az is, hogy e gyűjtemények összetétele - tulajdonosaik közéleti, politikai szerepének megfelelően - észrevehetően módosulni kezdett a világi tárgyú könyvanyag javára. Ettől fogva a reneszánsz bibliofil gyűjtemények ragyogása homályba borítja a székesegyházi könyvtárat. Forrásaink csak ezeket emlegetik, és a régi könyvtár szinte rejtett gyűjtőmedencéjévé válik annak a kódexanyagnak, amelyik a személyi gyűjtemények értékei közül, tulajdonosuk halála vagy távozása után végérvényesen Váradon marad. A továbbiakban tehát a fejlődés fő vonulatává lett püspöki és kanonoki könyvgyűjtemények legfontosabbjait mutatjuk be időrendben haladva, és annak megfelelő részletességgel, amint ezt az adatok töredékessége lehetővé teszi számunkra.

A reneszánsz művelődéstől elválaszthatatlan könyvgyűjtés kifejlődésére kedvező olaszos légkör Váradon tovább erősödött a Scolarit követő újabb három olasz, illetve dalmát származású püspök idején Ilyen előzmények után került 1442-ben Vitéz János (kb. 1400-1472) előbb a káptalan, majd 1445-től fogva a püspökség élére. Vitéz szerepe a humanizmus meghonosításában közismertebb annál, semhogy erre itt ki kellene térnünk. Szempontunkból elegendő annak hangsúlyozása, hogy Vitéz a Körös-parti városban építette ki a magyar humanizmus első központját. Mint a királyi kancellária tényleges vezetője, szoros kapcsolatban állott Enea Silvio Piccolominivel (1405-1464) és saját környezetébe vonta a humanizmus külföldi eredetű legelső szálláscsinálóit: az olasz Pier Paolo Vergeriót (1370-1444), a görög Filippo Podocatarót (mh. 1448 u.), a lengyel Sanoki Gergelyt (mh. 1479) és a német természettudós Johannes Regiomontanust (1436-1476). Segítségükkel alakította ki Váradon a humanizmus első eleven, helyi alkotóműhelyét, saját nagyszabású könyvtárára mint dokumentációs bázisra alapozva. Ebbe beleolvadt - feltehetőleg - Vergerio gazdag humanista gyűjteményének latin kéziratanyaga is. Amíg ez csak feltételezés, az már bizonyosra vehető, hogy Vergerio tekintélyes könyvtára ösztönző hatással volt a váradi püspök gyűjtő tevékenységére és könyvtári terveihez ez szolgált első mintaképül.

Vitéz János könyvgyűjtése szervesen illeszkedett a humanista utánpótlás nevelésére irányuló erőfeszítéséhez. Környezetéből többeket saját költségén Itáliában taníttatott. Régtől melengette azt a gondolatot is, hogy itthon szervez egyetemet. Már korán ennek a célnak megfelelően alakította ki univerzalisztikus gyűjtési programját. Vespasiano da Bisticci, a leghíresebb XV. századi firenzei könyvmásoló műhely művelt tulajdonosa, visszaemlékezéseiben Vitézt a legnevezetesebb megrendelői között méltatja és könyvtáráról ezeket írja: "Igen szép könyvtárat rendezett be, és azt akarta, hogy abban mindenféle tudományághoz tartozó könyv meglegyen, és ezeket Itáliában és Itálián kívül kerestette össze. És sok könyvet, amit megszerezni nem lehetett, Firenzében másoltatott le, s a költségekkel nem törődve, csupán arra ügyelt, hogy azok szépek és ellenőrzött szövegűek legyenek. Hazája értékét emelte azzal, hogy minden könyvet meghozatott oda, amit csak meg lehetett lelni, eredeti műveket csakúgy, mint fordításokat. Kevés olyan könyv volt latin nyelven, ami neki meg ne lett volna."

Vitéz különlegesen becses gyűjteményének a kortársakra gyakorolt hatása lemérhető azon, hogy a fiatal Corvin Mátyás innen szívta magába a könyvek szeretetét, és hogy ez volt az első hazai könyvtár, mely költőt ihletett megéneklésre. Janus Pannonius (1434-1472), a közép-európai reneszánsz költészet első nagy, eredeti alkotója 1451-ben így vesz búcsút a váradi könyvtártól, amelyet Apolló és a múzsák új otthonának minősít:

Könyvtár, ég veled, itt a búcsúóra,
Híres könyvei drága régieknek,
Már Phoebus Patarat elhagyta, s itt él;
Költők isteni pártfogói, Múzsák
Többé nem szeretik Castiliát már.

Vitéz János sokaktól megcsodált fényes gyűjteményének szétszóródása egyben Várad középkori könyvtárainak sorsát is példázza. Hűtlenségbe esett gyűjtőjük halála (1472) után a könyvek egy részét - úgy látszik - Mátyás király a Corvinába kebelezte be. E feltételezés azon alapszik, hogy ismeretes olyan korvina-kézirat, amelynek címlapján Vitéz címerére festették rá a Mátyás királyét, illetve amelyiken Vitéz és Mátyás címere egyaránt szerepel. Fennmaradt továbbá több olyan korvina-kódex is, amelyekben Vitéz kezével írt emendációk és bejegyzések olvashatók.

A Vitéz-könyvtár Budára át nem vitt másik része a tulajdonos halála után is Esztergomban maradt. Ezt az állományt viszont Vitéz utódja, Beckensloer János érsek (1427-1489) dézsmálta meg, mikor 1476-ban Mátyás királytól III. Frigyes császárhoz pártolt és az esztergomi érsekség sok értékét magával vitte Ausztriába. Miután a császár Beckensloer árulását a salzburgi érsekséggel jutalmazta, Vitéz kódexei szintén Salzburgba kerültek. Innen hurcolta el e kéziratokat is Napóleon 1805-ben Párizsba, ahonnan az összekeveredett könyvtári zsákmányt később Bécsbe, illetve Münchenbe szolgáltatták vissza. Talán ebből a sokáig Salzburgban őrzött anyagból kerültek ki a francia zsákmányolás idején azok a Vitéz tulajdonában volt kódexek is, amelyeket ma a Vatikán és más nyugati könyvtárak mondhatnak magukénak.

Jóllehet a Vitéz-könyvtár töredékeinek módszeres felkutatását Csapodi Csabáné csak most végzi, az eddigi eredmények is elegendő alapot nyújtanak az egykori gyűjtemény összetételének és a magyar könyvtárfejlődésben betöltött szerepének felvázolásához. Összeállítottuk tehát és a jegyzetben cím szerint felsoroljuk azt az 52 művet, amelyet jelenleg ismerünk Vitéz könyvtárából.

Ez a jegyzék azzal a 15 kódexszel kezdődik, amelyekben Vitéz címere vagy névbejegyzése szerepel. Ezeket követi 16 olyan kézirat, amelyeket Vitéz saját kezűleg emendált vagy glosszázott. Nem tartjuk ugyanis elfogadhatónak azt a már régebben felmerült, de ma is képviselt nézetet, hogy Vitéz emendációi nem szükségszerűen bizonyítják az illető kódexeknek az ő gyűjteményéhez való tartozását, mert a tudós kancellár a királyi könyvtár újdonságait szintén emendálhatta. E feltevést pusztán a királyi kancellária vezetője ügykörének, magas méltóságának, zsúfolt teendőinek ismeretében is el kellene vetnünk. Vitéz emendációs gyakorlatának, az egyes kötetek emendálása körülményeinek ismeretében azonban még határozottabban így kell eljárnunk. Amennyire elképzelhető ugyanis, hogy a könyvbarát Vitéz vidéki útjai alkalmával kézbesített új szerzeményeit, nemes szenvedélyének hódolva, türelmetlen kíváncsisággal átfutotta és sebtében javítgatta, annyira hihetetlennek látszik, hogy a legfontosabb politikai ügyekkel elfoglalt kancellár a királyi könyvtár köteteit magával hurcolja és hivatalos útjain, hadjáratok alkalmával is kötelességszerűen végezze az íródeákok aprólékos ellenőrző munkáját.

Felsoroljuk továbbá azt a tíz kéziratot is, amelyeket a kutatók feltételesen ugyan Vitéz gyűjteményéből eredeztetnek, de amelyeknek a provenienciáját még nem érezzük kellően tisztázottnak.

Végül említést tesz e címjegyzék Vitéz saját műveiről és arról a tizenegy kéziratról, amelyeknek Vitéz könyvtárában való meglétét egykorú adatok bizonyítják, illetve amelyeket szerzőik Vitéznek ajánlottak, tehát bizonyosan meg is küldtek neki.

E címjegyzék megerősíti Vespasiano da Bisticci fentebb idézett véleményét Vitéz könyvgyűjtésének egyetemességre törekvő profiljáról. Ugyanígy látta ezt Georg Peuerbach (1423-1461), a bécsi egyetem kortárs tanára is, amikor a következőképpen jellemezte Vitéz közhasznú igyekezetét a könyvgyűjtés területén: "... Téged, aki különösen értékes könyvtáraddal, mintegy házad messze híres ékességével gazdagítani kívánod Daciát és Pannoniát, a könyvek atyjuknak és alkotójuknak tekintenek. Ezek annyival becsesebbek minden más házi felszerelésnél, amennyivel értékesebbnek tartják az emberek az ezüstöt és az arany tárgyakat a cserépedényeknél. Minthogy a könyvek az ismeretek kialakításának beszédes eszközei, köztudott, hogy ezeket fáradhatatlan gondosságoddal, nagy költségekkel a különböző országokból magadhoz gyűjtötted össze. Ezekben fogja az utókor szemlélni mind bőkezűséged, mind pedig emelkedett szellemed híre-nevének naponként való növekedését és virágzását. Igyekeztél összegyűjteni a matematikai és a quadrivium tantárgyaival kapcsolatos műveket is, minthogy ezek a legtöbb hasznot hajtják a tudásra nézve is, különösképpen azoknak a könyveknek a megszerzésére határoztad el magad, amelyekből biztos és kétségtelen ismereteket szerezhetünk az égbolt változásairól, akár az égitestek pályájának hiteles meghatározásával mutatják ki a csillagok méreteit és elhelyezkedését, akár térképek és műszerek segítségével teszik kiszámíthatóvá azok mozgását, ami pedig különösen tudásra érdemes dolog.

Hasonlóan vélekedett Vitéz könyvtárának jellegéről Galeotto Marzio (1427-1497), Mátyás király udvarának ismert olasz humanistája is: "Nem mondom el, hogy mekkora költséggel létesítette majdnem az egész emberiség előtt nagynevű könyvtárát, amelyben összegyűjtötte az összes tudományszakok emlékeit." Ez a nagy hozzáértéssel összeválogatott könyvgyűjtemény tette lehetővé Vitéz számára, hogy miután néhány hónappal Váradról való távozása után elnyerte a várva várt pápai engedélyt, ténylegesen megvalósítsa, de most már Pozsonyban, az egyetemalapítással kapcsolatos régi terveit. Vitéz ismeretes könyvei tehát nemcsak gyűjtőjük személyes érdeklődéséről tanúskodnak, hanem nagyszabású művelődési terveihez is kapcsolódnak, Ennek ellenére néhány megállapítás megkockáztatható Vitéz személyes érdeklődési területeiről.

Mindenekelőtt az, hogy - reneszánsz műveltségű nyugati kortársaihoz hasonlóan - rendkívül érdekelte Vitézt a matematika és a csillagászat. Ezt nemcsak a fentebb idézett nyilatkozat bizonyítja, hanem gyűjteményének ilyen tárgyú darabjai és személyes kapcsolatai Johannes Regiomontanusszal, Georg Peuerbachhal és a lengyel Martin Ilkusszal. De kedvelte Vitéz a történelmet is. Feljegyezték róla, hogy tudós barátai körében "memoriter et ornate" (emlékezetes módon és ékesen) ismertette Pannonia történetét. Kedvenc szerzője lehetett Titus Livius, mert ennek római történetét több példányban is megszerezte, és erről készíttette az összes kéziratai között legfényűzőbb másolatot. Cicero művei azért vonzották, mert maga is ünnepelt szónok és a diplomáciai levelezés nagy mestere volt. Filozófiai érdeklődéséről tanúskodik, több kódexén kívül, a neoplatonizmus korai ismeretét bizonyító ama bejegyzése is, amelyik Georgius Trapezuntiusnak a jegyzékünkben 7. sz. alatt említett munkájában olvasható. Kéziratainak szenvedélyes emendálása, glosszázása pedig a filológia iránti vonzódását mutatja. A kortárs humanista szerzők és az ókori klasszikusok alkotásai mellett könyvtárában található hagyományos egyházi irodalom tanúsítja, hogy Vitéz János könyvkultúrája a régi középkori és az új humanista művelődés határvonalán állott. A fényűzés kedvelése is egyaránt jellemző a feudális nagyúrra és a humanista gyűjtőre. A reneszánsz bibliofiliának és miniaturisztikának ő volt nálunk az első úttörője; ő állította fel azokat a magas művészi normákat, amelyeket majd Mátyás király és a XV-XVI. századforduló reneszánsz főpapjai egymással versenyezve igyekeztek túlszárnyalni. Vitéz kezdetben beérte az itthon másolt és díszített, szerényebb kiállítású kódexekkel, de később Itália legfelkapottabb scriptoriumaiban rendelt gyűjteménye számára fényűzően miniált kéziratokat Ezek szépsége és eleganciája nem marad el a királyi könyvtár legjobb darabjai mellett sem. Gondolunk itt főként a már említett Livius-köteteire, Plautusára, Cicerójára, melyek a firenzei könyvművészet remekei közé számítanak miniaturáik kompozícióinak változatossága és bájos játékossága, csodálatos rajzbeli biztonsága, színeinek könnyed üdesége alapján.

Kódexei ünnepélyességét Vitéz a pompás és művészileg megkomponált kötéstáblákkal szintén fokozni igyekezett. Ezek sorából kiemeljük Tertullianus Apologeticusának vörös bőrrel bevont, arany nyomással díszített tábláit, melyek 1455-ből való bizonyságai, egyéb egykorú kötések mellett, hogy a pompakedvelő püspök a XV. század közepén milyen magas színvonalra emelte a könyvkötészetet Váradon.

Vitéz az Itálián kívüli Európában az elsők között tört tudatosan általános művelődési célok szolgálatára is alkalmas, nagyszabású személyi könyvtár létesítésére. Tudatában volt gyűjteménye rendkívüli voltának és annak, hogy nevét az utókor előtt ez a létesítménye fogja fenntartani. Ezért hangsúlyozta minden módon személyes kapcsolatát gyűjteménye darabjaival. Ezért festette rá kódexeire főpapi címerét, örökítette meg glosszákban olvasás közben támadt gondolatait, jegyezte be könyveibe, monogramja kíséretében, hogy hol és mikor fejezte be az illető kötet olvasását vagy emendálását. Nincs még egy XV. századi magyar gyűjtő, akinek a könyveivel való kapcsolatairól annyi intimitás maradt volna reánk, mint erről az országos politika fordulatai és a török elleni védőháborúk izgalmai között is olvasmányaiba elmerülő váradi püspökről. Jóllehet Vitéz egyéniségében még sok a középkori vonás, könyveivel való kapcsolata, hírneve megörökítésének tudatos keresése már a reneszánsz emberre jellemző. Egyéniségének ez a kettőssége mutatkozik meg abban is, hogy bibliofiliájában egyszerre hódol a reneszánsz pompa legmagasabb esztétikai igényeinek és a kancelláriai vagy scriptoriumi munka akríbiájának. Saját kezűleg végzett gondos emendációi, valamint politikai és irodalmi levelezésének saját útmutatása alatt készült, jegyzetelt gyűjteménye vitathatatlanná teszi, hogy Vitéz János tekinthető a filológia és textológia első magyar úttörőjének.

A váradi könyvkultúra további fejlődésére fontos következményekkel járt, hogy Vitéz könyvgyűjtése észrevehetően fellendítette és rendszeressé tette a káptalani iskola körül folyó könyvmásolást. Bár kimondott scriptorium működéséről eddig nem kerültek elő közvetlen adatok, a Váradon másolt irodalmi emlékek számának váratlan megnövekedése, bizonyos helyi megoldások évtizedeken át való továbbélése a könyvmásolás valamilyen intézményesítését feltételezi. Ehhez az alapot Vitéz gyűjtőszenvedélye teremtette meg, de a helyi másológyakorlat kikristályosodásának később hasznát látták a nyomába lépő többi váradi bibliofilek is. A XV. század második felében bekövetkezett fellendülésnek kedvező előzmény lehetett az is, hogy Vépi Péter olvasókanonok 1439-1440 körül a káptalani iskolát újjászervezte, a diákok részére bennlakást alapított és javukra tekintélyes birtokadományt is tett.

A felvirágzott váradi könyvmásolás termékei közül legkorábbi az a kéthasábos, terjedelmes papírkódex, amelyet - kolofonja szerint - Gordovai János 1444-ben a váradi iskolában másolt, az iskola jó nevű vezetője, Szegedi László mester irányítása mellett. A középkori misztikus irodalomnak az érzelmi élettel kapcsolatos egyik jellegzetes termékét (Libri coelestes revelationum dei beatae Brigittae) tartalmazza.

Az a breviarium (lectionale sanctorum), amelyet Jenői Pál másolt 1454-ben Imre váradi kanonok és gyulai plébános részére, a papi zsolozsmáskönyvek szokott módján papírra íródott, kéthasábosan, szerényen díszített iniciálékkal.

E két emlékhez hasonlóan teljesen a gótikus írás és könyvmásolási gyakorlat terméke az az egyhasábos papírkézirat is, melyet bizonyos Tamás klerikus és Endrefalvi Antal másolt 1462-ben a (hajdú)szováti plébános: Benedek rendelésére a Képes Krónika szövegéről.

Hasonló kivitelű a Guido de Columna regényes trójai történetét és a rejtélyes János papnak az indiaiak szokásairól írott divatos munkáját tartalmazó kódex is. E kötetet szórakozni vágyó világi olvasó: Egervári László, a váradi püspökség birtokainak kormányzója másoltatta 1475-ben Sztárai (vagy Esztári) Mátéval.

Bár az előbbieknél gondosabb írású, igényesebb kiállítású az ún. Dubnici Krónika 1479 körül, minden jel szerint szintén Váradon másolt kézirata, ez is az előbb felvázolt késő gótikus fejlődési vonalba illeszkedik bele.

A fenti példák alapján tehát megállapítható, hogy Váradon (és környékén?) a XV. század második felében is a gótikus írás és gyakorlat maradt az uralkodó a könyvmásolás területén.

Ennek ismeretében még szembetűnőbbé válik Vitéz személyes szerepe a váradi könyvmásolás korszerűsítésében. Van ugyanis néhány bizonyosan vagy feltehetően Váradon készült Vitéz-kódex, amelyek határozottan különböznek a fentebb említettektől: átmenetet alkotnak a gótikából a reneszánsz könyvművészetbe, illetve kifejezetten ennek termékei. Az 1455-ben készült Tertullianus-kódexről a kolofon világosan megmondja, hogy Polánkai Bereck pap másolta a váradi püspök számára. Ugyanennek a kéznek az írását ismerték fel a kutatók a Leó pápa prédikációit tartalmazó kötetben, melyet Vitéz 1457-58-ban emendált, továbbá a krakkói csillagászati kéziratban, melynek keletkezése szintén erre az időszakra tehető. Az ötvenes években tehát Polánkai Bereck volt Vitéz egyik váradi könyvmásolója. A gótikából a humanista antikva felé közelítő, fegyelmezett, egyenletesen szép írása kancelláriai munkában alaposan iskolázott személynek mutatja. Talán azonos azzal a Bereckkel, akit 1464 és 1466 között a váradi káptalan őrkanonokjaként emlegetnek az oklevelek.

Abban az ütemben, amint szaporodtak Vitéz könyvtárában az Itáliából rendelt kódexek, váltak egyre uralkodóbbá a püspök részére folyó váradi könyvmásolásban is a reneszánsz formák. Jellegzetesen ilyen termék az 1462-ben készült Victorinus-kódex. Ennek írása már a reneszánsz kéziratok betűformáit igyekszik utánozni - igaz, kissé nehézkesen. Abban is különbözik az eddigi egyszerűbb kiállítású váradi másolatoktól, hogy viszonylag igényesen miniálták. Címlapját stilizált növényekből formált keretdísz ékesíti, rajta bogarakra vadászó szimbolikus jelentésű madarakkal. A váradi miniátor azonban kompozíciójához még nem olasz reneszánsz kéziratot választott magának mintául, hanem a gótikus könyvfestészet hagyományos megoldásait érezte követendő példáknak. Egészében véve azonban e kódexet mégis inkább a kezdődő reneszánsz könyvmásolás termékének tekinthetjük. E köteten mérhető le érzékletesen, hogy Vitéz idején meddig jutott előre mind a reneszánsz formák térhódítása, mind pedig a váradi másolók mesterségbeli tudása.

Az általános humanista divatnak hódolva, de Vitéz János példájának hatására is, a XV. század hatvanas éveitől kezdődően Váradon egész sor kisebb-nagyobb személyi gyűjtemény keletkezett. Nemcsak a püspöki szék betöltői, hanem a kanonoki javadalmak élvezői körében is. Ezek azonban, tekintve kisebb méreteiket, szinte nyomtalanul szétszóródtak a reformáció és a török idők forgatagában. Legfeljebb különlegesen díszes darabjaikból mentett meg néhány hírmondót a későbbi bibliofilek érdeklődése. De ezek a töredékek is jelzik a könyvbarátság meghonosodását a váradi egyházi értelmiség középrétegeiben.

Sankfalvi Antalt Vitéz püspök hozhatta még 1463 előtt Váradra kanonoknak, az ő oldalán kezdte közéleti pályáját. Bár könyvgyűjteményének egyetlen, nyomtatott kötete maradt fenn, bizonyosra vehető, hogy a bibliofiliában szintén követte egykori mentorát, Vitéz Jánost. Külföldi egyetemen szerzett jogi doktorátusa, közel három évtizedes vezető szerepe Mátyás király és II. Ulászló külpolitikájában, gyakori diplomáciai utazásai Itáliába és Franciaországba, valamint könyvének festett címerrel való megjelölése alapján tételezhető ez fel.

Vitéz taníttatta Bolognában és indította el mind a politikai-közéleti pályán, mind a könyvgyűjtésben Váradi Péter kanonokot (1450 u.-1503), a későbbi királyi kancellárt és kalocsai érseket. Leveleskönyve összeállításában is Vitéz nyomdokaiba lépett. Ő is bejegyezte könyveibe, hogy mikor olvasta el az illető kötetet. Egykor híres gyűjteményéről már többet tudunk, de ennek csak a kezdetei kötődnek a váradi szellemi légkörhöz, s ezért itt nem foglalkozunk vele.

De nem csupán a váradi keretek közül kitörő ambiciózus személyek, hanem a káptalan olyan tagjai is szereztek maguknak hasznos könyveket, áldoztak kéziratok másoltatására, akikről ma már a puszta nevüknél többet nem is tudunk. Ilyen volt például az a Székely Miklós, aki 1503-ban a könyvbarát Kálmáncsehi püspöktől létesített váradhegyfoki új káptalan kanonokjaként szerzett meg magának egy XIV. századi, díszes kiállítású hártyakéziratot, melyet a salzburgi Studienbibliothek őrzött meg napjainkig.

A Vitéz Jánost követő könyvbarát püspökök sorát a morvaországi eredetű Filipec (Pruis) János (1431-1509), Mátyás király kedvenc diplomatája nyitja meg. A prágai egyetemen tanult, Vitéz bukása után a király bizalmi embere, fontos külpolitikai akciók lebonyolítója, 1484-től fogva főkancellárként az uralkodó jobbkeze. A váradi püspökséget, politikai szolgálatai jutalmául, 1476-ban nyerte el Mátyástól és 1491-ig birtokolta. Mátyás halála után lemondott a püspökségről, visszavonult a politikától, javait szétosztogatta és a magyar-hradischi (Uhor. Hradiste) ferences kolostorban élt haláláig. Feljegyezték róla, hogy különös gyönyörűségét találta az építkezésekben, a reneszánsz pompában és a királyi gazdagsággal ékesített, nagyméretű szertartáskönyvekben. Ilyenekkel szerelte fel váradi székesegyházát is. Külföldi követségei alkalmával személyesen is megfordult a reneszánsz és humanizmus több fontos központjában. Járt Rómában, az urbinói, ferrarai, milánói, nápolyi udvarban, Velencében, Párizsban, Bécsben. Alkalma tehát bőven nyílott, hogy reneszánsz kedvteléseinek hódoljon, és a legjobb műhelyekből szerezze be könyvtára darabjait. Az írásos hagyományt teljes mértékben igazolja az a két kötet, mely egykori könyvgyűjteményéből jelenleg ismeretes.

Esztergomban őrzött rendkívül díszes pontificaléja a budai scriptoriumban miniált reneszánsz kéziratok legszínvonalasabb emlékei közé tartozik. Szintén nagyméretű és gondosan rubrikált, finoman kidolgozott iniciálékkal és a fejezetek első lapján gótikus virágdíszekkel ékesített az a Filipec gyűjteményéből való ősnyomtatvány is, amelyet jelenleg Drezdában őriznek. A még gótikus ízlésű, vaknyomással és veretekkel díszített kötet Avicenna (980-1037), a nagy arab tudós 1483 és 1484-ben Velencében kinyomtatott két orvostudományi művét tartalmazza; az egyiket a szintén nagyhírű Averroes (1126-1198) magyarázataival. Mindkét mű a diplomata-püspök világi érdeklődését is bizonyítja.

A későbbi hagyomány azt hirdette, hogy Filipec élete végén, kolostori visszavonultságában, maga is foglalkozott szertartáskönyvek másolásával, díszítésével. A magyar-hradischi kolostorban lakó ferencesek a XVIII. században több kéziratot az egykori váradi püspök munkájaként tartottak számon. Jóllehet ebben a vonatkozásban csak helyszíni kutatások után lehet kimondania végső szót, nem látszik hihetőnek, hogy egy ragyogáshoz szokott reneszánsz politikus főpap hatvanéves korán túl fogott volna hozzá a fáradságos és nagy gyakorlatot igénylő kódex-másoláshoz. Valószínűbb, hogy Filipec saját váradi díszes szertartáskönyveiből ajándékozott néhányat kolostorának, mintsem hogy maga másolta volna azokat.

Filipecnek a könyvek iránti különös vonzódása felől azonban más, hiteles adat is szól. Az ő nevéhez fűződik ugyanis az első nyomda megalapítása (1486) szülőhazájában, a morvaországi Brünnben. Ott jelentette meg 1488-ban, fametszetű képekkel gazdagon díszítve, kancelláriai beosztottjának, Thuróczi Jánosnak (1435-1490) a magyarok történetéről írt munkáját. Minthogy Filipec ennek függelékeként Rogerius (1201-1266) váradi kanonok Carmen miserabile című emlékiratát szintén közzétette, a nagy tatárjárás legértékesebb forrásának fenntartása az ő történelmi érdeklődésének köszönhető. Lehet, hogy Filipec a királyi kancellária adatgyűjteményében jutott Rogerius szövegéhez, de valószínűbb, hogy e kézirat a nyomtatást megelőzően Váradon, valamelyik püspök-elődje hagyatékában lappanghatott, a bibliofil főpap útján került Thuróczihoz és közzétételét Filipec egyházmegyéje felé szóló gesztusnak szánta.

A reneszánsz kori püspöki személyi könyvgyűjtemények méretei felől számszerű adat Filipec közvetlen utódja, Farkas Bálint idejéből (1491-1495) maradt. Ő ugyanis 1495-ben kelt végrendeletében 203 kötet legkülönbözőbb tárgyú könyvet, melyeket maga vásárolt, vagy az ő rendelésére készítettek, hagyományozott székesegyházának. Ezekből ugyan jelenleg egyetlen darab sem ismeretes, mégis joggal feltételezhető, hogy Farkas Bálint püspök bibliofiliájában Filipecet tekintette mintaképének és őt követte gyűjtésében. Filipecnek ugyanis kedvelt, bizalmi embere, esetleg egyenesen rokona lehetett. Az ő révén nyert 1481-ben kanonokságot, 1487-ben prépostságot a váradi káptalanban. Püspöknek szintén Filipec kifejezett kérésére nevezték ki. Igazi munkaterülete Farkas Bálintnak is a politika volt. A királyi kancellárián dolgozott, tanácsadója volt II. Ulászló királynak (1490-1516), kapcsolatban állott az udvart humanista körökkel, elsősorban Váradi Péterrel, mecénáskodó művészetpártolásáról szintén maradtak adatok. Filipec ismertetett könyvtártöredéke alapján úgy véljük, hogy Farkas püspök viszonylag tekintélyes számú könyvgyűjteményének is egy része már nyomtatott mű lehetett.

Vitéz János és Filipec János pártfogoltja volt Kálmáncsehi Domokos (1433-1503) is, aki 1495-ben követte Farkas Bálintot a váradi püspökségben. Innen 1501-ben az erdélyi egyházmegye élére távozott. Az ő közéleti pályája és könyvbarátsága szintén az előbbiekéhez hasonlóan alakult. Tanulmányait a bécsi egyetemen végezte és Váradra kerülését megelőzően Mátyás, majd Ulászló király kedvelt híveként a királyi udvarban élt, a királyi személynöki bíróságot vezette és diplomáciai feladatokat látott el. Így járt követségben Ştefan cel Mare (1457-1504) moldvai vajda udvarában, Lengyelországban és III. Frigyes császárnál (1440-1493). Bibliofiliáját a királyi udvarban uralkodó reneszánsz légkör alakította ki még a nyolcvanas években. Filipechez hasonlóan ő is különös gondot fordított a saját használatára szolgáló szertartáskönyvek díszíttetésére. Ezeket a budai királyi scriptoriumban készíttette a legfényűzőbb kiállításban.

Könyvgyűjteményéből négy ilyen 1481-1495 között készült díszkéziratot ismerünk. Ezek egyben a budai scriptorium és a magyar reneszánsz könyvfestés legrangosabb alkotásai, melyeket külföldi könyvtárak legféltettebb ritkaságaik között tartanak számon. Kálmáncsehi színpompás, üde képekkel, világias jelenetekkel és reneszánsz formaelemekkel gazdagon ékesített breviariumát a budapesti Széchényi Könyvtár, misekönyvét a zágrábi székesegyházi kincstár, breviariummal egyesített missaléját a New York-i Pierpont Morgan Library, a Mária-zsolozsma hora-it tartalmazó imakönyvét, az ún. Liechtenstein-kódexet, a párizsi Bibliotheque Nationale őrzi. Kálmáncsehi gyűjteménye egyéb darabjainak ugyan nyomuk veszett, de ez a négy említett kézirata is elegendő bizonyítéka annak, hogy mind a váradi, mind pedig az erdélyi magyar könyvgyűjtés XV. századi történetében az ő bibliofiliája a reneszánsz pompa legmagasabb csúcsait képviselte.

Kálmáncsehi utóda, Szatmári György (1457-1524) hasonlóképpen a politikus főpapok sorából került ki. Közismert volt mind pompaszeretetéről, mind a tudományok és a művészetek pártolásáról, mind pedig világias, reneszánsz életviteléről. Jellemző, hogy pappá is csak váradi püspöksége (1501-1505) végén szenteltette fel magát. Szatmári környezete egyike volt azoknak a központoknak, amelyekben a humanista művelődés Mátyás király halála után továbbfejlődött. A püspök számos bel- és külföldi humanistával állott összeköttetésben, támogatta törekvéseiket, külföldi tanulmányaikat és műveik kinyomtatását. Ezek viszont neki ajánlották alkotásaikat, vagy magasztalólag írtak felőle. Pártfogoltjai hosszú sorából itt csak váradi utódját, Thurzó Zsigmondot, Oláh Miklóst és a szintén román eredetű csulai Móré Fülöpöt említjük meg.

Az idők változásának jele, hogy Szatmári már az igazi irodalmi nyilvánosságot biztosító könyvnyomtatásnak a híve. Ezért szorgalmazta Itáliában Janus Pannonius verseinek kiadását. Levelezésben állott a kor egyik legnagyobb humanista nyomdászával, a velencei Aldus Manutiusszal (1450-1515). Ennek könnyen kezelhető klasszikus szövegkiadásait különösen kedvelte, és éppen ezért meg is szerezte gyűjteménye számára. Könyvtárában a kéziratok már csak reprezentációs kellékeknek számíthattak, valódi olvasmányanyagát azonban inkább nyomtatott formában kívánta használni. Ez azonban nem jelentette művészi igényeinek leszállítását is. Például a párizsi Bibliotheque Nationale-ban őrzött, pazar kiállítású, nyomtatott breviariumát nem is Budán, hanem egyenesen Itáliában miniáltatta a híres firenzei Attavante tanítványával, Boccardino Vecchióval.

Szatmári rokonságához és baráti köréhez tartozott utóda, Thurzó Zsigmond (1465-1512), aki az erdélyi püspöki székből került át Váradra 1506-ban. Paduában tanult, a királyi kancellárián Szatmári titkáraként hivatalnokoskodott, többször járt követségben: 1500-ban a francia udvarban, 1502-ben Velencében, 1507-ben Rómában. Váradon reneszánsz ízlésben átépíttette a püspöki palotát. Személyes ismeretségben és levelezésben állott Aldus Manutiusszal, aki az ő kérésére nyomtatta ki 1502-ben Cicero Epistolae familiares című művét, és 1513-ban egy újabb Cicero-kiadvánnyal hódolt elhunyt barátja emlékének. Thurzó püspök is már, hihetőleg, elsősorban nyomtatott könyveket gyűjtött. Leveleiből kiderül, hogy kedvenc olvasmányai közé tartoztak, Cicero mellett, Horatius és Vergilius művei. Ezeket Aldus zsebkiadásaiban szerezte meg magának. Környezetében egyháziasnak egyáltalában nem nevezhető reneszánsz légkör uralkodott, mely nagy hatással volt a fiatalabb humanista nemzedékre. Oláh Miklós még élete delelőjén is nevelőapjaként emlegette Thurzó püspököt, aki Henckel Jánost szintén támogatta itáliai és bécsi egyetemi tanulmányaiban. Bizonyosra vehető, hogy Thurzó is felhasználta könyvvásárlásra külföldi útjait.

Úgy látszik, hogy könyvein nem jelezte tulajdonát, s ennek következtében egykori gyűjteményének darabjai felismerhetetlenek. Így könyvtárából jelenleg csak azt a 14 kötetet ismerjük, amelyekbe pártfogoltja, Henckel János kanonok, 1510-ben és 1512-ben bejegyezte, hogy Thurzó püspök ajándékozta neki, illetve, hogy tőle örökölte. Ezek közül 13 nyomtatott kötet jogi műveket tartalmaz; jelenlétük egy politikus-főpap gyűjteményében teljesen érthető. Kéziratai közül egyetlen papírkódex ismeretes; egykori iskolatársa, Antonius Gazius (1461-1528) olasz humanista ajándékozta neki. Gazius ezt a testi és lelki fiatalosság megóvásáról írt orvosi-bölcseleti értekezését Thurzó püspöknek ajánlotta.

Előkelő származása és a Szatmári-Thurzó rokonság segítette már gyermekfővel püspöki javadalomhoz Perényi Ferencet (1499-1526) előbb Gyulafehérváron (1508-14), majd pedig Váradon (1514-26). Itt humanista nevelésben részesült. Bár szerette volna magát továbbképezni Itáliában, de erre már nem keríthetett sort. Kortársai így is az ország egyik legjobb latin stilisztájaként tartották számon. Korszerű olaszos műveltségének kialakításában Maghi Sebestyén kanonoknak tulajdoníthatunk fontos szerepet, akit - Szatmárin kívül - a Perényiek is támogattak krakkói, bécsi és bolognai tanulmányaiban. Coelio Calcagnini erazmista beállítottságú olasz humanistával folytatott levelezéséből kiderül, hogy Perényi püspök szenvedélyesen gyűjtötte a könyveket. Állandóan keresett, vásárolt és kölcsönzött irodalmi alkotásokat. Bár humanista könyvei a mohácsi csatamezőn történt halála után szétkallódtak, tudjuk, hogy megszerezte magának Seneca, Vergilius, Diodorus Siculus, Synesius és Rotterdami Erazmus műveit. Ez utóbbi életelveit magáévá is tette. Perényi püspök említett könyvei bizonyára nyomtatványok voltak, mint ahogyan fennmaradt missaléja is hártyára készült nyomtatvány. Ő tehát már gyűjteménye reprezentációs darabjait sem íratta kézzel, hanem a nyomtatványt utólag miniaturákkal, festett keretdíszekkel tétette ünnepélyessé. A budai könyvfestészetnek ezt a késői (1522 körüli) fontos emlékét és Perényi püspök gyűjteményének egyetlen ma ismeretes darabját, melyet jelenleg Győrött őriznek, Oláh Miklós mentette meg az enyészettől és használta élete végéig.

Már a XV. század második felében megfigyelhettük, hogy az egyházi értelmiség középrétegei igyekeztek a könyvgyűjtésben követni a bibliofil főpapokat. Erre a könyvnyomtatás kifejlődésével, a könyvárak lényeges csökkenésével a XVI. század elején már jóval több módjuk is nyílott, mint a megelőző évtizedekben. Egyébként is ekkor már a könyvekben mindenekelőtt a szellemi munka eszközét látják, és belső díszítésükre többé általában nem költenek. A váradi körkép teljessé tételére alább két XVI. század eleji kanonok gyűjteményét mutatjuk be az itt rendelkezésre álló tértől megkövetelt vázlatos módon.

Henckel János (kb. 1481-1539) Thurzó Zsigmond püspök támogatásával nyert Váradon kanonoki javadalmat és ennek jövedelméből folytatta Krakkóban elkezdett egyetemi tanulmányait. 1507-ben Bécsben bölcsészetet, majd három esztendőn át Paduában és Bolognában jogot tanult. Pártfogójának halála után szülővárosában, Lőcsén, majd Kassán lett plébános, később Mária királynő udvari papja. Amikor a reformációval való rokonszenvezés gyanúja miatt 1530-ban az udvartól eltávolították, barátját, Oláh Miklóst ajánlotta be a maga helyére. Literátori összeköttetései, levelezése és könyvei tanúskodnak arról a kiemelkedő helyről, amelyet Henckel János műveltségével kivívott magának kora értelmiségi társadalmában. Levelezett Rotterdami Erazmussal és baráti körével, kapcsolatban állott Melanchtonnal, Lutherrel, barátsága változatlanul meghitt maradt Oláh Miklóssal. A könyvek végigkísérték Henckelt változatos életpályája minden állomásán. Egykor jelentős gyűjteménye még mai töredékes állapotában is késő középkori könyvtárkultúránk legimponálóbb emléke. Éppen ezért szántunk rekonstruálására és részletes bemutatására külön tanulmányt.

Henckelt a tanulmányok és a könyvbarátság felé nagybátyja, Leudeschit György szepesi kanonok indította el azzal, hogy 1496-ban végrendeletileg pénzt hagyott tanulására és neki ajándékozta összes könyvét. Ezek a kötetek alkották Henckel gyűjteményének alapját. Jelenleg egy papírkódexet és négy nyomtatott művet ismerünk ebből az örökségből. Bár Leudeschit is krakkói bölcsészeti tanulmányok után Ferrarában egyházjogi doktorátust szerzett magának, ezek a könyvei teológiai-filozófiai tárgyúak.

A közéleti, politikai érvényesülésre készülő klerikusnak azonban elsősorban jogi ismeretekre és könyvekre volt szüksége. Henckel pályájának és könyvgyűjtésének Thurzó püspök adhatott ilyen fordulatot. Valóban, itáliai tanulmányaitól kezdődően, Henckel szinte kizárólag csak jogi könyveket vásárolt magának Velencében, Paduában, Bolognában, majd hazatérése után Budán és Krakkóban. Püspök-pártfogója is ezért kedveskedett neki hazatértekor ilyen művekkel. Henckel könyvtárának jelenleg ismeretes 93 kötete közül 53 kötet jogi, 34 teológiai-filozófiai, 4 történeti-filológiai és 2 orvosi-természettudományi tartalmú. Érdeklődésének eredetileg döntően jogi iránya még szemléletesebben kidomborodik, ha könyvvásárlásait időrendbe állítjuk. Itáliából ugyanis kizárólag jogi irodalommal tért haza. Teológiai-filozófiai tárgyú könyveit vagy ajándékba kapta, vagy pedig életének abban az újabb szakaszában vásárolta, amikor Thurzó püspök halálával bezárultak előtte a közpályán való gyors érvényesülés lehetőségei.

Henckel könyvtárának jelenleg ismeretes maradványait - a gyulafehérvári Batthyaneumon kívül - Kolozsvárott, Budapesten és Gyöngyösön őrzik. Ezek - két kötet kivételével - egytől egyig mind 1520 előtti beszerzésűek. Életének 1520-1530 közötti, legmozgalmasabb és legérdekesebb szakaszában gyűjtött olvasmányai azonban még lappanganak, mint ahogyan szépirodalmi anyagának is egyelőre teljesen nyoma veszett. Például tudjuk, hogy Rotterdami Erazmus több művét maga küldte el Henckelnek, aki ezeket hasznosította is a királynő előtti prédikációiban, mégis ezekből eddig semmi sem vetődött felszínre. A reformáció iránti ismeretes érdeklődésének sem bukkant még fel könyvtörténeti bizonyítéka. Gyűjteményének ezt az újabb részét ugyanis bizonyára magával vitte, amikor Mária özvegy királynővel külföldre távozott, és ezek a könyvei, halála után, idegenben szóródhattak szét. Bizonyos jelek azonban Boroszló és Schweidnitz felé mutatnak. Talán ott vagy általában a sziléziai provenienciájú könyvanyagban nyomára lehetne akadni a kor nagy szellemi áramlataiba bekapcsolódott Henckel János legszemélyesebb olvasmányanyagának is; az újabb könyvtár-rész ismerete nélkülözhetetlen Henckel hiteles szellemi portréjának megrajzolásához.

Henckelnek a könyvekkel való meghitt kapcsolatáról a száraz jogi kézikönyvekbe tett különféle bejegyzései is tanúskodnak. A gyűjteményébe újonnan beiktatott kötetekbe, nevén és rangján kívül, általában bejegyezte, hogy azokat hol, mikor és mennyiért vásárolta, illetve kitől kapta ajándékban vagy örökségképpen. Néha még a vele kapcsolatba került külföldi könyvárus nevét és a könyv beköttetésének tényét is megörökítette. Henckelnek ezek a feljegyzései a maguk nemében kivételesen ritka, hiteles és értékes adatai a hazai könyvtörténetnek.

Vásárolt könyveit többnyire maga köttette be. Gyűjteményének darabjai tehát értékes emlékei a váradi középkori könyvkötészetnek is. Hitelesen bizonyítják, hogy a fentebb bemutatott egyházi gyűjtőtevékenység kapcsán a XVI. század elejére színvonalas könyvkötő ipar honosodott meg a Kőrösparti városban. A kötetek többségén ma is rajta lévő láncok mutatják, hogy Henckel, féltett kincsként, a polcokhoz rögzítve, lapjára fektetve (tehát még nem felállítva!) őrizte gyűjteményét. Gyűjtése ebben a tekintetben konzervatív, középkorias. Más tekintetben viszont már a legkorszerűbb: csak nyomtatott könyveket vásárol, a kéziratok igényes kiállítása sem érdekli. A külső pompa, a művészi kiállítás számára láthatóan nem fontos többé.

Henckelt a középkor és az újkor mezsgyéjén álló embernek mutatja a lőcsei Szt. Jakab templom részére általa 1520-ban készíttetett gyönyörű szárnyasoltár is. Ennek ikonográfiai programja művészi eszközökkel tett vallomás megrendelője belső világáról. Ebből is kitűnik Henckel különös vonzódása a pápai hatalom korlátozását, az egyház belső megújulását követelő zsinati mozgalom szellemi vezéréhez, Jean Charlier de Gersonhoz (1363-1429), valamint a visszaéléseket ostorozó Johannes Chrysostomoshoz (344-407). Látszik, hogy közel érzi magához a devotio moderna reformprogramját. Bár szükségesnek ítélte az egyház megújulását, Rotterdami Erazmushoz hasonlóan, visszariadt a reformátorok táborába való átpártolástól és haláláig megmaradt a régi egyház hívének. Henckel János nem volt harcos újító, hanem csak nyitott szemű, művelt szemlélője egy viharos kornak, amelynek hullámai félre is sodorták a könyveknek ezt a csendes barátját.

A középkori Várad bibliofiljeinek hosszú sorát Haczaki Mártonnal rekesztjük be. Könyvgyűjtése a Henckeléhez hasonlóan átmeneti jellegű. Bár a kutatás másfél évszázada számon tartott egy humanistát, aki 1518-ban latin versezettel ajánlotta be az olvasóknak Joachim Watt (Vadianus) bécsi egyetemi tanár Pomponius Mela-kiadványát, személyét mindeddig teljes homály borította. Csak újabban sikerült kiderítenünk, hogy e magát latinosan Martinus Hacziusnak nevező humanista azonos Haczaki Márton váradi kanonokkal és az ottani kisebbik káptalan prépostjával. Életpályájának még ma is csak néhány szakaszáról vannak biztos adataink.

A Hátszeg-vidéki Osztróról a XV. század derekán a Kolozs megyei Magyarsárdra költözött és ott Haczakinak nevezett, feltehetőleg egykor román eredetű nemesi családból született 1495 körül. Apja, István, 1516 táján még élt. Haczaki Márton értelmiségi-papi pályára készülve, 1516 őszén beiratkozott a bécsi egyetemre. Ott, az említett Pomponius Mela-kiadványból következtethetően, körülbelül két esztendőn át tanult. 1518. október 25-től kezdődően a krakkói egyetemen folytatta tanulmányait. Váradra kerülése időpontjáról egyelőre nincsen adatunk. Feltehetően 1526 előtt, de mindenesetre jóval 1538-at megelőzően kerülhetett a püspöki városba, mert ez utóbbi időpontban már nemcsak kanonokja a székeskáptalannak, hanem, préposti minőségben, feje a kisebb káptalannak is. Tekintélyét és vezető szerepét mutatja, hogy a pápa 1544. augusztus 8-án a macedóniai Citrum címzetes püspökévé és az országos politikában elfoglalt Martinuzzi György váradi püspök segédpüspökévé (suffraganeusává) nevezte ki, reprezentációs költségekre évi száz dukát aranyat utalva ki számára a pápai kamarából. Utolsó adatunk Haczaki felől 1547. április 22-én kelt. Ekkor a pápai consistorium Ilosvay István egri prépostot nevezi ki váradi segédpüspöknek, miután Haczaki Márton ezt a megbízatást tovább nem vállalta. Ma már nem állapítható meg, hogy ebben a döntésében Martinuzzi világi vagy egyházi politikájával való ellentétek vagy egyszerűen életkori meggondolások vezették-e.

Haczaki könyvtárából a szakirodalom eddig csupán azt a görög nyelvű Ptolemaios-kódexet tartotta nyilván, amely a bécsi Nationalbibliothek féltett ritkasága. Már korábban is feltételezték, hogy ez a térképvázlatokkal gazdagon felszerelt kötet, melyet Johannes Thessalus Scutariotes kalligráfus 1454-ben Firenzében másolt, eredetileg a Corvina állományához tartozott. Mióta kiderült, hogy az oxfordi Bodleiana Könyvtár Ptolemaios-kéziratát 1482-ben Budán éppen erről a példányról másolták, e korábbi nézet beigazolódottnak tekinthető. Hogyan kerülhetett azonban ez a görög korvina a Váradon élő Haczaki Márton gyűjteményébe? 1519-ben a Perényi Ferenc váradi püspök baráti köréhez tartozó Coelio Calcagnini kezébe jutott Ptolemaios földrajzi művének talán ugyanaz a görög kézirata, amelyet Sigismund Herberstein császári követ megelőzőleg Budán a királyi könyvtárban csodált meg. Ennek alapján megkockáztatható a feltevés, hogy e kódex az olasz humanistától a könyvekre sokat áldozó Perényi püspökhöz, majd ennek tragikus halála után Haczakihoz került. Ha ez beigazolódna, egyben azt is jelentené, hogy Haczaki már 1526 előtt Perényi püspök környezetébe vagy, legalábbis a váradi káptalan keretébe tartozott. Az ókori Dacia térképét is őrző Ptolemaios-kódexet Haczaki halála után, de még 1576 előtt, a bécsi császári könyvtár szerezte meg ismeretlen úton.

Ez a kódex és a Vadianus-féle Pomponius Mela-kiadvány egyaránt bizonyítja Haczaki érdeklődését a földrajz és a természettudományok, valamint a szép kiállítású könyvek iránt. Egyben bizonysága görög nyelvtudásának. Megállapításainkat azok a nyomtatványok is mindenben megerősítik, amelyeket könyvtára töredékeiből eddig sikerölt felkutatnunk.

A humanisták fontos kútfőnek tekintették az idősebb Plinius (i. sz. 23-79) Historia naturalis című nagyszabású összegezését az antik világ természettudományos ismeretei felől. Haczaki gyűjteményében a mű 1476. évi pármai kiadása volt meg. A tenyérnyi széles margókon olvasható számtalan latin és görög nyelvű emlékeztető, glossza hirdeti, hogy Haczaki alaposan áttanulmányozta, illetve gyakran forgathatta ezt a kötetet. Példányát még Itáliában a díszkéziratokéval vetekedő gonddal rubrikálták, minden iniciáléját színezték, egyik-másikát - Firenzében szokásos ornamensek felhasználásával - nagyszabású, aranyozott miniaturákká fejlesztették ki. Ez utóbbi díszeken, feltehetőleg, három különböző miniator dolgozott. Haczakinak ez a kötete mindenképpen a legrangosabban illuminált ősnyomtatványok közé számítható. Díszes kiállítását azonban nem Haczakinak, hanem egy XV. század végi ismeretlen bibliofilnek köszönheti. Ez lehetett valamelyik korábban megismert váradi gyűjtő is. Az sem elképzelhetetlen, hogy e díszes Plinius-kötet szintén Perényi Ferenc hagyatékából jutott Haczaki könyvtárába.

Mindezt az iniciálék korábbi stílusán kívül azért feltételezzük, mert Haczaki egyébként nem költött könyvei díszítésére. Pl. teljesen díszítetlen a Platón műveit Marsilius Ficinus fordításában tartalmazó, Velencében 1491-ben nyomtatott kötete. Rubrikálatlan és az összes iniciálék helye fehéren tátong benne. Hasonló kiállítású Claudianus Claudius (i.sz. 370-404) alexandriai költő verses műveinek Velencében 1495-ben nyomtatott kiadása, mely egyébként Haczaki költészet iránti hajlamairól tanúskodik.

Szintén szerény kiállítású az az 1496-ban Velencében megjelentetett Arisztotelész-kötet, melyet Haczaki hihetőleg 1529 után szerzett meg Gyulai László Krakkóban végzett magistertől. Ezt 1517-ben készült szép, eredeti kötése mellett különleges értékűvé teszik Gyulai Krakkóban, 1517-ben írt glosszái és magyarázatai. Gyulai apró gyöngybetűs jegyzetei Arisztotelész alábbi szövegeihez kapcsolódva valósággal elborítják a lapok széles margóit: Libri VIII physicorum, Libri IV de celo ari, Libri X ethicorum (első kilenc könyv), Libri VIII topicorum (első három könyv), Libri VIII politicorum, Liber economicorum, Liber de sensu et sensatu, Liber de memoria et reminiscentia, és Liber de somno et vigilia. Önmagában az a tény, hogy Gyulai László kisebb kötetet kitevő egyetemi jegyzetei talán a legterjedelmesebb reflexiók, amelyeket középkori magyartól jelenleg ismerünk Arisztotelész szövegeivel kapcsolatosan, Haczaki könyvtárának ezt a darabját a magyar tudomány- és oktatástörténet kivételesen fontos emlékévé avatja.

Amíg az eddig ismertetett könyvek feltehetőleg más, korábbi, honi gyűjteményekből juthattak Haczaki tulajdonába, az alábbi három művet bizonyára ő választotta ki magának a bőséges kínálatból, külföldi tanulmányai idején. Jelentősnek és jellemzőnek véljük, hogy Haczaki megvásárolta magának Thomas Morus (1478-1535) Utopiájának 1518. évi bázeli kiadását. Az akkor újdonságnak számító mű ugyanis az eszményi társadalom képét villantotta fel a feudalizmus visszásságaitól megcsömörlött értelmiségiek előtt. Johannes Basadona De veriori mortalium fine et foelicitate dialogus (Venetiis, 1518) című elmélkedése, egyebek mellett, az eleve kiválasztás elméletével is foglalkozik. A Liber Jesu filii Syrach ecclesiasticus (Viennae, 1519) tárgya viszont a tisztes élet elvei.

Az eddig említett kötetekben névbejegyzés teszi vitathatatlanná, hogy Haczaki egykor tulajdonosuk volt. Ezeken kívül azonban több olyan nyomtatványt ismerünk, amelyekben a Haczakiéra emlékeztető írású glosszák, bejegyzések valószínűsítik, hogy szintén az egykori váradi kisprépost könyvtárából kerültek jelenlegi őrzőhelyükre. Provenienciájuk megindokolása annak a dolgozatnak lesz a feladata, amelyet a Haczaki-gyűjtemény teljes feldolgozásának szántunk.

Haczaki magánkönyvtára és könyveinek sorsa jelképe annak, hogy Várad középkori könyvkultúrájának tiszteletre méltó eredményeit a további művelődési fejlődés miként hasznosította. A Corvináig visszanyúló gyökerekkel rendelkező Haczaki-gyűjteményt tulajdonosa halála után előbb talán a székeskáptalan, 1557-től 1566-ig pedig a váradhegyfoki káptalan őrizhette, a reformáció térhódításával párhuzamosan egyre csökkenő felelősséggel. Ebben az időszakban kerülhetett ki a gyűjteményből a fentebb említett Ptolemaios-kódex, lett a ferences barátoké és sodródott át gyöngyösi kolostorukba Morus Utopiája, a másik két ismertetett művel együtt. A katolikus egyházi intézmények teljes felszámolása után megmaradt könyvek fejedelmi tulajdonba kerültek. Belőlük, János Zsigmond gyűjteménye mellett, elsősorban a váradi protestáns iskola részesülhetett. A katolikus teológiai anyagból és régi kiadványokból azonban még ezután is tekintélyes könyvtömeg maradhatott a fejedelem váradi raktáraiban. Ez alkothatta azt a kétezer Ft-ra értékelt, tehát még mindig tekintélyes és becses "régi váradi könyvtárat", amelyet Báthori István fejedelem 1585-ben a katolikus egyház újjászervezésére Lengyelországból beküldött jezsuitáknak adományozott. Az ezt követő évek során a jezsuiták, akárcsak Gyulafehérvárt, Váradon is kiválogatták, és Kolozsvárra szállították azokat a műveket, amelyeket ottani kollégiumuk egyetemi rangú oktatómunkájában hasznosíthattak. Ezek között voltak Haczaki Márton könyvtárának bizonyos darabjai is. Így kerültek ezek, más váradi gyűjtők becsesebb köteteivel együtt, az ország legelső egyeteme, az 1580-ban alapított kolozsvári Báthori Egyetem könyvtárába. Ennek maradványaival együtt őrzi ma is Haczaki ősnyomtatványait Románia Szocialista Köztársaság Akadémiája itteni könyvtára.

A sok százados folytonosságról tanúskodó váradi középkori könyvgyűjtés tehát - a reformáció okozta megrázkódtatások ellenére - mind a katolikus, mind pedig a protestáns magyar oktatásügy vonalán a jövő művelődésének szerves építőeleme, a továbbhaladás fontos biztosítéka maradt. Beszédes bizonysága ez annak, hogy a könyvtárügy területén az egészséges fejlődés előfeltétele az előzmények megbecsülése és felhasználása. Várad példája azt is mutatja, hogy középkori egyházi értelmiségünk intézményes, majd tudományos kedvtelésekből fakadó, de nagyúri fényűzéstől sem mentes egyéni könyvgyűjtése végső soron könyvtári tradícióinknak azt a csoportját alkotja, amelyik könyvkultúránkat legszorosabban kapcsolja az általános európai fejlődéshez.


Előző fejezet Tartalomjegyzék Következő fejezet