"A naptárakból, mint halljuk, hazánkban legalább is fél millió példány szokott elkelni. A tudományosság ezen pártolása mindenesetre igen örvendetes." olvashatjuk a Hölgyfutár 1851. évi egyik számában. Az irodalmi napilap "Hírharang" rovatának e kis terméke, amelyet vélhetőleg a fanyar humorú újdondász, Nagy Ignác tollának köszönhetünk, a kései kutató vizsgálódásai szerint is közel jár az igazsághoz. Megbízhatóbb adatainkat a kalendáriumkiadókat terhelő közvetett adózási formának köszönhetjük. Az 1850. szeptember 6-án kelt, valamennyi koronaországra kötelező császári nyílt parancs előírta, hogy minden kiadott naptár után 3 krajcár illetéket kell fizetni. Az illetéket a kiadók rótták le bélyeg formájában. A naptárbélyegekből az államkasszába befolyt összegek alapján megközelítőleg meg lehet állapítani az ország területén kiadott naptárak összpéldányszámát. Sajnos, a kiegyezésig nem találtunk minden évre olyan részletes állami költségvetést, amelyben ezt a tételt külön feltüntették.

Azt tudjuk, hogy 1852-ben a Budai kerületben kiadott naptárakat lebélyegző pesti bélyegzőhivatal 316.836 naptárat vett számba. 1864-ből olyan forrásunk van, amely kerületenként közli, hogy naptárbélyegből milyen összegre számít a költségvetés. Ennek arányait figyelembe véve 1852-ben becslésünk szerint 400 ezernél valamivel több naptárat adhattak ki Magyarországon. (Erdélyt is beleértve, de Horvátország nélkül.) 1858-59-ben a költségvetés szerint a naptárak példányszáma már 500 ezer körül volt. 1864-ben pedig Keleti Károly kimutatja, hogy már 560 ezer kalendárium bélyegdíjával számolt a költségvetés. A kiegyezés után 1868-tól az állami költségvetések és zárszámadások minden évben külön tételként tartalmazták a naptárbélyegből tervezett bevételt, illetve a ténylegesen befolyt összeget. Ezek szerint 1868 és 1870 között a kalendáriumok évenkénti összpéldányszáma átlagosan kb. 620 ezer, 1871 és 1875 között 880 ezer, 1876 és 1880 között pedig 940 ezer ez az átlag. Másik módszerrel is megpróbáltuk becsülni a magyarországi naptárak összpéldányszámát. A következő eredményt kaptuk: 1851 és 1855 között évente átlagosan kb. 400 ezer naptár jelent meg; 1856-60: 490 ezer; 1861-65: 570 ezer; 1866-70: 600 ezer.

A császári adminisztráció népszámlálásaival (1850 és 1857) egybevetve ez azt jelenti, hogy az 1850-es évek elején kb. 29 magyarországi lakosra jutott egy kalendárium s még az évtized végén is 27-re. Az 1860-as évek végén viszont már 22, 1880-ban pedig 14 lakosra esett egy naptár. (Egész 1910-ig az 1870 és 1875 közötti években volt a legerőteljesebb a kalendárium terjedése.) 1869-ben minden 4-5. magyarországi lakásban volt naptár, 1880-ban viszont már minden harmadikban. (Az adatokat, számításokat lásd részletesebben a III/5. mellékletben.)

Ezeket az arányokat össze tudjuk vetni néhány más ország adataival is. Időben és térben távoli, de jellemző példával kezdve, Amerikában már 100 évvel korábban, a gyarmati korszak vége felé 20-25 lakosra jutott egy naptár. Az Osztrák Birodalom Lajtán túli területén 1858 és 1861 között évente átlagosan 1.800.000 naptárt adtak ki, s 10 lakosra esett egy naptár. (Magyarország ezt az arányt az 1890-es években érte el.) Franciaországban 1860 körül évi 5-6 millió példányban keltek el naptárak, s 6-7 franciaországi lakosra jutott egy naptár. Csak kb. minden negyedik lakásba nem jutott el a naptár. (Ezt az ellátottsági fokot Magyarország 50 év múlva, 1910 körül érte el.) E néhány adatból is világos, hogy a naptárral való ellátottság összefüggésbe hozható a gazdasági-társadalmi fejlettséggel. A kortársak is a civilizációs fejlődés egyik mutatójának tekintették. Az ezernyolcszázhetvenes évek elején például a költségvetés szöveges részében a kulturális emelkedés nagy eredményeként említették a példányszám-növekedést. Az ellátottság természetesen közvetlenül függött az írni-olvasni tudás fokától. A növekedés részben ennek tudható be. (Többek között ezzel magyarázható a kalendáriumok nagy elterjedtsége a gyarmati Amerikában.) A kalendáriumok terjedését közvetve azonban gazdasági, társadalmi és kulturális tényezők is befolyásolták. Ez az oka, hogy Magyarországon 1850-től 1910-ig mindvégig gyorsabban nőtt a kalendáriumok példányszáma, mint az írni-olvasni tudók száma. 1869-ben 6, 1880-ban pedig 5,2 írni-olvasni tudó lakosra jutott egy naptár. Úgy találtuk, hogy egészen 1890-ig az országos összpéldányszám növekedésének gyorsasága a lehető legszorosabban a mezőgazdasági árak változásának tendenciájával függött össze.

Az egyes magyarországi nemzetiségek kalendáriumhasználatában azonban igen nagy különbségek voltak. Egy kipróbált módszerrel megbecsültük a nemzetiségek kalendáriummal való ellátottságát. (A becslés módszerét és részletes eredményeit lásd a III/5. mellékleten!) Eszerint 1870 táján a magyar népességnél 15 lakosra esett egy naptár, a németeknél tizenkettőre, a szlovákoknál negyven-ötvenre, a románoknál százharminc-száznegyvenre. Ha csak az írni-olvasni tudókat vesszük figyelembe, akkor a magyaroknál 5,2 főre jutott egy naptár, a németeknél ötre, a szlovákoknál 1012-re, a románoknál 10-re. Nagyjából minden harmadik magyar lakásban volt naptár, s 2,4 német lakásra esett egy hazai kiadású német naptár. Minden 8-10. szlovák és minden 25-30. román lakásban lehetett saját anyanyelvű naptár. (Dolgozatunkban részletesen csak a magyar naptárakkal foglalkoznunk.)

A történeti művelődésszociológia különös figyelmére méltó az a kiadványtípus, amelynek évente egy-egy példánya 1870 körül minden harmadik, 1880-ban már majdnem minden második magyar lakásba eljutott. Vajon milyen művelődési anyagot vittek a naptárak a magyar otthonokba? Milyen ismereteket, tudást, milyen értékeket, viselkedési mintákat, mentalitást közvetítettek, s mindez milyen világképet hordozott, sugallt? A korszak központi kérdése a polgárosodás volt (illetve a polgárosodás konfliktusa a nemzetiség problémájával). Elsősorban arra kerestük a választ, hogy a kalendárium, ez a hagyományos kiadványtípus hogyan szolgálta a polgárosodást az önkényuralom és a kiegyezés korában.

A naptárirodalom újabb jelenségeit az önkényuralom korában csak úgy érthetjük meg, ha szólunk a korszak művelődésének egyik erőteljes irányzatáról. A már ismertetett reformkori kezdetek után az önkényuralom első éveitől az egyéb lehetőségek beszűkülése miatt s más okokból is (a kiadók részéről üzleti megfontolásból) határozottabb törekvés bontakozott ki, hogy a nyomtatott betűvel, a könyvvel élőknek a körét kiterjesszék, s az olvasók számának gyarapodását ismeretterjesztési, felvilágosítási, nevelési stb. célokra használják ki. Az e célokat szolgáló irodalmat korabeli kifejezéssel "népirodalomnak" is nevezték.

Ez a mozgalom többrétegű volt, s egyaránt lehetett mögötte bécsi ihletésű polgárosító törekvés, konzervatív színezetű ideológia, a nemesi polgárosító liberalizmus különböző árnyalatai, a centralisták szemlélete vagy az irodalmi népiesség Világos után átszíneződő, utat kereső irányzatai. Jóllehet szinte az egész magyar irodalmi életben érvényesült a polgárosító nemzeti-romantikus liberalizmus irodalom felfogásának az az igénye, hogy "az irodalomnak kötelessége a nemzeti társadalom emelkedésének sokféle módú és eszközű szolgálata", a népirodalmi mozgalmaknak ez a többrétűsége meglehetős sokféleséget jelentett az indítékok, a mögöttes ideológiák, a polgárosodás értelmezése, a célok, de a megvalósítás mikéntje és hangsúlyai szempontjából is. Bár a "népirodalom" egész problémaköre alapos, önálló elemzést érdemelne mind esztétikai tekintetben, mind az ízlés- és közönségtörténet, a tudattörténet s a történeti művelődésszociológia szempontjából, most csupán néhány olyan fontosabb vonást emelünk ki, amelyek az ide vonható összes törekvéseket jellemezték.

Még ezt megelőzően azonban a "népirodalmi" áramlat fentebb felsorolt, bizonyos elméleti tudatosságig eljutott változatai mellé szeretnénk oda állítani a mozgalom egyik elméletileg kevésbé tudatos s kevéssé ismert, de nagy hatókörű összetevőjét. Ismeretlenebb tollforgatóknak, főleg vidéki kisértelmiségieknek, falujukban élő papoknak, tanítóknak a nép olvasásra szoktatásáról szóló, teljesen a felvilágosodás szellemében fogant írásairól van szó. Szép számmal olvashatunk ezzel a gonddal foglalkozó vidéki levelezőket a kor sajtójában, pl. a Vasárnapi Újságban. A legtöbbet azonban a Kalauz című, "a nép jólétére szerkesztett ismeretterjesztő és szépirodalmi hetilap" közölte (2-5 ezer példányban jelent meg, s rengeteget írt bele, sőt szerkesztette is Táncsics). Mintha a felvilágosodás szólamkincse, kedvenc fogalmai ekkorra szívódtak volna fel az alsó értelmiség széles rétegeibe: a felvilágosodás, tudomány, józan okosság, érett elme, világosság, haladás, hasznosság, eszmélet kora, ill. ezek változatai mindennapos fogalmak lettek. Ez a nemzedék még a reformkorban járt iskolába, s ott tehetett szert erre a tudathorizontra. A Kalauzban elragadtatott cikket író Szabó Sámuel kiindulópontja: "a felvilágosodás felmagasztalja a népet". Erről az arkhimédészi pontról kiindulva foglalkoznak a nép olvasásának kérdéseivel s a népirodalommal is. Lássunk két jellegzetes megnyilatkozást: "A népnek vezetőre van szüksége, ki őtet szép módjával vezesse, oktassa, érlelje, sőt erőltetéssel is vonja a józan haladás, a közműveltség és az olvasottság ismeretekkel gazdag mezejére." "Vajha minden helyen az értelmi fölvilágosultság és józan gondolkozás verne erős gyökeret, akkor száműzetnének az emberek kebleikből a nemtelen indulatok, s kevesbednék a gonosztevők sokasága!" Az az itt naivul kimondott aufklérista eszme húzódott meg az egész határozottan didaktikus célú "népirodalmi" mozgalom mélyén, amelyik kétely nélkül hitt a nyomtatott szó, az ismeretek, az eszmék és a tudás nevelő erejében, fejlődést indukáló hatásában.

E törekvések legáltalánosabb vonásain kívül itt csupán a közönség kérdését említjük még. Anélkül, hogy a nép és az ehhez közeli fogalmak, kifejezések korabeli értelmezésében elmélyednénk, annyit megállapíthatunk, hogy a "népirodalom" létrehozói, szószólói a "nép" fogalmán nem annyira társadalmi osztályt, mint inkább a nemzet tanulatlanabb, műveletlenebb részét értették. Az értelmezések sokféleségét odáig egyszerűsíthetjük, hogy a "nép" fogalmát az önkényuralom korában egy szűkebb és egy tágabb értelmezési tartománnyal használták. Tágabb értelemben a honoráciorok, a kis értelmiség, a "nadrágosok", a középosztály, a némileg iskolázott volt kisnemesség kisebb vagy nagyobb részét is ide értették. Ilyen értelemben néplapok a kor néplapjai (pl. a Vasárnapi Újság). Sok adat szerint az ún. népirodalom nagy része is többnyire ilyen értelemben nevezhető népirodalomnak. A nép jelző e kiadványoknál bizonyos mértékig csak azt jelentette, hogy nem a szellemi elitnek készültek, hanem népszerű modorban írták őket, s viszonylag szélesebb olvasóközönségre számíthattak.

A "népirodalom" létrehozói szándékuk szerint többnyire nagyobb közönséghez, a szűkebb értelemben vett néphez is szerették volna eljuttatni műveiket, kiadványaikat. Ha a nép fogalmának erre az értelmezésére gondoltak, szűkítő, pontosító jelzőt is fűztek hozzá: "a tulajdonképpeni nép", a "nép alsóbb rétegei", a "szegénysorsú és tanulatlan falusi nép", a "köznép", "közrendű nép", "parasztnép" stb. E szűkebb jelentést sem lehet azonban egyértelműen csak a parasztságra vonatkoztatni, bár korszakunk folyamán kétségtelenül lassan ebbe az irányba tolódik a fogalom jelentése.

E tágabb és szűkebb értelemben egyaránt felfogott néphez forduló "népirodalmi" áramlathoz viszonyítva értékelhetjük, értelmezhetjük a korszak naptárirodalmát. Ezt az összefüggést bizonyítja azoknak a nézeteknek, vélekedéseknek a mustrája is, amelyek az ezernyolcszázötvenes évek magyar közgondolkodásában megfogalmazódtak a kalendárium lehetséges, illetve szükséges szerepéről, feladatairól. Vahot Imre írja 1855-ös naptára előszavában a kalendáriumról: "minden irodalmi ág között a legnagyobb kiterjedésű, s így a népművelésre a legfőbb tényező". Edvi Illés Pál úgy vélekedik, hogy a kalendáriumot a "népnevelés közlönyéül" kell felhasználni. A Delejtű 1861-ben azt írja: "Az egész értelmesb világ azt kívánja, miszerint a naptárak az értelmiség fejlődéseül és ösmeretterjesztésül szolgáljanak." A Pesti Napló 1853-as évfolyamában olvashatjuk: "A naptárirodalom nagy kiterjedésénél fogva kiszámíthatatlan horderővel bír a nép lelkületének helyes vagy helytelen kifejtésére."

Brassai Sámuel 1854-ben a Vasárnapi Újságban hangoztatja: "A naptáraknak összehasonlíthatatlanul nagyobb közönsége lévén, mint bármely más könyvnek, a leghatalmasabb közlekedési eszköznek nézhető, mellyel eszméket terjeszthetni. Franklin Szegény Richárdja jelentékeny tényezője volt Észak-Amerika fejlődésének." (Franklin 1733-tól 1758-ig szerkesztette a Szegény Richárd c. naptárt.) Török János szerint a naptárak alkalmasak arra, hogy "terjesszék a hasznos ismereteket, erősbítsék a közös öntudatot, mely múlhatatlan alapja mindenütt a jólétnek és felvilágosodásnak ... irtsák a százados balvéleményeket, megrögzött babonákat, tisztítsák az erkölcsöt, tágítsák a művelődési látkört, megmagyarázzák a fennálló viszonyokat, törvényeket, felderítsék a homályt, eloszlassák a zavart ... adjanak felvilágosítást és útmutatást a gazdászat, az ipar körében, biztos tájékozást mind a köz-, mind a magánélet tekervényes ösvényein. Szóval képezzenek és neveljenek." Felszegi 1856-ban arról ír, hogy "naptárirodalmunk célja széles elterjedésénél fogva a kor igényeinek, szükségeinek, szóval az élet és a polgáriasodás követelményeinek szellemiségünk javára s anyagi, messze jövőt felölelő biztosítására millióktól megérthető kiáltó szó lenni". Ballagi Károly 1855-ben a Protestáns naptárról szólva így nyilatkozik: "mindegy mi úton terjesztik az eszmét, csak azon legyünk, hogy mindenkor az igazságot és a polgárosodásra vezető eszméket terjesszük".

Számtalan, a fentiekhez hasonló vélekedést gyűjtöttünk a korabeli sajtóból, elsősorban az ezernyolcszázötvenes évekből. Ezek szerzői valamennyien még a reformkorban indult nemzedékből valók. Gondolkozásukat a liberalizmus általános fejlődéshite hatotta át (még a konzervatívabbakét is), s ezt a fejlődést kívánták elősegíteni a bemutatott naptáreszmény megvalósításával. A felvilágosító-népművelő kalendárium gondolata még a felvilágosodás korában született meg. A reformkorban komoly erők láttak hozzá a megvalósításhoz. Általános programmá, szinte közhelyig ismételt követelménnyé azonban csak az önkényuralom körülményei között lett. Ez a naptárideál tehát aufklérista alapozású volt (mint az eszményt hangoztató nemzedék egész gondolkozása), de "időhöz alkalmazott" követelményekkel is bővült. Egyrészt a pozitivizmus hatása érződik abban, hogy már nem tartják elegendőnek az egyszeri felvilágosítást, hanem sokan úgy vélik, hogy az állandó folyamatos informálás gyakorlatára van szükség. Másrészt szerzőink szerint a kalendáriumnak a "polgáriasodásra vezető eszméket" kell hirdetnie, a "polgáriasodás követelményeit" kell szolgálnia.

Ezen az általánosságon azonban nem nagyon mennek túl ezek az eszmefuttatások. Nem is lehetett célja ezeknek az alkalmi írásoknak, hogy elméletileg igényesen taglalják a magyar társadalom - benne a parasztság - polgárosodásának problémáját, elemezzék a polgárosodás és a nemzetiség összeegyeztetésének módozatait stb. Természetes lenne viszont, hogy az elméleti tisztázás, a viták eredményei, a megfogalmazódott világos elképzelések felszívódva a szellemi életbe, áthassák a közírók átlagának alkalmibb írásait is. A nyilvánosság fejletlensége és gátoltságai is közrejátszottak azonban abban, hogy a polgárosodás általános kérdéseivel kapcsolatban olyan sok tisztázatlanság, végiggondolatlanság maradt az egész korabeli közgondolkodásban.

Szívesebben beszéltek egyébként "polgáriasodásról". Ez a fogalom nem feltétlenül jelentett számukra határozott elképzeléseket a tőkés gazdasági szerkezet, a kapitalista társadalmi struktúra, a polgári politikai intézményrendszer kialakításával kapcsolatban. Sőt még a kapitalista gazdasági magatartás követelményét sem tartalmazta feltétlenül. Esetlegesen, változó vegyülékekben hordozhatott ezekből is bizonyos elemeket. A "polgáriasodás" fogalma azonban mindenkinél feltétlenül és elsősorban tartalmazta a civilizációs, életmódbeli fejlődést, a művelődési haladást, a kulturálódást, majd mindenkinél a racionálisabb mezőgazdasági termelés némely elemeit, illetve bizonyos ipari és kereskedelmi fejlődést. Mindezt azonban már igen sokféleképpen képzelték el.

Végül felülkerekedvén a nemesi vezetésű polgárosodás irányzata, a közgondolkozás egésze már nem is fordított elég figyelmet a parasztság polgárosodásának problémájára. A jobbágyfelszabadítás után, a forradalom elbukásával már elkezdődött az a folyamat, amelynek során a polgárosító liberalizmus látóköréből lassan kikerült a parasztság. A liberalizmus egyre kevésbé képviselt paraszti érdekeket. Nem maradt mondanivalója, gazdasági-társadalmi struktúrát is érintő programja a parasztság számára. Ami maradt - ekkor még maradt -, az inkább a civilizációs fejlődés programja, a nép felemelése felvilágosítással, ismeretterjesztéssel, neveléssel, esetleg ezeket segítő, szolgáló institúciókkal, faiskolákkal, mintagazdaságokkal, népkönyvtárakkal, néplapokkal, megreformált ponyvával, ismeretterjesztő felvilágosító kalendáriumokkal.

Ez a program része is lett a közgondolkozásnak. Az elméleti alapok bizonytalanságai, végiggondolatlanságai miatt azonban igazán komoly, cselekvő mozgalom nem bontakozhatott ki. Már csak azért sem, mert a törekvések mögül hiányzott a célokat komolyan vevő, cselekvőképes társadalmi erő, s így a gondolkozó és tollforgató értelmiség hiába hangoztatta a nyilvánosság fórumain felvilágosító és ismeretterjesztő programját. Sőt, korszakunk folyamán végül is inkább e törekvések fokozatos ellanyhulásáról beszélhetünk. A parasztság pedig nem tudta önmagát megszervezni, sajátos érdekeit kifejezésre juttatni, érvényesíteni. Illetve az erre irányuló kezdeti kísérleteit - már a kiegyezés utáni években - a hatalom szétverte, korlátozta, jelentőségét, hatását csökkentette. Az említett tollforgató értelmiség is megrekedt az általános szólamoknál, s még az egyes intézmények jó működéséhez szükséges részletes konkrét programokat sem munkálta ki. Az ideális kalendáriumról, annak feladatairól folyó közokoskodás nem ment túl az általánosságokon, nem adott részletes programot. Így végül is a kalendáriumirodalom legnagyobb része többé-kevésbé spontán módon követte a valóság mozgásait. Az egyes kiadókon, szerkesztőkön múlott, hogy mit és mennyire vesznek tekintetbe a hangoztatott általános elvekből.

A továbbiakban meghatározzuk a korabeli naptárak főbb típusait. Típusonként haladva bemutatjuk a naptárak kiadóit, a kiadványok elterjedtségét, példányszámát, hatókörét, terjesztésük módját, körülhatároljuk az olvasóközönségüket, szólunk a szerkesztőkről és végül taglaljuk a naptárak tartalmát. A naptárakat alapvetően két csoportra oszthatjuk. Az általános jellegűektől világosan elkülönültek a szaknaptárak, amelyek igen nagy arányban tartalmaztak egy-egy professzió számára szükséges szakirányú gyakorlati tudnivalókat. Ez az általános olvasmányanyagot kevéssé hozó polgárias jellegű naptártípus, amely Franciaországban, Németországban vagy akár már Ausztriában is meglehetősen elterjedt volt, nálunk éppen hogy csak megjelent a hatvanas években. (Pl. 1863-ban indult az igen hosszú életű Kodolányi féle gazdasági zsebnaptár.) A továbbiakban a szaknaptárakkal nem foglalkozunk speciális közönségkörük miatt.

Az általános jellegű naptárakat legkönnyebben áruk szerint osztályozhatjuk. Ez a kezdetlegesnek tűnő felosztás - mint arra már az ilyen tagolódás reformkori megjelenésénél rámutattunk - egybeesett a naptárirodalom mélyebb struktúrájával. Látni fogjuk, hogy az önkényuralom korában a naptár nagysága, ára a korábbinál bizonyíthatóbban nagy valószínűséggel meghatározta, milyen rétegek kezébe juthat el egy naptár. Tehát megkülönböztetünk nagy, közepes és kis naptárakat. Ha az 1858. november 1. utáni pénzrendszerben adjuk meg az árakat, akkor a 80 krajcárnál drágábbakat soroljuk a nagy naptárak közé. Ezeket "pengő forintos" naptáraknak is mondták. A 40 és 80 krajcáros ár közöttiek a közepes naptárak. A 40 krajcárnál olcsóbbak a kis naptárak. Áruk általában 20-25 krajcár volt. A korabeli kritikák is ezzel megegyezően tagolták az év naptártermését. A nagyobb naptárakat egyértelműen a "műveltebb osztályokhoz" kötötték, s bár kisebb határozottsággal, de a közepeseket is oda kapcsolták. A "kisded" naptárakat pedig határozottan úgy ismertették, mint amit a "nép", a "köznép", a "nép alsóbb rétegei" számára adtak ki. Bár kétségtelen, hogy a kalendárium műfajának minden időszakban megmaradt az a jellegzetessége, hogy egy kicsit társadalom feletti műfaj, amelyben majdnem mindenki és mindenkor talál valami neki való olvasnivalót, mégis a legtöbb időszakban a kalendáriumirodalomban meg lehet állapítani valaminő rétegzettséget, az árak, a terjesztés s részben a tartalom alapján. Ennek megfelelően meg lehet kísérelni a különböző olvasói rétegek elkülönítését is. Ez a rétegzettség az átmenetek ellenére az 1850 és 1880 közötti időszakban viszonylag jól megragadható.

A nagy naptárak közül kiválik két sajátos típus. Hangnem szerint különíthetők el a tréfás, vidám naptárak. Ezekből a hatvanas években már meglepően sok, évente 4-5 fajta jelent meg. Ezek a naptárak többnyire vicclapokhoz kapcsolódtak, s bár azoknál szélesebb olvasóközönséghez jutottak el, az élclapokhoz kapcsoltan lehet őket jól értelmezni és elemezni. Közönségüknek egyébként elég jelentős része volt városi elem. A sajátos olvasóközönség szerint különíthetjük el a nagy naptárak egy másik típusát. Ezt a típust az a törekvés szülte, hogy a választékosabb ízlésű hölgyközönség asztalára, a szalonasztalra a lipcsei Damenkalender mellé vagy ahelyett egy magyar nyelvű naptárt is juttassanak. Ezek a naptárak eleinte jeles magyar írók munkáit is közölték, később azonban jobbára csak a kor "nőírói" szerepeltek lapjaikon.

Az említett sajátos típusok kivételével valamennyi 1849 és 1870 között megjelent általános jellegű "pengőforintos" nagy naptárt időrendbe szedtük a IV/1 számú mellékletünkön. E naptárak fő jellegzetessége, egyben újdonsága az volt, hogy jeles céhbeli íróktól közöltek gazdag szépirodalmi anyagot. A korszak irodalmi életének egyik jellemzője a nagy naptárak jelentős irodalmi szerepe. A pengőforintos nagy naptárak e két évtized jellemző irodalmi vállakozásaiként is felfoghatók. Ezért jelenthette némi iróniával az augusztusi pesti vásárról a Hölgyfutár "Hírharang" rovata: "Irodalmunk rendkívül élénken mozog a vásáron. Eddig már egy naptár jelent meg, s még e héten még egynek megjelentét ígérik."

A nagyobb pesti kiadók mind megpróbálkoztak ilyen naptárak kiadásával. Legkitartóbban kísérletezett - Müller Gyula mellett - a két nagy kiadó, Emich Gusztáv és Heckenast vállalata. A két tőkeerős cégnek majdnem minden évben jelent meg nagy naptára. Táblázatunk azt mutatja, hogy valamennyi vállalkozás elég múlandó volt, s ritkán éltek 1-2 évnél tovább. Ennek a naptártípusnak ugyanis nem volt még kialakult állandó közönsége, s az egyes vállalkozók, szerkesztők különböző módokon próbálkoztak, vetekedtek a vásárlók megnyeréséért. Csak a legerősebb, nagyobb tőkével, kiadói szervezettel, állandóbb irodalmi kapcsolatokkal rendelkező kiadók tudtak folyamatosan a piacon maradni. Ezek a nagy kiadók felfigyeltek a piac igényeire, s igyekeztek megragadni a kínálkozó üzleti lehetőségeket. Tudtak a sajtóban megpendített naptáreszményről, s jó hírükre is adó komolyabb irodalmi vállalatok lévén, nem hagyhatták azt teljesen figyelmen kívül. Míg azonban egy-egy tudományos vagy szépirodalmi művet esetleg veszteség árán is kiadtak, mert a kiadó így elért presztízsnövekedése révén a ráfordítás végső soron kifizetődött, addig a kalendáriumoknál erről nemigen lehetett szó. Egy kalendárium csak addig jelenhetett meg, amíg nyereséges volt. A közvéleménynek e tekintetben nem volt olyan húzóereje, hogy legalább a tőkeerősebb kiadók annyira komolyan vegyék a naptárral kapcsolatban meghirdetett célokat, hogy szabad kezet adjanak egy-egy lelkiismeretes szerkesztőnek, s a szerkesztő hosszú távú programja érdekében esetleg átmeneti áldozatokat, veszteségeket is vállaljanak.

Így aztán egymást váltották a kísérletező, vállalkozó szerkesztők. A kötelező nyereségesség határain belül nagyrészt rajtuk állott, milyen naptárt csinálnak, mennyire tartják magukat az általános célokhoz, s miként valósítják meg. A szerkesztőkről már a korban igen különböző vélemények voltak. E vélemények két végletét Brassai Sámuel írása őrizte meg. Egyesek szerint Franklinhoz hasonlatosak, "a talentom szövétnekét nem rejtvén véka alá örömmel ragadnak alkalmat, hogy nemzetők anyagi és szellemi, "testi-lelki" mivelésére világítsanak vele". Mások viszont azt mondják: "Azoknak az uraknak szintolly kevés mondani valójuk van az olvasó közönség "mivelésére", mint nekem vagy önnek ... Hanem zsebre rakni valója mindenikünknek van, s minthogy az irodalmi vállalatok között még a naptár kecsegtet a legtöbb reménnyel, amugy vaktában népszerűségünkben bízva előfizetést hirdetünk." Más írások is "természetellenes naptárszerkesztési lázról" beszélnek.

A megfogalmazásokban nyilvánvalóan túlzások is vannak, de a kései kutató is érzi sok naptáron, hogy anyagait minden komolyabb elgondolás és rend nélkül hevenyében gereblyézték össze. A nagy naptárak szerkesztésébe az írói világ vállalkozóbb szellemű, jobb szervezőképességű tagjai vágtak bele. Az ötvenes évek majd mindegyik nagy irodalmi vállalkozóját, menedzserét ott találjuk a szerkesztők között. "Friebeisz, Vahot, Jókai, Gereben, minden ember mozog a naptárirodalom friss gyeptörésén" - írja némi iróniával Arany 1855-ben Tompának. Az említetteken kívül a hatvanas években a legtöbb naptárt Girókuti P. Ferenc szerkesztette, aki kitűnő mezőgazda, s általában jó gazdasági szakember volt (uradalmakban gazdatiszt, majd a Gazdasági Egyesület korifeusa). Természetesen valamennyien törekedtek az üzleti sikerre, de azokat a célokat is vallották, amelyeket a naptárirodalom feladatairól a korabeli publicisztika alapján ismertettünk. A nagy naptárak előszavaiból, hirdetésekből, előfizetési felhívásokból rendre ugyanolyan általános elveket idézhetnénk.

Az elvek megvalósítása persze azért különbözött. Ha csupán a főbb tartalmi súlypontokat nézzük, akkor is voltak különbségek a szerkesztési gyakorlatban. Volt, aki a mindennapi praktikus információkra helyezett nagyobb súlyt (Friebeisz), volt, aki a mezőgazdasági, gazdálkodási tanácsokra (Girókuti), másik szerkesztő az előző év sokoldalú krónikáját igyekezett adni (Kővári László a jeles kolozsvári történész, statisztikus és irodalmár), volt, aki nagyon sok szépirodalmat hozott, s ezzel kívánt hatni (Jókai), megint mások az ismeretterjesztés különböző területeit részesítették előnyben (pl. Brassai a természettudományokat, Vahot Imre a nemzeti öntudatot erősítendő a történeti alapozású ország- és népismét), végül volt, aki ipari és kereskedelmi vállalkozókról íratott portrékat (Sarkadi).

Hiába kezdett azonban egy-egy szerkesztő határozott, esetleg részletesen kidolgozott koncepcióval munkához, a néhány szerkesztői év alatt nem tudta kibontakoztatni, megvalósítani elképzeléseit. Csak a Vadnay Károly szerkesztésében megjelenő Emich nagy képes naptáránál és Heckenast 1869-ben induló, 1871-től Áldor Imre szerkesztésében megjelenő Nagy Képes Naptáránál beszélhetünk kialakult, tartósan megmutatkozó jellegről. Éppen ezért nem is érdemes az egyes naptárakat külön-külön tüzetesen elemezni. Ehelyett célszerűbb a nagy naptárakat összességükben szemügyre venni, s az egész típusnál megmutatkozó tendenciákat bemutatni. Emellett szól az is, hogy nem annyira az egyes naptáraknak voltak állandó olvasói, hanem inkább ennek a naptártípusnak, a nagy naptáraknak alakult ki idővel egy rendszeresebben ilyen naptárt vásárló közönsége.

Vajon milyen nagy volt ez a közönség? Sajnos elég kevés adatunk van a példányszámokról. Úgy tűnik, hogy az egyes naptárak példányszáma öt- és tízezer körül mozgott, de többnyire közelebb az ötezerhez. Csak Emich nagy képes naptárának a példányszáma emelkedett a hatvanas években tízezer fölé. Az 1850-es években évente összesen kb. 15-20 ezer nagy naptárt adhattak el, a következő évtizedben pedig kb. 20-25 ezret.

A terjesztés, a nagy naptárak eljuttatása a közönséghez alapvetően könyvesbolti árusítás útján történt. S mint afféle bizonytalan kimenetelű irodalmi vállalkozások, előfizetők gyűjtésével igyekeztek biztosabb alapot teremteni a kiadáshoz. Hosszan és jó előre, sokszor már februárban hirdették az újságokban, s minden - a korban megszokott - módon verbuválták az előfizetőket. Emich nagy képes naptárának 1864-es évfolyama az első, amelynél már nem volt szükség előfizetők gyűjtésére.

A terjesztésnek ez a módja (előfizetés, könyvesbolti forgalmazás), valamint az 1 ft körüli ár eleve utal az olvasók körére, s elhatárolja ezt a. kört a társadalom alsóbb osztályaitól. Müller Gyula nagy naptárát a Hölgyfutár egész oldalas hirdetése főleg "hivatalok, álladalmi és magántisztviselők, ügyvédek, orvosok, iparosok, kereskedők, lelkészek, minden ügyes bajosok" figyelmébe ajánlotta. Könyvtárakban és múzeumokban őrzött példányok bejegyzései, valamint a debreceni Telegdi-Kovács könyvkereskedő cég fennmaradt üzleti könyvelése (1. I. sz. melléklet) és korabeli levelezések alapján a nagy naptárak százötvennél valamivel több 1849 és 1869 közötti használójáról van adatunk. Akad közöttük magyar irodalmat pártoló arisztokrata is, megtaláljuk a középbirtokosokat, főhivatalnokokat, az irodalmi értelmiség jeles fővárosi és vidéki tagjait is. A többséget, a naptártípusra jellemző közönséget azonban nem ők alkották, hanem a birtokos nemesség átlaga, közép- és kisebb hivatalnokok, tanárok, ügyvédek, orvosok, lelkészek, jegyzők, a pesti és vidéki kispolgárság érdeklődőbb tagjai, iparosok és kereskedők (debreceni női ruhakészítő, lakatos, szobafestő, építész, vaskereskedő, hajdúböszörményi vegyeskereskedő, sátoraljaújhelyi asztalos stb.), s kicsi, de emelkedő számban a művelődni kezdő mezővárosi parasztpolgárok. Tulajdonképpen a reformkori Honni Vezért és a többi akkori pengőforintos nagy naptárt vásárló közönség szélesedett itt ki. Beletartoztak a magas kultúrával élők is (Kemény Zsigmondnak az olvasóközönséget is taglaló írása szerint az "európai értelemben civilizáltak"), de számottevőbbek a magas kultúra és a jóformán csak hagyományos, közönséges naptárt, ponyvát forgatók közötti rétegek. Ez utóbbiak részben a hagyományos köznemesi kultúrából éppen kifelé igyekvő, polgáriasuló csoportok (Kemény elemzése szerint "ezen szeretetreméltó férfiak" "a közgyűlések által kigyalult egyének", kik olvasóközönségnek még alig járják meg). A másik összetevőt viszont valódi polgárias, de meglehetősen vegyülékes elemek alkották.

A Telegdi-Kovács cég üzleti könyvei szerint a nagy naptárat vásárlók egy kisebb része már rendszeresen vett egyéb színvonalasabb tudományos és szépirodalmi műveket is, de a nagy többségnek ez volt az egyedüli rendszeres könyvvásárlása. Ez a közönség mindenképpen szélesebb volt a komoly műveket rendszeresen és módszeresen vásárlók rétegénél. A nagy naptárakat egyébként meghozatták a kaszinók, polgári és egyéb olvasókörök, egyletek is. Szerepeltek a kölcsönkönyvtárak állományában.

Vajon milyen hatások érhették a körülírt közönséget, ezt a köztes kulturális réteget a szóban forgó naptárak olvasása, használata közben? Egyáltalán mi minden volt ezekben a naptárakban? Vegyük először sorra kiadványaink egyes rovatait! A nagy naptárak sokszor fejezetcímekkel is részekre tagolták anyagukat. Eszerint a naptár "rendes naptári és kalauzoló rovatokból", "komolyan tanulságos oktató" részből, "mulattató szépirodalmi" fejezetből s az előző év politikai, közéleti és egyéb eseményeinek előadásából állt. Ezzel teljesen kifejlett formában áll előttünk a kalendárium-műfaj négy azon alapvető funkciója, amelynek kialakulását mintegy 300 év változásaiban kísértük figyelemmel.

A legősibb kalendáriumi funkciót, az időjelzést és a többi mindennapi gyakorlati szükségletet a naptári és kalauzoló rész elégítette ki. A naptárvásárlás alapvető indítéka a pengőforintos naptárak vásárlóinak nagy tömege számára is ehhez a funkciónyalábhoz kapcsolódott. Sokan érdeklődéssel várták irodalmi anyagát vagy az ismeretterjesztő olvasmányokat, s el is olvasták mindezt, de a nagy többség alapvetően a gazdag információs anyag miatt vette meg ezeket a naptárakat. Valamennyi korabeli nagy naptár összterjedelmének legalább 50%-a a mindennapi gyakorlati igények kielégítését szolgálta. Néhány naptárnál ez az arány fölment 60% fölé is.

A kalauzoló rész korszakunk pengőforintos naptáraiban minden korábbinál és minden későbbinél gazdagabb. Ennek nyilván mélyenfekvő okai vannak. Szecskő Tamás hangsúlyozza, hogy "a társadalom információszükséglete objektív jellegű ... a szükségletek valóban "kemény cikk" jellegű magja a társadalom anyagi létében gyökerezik". Angelusz Róbert elemzése szerint "a tömeges információszükséglet egyik legfőbb forrása az ember és környezet viszonyának változása", amiben kitüntetett szerepe lehet a tömegesebb társadalmi helyzetváltoztatásnak". Feltehetően itt is erről van szó. A társadalmi újratermeléshez, működéshez szükséges újdonság jellegű információk tömege megnövekedett. A kapitalizálódással, a polgárosodással, a gazdaság, a társadalom, az érintkezés általános fejlődésével párhuzamosan a mindennapokban történő eligazodáshoz sok új ismeretre, információra lett szükség. Az információk eljuttatásának modernebb formái még nem alakultak ki, vagy német nyelvűek voltak, ezért a kalendárium fokozottabban vállalta, hogy a fontos tudnivalókat magyar nyelven tegye hozzáférhetővé. A szerkesztők arra törekedtek, hogy naptáruk a "köz- és magánélet intézéséhez szükséges" mindenféle információkat tartalmazza, hogy a "közélet és közforgalom adattára legyen", s "az ügyvivés, a törvénykezés mindennapi folytatására kulcsul" szolgáljon, hogy "az emberek mindennemű üzleti, ipari és kereskedelmi, közlekedési, stb. napi érdekeibe vágó ismeretekkel töltsék hasábjaikat".

Már a XVIII. századtól kezdve mindig voltak olyan kalendáriumok, amelyek tiszti cím- és névtárat is tartalmaztak. Korszakunkban ez egyetlen nagy naptárból sem maradhatott el. A megbízható tiszti tár a vásárlóközönség növelésének fontos eszköze volt. A közigazgatás többszöri átszervezése is szükségessé tette, hogy a naptárak tájékoztassanak a közigazgatási felosztásról, szervezeti változásokról. A tiszti tárak igen részletesek voltak. Az állami tisztviselőkön kívül kiterjedtek a városok tisztikarára, közölték Pest és Buda vagy az egész ország ügyvédeinek, orvosainak névsorát. Igen gyakran gazdatiszti névtár, ritkábban postai tisztviselők névtára is szerepelt a naptárakban.

Közölte a kalauzoló rovat, hol vannak postaállomások, milyen a postai hálózat szerkezete, Pestről mikor indul és érkezik a levélposta, s milyen a postai díjszabás. Közölte a dunai és tiszai gőzhajók, valamint a vonatok menetrendjét és díjszabását. Több naptárban volt "budapesti útmutató" vagy "budapesti vezér". Ebből megtudható volt, hol vannak vendéglők, szállodák, milyen a pesti közlekedés, milyen programok, kirándulási lehetőségek vannak. Mennyi a Nemzeti színházi bérlet ára, milyenek a bérkocsidíjak, milyen gyorsutazási intézetek, társaskocsik vannak. Volt naptár, amely olyan részletes budapesti címtárat hozott, amelyben az ábrászoktól, azaz a fametszőktől a nadálykereskedőkön át a tajtpipa-esztergályosokig minden szakma benne volt. Ezek a naptárak tájékoztattak az országos egyesületekről és intézményekről, a kórházakról, iskolákról, az országban lehetséges összes ösztöndíjakról, valamint az ország, sőt a birodalom gyógyfürdőiről. Az olvasók értesülhettek az új törvényekről: az adókról, cselédtörvényről, fegyvertartásról, bélyegtörvényről, úrbéri ügyekről, dohány-egyedáruságról stb. Volt rovat ilyen címmel: "Miként lehet a mai világban perelni?"; "Útmutatás törvényes lépésekben az ausztriai polgári törvénykönyv szerint". Ezek rendkívül fontosak voltak, hiszen az új jogrend bevezetése után az olvasók nagy részének szinte az alapvető, létérdekeiket érintő ügyekben segítettek eligazodni.

Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a kalendárium, ez a hagyományos kommunikációs eszköz egy átmeneti korban a polgárosodó társadalomra jellemző növekvő információigényt igyekezett kielégíteni. A szocializációs folyamatban el nem sajátítható tudnivalókat akarta eljuttatni a tradicionális formákból fokozatosan kiemelkedő, kinyíló, mozgékonyabb csoportoknak, akik élni kezdtek a csere, az érintkezés új formáival, lehetőségeivel, s így helyzetük oly módon változott, hogy növekvő információmennyiségre lett szükségük. A naptár is segítette azt a folyamatot, hogy az újratermeléshez mindennapjainkban szükséges információk tudatosodjanak, s információszükségletté váljanak. Ez az információszükséglet azonban sokuknál egyelőre még csak olyan intenzitású volt, hogy az éves periodicitású kalendárium is kielégíthette.

E polgáriasuló csoportoknak szóltak a nagy naptárak hirdetései is. Vahot Imre, a kezdeményező szellemű irodalmi menedzser közölt először Magyarországon hirdetést naptárban. 1855-től kezdve aztán a többi nagy naptár is hozott hirdetéseket. "Hirdető", "Kalauz", "Értesítő" vagy "Tárogató" címen sokszor 32, sőt 48 oldalas hirdető rovat is előfordul. Ezek az igen terjedelmes rovatok a magyar hirdetés történetében is fontos állomást jelentettek, hiszen addig a lapokban legjobb esetben is csak 1-2 oldalnyi hirdetés volt. A közepes naptárakban csak néhány oldalnyi hirdetés van, a kis naptárakban pedig kb. 1880-íg egyáltalán nincs hirdetés. Nyilvánvalóan csak a tradicionális életformából kilépő, nyitottabb, más, polgárias életformák, új termékek, eszközök, gépek, fogyasztási cikkek iránt érdeklődő csoportok, rétegek számára érdemes hirdetni. Ha van rá remény, hogy az érdeklődés felkelthető.

A nagy naptárak hirdetései között igen sok a lakberendezési tárgyú (szőnyeg, függöny, bútor, lámpák), sok a divatáru, divatcikk, pipere, óra, ékszer, porcelán, tükör, üvegáru, csemegeáru (rum, borok, déligyümölcsök, csokoládé), papíráru, fegyverek, sírkő. Elég sokat hirdettek a magántanintézetek. Nagyon jelentős a mezőgazdasági munkaeszközök, gépek hirdetése. A naptárak nőolvasóinak figyelmét is igyekeztek felkelteni az új eszközök iránt. Leírásokat közöltek a modern tűzhelyekről, csapokkal ellátott mosogatóasztalról, melegítőszekrénykéről, gőzfőzőről, mosógépekről, a hölgyszoba bútorozásáról, a fürdőszoba és a gyerekszoba berendezéséről. A hirdetések legtöbbje tehát - a mezőgazdasági termelési eszközök mellett - a civilizációs fejlődés, a polgárias életmód kellékeit ajánlotta a naptárak vásárlóinak.

Kemény Zsigmond a Pesti Naplóba 1853-ban írott Szellemi tér című cikksorozatában igen fontosnak tartotta az ismeretterjesztő irodalmat az olvasóközönség megteremtésében. Tudniillik, hogy "a pallérozott, de nem szaktudós férfiakat" a tudományokról "kellemes stílben, könnyű, finom, mulattató modorban készült könyvekkel" lássák el. Nézzük meg, mit jelentettek ezen a téren a nagy naptárak az olvasóközönség egy fokozattal alacsonyabb szintjén! Az ismeretterjesztés részaránya ezekben a kalendáriumokban 10-20% volt, ami kiadványonként 20-50 oldalt jelentett. Vahot naptáraiban ez az arány 30% körül mozgott. Programja szerint is lépést akart tartani a "civilizált világ minden haladási mozgalmával". Girókuti, akinél szintén átlagon felüli volt az ismeretterjesztés részaránya, ezt írta az 1860-as Budapesti naptár "Bemutatkozásában": "A művelt világ ma már sebes szárnyakkal tör célja felé." Tanulnunk kell, "hogy mások kísérleteit, tapasztalásait saját hasznunkra ügyesen felhasználjuk. A naptár gyűjtse tehát a világ legügyesebb emberei tapasztalásait egybe, s amennyire egy naptár szűk köre engedi, minden új találmányt, felfedezést, sikerült kísérletet tisztelt magyar olvasóival megismertetni iparkodjon."

A kalendáriumi ismeretterjesztésnek a korra nagyon jellemző tematikai csoportja az ún. "nép- és tájisme". Ennek művelése mögött határozott elgondolások tapinthatók ki. Egyrészt úgy vélték, hogy ez a műfaj alkalmas a kevésbé műveltek érdeklődésének a felkeltésére is, másrészt a nemzeti érzés ápolása szempontjából is hasznos a hazai táj, nép, régiségek, ereklyék stb. megismertetése. Szinte minden naptár buzgó kedvvel mutatott be - mindig történeti kitekintéssel - magyar tájakat, városokat, régi templomokat, várakat, kastélyokat, egyéb régiségeket, népcsoportokat. A műfaj legnagyobb mestere azonban Vahot volt, akinek meggyőződése volt, hogy ez a forma fontos eszköz a kulturális fejlődés, a polgárosodás nemzeti jellegének biztosításában.

A nép- és tájisme műfaján belül korszakunkban megfigyelhető bizonyos hangsúlyeltolódás. A reformkor vége felé elsősorban a föld népéről, a parasztságról írtak azzal a céllal, hogy a nép, a parasztság szokásait, jellegzetességeit mint a magyar nemzeti identitást biztosító jellegzetességeket mutassák be. A Bach-korszakban ennek rovására erősödött az az irányzat, amely a nép életmódját, szokásait úgy mutatta be, hogy azt szükséges megreformálni, civilizálni. A naptárakban, így Vahot "táj és népisméjében" is egy harmadik törekvés dominált: a múlthoz fordulás, a nemzeti múlt alkotásainak felmutatása példa jelleggel az öntudat erősítésére. Az első kettőnél ez kevésbé volt pozitív tendencia, mégis valaminő polgárias jelleget adott ennek a múltinterpretálásnak, hogy elsősorban az alkotásokat, az anyagi és szellemi eredményeket mutatta fel.

A nagy naptárak tisztán történeti cikkeivel kapcsolatban Várkonyi Ágnesnek feltűnt, hogy van közöttük néhány színvonalas, korszerű szemléletű munka. A teljes anyag ismeretében megerősíthetjük, hogy ezeket az írásokat valóban nem annyira a romantizált nemesi történetábrázolás jellemezte, hanem sokkal inkább bizonyos polgárias művelődéstörténeti szemlélet. Egyébként viszonylag kevés történeti írás jelent meg naptárainkban, azok is elsősorban az első évtizedben.

Az ismeretterjesztő cikkek harmadik csoportja a Magyarországon kívüli világot bemutató ország- és népisme. Ezek kisebb része egzotikus világokat leíró, kuriózumokat sorakoztató írásmű. Az olvasók látóhatárának tágításában még az ilyen közleményeknek is pozitív szerepük lehetett. A cikkek jó része azonban a polgárosodott nyugati országok életéről számolt be. Bemutatták a városokat, a kereskedelmi és ipari viszonyokat, a közlekedést, az általános civilizációs fejlődést, a politikai és társadalmi berendezkedést. Mindezt általában mint követendő, elérendő példát taglalták.

Bár a természettudományi cikkek egy része is kuriózumokról., érdekességekről szólt, megjelent ebből a témakörből sok alapos tanulmány is, pl. a kőszénről, az élet keletkezéséről, az ember fejlődéséről (Lamarck alapján), gőzgépekről stb. A szorgalmas olvasó sok mindent megtudhatott a magnetizmusról, a delejességről, azaz villanyosságról (igen kedvelt téma volt), a telegráfról és a mozdonyokról.

Sok közlemény jelent meg a mezőgazdasági tudományok, az agrotechnika köréből. Egy részük inkább tudományos jellegű volt, más részük közvetlen gyakorlati jellegű tanács. Valamennyi igen szakszerű eszmefuttatás volt a legjobb szakemberek tollából: növényi betegségekről, állatgyógyászatról, különböző növényi kultúrák termesztéséről, főleg pillangósokról, kapásokról, zöldségfélékről, gyümölcstermesztésről, a futóhomok megkötéséről, talajerő-utánpótlásról, öntözésről, s kivételesen sok a vetésforgókról. Tehát mind a mezőgazdaság korszerűsödésének legfontosabb kérdéseiről szóltak.

Rendszeresen sokat foglalkoztak a mezőgazdasági eszközökkel, gépekkel. Rajzokkal illusztrálták s részletes leírásokkal ajánlották az olvasók figyelmébe az újabb gépeket és gyártmányokat, vasekéket, boronákat, vetőgépeket, cséplőgépeket, kaszáló- és aratógépeket, ekekapákat, irtókapákat, rostákat, darálókat, kukoricamorzsolókat, szecskavágókat, répavágókat, kaszákat, vasvillákat. E korszakban fokozatos eszközváltás bontakozott ki a magyar mezőgazdaságban, amely elsősorban a nagybirtokon zajlott, de érintette a középnemesi birtokokat s kisebb mértékben az úri kisbirtokot és a paraszti gazdaságokat is. A mezőgazdasági korszakváltás az agrotechnika fejlesztésében, az új eljárások és eszközök terjesztésében eddig még nem értékelt szerepe volt ezeknek a naptáraknak, hiszen évente több tízezer olyan olvasóhoz vitték el az újdonságok hírét, akik az intenzív propaganda ellenére más forrásból nem szerezhettek ilyen ismereteket. Hiszen a gazdasági szaklapok sokszor az ezres példányszámot sem érték el, s az egyébként gyakori gépkiállításokra, bemutatókra is viszonylag kevesebben jutottak el. A naptárak jelentőségét növeli, hogy ezek használói éppen a középbirtokosok, a "kaputrokkosféle" kisebb úri birtokosok voltak, akik közvetlenebbül adhattak mintát a parasztságnak.

Végeredményben a nagy naptárak ismeretterjesztése a korszerű ismeretek összefüggő rendszerének megszerzését nem pótolhatta, s sok tekintetben csak érdekességeket, illetve mozaikszerű tudást közölt. Ez az ismeretterjesztés nem hasonlítható a nyugati tudományos revük szintjéhez, amely revük a szaktudományok eredményeit, időszerű problémáit színvonalasan, jól rendszerezetten szemlézték a pallérozott, de nem szaktudós közönségnek. Ez a kalendáriumi ismeretterjesztés a Toldy Ferenc által még a reformkorban felállított mércének sem felelt meg mindenben. A korabeli kritika is sokszor bírálta a naptárak anyagának hevenyészve összegereblyézett, tudatos, átgondolt szerkesztői munkát nélkülöző mivoltát. Nagyobb rendszeresség csak az agrotechnikai anyagban volt. Mindamellett jó néhány más tárgyról is olvashatott a nagy naptárak közönsége alapos, szakszerű és korszerű értekezéseket. E meglehetősen széles olvasóközönséghez egészében sok és szerteágazó korszerű ismeretet juttattak el e naptárak, a nyugati ismeretterjesztő filléres képes magazinoknál magasabb színvonalon, valamivel kevesebb "pszichológiai könnyítéssel". Ezek az ismeretek alkalmasak voltak az érdeklődés felkeltésére, ösztönözhettek a további ismeretszerzésre, s jó esetben mintegy lépcsőt is jelenthettek az igazán szakszerű, rendszerezett, hasznos, polgárias ismeretek világa felé. Az agrotechnikai ismeretterjesztés pedig már meg is felelt a nagyobb kívánalmaknak.

A tájékoztatás az előző év eseményeiről, viszonyairól eleinte elég szegényes volt a nagy naptárakban, jóllehet a programot a kezdeményező szellemű Vahot már 1854-ben meghirdette. Már ekkor közöltek a naptárak fontos statisztikai adatokat az Osztrák Birodalomról s a többi európai államról is. Azután először a külpolitika jelent meg nagyon óvatosan a keleti kérdés kapcsán. 1859-től a rendszeres belpolitikai összefoglalók is feltűntek. A hatvanas években már az egyik legfontosabb szempont lett a forintos naptárak megítélésében a tájékoztatás minősége. Az Országos naptárt azért dicsérte meg a Vasárnapi Újság, mert benne "legnagyobb gond van fordítva a napi történelem eseményeinek rendszeres előadására". A tájékoztatás kiterjedt a politikán túlra is. Már Kőváry azt tűzte ki Erdélyi naptára céljául, hogy "a művészet, tudomány, iparvilág, társas élet köréből feljegyezze" az eseményeket. Több más naptár is így értelmezte a tájékoztatást. Olvashatunk összefoglalót a magyar zenei életről, irodalomról, képzőművészetről, színházról. Emich nagy naptárában volt egy rovat "Az ipar, termelés és gyártás újabb mozgalmai" címmel is.

A tájékoztatáson túlmenően fontos szerepe volt ezeknek a rovatoknak a tájékozódás igényének a kialakításában is, hiszen ekkor még a nagy naptárak olvasóinak egy része nem olvasott rendszeresen újságot. Az év eseményeit, fejleményeit áttekintő, értelmező fénybe állító összefoglalások pedig az újságolvasóknak is hasznosak voltak. A hatvanas évtizedben ezeket rendre nevesebb tollforgatók írták. Az év eseményeinek ilyen összefoglalása, értékelése sajtótörténetileg is olyan új közleménytípus volt, amelynek a rendszeres újságolvasás mellett is volt újdonsága. Talán éppen ennek, a különböző tömegkommunikációs formák egymásra hatásának köszönheti e műfaj a megszületését. A szaporodó újságok konkurenciájával szemben, a tájékoztatás funkcióján belül valami olyan vonzót, olyan újat találtak ki a kalendáriumszerkesztők, amit az újságok nem nyújtottak.

A nagy naptárak szórakoztató szépirodalmi részét az anyag egyneműsége miatt a közepes naptárak bemutatása után, azok irodalmi rovataival együtt tárgyaljuk. Itt előzetesen csak annyit jegyzünk meg, hogy a nagy naptáraknak ez a terjedelmes része lényegében a magas kultúrához tartozott. (Ha ezt elég tágan értelmezzük, s nem oly szűken, mint azt Kemény Zs. tette a "Szellemi tér"-ben.) A forintos naptárak bemutatott, emelkedő olvasóközönsége többek között éppen e naptárak révén teremtett intenzívebb kapcsolatot a magas kultúrával. A kalendáriumnak ez a típusa jellegzetesen ezt a köztes réteget kulturálisan emelő, a magasabb és az alacsonyabb kultúrát közvetítő kiadványfajta. A felvilágosodás előtti korszakban a kalendárium lényegében a majdnem egységes írásbeli kultúra s az irodalom része volt. Majd az elkülönülő magas kultúrához képest alacsonyabbra, kicsit lenézett szintre szorult, lassan kizáródott a kiformálódó új irodalomfogalomból. Ugyanakkor a Honni Vezértől kezdve a kalendárium megnemesítési törekvéseivel fellépett az említett, az önkényuralom korában megerősödő közvetítési tendencia. A naptár azonban kissé archaikus kommunikációs forma lévén, ezt a közvetítést nem végezhette maradéktalan sikerességgel.

Említettük, hogy a korabeli kritikák többnyire a közepes naptárak jó részét is a műveltebb osztályokhoz kötötték. (25-45 krajcár, majd 1858 utáni ára 44-80 krajcár volt.) Világos után e nemben az első kiadványok egyike Nagy Ignác Pesti nagy képes naptára volt, amely bő irodalmi anyagot is közölt céhbeli íróktól. Kiadója a Landerer és Heckenast-cég volt. A másik Emich Gusztáv 1851-es Népszerű naptára. (Ezt egyébként a hatóságok elkobozták.) Ezeket a naptárakat is többnyire a nagyobb pesti kiadók, tehát az említettek és a Müller Gyula-féle vállalat adta ki. A nagy kiadók vállalkozásának biztonságát fokozta, hogy a közepes naptárak sokszor csak a nagyok redukált változatai voltak. Új dolog, hogy közepes naptárak kiadásával már vidéken is megpróbálkoztak. Ezek a vidéki kiadványok azonban kérészéletűek voltak, néhány kivételtől eltekintve csak egy-két évig jelentek meg.

Pesten Heckenast kísérletezett legkitartóbban az ebbe a kategóriába tartozó naptárakkal. Ezek révén lett Bucsánszky után az ország második legnagyobb naptárkiadója. Heckenast közepes naptárai bizonyos rendszert alkottak. Az egyes sorozatok különböző tartalmi elemeket helyeztek előtérbe, s a közönség különböző vallású, foglalkozású és érdeklődésű részének szóltak. A kiadó mindegyikhez alkalmas szerkesztőt igyekezett felkérni. A megbízatás két esetben olyan szerencsés volt, olyan tudatos, rátermett szerkesztőnek jutott, hogy az ő működésüknek köszönhetjük a korszak két legsikeresebb közepes naptárát. Ballagi Mór szerkesztette sok éven át a Protestáns naptárt, amely 1855-től 1925-ig jelent meg. Az István bácsi naptárát, amely 1856-tól 1919-ig élt, az első tizenhat évben Majer István kanonok, a magyar tanítóképzés és kisdedóvás történetének jeles alakja szerkesztette. A református Ballagi Mórt - aki egyébként egyházán belül a liberális teológiai irány igen harcos vezére volt - határozott népművelő, ismeretterjesztő szándék vezette. Még jellemzőbb, tudatosabb és átgondoltabb ez a szándék Majer Istvánnál. Ez a derék katolikus egyházi férfiú az egyik legfáradhatatlanabb magyar népművelő volt. Szerkesztőink természetesen valláserkölcsi alapon állottak, de modernebb teológiai irányok hívei voltak, s bizonyos polgári erények terjesztésére törekedtek. Ideáljuk az okszerűen gazdálkodó, polgári szorgalommal munkálkodó, törekvő, takarékos, vallásos, jó erkölcsű, mértéktartó, a családi életet ápoló, művelődő, a közügyekkel törődő, hazáját szerető kispolgár. Naptáraikról szinte egyértelmű elismeréssel nyilatkozott a korabeli értelmiségi közvélemény. Úgy értékelték, hogy ezek a naptárak felelnek meg leginkább a kitűzött általános céloknak.

Egyébként mindkét naptár nagy sikert aratott a vásárlóközönség körében is. Elég pontosan ismerjük a példányszámokat. A Protestáns naptárra az első évben közel tízezer előfizetőt gyűjtöttek, s a második kiadással együtt összesen 18 ezer fogyott el belőle. Az István bácsi naptárának első évfolyamára is sokan előfizettek. Bosszúságukra azonban a kinyomott első tízezer példányt az augusztusi pesti vásáron (!) úgy elkapkodták, hogy újra kellett nyomni, sőt még harmadik kiadásra is szükség volt. Az első évben végül is összesen huszonötezer példányt adtak el. Később, ahogy bővült a közepes naptárak választéka, lejjebb szálltak ezek a magas példányszámok. A Protestáns naptár is és az István bácsi naptára is a tízezres példányszám körül állapodott meg. A hatvanas évek vége felé már 10-12-féle közepes naptár jelent meg Magyarországon, együttesen kb. 70-80 ezer példányban. Ebből Heckenast adott ki 40-50 ezret.

Ami a terjesztést illeti, az a közepes naptáraknál eleinte részben úgy történt, mint a nagy naptáraknál. Előfizetőket gyűjtöttek rá, s könyvesboltokban árusították. Emellett azonban az István bácsi naptárát és társait már a vásárokra is eljuttatták a vásárokra járó könyvárusok és könyvkötők révén. A terjesztés harmadik módja volt, hogy főleg vidéki értelmiségiek vállalták a naptár eladását, terjesztését az alattuk álló "nép" körében. Az önkéntes terjesztők elsősorban azok közül a felvilágosult vidéki kisértelmiségiek közül kerültek ki, akiket a "népirodalmi" áramlat általános jellemzésénél bemutattunk. Ez a terjesztési mód minden komolyan népművelő célú naptárra jellemző volt. Erre meglehetősen sok adatunk van.

Némileg vitatott kérdés, kik alkották a közepes naptárak közönségét. A kiadók, szerkesztők szándékai, az árak, a példányszámok és a forgalmazás köre már önmagában ad némi támpontot. Néhány huszadik századi szerző az István bácsi naptára és a Protestáns naptár első évfolyamának magas példányszámait ismerve s tekintettel némely kortársi megnyilatkozásra úgy vélekedik, hogy ezek a naptárak egyértelműen a nép számára készült, sikeres ismeretterjesztő, népnevelő naptárak, s népen jobbára a parasztságot értik. Mások, így jó néhány kortárs szerint is, ezek a naptárak csakúgy, mint az ún. népirodalom zöme, csak a nadrágosokhoz, a művelt középrendhez, a szélesebb értelemben vett néphez jutottak el. Véleményünk szerint a közepes naptárak olvasóinak zömét valóban ők adták. Emellett szólnak az árak is. A Kalauz című lap pl. 1858-ban dicséri az István bácsi naptárát, de hozzáfűzi "csak az ára ne volna a nép számára oly magas". A könyvesbolti s az előfizetéses terjesztési mód is a "műveltebb osztályok" felé mutat. A Protestáns naptárt úgy hirdették, hogy annak "minden művelt protestáns család asztalán ott kell lennie".

A példányszámok is erre utalnak. A magyar nyelvű nagy és közepes naptárak összpéldányszáma a tréfás, vidám naptárakkal és a szaknaptárakkal együtt sem volt több még korszakunk végén sem 120-130 ezernél. A nemzetiségek nyelvén kiadottakkal együtt kb. 190-200 ezer volt. Az 1870-es népszámlálás idején 125 ezer értelmiségi kereset után élő volt az országban. Ha ehhez hozzávesszük a 200 holdon felüli birtokosokat, haszonbérlőket, ipari és kereskedelmi tisztviselőket, a tisztán birtok, ház, járadék után élőket, mindezek száma együttesen már kb. 300 ezer. S még a több mint 300 ezernyi önálló ipari vállalkozó és kereskedő között is vannak, akik a "művelt középrendhez" számíthatóak. Belátható, hogy ha - mint ezt joggal feltételezzük - ezek a társadalmi csoportok elsősorban a kb. 190-200 ezernyi (ebből 120-130 ezer magyar nyelvű) nagy és közepes naptárból vásároltak, akkor kevés ilyen naptár juthatott a szorosabban vett nép, kiváltképp a parasztsorban élő népesség kezébe. A múzeumokba begyűjtött több mint száz közepes naptárt a bejegyzések tanúsága szerint papok, tanítók, gazdatisztek, falusi értelmiségiek, kisebb úri birtokosok, mezővárosi iparosok és parasztpolgárok használták.

Vannak azonban olyan adataink is, amelyek azt bizonyítják, hogy a közepes naptárak valóban eljutottak a szűkebben vett néphez is. Elsősorban a harmadikként említett terjesztési forma, a vidéki értelmiségiek buzgó, önzetlen vagy némi részesedésért végzett népművelő célú terjesztő munkája révén. A szutori lelkész pl. arról számolt be a Kalauzban, hogy a 365 lelket számláló községben 1855-ben 30 példány Protestáns naptárt, 1856-ban pedig 20 db Protestáns naptárt és 20 db István bácsi naptárát adott el. Ily módon kerülhetett az István bácsi naptárának 1859-es példánya Benedek Elek szüleihez, ahol, mint Elek apó leírja, igen nagy becsben tartották. Ezek az akciók azonban szétszórtak voltak, s átfogó, tömegesebb eredménnyel nem számolhatunk.

A parasztság ezeknek a naptáraknak nem vált rendszeres vásárlójává. Hiszen jószerivel még rendszeres naptárszükséglete is éppen hogy kialakulóban volt. Az emlegetett Szutoron pl. az újdonság hatásának elmúltával a következő évben, 1857-ben már ahhoz a fogáshoz kellett folyamodni, hogy aki befizette az egyházi járandóságát, az ingyen kapott egy olcsó Házi naptárt. Az 1859-ben született Benedek Elekék házában gyermekkorában, az író emlékezete szerint, csak egy naptárpéldány volt, az említett 1859-es István bácsi naptára. Pedig atyja, az öreg Huszár Benedek János nem közönséges jobbágyparaszt volt, hanem szabadrendű székely származék, saját lován szolgáló primipilus, a falu első gazdája. Családja több nemzedék óta írástudó volt, s ő maga egy időben a "falu pennájaként" vezette a faluközösség jegyzőkönyvét. A hatvanas évtized vége felé már lanyhul s lassan meg is szűnik a naptárak nép közötti terjesztésére indított értelmiségi mozgalom, s a kalendárium terjesztésében, vásárlásában tisztán a piaci viszonyok válnak uralkodókká. (Ennek is része van a komolyan ismeretterjesztő célú közepes naptárak példányszámának a csökkenésében.)

Végeredményben azt mondhatjuk, hogy a közepes naptárak közönsége részben ugyanazokból a társadalmi rétegekből verbuválódott, mint a nagy naptáraké, de e közönségrétegnél társadalmilag és művelődésileg lejjebb álló csoportokhoz is eljutott. A közepes naptárak olvasói papok, tanárok, tanítók, gazdatisztek, vidéki kisértelmiségiek, úri birtokosok, mezővárosi iparosok, parasztpolgárok s a paraszti sorban élők közül az érdeklődőbbek, kiknek egy része valamilyen kiváltságolt rétegből származott (kisnemesek, kunok, székelyek stb.). Az olvasókörök és egyletek, a kölcsönkönyvtárak ezekből a naptárakból is vásároltak. A közepes naptárak olvasóközönsége tehát részben azok közül került ki, akik ha rendszertelenül, véletlenszerűen, s nem is nagy intenzitással, de valamelyest mégiscsak kapcsolatban álltak már a magas kultúrával is. Ezt a kapcsolatot éppen ezek a kalendáriumok is közvetítették. Az olvasók másik, kisebb része a tradicionális paraszti kultúra határzónájából jött, esetleg egyenesen a tradicionális paraszti kultúrából, s éppen csak kilépett a szóbeliségből. Ezeknek az olvasóknak a magas kultúrával kevés volt a kapcsolatuk. Legfeljebb a vásári ponyvairodalmat olvasták, esetleg a "népirodalom" termékeit, Majer István tanácsadó könyvecskéit, aranyszabályait, Boross Mihály "András szolgalegény" vagy "Boldogfalva" című munkáját stb. Számukra a közepes naptárak egy vékonyka csatornán a magas kultúra bizonyos elemeit is közvetítették.

Jóllehet a közönségnek ez utóbbi köre nem volt nagy (különösen a parasztság tömegeihez képest), e naptárak és más hasonló olvasmányok hatását nem szabad lebecsülnünk. Egyrészt azért nem, mert jó néhány családnál fontos indításokat adott. Elég csak Benedek Elekre emlékeztetni, aki mint meghatározó olvasmányt említette az István bácsi "jóízű, becsületes, tanulságos" történeteit s az András szolgalegényt. De hivatkozhatnánk Tömörkény s mások emlékezéseire is.

A naptárak tartalma megfelelt azoknak a célkitűzéseknek, amelyeket a szerkesztők bemutatásakor említettünk. Az István bácsi naptára volt az, amelynél a szerkesztő jobban számított és gondolt a szorosabb értelemben vett népre. Valóban népszerűen megírt, felvilágosító, népművelő naptár volt. A korra jellemző tipikus népirodalmi kiadvány jól sikerült változata, igen gazdag tartalommal. Csak jelzésképpen a rovatcímek: "Gazdák naptára", "Gazdaasszonyok naptára", "Helység Naptára", "Népnevelők naptára", "István bácsi kirándulása a hazában", "István bácsi Budapesten", "István bácsi a nagyvilágban", "a természet országában", "az erkölcsi világban", "Művészet és iparvilág".

A Protestáns naptár nem volt ennyire sokoldalú. Inkább a "középrendből" való, "műveltebb protestáns családokra" számított a szerkesztő, s kevésbé a szorosabban vett népre. Mindig volt benne egyháztörténet és portrék nevesebb egyházi személyiségekről. Boross Mihály, az egyik legsikeresebb népirodalmi szerző vagy a jeles pedagógus, Gönczy Pál szinte minden évben írt bele nevelési kérdésekről. Hasznos rovata volt az olvasási kalauz, amelyben az előző év különböző irodalmi és tudományos kiadványait ismertették elég szakszerűen. Színvonalas szépirodalmi anyagáról majd még külön szólunk. Mindkét naptár tartalmazott rövid tiszti tárat is, de általában a közepes naptárak nem közölték a gyakorlati tudnivalóknak, információknak olyan gazdagságát, mint a nagy naptárak. Mindamellett mezőgazdasági termeléssel kapcsolatos tanácsok, tudnivalók mindig, mezőgazdasági gépismertetések gyakran voltak ezekben a naptárakban is.

Az országosan ismert céhbeli írók szépirodalmi írásait is közlő, nagy és közepes naptárak évenkénti összes példányszáma már az 1850-es évek második felében 54-60 ezer körül mozgott, s a következő évtizedben ezt is felülmúlta. (A közepes naptáraknak csak egy része tartalmazott színvonalas irodalmi anyagot.) Ezek a naptárak évről évre megjelentek, s bár vásárlóközönségük nem volt teljesen változatlan, nagy többségük rendszeresen vásárolt valamilyen irodalmi anyagot is tartalmazó naptárt. A nagy naptárakban kb. 50-100 oldal terjedelmű szépirodalom volt, a közepes naptárakban pedig 30-50 oldal.

Érdekes módon a színvonalas szépirodalom kalendáriumi közlésének mint az ízlésfejlesztés, ízlésnevelés eszközének a korban nem volt olyan izmos ideológiája, mint a kalendáriumi ismeretterjesztésnek, felvilágosításnak. Tudomásul vették a tényt, amit ma úgy látunk, hogy az irodalom sem azelőtt, sem azóta nem játszott ilyen nagy szerepet a magyar naptárakban, s az élő irodalom ilyen nagy hányada csak e két évtizedben jelent meg a kalendáriumokban. Tudomásul vették mint a sajátos helyzet következményét, de nem nagyon örvendeztek. A Pesti Naplóban olvashatjuk 1854-ben: "úgy látszik a magyar közönség részvétlensége naponként alsóbb osztályt jelöl ki az irodalomban írói számára, hol azok kénytelenek szellemi termékeiket áruba bocsátani". A Pesti Hölgy Divatlap 1864-ben keserűen írja, hogy a kalendáriumok "a közönség irodalompártolásának csaknem egyedüli bizonyságai". Arany is iróniával szól "Árkádia-féle" című versében a közönség ilyenfajta magatartásáról:

Pártolnám az irodalmat
Minden új év kezdetén;
Egyszer igaz: hanem elég
Egy sütésből egy lepény.
Kis áldozat a hazáér'
Meg nem árt:
Megszörözném minden évre
A naptárt.

Tompa Mihály, aki igen sokat szerepelt kalendáriumokban, 1856 júniusában így panaszkodott Aranynak: "életem van keserítve az 1857-iki naptárak által már jóelőre". Majd később reménykedve írta szintén Aranynak: "Talán elsül összes költeményeim kiadása ... legalább kiszabadulok a kalendárium formátumokból." Kemény Zsigmond pedig a "Szellemi tér" című cikksorozatában azzal kezdi az olvasóközönség osztályozását, hogy kirekeszti belőle azokat, "kik csak kalendáriumot és ponyvára szánt műveket vásárolnak".

Ma úgy látjuk, hogy az itt elemzett naptárak 30-100 oldalas szépirodalmi anyaga, amely 50-60 ezer példányban talált évente vevőre - s valószínűleg a vevők számának többszöröse olvasta -, nagyon fontos szerepet játszott az olvasóközönség kiterjesztésében, sőt ízlésének emelésében is. Ennek a közönségnek egy része a régi típusú naptárak olvasóinak tömbjéből, a kultúra alacsonyabb szintjéről jött, abból a hagyományos ízlésű tömegből, amely a XVIII. századi népszerűeket és utódaikat olvasta. Ha olvasta, mert olvasása is ritka, rendszertelen és alkalomszerű volt. Ők azok, akikről Kemény azt írta, hogy olvasóközönségnek alig járják meg. A közönség más részének, a vegyülékes polgárias elemeknek a kultúrája is nyers volt és kialakulatlan. S akadtak olyan olvasók, akik alig léptek ki a szóbeliségből. A Kazinczy utáni új irodalom meglehetősen vékony olvasórétegé volt. A Petőfi-Arany-féle népies költői forradalom robbanásszerűen terjesztette ki a megújult magas irodalom iránt érdeklődők táborát. Ennek a kiszélesedett tábornak a kis példányszámú, szépirodalmi jellegű lapok mellett olvasmányanyagot rendszeresen lényegében ezek a kalendáriumok juttattak. Évente ugyan csak 50-100 oldalt, de azt rendszeresen s nagy példányszámban. Tudjuk, hogy az önálló szépirodalmi kötetek is milyen csekély számban keltek el. Arany "Kisebb költeményei" 1856-ban nagyon nagy siker volt, s 2000 példány fogyott el belőle.

Ezért a kalendáriumi szoktató irodalomnak (accustoming literature) óriási jelentősége volt. Ezt már néhány kortárs is észrevette. A Vasárnapi Újság így írt 1860-ban: "az irodalom ez ága hatalmas eszköz arra nézve, hogy a néppel az olvasást megkedveltesse s többre vágyóvá tegye. Sok magyar családot tudunk, kiknek könyvtárok az évenkénti naptárból állott, s az a csekély szépirodalmi rész, mi ezekben foglaltatott, gerjesztette fel bennük a több szellemi táplálék iránti vágyat, s most már az irodalom legbuzgóbb pártfogói." Erre a folyamatra utal Mikszáth, amikor "Az én halottaim" című elbeszélésében azt írja: "A Kassai Kalendárium, melynek rendesen szög volt ütve minden nemesi házban az ajtó fölött, megérte azt a szégyent, hogy kevesellni kezdték imitt-amott. A közönség nekivetette magát az olvasásnak." A debreceni Telegdi-cég ötvenes évekbeli könyvelésében is rengeteg vásárlóról találunk adatot, akik eleinte egyedül ezeket a naptárakat vásárolták.

E naptárak az élő, színvonalas irodalom eleven fórumai voltak. A műfajban az első Müller Gyula 1852-es Nagy naptára. A Hölgyfutár úgy harangozta be ezt is, majd a Jókai szerkesztette Országos naptárt is, hogy gazdag szépirodalmi tartalmuk miatt almanachoknak is beillenek. S valóban ekként is működtek. Így vásárolták Debrecenben azok a helybeli és vidéki olvasók, akik már egyéb színvonalas irodalmat is elég rendszeresen vásároltak. Balogh István református szuperintendens és Révész Imre balmazújvárosi lelkész egy-egy évben 4-5 féle ilyen naptárt beszereztek. Dragota Ignác úr és Komlóssy Karolina kisasszony pedig - ahogy egymás után jelentek meg az új naptárak szeptembertől decemberig - 8-10 féle nagy és közepes naptárat is megvettek, mint valami revüt vagy folyóiratot.

A kalendáriumnak az irodalmi életben betöltött új szerepe, a kalendárium olvasói, az irodalom új közönségének ízlése vissza is hatott az irodalomra. Hozzáértő, finomabb elemzés kimutathatná a visszahatás mibenlétét is. Mi most csak a naptárakban szereplő írók, költők nevét gyűjtöttük ki, s az előfordulások gyakoriságát állapítottuk meg. A IV/2. sz. mellékleten azok nevét közöljük, akik ötnél többször szerepelnek. Teljes listánkon többször vagy kevesebbszer minden akkor élő, országosan csak kicsit is ismert író szerepel, kivéve Kemény Zsigmondot és Eötvös Józsefet. Szerepelnek neves s kevésbé neves írók, a petőfieskedők, az Arany iskolához tartozók, idősebbek és fiatalabbak. Amennyire át tudtuk tekinteni, az európai irodalomban párját ritkítja ez a jelenség, hogy a kalendáriumok tartósan, majd két évtizedig ilyen jelentős szerepet töltsenek be az irodalmi életben.

Figyelemre méltó, hogy mellékletünkön Tompa és Jókai a listavezetők. Tompa a legtipikusabb alakja ennek a kalendáriumbéli szépirodalomnak. A 16 év alatt, amíg publikálhatott ezekben az orgánumokban, 35 verse, többnyire regéje jelent meg bennük, negyedrét formátumban, kb. 60 oldal terjedelemben. Ez felér egy 5-10 ezres példányszámú önálló kötettel. Tompának majdnem minden évben legalább két verse jelent meg naptárban. Tompa ebben az időben nagyon népszerű költő volt. Főleg a vidéki kisértelmiség, kisnemesség, a kisebb vagy közepes műveltségű olvasók kedvelték. Naptárbéli szereplése is adalék ahhoz, hogy a vidéki olvasók körében milyen fontos ízlésformáló, átvezető szerepet töltött be.

Arany János 16 közléssel szerepel a nagy és közepes kalendáriumokban. 1852 és 1860 kőzött napvilágot látott verseinek negyedrésze e naptárakban vagy ezzel rokon kiadványokban, népkönyvekben, néplapokban jelent meg. Van azonban két esztendő - 1854 és 1855 - (ekkor egyébként kevés verset írt és publikált), amikor különösen magas a naptárban, népkönyvben megjelent verseinek aránya (50%). Tudjuk, hogy Arany mindig rendkívül tudatosan döntött abban, mit, mikor, hol jelentessen meg. Tudatos volt tehát az is, hogy népies, sokszor didaktikus magot is rejtő költeményeit, mint pl. "A Jóka ördöge", "A bajusz", "A hegedű", "A fülemile", "Az első lopás" stb., ún. népkönyveknek és kalendáriumoknak adta oda közlésre. Különösen akkor nem csodálkozunk ezen, ha ismerjük azon 1847-től tett számos megnyilatkozását, amelyek azt bizonyítják, milyen nagy gondja volt a közönség nevelésére. Arra, hogy a népies műköltészet minél szélesebb közönséghez jusson el, s fokonként emelje a nép irodalmi színvonalát, nevelje ízlését, s felemelje a nemzeti irodalom megértő közönségévé. Ezért alkotott közönségnevelő célzattal átvezető, egyszerűbb szövésű, néha kicsit didaktikus, de esztétikailag is vonzó műveket.

Sőt, Arany mint a valóság nagy ismerője s a XVIII. sz. óta virágzó népszerű irodalom és ponyvairodalom hajdani buzgó olvasója kifinomult szociálpszichológiai érzékkel azt is tudta, hogy a néphez a ponyván keresztül lehet eljutni. Töprengett ezen, s tett is kísérleteket ebbe az irányba. Petőfinek írta 1848. ápr. 22-én: "Hiába írunk mi népverset az Életképekben, hiába adunk ki pengőforintos Toldikat, stb., a népre nem hatnak." Ezért gondolt később a ponyvai terjesztésre: "Avval a Toldi estéjével meg azt gondoltam, hé, hogy a másik Toldival együtt kinyomatom Váradon, népies kiadásban, elannyira, hogy a kettőt egy huszasért árulni lehessen, s akkor megindulok vele vásárról vásárra. Mit mondasz hozzá?" Ismeretes, hogy 1849-ben Debrecenben ponyva formátumban és ponyvai terjesztés céljából adta ki harcra buzdító költeményeit. Majd Szemere belügyminiszterhez fordult kérvénnyel: "Én még Debreczenben megkezdettem a vásári nagyközönség számára verseket félívenként az ide mellékelt alakban kiadni... Ilyenek terjesztését továbbra is folytatni szándékom." A bukás után a "Toldi" középső részét is népies eposznak tervezte, s ponyván akarta a nép között terjeszteni. ("Leginkább szeretném, ha ponyván kaphatna hírre, akkor nagy és állandó közönsége lenne, s mi több maga a nép.") Ezek után inkább azon kell eltűnődnünk, később vajon miért hiányoznak Arany versei a népkönyvekből, kalendáriumokból. (Nem is nagyon írt később ilyen típusú verseket). Illetve amikor újra megjelennek, azok teljesen más jellegűek. Sőt a dolgozat írójának még azt a kérdésfeltevést is meg kell fogalmaznia, mi volt az oka annak, hogy az irodalmias, almanach jellegű naptárakon túl, az egyébként megváltozó ponyvai olvasmányanyagban s az igazi nagy példányszámú, a nép alsó rétegei által vásárolt Bucsánszky-naptárakban nem a megújult, népies irányzatú irodalom jutott uralomra. Mi az oka, hogy a ponyván nem Arany János népies költeményei híresültek el, hanem a Tatár Péter álnéven író Medve Imre sokszor sületlen regéi, ízetlen, döcögő alexandrinusai?

Hiszen Aranyra nyilván nem állnak azok az elmarasztalások, amelyeket a népnek szánt jószándékú irodalomról egész korszakunkban mindújra ismételtek. Pl. 1862-ben ezt írta Lévay; "alig találkozik közöttünk ember, ki eszméit a munkás köznép között igazi egyszerűséggel érthetővé tudná tenni." Schwarz Gyula 1869-ben: "Az ún. népies iratok többnyire népietlenek. Népíróinknak még mindezideig nem sikerült ellopniok a nép gondolatával annak nyelvét is." György Aladár 1876-os írása szerint is az előadói modorban van a hiba. Ez az a probléma, amit a modern kommunikációelmélet nyelvén úgy mondhatnánk, hogy a "feladó" és a "címzett" szemantikai univerzuma s használt kódjaik eltérnek egymástól. Aranyban viszont meg lett volna a képesség ennek áthidalására, korrekciójára, s egy idő után mégsem törekedett rá. Egész kérdésfeltevésünkben van persze bizonyos naivság. Az okok részben kézenfekvőek, s mint majd később látni fogjuk, a ponyvai kiadás és forgalmazás természetéből logikusan következtek. Mindamellett a teljesség kedvéért végig kell gondolnunk problémánkat az írói oldalról is.

Elkerülhetetlen, hogy ne szóljunk röviden Arany irodalomfelfogásáról, s arról, miként vélekedett a népiességről. Horváth János nézeteit továbbfejlesztve meggyőzően ír erről Barta János. Eszerint Herder indítása nyomán Arany az irodalomfejlődés romantikus-organikus modelljét állította fel: népköltészet (szűkebb értelemben) - népies műköltészet - nemzeti költészet. Ez az egészséges fejlődés többek között az idegen iskolák miatt megszakadt, s azért a "népies műköltészetre a felfrissítés, a regenerálás, a normális útra való visszatérítés feladata vár". Irodalmunk most ebben a szakaszban van, s előkészíti az átmenetet a nemzeti költészetre. Arany "irodalom-pedagógiai tevékenységének folyton megújuló leckéje: mit hogyan tanulhat a népies műköltészet a szűkebb értelemben vett népköltészettől, mi egyáltalán az ilyen költészetnek a célja". A népies műköltészet lényegét illetően ez az elméleti váz mindvégig megvan Aranynál. A konkrét utakat, változatokat illetően s főleg a lehetséges közönség vonatkozásában azonban voltak elmozdulások, útkeresések. Az évtizedfordulónál visszatekintve azt írja: "Nem volt tiszta dolog; a nép számára írassanak-e ily költemények, vagy a művelt osztály számára, hogy a népet ismerje." 1861-ben a Millien-bírálatban a francia Bernard nézeteiről írva szintén említést tesz az útkeresésről: "Azt mondja mind a világ által így van föltéve s elfogadva a probléma: oly költészetet hozni létre, mely egyaránt tessék a sokaságnak és a művelt szellemnek. Volt idő, mikor nálunk is ilyes valamit képzeltek el a népies irány feladatául: midőn a ponyvairodalom regenerátiója látszott lenni végcélja a költészetben megindított átalakulásnak." Akkortájt, 1852 végén vélte úgy Kemény, hogy "megszűnt a korlát; mely kétfelé választotta, mely két tömbbe állitá a ponyva és a szalon-asztal számára készített dalokat". S akkor 1852-53-ban állította ki Bucsánszky a ponyvára Tóth Kálmán "Kinizsi Pál" című népies hangú elbeszélő költeményét.

A népies műköltészeten belül tehát volt egy olyan irányzat, amely a köznép felé fordult, mint közönség felé. Ez Aranytól sem volt teljesen idegen. De mik voltak az elvárások, követelmények ezzel az irányzattal szemben? Arany későbbi megítélése szerint: "... Épületes históriákat kívántak a nép számára sokszor a legprózaibb iránnyal... irányköltészetet akartak." "Nagy rész költészet örve alatt józan, életrevaló tanulsággal vagy politikai bölcsességgel szerette volna tömni a népet." Ennek a népirodalmi irányzatnak - melynek aufklérista s nemzeti romantikus eszmei alapjairól már írtunk - az igényei némi nyomot hagytak Arany munkálkodásán is. Valószínűleg azonban kezdettől ellenérzései lehettek a didaxis túlhajtása, esztétikumot romboló hatásai ellen. Felüdülésünkre álljon itt egy példa arra, miként léptek fel ezek az igények vele szemben is: "... Pesten, a Komlóban, rám mász Török János, szorongatja a karomat válltól könyékig, teszi a szépet... stb. Mi sül ki belőle? Felelet: egy felhívás: írjak az Igazmondó naptárba egy verset, mely magába foglalja Nagy Lajos tetteit, kormányzatát, a fényes kornak teljes, hű rajzát, aztán vonatkozva a mostani viszonyokra, fejtse ki, hogy a magyarnak nincs oka jövője iránt kishitűvé lenni; a nemzet nagyságát nem országok terjedelme, hanem erkölcsi ereje, miveltsége stb. teszi. Ez a feladat."

Arany elvetette, kirostálta ezt a közvetlenül tanító, eszmehirdető irányzatot még magasabb szintű, kifinomult változatában is. Sokat vívódott, töprengett, kísérletezett, míg a Millien-bírálatban már elvi igénnyel fogalmazta meg: "Nem is oda fog a - hibásan úgynevezett - népköltő törekedni, hogy a vásári közönség számára vastagon szájba-rágott történeteket és dalokat írjon: e tatárpéteres mulatság nem fér össze a költészet magas czéljaival." Mint nagy művész nem mondhatott le a "nehéz" szépség megvalósításáról, az egzisztenciális mélység igényeiről. "Az eszmei-történelmi, jellem- és sorsproblémákkal" viaskodva a népies műköltészet eszközeivel megteremtett művészet "már valójában nem egyszerűséget, hanem egyszerűnek álcázott mélységet" jelentett. Így jutott el a Millien-bírálat következő eszmefuttatásához: "a költészetet élvezheti ugyan a nagy, a legnagyobb közönség is, ha tárgy, forma és nyelv neki való: hanem ez élvezés ritkán tiszta, aesthetikai kútfőből ered: többnyire igen nagy része van benne a poézis lényegére nézve külső, mellékes, alárendelt dolgoknak: úgyhogy azt, ami benne költői, mindenkor csupán az aránylag kicsiny, finomabb ízlésű közönség élvezi. Felhagy eszerint a törekvéssel, hogy minél nagyobb sokaságnak tetsző dolgokat írjon; czélja mint minden valódi költőé, egyedül a szép felé irányul." Így vélekedett tehát ez a demokratikus gondolkozású, de autonóm művész. Nem mondott le a közönség neveléséről, emeléséről sem, de azt egy szinttel magasabban akarta folytatni. Ennek része volt az is, hogy 1861-63-ban a legrangosabb, de mégiscsak tízezres példányszámú Emich-féle naptárban jelentek meg nagy, hazafias, egzisztenciális mélységeket megjáró versei, mint a Széchenyi emlékezete, Rendületlenül és Magányban.

A nagy naptárak a kiegyezést követően is hoztak irodalmi anyagot, sőt jelentős írókat is közöltek, mégis e naptáraknak az irodalmi életben betöltött szerepe fokozatosan csökkent. A hetvenes években három olyan kalendárium jelent meg, amely irodalmi szempontból jelentősebb volt: az Athenaeum nagy képes naptára Beöthy Zsolt szerkesztésében, az Áldor Imre által szerkesztett Franklin nagy képes naptára és Kiss József Zsidó évkönyve. Ekkoriban s később is találunk más ismertebb írókat is a naptárszerkesztők között, de naptáraik vagy csak egy-két évig jelentek meg, vagy többnyire humorisztikus naptárak voltak. Olyan naptárak, mint az Athenaeum nagy képes naptára vagy később a Pesti Hírlap naptára továbbra is rangosabb irodalmat közöltek. Ezek számon tartott publikációs lehetőségek voltak, kivált kezdő íróknak. Krúdy alteregója, Józsiás úr pl. a "Hét bagoly"-ban az 1890-es években szomorúan nézegette a Nagy Athenaeum Naptárt, "amelyből az évben kimaradt beszélye, holott tavaly felvette a szerkesztő". Az olvasóközönségnek is volt olyan része, főleg a vidéki középosztályból, mely részben e naptárakból és lapokból élvezte a szépirodalmat. Mégis magában az irodalmi életben, az irodalom létezésmódjában már közel sem játszották a naptárak azt a szerepet, mint a részletesen tárgyalt két évtizedben. Még volt néhány kísérlet kifejezetten irodalmi jellegű naptár kiadására, mint pl. az 1890-ben induló Szalon naptár vagy a Mikszáth Almanach, de már a két világháború közötti olyan vállalkozások, mint az Est hármaskönyve, valóságos irodalmi alamanachok voltak, s a kalendáriumhoz, a kalendárium létezésmódjához már semmi közük nem volt.

Az értelmiségi közvélemény, a közírók egy része tisztában volt azzal, hogy a "tulajdonképpeni nép" körében a kisebb naptárak játszhatnák a legnagyobb szerepet a felvilágosításban, a polgárosodáshoz vezető elvek, ismeretek és magatartási módok terjesztésében. Táncsics szerint a szegényebb családok "az atyáról fiúra szállt énekes könyveken kívül semmi mást nem ismernek. A szegény sorsú és tanulatlan falusiak kezén forgó imakönyvek majd' változatlanul mindig ugyanazt tartalmazzák: csupán az évenként szerzett naptárakból remélhetnek valamiféle új ismeretet". Tehát ez az egyetlen nyomtatott eszköz, amelyen keresztül rendszeresen juthatnának el a még többé-kevésbé zárt közösségekbe új ismeretek, értékek, viselkedési minták. Ezért írta Táncsics, hogy "éppen azon kisebbszerű naptárakra kellene legnagyobb gondot fordítani, melyeket eddig a kiadók majd úgy szólván csak napszámban ütöttek össze". Ezzel szemben Táncsics azt tartotta volna ideálisnak, "ha mind valamennyi kisebbszerű naptárt a kiadók nem annyira csupán nyerészkedésből szórnák a nagy közönség közé, hanem a célnak megfelelően lelkiismeretesen munkálkodó, s megnevezett szerkesztők által kiállítva bocsátanák nyilvánosságra". Ez a módszer "a népesség legalsó rétegétől kezdve fölfelé az egész nemzet fejlődését roppant mértékben eszközlené".

Voltak-e hát olyan "kisded naptárak", amelyeket tudatosan úgy adtak ki, szerkesztettek és terjesztettek, hogy a szegény sorsú és tanulatlan falusiakhoz, a szűkebb értelemben vett néphez juttassák el a szükségesnek vélt információkat, új ismereteket, értékeket? S ha voltak ilyenek, milyen erők hozták létre, kik támogatták? Ilyen naptár volt a már tárgyalt Mezei naptár. Ennek a gazdasági ismereteket terjesztő naptárnak a példányszáma a forradalom előtt már elérte a nyolcvanezret. Sikerét tulajdonképpen a nemesség és a jobbágyság érdekegyesítésén a polgárosító liberalizmus jegyében munkálkodó nemesség széles körű és sokoldalú támogatásának köszönhette. A kiadó Gazdasági Egyesület nehézségei s a megváltozott viszonyok miatt a Mezei naptár 1852-ben megszűnt.

Korszakunkban egy olyan naptár jelent csak meg, amely hasonló célkitűzésű volt, s amelyet némileg hasonló társadalmi erők támogattak. Az Erdélyi Gazdasági Egyesület adta ki Mikó Imre gróf, az "erdélyi Széchenyi" mecénási támogatásával a Kolozsváron megjelent 1856-os Mezei naptárt. Szerkesztője a Mikó mellett is titkárkodó Jakab Elek, aki szerint "újjászületésünk reményhorga", az egyetemes cél, amelyért munkálni kell, az okszerű gazdálkodás terjesztése. Ebben Jakab az "értelmi osztálynak" szánta a kezdeményező szerepet, de szem előtt tartotta a parasztság polgárosítását is. Ennek egyik eszköze lett volna a Mezei naptár. Az "érdek egyesítéstől" eltávolodó, megváltozott nemesség azonban már nem állt komoly pártfogóként e szándékok mögé, s a naptár végül is csak egy évig jelent meg. Még két olyan, részben népművelő célú kísérletről kell szólnunk, amelyek reformkori előzmények folytatásai voltak. A Fazekas által elindított Debreceni naptár 1856-ig folyamatosan jelent meg, de a kollégiumi nyomda nem bírta a versenyt a nagyobb kapitalista vállalatokkal. A sárospataki kollégium nyomdája is újra kísérletezett naptárkiadással: 1852-57 és 1859-62 években jelentek meg ezek a pataki kalendáriumok. A naptárak erősen hullámzó színvonalúak voltak, de akadt köztük jól sikerült, gazdag ismeretterjesztő kiadvány is. Végül a Protestáns naptár szerkesztőjével, Ballagival kötött egyezség miatt szűnt meg. Végeredményben itt is arról volt szó, hogy hiába lett volna meg a főiskolának a szellemi kapacitása egy színvonalas vállalkozáshoz, mert csekély tőkeereje, kis nyomdája, a kezdetleges terjesztőhálózat, a viszonylag alacsony példányszám stb. miatt nem versenyezhetett a kibontakozó kapitalista vállalkozásokkal.

Az önkényuralom korában megjelent négy országos hatókörű népművelő célú kis naptár létrehozó, támogató, sugalló közege meglehetősen eltér a két Mezei naptárétól. A konzervatív kötődésű Török János, ez a sokat dolgozó publicista, gazdasági szakember, nagyon aktív közéletű férfiú adta ki és szerkesztette 1853-54-ben az Igazmondó naptárt. A másik három kiadvány Heckenastnál jelent meg, látszólag mint jó szándékú üzleti váltakozás. Vas Gereben szerkesztette az 1854 és 1857 között megjelenő Vas Gereben kis képes naptárát. 1854-1861-ig adták ki a Közhasznú házi naptárt, amelyet a kor egyik legjelesebb tollforgatója, Kecskeméthy Aurél szerkesztett. Végül szintén Heckenastnál jelent meg 1861-től a Girókuti P. Ferenc szerkesztésében induló Magyar nép naptára. Valamennyi szerkesztőről elmondható, hogy több-kevesebb konzervatív hajlandóság, konzervatív kapcsolatok jellemezték őket. Girókuti kivételével valamennyiüknél okkal merül fel a gyanú, hogy a kormánytól támogatást kaptak a naptárak szerkesztéséért. Egy esetben ez a gyanú igazolható is. A legtovább élő Házi naptárért a kiadó Heckenast is kapott évi 500 ft állami szubvenciót.

Végeredményben a népnek szánt ismeretterjesztő, népművelő kis naptárak kiadásának, szerkesztésének háttere amellett szól, hogy e tekintetben a konzervatív irányzat s az abszolutista kormányzat - nyilván jórészt politikai taktikából is - egy árnyalattal komolyabban számolt a parasztsággal, mint a liberális nemesség. Ez a törődés sem hozott azonban nagy eredményeket. A naptárak nem voltak hosszú életűek, s a többi kis naptárhoz képest a példányszámok sem voltak magasak. A legjobban támogatott Házi naptár is csak tízezer példányban jelent meg, s igen sok nehézségbe került el is adni. Heckenast panaszkodott, hogy sok példány maradt a nyakán. A többi naptár példányszáma még alacsonyabb volt.

A terjesztés könyvesboltok, könyvkötők útján történt, de emellett főleg eleinte erősen építettek a már említett módszerre, a lelkes vidéki értelmiségiek önzetlen vagy részesedésért végzett terjesztő munkájára. Erre több példánk is van. Pl. Tompának Aranyhoz írott zsémbelő soraiból megtudjuk, hogy Török János szerkesztő őt is mozgósítani akarta: "... de hát arra mit mondasz: mikor Török egész naivsággal azt kérdi tőlem: nyilatkozzam mentül előbb, hány száz (!!!) példányt fogok eladni az 1854-re szóló Igazmondóból? Kedves ember ez a Török!" A már többször említett szutori lelkész Heckenast Házi naptárát osztogatta híveinek. Ilyen módon a naptárak jelentős része valóban eljutott a szűkebb értelemben vett nép, a parasztság kezébe.

A naptárak tartalmáról érdemes egyenként szólnunk. Vas Gereben kis képes naptárában jóllehet vannak gazdasági és orvosi tanácsok, természettani ismeretterjesztés, sok szépirodalom - túlnyomórészt tanulságos elbeszélések magától Vas Gerebentől -, a naptár tartalma mégsem igazán friss, előrevivő, a paraszti polgárosodást szolgáló. Anélkül, hogy Vas Gereben beállítottságát teljesen azonosítanánk Atádi Vilmoséval, a naptárak a konzervatív tollnok, Atádi egyik gondolatmenetét juttatják eszünkbe. Atádi, aki Vas Gereben kenyeres pajtása volt - jóformán ketten maguk írták a Falu Könyvét -, 1854-ben a Budapesti Visszhangban értekezik a népies iratokról. Írását éppen Vas Gerebennek címezi. Véleménye szerint a népies sajátos műalak, amit elsősorban a fölfogás sajátossága tesz. A népíró feladata "tágítani a nép eszmekörét s a határon belül esőket mennyiben hibásak megjavítani". De "mi, kik a tudományt bírnók, csak annyit és oly alakban közölhetünk az avatlan féllel, mennyi mikép rövidségünk nélkül megeshetik". A nép gyarló, "homo puer robustus". "Összes tudományunk törekvése: féken tartani a tömeget s ez által biztosítanunk jólétünket. E hivatásunk egy kis ámítgatással is jár. A népnek, "az alvó oroszlánnak" álmait meg kell édesítenünk épen népies iratok által is... Azon modorban melyben a népet vesztemre izgathatom, miért ne indíthatnám javamra ... Íme a népies irodalom egész titka." E céloknak felelt meg nagyjából Vas Gereben naptárainak tartalma. Sőt talán a többi "népművelő" mentalitásában is lappangott ebből valami.

Török János és Kecskeméthy Aurél naptáraiban komoly programadó cikkeket olvashatunk a polgárosodással kapcsolatban. Ez új dolog volt, hiszen még a pengőforintos nagy naptárakban, amelyekben egyébként jelentős a polgárosodást szolgáló tartalom, még azokban sem találunk programcikkeket. Török János cikkeiben a polgárosodás szükségességét hirdette, hogy nemzetként is megállhassuk a helyünk, s kelet felé a nyugati polgárosodást védelmezhessük. Nem politikai törekvésekre van szükség, alkotmány nélkül is fejlődhetünk. Minden polgár törekedjen az anyagi gyarapodásra, függetlenségre, vezető szerepekre, az iparügyesség, a tudományosság fejlesztésére. Legfontosabb a földbirtok szerepe, de a földművelésben új módszerekre van szükség. Erre nézve szinte teljes programot adott a tagosítástól kezdve a talajmunkán, trágyázáson, a leveles és gyökös takarmányok termesztésén át a vetésforgóig. Hangsúlyozta a népnevelés, a reáliskolák, a vasárnapi iskolák, az olvasókörök, községi könyvtárak, a közös kármentesítés stb. fontosságát. A háztartás viteléről, a táplálkozásról, a családi életről, az utcatisztaságról, a csinos építkezésről is voltak elképzelései. Úgy gondolta, hogy józan, takarékos gazdálkodás, szorgalmas munka mellett virágzó, művelt, megelégedett lesz a nép. Programjának kifejtésénél elsősorban a módosabb parasztságra gondolt. A 40-50 holdas paraszt gazdaságot tartotta ideálisnak, s a birtok örökléssel való osztódását is megakadályozandónak tartotta.

A paraszti polgárosodás a Török János-féle konzervatív színezetű felfogásban (amelyet természetesen Török egyéb írásaiban bővebben is taglalt, s amely sok tekintetben előlegezte az agráriusok némely későbbi elgondolását) a személyes szabadság mindenki számára való biztosításán túl inkább csak anyagi gyarapodást, civilizációs és kulturális fejlődést jelentett. A kalendáriumbeli okfejtés íve, a kifejtés logikája egyébként elég messzire esett a paraszti gondolkodásmódtól.

A Kecskeméthy által szerkesztett Közhasznú Házi naptár legfontosabb mondanivalóját minden évben a jánoshalmi bíró és a jegyző között lefolyt didaktikus karácsonyi beszélgetés tartalmazta. A keret itt is a birodalmi jogállás elfogadása, az "atyai kormány" polgárosító, civilizációs törekvéseinek elismerése. Itt is törekedtek meggyőzni a paraszti olvasókat, hogy szükség van a mezőgazdasági termelés feltételeinek, egész rendszerének és technikájának az átalakítására. Beszéltek az úrbérrendezésről, az elkülönözésről, a tagosításról, a váltórendszerről, a pillangósokról, az istállózásról és a trágyázásról. Sok más okos cikk is szólt ismeretterjesztő céllal a mezőgazdálkodás korszerű módszereiről. A szerkesztő írt kis (paraszt) gazdáink neveléséről. Életmódmintaként utalt bizonyos sváb gazdákra, akik csinos, tiszta, magas ablakú házban laknak, "politérozott" bútoraik vannak stb. Az igazi újdonság azonban az, hogy az új kalkuláló gazdasági viselkedést is igyekezett népszerűsíteni a paraszti olvasók körében. "Tegyen úgy a paraszt, mint a zsidó!" mondja. Kalkuláljon, számoljon! "Legyen a termesztő egyúttal kereskedő, akkor adjon el, amikor magasak az árak!" "Mire szüksége nincs, tartogassa vermekben!" Hangoztatta, hogy a pénzt forgatni kell, nem pedig a ládafiában tartani.

E kormánypárti naptár (borítóján mindig a Habsburg-ház valamelyik tagjának fába metszett képét közölte) fogta fel viszonylag legsokoldalúbban a polgárosodást, s ez törődött leginkább a paraszti polgárosodás problémájával. A Házi naptár mégsem volt valami sikeres kiadvány. Összbirodalmi szempontjai miatt az értelmiségi közvélemény nem támogathatta. Talán túl sok is volt benne a didaktikus cikk. Külcsínre nézve sem volt nagyon mutatós. A piacon nem lehetett valami kapós, s az állami szubvenció ellenére ezért panaszkodott Heckenast egyre nagyobb veszteségekről. Közben megváltozott a politikai helyzet, Kecskeméthy személye körül is zavarok támadtak. Mindez együtt arra késztette a kiadót, hogy megszüntesse a Házi naptárt.

1861-től Heckenast a Magyar nép naptára címen kezdett a parasztságnak szánt új ismeretterjesztő kis naptárt kiadni. Szerkesztője a nagy naptáraknál már említett Girókuti P. Ferenc volt, aki gazdatisztként gyakorló mezőgazdaként kezdte, aztán különféle gazdasági vállalkozásokban, illetve a Gazdasági Egyesületnél működött, szaklapokat szerkesztett, ismeretterjesztő szakcikkeket írt. Szemlélete sokban rokon volt Török Jánoséval. A naptárral egyébként elsősorban a mezőgazdasági gyakorlati szakismereteket igyekezett terjeszteni. Bár a Magyar nép naptára szórakoztató toldalékrészt is tartalmazott, a terjedelem túlnyomó részét az okos cikkek tették ki. A kalendáriumok piacán a Bucsánszky-féle kiadó igen érdekes olcsó kis naptárainak konkurenciája mellett ez a naptár sem lehetett elég kelendő. Heckenast - úgy látszik - semmiféle indítást nem érzett arra, hogy egy népkalendáriumért áldozatot hozzon. Ezért a nagyobb haszon reményében 1863-tól átadta a szerkesztést a Bucsánszky-féle naptárakat nagy sikerrel író és szerkesztő Medve Imrének, aki átmenetileg összekülönbözött kenyéradó gazdájával. Medve Imre a túl sok okos ismeretterjesztő szakcikkben látta a kelendőség akadályát, s megkezdte a "pszichológiai könnyítések" sorozatát. Fokozatosan 2-3 oldalra csökkentette az ismeretterjesztő cikkek összterjedelmét. Helyette inkább kultúrtörténeti kuriózumokat, egyéb érdekességeket, szenzációkat, szépirodalmat közölt.

Ezeket az arányokat talán szerencsésnek is mondhatnánk, mert ennyi komolyabb tartalmat a paraszti naptárolvasók nagy átlaga is elbírt volna. Arra lett volna szükség, hogy a néhány oldalnyi ismeretterjesztő és gyakorlati tanácsadó anyag megválogatásában, megszerkesztésében évről évre tudatos és célszerű elgondolás érvényesüljön. Medve Imre azonban nem volt alkalmas erre. Ismeretterjesztés gyanánt találomra összerángatott, összeollózott anyagokat közölt. 1870 tájától aztán Heckenast e legnagyobb példányszámú naptára már csak árnyalatnyit különbözött Bucsánszky ponyvanaptáraitól. A Figyelő c. folyóirat "lelkiismeretesség nélkül összetákolt" műveknek nevezte e kis naptárakat, amelyek "ízléstelen léhaságokat" tartalmaznak. 1873-ban Névy László - a későbbi jeles tankönyvkiadó - ugyancsak a Figyelőben már minden eredmény nélkül figyelmeztette a naptárak miatt a "gazdag és nagynevű Heckenastot" - kinek körében úgymond nagy találékonyság tapasztalható az "érdekes olvasmányok" készítésében -, hogy ha a kiadói haszon fontossága miatt már el is tekint a hazafiasságtól s az erkölcstől, "legalább kikiáltott irodalmi firmáját ne hazudtolja meg".

A Magyar nép naptárának változási tendenciája jól mutatta a népnek szánt ismeretterjesztő, népművelő naptárak lehetőségeinek korlátait. Ezeket az akadályokat csak átgondolt naptárkiadói stratégiával s igen körültekintő szerkesztés- és írásmóddal lehetett volna leküzdeni. A Magyar nép naptárának sorsa viszont azt is mutatja, hogy egyre kevésbé voltak olyan szándékok és erők, amelyek ezeket az akadályokat le akarták és le is tudták volna győzni. A nemesi vezetésű polgárosodás irányzatának egyértelmű felülkerekedése után nem maradt olyan számottevő erő, amely ilyen célokat sikerrel tudott volna megvalósítani. Az alfejezetünk elején Táncsicstól idézett demokratikus elképzelések megvalósításához kevés volt az öregedő írástudó jó szándéka. Önmagát megszervezni tudó, erőteljes demokratikus paraszti mozgalom pedig nem tudott kialakulni.

A komolyan népművelő célú naptárak a kis naptárak összpéldányszámának csak igen kis részét tették ki. A többséget a régebben indult hagyományos naptárak, az újabb vidéki naptárak, illetve a pesti ponyvakiadó, Bucsánszky Alajos naptárai jelentették. Táncsics ezekről a naptárakról, melyeket "a kiadók úgyszólván csak napszámban ütöttek össze", összefoglalóan így írt: "Nem tagadhatni, hogy a dolgok természete, s az irodalom emelkedése szerint a kisded naptárak is javultak: de mindamellett mégis éppen ezek a legnyomorúságosabb fércművek ahhoz képest, milyeneknek rendeltetésüknél fogva lenniük kellene."

Korszakunkban is tovább éltek a reformkor legnépszerűbb vidéki kiadványai, a komáromi és a győri. Ezekhez még társult néhány, ezek mintáját követő újabb alapítás, mint pl. a szarvasi. Ezek azonban már nem terjedtek el országosan. Sőt a korábban mindkét magyar hazában elterjedt naptárak is fokozatosan kisebb vidékekre szorultak vissza. A debreceni Telegdi-Kovács könyvkereskedő cégnél nagyobb tételben vásárlók rendeléseiben is meg lehet figyelni a komáromi és a győri naptárak fokozatos térvesztését a nagy budapesti kiadók naptárai miatt. A komáromi naptár példányszáma, amely a reformkorban 80 ezerre is felszökött, 1864-re tízezer alá süllyedt.

E naptárak közönsége részben a régi, hagyományos, főleg kisnemesi olvasóknak a tradíciók mellett kitartó részéből került ki (ismerünk egy tapolcafői kisnemes családot, amelynek tagjai 1803-tól 1909-ig mindig a győri vagy a komáromi naptárt vették meg), részben a környékbeli új paraszti olvasókból.

A hagyományos naptárakat nagyobb részben változatlanul a nyomdászok ütötték össze kisebb-nagyobb segítséggel. A tartalom is vajmi keveset változott. Egy-két adomán, tanulságos elegy-belegy histórián, népdalon kívül ritkán tartalmaztak egyebet. Ezekkel a régi típusú naptárakkal a kritikák mindig elégedetlenek voltak. Bírálták mint "tisztán mulattatási szempontból tákolt" műveket. Sőt a Pesti Napló azt írta, hogy sok naptáron ismertetnivaló nincs, "és ilyen a vidéken megjelent ős-idétlen naptáraknak csaknem egész tömege".

Más jellegű naptárak is voltak a vidéken induló új és új sorozatok között. Ezek többnyire a városhoz és környékükhöz kötött információs szerepkört is vállaltak helyi kalauzoló anyagaikkal. Vásárló- és olvasóközönségüknek jó részét a helyi városi népesség adta. Az ilyen jellegű naptáraknak nagyobb alakú változatai is létrejöttek. Érdekes összefüggéseket lehetne találni, ha évtizedenként térképre vinnénk, hogy hol, mennyire "urbanizálódott" városokban jelentek meg ilyen naptárak. Érdekes lenne a kialakuló helyi sajtóhoz való viszonyukat is megvizsgálni. Ennek a városokhoz, régiókhoz kötődő naptártípusnak korszakunkban a pesti naptárak túlsúlyba kerülése ellenére még erős pozíciói voltak. 1851 és 1870 között a Magyarországon magyar nyelven kiadott naptárak 42 százaléka vidéken jelent meg. (Lásd II/1. sz. mellékletünket!) Ez évente átlagosan az első évtizedben 11-, a másodikban pedig 23-féle naptárt jelentett. S bár a vidéki naptárak részesedése 1910-ig fokozatosan 32 százalékig csökkent, ez abszolút számban emelkedést jelentett. 1890-től 1900-ig pedig 96 darab magyar nyelvű naptár jelent meg vidéken.

Visszatérve az önkényuralom korához, érdekes megfigyelni, hogy a nemzetiségi kalendáriumkiadás miként szerveződött vidéki nemzetiségi városokban. Ezekben az években sok évtizeden át megjelenő sorozatok indultak szinte minden nemzetiség nyelvén. Jobbára csak a német naptáraknak összpontosult számottevő része Budapestre. A nemzetiségi naptárakkal egyébként a továbbiakban nem foglalkozunk részletesen. Bibliográfiánk adatait azonban feldolgoztuk ebből a szempontból is, s a legfontosabb megoszlásokat II/2. mellékletünkön bemutatjuk. Eszerint az önkényuralom első évtizedében a magyar naptárak részaránya 48% volt, ami magasabb, mint a magyar anyanyelvűek részaránya az országon belül. A következő évtizedben 60%-ra ugrik a magyar nyelvű naptárak részesedése, majd még tovább növekszik az arány az 1900-as 68%-ig. Ezt követően a háború végéig már inkább aránycsökkenésről beszélhetünk.

Az abszolutizmus kezdő évtizedében a német naptárak részaránya a magyarországi naptárak között 32% volt, ami két és félszerese a német nemzetiségűek arányának. A kiegyezés után jelentősen csökken ugyan a német naptárak részesedése, de egészen 1900-ig másfélszerese a németek részarányának. Jelentős és határozott irányú arányeltolódás lényegében csak a magyar és német naptárak viszonylatában következett be. Ezt csak a kulturális élet magyarosodásával tudjuk magyarázni, hiszen sem a németek számarányában, sem műveltségi színvonalában nem történt lényeges változás. A szlovák és a többi szláv nép esetében a naptárak részaránya nagyjából fele, a románoknál negyede annak, amennyinek a lakosság aránya szerint lennie kellene. A különbségeket nyilván a társadalmi struktúrában elfoglalt különböző hely, illetve a műveltségi szint eltérései magyarázzák.