A második fejezetben bemutatott naptártípusokhoz képest teljesen új szakaszt nyitottak a magyar naptárkiadás történetében Bucsánszky Alajos kiadványai. A kis naptárak közé az igazán új színt az ő kalendáriumai hozták. Bucsánszky 1848-ban kezdett naptárakat kiadni. Rögtön első naptárainak olyan elsöprő sikere volt, hogy a példányszámok minden képzeletet meghaladó mértékben növekedtek. A debreceni Telegdi-Kovács könyvkereskedő cég üzleti könyvei szerint 1848-53 között a naptáreladásban első helyre kerültek Bucsánszky kalendáriumai. A Pesti Napló 1853-ban azt írta, hogy Bucsánszky "igen terjedelmesen űzi a naptári vállalatot". A Vasárnapi Újság egyik 1858-as cikkében pedig már az olvasható, hogy Bucsánszky naptárai "évek óta százezernyi mennyiségben terjednek". Egy pénzügyminiszteri irat szerint Bucsánszky 1868-ban 250-300 ezer naptár bélyegdíjának befizetésére kapott haladékot. Ez azt jelenti, hogy a 60-as évtized végén Magyarországon megjelenő kb. 380-400 ezer kis naptár kétharmad részét Bucsánszky adta ki. A 70-es években naptárainak összpéldányszáma felment 400 ezer fölé. Ekkor a Magyarországon megjelenő összes naptárnak több mint a fele Bucsánszky-féle naptár volt. Bucsánszky adta ki a legtöbb naptárt, s a többi kiadó is az ő naptárait tartotta mintának, azt igyekezett utánozni. A naptárak mellett kiadónk igen nagy számban és nagy példányszámban adott ki népnek szánt krajcáros ponyvairatokat. A törekvő férfiú a művelődésnek ebben az alsó szektorában meghatározó szerephez jutott.

Bucsánszkyról és vállalkozásáról a szakirodalom - a nyomdászattörténet, a könyvkiadás története - keveset tud tényszerűen, s többnyire csak pontatlan adatok, egyszerűsítő sztereotípiák vannak róla forgalomban. Még arról sem alakult ki közmegegyezés, hogy tulajdonképpen hol és mikor alapította nyomdáját. Ahhoz, hogy pontos ismeretekhez jussunk, levéltári kutatásokra volt szükség. Ezt abban a reményben végeztük, hogy ha hősünk előéletét, korábbi működését, törekvéseit, jellemét megismerjük, ez segít majd kalendáriumkiadói tevékenységének megértésében is. Könnyebben tudjuk értelmezni szándékait, céljait, elképzeléseit, stílusát, módszereit. Az első magyarországi tömegolvasmányokat termelő vállalkozás keletkezésének aprólékos történetszociológiai vizsgálatából ismereteket nyerhetünk egy új típusú társadalmi kommunikációs rendszer genezisére vonatkozóan.

Bucsánszky Alajos 1802-ben született Egerben, Busánszky József és Bajnóczy Mária római katolikus szülők elsőszülöttjeként. Atyja elhalálozván, a kis Alajos 8 éves korában árvaságra jutott, s családja súlyos anyagi helyzetbe került, eladósodott. Idősebb korában szerette is igen szívrehatóan hangoztatni - a paraszti olvasóiban kialakítandó kedvező imágó érdekében -, hogy mint szegény árva, mindent saját szorgalmának és a nép pártfogásának köszönhet. Sajnos sem Bucsánszky ifjú éveiről, sem családjáról nem tudunk többet. 1828-ban már Pozsonyban találjuk, ahol mint könyvkötő telepedett le. 1831-ben vették fel a városi könyvkötő céhbe, egyszersmind a városi polgárok sorába. Itt mint könyvkötő, kezdettől fogva nagyban űzte a könyvkereskedést is. Könyvkiadással, önálló kiadók még nem lévén, kisebb részben a nyomdák, nagyobb részben a könyvkereskedők foglalkoztak. Bucsánszky harmadik működési területe így a könyvkiadás volt.

Nem tudjuk, hogy Pozsonyban való megtelepedésekor Bucsánszky milyen tőkével, vagyonnal indult. 1847-ben, amikor Pestre telepedett át, kb. 40 ezer pengőforint értékű vagyona volt. A Helytartótanácshoz 1847-ben beadott folyamodványában ezt írta magáról: "Közel 16 éve, hogy szab. kir. Pozsony városban mint polgári könyvkötő és kiadó foglalatoskodván ezen egész idő leforgása alatt mind erkölcsi magam viselete, mind pedig ügyességemre nézve nem csak az említett város közönségének, de az egész vidéknek teljes megelégedését megnyerni szerencsés valék." Ezt sok-sok mellékelt bizonyítvánnyal tanúsította. A pozsonyi könyvkötő céhnek 8 évig ő volt az elöljárója.

Bucsánszky tehát vagyonos, sikeres és tekintélyes polgárnak számított. Vagyoni gyarapodását leginkább sikeres kiadói tevékenysége alapozta meg. Latin, magyar és szlovák nyelvű műveket egyaránt adott ki, de eleinte főként német nyelvű kiadványai voltak. A szellemi élet erős magyarosodásával, a magyar nyelvű olvasmányok iránti kereslet növekedésével párhuzamosan a 30-as évek végétől a hangsúly áttevődött a magyar nyelvű munkákra. Igyekeztünk összegyűjteni Bucsánszky 1848 előtti kiadványait. Ezek néhány alaptípusba sorolhatók. Megjelentetett magyar, német és latin nyelvű iskolai tankönyveket, köztük ábécéskönyvet, de főleg általános földleírásokat és magyar históriát. Az iskolai könyvek két utolsó fajtája csak részben készült iskolai használatra, s már átvezet a kiadványok másik csoportjához, az ismeretterjesztő könyvekhez. Ezek többsége is földleírás, s a magyar történelemről írott könyvecske. A harmadik típusba a vallásos kiadványok tartoznak: katolikus imakönyvek, bibliai történetek, szentek élete, ájtatos olvasmányok, sőt képes biblia is. Adott még ki különböző korcsoportoknak szánt gyermekolvasmányokat, nevelő célzatú elbeszéléseket is. Végül ő adta ki igen szép kötésben latinul és magyarul a magyar országgyűlések naplóit, írásait, törvénycikkeit.

Meglepő, hogy a későbbi ponyvagyáros egyetlen, igazán ponyva jellegű kiadványt sem hozott piacra. Amikor 1847-ben a pesti könyvkötő céhbe való felvételéért folyamodott, akkor még joggal írhatta: "Számos erkölcsi és álalján közhasznu könyveket saját költségemre nyomtattam." Miként jellemezhetjük ezt a kiadói tevékenységet? Mi a közös jellemzője ezeknek a kiadványoknak? Ha még nem is igazi tömegkiadványok, de már mind viszonylag kiterjedt és biztos vevőkörre számíthattak. Az iskolai könyveknél ez természetes. A szép kiállítású országgyűlési kiadványoknak 18 forintos magas áruk ellenére is a közintézmények és a politizáló réteg részéről biztos vevőik voltak.

Az ismeretterjesztő művek iránt éppen a 30-as évektől nőtt meg ugrásszerűen az érdeklődés. Fokozottan vonatkozott ez a föld- és országleírásokra. Ezt a műfajt a felvilágosodás óta már kedvvel űzték a magasabb tudományok emberei is, de a populárisabb kiadványok létrehozásában, terjesztésében fontos szerepe volt Bucsánszkynak. A népszerű magyar történeti munkák szintén igen keresettekké váltak a nemzeti érzés erősödésével. E téren Bucsánszky kifejezetten kezdeményező volt. Péczely József: "A magyarok történetei..." című rövid népszerű művét egy évvel megelőzve 1836-ban jelentette meg Magyarország históriájának rövid leírását mindössze 8 krajcárért. Később ezt újabb históriai művek követték: Bedeő Pál: Magyarok története a vezérek és a királyok képeivel; Lányi Károly: Magyar nemzet történetei; Attila hunok királyának élete stb.

A katolikus ájtatos irodalomnak ugyan régebben is volt hagyományos piaca, de a századvégtől javuló katolikus - és állami - iskolázás most kezdi éreztetni hatását. Lényegesen nő az ájtatos irodalom iránti kereslet. Ennek kielégítéséből Bucsánszky derekasan kiveszi a részét. Az illusztrált Bibliai történetek, a Képes Biblia kiadása újító kezdeményezés volt. Sőt a kicsiny, olcsó fametszetes szentképecskék tömeges kiadása is újszerű volt.

A kifejezetten gyermekeknek szóló olvasmányok iránt szintén a harmincas és a negyvenes években élénkült meg az érdeklődés. A gyermekekhez való újfajta viszonyban szerepe volt a felvilágosodás lassú hatásának, de a biedermeier kor család- és gyermekkultuszának is, amely német földről érkezett hozzánk. Bucsánszky ezen a területen is elébe ment az igényeknek. Egy évvel Bezerédj Amália nagy sikerű Flóri c. könyve után kezdte el gyermekkönyvek kiadását. Ezek részben fordítások németből, részben eredeti alkotások voltak. Beöthy Zsigmondtól a Koszorú (1837) és a Beszélytár (1839-1843, 6 füzetben) a hazai gyermekirodalom legelső művei közé tartoznak. Kiadta még Peregriny Elek jeles pedagógus fordításában Campe: Amerika felfedezését s az eredeti angolból fordítva a Robinsont is.

A kiadott művek többsége tehát új, növekvő igényeket elégített ki, s jelentős részük újszerű is volt. Mi sem bizonyítja jobban, hogy kiadónk valóban széles felvevőpiacra találó műveket jelentetett meg, mint az, hogy legnagyobb részük 4-5, sőt olykor több kiadásban is megjelent. Ez leginkább az ismeretterjesztő művekre vonatkozik. Bucsánszky a reformkori olvasóközönség leggyorsabban gyarapodó rétegét vette célba. Nem a vásári ponyvára termelt ugyan, de a kisebb pénzű olvasóknak. Az előszavak tanúsága szerint is a művelődni kezdő, emelkedni akaró, vidéki, kispolgárosodó csoportoknak, a kisértelmiségieknek, a magyarosodó városi rétegeknek, az alacsonyabb sorból származó tanulóifjúságnak az igényeit igyekezett kielégíteni.

Fokozatosan találta meg e rétegek igényeinek megfelelő formákat. Vizsgálódásunk során arra törekedtünk, hogy kézbe is vegyük a Bucsánszkynál megjelent könyveket. Ennek alapján úgy látjuk, hogy a harmincas években még rangosabb kiállítású kiadványai voltak. Ezek finom papíron, jó kötésben, sokszor bőrkötésben jelentek meg, aranyozott betűkkel, acélmetszetű vagy litografált, gyakran színezett képekkel. Amikor Toldy Ferenc a Figyelmezőben örömmel üdvözölte a Bucsánszkynál megjelent újabb magyar könyvet, mert úgymond, ez "azt jelenti, hogy Bucsánszky Alajos a magyar literatúra részére meg van nyerve", akkor ehhez azt fűzte hozzá: ennek "csak örülhetni, mert mind ezen igen csinosan kiállított kötetek, mind némelly előbbi kiadásai éppen nem szűkkeblű s szűkmarkú könyvárusra mutatnak. Legyen üdvöz!"

Kiadónk a harmincas évek végén viszont már inkább arra törekedett, hogy könyvei minél olcsóbban, egyszerű formában, de nagy példányszámban jelenjenek meg. Kiadványai nagy részét olcsó kötésben, vékony kék borítóval adta el. Az igazi fordulat, a nagy újítás 1843-ban következett be. Ekkor jelentette meg Bucsánszky az első, fametszetekkel gazdagon illusztrált kiadványt.

A fametszet mint illusztráció nem volt éppen új, hiszen a könyvnyomtatás kezdete óta alkalmazták. A XIX. század első felében viszont Európa-szerte virágzásnak indult ez a műfaj. A változás a XVIII. század végén Angliából indult el, ahol Thomas Bewick jelentős újításokat vezetett be a fametszés technikájában. Így a vonalakat pontosabban lehetett visszaadni, s általában pontosabb képet kaphattak. Ugyanakkor finom pontokkal, vonalakkal különböző tónusértékeket, festői hatást lehetett elérni. S ami szintén nagyon fontos, tartósabb lett a dúc. Tehát a dúcról sokkal több másolat készülhetett. A fametszet különösen alkalmas volt illusztrálásra, mert a szedéshez hasonlóan magasnyomású volt, s a laptükörbe helyezve a szöveggel egyszerre lehetett nyomni. A világ első illusztrált ismeretterjesztő hetilapja, az 1832-ben induló Penny Magazin így érhette el a kétszázezres példányszámot. Sorra jelentek meg az újabb filléres ismeretterjesztő magazinok, majd 1842-ben megindult a világ első képeslapja, az Illustrated London News, amelynek szintén tónusos fametszéssel készültek az illusztrációi. Ez a laptípus is gyorsan terjedt. Ami a könyveket illeti, Németországban pl. az 1830-as évektől Moritz v. Schwind, és Ludvig Richter, majd később Adolf v. Menzel nép- és gyermekkönyvekben, valamint történeti tárgyú munkákban vitték diadalra a fametszés új eljárását.

A nyomtatott könyvek, sajtótermékek ugyan eddig is hozhattak s hoztak is képeket, most azonban ugrásszerű változás következett be a nyomtatott kommunikáció szerkezetében. Tömegesebbé, hangsúlyosabbá, mindennaposabbakká lettek a szöveghez szorosan kapcsolódó képek. Haiman György egyenesen azt mondja, hogy "a XIX. században a nyomtatott kommunikációnak egy második szakasza: a szöveges-képes közlés korszaka kezdődik". Ebben a szakaszban a szöveges-képes közlésmódnak - több más tényező mellett - óriási szerepe lesz a tömegkönyv s egyáltalán a tömegkultúra kialakításában. A képes közlés a "pszichológiai könnyítések" egyik legfontosabb módja, s hallatlan mértékben megnöveli a nyomtatott termékek eladható mennyiségét.

Nálunk Bucsánszkynak mint kiadónak nagy érdemei voltak a fordulat, a szöveges-képes közléstípus kezdeményezésében. Egészen frissen, mindenkit megelőzve vette át a mintát, s alkalmazta mind a könyvek, mind a ponyvafüzetek, majd a kalendáriumok kiadásában. Újításra érzékeny szellem kellett ahhoz, hogy észrevegye az új fametszési technika által megnyitott lehetőségeket. A reformkorban ugyanis az igényesebb magyar közönség nem kedvelte a fametszetet. Az előkelő és divatos illusztrációs műfaj a réz-, majd acélmetszet maradt, végül a litográfia lépett a helyükbe. Igazán nagy példányszámú nyomásra azonban ezek nem alkalmasak. A negyvenes évek legnépszerűbb kőrajzait is legfeljebb 1000-2000 példányban nyomták. Az önkényuralom korában, amikor a divatlapok, képeslapok példányszáma kétezer fölé megy, akkor lesznek majd kénytelenek átváltani a fametszetes illusztrálásra. Az acélmetszet és a litográfia egyébként meg is drágította a kiadványokat. Ahhoz, hogy a fametszetekkel illusztrált művek sikert érjenek el, a fametszés technikai újdonságának össze kellett találkoznia a kevésbé igényes, kisebb pénzű olvasóközönség gyarapodásával. S kellett hozzá az a vállalkozó, aki megérezte, hogy az olvasóközönség milyen rétegeinél lehet sikert elérni az új technikával.

Bucsánszky 1843-ban jelentette meg a Magyarok története a vezérek és a királyok képeivel című kiadványt, amelynek 130 lapján 46 fametszetes illusztráció volt. Szövegközti képekkel ilyen sűrűn ellátva, nagy példányszámú magyar könyv még nem jelent meg. (Minden harmadik lapra jutott egy kép.) A magyar könyvtörténet eddig kellően nem értékelt mozzanata ez. A Magyarok története ... nagyon nagy könyvsiker lett. Még ugyanabban az évben újra ki kellett adni, s 1848-ig hat kiadásban jelent meg.

A siker után kiadónk újabb, fametszetekkel bőven illusztrált ismeretterjesztő, vallásos és gyermekkönyveket jelentetett meg puha kötésben s egyre olcsóbban 10-40 krajcáros áron. 1846-ban adta ki például Lányi Károly Magyar nemzet történetei című munkáját. A 320 oldalas könyvben 58 kép van. A képek között már csak elvétve akad statikus portré. A magyar történelem szinte teljes tablója látható itt Attilától, Árpádtól, a vérszerződéstől kezdve. Nem ez a legelső magyar történeti illusztrációsorozat a reformkorban, hiszen megelőzte ezt a híres bécsi mester, Peter Johann Nepomuk Geiger 1842 és 1844 között kb. 600 példányszámban megjelent mappája. Ennél a vegyesházi királyokig vezetett mappánál teljesebb Bucsánszky kiadványsorozata. Az utolsó illusztráció a napóleoni háborúkhoz készült. A példányszám pedig összehasonlíthatatlanul magasabb, mint Geiger sorozatáé.

A fametszetek egyébként mindkét említett Bucsánszky-féle könyvben nagyon jó munkák, helyenként művészileg is kifejezetten kvalitásosak. A tónusos fametszés legelső magyarországi darabjai közé tartoznak. Szerzőjük Mihalovics pozsonyi fametsző. A magyar művészettörténet alig tud róla valamit. Annyit azonban megalapozottan állíthatunk, hogy Mihalovics a tónusos fametszés legelső magyarországi mestere, s a teljes magyar történelmet illusztráló első fametszetsorozat megalkotója. A megrendelő, szervező és kiadó pedig Bucsánszky Alajos, aki tehát azon túl, hogy általában a szöveges-képes közlés kezdeményezője, a teljes magyar történelmi illusztrációsorozat megrendelője és nagy példányszámú forgalmazója is.

Bucsánszky kiadványai a negyvenes években egyre jobban tért hódítottak a vásári ponyva és a magas kultúra közötti széles sáv szaporodó olvasóközönségének körében. E kispolgáriasodó rétegek igényeinek, lehetőségeinek, műveltségének, ízlésének, érdeklődésének feleltek meg leginkább ezek a fametszetekkel gazdagon illusztrált, nem túl magas színvonalú, leginkább a magyar történelmet bemutató, népszerűsítő, papírkötésű, olcsó könyvecskék.

Az olcsó ár és a nagyszámú kép biztosította a Bucsánszky-féle kiadványok kelendőségét. A növekvő példányszámok pedig lehetővé tették a még olcsóbb előállítást. Az olcsó előállításhoz hozzájárult még az, hogy szerzői díjakra is keveset kellett fordítani. A kiadványok jelentős része fordítás. Az eredeti művek szerzői között pedig nem találunk egyetlen valamennyire is ismert nevet sem. Bucsánszky takarékosságára s intellektuális szemhatárára is jellemző, hogy leginkább kezdőkkel dolgoztatott.

Az 1840-es évek itt bemutatott sikeres vállalkozásai - amelyek nagy lépést jelentettek az igazi tömegkönyvek felé vivő úton - megnövelték Bucsánszky anyagi erejét és önbizalmát. Nem az óvatos, szerény, biztonságra törekvő céhes mesterek fajtájából való volt, hanem dinamikus, vállalkozó kedvű üzletember, minden újra nyitottan, benne az élet áramában, érzékelve és megragadva az új lehetőségeket.

A tömegkönyvkiadás létrejöttének, hatékony működésének elengedhetetlen feltétele, hogy a kiadói vállalkozás, a nyomdai kapacitás és a terjesztőhálózat megszervezése egy kézben legyen. Bucsánszkynak is, ha vállalkozását tovább akarta fejleszteni, erre kellett törekednie. Mindenekelőtt saját nyomdát kellett szereznie. Ezt azonban igen nehéz volt megoldani. Bucsánszky mindenesetre kereste a lehetőségeket.

1847-ben "üzletének tágabb tért nyitandó" - ahogy a Helytartótanácshoz beadott kérelmében maga indokolta -, áttelepedett Pestre, a polgárosodó ország szellemi központjába, a kapitalista vállalkozások centrumába. Házat vásárolt, s 1847. július 20-án pesti polgárjogot nyert. Bucsánszky polgári jogállását tekintve a könyvkötő céh mestere volt. A pozsonyi céhből elbocsáttatván, a pesti könyvkötő céhbe kellett felvétetnie magát. A dolog nem ment simán. A pesti könyvkötők féltek a konkurenciától. A feudális céhes szellem ütközött itt a kapitalista stílusú vállalkozó törekvéseivel. Bucsánszky 1847. augusztus 22-én fordult kérelmével a felsőbb hatósághoz, a Helytartótanács illetékes Városi osztályához. A kérelmet 15 db. melléklettel, ajánlólevéllel támogatta meg. Majd megunván várni a választ, megnyitotta ideiglenes boltját az Országút 640. sz. alatt. Itt árulta többek között első pesti kiadványát, a Landerer és Heckenast-cégnél nyomott, 1848-ra szóló Új képes naptárt. Végül a könyvkötő céh ellenkezése dacára a Helytartótanács 1848. február 15-i ülésén úgy határoztak, hogy a Városi Tanács a könyvkötő céhet folyamodónak "mesterei sorába leendő felvételére utasítsa"! A pesti tanács március 17-i ülésén foganatosította a döntést.

Bucsánszky a forgalmas Kerepesi úton, az 1508. sz. alatti Westermayer-féle házban, a Fehérló Szálló mellett bérelt műhelyt és üzletet. Sorra adta ki még mások nyomdáiban nyomott kiadványait. Hamarosan azonban lehetősége nyílott saját nyomda nyitására is. Ez pedig még a céhes mesterek sorába jutásnál is körülményesebb volt. A forradalom utáni új sajtótörvény azonban mindenki számára szabaddá tette a nyomda nyitását, aki bizonyos összegű kauciót le tudott tenni. Hősünk ismét bizonyságát adta, hogy élni tud az új lehetőségekkel. Alig szentesítette a király április 11-én az új törvényeket, köztük a XVIII. törvénycikket, a sajtótörvényt, május elején máris Bucsánszky működő nyomdájáról érkezik jelentés a Belügyminisztériumhoz. Méghozzá az 1848-ban kibocsátott kiadványok mennyisége azt mutatja, hogy gyorssajtójának kellett lennie. Ilyen nyomdagépet 1-2 hét alatt nemigen lehetett beszerezni, tehát valószínű, hogy Bucsánszky igen hamar, már a sajtószabadság hírének első szellőjére a legnagyobb gyorsasággal nyomdagépek után nézett, s nyomdáját a Kerepesi úton a Westermayer-féle 1508. sz. házban rendezte be.

Bucsánszky kiváló üzletember volt. Vállalkozó kedvű, célratörő, akit leginkább csak a gyors üzleti haszon érdekelt. Korábban mint kiadót, de ezután mint nyomdatulajdonost sem kísértette meg az önzetlen irodalompártolás szeszélye. Nem befolyásolták ilyen vagy olyan elvek, elkötelezettségek. Tartósan csak egy nézetrendszer volt rá hatással: a magyar nacionalizmus, az 1830 és 1880 közötti minden alakváltozásával együtt. A harmincas évek végétől kiszolgálta a magyar liberális nacionalizmus történeti érdeklődését. (Ezért látja úgy a vele foglalkozó Pogány Péter, hogy Bucsánszky őszinte hazafi.) Mindamellett igen óvatos volt. 1848-ig kiadott munkáiban vigyázott rá, hogy hű alattvalónak lássék. A nála megjelent történeti munkák kissé aulikus szemléletűek. Pestre költözésekor írt folyamodványában is hangsúlyozta, hogy mindig a cenzúrai intézet korlátai között igyekezett a nagyközönséget szolgálni. Ugyanekkor négy különböző egyházi méltóság ajánlólevelét is mellékelni tudta, a kanonoktól a prímásig. (Ezért ítél felőle a főként későbbi bűnügyi ponyváival foglalkozó Békés István úgy, hogy klerikális és aulikus.) Valószínűleg sem igazán őszinte hazafi, sem aulikus nem volt, inkább csak jó szimatú, számító üzletember. Hosszú távon, a harmincas évek végétől a magyar nacionalizmusra tett, de mindenkor figyelt az idők változására is.

A forradalom és szabadságharc alatt több, a forradalom céljait szolgáló verses ponyvafüzetkét jelentetett meg. A versek igen harcosan vállalják a szeptemberi fordulat utáni forradalmi eseményeket is, s erőteljesen királyellenes hangot ütnek meg. E tény fölött igen nagyvonalúan siklott el Bucsánszky a Városi Tanácsnak 1854-ben írott levelében: "Nyomdámat soha forradalmi célokra felhasználni nem engedtem, s alólírtnak nyomdája egyedüli, amelyből a legnagyobb forradalmi zavarok alatt is kizárólag azon vallási és nevelési munkák kerültek ki, minél fogva, bár legcsekélyebb nyomdai kihágás végett politikai tekintetben soha felelősségre nem vonattam." Ez aztán már nem is igaz, mert a Pestre 1849 januárjában bevonuló osztrákok az 1849-re szóló Bucsánszky-naptárak közül a Nagy képes naptár és a Kis képes naptár még eladatlan példányait elkobozták, s további nyomását eltiltották.

Az ötvenes években azonban Bucsánszky valóban tartózkodott minden ellenzékiségtől, de nem is kompromittálta magát az önkényuralom kiszolgálásával. Az idők változásával 1860-ban naptáraiban s külön röplapokon is kinyomtatta a sokáig tiltott Himnuszt és Szózatot s más hazafias dalokat. 1867 táján a kiegyezés, a nemzet és az uralkodó közötti megbékélés propagandáján ügyködött, sőt díszkötésben prezentálta Medve Imre hódoló versét Őfenségének. Ugyanakkor egyik 1868-as naptárában viszont közölte Kossuth Lajos Deákhoz írott kiegyezésellenes, ún. Cassandra levelét, s tekintettel a kiegyezésellenes áramlatokra, megindította a Honvéd naptárt és a Kossuth naptárt. Mire azonban a hetvenes évtized közepére a politika eljut a nagy pártfúzióig, minden aktuális politikai álláspont eltűnik a naptárakból, s marad a függetlenségi, szabadságharcos hagyomány religiózus ápolása.

Végeredményben megállapíthatjuk, hogy Bucsánszky mint kiadó minden súrlódást igyekezett kerülni a mindenkori magabiztos hatalommal, de semmiképpen sem fordult szembe a közhangulattal, s az erőteljes véleményáramlatokkal sem. Fő törekvése az volt, hogy minden tömeges igényt kiszolgáljon, kielégítsen a hatalom megszabta keretek között, azzal a céllal, hogy a lehető legnagyobb profitot érje el befektetett tőkéje után.

Kiadói stratégiáját már a negyvenes években e tömegesebb olvasói igények kielégítésére alapozta. Ezen az úton akart továbblépni Pesten is. Ezért kezdett az igazi tömegkiadványnak számító kalendárium kiadásába. Ezért kísérletezett nyomdaalapításától kezdve ponyvaformátumú kis füzetkékkel. A tartalom iránya, fajsúlya, színvonala egy darabig még kialakulatlan, bizonytalan volt. Első ponyvai kiadványai a forradalmi ponyvák voltak. Az első naptárak a sok kuriózum ellenére még ismeretterjesztő jellegűnek is tekinthetők. 1851 végén a Hölgyfutár Hírharang rovatában még ezt lehetett olvasni: "Bucsánszky nyomdatulajdonos jelenti, hogy a nép oktatását, művelését, mulattatását előmozdító jó magyar munkákat kiadni mindenkor kész. Népszerű íróinkat figyelmeztetni sietünk a kedvező alkalomra, és sok szerencsét kívánunk a vállalkozó szellemű kiadónak." Akadt is jelentkező. Így lett Tóth Kálmán első kiadója Bucsánszky. Ő állította ki a ponyvára Tóth Kálmán Kinizsi Pál című "népies" elbeszélő költeményét. Egyben azonban Tóth Kálmán volt az utolsó íróvendég Bucsánszky sajtóján.

Tudjuk, hogy az 1850-es évek elején komoly írói körökben - így Arany Jánosnál is - felmerült a ponyvairodalom regenerációjának, megújításának kérdése - mint a nép művelésének, felvilágosításának legalkalmasabb eszköze. Vajon milyen mechanizmusok működtek, hogy ebben a kibontakozó, megszaporodó kalendáriumirodalomban, a megújuló ponyvai olvasmányanyagban nem a színvonalasabb népies irányzatú irodalom s nem is az alacsonyabb művészi színvonalú, de komolyan didaktikus szándékú "népirodalom" jutott uralomra?

Most csak egyetlen szempontra utalunk. Az új, kapitalista viszonyok közötti ponyvapiacon - ellentétben a régivel - a kiadónak nem volt elég fenntartania magát. Nem volt elég régi, jól bevált műveket újra kiadni, s alkalmanként egy-egy újat. A társadalom egész világa megindult, mozdult valamerre. Új igények születtek információkra, érdekességekre, új fajta szórakoztatásra, ötletekre, kifejezési formákra. Ezek az új igények kényszerítették ki, erre a kihívásra válaszolt a korszak hatalmasan fellendülő, változatos formákat mutató ponyvairodalma s a kiterjedő kalendáriumirodalom is. A kiadó ezen a téren rá volt kényszerítve a dinamikus, expanzív kiadói munkára. Ahhoz, hogy megállja a helyét a versenyben, bővítenie kellett termelését, ki kellett terjesztenie piacát, folyamatosan újdonságokkal kellett megjelennie. Ehhez pedig a piac igényeinek megfelelően folyamatos termelésre volt szükség. Nagy mennyiségben, iparszerűen, szabványosítottan s főleg olcsón.

Említettük, hogy Bucsánszkyt csaknem kizárólag a gyors üzleti haszon érdekelte. Szükségszerűen olyan írókra, szerkesztőkre kellett találnia, akik az iparszerű termelés igényeinek megfeleltek. Természetesen ezek nem lehettek szuverenitásukra valamit is adó autonóm művészek, s a produkció sem lehetett autonóm művészet. Bucsánszky legtöbbet dolgozó szerzője a Tatár Péter álnéven író Medve Imre már régen a legismertebb írástudó volt a két hazában, füzetei átlagosan 30-40 ezer, de olykor 100-200 ezer példányban is elkeltek, amikor még mindig szabványszerűen 5 forint díjat húzott minden ív prózáért vagy verselményért.

A közönségnél is inkább számított a tárgy érdekessége, mint az esztétikai minőség. Aranyt még az is megdöbbentette, hogy Tóth Kálmán Kinizsi Páljának milyen nagy sikere volt, s hogy a nagyközönségnek egyre megy: Toldi vagy Kinizsi Pál. Azt a tanulságot vonta le, hogy csak egy esztétikailag művelt közönség képes a mű teljességének, esztétikai minőségének élvezetére. Nem mondott le az olvasóközönség neveléséről, de erre más utat látott célszerűnek, s ez a meggondolás elfordította a ponyva felemelésének útjától.

Bucsánszky intellektusának szűkössége is hozzájárult, hogy végül is a valamelyest modernizált, de alacsony színvonalú ponyvák és a ponyva jellegű naptárak irányába lépett tovább. Azt mindenképpen jól érzékelte, hogy az írni-olvasni tudás gyors terjedésével - egyéb művelődési, társadalmi és gazdasági folyamatokkal is összefüggésben - az olvasóközönség legalsó rétege, a vásári ponyvák és naptárak olvasóinak a száma gyarapodik a leggyorsabban. Saját szempontjából azt is helyesen ismerte fel, hogy a legnagyobb kiadókhoz, nyomdákhoz képest szerényebb szellemi és anyagi tőkével rendelkező vállalkozónak itt van leginkább lehetősége a gyors terjeszkedésre. Mint jó kapitalista vállalkozó, felismerte, hogy tőkéjének megtérülésére leghamarabb itt számíthat.

A pályatársak (most már nem a könyvkötők, hanem a nyomdászok és könyvkereskedők) hamar észrevették, hogy Bucsánszky veszélyesen terjeszkedő üzletember. A pesti könyvnyomdászok és könyvárusok 1852-54-ben összefogtak ellene, hogy szabálytalanságokra hivatkozva a veszedelmes konkurens nyomdáját, könyvüzletét bezárassák. Bucsánszky ugyanis 1852-ben a Hatvani utcában, majd 1853-54-ben az Uri utcában könyvesboltot is nyitott. Könyvesboltját végül is sikerült megvédenie. Bizonytalan volt azonban nyomdájának jogállása is, hiszen nem a királyi szabadalom, hanem a 48-as törvények alapján állította fel.

A jogi harcok közben kiadónk változatlan lendülettel tevékenykedett. 1852-ben két gyorssajtója s egy hagyományos vassajtója volt, tizenkét szedővel és egy nyomómesterrel dolgozott. Megvette a Józsefvárosban az Ősz utca 20. szám alatti földszintes házat, s nyomdáját még 1852 végén ide költöztethette. Bucsánszky e vásárlással is nagyon jól választott, olyan környékre telepedett, ahol hamarosan nagyon megnőtt az ingatlanok értéke. A következő két évtizedben ezen a területen épült ki az úgynevezett "mágnásfertály" számtalan szép palotával.

Bucsánszkynak 1861-ben már három gyorssajtója dolgozott. 1867-ben, néhány évvel az öreg Károlyi István halála után - igaz, nagyon kedvező áron, de készpénzért, 13 ezer forintért - meg tudta venni a patinás Trattner-Károlyi nyomdát. Így már hét gyorssajtóval és két vas kézisajtóval rendelkezett. Ugyanennyi gyorssajtója volt ekkortájt Heckenastnak és Emichnek is, akik egyébként módosabbak voltak, s vállalkozásuknak nagyobb tőkéje volt. A Bucsánszky-nyomda tehát elég nagy nyomdaüzemmé vált. Az ügyek intézésében, a munkások irányításában Bucsánszkynak segítségre volt szüksége. 1860-tól több ügyvezetőjének a nevét ismerjük.

Bucsánszky anyagi ereje oly mértékben növekedett, hogy már 1868-ban, a Pénzügyminisztérium kérelme kapcsán, 160 ezer forintra becsülte vagyonát. Ez kb. kétszerese annak a vagyonnak, amelyet 20 évvel azelőtt Pestre jövetelekor bírt. Kiadónk tehát kiváló üzletemberként valóban jól kamatoztatta tőkéjét.

A nyomda és a tulajdonos igényei lassan kinőtték az Ősz utcai házat. Először 1865-ben a ház udvarán vasvázas üvegházat, pavilont állítottak fel. (Még Krúdy fiatal korában, az ezernyolcszázkilencvenes években is ebben dolgoztak a szedők, amint azt a Hét bagolyban leírta.) 1871-ben jelentősebb bővítés következett. Megtoldották a földszintet, s az egész földszint fölé emeletet is építettek. A megnövekedett házban lakott a Lakáscímjegyzék szerint a Bucsánszky-cég későbbi tulajdonosa, Rózsa Kálmán is, aki ez évben, 1872-ben vette nőül Bucsánszky lányát, Gizellát.

Maga a ház külső megjelenésében a paloták között szerényebb eklektikus épület volt. Nevezetessége a díszes lépcsőház lett. Itt 64 olajfestésű kép van, amelyeket Gaál Lajos akadémiai tanár festett 1873-ban. A magyar vezérek képe látható itt az avar Balambértól Bendegúzon és Attilán át Árpádig s a honfoglaló vezérekig, majd a királyoké Zápolyáig. Függetlenségi szabadságharcos hősökkel folytatódik a sor: Bocskai, Bethlen, Zrínyi Ilona, Thököly, Bercsényi, II. Rákóczi Ferenc, majd az aradi 13 vértanú. Szerepel végül Abdul Medzsik török szultán, aki Kossuthot és menekülttársait befogadta. A mennyezeten a vérszerződés freskója látható. A magyar címert két angyal és oroszlán tartja, s látható még Magyarország védője, Mária, két magyar zászló, egy versike s egy jelszó: Haza, Király, Szabadság. A képek egyszerű felsorolása már körvonalazza azt a történetszemléletet, amely elsősorban a kiegyezés után meghatározta a kiadó munkáját. A nevezetes lépcsőház egy része egyébként a kiadó két ponyvafüzetkéjében is látható. Az egyikben az immáron negyedszer feltámadó peleskei nótárius Tatár Péter pennájának segítségével így lelkesedik:

"Barátim ez egy szent templom a magyarra
Hol imádkozhatik leborulva arcra."

Bucsánszky több naptára előszavában eldicsekedett a képekkel, s hívta olvasóit, látogassanak el hajlékába megnézni a képeit, hogy lássák annak a házát, "ki hazája múltját és jövőjét forrón szereti".

A ponyvairodalom egyik felesküdött ellensége, az iskola- és népkönyvtárügy legfőbb mozgatója, az ifjúsági író, Dolinay Gyula meg is rótta Bucsánszkyt azért, hogy nem átallja "nagy fennen tudtul adni, hogy milyen palotája van a nép filléreiből". Bucsánszky azonban több praktikus ésszel volt megáldva, mint azt a jámbor humanista gondolta, s ösztönösen érezte, amit a modern tömegkommunikációkutatás úgy fogalmaz, hogy a kommunikátorról kialakított kép befolyásolja a kommunikáció sikerességét s piaci forgalmát is. Bucsánszky parádés lépcsőháza, annak hazafias szelleme pedig bizonyára imponált a paraszti, volt kisnemesi, iparos és kisértelmiségi olvasóknak, akik a nyájas invitálás gesztusát is megnyerőnek találhatták.

Kiadónk ezekben az években több naptár előszavában egyes szám első személyben szólt olvasóihoz. "Szózat a néphez" s "A magyar néphez" című megnyilatkozásaiban mindig fontos elem a nyájas közvetlenség. Érdemes hosszabban idézni egy ilyen szózatból, ahol olyan képet igyekszik sugározni magáról, hogy ő a nép legnagyobb barátja: "Kedves polgártársaim! Miután az egész hazában oly bizalommal voltatok irányomban, hogy bárhol megfordultam, tömegesen jöttetek látogatásomra, sőt kik közületek Pestre jöttetek, szívesek voltatok meglátogatni hajlékomban, hogy megismerhessetek színről-színre engem, ki nektek annyi hazafias történeteket s szép naptárakat készítettem, elhatároztam arcképemet közleni azok számára is, kiket a távolság vagy más körülmények visszatartóztatnak Pest városa meglátogatásától, ismerjék legalább arcképben legjobb barátjukat, ki a nép - a ti hozzám viseltetett bizalmatok által voltam képes 400.000 kalendáriumot eladni, miért kötelességemnek tartom nektek hálás köszönetemet kinyilvánítani." A hála nagylelkű jeléül 400 ezer példányban meg is jelent a "derék hazafi" szakállas arcképe átellenben Kossuth képével, hadd lássa a nép, kik az ő igazi barátai. Majd így folytatódik a szózat: "Az emlékezetes dicső 1848 óta ismeritek ti romlatlan keblű fiai a természetnek az én ... könyveimet, kalendáriumaimat, melyeket a ti számotokra nyomtak és ti oly buzgón pártoltok. Tudjátok, hogy én a ti ízléseteket, melyet nem rontott még meg a hivalkodás, el tudom találni, mert köztetek és érettetek éltem s élek" stb. Végül így fejezi be: "Most pedig boldog új évet kívánva s áldást mondva reátok, házaitokra és kedves családotokra, hazafias kézszorításom mellett maradok őszinte hű polgártárs és barátotok." Akik az ő kiadványait olvassák, azoknak romlatlan jó ízlésük van, s ő, Bucsánszky Alajos tudja legjobban eltalálni ezt az ízlést. Tehát vásárolják s olvassák továbbra is az ő kiadványait. Bucsánszky működése s a róla kialakult kép valóban olyan hatásos volt, s tovább örökítődött, hogy még 1973-ban is találkoztam Jászkiséren olyan atyafival, aki meg volt győződve arról, hogy a fiatalabb korában olvasott Bucsánszkyról címzett naptárakat is a jó öreg Bucsánszky írta, aki "szép szakállas öregember volt".

A nyomdagépek számának növekedése, a vagyon megkétszereződése, a rangosabb ház építése, a szuggesztív imágó kialakulása mind azt bizonyítják, hogy Bucsánszky pesti vállalkozása igen sikeres volt. Adósok vagyunk azonban még azzal, hogy mi volt kiadónk kezdeti gyors sikereinek oka. A régebbi kiadványok egy részének ismételt kiadása mellett Bucsánszky kiadói profilját Pesten - mint már említettük - a legkülönbözőbb ponyvai kiadványok és kalendáriumok jellemezték. Az első ponyvák, a forradalmi ponyvák is kapósak lehettek, de a vállalkozás sikerében a naptáraknak volt állandóbb szerepük. Ezek jelentették évről évre a rendszeres, biztos és nagy tömegű bevételt. Sőt, a pesti induláskor először a naptárak igen gyors sikerével teremthette meg Bucsánszky a továbblépés alapjait. Mi volt hát a naptárak gyors sikerének a titka.

Kétségtelenül nagy szerepe volt ebben a kiadványok tartalmának. Az 1848-ban induló Bucsánszky Alajos Nagy képes naptára első három évfolyamában kb. a tartalom egyharmad részét tette ki a "Festői utazások a világ körül" című útleírás-füzér, amelyet egy német cég kiadványaiból válogattak és fordítottak. Mindenféle izgalmas kalandok vannak benne: hajótörés, tengeri rablás, "tengerhajóni rettentő éhség", távoli egzotikus világok izgató színei, különös szokásai. A naptárak másik harmadát a Fillértárból átvett ismeretterjesztő közlemények képezték. Van itt cikk a telegráfról, léglaptárról (léggömb), a holdkórosról, de a legtöbb leírás a távoli tájakon honos, ritkán hallott, sosem látott állatokról, jegesmedvéről, krokodilról, csíkos hiénáról, oroszlánról, cethalról, elefántról szól. Néhány friss hír - medve az álarcosbálban, egy élve eltemetett kalandjai - szintén az 1834-es Fillértárból származott. A tartalom fennmaradó részét történeti cikkek tették ki. Az elbeszélő részek a Bucsánszky által kiadott magyar történeti könyvekből, a vár- és családtörténetek a Fillértárból, az egyetemes történeti érdekességek - a kínai falról, Bábel tornyáról - szintén a Fillértárból kerültek ki.

Az 1849-től megjelenő Bucsánszky Alajos Kis képes naptárának tartalma hasonló ehhez. Folytatásokban közölte a magyar nemzet történetét. Kiemelve az útleírásokból bemutatta a vadembert és a vadasszonyt, a vad népek vallási szertartásait, a krokodilt és az elefántvadászatot. Ezen kívül egy-egy érdekes mesét vagy mondát is hozott.

A szintén 1848-tól megjelenő Bucsánszky Alajos Keresztény képes naptára tartalmazott érdekes ó- és újszövetségi történeteket, szentek életéről szóló leírásokat. Valamennyi Bucsánszkynak a negyvenes években megjelent kiadványaiból származott. Ezen kívül hozott egy-egy "erkölcsös", "szívképző", de elég érdekesen megírt elbeszélést.

Bucsánszky naptárai érdekességben múlták felül valamennyi, akkor piacon lévő naptárt. Távoli, egzotikus világok izgató, fantasztikus színei először az ő naptáraiban jelentek meg, s a régi típusú kis naptárak sokat ismételt történeteinél sokkal vonzóbbak, érdekfeszítőbbek voltak. A népművelő szándékú Mezei naptárnál s a később indult hasonlóknál szintén érdekesebbek voltak, mert azokat a komoly tanácsadó cikkek majdnem teljesen elfoglalták.

Tovább fokozta a naptárak vonzerejét a nagyszámú és tetszetős fametszet. Ennyi képpel naptár még nem jelent meg Magyarországon. A címlapokon levő és a hónapok melletti rajzokon kívül a Nagy képes naptárban húszon felül volt az illusztrációk száma, de a Kis képesben és a Keresztény képesben is volt kb. 15 darab. Magyarországon Bucsánszky címezte először a kalendáriumot "képes naptárnak". Sajtótörténetileg is nevezetes hely illeti meg e címadásért kiadónkat. Ezzel ugyanis megelőzte az első magyar képes újságot is, amely 1848. január 1-én indult Ábrázolt Folyóirat címen, s csak márciustól változott a cím Képes Újságra. Bucsánszky Új képes naptára (A Nagy képes naptár első évfolyamának még ez volt a címe) viszont már 1847 végén forgalomban volt.

A naptárak képeit, az újakat is, sőt a hónapok fejléceit is valamennyi naptárban Mihalovics készítette. Nagyvonalú vállalkozónk annyira fontosnak tartotta a kalendáriumok gazdag illusztrálását, hogy mint legnagyobb megrendelőnek, szerepe volt a pozsonyi Mihalovics Pestre költözésében is. Ez már 1848-ban megtörténhetett, mert az 1849-es Kis képes naptár hónapfejlécein már így olvashatjuk kézjegyét: "Mihalovics Pesten".

A pestivé lett Mihalovics is óriási számban termelt Bucsánszky naptárai számára fametszeteket: történeti képeket, a népélet jeleneteit, vadembert, vadasszonyt, csíkos hiénát, elefántvadászatot, tengeri csatát és hajótörést, tahiti tájképet, a véres budai macskazenét, a budai vár égését, Rózsa Sándort, szentek képeit stb.

A naptárak érdekes tartalmához, a szemfogó illusztrációhoz rendkívül alacsony ár társult. A 150 oldalas nagy naptár ára 15 krajcár volt (a reformkori, nem sokkal vaskosabb nagy naptárak ára egy forint volt). A kis és keresztény naptárak is jóval olcsóbbak voltak a velük egy kategóriába eső hagyományos naptáraknál. Míg azok 10-20 krajcárba kerültek, a Bucsánszky-féle kis és keresztény naptár ára 6 krajcár volt, alacsonyabb a csodásan olcsó Mezei naptárnál. Hogyan tudta kiadónk ilyen olcsón kiállítani naptárait? Szerzői díjakra vajmi keveset kellett kifizetnie. A cikkek részben fordítások, részben saját régi kiadványaiból, illetve a Fillértár című ismeretterjesztő képes magazinból kerültek ki. Az első öt évben csak a kalendáriumok 10-15 százaléka volt eredeti anyag. Említettük, hogy az illusztrációk a legolcsóbb, legtöbbször felhasználható technikával, fametszéssel készültek, s részben a régi kiadványok dúcainak a felhasználásával. A nagy példányszám is csökkentette az árat. A példányszám növelésében szerepet játszott, hogy mindhárom naptárt németül, majd szlovákul és horvátul is megjelentették. (Ezek a sorozatok az első világháború végéig jelentek meg.)

Bucsánszky naptárainak első évfolyamai mind tartalmukat, mind gazdagon illusztrált mivoltukat, mind példányszámukat tekintve az első igazi tömeglapokhoz, a nyugati, több százezer példányszámos képes ismeretterjesztő filléres magazinokhoz hasonlítottak. (A tartalmuk talán valamivel kevésbé volt változatos.) Hasonló funkciót töltöttek be, hasonló "pszichológiai könnyítéseket" alkalmaztak, s hasonlóan széles és heterogén közönséghez jutottak el. A különbség az, hogy 20-30 évvel később, s nem hetente jelentek meg, hanem évente, s gyakorlati igényeket kielégítő kiadványtípus mankójára támaszkodtak. A kissé archaikus műfaj ellenére ezek már igazi tömegkiadványok voltak, s a továbbiakban még inkább azzá váltak.

Mint Bucsánszky eddigi útjából láthattuk, nem a hagyományos ponyva- és kalendáriumkiadókból fejlődött ki a modernebb tömegponyvákat s nagy példányszámú tömegnaptárakat forgalmazó legnagyobb vállalkozás. Ha voltak is a hagyományhoz kapcsolódó vonásai (tematikában, sablonokban, írásmódban, terjesztésben stb.), egészében véve a ponyvák és a kalendárium tömegtermelésének jelensége minőségileg új fejlemény volt, a kapitalista korszak szerves képződménye. Létrejöttéhez a lehetőséget mélyen fekvő gazdasági, társadalmi és kulturális változások adták meg s a közönség ezekkel összefüggő változásai, új igényei. Eddig itt elsősorban csak a kiadói oldal néhány tényezőjét mutattuk be. Így az illusztrálási technika fejlődését s ennek szerepét a tömegtermelés kialakításában. Szóltunk a fejlettebb országok által adott mintáról. Részleteztük a kapitalista, újításokra érzékeny, vállalkozó szellemű kiadói személyiség szerepét az új technika meghonosításában, a minták adaptálásában a hazai viszonyokra. (Az átvételt egyébként megkönnyítette az is, hogy Pozsony a magyar és a német kultúra érintkezésének tere volt, s Bucsánszky a két kultúra határmezsgyéjéről indult.) Bemutattuk, hogy ez a kiadói személyiség milyen érzékeny volt a közönségigény változásainak nyomon követésére, kiaknázására. Írtunk a személyiség azon összetevőiről s az üzletpolitika azon tényezőiről, amelyek mind az alacsonyabb színvonalú, tömegesebb igények kiszolgálásának, az iparszerű írásmód kialakulásának az irányába hatottak. A teljesség kedvéért meg kell még említenünk azt az ismert tényt, hogy a 19. század első felében létrejöttek a könyvek tömeges kiadásának technikai előfeltételei is. Így a papírgyártást forradalmasította s a papírt olcsóbbá tette a papírgyártó gépek feltalálása. A nyomdák teljesítményét sokszorosára emelte a fémsajtó, a hengeres, pedálos gyorssajtó és gőzhajtású sajtó feltalálása, bevezetése. Bucsánszky üzemében a kor legfejlettebb technikája működött.

Az első tömegolvasmányokat termelő magyarországi vállalkozás létrejöttének fontos tényezője volt a teljes könyvtermelési vertikum (kiadó, nyomda, terjesztés) kialakulása is. Ez a jól működő terjesztőhálózat kiépítésével vált teljessé. Nyomtatott katalógusa szerint kiadónknak már a pozsonyi korszakban is országszerte voltak bizományosai a könyvkötők és a könyvkereskedők közül. Az ötvenes évektől azonban minőségileg új, hatványozottan hatékony terjesztőmechanizmust épített ki. A továbbiakban ezt írjuk le, s kicsit előreszaladva bemutatjuk az első világháborúig terjedő egész időszak kalendáriumterjesztési módozatait s ezek változásait. A terjesztés kérdései már közvetlenül átvezetnek majd a közönség problémájához.

A Bucsánszky-féle naptárak terjesztésekor már fel sem merülhet az előfizetéses forgalmazási mód, s az értelmiségiek önzetlen terjesztő munkájáról sem lehet szó. A könyvesboltok választékában természetes módon ezek a naptárak is ott voltak, de a kinyomott példányoknak itt csak elenyésző részét adták el. A legtöbb kis naptár, ponyvanaptár, így a Bucsánszky-félék is a vásárokon találtak gazdára. Mint már említettük, ez volt a naptárak hagyományos forgalmazási módja, s vidékenként változó időpontban volt a jellegzetes kalendáriumos vásár. A kereskedelem regionális és helyi szintjein, a paraszti árucserében és érintkezésben szinte az első világháborúig még növekedett is a vásárok szerepe. Kiss Lajos jeles etnográfus a hódmezővásárhelyi vásár leírásában bemutatja az őszi-téli sokadalmak jellegzetes figuráit: a kalendáriumárusokat, akikről egyébként szinte minden részletesebb vásárleírás megemlékezik. A vásárokra kivitték árujukat, közte a kalendáriumot, a könyvkereskedelem régi művelői, a könyvkötők is. Korszakunk elején még nagyon fontos volt a szerepük, s ebből az első világháborúig megőriztek valamit. A ponyvanaptár jellegzetes vásári eladói azonban nem ők voltak.

A sokféle típus közül a történeti elsőség okán először a históriásokat kell említenünk. Takács Lajos mintaszerű munkájában az utolsó még élő históriásoktól gyűjtött adatok alapján leírta a históriásoknak a múlt század utolsó harmadától kialakult típusát. Ez a típus nagyvásárokon énekelve adta elő és árusította a többnyire maga által versbe szedett újságoló funkciójú históriát, egyleveles nyomtatványt. A leírás szerint ezek a históriások a huszadik században is foglalkoztak kalendáriumárusítással. Házaltak vele, árulták az utcasarkon, de leginkább a sokadalmakon. Különösen ügyesek voltak a naptárak szezon utáni eladásában. Fordulatos, szellemes beszéddel, sokféle apró ráadással vették rá az atyafiakat a vásárlásra.

A históriásokról természetesen vannak korábbi adataink is. Beöthy Zsolt 1886-ban azt írta, hogy "a ponyva könyvárusa máig a históriás...". Czéh Sámuel mosonmagyaróvári nyomdász levelében, amelyet 1851-ben küldött Ipolyi Arnoldnak, ezt olvashatjuk: "a paraszt könyvárusnál ritkán vesz valamit, hanem csak a histórikusoktól cserél, kik hozzá hasonló szegények, azok pedig az ilyesmit koncszámra veszik a nyomdászoktól." A ponyvairodalom ellen lapot indító Pósa Lajos és Bodon József 1878-ban azt írta, hogy a nép "ha heti vagy országos vásárok alkalmával adni-venni valóját elvégezte, örömest elácsorog a 'históriás' előtt, s a földre terített ponyván vagy deszkakerítéseken heverő töméntelen 'históriákat' szívesen elnézegeti". Telegdi-Kovács üzleti könyveiből tudjuk, hogy az ott is koncszámra átvett históriák mellett ezek a históriások a negyvenes évektől 1870-ig minden egyéb ponyvai nyomtatványt s nagy számban naptárakat is vásároltak. Hat históriás nevét leltük fel, s ezek közül a debreceni Szőllősi János egy-egy évben 500-1000 darab kalendáriumot vételezett. Az Alföldön, illetve a Tiszántúlon viszonylag nagyobb számú históriás lehetett. (A mosonmagyaróvári Czéh is alföldi históriásokról beszél.) A békési vásáron 1890 körül is históriások árulták a naptárakat. Országosan azonban történeti elsőségük ellenére korszakunk vége felé már csökkent szerepük a kalendárium forgalmazásában.

Akadtak azonban igen nagy számban más, mindenféle alkalmi árusok is, sokszor idényjelleggel. Nemcsak országos vásárokon, hanem más sokadalmakon, búcsúkon, hetipiacokon is árulták a naptárakat. A könyvkereskedők, akiket érzékenyen érintett a növekvő naptárüzletből való csökkenő részesedésük, lapjukban, a Corvinában 1878 és 1889 között meglehetős gúnnyal emlegették a "kofaasszonyságokat", "a vásáros tisztelt kartárs-urakat", "a mindennemű kalendárium árusító embereket és asszonyokat". A könyvkereskedők egymással is csúnyán pöröltek, ha valamelyikükről gyanították, hogy a nagy tételben átvett naptárakat ilyen eladókkal terjesztik. Az egyik védekező kolléga válaszából megtudjuk, "hogy a naptárárusítás nem tartozik kizárólag a könyvkereskedelmi szakma körébe, hanem a szabad vásári forgalom tárgyát képezi, mellyel idényszerűleg más iparágat űzők is főváros- és országszerte foglalkoznak; így Baján is találkozik néhány szegény sorsú ember, kik ... közvetlenül a kiadóktól (legnagyobb pesti naptárkiadókat sorolja fel, K. I. G.)... néhány tucat naptárt hozatnak, de azok eladására fordított vesződségük, kockázatuk miatt ... inkább szánalomra, mint irigylésre méltók". A jelenség nem volt teljesen új dolog, hiszen Tompa Mihály édesapja, a szegény foltozóvarga is babrálgatott kalendáriumok árulásával. Az önkényuralom korától azonban az első világháborúig fokozatosan bővült a közreműködők köre.

A naptárterjesztés másik növekvő jelentőségű módozata sem volt minden előzmény nélküli. Már a 18. századi naptárforgalom bemutatásakor pedzettük a házalók esetleges szerepét. A históriások is házalhattak naptárral, most azonban speciális házalótípusokról van szó. Már a reformkorban növekedett a vidéki áruforgalomban a házalókereskedelem jelentősége. Jellegzetes házalótípusok alakultak ki a szlovák nemzetiségből. A reformkor végétől hallunk arról, hogy a babkárok - a vászonnal, tűvel, cérnával vándorló, vásározó tót árusok - a babkár ládából ponyvairodalmi termékeket, kalendáriumokat is árultak. Egy kortárs szerint ezek az egész országot bejáró emberek vitték diadalra a komáromi kalendáriumot is." A későbbiekben olvashatunk naptárárusító gránertótokról, azaz Garam menti tótokról is. A Corvinában cikkező könyvkereskedők epésen emlegetik a "naptárárusító vásznastótot", a "kóbor kalendáriumos gránereket", az "egyszerű jámbor lelkű naptárárusító gránertótot". Valószínű különben, hogy a kor más házaló típusai is vittek magukkal naptárakat. A jeles román literátor, Joan Slavici - aki az 1850-es években az Arad megyei Világoson gyerekeskedett - arról tudósít, hogy hozzájuk a lóháton járó viaszgyűjtők átalvetőjében jutott el a Szebenben nyomtatott cirill betűs kalendárium.

Kísérletet tettünk arra, hogy a házalási engedélyek levéltári felkutatása révén feltárjuk Bucsánszky hálózatának fokozatos kiépülését. (Találtunk is Bucsánszky által különböző személyeknek kért házalási engedélyeket.) A sokféle nehézség miatt azonban ez egyelőre meghiúsult. Így csak a végeredményre mutathatunk rá, amelyet György Aladár 1875-ben így foglalt össze: "Bucsánszkyék hatása csaknem kizárólag innen ered. Az ő ágenseik ellepik a vásárokat, ünnepélyeket, csaknem minden egyes egyént felkeresnek..."

Fontos formája volt még a naptár- és ponyvaárusításnak a kisebb városok, falvak szatócsainak közreműködése. A reformkortól, amikor megkezdődött a szatócsok megjelenése, letelepedése és számuk növekedése kisebb falvainkban is, fokozatosan erősödött szerepük a naptárforgalmazásban. (Telegdi-Kovács már a hatvanas években százszámra küldte minden évben a régió szatócsainak a saját naptárait s a Pestről hozottakat is.) 1880 táján a szatócsok részesedése már olyan mértékű volt, hogy a Corvina cikkírója az egyik replika során a többi fontos forgalmazási mód mellé állította, mondván, hogy a kiadók kalendáriumokat ajánló körlevelei "9/10. részben könyvkötőkhöz, vidéki szatócsokhoz, naptárárusító vásznastótokhoz és kofa asszonyságokhoz" kerülnek. A szatócsok naptárterjesztésének jelentőségére utal a sok gúnyos cikk is a szatócsokról, fűszerkereskedőkről, akiknek kirakatában és polcain "egy süvegcukor, egy Franck kávé és egy iskatula kocsizsír között" és társaságában vannak elhelyezve a könyvek és kalendáriumok.

A városi terjesztésnek volt még két sajátos formája. Idényjelleggel a dohányárudák, trafikok is foglalkoztak a naptárakkal, s voltak önálló, állandó ponyva- és naptárárusító helyek. A Könyvkereskedők Egyletének megalakulása után, 1878-ban az volt az egyik első követelése, hogy a Franklin Társulat és Bucsánszky "dohánytrafikokban ne árultassák naptáraikat". Kovács István asztalosmesternek az írásából tudjuk, hogy Szegeden már 1831-ben volt állandó ponyvaárusító hely: "Ott árulták a naptárak és a ponyva minden kigondolható termékeit a főtéren..." Pesten Bucsánszkynak is volt több ilyen árusítóhelye. Az egyikről a Munkás-Hetikrónika egyik írója így emlékezik meg 1875-ben: "Még 10-15 évvel ezelőtt a helybeli és vidéki alsóbb néposztály búcsújárást tartott Bucsánszky gyártmányainak belvárosban létesített kereskedéséhez." Ilyen állandó árusítóhely volt a Beleznay kert előtt, a pesti Duna-parton, a Károly-kaszárnya egyik kerítésfalánál, s a régi Országháztól nem messze, az Állattani intézet előtt, s még nyilván más helyeken is, amelyekről nem tudunk.

A mindenféle árusítók nagy tételben bizományban kapták a nyomdász- és kiadócégektől, így Bucsánszkytól is a naptárakat. A kiadók az árból a könyvkereskedőknek adni szokott átlag 15%-os rabattnál, engedménynél többet engedtek. (Ez volt a viszály egyik forrása a könyvkereskedőkkel.) Az egyes árusok többnyire egyedárusági viszonyban voltak a Bucsánszky-céggel. Az országos hálózatot az is éltette, hogy már az ezernyolcszázhatvanas évektől postán is lehetett rendelni naptárakat, ponyvafüzeteket. Ennek biztos jele, hogy az egész kiadványstruktúrát kódszámokkal látták el, s a megrendelésnél elegendő volt erre hivatkozni. Bucsánszkynak ez az országos terjesztőhálózata, házaló- és kolportázsrendszere kb. 1880-ig páratlan volt. Ekkorra már versenytársa akadt a Méhner Vilmos-féle vállalatban, amelyet 1872-ben alapítottak, s főleg népies iratokkal és naptárakkal foglalkozott. Méhner még a Bucsánszkynál is jobb, ügynökökkel dolgozó terjesztőhálózatot épített ki. Ez a kolportázsrendszer a maga korában a legmodernebb volt. A korabeli nyugati tömegkultúra terjesztési mechanizmusát követte. Érdekes, hogy ez a modern terjesztési rend először éppen a nagy ponyvakiadóknál, az ősi kalendárium-műfaj termelőinél alakult ki, ölelkezve archaikus forgalmazási módokkal. A többi kiadónál csak később, a századfordulóra terjedt el. (A teljesség kedvéért elmondjuk még, hogy a századfordulótól két újabb naptárterjesztési módszer alakult ki és erősödött meg fokozatosan. Az egyik az, hogy az újságok az év végén ingyen megküldött saját naptárakkal kedveskedtek előfizetőiknek. A másik az, hogy a hivatalos egyházi szervezetek által kiadott vallásos naptárakat az egyházak papjai és egyéb elöljárói terjesztették.)

A korábban felsorolt valamennyi forgalmazási hely és mód olyan, hogy vagy házhoz vitték a naptárakat, vagy olyan helyen árulták, ahol más, mindennapos árucikkeket is forgalmaztak. Ezeket nevezi Escarpit a "művelt" forgalmazási körrel szemben "népi" forgalmazás körének, s az ilyen elárusítóhelyeket "könyvkiméréseknek". Ezek a magyar "könyvkimérések" többnyire már korszakunkban egyedárusítási viszonyban voltak a kiadókkal vagy olyan közvetítők révén kapták a naptárakat, akik ilyen viszonyban voltak Bucsánszkyval. Escarpit elemzi, milyen hatással van a kiadványok tartalmára ez a terjesztési mód, amelyben "minden kezdeményezés a nagybani elosztó kezében koncentrálódik. A kiskereskedőkre csupán a bizományos szerep jut". Úgy látja, ez a mechanizmus mindenképpen bizonyos klisék fáradhatatlan ismételgetése irányában hat. "Választás, mely a művelt körre jellemző, itt nincs. Az olvasó itt nem utasítja vissza, amit a kiadó kínál. A könyvnek az olvasó igényeihez való törvényszerű alkalmazását mechanikus szabványeljárással végzik. Ha valamilyen típusnak sikere van a közönség körében, a prototípust fáradhatatlanul ismételgetik." A terjesztési mód tehát ugyanabba az irányba, az iparszerű termelés irányába hat, mint a kiadó üzleti stratégiájának már említett alapindítéka. Itt nem lehet szó autonóm művészetről, tudatos, átgondolt népművelésről, ismeretterjesztésről, az olvasók tudati szintjét, befogadói kapacitását meghaladó, a fogyasztók tudati világába határozottan beleavatkozó közleményekről.

A terjesztés bemutatott módjai, a forgalmazásnak ezek a körei már közvetlenül utalnak arra, hogy Bucsánszky naptárai és más hasonló kis naptárak hova jutottak el, milyen rétegek alkothatták a kiadványok vásárló- és olvasóközönségét. A betűvel élő társadalom legalsó rétege is hozzáférhetett. A hagyományos körben mozgó népességnek, a parasztságnak sem kellett útjából kitérnie, idegenszerű környezetbe, könyvesboltba mennie. Megszokott helyén, a vásáron, hetipiacon beszerezhette, vagy egyenesen házához vitték. A ponyvairodalomról szóló eszmefuttatásában 1880-ban Kossuth Lajos ezt, a "hozzáférhetőségi könnyűség csábját" említette a ponyvairodalmi termékek elterjedésének egyik okaként. (Az alacsony ár mellett.) Fekete János, volt Fejér megyei főjegyző, aki maga is szorgoskodott a népirodalom mezején, az ötvenes évek elején pedig előfizetők gyűjtésével is kereste kenyerét, úgy látta, hogy a komoly szándékú népirodalmi művek éppen azért sem érnek el kellő sikert, mert forgalmazásuk módja nem felel meg a célnak. "Ki látta, hogy egy is a nép közül pékboltba ment volna sósperecet venni, de azt láthatta, hogy a felcifrázott pékinas kosarából az utszán vett. Ki látta, hogy Geibel vagy Edelmann boltjába könyvet venni betévedt volna, de azt láthatta, hogy a ponyván árult könyvek között a maga Árgyrusát, Csízióját egész éldelettel válogatta, vásárolta... Megértette ezt Gyurián és Bagó... és nagyot nevet a jeles pár, midőn Heckenast és Emich, a két dicső népköltő Petőfi és Arany díszkiadású János vitézét és Toldiját a bolt előtti kirakat üveges szekrényébe zárja, hogy a járdapor éveken át meg ne lepje." Már idéztük György Aladártól azt a megállapítást, miszerint Bucsánszky hatásának egyik titka, hogy megtalálta azokat a terjesztési módszereket, ahogyan a legszélesebb népi olvasóközönséghez el lehet jutni.

A lehetőség tehát megvolt hozzá, hogy a "szorosabban vett nép", a parasztnép is hozzájusson ezekhez a naptárakhoz. Ezt az igen olcsó ár is lehetővé tette. Bucsánszky érdekes képes naptárai minden más naptárnál olcsóbbak voltak. Tudjuk, hogy a könyvkultúrával kezdő fokon ismerkedő rétegekben van egy pszichológiai küszöb, s egy bizonyos alacsony összegnél többet nem adnak ki egyszerre könyvre, még akkor sem, ha esetleg egyébként már megengedhetnék maguknak. Bucsánszky naptárainak árát (kivéve a vaskosabb "ponyvairodalmi szalonnaptárt", a Családi képes naptárt) ez alatt a küszöb alatt igyekezett tartani. Az első naptárak árait már bemutattuk. A naptárbélyegadó bevezetése, ill. az 1858-as pénzrendszerváltozás után pedig nagyobb naptárai 40 krajcárba, kisebb naptárai 15-20 krajcárba kerültek. A terjesztés módja mellett az ár is mutatja, hogy a kiadó kiknek szánta ezeket a naptárakat, kikre számított mint vásárlókra, olvasókra.

Még közvetlenebbül mutatják ezt a naptárak belső anyagai. Leginkább a beköszöntő és a "százéves jövendőmondó". Ezekben az olvasókhoz forduló szövegekben az általános megszólítás: kend, kelmetek, te, ti, atyafi. Konkrétabban: pap, kántor, nótárius, bába, bíró, kisbíró, tanácsbeliek, esküdt emberek, gazda uramék. Összefoglalóan: az egész község, falu népei. Eszerint a megszólított (célba vett) közönség alapvetően vidéki, falusi. Úgy is mondhatnánk, hogy a falu eleje, a paraszti elit és a fölötte álló vidéki úri rend egy része, a falusi kisértelmiség. Így látták ezt már a kortársak is.

Közbevetőleg meg kell jegyezni, hogy a Bucsánszky-naptárak első két-három évfolyamára még nem jellemző ilyen markánsan ez az irányultság. Az emlegetett debreceni könyvkereskedésben is vásárolták olyan helyi és vidéki urak is, akiknek komolyabb könyvvásárlásai is voltak. Múzeumokban, könyvtárakban is találtunk olyan 1848 és 1851 közötti Bucsánszky-naptárakat, amelyek használói viszonylag műveltebbek voltak: pesti katonatiszt, hivatalnok, kispap, háztulajdonos. A Nagy képes naptár, illetve utóbb a 60 krajcáros Családi naptár később is megőrzött valamit ebből az olvasórétegből.

Egészében azonban a Vasárnapi Újság kritikusa szociológiai pontossággal fogalmazott, amikor 1858-ban azt írta Bucsánszky naptárairól, hogy azok "évek óta százezernyi mennyiségben terjednek szét a két haza jámbor kéknadrágos olvasói között...". A nadrág, a kék posztónadrág viselete a parasztságnál már bizonyos polgáriasodott szintet jelentett. Fejlettebb dunántúli vidékeken vagy az alföldi mezővárosokban a jobb módú parasztok körében a reformkor végétől kezdett elterjedni. (Gondoljunk arra, mit ír Arany János A bajusz c. versében a kopaszszájúsága miatt falusi bíróságra hiába vágyakozó Szűcs Györgyről:

"Hasa, hája, kék nadrága
Minden kész e méltóságra".)

A parasztság többsége ekkor még télen sem hordott nadrágot. Ugyanakkor a közvetlenül a parasztság felett álló, de közötte élő kurtanemesek, a vidéki értelmiség, a honoráciorok nagy többségének is jellegzetes viselete a kék nadrág. Kék posztóban jártak, "kékbeliek" voltak a vidéki iparosok s más átmeneti rétegek is.

Ezek tehát, a "kéknadrágosok", a Bucsánszky-féle naptárak olvasói. Némi humorral azt mondhatjuk, hogy a "kéknadrágosok" egy kulturális blokkot alkottak. Ebben a blokkban tehát már számos paraszti olvasó is volt. A kalendárium általános paraszti elterjedtségétől azonban még messze vagyunk. Ezt illusztrálhatja néhány példa is. Említettük, hogy Benedek Elek szüleinek házában is csak egy naptár volt. Idéztük a szutori esetet, ahol a lelkes propaganda ellenére sem vált még általános szükségletté a naptár. A polgárosultabb Északnyugat-Dunántúlon élő Edvi Illés Pál - ez a tudós evangélikus lelkész, aki az 1820-as évek óta kísérte figyelemmel a nép naptárolvasását - 1854-ben azt írta a Vasárnapi Újságban, hogy vannak módos gazdák is tizenkét ökörrel, akiknek házában egy nagyobb naptár sincs. A Le Play számára Horváth Mihály által az utolsó szögig számba vett negyedtelkes hatvani jobbágyháztartásban sem volt kalendárium. Vahot folyóiratából egy faluleírásból tudjuk, hogy az agárdi népnél sem volt még általános a naptárvásárlás, pedig ott elég nagyarányú volt az olvasni tudás. 1902-ben T. Nagy Imre a Magyarságban "A székely kisgazda" címmel egy 10 holdas kisgazda évi költségvetését elemzi. A kisgazda apja több mint 40 éve pontos naplót vezetett kiadásairól. Eszerint 1902-ben "naptár és ponyvairodalomra a kiadás 0,8 korona", míg 40 évvel korábban ilyen címen nincs kiadás.

A példányszámadatok alapján becsléssel némi fogalmat alkothatunk a kalendárium elterjedtségének mértékéről a parasztság körében. A hatvanas évtized végén az évente megjelenő 620 ezer naptárból kb. 420-430 ezer volt a kis naptárak példányszáma, s ebből kb. 280 ezer a magyar nyelvű kis naptáraké. (Bucsánszky kb. 170-180 ezer magyar nyelvű kis naptárt adott ki évente.) A parasztság felett álló rétegek és a munkásság vásárlásait is figyelembe véve évente - durva becsléssel - 104-150 ezer kis naptár juthatott paraszti családokhoz. Amennyiben az éves szolgáktól eltekintünk, akkor hozzávetőlegesen 700 ezer magyar nemzetiségű birtokos paraszttal számolhatunk, akik ezt a 100-150 ezer magyar nyelvű kis naptárt megvásárolták. (A 700 ezerben az 1-2 holdas törpebirtokosok is benne vannak.) Ha csak az 5 holdon felüli birtokosokat vennénk figyelembe, úgy kb. 300 ezer potenciális magyar paraszti vásárlóval számolhatnánk. Adataink bizonytalanságai miatt a kalendárium paraszti elterjedtségét csak nagyon tág határok között mozogva tudjuk megbecsülni. 1870 táján kb. minden 3-6 birtokos magyar parasztcsaládhoz eljutott évente egy naptár. Minden három paraszti vásárlóból kettő Bucsánszky-féle naptárt vásárolt. Azaz hozzávetőlegesen minden 5-9 magyar birtokos parasztcsalád házában Bucsánszky valamelyik naptárát forgatták. Ezek az adatok minden bizonytalanságuk mellett is azt mindenképpen bizonyítják, hogy a parasztság ekkor már intenzívebben kezdte használni a kalendáriumot. A naptárral való ismerkedés egyébként a becsült 100-150 ezer vásárlónál nagyobb körre terjedhetett ki. Hiszen nem minden évben ugyanazok vették a naptárt. A viszonylag már rendszeresebben vásárlók mellett minden évben a családok változó köre szerzett be kalendáriumot. Ezen kívül egy-egy naptárt nemcsak egy család olvasott. Kölcsön is adhatták, de még közös olvasásokról is tudunk.

Az önkényuralom korszakában, főleg annak vége felé a birtokos parasztságnak már igen számottevő részére vannak tehát hatással a naptárak, jelesül a Bucsánszky-féle naptárak. S mivel az évenként egyszer vásárolt sajtóeszköz, a kalendárium használatának az a sajátossága, hogy az év folyamán többször is előveszik, olvasgatják, ez a körülmény csak fokozza a kalendáriumok hatását az olvasókra. Hiszen ez megegyezik a periodikusan ismételt közléssel, amelyről már a korai kommunikációkutatás megállapította, hogy növeli a közlések hatékonyságát. A naptárakban kultivált értékeknek, mintáknak tehát volt esélyük arra, hogy felszívódjanak, hatással legyenek az olvasók mentalitására. Jó okunk van tehát arra, hogy Bucsánszky naptárainak tartalmát alaposabban elemezzük.

Előbb azonban még megpróbáljuk bemutatni, miként is alakult ki a parasztságnál a naptárvásárlás szokása s elsősorban a parasztság milyen rétegeiben. A szokás kialakulásakor a jobbágyi eredetű parasztság a társadalmilag fölötte álló, de közötte élő vidéki úri rendtől s a parasztság soraiba tagozódó volt kisnemességtől vette a mintát. A néprajzi kutatás a kisnemesség ilyen mintaadását már több példán bemutatta. A paraszti olvasás kialakulásáról írott munkájában Takács Lajos az eddigi legmegalapozottabb néprajzi módszerű kutatás alapján szintén úgy látja, hogy a parasztság a "naptárakat a felette álló vidéki úri rendtől vette át". A minta mellett szükség volt az írni-olvasni tudás terjedésére is. Az 1869-es népszámlálás alapján nem lehet megállapítani, hogy a 6 éven felüli népesség 32,8%-át kitevő írni-olvasni tudók társadalmi rétegenként hogyan oszlottak meg. A megyék adatainak elemzése és az újoncok alfabetizáltságáról készített felmérések szerint a hatvanas években a felnőtt paraszti népességnek kb. 25%-a tudhatott írni-olvasni. Szükség volt az általános művelődési emelkedésre is, hiszen a naptárkezelés technikája a kezdetleges olvasni tudásnál több készséget igényelt.

Az alapvető tényező azonban a szükséglet megszületése volt, s itt a legfontosabb szerepe a naptár alapfunkciójának, az időjelző funkciónak volt. Annak, hogy a paraszti árutermelés nekilendülésével, a paraszti polgárosodás megindulásával párhuzamosan a parasztok életében, individualizálódó gazdálkodásában megnőtt az időpontok jelentősége, s növekvő szükségük lett olyan időjelző eszközre, amely mindig kéznél van.

A kalendárium terjedése mindig szoros összefüggésben volt az árutermelés kibontakozásával, a polgárosodás folyamatával. Térképre rajzolva világosan látszik, hogy a 19. század elejétől az egész reformkoron át a kalendáriumkiadás központjai Pest és Buda mellett zömében az árutermelés élén járó északnyugat-dunántúli területeken, a Duna mentén s részben az Alföldön voltak. Korszakunkban ez az összefüggés ilyen erőteljesen már nem mutatkozott meg, mert a naptárkiadás zömében Pesten összpontosult, s ez az észak-dunántúli központok termelését visszaszorította. Az Alföldön azonban Szegeden változatlan, Debrecenben pedig gyorsan bővül a kalendáriumkiadás. Bucsánszky 1855-ben indult Új naptára beköszöntőjében rendre a Közép- és Dél-Alföld mezővárosait sorolja fel, mint amelyeket az Új naptár meghódított. Mindenképpen bizonyos, hogy a mezővárosi parasztpolgárok a paraszti átlagnál nagyobb arányban vásároltak naptárakat. A naptárvásárlás szokása is régibb keletű volt náluk. Amint erről az érdemes szentesi református lelkész, Kiss Bálint feljegyzéseiből meggyőződhettünk, a szentesi parasztpolgárok már a 19. század elején rendszeresen használták a kalendáriumot.

Az egyes vidékeken belül is eltérések voltak a különböző paraszti rétegek kalendáriumhasználatában. Különbség volt a birtokok nagysága szerint már csak a különböző anyagi erő s az írni-olvasni tudás eltérő mértéke miatt is. Először az 1900-as, majd részletesebben az 1910-es népszámlálás mutatta ki a birtokkategóriák szerinti paraszti rétegek és az írni-olvasni tudás összefüggését. Az alfabetizáltság akkor, még az egymás melletti kategóriáknál is nagyságrendekkel, 5-10%-kal különbözött. A jó megfigyelőnek látszó kortárs is csak a "jobb módú földmíves családokkal" kapcsolatban említi az "elmaradhatatlan kalendáriumot". A kései kutató, Takács Lajos szintén a jobb módú parasztság elsőségét hangsúlyozza a naptárral való ismerkedésben.

Átlagon felüli volt a parasztságba tagozódó kisnemesség naptárolvasása is. Ez a réteg a 18. sz. utolsó harmadától fő fogyasztója volt a kalendáriumoknak. Még az önkényuralom korában is nagy részüknek jóformán a naptár volt az egyetlen olvasmánya. A már idézett Árkádia féle című, 1853-as önironikus versében Arany is eljátszott a gondolattal: ha úgy folyna élete, mint egy jóravaló vidéki kisnemesnek, oly módon pártolná az irodalmat, hogy minden évre megszerezné a naptárt. Lonkay Antal, az önkényuralom kori katolikus iskolai irodalomtörténetek szerzője, 1856-ban emlegeti a "tiszteletreméltó kurtanemesek" kalendáriumolvasását Minden valószínűség szerint az ötvenes s még a hatvanas években is a volt kisnemesség jelentős százalékát tette ki a paraszti sorban élő naptárvásárlóknak. Hiszen Szabad György kikövetkeztetett adatai szerint 100-110 ezer olyan nemesi család volt az országban, amelynek 200 holdon aluli birtoka volt. (Ebből csak 11 ezer körüli a 100-200 hold közötti.) Másféle számítás szerint a határőrvidék és Erdély nélküli Magyarországon 26 ezer nemesi család volt, amelyik legalább egy jobbágyot vesztett a felszabadításkor, s 137 ezer volt a sajáttelkes nemesek, valamint a szabad jászok, kunok és hajdúk háztartásainak a száma. Ha a kisnemesség jelentős része paraszti szinten élt is, nagy többségük az írás-olvasás kultúrájában árnyalattal a parasztság átlagának a színvonala fölött állt. (Jó példa erre a már említett nemes Székely János csöglei közbirtokos naplója.) Annyival mindenképpen, hogy több-kevesebb rendszerességgel vásárolták a kalendáriumot. Ezt a fennmaradt múzeumi példányok számos eredeti tulajdonosának azonosítása is bizonyítja. Bucsánszky ekkor kiadott Nagy képes naptárait és Családi képes naptárait olvasgatva érzékelni lehet, hogy a közönség e rétegének igényeire, beállítottságára erősen tekintettel volt a szerkesztő. Hasonlóképpen előbb jártak a naptárral való ismerkedésben a korábban valamilyen kiváltsággal bíró paraszti csoportok is. (Pl. a jászok és a kunok; az önkényuralom korában két, eleve nekik szánt naptárt is kiadtak.) Érdekesen utal erre, hogy a jász, a kun, illetve a hajdú területeken lévő számos mai múzeum kiemelkedően nagy kalendáriumgyűjteménnyel rendelkezik.

A legalapvetőbb, legfontosabb meghatározó azonban a naptár terjedésében, mint már említettük, a paraszti árutermelés, a polgárosodás foka és mértéke. A megélénkülő áruforgalomba bekapcsolódó, vándorárusokkal üzletelő, távolabbi vásárokat is látogató gazdák, a különféle vállalkozásokba kezdő kupeckedő parasztok életében fontosak lettek az időpontok, megnőtt a kalendáriumok vásárnaptárainak a jelentősége is. Megélénkültek a falu pénzügyei, tőkét gyűjtenek és forgatják, kiadják kamatra, máskor pénzt vesznek fel. Növekszik az államnak pénzben fizetendő adó, amit számon kell tartani. Megélénkül a föld forgalma, adásvétele. Ez a korszak a birtokrendezések, legelő- és erdőelkülönözések, tagosítások kora. A parasztság úrbéri bíróságokon intézi ügyeit, védi jogait. A falu nem tradicionális módon intézendő közügyei is szaporodnak, a paraszti elit ebben is részt vesz. Az okszerű gazdálkodás elemeivel is ismerkedik ez a réteg. Ezek a tényezők mind-mind az időpontok számontartásának fontosságát növelik. Így válik szükségletté a kalendáriumból a tulajdonképpeni naptár és vásárnaptár. A kalendárium üres lapjaira aztán vagy akár a hónapok mellé az időpontokhoz kapcsolódó feljegyzéseket lehetett írni. Pénz és egyéb kölcsönök feltüntetésétől, mindenféle napi ügyektől, üzemviteli, szervezési, állatpároztatási, ellési feljegyzéseken át a levélpróbáig, a paraszti naplóig és emlékiratig gazdag gyűjteményem van arról, milyen használati funkciói voltak a naptárnak.

E használati és időjelző funkciónak megfelelően a naptárnak mindig kéznél kellett lennie. Néha a mestergerendán feküdt, gyakrabban azonban madzagra, szalagra fűzve a két ablak között, a tükör mellé, mögé volt felakasztva. (Így írta le ezt már a század elején a szentesi Kiss Bálint.) A kalendárium parasztszobán belüli elhelyezését elsőként ábrázoló képen, Jankó János 1862-es zsánerképén is az előre dűlő tükör mellé van akasztva a naptár. A fejlettebb Kisalföldön vagy pl. a németek lakta Hartán a falitékában a többi könyvféle mellett volt a naptár helye is.

A mindennapi gyakorlati szükségleteket kielégítő, a mindennapi érdekekhez kapcsolódó funkciók azok, amelyek alapvetően segítettek kialakítani a paraszti naptárvásárlás szokását. Erre utalnak a vásári naptárárusítók ismert kikiáltó szövegeinek hangsúlyai is. Kiss Lajos árusa így kezdte mondókáját: "Áron alul megkaphatják a Kincses kalendáriumot, amelyben benne van a vásárok napja, a névnapok jegyzéke, a százesztendős jövendőmondó jóslásai és még sok minden." Takács Lajos históriásának indítása: "A naptár fontos, a naptár pontos! Benne van az időjárás, napjárás, holdjárás, csillagjárás." Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a kalendárium egyéb olvasmányainak, különös világának, a megragadó képeknek az érdeklődés felkeltésével és ébren tartásával ne lett volna szerepe a szokás kialakításában s főleg megerősítésében. Ha megvették a kalendáriumot, akkor már többnyire az egészet elolvasták. A legtöbb fennmaradt példányon látszik, hogy teljes anyagukat forgatták, használták, olvasták. Végig gyűröttek, szamárfülesek, elkoszolódtak és légypiszkosak. Több leírásunk van a kalendárium paraszti olvasásáról (sajnos csak két-három évtizeddel későbbről), amelyek szintén azt bizonyítják, hogy bár voltak különbségek abban, milyen részeket olvastak először, s hányszor olvasták el, de lényegében az egész kalendáriumot többszörösen elolvasták. Sőt voltak - főleg érdeklődő gyerekek, fiatalok, ráérőbb öregek - akik a régebbi kalendáriumokat is újra elővették és olvasgatták.

Mindez azt jelenti, hogy Bucsánszky naptárainak teljes anyagát érdemes megvizsgálnunk abból a szempontból, milyen ismereteket szerezhetett belőle a korabeli parasztság, milyen világképet hordoztak ezek a naptárak, milyen értékeket, magatartási mintákat, attitűdöket sugalltak? Milyen tudati hatások érhették ebből az irányból parasztságunk mentalitásvilágát. Szolgálták-e ezek a naptárak a paraszti polgárosodást, s ha igen, hogyan és milyen mértékben?

A kiadó mellett a szerkesztőnek és az íróknak nagy szerepük lehetett e hatások mineműségének kialakításában. Nem tudjuk, ki volt Bucsánszky első naptárainak szerkesztője. Néhány katolikus író nevével találkozunk az 1849-es naptáraiban, s tudunk még a forradalmi ponyváit is író Putnoki Józsefről, de a naptárak anyagának többsége innen-onnan ollózott, német kiadványokból fordított cikk. Az a gyanúnk, hogy eleinte, s talán részben később is, maga Bucsánszky szerkesztette egybe naptárait. Első kalendáriumai szinte teljes egészében kompilációk korábbi kiadványaiból, a megbukott reformkori ismeretterjesztő képes magazin, a Fillértár megvásárolt példányaiból s a külföldi könnyedebb ismeretterjesztő és utazási irodalomból. Francia forrásokra is akadhatunk. A többség azonban német eredetű. Talán maga Bucsánszky is fordított. Ez megmagyarázná némely fordítás magyartalanságait is. Az Egerben született kiadó ugyanis a pozsonyi környezetben kijöhetett a magyar beszéd sorjából, mert 1850 körül a pesti tanácshoz írott leveleiben hemzsegnek a germanizmusok.

Bucsánszky szerkesztői tevékenységét bizonyítják egyébként a Szabó Ervin Könyvtárban található, naptárbélyeggel el nem látott, tehát forgalomba nem került, valószínűleg a kiadó tulajdonából származó kalendáriumpéldányok is. Szokása volt Bucsánszkynak, hogy az egyik naptársorozatban közölt anyagot változatlanul vagy némi változtatással 1-2 év múlva egy másik naptársorozatban is megjelentette. Esetleg 15-20 év múlva ugyanabban a naptárban újra. Nos, ezekben a példányokban ilyen szerkesztésnek a nyomait találtuk. Bejelölték, melyik cikk hol jön legközelebb, mit kell kihagyni vagy betoldani stb. Az itt működött szerkesztői kéz írása megegyezik azoknak a Pest városi tanács anyagában található iratoknak az írásával, amelyeket Bucsánszky kétségtelenül saját kezűleg írt.

Bucsánszky kiadói indítékairól már szóltunk, s az akkor mondottakat ez a szerkesztési módszer is megerősíti, mert azt bizonyítja, hogy egyáltalán nem arra törekedett, hogy az idővel lépést tartva olvasóit friss információkkal, új ismeretekkel lássa el, hanem arra, hogy minél olcsóbban adjon valami érdekeset, ami megragadja az olvasót.

Bucsánszky naptáraiban egyébként soha nem szerepel egyetlen szerkesztő vagy író neve sem. Egyik szerzőjét, Medve Imrét mégis azonosítani tudjuk, mert a kalendáriumokban szereplő írásai nagyobbrészt önálló ponyvai füzetkékben is megjelentek. Medve Imre, aki kiadója, Bucsánszky ötlete után 1856-tól Tatár Péter álnéven írt, kétségtelenül "a ledéres múzsa" első nagy magyar alakja. Nehéz pontosan megállapítani, mikortól dolgozott Bucsánszkynak, de gyaníthatóan már 1851-től. Ekkortól szerepel két naptársorozatban az "Újévi beköszöntő vers" és a "Százéves jövendőmondó", amelyek már bizonyára Medve Imre elmeszüleményei. 1852-53-ban már több bizonyíthatóan tőle származó írás szerepel Bucsánszky naptáraiban. Úgy látszik, Medve felismerte a fellendülő naptárirodalomban rejlő, alkatának megfelelő lehetőségeket, mert ekkortájt több naptárban feltűntek különböző jellegű írásai. 1854-ben kiadónk naptáraiban már elég sok munkája jelenik meg, s ezek száma évről évre gyarapszik. 1855-ben Bucsánszky kifejezetten az ő - Bohó Misi csínytevéseiről szóló - írásaira alapozva indítja el az Új naptárt. 1857-től pedig egyértelműen az ő írásai határozzák meg a Bucsánszky-naptárak jellegét. A Családi naptár kivételével Tatár Péter írja e kiadványok tartalmának kb. kétharmad részét. A fennmaradó rész átvétel a már említett forrásokból.

Tatár Péteren kívül nem tudtunk felfedezni más írói egyéniséget e naptárakban. Talán csak a Keresztény képes naptár egyik-másik kegyesebb elbeszélése mögött sejthetünk egyházias íróembert. Ezt is megkérdőjelezi azonban, hogy Medve Imre tulajdonképpen ezen a regiszteren is igen ügyesen tudott játszani. 1862-ben, amikor Medve összekülönbözött kenyéradó gazdájával, Bucsánszky átmenetileg foglalkoztatott egy Medvénél gyengébben verselgető szerzőt, ifj. Tatár Péter álnéven. Ettől a kis szünettől eltekintve Medve Imre haláláig, 1878-ig - bár egyszer-egyszer más kiadóknak is írt - elsősorban Bucsánszky számára dolgozott. Itt háziszerzőnek számított, aki köszöntőket írt kiadója név- és születésnapjára, sőt esküvőjére is. A Bucsánszky-féle kiadó naptárainak vizsgálata szempontjából tehát elsőrendű fontosságú Medve Imre egyéniségének megismerése. Sőt ezen túlmenően is fontos lenne ez, mert Medve rengeteget dolgozott, s nemcsak kalendáriumokba. Már 1862-ben azt írta, hogy Bucsánszkynál megjelent 200 népregéje és más népies elbeszélése, "mi összesen legalább tesz 80 nyomott ívet". Élete végéig ez sok száz ívre ment fel, s mint említettük, más ponyvakiadóknak, sőt Heckenastnak is dolgozott. Szinte minden munkája több kiadásban, többféle formában jelent meg. Valamennyi 30-40 ezres, sőt százezres példányszámot ért el. Mindez olyan olvasókhoz jutott el, akiknek az olvasmányigényét nagyrészt ezek és csak ezek a művek elégítették ki. Medve Imre munkássága nagy hatással lehetett széles rétegek gondolkozására. Mindezek alapján úgy véljük, hogy ez az írói munkálkodás, Medve egyénisége, a műveiben megjelenő világkép akár egy önálló monografikus feldolgozást is megérdemelne. Itt most csak a legszükségesebbeket mondhatjuk el róla.

Dálnoki és mezőmadarasi Medve Imre 1818-ban született Nagyváradon olyan köznemesi famíliából, amely már nem sorolható a bene possessionatus réteghez, de még kiemelkedik a kisnemesség átlagából, s tagjai fontos megyei hivatalokat is betöltenek. Atyja törvényszéki elnök és megyei főbiztos volt. Maga Medve Imre a nemesi értelmiség szokásos útját járta. 1837-ben fejezte be a gimnáziumot Nagyváradon a premontreieknél. 1837 és 1839 között a nagyváradi királyi jogakadémián folytatott jogi tanulmányokat. A kiváló bihari liberális politikus, Beöthy Ödön kíséretében vett részt az 1839-es országgyűlésen. Az ügyvédi vizsgát 1840-ben tette le. Nem sokáig működött azonban ezen a pályán. Egyre inkább az irodalomból és a képzőművészetből igyekezett megélni. Hivatalt kétszer vállalt: először 1848-ban Kossuth minisztériumában, majd élete végén irodatiszt volt a honvédelmi minisztériumban.

Az irodalom mellett a képzőművészet területén is működött. Táj-, város- és zsánerképeket rajzolt. A negyvenes években Vahottal beutazta az országot. Ekkor készített műveit Rohn rajzolta kőre, s azokat a Vahot kiadásában megjelenő Magyar Föld és Népei című kiadványban jelentek meg. Tőle származik a Kassai Ábrázolt Folyóirat több tájképlitográfiája. Dolgozott a Pesti Divatlapba is. Az ötvenes évektől mint rajzoló is működött Bucsánszkynál. A naptárakba, egyéb ponyvairatokba a legkülönbözőbb illusztrációkat készítette. Ezeket a már említett Mihalovics metszette fába. Medve aktívan részt vett a Magyar Képzőművészeti Társulat munkájában is. A hatvanas években szerkesztette a társulat évente 6 füzetben megjelenő albumlapjait. Medve mint grafikus sem volt nagy művész, de meglehetős ügyességgel rajzolt, s a képzőművészeti kultúra terjesztésében is volt valamelyes szerepe.

A verselgetést még a gimnázium "poetica classis"-ában kezdte. A gimnáziumban készült írásai a korban szokásos iskolás modort s a bizonyos fajta népiességgel is áthatott, plebejusízű kollégiumi diákköltészet hatását mutatják. Ehhez képest elég későn és ritkásan megjelenő első "felnőtt" publikációi a romantikus almanachlíra befolyását jelzik, főleg a rege műfajában. A Bucsánszkyval való találkozás után, 1853-54-től aztán nagy bőségben ontja Medve Imre a versben és prózában - de főleg versben - írott műveit. "Költői alkat", kiadói elképzelés és közönségigény szerencsés összetalálkozása volt ez.

Medve Imre Tatár Péter álnéven legendás fogalom lett a ponyva világában, sőt azon is túl. Bartók Lajos írta róla 1872-ben az Üstökösben: "legtermékenyebb szerző Tatár Péter... Ha a világirodalomnak van Dumas-ja: a ponyvának megvan a maga Tatár Pétere. Ő itt szuverén, termékeny és szapora." A hatvanas években Tatár Péter lett a két haza legismertebb írástudója. Emlékezzünk rá, hogy Arany az 1861-es Millien-bírálatban fogalomként emlegette ("e tatárpéteres mulatság").

Ha áttekintjük Medve Imre filológiai nehézségek miatt nagy fáradsággal összegyűjtött munkásságát, akkor a legkülönfélébb műveket találjuk nagy mennyiségben. Írt különféle regéket, történeti beszélyeket, tréfás, szívképző és tanulságos népi történeteket, életképeket, tanító célzatú históriákat, krónikaszerű verselményeket történelmünk nagyjairól. Feldolgozta a régi népkönyvek széphistóriáit (Genovéva, Griseld és Valter, Csontos Szigfrid, Florencz és Lyon, Argilus, Stilfrid és Brunszvik, A szép Magelóna, Pyramus, Ponczianus, Salamon és Markalf stb.) és a 18. század második fele anekdotagyűjteményeinek sok darabját Bod Péter Szent Hiláriusától Kónyi János A mindenkor nevető Demokritusán át Andrád Sámuel gyűjteményéig. Nagy előszeretettel nyúlt a 18. század végi hagyományőrző nemesi tollforgatók műveihez (Dugonics: Etelka, Szittya történet; Cserei; Gvadányi: Egy falusi nótárius budai utazása, Rontó Pálnak... , Benyovszky Móricnak...). Felhasználta a 18-19. század fordulóján s utána megjelent szinte összes sikeres román sztoriját, a század elejétől megjelent monda-, regegyűjtemények teljes anyagát (Majláth, Mednyánszky, ill. a későbbi erdélyi Kőváry László munkáit), a magyar történeti mondahagyományt, a 18. századtól a ponyván megjelent meséket, Gaál György mesegyűjteményét s a később megjelenő tudományosabb igényű népmesei kiadványok anyagát.

De feldolgozta a magas kultúra, a világirodalom minden nagy témáját és hősét Romulus és Remustól, a Cidtől és a Roland énektől kezdve a Rómeó és Júlián, a Hamleten és Robinsonon át Tell Vilmosig és Don Quijotéig. Köztük egészen frissen megjelent műveket is. A kortársi magyar irodalom, Petőfi, Arany, Jókai sok alkotását is ponyvásította Medve, kezdve a János Vitéztől a Toldin és a Nagyidai cigányokon át a Buda haláláig. Megénekelte a század betyárjait s nevezetesebb bűnügyeit. Rímekbe szedte kora politikai és hadtörténetének fontosabb eseményeit. Megírta Kossuth, Garibaldi és Deák Ferenc életét. Közel s távolban nem maradt szüzsé parlagon. Alkotott minden ponyvairodalmi műfajban. Szerkesztett daloskönyvet, tréfás társasjátékot, vőfélykönyvet, szerelmi levelezőt, szerencsekönyvet, gazdaasszonyoknak tanácsadót. Vállalkozott az új pénzrendszer, a méterrendszer, az új honvédelmi törvény magyarázatára, a mezőgazdasági gépek propagálására, az életbiztosítás népszerűsítésére.

Ami irodalmi műveinek színvonalát illeti, az bizony a nemes alapanyagok ellenére, még ponyvai mércével mérve is egyenetlen. Ez természetes is ilyen iparszerű termelésnél. Nem volt könnyű kenyér ponyvai és kalendáriumi irományokból megélni. Már említettük, hogy szerzeményeiért ívenként 5 forintot kapott, bármilyen példányszámban s bármennyiszer adta is azt ki kenyéradó gazdája.

Medve Imre alakjának segítségével mintázta meg Jókai 1872-ben írt "És mégis mozog a föld" című regényének egyik figuráját, Aszályit, aki "azzal foglalkozik, hogy a ponyvaliteratúra számára fűzfa verseket fabrikál, s Angyal Bandit meg Brunszvik herceget énekli meg alexandrinusokban". A regényből kigyűjtöttük az Aszályira vonatkozó passzusokat, s a lényegét illetően és a részletekben is annyi minden egyezik meg azzal, amit Medvéről ismerünk, hogy egészen bizonyos, a figura legfontosabb modellje Medve volt. Jókai azt írja Aszályiról: "Írt álnéven bírálatokat, szerkesztett naptárt egy kövér nyomdásznak, s csinált népies verseket, amelyek rendkívül rosszak voltak, rendkívül nagy kelendőségnek örvendtek, s a kiadó által rendkívül olcsón díjaztattak." Tele volt dicsekvéssel fényes honoráriumokról. Amikor felcsillant Aszályi előtt a gazdag házasság lehetősége, akkor viszont arról ábrándozott: "bezzeg akkor nem kellene öt forintért kalendárium tölteléket írni, nem kellene a télikabátot nyáron német szóra adni, valamennyi vendéglőben sorban kontózni, ... a várost körülkerülni, hogy a hitelezői minden boltajtóban el ne fogják!"

Elfogadhatjuk hitelesnek ezt a képet Medvére is. A költészet eme agglegénye, ez a művészkörökben forgolódó, bortöltögető, tósztmondó, névnapi ódákat író, pletykákat forgalmazó, anekdotizálgató, kölcsönkérő és potyaleső tollnok bizony nem könnyen élt meg a tolla után. Rengeteget kellett dolgoznia. Ez is magyarázza művei leginkább szembetűnő tulajdonságát, az alig leplezett plágiumot. Nem egyszerűen az ötlet vagy a sztori átvételéről van szó, hanem költői képek, mondatok, sorok, olykor szinte oldalak változatlan vagy némi változtatással történő plagizálásáról. Nagy előszeretettel használta fel az apróbbak mellett főleg Petőfi és Arany kisebb-nagyobb epikus alkotásainak sorait.

A megformálásra, illetve megformálatlanságra egyébként pontosan ráillik, amit Arany János a Csokonai előtti s utáni, általa népszerűnek nevezett írói iskoláról, a poetica classisok gyakorlatából felcseperedett, kollégiumi, deákos, kántoros, joggyakornoki műveltségű mesterekről írt. Ezek öntötték a verset, bármely feladott tárgyról.

"A népszerű iskola embere ha ... unszolá valamely alkalom (névnap, tor, főispáni beiktatás stb. - betoldás tőlem K. I. G.) vette a tollat, s ami éppen annak hegyére jött, írta, ameddig bírta." "A vers hosszát a papír hossza határozta meg." A vers alakítása, formája, hangneme nem függött sem a költői tárgytól, sem a költő alanyi állapotától, hangulatától. Ez a művészi öntudat nélküli alkotásmód jellemző Medvére is azzal a különbséggel, hogy őt permanensen "unszolá valamely alkalom", mert pénzt kellett keresnie. Így aztán elmondható az is Medve műveiről, ami az egy-két emberöltővel korábbi deákos középosztály mesterkedőinek verselményeiről. Egy-egy jó ötlet, szerencsésen eltalált kép, jellemző leírás, jó nyelvi fordulat ellenére a vers egésze zavarosan hömpölyög. Azzal a különösséggel állunk szemben, hogy Medve folytatja a századelő deákos középosztályának, alkalmi verselőinek, mesterkedőinek az alkotásmódját, stílusát. Folytatja, de már nem alkalmi mesterkedőként, hanem főhivatású mesteremberként, aki ebből és csakis ebből él. Elődei is írtak ponyvára, de oda is csak alkalomszerűen, passzionátus literátorként. Neki viszont ez lett a kenyere.

Medve nemcsak a bemutatott költői alkotásmódot örökölte ettől az iskolától, hanem a stílus sok elemét is. Témái között is azok az uralkodóak, amelyek a század eleji populáris kisnemesi kultúra alkotói és közönsége körében népszerűek voltak. Itt nemcsak a későbarokk nemesi népiesség kultúraelemeire, a régi ponyvai hagyományra, a régi széphistóriákra, az anekdotagyűjteményekre, a patriarchális hagyomány őrző nemesi írók műveire gondolunk, hanem a századforduló, a századelő populáris románirodalmára is. Mindazon romántípusokra, amelyeket még György Lajos sorolt fel máig fontos munkájában. A románirodalom mindenképpen része volt a magas kultúra alsó határmezsgyéjén elhelyezkedő kisnemesi, kisértelmiségi, közbülső populáris kultúrának.

Bár későbbi fejleményekből s más kultúrrétegekből is érték hatások Medvét (részben a romantika, részben a későbbi kifejlett népiesség irányából), gyökerei ebből a század eleji közbülső kultúrából, a bomló második szint világából eredtek. A ponyva és a kalendáriumok segítségével az innen hozott, de modernizált kultúraelemeket adta tovább jóval szélesebb, lefelé a parasztság felé bővülő közönségnek. Ez természetesen nemcsak formai elemeket, témákat, alkotásmódokat jelentett, nemcsak ezeket közvetítette, hanem bizonyos tudati elemeket is hozott a kialakuló új tömegkultúrába.

Ez azonban Medve mentalitásának csak egyik összetevője. Meg kellett hogy érintse a polgárosító liberalizmus eszmevilága is. Említettük, hogy jurátusként az 1839-es diétán a liberális vezér, Beöthy Ödön környezetében találjuk. Pesten Vahot munkatársa. 1848-ban Kossuth minisztériumában vállalt hivatalt. Bizonyos liberális elvek be is épültek gondolkozásába (az evolúció gondolata, technikai, műveltségi fejlődés, jogegyenlőség, arisztokrataellenesség), de nem elég mélyen, nem szervültek kellőképpen, nem tudták alapjaiban meghatározni világképét. Nem alakult ki egységes, koherens világképe: a felszínen liberális elvek, az egyéniség mélyrétegeiben pedig konzervatív, kapitalistaellenes hagyományőrző kisnemesi attitűdök. Ez a kettősség határozta meg egész írói munkálkodását. Hol az egyik, hol a másik elem került előtérbe. Ez nyomta rá bélyegét kalendáriumbéli irományaira is.

Bucsánszky alkotóműhelye tehát nem volt nagy létszámú. Maga Bucsánszky és Medve Imre szerkesztették, írták a naptárakat. Ha esetleg alkalmilag dolgozott más is a naptárba, tevékenysége nem volt jelentős. Lényegében Bucsánszky és Medve mentalitása, törekvései, képességei játszottak szerepet a naptárak tartalmának, struktúrájának, világképének kialakításában. Bucsánszky 1877 januárjáig vezette a vállalkozást. Ekkor jelentette be naptárai előszavában, hogy üzletét átadja vejének, Rózsa Kálmánnak. Mindamellett kisebb intenzitással ugyan, de élete végéig, 1883-ig részt vett a cég munkájában. Medve Imre 1878 végén halt meg. Az 50-es évek elejétől a 70-es évek végéig tehát ennek a két férfiúnak a működése volt a meghatározó. Bizonyos belső tagoltság ellenére az időszak naptártermése tartalmilag, műfajilag egységes. Gazdaság- és társadalomtörténetileg s művelődéstörténeti szempontból is valahol 1875-1880 táján húzódik a határ. Indokolt tehát, hogy az 1848-1880 közötti időszakot tekintsük egy szakasznak a Bucsánszky-féle naptárak életében. A továbbiakban csak ezzel a szakasszal fogunk részletesebben foglalkozni.