Ebben a fejezetben az 1851 és 1880 között megjelent Bucsánszky-féle naptárak tartalmát elemezzük. Ha a kommunikáció legáltalánosabb modelljéből indulunk ki, azt mondhatjuk, hogy a III. fejezetben már megtudtunk néhány fontos dolgot a feladóról és kibocsátóról, illetve a címzettről és a vevőről. Felvázoltuk a leglényegesebbeket a kommunikáció környezetéről, kontextusáról és a kommunikációs csatornáról. (Sőt legutóbbit már az első fejezettől a történelmi kialakulás folyamatában igyekeztünk bemutatni.) További feladatunk az üzenet(ek) - kódolás - közlemény - dekódolás - üzenet(ek) szövevényének elemzése, amelynek objektuma maga a kommunikáció, a szöveg. Az elemzés fő módszere pedig a szisztematikus tartalomelemzés. A tartalomelemzés kutatási célja irányulhat pusztán a szöveg sajátosságainak a megállapítására, de irányulhat a kommunikáció forrására, okaira és előzményére, végül pedig a kommunikáció hatását is vizsgálhatja. Tartalomelemzésünk eredeti célja szerint mi az olvasók mentalitására vonatkozó következtetésekig szerettünk volna eljutni. Ez kétféle módon vezethető le. Kiindulhattunk volna abból a feltevésből, hogy a tartalom valószínűleg a közönség igényeinek, elvárásainak, mentalitásának felelt meg (Maletzke ezt nevezi reflexhipotézisnek), vagy pedig abból a másik hipotézisből, hogy a közlések szabályozzák, meghatározzák a befogadók mentalitását (Maletzke szerint ez a társadalmi szabályozás hipotézise). A tömegkommunikációs kutatások igen jelentős része tulajdonképpen valamiféle hatáskutatás. A korai empirikus vizsgálatok a hatást meglehetős mechanikus okszerűséggel tételezték. Lazarsfeld és mások kutatásai a tömegkommunikáció befolyásolási lehetőségeit számos ponton megkérdőjelezték. Végeredményben a kiterjedt hatáskutatások a hatások mechanizmusát és természetét nem tudták megnyugtatóan feltárni, egységes elméleti rendszerben értelmezni.

A tömegkommunikáció hatásának értelmezéséhez használható eszközöket nyújtott - a hatás közvetlen kérdését egyébként fel nem vető - Georg Gerbner kultivációs megközelítése Ennek egyik erőssége, hogy a kommunikációs folyamatokat nem steril, a társadalmi viszonyok rendszerétől izolált mivoltukban vizsgálja, hanem a társadalmi-történelmi környezet figyelembevételével, a társadalmi totalitás részeként. Szokták intézményi megközelítésként is emlegetni, mivel lényeges szempontja a kommunikáció intézményesülése, s annak vizsgálata, hogy a kommunikációs folyamatok intézményes szabályozása hogyan függ össze a hatalmi struktúrával, illetve annak alrendszerével, a kulturális hegemóniával. A kultivációs modell szerint a tömegkommunikációs intézmények által iparszerűen termelt nagy tömegű közlemény, a szakadatlan közlésfolyam jelekből szőtt világa a maga szimbolikus világ- és társadalomképével a kulturális környezet döntő eleme, amely megadja a társadalom szemléletének legáltalánosabb kereteit, s így meghatározó szerepe van a kulturális szocializációban. A kulturális hegemóniával rendelkező csoportok által uralt tömegkommunikáció a közlemények termelése, cseréje, átörökítése révén támogatja, ébren tartja, erősíti a létre, fontosságra, értékekre, struktúrákra vonatkozó normatív jellegű feltevéseknek olyan rendszerét, amely meghatározza az emberek szemléletének, nézeteinek, világértelmezésének közös képzetanyagát, általános kereteit.

Természetesen tudjuk, hogy ez a megközelítés elsősorban a modern társadalmakra vonatkoztatható, amikorra kifejlődik a "nyilvános közlemények folyamatos áramlását biztosító, technológiailag és intézményesen megalapozott tömegtermelés". Amikor a tömegkommunikáció ura lesz a tömegtermelésnek, s képes lesz arra, hogy "az idő, a tér és a státus korábbi korlátain áthatolva történetileg új alapokat formáljon a kollektív gondolkodás és cselekvés számára". Tudjuk, hogy a kalendárium a 19. század közepén még csak éppen hogy tömegkommunikációs eszközzé kezd válni. Paraszti sorsú olvasói nem voltak még a szakadatlan közleményfolyam hatásainak kitéve. A közlemények még nem épülhettek meghatározó szimbólumrendszerré. A huszadik századra kiteljesedő jelenségek viszont akkor, a 19. század derekán fogantak. Különös jelentősége van tehát annak, hogy a szóbeliség világából kiemelkedő, a zárt faluközösségi normák bomló kötelékeiből szabaduló paraszti rend a kinyíló új világból milyen üzeneteket, szimbólumokat, új fogalmi kereteket, uralkodó, közös képzetmintákat kapott. Hogyan épült fel új szimbolikus környezete, milyen mesterséges világot ismert meg? A társadalmi-kulturális feltevéseknek milyen új hálója szövődhetett évtizedek során a kollektív tudatba. Mindebben pedig igen fontos szerepe volt a domináns kommunikációs intézménynek, a kalendáriumoknak már 1880-ig is, s persze még inkább 1880-tól az első világháborúig.

Azt már korábban megállapítottuk, hogy a kalendáriumok teljes tartalmát érdemes és szükséges elemezni. A kultivációs elemzés szempontjai is azt kívánják, hogy a teljes kiadványt számba vegyük. Így a közleményfolyam jó néhány alapmegoszlását megállapíthatjuk, ami segítséget adhat a későbbi finomabb elemzésekhez. A tartalomelemzés úgy történt, hogy az elemzésre kiválasztott minden egyes kalendárium tartalmát részletesen kidolgozott kategóriarendszer segítségével egy-egy kódfüzetbe lekódoltuk. A kategóriarendszer kialakításának szempontjait alaposabban az V. sz. mellékletben írjuk le. Itt csak annyit mondunk el, hogy a kategóriarendszer vázát a funkciók szerinti megoszlás adja. A kalendárium három évszázados fejlődése során, a 19. század közepére a következő négy alapvető funkció formálódott ki: I. A mindennapi gyakorlati életvitel szükségleteinek kielégítése információkkal, tudnivalókkal, szabályokkal, tanácsokkal; II. Szórakoztatás (elsősorban szépirodalommal); III. Tájékoztatás, hírközlés; IV. Ismeretközlés, ismeretterjesztés.

A kódolásnál a felvételi és kontextusegység alapvetően a cikkely volt. Az egyes kalendáriumokban sorban haladva először minden cikkelyt be kellett sorolni a funkcionális alapfelosztás négy kategóriájának egyikébe, illetve azon belül valamelyik tematikai vagy műfaji csoportba. Fel kellett tüntetni terjedelmét (hiszen ezt, ill. a gyakoriságokat használjuk mutatószámnak), majd az adott funkcionális, tematikai, műfaji kategóriánál szükséges egyéb szempontok szerint is le kellett kódolni a cikkelyt.

Azt már eldöntöttük, hogy egész kalendáriumokat fogunk elemezni, s az elemzés kategóriarendszeréről is szóltunk. Hátravan még annak bemutatása és indoklása, miként választottuk ki az elemzésre kerülő naptárdarabokat a Bucsánszkynál és jogutódainál megjelent teljes naptármennyiségből. Ehhez kicsit részletesebben írjuk le Bucsánszky 1880-ig terjedő első naptárkiadó korszakának kalendáriumválasztékát. (A kiadó fennállása alatt Bucsánszkynál és jogutódainál 1848 és 1944 között megjelent összes naptárt VI. sz. mellékletünk tartalmazza.)

Az 1848-as évre jelent meg kiadónk első naptára Új képes kalendárium címmel (belső címe: Bucsánszky Alajos képes kalendáriuma). 1849-től ennek címe: Bucsánszky Alajos nagy képes naptára. 1944-ig ezen a címen jelent meg. (Ára 20 kr., majd 1858-tól 40 kr.) Terjedelme kb. 140-160 oldal volt. Ebből általában 15 oldalt tett ki a szorosabban vett naptárrész, 10-12 oldalt a vásárnaptár, a többi kb. 130 oldalt a vegyes olvasmányanyag.

1849-ben két újabb naptársorozat is indult. Az egyik szintén általános jellegű, de kisebb terjedelmű naptár: Bucsánszky Alajos kis képes naptára. Kisebb megszakítással 1930-ig jelent meg. Ára 1858-ig 10 kr., majd 20 kr. volt. Terjedelme kb. 40 oldal. Ebből általában 13 oldal a szorosabban vett naptárrész, kb. 10-12 oldal a vásárnaptár, és 16 oldal a vegyes olvasmányanyag.

Új típusú naptár az 1849-ben induló és szintén kisebb terjedelmű Bucsánszky Alajos keresztény képes naptára. Az első naptárak egyike, amely címében is felhívja a figyelmet tartalma vallásos, felekezeti jellegére. Egyébként a régebbi naptáraknak a napi ige kivételével nem is volt kifejezetten a vallásos kegyességet szolgáló anyaga. Minden bizonnyal a kifejezetten vallásos naptár megjelenése éppen a kezdődő szekuralizálódás következménye. Másrészről ez megint Bucsánszky újító törekvését mutatja. Bucsánszky Keresztény képes naptárának ára és terjedelme megegyezett a Kis képes naptáréval. Megszakítás nélkül 1932-ig jelent meg.

Említettük, hogy ez a három naptár rendkívül sikeres volt. Hamar népszerű lett, s gyorsan nőttek a példányszámok. Ezek révén Bucsánszky lett a legnagyobb naptárkiadó. Piaci pozícióit igyekezett tovább erősíteni, s néhány év múlva naptárválasztékát úgy bővítette, hogy újabb közönségrétegeket nyerjen meg. 1855-ben indította a Magyar és Erdélyországi legújabb kis képes naptárt. (Címlapján csak ennyi állt: Új naptár.) Míg korábbi naptárai újdonságukkal, új formájukkal hatottak, itt már a régi, még reformkor előtt indult kis naptárakat idéző címadás is arra utal, hogy most a hagyományos formájú naptárakhoz ragaszkodó olvasókat is meg akarja hódítani. A naptár külső formája, nagysága teljésen megegyezett a reformkor óta legnépszerűbb győri, komáromi s az újabb keletkezésű szarvasi naptárakkal. A hasonlóság mellett a gyors külső megkülönböztethetőségre is ügyelt Bucsánszky. Míg a konkurens naptárak borítója hagyományosan kék volt, addig az Új naptárát rózsaszínbe öltöztette.

A naptár hangvétele, stílusa, egész belső tartalma sokban hasonlított a hagyományos kis naptárakhoz: Tartalmazta az uralkodó planéta jövendöléseit, majd a "toldalékban" adomákat, anekdotákat, meséket, népdalokat hozott. Hátsó borítóján a magyar történelem egy-egy kiemelkedő alakját ábrázoló fametszet volt. Belső tartalmában is volt azonban olyan új megkülönböztető dolog, amely megfoghatta az olvasókat. Minden évjáratban nyolc oldalt foglaltak el Bohó Misi csínytevései; oldalanként egy csinos kis fametszet, s alatta 16 sorban rímekbe szedve egy-egy csínytevés, többnyire nem minden szellemesség nélkül. A rászedettek, megtréfáltak részben régi, általános figurák, részben a kor jellegzetes alakjai. (Vénkisasszony, diák, uzsorás, jegyző, illetve zsandár, morva Beamter, német finánc, kocsmáros stb.) E művecskék kifejezetten e naptár számára készültek, s e képes anekdotagyűjteménynek nagy része lehetett a naptár sikerében.

Az Új naptár az illusztrációk nagy számával is felülmúlta versenytársait. A borítók és a naptárrész képeit nem számítva, csupán a 16 oldalnyi toldalékban általában 12-16 képet hozott. (A terjedelem 1/3 részét foglalták el a képek.) Ára mindössze 10 kr. volt. Ebben sem akadt versenytársa. Az 1856-os naptár előszavában az első évjárat kelendőségéről azt állítja, hogy:

"Meglátogattam vagy harmincezer házat,
Mely szám jövő évre százezerre hághat."

Az 1857-es előszóban pedig már ezt olvashatjuk:

"Mert míg a Győri és Komáromi naptár
És a Szarvasi sok olvasóra vár,
addig az Új naptárt százezren veszik,
S annak minden sorát csak úgy mohón eszik."

Az 1856-os naptár fel is sorol jó néhányat a meghódított helységek közül: Tur, Csaba, Kaba, Debrecen, Kecskemét, Szarvas, Szeged, Csongrád, Szabadka, Temesvár, Baja, Belgrád. Mind alföldi város. A százezres példányszám ekkor még valószínűleg nem annyira valóság, mint inkább a vásárlók meggyőzését szolgáló propagandafogás. Tény azonban hogy Bucsánszky e naptára is rendkívül sikeres volt. Ez a naptár vetett véget a két nagy hírű, hagyományos kis naptár, a komáromi és a győri országos elterjedtségének. Bizonyítják ezt a debreceni Telegdi-cég már említett iratai, s az is, hogy az Alföldről nem ismerünk ezutánról győri és komáromi naptárt. Utóbbiak végképpen előállításuk környékére, a Dunántúlra szorultak vissza.

Az Alföld másik területét vette célba Bucsánszky az 1864-ben indított Újdonúj Jászkun Képes naptárral. Nem volt teljesen új gondolat, hogy a külön öntudattal rendelkező, régebben kiváltságokkal bíró jászok és kunok számára külön naptárt adjanak ki. Imrik József szerkesztésében Heckenastnál megindult 1855-ben egy sorozat Jászkun nép naptára címen, de nem élt sokáig. Bucsánszky viszont sikeresen használta ki a jász és kun öntudatban rejlő üzleti lehetőségeket. Az első évfolyam beköszöntőjében Bendegúz maradékinak, Attila hun király hős unokáinak nevezi olvasóit, s ősapjukként emlegeti a nagykürtű Lehelt. Ez a kalendárium formátumban, terjedelemben, árban az Új naptárra hasonlított, s ugyanúgy 1918-ig jelent meg, mint az. Specialitása, hogy - legalábbis kezdetben - mindig tartalmazott legalább egy, a kunokkal vagy jászokkal kapcsolatos mondát, elbeszélést, elbeszélő költeményt.

Ahogyan az Új naptár és a Jászkun képes naptár a közönség kisebb pénzű s hagyományosabb rétegeit vonzotta a Bucsánszky naptár vásárlói közé, úgy az 1858-ban induló naptár a pénzesebb és kicsit igényesebb olvasók felé tágította a vásárlók körét. E naptár címe - Magyar és Erdélyországi Családi képes naptár - utal a hagyományra is, de új ötlet is van benne. Korábban Magyarországon senkinek sem jutott eszébe naptárt családinak nevezni. A műfaj, hogy egy kiadvány a család minden tagjának közöljön olvasmányokat, nálunk sajtótörténetileg is új. (Egyébként valószínűleg németből való átvétel.) A Családi naptár 210-230 oldalnyi olvasmány-anyagot tartalmazott, tehát terjedelme szerint a pengőforintos nagy naptárakhoz hasonló volt. Bucsánszky minden bizonnyal e nagy naptárakkal akart konkurálni. Az 1859-es naptár előszavában hangsúlyozta is, hogy a Családi naptár "mind szöveg, mind képekre nézve ... bármelyik nagy képes naptárral állja a versenyt."

A kiadó mindenképpen nagy súllyal számított a "nadrágos" olvasókra. Ezt mutatja az is, hogy ez a naptár tiszti névtárat is közölt. Címlapján egy úri család látható, amint a kúria kertjében múlatja az időt. Középen ül a családfő házisapkával a fején, szájában csibuk, kezében a Családi naptár. A hirdetések korai megjelenése szintén azt bizonyítja, hogy ez a naptár a vásárlók felsőbb rétegeire számíthatott, mint Bucsánszky többi kiadványa. Az 1862-es évfolyamban több műdal jelent meg kottával. Politizáló és műveltebb vásárlókra utal, hogy hirdeti a "Fölirati és Határozati induló" zongorára írt kottáját. A kiegyezést s az ahhoz vezető út eseményeit is itt mondja el alexandrinusokban a legrészletesebben Medve Imre. A más, műveltebbeknek szerkesztett nagy naptárakkal folyó konkurenciaharcban nagy előnyt jelentett, hogy a Családi képes naptár olcsó volt. Míg a többi naptár ára l,5-2 forint volt, addig a Családi naptár indulásakor 48 kr-ba került, majd 80 kr. lett. Egyébként a Családi naptár képanyaga is imponáló. Egy-egy naptárban 70-80 fametszetet hozott. Mindezek ellenére kiadónknak ez az első naptára, amelyiknek nem lett átütő sikere. (Még 1864-ben is hirdették az 1858-as megmaradt példányait, mint mindig hasznos olvasmányokat). 1862-ben már csak hatezer példányban jelent meg a Családi naptár, tehát a legsikeresebb pengőforintos nagy naptárak példányszáma alatt maradt. A valóban műveltebb rétegeknél nem lehetett igazán nagy sikere. Ehhez nem volt elég színvonalas. A szorosabban vett népnek pedig még drága volt.

Bemutattuk, hogy más kiadók nagy naptáraiban milyen jelentős volt az irodalmi anyag. Azokba jó, sőt a legjobb írók írtak. A Családi naptárban viszont változatlanul Medve Imre alias Tatár Péter a legjelentékenyebb író. "Igényesebb" írói vállakozásai rendre itt jelentek meg először (aztán önállóan, illetve később más Bucsánszky-naptárakban is terjedtek). Itt támasztja fel Medve összesen négyszer Gvadányi halhatatlan teremtményét, a peleskei nótáriust, hogy újabb kalandokban hurcolja meg. Itt szabja át Rontó Pált, Benyovszky Móricot, a Lúdas Matyi történetét, ide írja a tündéries románokra emlékeztető hosszú regéit (pl. Bendegúz magyar vezér fiának, Elemérnek, Attila öccsének és az ő kedvese Zillikének története; Beder perzsa hercegnek és Bianka tengeri tündér hercegnőnek története; A Mátra tündére vagy Bella, a tatárpusztító hős leány).

A naptár anyagának másik jelentékeny részét az ismeretterjesztő cikkek teszik ki (szinte valamennyi fordítás németből). Ezek egy része történelmi (világtörténet, Nagy Péter és kora stb.), másik része a már emlegetett útleírás, népismertetés (felfedezési utazások, amerikai Robinson). Mindezek igen nagy terjedelemben, s 10-15 évig folytatásokban jelentek meg. Mind az irodalmi, mind az ismeretterjesztő rész csábító lehetett ugyan, de nem a "nadrágosok" igényesebb részének. A naptárt többségében a volt kisnemesség műveletlenebb része s a falusi kisértelmiség vásárolta. Az irodalmi anyagban megnyilvánuló értékrend is leginkább e rétegek elvárásainak, mentalitásának felelt meg. Úgy tűnik, kifejezetten az ő szájízük szerint írt ide a kétlelkű Tatár Péter (különösen nyilvánvaló ez a Peleskei nótárius különböző feltámasztásaiban - de erről részletesebben majd később írunk).

A Családi naptár színvonala fokozatosan csúszott lefelé, s lassan még jobban hozzásimult Bucsánszky többi naptárához (megjelent pl. ebben is a korábban mellőzött "Százesztendős jövendőmondó"). 1875-ben egy kritikus már "ponyvairodalmi szalonnaptárnak" nevezte. A példányszám emelkedett, s az olvasóközönség egyre nagyobb része került ki a parasztság, a módosabb parasztság soraiból. Az 1880-as évektől már sok olyan példányt ismerünk, amelyek módosabb parasztgazdák kezében forogtak. (Néhány paraszti naplót is ilyen naptárban vezettek.)

Bucsánszky kísérletet tett 1860-ban és 1864-ben nagyobb formátumú, katolikus jellegű naptár kiadására is, de ezek a vállalkozások valószínűleg nem sikerültek, mert csak egy-egy évig jelentek meg.

Teljesen új naptártípus jelent meg a kiadónknál a kiegyezést követően. Ez a típus már címében is a hazafias jelleget, a függetlenségi, szabadságharcos hagyomány ápolását hangsúlyozta. 1869-ben indult Bucsánszky Alajos Képes Honvéd naptára. Az ötlet most kivételesen nem a Bucsánszkyé volt. Ketten is megelőzték 1 pengős, ill. 60 krajcáros honvéd naptárral. Bucsánszky Képes honvéd naptára viszont már 30 kr-ért volt kapható. Többnyire valós eseményeket dolgozott fel a szabadságharc történetéből: csatákat, legendás honvédek hőstetteit, ezek életrajzait stb. A naptár nagyobb alakú volt, mint Bucsánszky kis naptárai, és hiányzott belőle a "Százesztendős jövendőmondó" is. Populárisabb volt, mint Heckenast Honvéd-naptára, de egy árnyalattal igényesebb olvasóknak szánták, mint Bucsánszky kis naptárait. A naptárrészen és a vásárnaptáron kívül 50-60 oldalnyi olvasmányanyagot tartalmazott. Nyilvánvalóan ha nem is politizáló, de a politika iránt legalább minimális mértékben érzékeny olvasókra számítottak. A mindennapi politizálásról természetesen nemigen volt szó, csak éppen hogy átdereng a megfogalmazásokon valami halvány balközepes attitűd. Ez a naptár is 1930-ig jelent meg.

Hasonlóan kevéssé hozható összefüggésbe a napi politikával az 1870-ben induló Bucsánszky Alajos Képes Kossuth naptára. Csak éppen hogy megpendítődik benne egy intranzigensebb negyvennyolcasság. A Kossuth-kultusz ápolása, Kossuth 48-49-es szerepének bemutatása, "nagyember" mivoltának bizonyítása csak kevéssé sugallt a mindennapi politika nyelvére könnyen és közvetlenül lefordítható nézeteket. A Kossuth iránti szimpátia kihasználása a naptárüzletben viszont már ismét Bucsánszky ötlete volt. A Kossuth naptár Bucsánszky kis naptárai közé tartozott, 20 kr-ba került, s mindössze 14-16 oldalnyi olvasmányanyagot tartalmazott. 1919-ig jelent meg.

1877-ben újabb taggal bővült ez a naptárcsoport: a Magyar Szabadsághősök képes emléknaptárával. (20 kr. - 16 oldal.) Minden évben kicsit kiemeltebben foglalkozott valamelyik régebbi függetlenségi, szabadságharcos vagy 1848/49-es történeti személyiséggel.

1876-ban újfajta (nem szabadságharcos) történeti naptárt is kiadott a Bucsánszky-cég: Mátyás király naptára címmel (alcím: Meghalt Mátyás király, oda az igazság). Ezzel ismét nagy sikerű és sokat utánzott naptárcímet indított útnak. (20 kr. - 16 oldal olvasmányanyag.)

Meglehetősen különös az 1880-ig terjedő szakasz utolsóként, 1879-ben induló naptára. A Török-magyar naptár a külpolitikai eseményekre reagált. Ekkor folytak a balkáni felszabadító háborúk a cári seregek és a törökök között. A politizáló magyar közvélemény egyértelműen a törökök pártján állott. Ennek a közhangulatnak a hullámán, illetve ennek a közhangulatnak az ápolására indította el a Bucsánszky-cég a török-magyar testvériséget hirdető naptárát, amely 1918-ig jelent meg. Terjedelme és ára hasonló volt a Képes honvéd naptárhoz. Címlapján Abdul-Hamid szultánt ábrázolta. A belső címlapon kettős címerpajzs volt, egyik fele magyar, a másik fele török, benne két kéz kézfogása. Fölötte török és magyar zászló, háttérben Buda és Konstantinápoly látképe, alatta szalagon: Testvériség, Szabadság. A naptárban külpolitikai indíttatása ellenére kevés volt az aktuális híranyag. Viszont, főleg eleinte, sok török, arab, általában keleti regét, mondát, mesét, tündéries történetet tartalmazott. Néha a törökökkel, a kelettel kapcsolatos népisme, ismeretterjesztő anyag is megjelent benne. A történeti részben a török-magyar háborúkat mint testvéries, kedélyes vetélkedést mutatta be.

Bucsánszky naptárválasztékának bemutatása után még azt kell hangsúlyoznunk, hogy a sorozatok többnyire csak az indulásuk utáni években különböztek egymástól igazán karakterisztikusan. Néhány év múlva a különbségek többnyire csökkentek. A jellegzetes különbségek korábban sem jelentették azt, hogy ami egy-egy naptárban olvasható, az csak ott jelent meg. A legkülönfélébb közlemények, olvasmányok szabadon vándoroltak az egyes naptárak között. Ha pl. először a Kossuth naptárban jelent meg mint jellegadó olvasmány egy Kossuthról szóló történet, az esetleg még ugyanabban az évben megjelenhetett a Honvéd naptárban vagy a Magyar szabadsághősök képes emléknaptárában, s egy-két vagy öt-hat év múlva a Nagy képesben, a Kis képesben vagy a Családi képesben is. De ugyanígy egy honvédtábornok életrajza, egy Mátyás-monda vagy egy tündéries keleti történet megjárhatta szinte valamennyi naptárt. Ez az egyik naptárból a másikba történő átszerkesztés már az 1860-as években is gyakori volt, s a 70-es években a kiadványfajták szaporodásával még gyakoribbá vált. (Az egyes típusok szinte teljes összemosódása azonban csak jóval későbbi fejlemény.) Így a naptárak sokfélesége ellenére Bucsánszky naptárainak összessége az egyes időszakokban bizonyos homogenitást mutatott, már csak az ismétlődések nagy száma miatt is.

Nagyon ügyes kiadói stratégia nyilvánult meg a bemutatott kiadványstruktúrában. Ez a stratégia arra törekedett, hogy kielégítse a legkülönbözőbb vásárlói igényeket. Értjük ezalatt az árak változatosságát is, amely a 10 krajcáros ártól a 80 krajcáros ponyvairodalmi szalonnaptárig terjedt. (Egy 10 krajcáros, hat 20 krajcáros, két 30 krajcáros, egy 40 és egy 80 krajcáros.) Az efölötti szint megnyerésére kiadónk már nem aspirált. A választékban legnagyobb súllyal a 20 krajcáros naptárak szerepeltek. A különböző árakkal a ponyvanaptárpiac egész skáláját átfoghatta. A változatosság megnyilvánult a különböző megszokások és ízlések kielégítésében is. Az egész hagyományos jellegű naptártól az újszerűig többféle jelent meg. Néhány tájegység igényeit külön figyelembe vették. A naptárak tematikai jellegük szerint is sokféleséget mutattak, az általános jellegű naptáraktól kezdve a vidámabb hangvételű kiadványokon át a vallásos és a hazafias, történeti cégérű naptárakig.

A sokféleség mögött viszont lényegében bizonyos homogenitás húzódott meg. A már bemutatott "anyaggazdálkodás" következménye a nagyfokú "anyagtakarékosság" volt. A kicsiny szellemi műhely el tudta látni a 11 naptárt anyaggal, hiszen az újrafelhasználás miatt viszonylag kevés teljesen új anyagra volt szükség. Az elemzés szempontjából a naptártömeg homogenitása azt jelenti, hogy elegendő néhány jól megválasztott típust részletesebben elemezni, és az reprezentálni fogja az egész Bucsánszky-féle naptártömeget. A kiválasztásnál azt is figyelembe vettük, hogy az egyes típusokból a hosszú időn át megjelent naptárakat érdemes vizsgálnunk.

Így részletesen minden évfolyamát elemeztük Bucsánszky Alajos nagy képes naptárának, mint általános jellegű naptárnak (1848-1944. - 96 db.), Bucsánszky Alajos kis képes naptárának, mint általános jellegű kis naptárnak (1849-1930. - 78 db.), Bucsánszky Alajos keresztény képes naptárának, mint vallásos jellegű naptárnak (1848-1932. - 84 db.), Bucsánszky Alajos képes Kossuth naptárának, mint hazafias, történeti jellegű naptárnak ( 1870-1919. - 50 db.) példányait. Ez összesen 309 naptár. Ebből mindössze két kalendáriumnak nem jutottunk nyomára, így a lekódolt naptárak száma 307.

Ezen kívül 1855-től kezdődően minden tizedik év teljes naptártermését elemeztük. Az egyes mintaévekben lekódolt naptárak száma a következő: 1855. 4 db.; 1865. 6 db.; 1875. 8 db.; 1885. 14 db.; 1895. 19 db.; 1905. 25 db.; 1915. 29 db.; 1925. 14 db.; 1935. 8 db.; 1944. 5 db. Egy-egy évjáratból általában csak egy-két példányt nem sikerült felkutatnunk. Legcsonkább az 1915-ös metszet, ahol a kódolt 29 kalendárium mellett 6 darabot nem tudtunk fellelni. Így végeredményben az évtizedenkénti mintába 132 kalendárium került be. Figyelembe véve a két minta átfedését, összesen 408 darab kalendárium teljes tartalmát kódoltuk. Tehát a kiadó egész kapitalizmus korabeli fennállása alatt kiadott teljes kalendáriumtömegből vettünk mintát. Ezt kódoltuk, s nagyrészt a feldolgozás is megtörtént. A továbbiakban azonban csupán a kiadó első korszakában, az 1850 és 1880 között megjelent naptárak elemzése során kapott fontosabb eredmények bemutatására szorítkozhatunk.

Elsőként azt nézzük meg, a négy kiválasztott naptárban milyen teret foglal el 1850 és 1880 között az elsőként említett funkciót, a mindennapi gyakorlati életvitel szükségleteit közvetlenül szolgáló anyag! Ahhoz azonban, hogy a megoszlás százalékszámait és az oldalszámadatokat értelmezni tudjuk, ismernünk kell a naptárak teljes terjedelmének adatait. A Nagy képes naptár átlagos terjedelme évtizedenként 145, 175, illetve 170 oldal. A másik három kiemelt naptár összterjedelme végig 42-44 oldal között volt.

A közvetlenül mindennapi gyakorlati igényeket kielégítő tartalom a Nagy képes naptár összterjedelmének évtizedenként 19, 16 illetve 20%-a volt. A három kis naptárnál ugyanez 62 és 67% között mozgott. Ide tartozott elsősorban a szorosabban vett naptárrész, tehát a hónapok táblái egy-egy, a hónapot jellemző Mihalovics-féle fametszettel. E táblákon olvasható volt az ó és az új naptár, a névnapok, a Nap kelte-nyugta, a Hold járása, negyedváltozásai, a planéták állapota szerinti időjárás-változás s időjárási előrebecslések tapasztalás szerint. A gyakorlati igények szolgálatában természetesen e kalendáriumok is közölték a vásárnaptárt a vásárhelyek ábécérendjében. Ehhez a funkcióhoz sorolható a két oldalnyi "Százesztendős jövendőmondó" és az egy-egy oldal terjedelmű hirdetés, ami lényegében csak Bucsánszky egyéb kiadványainak hírverését jelentette. (Csak a Családi naptárban és a Nagy képesben jelent meg 1873-tól, ill. 1874-től ennél több hirdetés.) Mi volt még ezen kívül? Kamatmutató tábla s 1859-ben minden naptárban táblázat a régi és az új pénznemek átváltási viszonyairól.

Ezen túlmenően a harminc év alatt egyik naptárunkban sem volt szinte egyetlen sornyi egyéb közvetlenül felhasználható gyakorlati célú tanács, információ, ismeret. Azt mondhatjuk tehát, hogy ez a funkció a szorosabban vett naptárrészre, a vásárnaptárra, a kamatmutatóra és százesztendős jövendőmondóra szorítkozott. Ezek terjedelme pedig mind a négy naptárnál mindvégig nagyjából azonos, 25-27 oldal. (A nagy naptár 16-20%-a, s a kisebbek 62-67%-a egyaránt ezt a 25-27 oldalt jelenti, sőt legtöbbször teljesen azonos nyomdai ívekről van szó.)

Ez arra enged következtetni, hogy a gyakorlati célú információk, ismeretek, tanácsok iránti szükséglet vagy legalábbis a tudatosított igények a Bucsánszky-féle kalendáriumok egész közönségénél nagyjából egyformák voltak. A tradicionális életvitellel való szakítás, az új életmód, a gazdálkodási, érintkezési, vásárlási szokások kialakítása szempontjából ez a közönség egynemű volt. Illetve olyan kicsik voltak a különbségek, elmozdulások, hogy legegyszerűbb volt ilyen módon kialakítani a közös nevezőt. A kiadó s a szerkesztő legalábbis így ítélte meg ezt. Bucsánszkynál önálló kiadványként sem nagyon jelentek meg gyakorlati célú könyvek - a pénzrendszerváltozást magyarázó 1858-as füzetkén kívül.

A korabeli kritika szóvá tette a közhasznú tartalom mellőzését, s keményen meg is rótta ezért Bucsánszkyt. "Gazdákra, iparosokra úgy látszik nem számít a kiadó, mert ezek számára egyik naptárban sem találunk semmit." "A köznapi élet külső, belső bajainak, a gazdaságnak, iparnak, biztosításnak rovat nem jutott." Úgy látszik azonban e bírálat ellenére, hogy a kiadó feltevésének volt alapja, a választott szerkesztési mód nem volt célszerűtlen, hiszen a naptárak évről évre egyre nagyobb példányszámban keltek el, s az olvasók nem jelezték más naptárakhoz való átpártolásukkal, hogy több információra, gyakorlati tanácsra van szükségük. Igaz, nem is nagyon válogathattak más, olcsó, hozzáférhető, nagy példányszámú, érdekes s ugyanakkor jó gyakorlati tudnivalókat is hozó konkurens naptárak között. Bucsánszky nem volt rákényszerítve, hogy elébe menjen az új igényeknek. Olyan tudatosan vállalt céljai pedig nem voltak, hogy segítse, előrelendítse ezt a fejlődést.

A hirdetések elmaradása azt jelzi, hogy a hirdető cégek is úgy ítélték meg, hogy e naptárak vásárlói, olvasói a tradicionális életmód, érintkezés, csere keretei között mozognak, s érdeklődésük nem kelthető fel ezeken túlmutató cikkek, szolgáltatások iránt. Másként nem hagyták volna kihasználatlanul e nagy példányszámú kalendáriumokat, hiszen a tízezernél kevesebb példányban megjelenő, de nyitottabb társadalmi-kulturális csoportoknak szánt nagy naptárakban többíves hirdetőrovatok voltak.

A közhasznú tartalom soványsága alapján eddig levont következtetések ellentmondani látszanak annak, amit korábban állítottunk, hogy a kalendáriummal elsősorban az emelkedő, a polgárosodás útjait kereső, járó paraszti rétegek ismerkedtek. A paraszti polgárosodás módjai azonban sokfélék. A jobbágyfelszabadítás után nekilendülő parasztság emelkedésének a módozatait többek között az határozta meg, hogy a hosszan tartó, nagy mezőgazdasági konjunktúra elsősorban a búza termelésének kedvezett. 1850-től 1880-ig a búza értékesítési lehetőségei igen jók voltak, s kisebb ingadozásokkal a búzaárak is magasan mozogtak. A búzatermelés növelését a termőterület kiterjesztésével, extenzív módszerekkel is el lehetett érni. A magyar paraszti mezőgazdaság így nem kényszerült rá az üzemvitel, a gazdálkodási rendszer, a termelési módok, technikák radikális megváltoztatására, az intenzívebb gazdálkodásra, pótlólagos befektetésekre. A paraszti előrelépésnek ebben a korszakban még nagyon ritka volt az a változata, amelynél a gazda igazi polgári tulajdonosként a földjét tőkeként használta, s befektetésekkel új termelési eljárásokat, technikákat alkalmazott. A parasztság nagy többsége a polgárosodásnak még 1848 előtt, a feudalizmusban megkezdett útján haladt tovább. A tradicionális elemek nem radikális, de széles körű, aprólékos módosításával törekedve régi és új összeegyeztetésére. Erre az útra jellemzőek a falusi mesterek kisebb-nagyobb technikai újításai, változtatásai, a hagyományos termelőeszközök alakítgatása, a termelési eljárások tapasztalati alapon történő módosítása, a termelési és munkaszervezet apró változtatásai, az életmód és a kultúra régi alapon kifejlődő új jelenségei. A változásokban Vörös Károly feltevése szerint áttételeken keresztül szerepe volt a szélesebb közönséghez szóló szaklapoknak, kalendáriumoknak s a 18. sz. vége óta megindult felvilágosító irodalomnak.

Az újítások indukálója bizonyára az egész körülvevő világ változása, de a fejlődés alapvetően a régi alapokon bontakozott ki, s a hatások közvetítésében is nagyobb szerepet játszottak a hagyományosabb érintkezési formák és a személyes tapasztalat szerzés lehetőségeinek bővülése. A parasztság legnagyobb tömegénél volt emelkedés, gazdagodás, bizonyos individualizálódás, változott az időszemlélet - ezért volt szükség a szorosabban vett naptárrészre s a vásárnaptárra -, de mindez még a régi alapokon történt, lényegében a paraszti kultúra megtartásával, a hagyományos elemek lehetséges tökéletesítésével. Fejlődés volt ez, egyfajta modernizálódás, de hogy mennyire korlátozott és zsákutcás, az csak a századfordulóra derült majd ki. Ennek a korlátozott paraszti fejlődésnek, polgárosodásnak jellegzetes tömegkommunikációs eszköze a korszak kalendáriuma. (Analóg ez azzal a szereppel, amelyet a kalendárium a 18-19. század fordulóján játszott az emelkedő, de feudális kereteiből ki nem lépő, széles köznemesi, kisnemesi, mezővárosi stb. rétegek körében.) Mint ahogy ezzel hozható összefüggésbe a 19. sz. virágzó, parasztos falusi műveltsége az új stílusú népdaltól kezdve a rituális kötöttségektől elváló, "szórakozó táncok", a csárdás divatján át a népi díszítőművészet kivirágzásáig, a paraszti jelleg fokozott hangsúlyozásáig. Hiszen ez is egyfajta modernizáció volt a megnőtt paraszti árutermelés, a jómód, a bővülő csere, az új kulturális hatások, a növekvő újító- és vállalkozó-kedv, az optimista helyzetértékelés bázisán. Ugyanakkor mind ez nem jelentett radikális kilépést a hagyományosból, a paraszti kultúrából. Ez a modernizáció a hagyományos intézményekre s részben a hagyományos értékrendszerre támaszkodott.

A parasztságnak szánt kalendáriumok nagyjából a 19. század végéig elég egyöntetűen a parasztság eme legszélesebb, korlátozottan korszerűsödő rétegének szintjéhez idomultak. A 20. század elején megjelennek a továbbmozduló, új utakat, a valódi polgárrá válás módjait kereső parasztság igényeinek inkább megfelelő naptártípusok is. Bucsánszky, illetve utódainak kalendáriumai azonban mindvégig a régi alapokon csak valamelyest modernizálódott s egyre inkább zsákutcába jutó paraszti rétegnek az olvasmányai maradtak.

A szorosabban vett naptárrész két fontos eleme a "Beköszöntő" és a "100 esztendős jövendőmondó". A beköszöntő mindig a címlap belső oldalán volt, a jövendőmondó pedig közvetlenül a hónaptáblák után. Hangsúlyos elhelyezésük különös fontosságukra utal. Az olvasók kitüntető figyelemmel a naptár olvasását mindig ezzel a két szöveggel kezdték, s később is többszörösen újra olvasták.

A beköszöntő előfordult a magyar kalendáriumtörténet évszázadai során, rendszeressé azonban csak Bucsánszky naptáraiban lett. Az első két évtizedben Tatár Péter írta ezeket verses formában. A hetvenes években átváltottak a prózai szövegre, aminek többnyire maga Bucsánszky volt az aláírója. A versek stílusa a diákos-kántoros tósztokra emlékeztet. A két emberöltővel korábbi kisnemesi-parasztpolgári patriarchális népiesség tovább popularizálódott változata ez, a vőfélyversek s falusi felköszöntők testvére. Sőt néha a vásári kikiáltók szövegeire is emlékeztet, mintha eleve a vásári naptárárusítók szájába szánták volna. A verses beköszöntők egyik fontos rétege maga a köszöntés, üdvözlés, a jókívánságok. Például:

"Szerencsét kívánok az új esztendőben!
és pedig mint illik legeslegelsőben
A papnak, kántornak és a nótáriusnak,
Meg a falubeli tisztelt fizikusnak...
Most pedig fordulok egész tisztelettel
A bíró uramhoz egy szép jóreggellel.
Kívánom, hogy legyen vidám esztendeje
Sose ürüljön ki kamrája, pincéje!"

Általában sorra vették a falu tisztségviselőit az esküdteken át a bábáig és a kisbíróig. Köszöntötték a gazdákat, teli kamrát, pincét; csűrt, bort, búzát, békességet, jó egészséget kívánva. Többnyire külön fordult a köszöntő a legényekhez, leányokhoz, gyerekekhez, menyecskékhez, a falu véneihez, kinek-kinek valami illendőt kívánva. A nyájas közvetlenségnek ez a gesztusa, az élőbeszédszerű fordulatok bizonyára megnyerték az efféle felköszöntőkhöz szokott vagy a falu felemelkedése folytán éppen akkor hozzászokó falusi, paraszti olvasókat.

A beköszöntőnek másik rétege a mulandóság húrját pendítette meg. Az elfutó, a változó, megújuló idő, a rejtélyes jövendő, a kiszámíthatatlan élet megverselése ez olyan toposzokkal, melyek jó része évezredes, de itt a barokk poétika közkincsből meríttetett, s a barokk világképe felé mutat. Az egész gondolatkör végső kifutása pedig az, hogy az ember csak por, s csak, az Isten örök, a földi siralomvölggyel szemben csak az égben van igazi boldogság. Ha Isten bajt küld, zúgolódás nélkül kell elviselni, bízva az örök életben.

"E föld az erény próba helye,
ott a síron túl lesz a fizetés helye."

"Sok is a baj ezen siralomvölgyében
Kivált a szegénynek ki él bú s ínségben.
De a jó Keresztény megnyugszik sorsában..."

A kiszabott sorsba, a megváltoztathatatlanba való belenyugvás zúgolódás nélkül, mindez még a barokk feudális világkép, a "suum cuique" sugallata. Ez a réteg azonban inkább csak a keresztény naptárban hangsúlyos.

Az eddig elmondottak alapján a beköszöntő még majdnem egyértelműen a múlthoz tapad, a hagyományoshoz, a barokkban kialakult falusi élethez, életkultúrához, stílushoz, világképhez. Emellett azonban, eleinte szétszórtan, aztán egyre sűrűsödve megjelennek más témák, gondolatkörök, modernebb polgári elemek is. A jövendőmondóban megjelenő hasonló mozzanatokkal együtt ezeknek két csoportját fogjuk elemezni. Az egyik kérdés az lesz, hogy a hagyományos, barokk eredetű, rendies paraszti világképpel szemben milyen polgári értékek jelennek meg, a másik pedig az, miként indul meg a nemzettudat kultivációja.

Előbb azonban még vegyük szemügyre a "Százesztendős jövendőmondó" műfaját is. Az ősi 16-17. századi kalendárium gerincét kitevő asztrológiai alapú jóslások a 19. századra kikoptak a naptárakból, s csupán hagyományosabb naptárakban maradt meg ebből a négy évszak általános jellemzése, jobbára a csillagokra való hivatkozás nélkül. Bucsánszky első naptáraiból ezek is hiányoznak. A "Százesztendős jövendőmondó" először az 1851. évi Kis képes naptárban és a Keresztény képes naptárban tűnt fel. Már az első címlapon felhívja rá a figyelmet egy kis versike, amely elhatárolja e jövendölést az asztrológiától, s mint valami új dolgot jelenti be a százéves, sokat tapasztalt ősapa jóslásait. A hónaptáblák után aztán látható is Mihalovics ügyes kis fametszete: a nagy szakállú jövendölő körül bő gatyás atyafiak kaszával, gereblyével, amint illő tisztelettel hallgatják a bölcs szavakat. (A Nagy képes naptárban megjelenő változaton a hallgatóság egy része nadrágos ember.) Alatta pedig következnek a 16-17. század óta megszokott passzusok ezennel Tatár Péter rímeibe szedve: Tél; Tavasz; Nyár; Ősz; Szél, zivatar, eső; Kaszálás, aratás; Fagyümölcse; Földgyümölcse; Hal és Rák; Bor; Járvány, nyavalyák. Mindez megszokottnak, hagyományosnak és újdonságnak ismét olyan mesteri vegyítése, amely általában jellemzi Bucsánszky ténykedését. A műfajnak igen nagy sikere volt. Előbb-utóbb minden, szélesebb népi közönségnek szóló naptár átvette, s jóformán 1944-ig el sem hagyta.

A jóslásokban megtaláljuk a régi sztereotípiákat, fordulatokat s a hajdanvolt kalendáristák ravasz jóslásait is. Például:

"Az élelem az idén elég lesz,
ha az időjárás a termésnek kedvez."

E sokértelmű jóslások mellett a tennivalókra vonatkozó tanácsok is ilyen általánosak, a szokásszerűségre, a falu közítéletére hagyatkoznak. Gyakori az ilyen megfogalmazás: "se korán, se későn ne indulj szántani!" Ugyanezt mondják a vetésről is, sőt általánosítva több változatban leírják: "Idejében tedd minden dolgodat barátom!"

Az egészségügyi jövendölések, tanácsok is hagyományosak, s többnyire általánosak. Bár van azért néhány konkrétabb tanács is. Az életvitellel, egészséggel kapcsolatban azonban a legfontosabb szabály a mértékletesség:

"Mértékletesség az élet fődoktora,
Hogyha gyakoroljuk, évek hosszú sora
Fut el úgy mellettünk, mint egy rövid álom."

A mértékletesség parancsát visszatérően több változatban megismétli a jövendőmondó: "mértékletes élet nincsen alávetve semmi betegségnek." "Legyen előttünk az arany mondat: a mértékletesség késő kort ad." A "Százéves jövendőmondó"-nak ezek az elemei tehát úgy tűnik szintén a múlthoz, a hagyományhoz tapadnak.

A feudális paraszti értékrend talán leglényegesebb eleme a hagyományhoz, a hagyományos rendhez, a szokásszerűhöz való ragaszkodás. A gazdálkodásban ez azt jelentette, hogy évszázadok tapasztalataiból szűrődtek le azok a szabályok, amelyek a természeti körforgást, az évszakok váltakozását követve megszabták a faluhatár használatának hagyományos módját. Ez az ún. "falutörvényekben" is kifejezésre jutott. A gazdálkodás mindennapi tennivalói közösségi szabályozás és ellenőrzés alá estek. Erdei Ferenc még a két világháború között is úgy írta le a továbbélő jobbágyparaszti típusú gazdát, mint aki üzemét "hagyományos paraszti módszerrel vezeti és minden termelési ágban öntudatlanul végzi azt, amit a megfelelő időben szokás végezni". Ennél a típusnál a föld arra való volt, hogy bevett formák szerint gazdálkodjanak rajta. De nemcsak a gazdálkodás, az egész élet hagyományos paraszti formákban - parasztkonvenciók szerint folyt. Lényeges eleme volt e paraszti világképnek a ráhagyatkozás a földöntúli, legfelsőbb hatalom elrendelésére, s az alávetettség tudata, a társadalmi hierarchia és parasztállapot elfogadása.

Ezzel szemben a polgári értékszerkezet kisugárzó magva, a legfőbb érték, a szabad individuum, az alternatívák között választó egyéniség. Az ember sorsa nem zárt, nem a hagyományok által megszabott. A liberális teória szerint az ember sorsa nyitott, s minden individuumból elvileg minden lehet. Az egyén tehetségén, szorgalmán, vállalkozó kedvén stb. múlik a sorsa. A polgári értékrend szerint a föld tőke, s a kistulajdonos az kispolgár, a kapitalista piacon forgolódó vállalkozó, felruházva polgári erényekkel, szorgalommal, takarékossággal, vállalkozó kedvvel, kalkuláló piaci magatartással, a változásokhoz való alkalmazkodó-készséggel.

Az új értékrend azonban csak nagyon lassan terjedt. (Elterjedése szinte máig elhúzódott.) A szó eredeti értelmében felfogott faluközösséget régen felbontotta a fejlődés. A jobbágyfelszabadítás polgári tulajdonná tette a paraszt földjét, s megnyitotta a paraszti társadalom, a paraszti gazdálkodás individualizálódásának az útját. A falu, a paraszti kultúra azonban még sokáig "keretbe fogta s szokásai által irányította a családi gazdaságok százezreit, a parasztság életét". A paraszti kultúra kereteinek fennmaradása ellenére azonban, mint már korábban említettük, nem maradt változatlan a parasztság gazdálkodása, életmódja. Most hozzátehetjük, ha nem is radikálisan, de lassan változott az értékrendje is.

Ebben a változásban szerepet játszhattak a kalendáriumok sugallatai, kultivációi is. A nemesi vezetésű polgárosodás felülkerekedésével a liberalizmus látóköréből ugyan lassan kikerült a parasztság, s nem volt társadalmi erő, amelyik komolyan támogatott, hordozott volna egy kalendáriumi és népirodalmi programot az új értékrend kultiválására. A koráramlatok hatása alól azonban a Bucsánszky-féle üzleties ponyvakiadó s mindenese, a kétlelkű Medve Imre sem vonhatta ki magát. Konkrét, racionális gazdálkodási tanácsok nem voltak a naptárban, s a beköszöntőben és a jövendőmondóban is csak elvétve egy-egy mondatnyi, az új polgári értékrend bizonyos elemeit mégis elhintették ezek a naptárak is. Mindenekelőtt a szorgalomról, a munkáról van szó. Ezek nem mondhatók éppen vadonatúj értékeknek, mégis korábban más volt a jelentőségük. Egyrészt a hagyományosa szokásszerűségen alapuló gazdálkodásban az eredményt sokkal inkább a természet ajándékának, a teremtő áldásának fogták fel, mintsem hogy az elérésében az emberi erőfeszítésnek tulajdonítottak volna nagyobb szerepet. Másrészt a feudalizmus strukturális viszonyai között a fokozottabb paraszti szorgalomnak elég kevéssé volt értelme. Kortársi megnyilatkozásokból tudjuk, hogy a jobbágyfelszabadítás utáni első nemzedéket a megváltozón strukturális viszonyok ellenére még nem nagyon jellemezte a szorgalom erénye. A látástól vakulásig tartó szorgalmas munka, a kapások jelentőségének növekedésével kapcsolatos kitartó kapálások csak a következő nemzedék jellemzői; az 1880-as évektől. Akkortájt kezd a falu belső értékrendjében az élre kerülni a vállalkozó szellemű, ügyes, értelmes, szorgalmas gazda.

A Bucsánszky-kalendáriumok beköszöntőiben s a jövendőmondókban számtalan tanácsot, intést találunk, amelyek a munkát, a szorgalmat, a szorgalmas kapálást kultiválják. Egy kis mustra ezekből:

"De Isten csupán azt áldja meg jóval,
Ki eszével élvén győzte nemcsak szóval,
Hanem meg is fogta nyelét a dolognak..."

"De azért ne bízza el kelmetek magát.
Hanem ne kíméljék a földtől a munkát!"

"... bab, burgonya,
ezekbe lesz bőség, ha jól megkapáltad,
s mikor kellett volna munkát nem sajnáltad."

"Hanem a kapával járjuk a földeket,
Irtsuk a gyomot, ez kötelességünk,
Így lesz idejében tiszta nyereségünk."

"De azért atyafi el ne bízd magadat,
Mert, hogy koronázza siker a munkádat,
Izzadni, fáradni kell ám serénységgel
Nem pedig ellakni a sok korhelységgel."

Az utóbbi kis rigmus már utal a másik polgári erényre, a takarékosságra is. Ez sem mondható új értéknek, de korábban más volt az érvényességi köre. A feudális struktúrában egyrészt kevéssé volt mód a befektetésre, másrészt a többletterméknek alig volt piaca, ezért nem volt érdemes takarékoskodni. A jobbágyfelszabadítás első nemzedéke viszont keservesen tapasztalhatta, hogy az új viszonyok között ezen erény hiányában mily könnyű tönkremenni, koldusbotra, uzsorás kezére jutni. Ennek fényében az egészségügyi és életmódszabályok középpontjába állított mértékletesség követelménye is másként tűnik fel. Való igaz, hogy ez lehet hagyományos érték is, azonban bizonyára nem véletlen, hogy a taglalt rigmusokba most, a kalendáriumi tanácsadás évszázadai során soha nem tapasztalt gyakorisággal tűnik fel ez a szabály, hogy mintegy belesulykolódjon az olvasók tudatába. "Mértékletesség, józanság, takarékosság" - tér vissza minduntalan ez a követelmény. Ahol "a gazda takarékos, ott a gazdaság gyarapszik" mondja Tatár Péter. Egy helyen azt jósolja a jövendőmondó, hogy sok gyümölcs lesz, s abból sok pálinka, "de ne igyad meg, (inkább add el Iczignek!)" Más helyen:

"Búza, rozs, tengeri sok lesz,
ne prédáld el ám mind ezeket,
s csak ha illő áron kérik úgy teheted,
mert tanuld meg, hogyha vevő jön házadhoz,
az ha illőn kéri néked kárt nem okoz!"

Itt már a takarékosság mellett a kereskedésről, a kalkuláló piaci magatartásról is szó van. (Bár nem olyan határozottan, mint Kecskeméthy Aurél Házi naptárában: "Tegyen úgy a paraszt, mint a zsidó!" stb.) Általában is éltetik a beköszöntők az ipart és a kereskedelmet. Az 1866-os naptárban olvashatjuk:

"Kereskedelmünk jól létünk biztosítja,
Gazdaságunkat és pénzünk gyarapítsa."

1870-ben az iparnak, kereskedelemnek, tudománynak tulajdonítja a beköszöntő, hogy "jövedelemforrás van ezer s millió". Hangoztatja, hogy a magyar embernek is volna mindezekhez tehetsége.

Az ezernyolcszázhetvenes évek prózai szövegű beköszöntőiben már szinte liberális vezércikkhez hasonlóan összefüggő rendben fogalmazódnak meg az eddig bemutatott értékek, új gondolatok. Az egyik 1875-ös beköszöntő tételesen is kifejti az emberi sors nyitottságának elveit. "... most nincs jobbágy, mert mindenki egyenlő polgára a hazának... Hajdan a szegény ember előtt el volt zárva az út a haladásra; ha szegénynek születtél maradj szegény! De most, ha ügyes és szorgalmas, százezreket, milliókat szerezhet magának. Azért magyar honfitestvéreink, iskoláztassátok gyermekeiteket, hogy írni, olvasni, számolni megtanuljanak. Aztán ne csak a földművelésre fogjátok őket, hanem adjátok fiaitokat mesterségre..."

A nemzeti tudat, a hazafias érzés kultivációja is új elem kalendáriumainkban. A feudális korszakban nem beszélhetünk a parasztság nemzeti érzéséről, hiszen ezek genezisüket tekintve nem primer érzelmek, hanem ideologikus indíttatásúak, s a rendiségben a parasztság nem volt a rendi nemzet, a politikai társadalom része. Ebben a helyzetben a nemzeti élet nagy eseményei eljutottak ugyan a parasztsághoz is, de mint Erdei megfogalmazta, "nem valami nemzeti tudatnak lesznek az összetevői, hanem egyszerűen témáivá válnak a parasztkultúrának". A 19. században az egész társadalmat magába foglaló polgári nemzeteszme megszületésével kezdődik a nemzeti és patrióta eszme parasztsághoz is szóló propagandája. 1848-49 nagyon fontos élmény ugyan, de a nemzeti és patrióta ethosz szuggesztiója csak a következő évtizedek során az iskolai oktatás és a tömegkommunikáció bővülő eszközein keresztül járta át mélyebben a falu, a parasztság szellemi életét. Ebben a kultivációban fontos szerepe volt a kalendáriumoknak. A történeti témájú cikkekkel kapcsolatos hipotéziseknél erről már szóltunk. (V. sz. melléklet.) A beköszöntőkben használt fogalom- és fráziskészletnek is van azonban jelentősége ebből a szempontból.

1856-ig csak egyetlenegyszer szerepel a nemzettudattal kapcsolatba hozható fogalom. Csak az évtized második felében szaporodik meg ezek száma. Erre az időszakra a legjellemzőbb a "magyar" szónak mint önazonosítást, önbesorolást segítő fogalomnak a gyakori használata. Például: "szokása ez a magyar embernek", "ősi magyar szokás", "derék jó magyar menyecskék", "jó magyar gyerekek", "jó magyar nép", "jó magyar nemzetem"! (Következetesen a "jó" jelző minősíti a fogalmat.) Két utolsó példánk már a következő évtized elvontabb magyar nép, nemzet, hon, haza fogalmainak igen gyakori használata felé mutat. A jókívánságok akkor már e nagyobb közösségre, absztraktabb fogalmakra is kiterjednek. (Az új elemek gyakran az előző évtized most újra felhasznált rigmusai közé vannak beszúrva.) Például: "árasszon hazánkra kegyelmet!"; "jó az Isten, jót hoz mi kedves népünkre"; "Az Úr a bajoktól mentse meg a hazát!"; "hazánk is viruljon!"; "Éljetek e hazának javára / E drága hon oltalmazására!"; "Emelem kancsómat édes szép hazámra."; "...drága szép magzatok... / Teremtsetek erős oszlopokat / Azokból e haza védelmére / A nemzetnek teljes örömére!"; "Legyen ez kezdete egy új boldogságnak, / Mely véget vet hazánk kínos sok bajának!"

Talán úgy tűnhet, hogy túlságosan részletezően és hosszan foglalkoztunk a kalendáriumoknak e mindössze 2-3 oldal terjedelmű részletével. Még egyszer hangsúlyozzuk azonban, hogy a "beköszöntő" és a "Százéves jövendőmondó" a kalendáriumok legkitüntetettebb helyein a leghangsúlyosabb közlemények voltak. Modern újságírói terminológiával azt mondhatnánk, hogy vezércikknek számítottak, amelyet százezrek betűzgettek, újra és újra elolvastak családjuknak, szomszédaiknak, s talán rá is bólintottak: "úgy van!", "jól mondja!", "igazsága van!".

A gyakorlati igényeket kielégítő közlemények azonos terjedelme és megegyező tartalma az egyes naptárakban arra utal, hogy a Bucsánszky-naptárak közül vásárlók választását nem annyira az érdek, a gyakorlati információ szükséglete befolyásolta, hanem részben az érdeklődés, részben a vásárlók anyagi ereje. A naptáraknak ugyanis mindazon tartalmai, amelyek nem közvetlenül a mindennapi gyakorlati igényeket elégítették ki, tág értelemben időtöltésül szolgáltak, az olvasók érdeklődését elégítették ki. Nézzük meg, naptáranként milyen matériákkal igyekeztek felkelteni ezt az érdeklődést!

A naptárrészen kívüli mindennapi gyakorlati funkciót szolgáló anyagról már elmondtuk, hogy az minden naptárban elhanyagolhatóan csekély volt, s mindössze néhány ötéves ciklusban érte el a 0,1-0,2 százalékot. Ennél nagyobb a részesedése a tájékoztatásnak. A Nagy képes naptárban volt ez a legnagyobb terjedelmű: évente átlagosan 3-5 oldal, ami a naptárrész nélküli összterjedelemnek kb. 3-4 százaléka. Az évenkénti előfordulás azonban nagyon hullámzó. E tekintetben csak 1878-tól van változás. 10-20% közötti évenkénti aránnyal ekkortól válik rendszeressé a tájékoztatás a világ dolgairól. A Kis képes naptárban évente átlagosan valamivel több mint egy oldal az aktualitás, ami a naptárrész nélküli terjedelemnek kb. hét százaléka. A másik olcsó naptárban, a Keresztény képes naptárban mindössze 1,1 oldalt kapott átlagosan a tájékoztatás. E fölé csak a kiegyezés körüli években és 1880-ban ugrott. A kis naptárak közül a legtöbb tájékoztató közlés az 1869-ben indult Kossuth naptárban volt, amelynek közönsége nyilván kicsit jobban érdeklődött a politika iránt. Ez indokolja az évi csaknem 2 oldalnyi tájékoztatást, ami a naptárrész nélküli terjedelemnek kb. 12%-a.

Naptáraink olvasmányanyagának döntő részét így a szórakoztató irodalmi szövegek és az ismeretterjesztő cikkek tették ki. A Keresztény naptárban az irodalmi matéria van többségben s a naptárrész nélküli összterjedelem 93-100 százalékát foglalja el. Az ismeretterjesztés elenyésző, csak egy ötéves ciklusban megy 3% fölé, ami évi átlagban féloldalnyit jelent. A Kossuth naptárban is a szépirodalom a túlnyomó (70% körül, kb. 11 oldal évente), de itt már jelentősebb az ismeretterjesztés aránya is, kb. 16%, évi két és fél oldal. A Kis képes naptárban - ha eltekintünk bizonyos évenkénti ingadozásoktól - az első két évtizedben nagyjából együtt mozog az irodalom és az ismeretterjesztés 44 és 48% között (6-8 oldal). A hetvenes évekre itt is leesik az ismeretterjesztés részesedése 25-30 százalékra. Közelebbről megnézve, az ismeretterjesztés korábbi nagyobb arányának itt az az oka, hogy ez a naptár indulásától kezdve folytatólagosan közölte a magyar nemzet történetét, majd a végére érve újra kezdte. A kisebb Bucsánszky-féle naptárakra egyébként az ismeretterjesztés mérsékeltebb jelenléte a jellemző.

A Nagy képes naptárban viszont kezdetben éppen ez volt a túlsúlyban, az első öt évben 53,7%-kal, szemben az irodalom 43,2 százalékával. A következő öt évben ez az arány megfordult. Az ismeretterjesztés csökkenése később is folytatódott. Részaránya 1861 és 1880 között már csak 10 és 25% között változott. Ilyen irányú változást tükröznek a keresztmetszeti minta adatai is. Ott az ismeretterjesztés százalékai a következők: 1855: 41,2%; 1865: 21,5%; 1875: 12,88%. A változásoknak két fő okát lehet feltételezni. Az alapvető valószínűleg az, hogy a Nagy képes naptárnál kezdetben nagyobb mértékben számoltak a "nadrágos" olvasókkal, köztük a városi kispolgárias elemekkel is. Később azonban az olvasókör fokozatos bővülésével elsősorban a parasztság s az alacsonyabb műveltségű városi elemek irányában terjedt tovább a naptár. Fokozatosan popularizálódott, hasonult a kisebb naptárakhoz, s végképpen más közegbe került, mint a műveltebb osztályoknak szánt pengőforintos nagy naptárak. (Ez a lecsúszás, popularizálódás egy ütemmel később a "ponyvairodalmi szalonnaptárnak" nevezett Családi képes naptárral is bekövetkezett.) A másik, az előbbivel egyébként összefüggő magyarázó tényező az lehet, hogy Bucsánszky a szerkesztésben egyre inkább Medve Imre közremunkálására támaszkodott, az ő igazi műfaja pedig a szépliteratúra volt.

Még szembetűnőbb az ismeretterjesztés kezdeti súlya a Nagy képes naptárban, ha hozzászámítjuk a kicsit ilyen jellegűnek is tekinthető irodalmias formájú cselekményes útleírásokat is. A kettő együtt a naptárrész nélküli összterjedelemnek 1855-ig mintegy háromnegyedét tette ki, 1856-tól 1865-ig pedig a naptár felét foglalta el. Még 1865 és 1875 között is egyharmadát, s csak azután esett 12 százalékra. A harminc év alatt ez összesen körülbelül 1600 oldalt jelentett.

Ezen az igen számottevő mennyiségen belül nézzük először az útleírásokat. Ez kb. 600 oldalt tesz ki. Nagyobbik részét kideríthetően a német utazási irodalomból ollózták össze, kisebb részét pedig vélhetőleg Jacques Arago francia nyelvű útleírásaiból magyarították. Az ötvenes években az útleírások 90%-ának a helyszíne a csendes-óceáni szigetvilág, vagy kisebb részben az ezekkel határos Délkelet-Ázsia és az indonéz szigetek. A hatvanas években más, de szintén különös, egzotikus régiók kerültek előtérbe: Afrikából Fekete-Afrika, a búrok, Közép- és Dél-Amerika s a sarkok világa. Az útleírások felerészben izgalmas úti kalandokról szóltak (hajótörés, tengeri rablás, vadászkaland, konfliktus a bennszülöttekkel), felerészben pedig érdekes táj- és népleírások voltak. A távoli tájakat, ritka és különleges természeti tüneményeket, a növényeket, állatokat mutatták be. Az ott élő emberek testi és lelki tulajdonságait, kultúráját írták le. Beszámoltak mindennapi életükről, különös furcsa szokásaikról, munkájukról, vallásukról, dalaikról, a szülésről, táplálkozásról, büntetési módokról, a tűzcsiholásról és az időszámításról. Az útleírások kétségtelenül nagyon sok ismeretet és tudásanyagot tartalmaztak, ha nem is a tudomány legfrissebb eredményeit.

Mire volt jó ez a tudásanyag? "A tudás értelme felhasználásában van, történjék az a lét bármelyik szférájában, bármilyen céllal." A Nagy képes naptár útleírásainak ismeret- és tudásanyaga azonban első látásra aligha tekinthető releváns tudásnak az akkori olvasókör szempontjából. Sokkal inkább nem hasznosítható, holt tudásnak tűnik. Ez a tudás szinte semmilyen kapcsolatba sem hozható az olvasók mindennapi gyakorlatával. Az útleírások távoli, egzotikus, teljes egészében primitívebb világba vezetnek. A csodálatos természeti tünemények mellett ámulnivalóan kezdetleges, különös kultúrákról szólnak mint szórakoztató érdekességekről. Szinte egyetlen olyan úti beszámoló sincs, amely a gazdaságilag, társadalmilag, technikailag, politikailag fejlettebb polgárosodott országokat mutatná be mint követendő mintákat. Tehát nemcsak közvetlenül nem volt hasznosítható ez az ismeret, hanem közvetve sem sugallt előrevivő ideálokat, eszméket, új mentalitást.

Az idegen, mégoly távoli s egzotikus világok bemutatásának is lehetett azonban hasznos szerepe. Táncsics leírja Életpályám című munkájában, milyen rendkívüli hatást tett rá, amikor izsáki segédtanító korában a kántor könyvei között Kis János Jamaicáról írott könyvét kezdte olvasgatni. "Sohasem hallottam azelőtt, hogy fekete emberek is volnának; s hogy akkor, mikor nálunk mindent hó borít és kemény fagy dermeszt, máshol meleg idő járja és gyümölcsöt szedjenek, tehát rendkívül hatott rám." Elgondolhatjuk, hogy a paraszti - s nemcsak a paraszti - olvasók képzeletét mennyire megragadhatták ezek a különös világokról szóló leírások. (A Bucsánszky-naptárak kezdeti kirobbanó sikerüket részben ennek köszönhették.) Az útleírások az érdekesség iránti vágy, a mesei funkció kielégítésén túl (hiszen a tradicionális kultúrából, a szóbeliség, a mesék világából éppen hogy csak kilépő olvasókról is szó van) valóban felkelthették az érdeklődést további ismeretek szerzésére is. Azonban csak ritkán, jobbára a némileg iskolázottabb olvasóknál lehetett az érdeklődésnek a Táncsicséhoz hasonló következménye. Táncsicsot ugyanis az első ilyen munka módszeres ismeretszerzésre, a teljes emberi világ megismerésére serkentette.

A paraszti olvasókban a távoli világokról a kalendáriumokból szerzett ismeretek nem épülhettek a nagyvilágról alkotott tudás valamiféle organikus rendszerévé. Ebben szerepe volt annak is, hogy a kalendáriumok útleírásai sem rendszerezett, koncepcionizált formájú ismereteket közvetítettek, s az olvasóknak is hiányoztak a kellő ismereti alapjaik, s a generalizáló elsajátítás készségei sem épülhettek ki náluk. A nagy tudású Riedl Szende (R. Frigyes irodalomtudós apja), aki 1864-ben írott cikkében Toldy Ferenchez hasonló következetességgel gondolta át az ismeretterjesztés nehézségeit, arra figyelmeztetett, hogy ha a tudomány eredményeinek előadása túlságosan "szakadozott, darabos", s ha ez "alapos összefüggő ismeretrendszerekre nem támaszkodik, hiú tudákosságot idéz elő". Amint Angelusz írja, az intézményes tanulás során kialakuló generalizáló elsajátítással szemben a tömegkommunikáció közleményei gyakrabban idéznek elő ilyen kazuisztikus rögzítést, amelynek során a befogadók izolált ismerettöredékeket őriznek meg az emlékezetükben. A paraszti olvasók nagy tömegében minden bizonnyal csak ilyen mozaikszerű ismeretek ragadhattak meg.

E mozaikszerűség ellenére a tradicionális életformában, a többé-kevésbé zárt, a tágabb világtól elszigetelt közösségben élő paraszti olvasók szemléletének változása szempontjából mégis óriási jelentősége van ezeknek az útleírásoknak, az innen nyert, akárcsak átmenetileg megragadó, majd kihulló ismereteknek is. Az útleírás ugyanis betölthetett részben mesei funkciókat is, alapjában véve azonban minden csodálatossága ellenére ez mint a valóságos világ távoli, de valóságos darabjáról szóló leírás jelent meg. Idegen, távoli világok, kultúrák, más életmódok, szokások, viselkedések bemutatásának pedig minden esetben, még a primitívebb világok bemutatásának esetében is van látókörtágító, szemléletmozdító, az olvasó saját világát relativizáló szerepe. Az emberi világ sokféleségének, tarkaságának megismerése relativizálhatja a hagyományost, a megszokottat, az egyedül természetesnek látszót. Ez végeredményben lassan nyitottabbá teheti a világképet, még akkor is, ha az olvasót esetleg jóleső érzéssel tölti el az a tudat, hogy mennyivel jobb világ van az ő falujában.

Az ismeretközlést alapvetően két részre osztottuk: történelmi és nem történelmi ismeretterjesztésre. Az első öt évben a történelmi ismeretek voltak túlsúlyban, majd a csökkenő arányú ismeretközlésen belül 1870-ig éppen ez apadt el, s csak az utolsó évtizedben nőtt meg újra. A nem történelmi ismeretközlés abszolút terjedelme viszont még nőtt is 1856 után az addigi évi 11 oldalról 21 oldalra. Legnagyobb kiterjedését 1861 és 1865 között érte el évi 29 oldallal. Ezután csökkent drasztikusan előbb 9 oldalra, majd 1870 után 4 oldalra. Mit tartalmazott ez a harminc év alatt mintegy 400 oldalra menő anyag? A cikkeket témájuk szerint 30 kategóriába soroltuk, majd 6 nagyobb kategóriacsoportba vontuk össze.

Legnagyobb terjedelmű a nép és tájismertetés. A harminc év alatt ez összesen 200 oldal volt, a nem történelmi ismeretközlésnek a fele. Az ismertetéseken belül elenyészően kevés, majdnem véletlenszerű a Magyarországról szóló. A cikkek többsége egzotikus, távoli országokat, világokat írt le (pl. "Gero Dahomey király és az ő hölgytestőrsége"). 30 év alatt mindössze 25 oldalnyi közlemény szólt Európáról, s ennek körülbelül a fele Nyugat-Európáról. Valamennyinek a témája valami apró érdekesség (pl. karácsony az angoloknál, albán lakodalom).

Nagyon figyelemre méltó viszont egy 10 oldalas beszámoló New Yorkról. Kalendáriumunk szintjétől elütő színvonalas írás, amely sokoldalúan mutatja be az amerikai nagyvárost. Hatásosan ír arról, hogy a vállalkozó szellemű ember előtt milyen lehetőségek nyílnak a polgárosodott, szabadversenyes társadalomban. Ott mindenkiből minden lehet. Legfontosabb a "munka" és a vállalkozás ("üzérlet"). Amerikában mindig azt kérdik először: "mi a te üzleted, és mire vagy képes?... Örökös élet és halál harcra vagyunk szembe állítva. Ez a harc: Verseny! melynek parancsszava így hangzik: maradj felül! Dolgozz, szerezz magadnak aranyat és dollárokat! Percig se gondolkozzál, fogj hozzá, ahol találod! Ne nyugodj! Legyenek jó, tiszta, gyakorlati, időszerinti eszméid, ha nem akarsz mint teherhordó barom kínlódni ... Légy ami lehetsz. Minden lehető, csak arra gondolj, jövedelmezik-e üzérleted. Ha nem, pokolba vele, és 8 nap alatt próbálj 3 újabbat. Tedd ezt mind, és ha lehet még többet, eréllyel, előrelátással, kiszámítással és légy gazdag ember!" A bátran vállalkozó, kalkuláló kapitalista magatartásnak ez a lendületes előadása a magyar kalendáriumolvasók közül csak keveseknek szuggerálhatott közvetlenül követhető mintát, a világszemlélet lassú változásában azonban szerepet játszhatott. A közel százezer példányban eladott kalendáriumban megjelent leírás az Amerika-kép kiformálódásához is hozzájárulhatott.

A nem történelmi ismeretterjesztésben a második helyet a növények, állatok, természeti objektumok bemutatása foglalja el. Harminc év alatt 123 oldal (31 %). Az indulás utáni években az állatismertetéseknek is nagy szerepük volt az érdeklődés felkeltésében. Minden évfolyamban bemutattak legalább egy, távoli, egzotikus világokban honos állatot. Mindegyikhez mellékeltek képet is. Ezek a fametszetek általában élethűek voltak. Szerepelt itt a csimpánz, a cethal, tigris, csíkos hiéna, krokodil, gepárd, óriáskígyó és az elefánt. A leírások részben a már emlegetett, harmincas évekbeli Fillértár című képes ismeretterjesztő magazinból emeltettek át, részben régi német munkákból. Ezek egy része pontosságra törekvő "tudományos" leírás. Idővel azonban növekszik a kuriózumok szerepe: "A zenekedvelő fülű elefánt", "a csimpánz kalánnal enni tanult" stb. Az például már bizonyára Medve Imre működésének az eredménye a cápa leírásában, hogy az elejtett állatban találtak már lovat, sőt embert is ködmönöstől. Ugyanott olvashatunk az angol hölgynek a hajóról a tengerbe esett varróasztalkájáról, amelyet teljes épségben találtak meg a matrózok egy kifogott cápa gyomrában.

Egyformán 15-15 oldalnyi a harminc év alatt a humán jellegű ismeretek és a máshová besorolhatatlan kuriózumok terjedelme. Az előbbi főleg különféle vallási érdekességeket jelentett s az igazságszolgálatás működésével kapcsolatos furcsaságokat. Az utóbbiba pedig például ilyen cikkeket soroltunk: Fájdalom fejvétel után, Kígyóhűség, A kígyó mint hálótárs. Körülbelül 20 oldalt tesz ki a természettudományi jellegű ismeretközlés. Szinte valamennyi cikk a jó öreg Fillértárból való. Az álomról három elmélkedést is találunk. Írnak még a holdkórosról, az emlékezés természetéről és a tüsszentésről. Némileg tudományosabb az üstökösről és a mamutokról szóló cikk. Utóbbi megemlíti azt is, hogy "mielőtt az ember létezett volna a földön, már sokmilliónyi állatfajok tarka tömegei nyüzsögtek itt".

A mezőgazdasági és ipari termelési ismeretek s mindenféle technikai ismeret kategóriája az első húsz év alatt mindössze 8 oldal terjedelmű. Egy-egy cikk szól az artézi kútról, a Themze-alagútról, az örökmozgonyról, a vontcsövű ágyúról, a telegráfról és a "léglaptáról" (léggömb). Valamennyi cikk az 1834-es Fillértárból való. Ehhez jött még a hetvenes években kb. 7 oldal az "amerikai szabad szellem" világának technikai teljesítményeiről, a "Paszifik vasútról", a háló- és étkezőkocsiról s végül a "kerékgyorscipőről" (görkorcsolya).

Ha végigtekintünk a Nagy képes naptár ismeretterjesztő anyagának nem történelmi témájú cikkein, akkor azt látjuk, hogy egyedül a táj- és népismertetés a jelentősebb terjedelmű, s ezenkívül csak az első tíz év egzotikus állatismertetései számottevőek. Ezeknek a szerepéről, lehetséges hatásáról ugyanazt mondhatjuk el, amit az útleírások kapcsán már részleteztünk. Az összes többi ismeretterjesztő matéria, az egész természettudományi ismeretközlés, a mezőgazdasági és ipari termelési ismeretek, a technikai és a humán jellegű ismeretek a harminc év alatt mindösszesen 50 oldalt tettek ki. Ennek az egyébként egyenetlenül eloszló 29 cikknek a jó része is meglehetősen kuriózumszerű érdekesség. Ami pedig komolyabb jellegű, az a 30-40 évvel korábbi anyagok átvétele. A szerkesztő a legkisebb erőfeszítést sem tette, hogy legalább valamicske korszerű, s érdekessége mellett színvonalasabb ismeretterjesztő anyagot ollózzon össze naptárába. A közönségnek nem voltak e téren határozott, kialakult igényei. A kiadó, illetve a szerkesztő szempántjai viszont kizárólag üzletiek voltak: minél olcsóbban, minél kevesebb utánjárással valami érdekeset találni! Ezért fel sem merült, hogy körültekintő adagolással, gondos szerkesztéssel elébe menjenek, felkeltsék az olvasói igényeket. Ennek ellenére azt feltételezhetjük az ismeretterjesztő cikkek összességéről - köztük a véletlenszerűen összegereblyélt érdekességekről is -, hogy végeredményben látókörtágító, szemlélet mozdító, a világszemléletet nyitottabbá tevő hatásuk volt. Csak éppen meglehetősen korlátozott volt ez a hatás.

A kis naptárak közül még korlátozott hatásról is csak egynél lehet szó. A Keresztény képes naptárból ugyanis szinte teljes egészében hiányzik az útleírás s a nem történelmi ismeretterjesztés is. Ugyanez a helyzet a Képes Kossuth naptárral is. A Kis képes naptárban is jelentéktelen az útleírás - 30 év alatt 12 oldalnyi -, viszont figyelemre méltóbb a nem történelmi ismeretterjesztés. Ez az első évtizedben összesen 22 oldal, ami a naptárrész nélküli összterjedelemnek a 15,6%-a, a második évtizedben 21 oldal, 15%. A hetvenes évtizedben 8 oldalra csökken, ami 5,5%. A harminc év alatt megjelent összesen harminchat cikk az egyes kategóriacsoportok között úgy oszlik meg, hogy az első évtizedben csak a nép- és tájisme, illetve az állatismertetés fordul elő. A második évtizedben ennek aránya 65% (+ 15% kuriózum), a harmadik évtizedben 80%. A fennmaradó 20-20 százalékot mindössze négy cikkecske adja ki. A két technikai közül az egyik a kerékgyorscipőt, a másik a vasgőzöst mutatja be. A két humán jellegű cikk meglehetősen kuriózum jellegű. Az egyik a néger vallásról (!), a másik a kínai igazságszolgáltatásról szól. Ez utóbbi hátborzongató naturalizmussal mutatja a halálbüntetés fajtáit.

A táj-, nép- és állatismertetésekre még inkább jellemző az érdekesség, az egzotikum, a szenzáció. Ezt már a földrajzi megoszlás is sejteti. 80-90% esik ugyanis Ázsiára, Óceániára, és Amerikára. Az utóbbinak is a többsége Vadnyugatról, az egzotikus Amerikáról szól: az indián főnök, viadal a szürke medvével, bölényvadászat hócipőkkel. Az állatleírásokat kivétel nélkül a Nagy képes naptárból emelték át. A képeket megtartották, a szöveget azonban alaposan megkurtították. Elhagyták a körülményeskedő, tudós fordulatokat - melyek még a néhai Fillértárból s más ismeretterjesztő magazinokból eredtek -, s egyszerűbben fogalmaztak. A népismertetéseknél a legközelebbiek a lappok, kalmükök, tunguzok. A nagy többséget a vadság fokán álló népek teszik: Tonga szigetbeli emberek, új hollandiai emberek, Timoa szigetbeli emberek. Ezek a Nagy képes naptárból, az útleírásokból erednek. Itt is megmaradt és hangsúlyos a kép, s a szöveg egyszerűsítve, mintegy a képhez fűzött kommentár lett. Így kezdődik például az egyik: "Atyafiak! A világnak részein különféle népek vannak. Ezek között találtatik fekete, fejér, sárga, rézszínű, sat. ember. A Tana szigetbeliek fekete színű vademberek... " A leírásokban a különösség, a fantasztikum, a lélegzetelállító érdekesség dominál. Pl. A Timoa szigetbeliek a krokodilt szent állatnak tartják, akinek évente egy-egy szűz leányt áldoznak. "Valósággal annak kell lennie, különben nem kell a krokodilnak." Természetesen ez a jelenet is ékesen ábrázolva vagyon a paraszti olvasók borzongató csodálatára.

A képek szerepe itt az átlagosnál nagyobb. A Kis képes naptárban az ismeretterjesztés teljes terjedelmének több mint a harmadát foglalják el a képek. 1870-ig a naptár összes képeinek kb. 60 százaléka ennél a funkciónál található. A funkció részesedése (benne a történelmi ismeretterjesztéssel is) a terjedelemből ennél kisebb volt: 44-48%. Ez azt jelenti, hogy az ismeretterjesztő matériának tényleges terjedelménél nagyobb jelentősége volt, hiszen a képek - különösen a nem történelmi témák érdekes, mozgalmas képei - fokozottabban ide irányították az olvasók figyelmét. Sőt ezeket a fantasztikus, borzongatóan érdekes képeket az olvasni nem tudók is ámulva nézegethették. Itt aztán már nem arról van szó, mint az első ismeretterjesztő magazinoknál, ahol azért alkalmaztak képeket, a szöveget azért fűszerezték érdekességekkel, hogy ezekkel a "pszichológiai könnyítésékkel" segítsék az ismeretek átadását. Itt szó sincs az ismeretek átadásáról mint célról. Tehát "pszichológiai könnyítésekről" sem lehet szó. Az elérendő cél a figyelem megtagadása bármi áron: egzotikummal, érdekességgel, fantasztikussal, meghökkentővel, különössel, borzasztóval. A kalendárium, ez a hagyományos műfaj - messze megelőzve a magyar heti és napi sajtót - itt szinte a modern "sárgasajtó", a tömegsajtó módszereit alkalmazza. (Amelyek talán nagyon is ősi módszerek?) Ismét a hagyományos és modern különös vegyülését tapasztalhatjuk. Továbbra is fenntartjuk azonban, hogy ez az ún. ismeretterjesztő anyagrész, még ha pozitív ismereti magokat nem is hintett volna el, végső hatásában a hagyományost, a megszokottat relativizálta, a világ szemléletet nyitottabbá tette. Igaz, hogy ez a hatás mennyiségi és minőségi okokból s az olvasók rétegzettsége miatt is még korlátozottabb lehetett, mint a Nagy képes naptár esetében.

A Nagy képes naptárban az ismeretterjesztésen belül az első és a harmadik évtizedben volt jelentős - 70, illetve 84% - a történelmi anyag aránya. A közbeeső szakaszban mindössze 8 százalékot ért el. Ha ehhez hozzávesszük a szépirodalomból a történeti mondákat, történeti elbeszéléseket, elbeszélő költeményeket, regényeket, anekdotákat, verseket, akkor szintén hasonló tendenciákat tapasztalunk. A Nagy képes naptár naptárrész nélküli összterjedelmének 1851 és 1860 között 44%-a történelmi jellegű, 1861 és 1870 között csak 11 %-a, 1871 és 1880 között pedig már 51 %-a. Oldalszámban ez 527, 171, illetve 680 oldalt jelent. Az egy kalendáriumra eső átlag az egyes évtizedekben 53, 17, illetve 68 oldal.

Két lényeges különbség van azonban az első és utolsó évtized jelentékeny mennyiségű történeti matériái között. Az egyik az, hogy eltérő a műfajok közötti megoszlás. Az ötvenes években a históriai anyagnak csak 27%-a szépirodalmi, míg a fennmaradó 73% ismeretterjesztő szöveg. Ráadásul utóbbinak háromnegyed része a szárazabb, kicsit tudományosabb előadás. A hetvenes években a viszont 71 százalékra nőtt a szépirodalom részesedése, míg az ismeretterjesztés 29 százalékra csökkent. Sőt ez utóbbin belül is megnőtt a publicisztikusabb ismeretterjesztés aránya, a tudományosabb stílusúé pedig 40% alá esett. A műfajok arányainak átrendeződését magyarázhatja - a ki nem rekeszthető szerkesztésbeli esetlegességeken túl - a közönség változásához, popularizálódásához, igényeihez való jobb alkalmazkodás.

A másik különbség tartalmi, s még inkább a szerkesztői stratégia tudatos megváltoztatásából fakadt. Míg kezdetben az egyetemes történeti leírások voltak többségben 70 százalékkal, addig az utolsó évtizedben megfordult az arány, s a magyar történelem részesedése lett 70%. A magyar história kezdeti kis terjedelme Bucsánszky abszolutizmuskori óvatosságával, a terjedelem növekedése pedig az 1867 után megváltozott helyzettel magyarázható.

Az ötvenes években domináló egyetemes történeti ismeretterjesztésnek jó kétharmadát egyetlen, nyolc éven át folytatásokban közölt dolgozat teszi ki: "Az Oszmán birodalom története". Gyaníthatóan egy bécsi kiadású német nyelvű munka magyarítása. A korabeli kritikusok erősen meg is rótták érte Bucsánszkyt, mondván, ilyen távoli dolgokkal tölti meg naptárát, ahelyett, hogy a magyar históriával ismertetné meg az olvasókat. Kiadónk azonban óvatos volt, s különben sem voltak emelkedett szempontjai. A keze ügyébe eső, olcsó és érdekes anyagokkal töltötte meg naptárait, s érdekesnek a török történelem is érdekes volt. A többi, egy-két oldalas egyetemes történeti ismeretterjesztő cikk is mind igen érdekes volt: Bábel tornya, kínai nagyfal, francia nyaktiló, Nagy Péter cár, Pompeji pusztulása, Napóleon, Jeruzsálem végveszedelme, Kolumbusz, Jeanne d'Arc. (Ezek jórészét szintén a Fillértárból emelte át Bucsánszky.) A második évtized egyetemes történeti anyaga elhanyagolhatóan csekély. A hetvenes években az egyetemes történeti témájú ismeretterjesztő tartalom legnagyobb része Nagy Péter cárt és korát mutatta be folytatásokban. Az irodalmi jellegű részre az a jellemző, hogy kitalált történelmi személyek szerepelnek az elbeszélésekben, amelyek jelentéktelen történelmi eseményekről szólnak. Ezek lényegében történelmi időbe helyezett, változatos helyszínű, érdekes kalandtörténetek.

Az első évtizedben a magyar történelmi témájú cikkek 160 oldalas terjedelméből mindössze 30 oldalnyi az ismeretterjesztés. Ez részben az 1834-es Fillértárból került ide (várleírások, várostörténetek, főúri családok bemutatása), részben uralkodói portrék egy korábbi Bucsánszky-féle kiadványból. Mária Terézia, IV. Béla, Vak Béla, Mátyás, Hunyadi János bemutatása a negyvenes években négy kiadásban megjelent Lányi-féle Magyarország történetéből való. A hetvenes évek magyar történelmi ismeretterjesztése merőben más típusú volt s egységesebb. A kiadó számára készült friss írásokból állt.

A magyar történelemről szóló irodalmi anyagnak négy típusa van. Az első években szerepelt néhány, autonóm művészek alkotta írás. Így pl. Petőfi Salgó című elbeszélő költeménye és Kisfaludy Dobozija némi átigazítással "Petőfi nyomán", ill. "Kisfaludy után" aláírással. A második típus Tóth Kálmán 1853-ban közölt 60 oldalas népies történeti elbeszélő költeménye, a Kinizsi Pál, amelyet Bucsánszky önállóan is kiadott. Az évtized második felétől jelentek meg Tatár Péter első történelmi verselményei. Ezeknek két típusa volt. Az egyik változat rövidebb, 1-5 oldal terjedelmű, történelmi mondák vagy kisebb történelmi események feldolgozása. Ezek nagy sorozatban születtek Tatár Péter pennájából.

A "népirodalom" megteremtésének gondján töprengő írástudók a Bach-korszakban ennek a műfajnak fontos szerepet tulajdonítottak. A már emlegetett Fekete János szerint a nép ajkán élő, hegyekről, várakról barlangokról, dűlőnevekről szóló mondákban a történeti emlékezet működik. E mondák "összegyűjtött, fölmunkált anyaga a maga útján a ponyváról vagy a babkár ládából kell hogy a néphez ismét visszatérjen". Kőváry László úgy vélekedett, hogy e regékben hazánk szóbeli történetének töredékeit szemlélhetjük, s bennük a nemzeti géniusz munkál. Kőváry 1857-ben Száz történelmi rege címen a nagyrészt általa összeszedegetett gyűjteményt mint egy nagy eposz epizódjait adta közre. Ebből is s még inkább Mednyánszky Alajosnak a reformkor elején megjelent német és magyar nyelvű gyűjteményeiből jelesebb íróink, költőink bőven merítettek már a reformkortól kezdve. Jókai és Arany János is gyakran nyúltak ezekhez a forrásokhoz.

A legnagyobb bőségben azonban Tatár Péter használta fel ezek epikus elemeit. Az első ilyen rege feldolgozása 1851-ben jelent meg. Majd 1857-től Bucsánszkynál a 30 füzetkéből álló Regekunyhó című sorozatban összesen 225 művecskét adott közre, melynek nagy része valaminő regeszerű tünemény. Ezeknek kb. a harmada szétszórva kalendáriumokban is megjelent. (Pl. "Csejthei vár, vagy az ártatlan áldozatok"; "Lubló vár, vagy a befalazott menyasszony"; "Vereskővár, vagy a legnagyobb ínségben, legközelebb a segítség"; "Miczbánné, vagy a koldusasszony átka".) E rövidebb Tatár Péter-regék valamennyire a népballadákkal is rokonságot mutatnak. Szereplőik többnyire feudális várurak, illetve azok családja, környezetük, alárendeltjeik. A konfliktusok mindig szélsőségesen kiélezettek, emberi határhelyzetek. A "feldolgozás" azonban éppen nem balladai, sőt inkább a tanulságot vastagon szájbarágó, a konfliktust gyakran elkenő. Helyenként előfordul egy csipetnyi főúrellenes megfogalmazás is, a tanulság azonban jobbára abban csúcsosodik ki, hogy a "földi szerencse ingatag", a hatalmasokat is utoléri végzetük. A munkás szegények meg sokszor oly boldogságban élnek, amilyenről a hatalmasok csak álmodoznak. A felszínes kidolgozás ellenére ezeknek a százezres példányszámokban kolportált irományoknak is lehetett szerepük bizonyos mondai és balladai elemek, motívumok terjesztésében, felszívódásában, variálódásában.

A "regékre" az a legjellemzőbb, hogy kideríthetetlen történelmi időben játszódnak. Az időrend teljesen összekeveredett, meghatározhatatlan. Ez egybeesik a népi történeti mondák mesejellegű időmeghatározásával, a nem lineáris paraszti időszemlélettel. Ilyen időmeghatározásokkal találkozunk: "az őshajdankorban mikor még a magyar jóhíre el nem korcsosodék", "őseink idejében", "élt hajdan, van annak tán 200 esztendeje" stb.

Tatár Péter históriai működésének másik típusa a hosszabb, részekre tagolt nagyobb igényű vállalkozás. Ennek is van regeszerű, meghatározhatatlan idejű változata. Ilyeneket főleg a hatvanas években írt. Ezekben szabadon keverednek magyar mesei elemek, török és tatár, valamint őstörténeti, honfoglaláskori motívumokkal s az ősmagyar mitológia kifundált alakjaival. Leginkább Dugonics Etelkájára emlékeztetnek ezek a hosszú regék, s a század első harmadának az ősmagyar mitológia körüli buzgólkodásával hozhatók kapcsolatba. A hosszabb "tatáriádák" másik változata a történeti időben jól elhelyezett, többé-kevésbé valóságos eseménysorozatot, kiemelkedő személyiséget mutat be. E nemben az első az 1859-ben közölt "Dicső Hunyadi János élete és viselt dolgai" című munka. Ez a változat egyébként a hetvenes évekre lesz jellemző.

A magyar történeti anyag növekvő részének meghatározott az ideje, vagy legalábbis számunkra témája alapján meghatározható, ha pontos évszámot nem is nagyon közöltek. Természetesen a korabeli paraszti olvasóknak, akik a lineáris időben nem nagyon tudtak tájékozódni, jobbára minden a tagolatlan múltban vagy a legfeljebb közelmúltra és régmúltra osztható időben helyezkedett el. Ezen belül azonban a témacsoportok kezdtek jól elkülönülni, s az iskolai történelemoktatással párhuzamosan talán a kalendáriumok történeti anyaga is játszott valamelyes szerepet a lineáris időszemlélet kialakításában.

Mindenesetre a magyar históriai közlemények mai szempontú, korszakok szerinti megoszlása az egyes naptárakban, illetve az egyes időszakokban karakterisztikusan különböző. A Nagy képes naptár első évtizedében a 160 oldal nagyobb része, 55%-a a nagy, birodalomalkotó korszakokról szól. (Anjouk, Zsigmond, Hunyadiak.) Ezek régi dicsőséget felidéző, öntudatot adó korszakok, de a felidézésüknek nincs nyílt Habsburg-ellenes éle. Kb. 10% az Árpád-házi királyok, s 10% a török-magyar harcok idején játszódik. Teljesen hiányzik a függetlenségi, szabadságharcos hagyomány és Erdély története, de mérsékelt - mindössze 10% - a Habsburg-királyok korának részesedése is. Ez annyiban megegyezik a magasabb művelődés történeti kultivációjával, hogy ott is nagy szerepe van a Hunyadiak korának s az azt megelőző időnek. Viszont kalendáriumainkkal szemben ott hangsúlyosabb, ha nem is a függetlenségi, szabadságharcos hagyomány, de Erdély története.

A második évtized lecsökkent történelmi anyaga csaknem teljes egészében magyar témájú, irodalmi formájú, s zömében az évtized második felére esik. Az egyes korszakok között ennek a középső évtizednek a közleményei oszlanak meg legjobban. A súlypont a honfoglalásig terjedő korszak (10,8%), illetve az Árpád-kor (29%). Ezek együttesen majd 40 százalékot tesznek ki (60 oldal, 9 közlemény). Az Anjou-Zsigmond-Hunyadi korára 12% esik (18 oldal, 4 közlemény); a török korra 11,5% (17 oldal, 4 közlés). Új elem a függetlenségi, szabadságharcos hagyomány megjelenése 11,8%-kal (18 oldal). A tíz közlésből nyolc darab negyvennyolcas témájú. Elég jelentős viszont a Habsburg-királyok kora is 23%-kal (35 oldal). Ez azonban mindössze két közlés, s nagyobb részét Simonyi óbester története teszi ki. Ez ugyan a Habsburg-hűség ábrázolására, a birodalmi tudat kultiválására is alkalmas, itt azonban mégis inkább a magyar katonai erények és virtus felmagasztalására, a magyar elem birodalmon belüli fontos szerepének a hangsúlyozására szolgál.

Míg az első két évtizedben ugyan a magyar történelem kultivációja el nem hanyagolható, azonban nem is jelentékeny, addig a hetvenes években rohamosan tovább nő a magyar történelmi témájú cikkek összterjedelme: az első öt évben 176 oldal (20 közlés), 1876-80-ig 313 oldal (43 közlés), tehát összesen 489 oldal. Ezen belül is jellegzetesen megváltozik a korszakok szerinti megoszlás. Az őstörténet és az Árpád-kor együttesen csak 3,6% (18 oldal - 8 közlés). Az Anjou-Zsigmond-Hunyadi-kor főleg a Mátyás-mondák révén 18,4 százalékos részesedést tart meg (90 oldal - 14 közlés). A török kor is eddigi arányai körül mozog: 8%, 39 oldal - 7 közlés. A Habsburg-királyok kora viszont elenyészik: 1,9%, 9 oldal - 3 közlés. Az évtized legjellegzetesebb fejleménye a függetlenségi, szabadságharcos hagyomány kultiválására alkalmas korszakok erőteljes túlsúlyba kerülése, összesen 68,1 %-kal (333 oldal - 31 közlés). Ehhez hasonló az 1875-ös keresztmetszet magyar történeti anyagának a megoszlása is: őstörténet és Árpád-kor - 2,1 %; Hunyadiak kora 11,25%; török kor- 10,l%; függetlenségi, szabadságharcos hagyomány - 72,8%; Habsburgok - 3,7%.

A Kis képes naptárban - a naptár terjedelméhez képest - jelentős a történelmi kultiváció: a naptárrész nélküli összterjedelemnek 1851-60-ig 44%-a (összesen 64 oldal), 1861-70-ig 43,4%-a (60 oldal), 1871-80-ig 38,l%-a (55 oldal). Ennek legnagyobb része a folytatásokban közölt Magyarország története a vezérek és a királyok képeivel. Az első sorozat szerencsésen éppen az 1866-os naptárban jutott el V. Ferdinánd uralkodásáig, s így az 1867-es évfolyamban újra kezdhették Attilával. Ez a magyar történet meglehetősen száraz és aulikus volt. 1875-ben a történeti fonalat el nem ejtve átváltanak egy Tatár Péter által rímekbe szedett s "hazafiasabb" változatra. Itt tehát a korszakok szerinti megoszlást elsősorban a folytatásos közlésnek a ritmusa szabta meg. Ami ezen kívül volt, az három csomópont körül helyezkedett el: honfoglaláskori mondák, Mátyás-mondák, illetve a kiegyezés után 1848-49-es történetek.

A Keresztény képes naptárban nagyon csekély volt a történeti matéria. Az első húsz évben mindössze kb. 20 oldal, majd a hetvenes években még 24 oldal jelent meg. A 22 közlemény kevés kivétellel magyar szentek legendáit tartalmazta (Szt. István, Gellért, Imre, László, Erzsébet). Szent Istvánról írva többször hangsúlyozták, hogy István az országot Mária oltalmába ajánlotta. Később is több történet szólt a csodatévő magyarországi Mária-képről és -szoborról. Az 1877-es naptárban, a legenda elmondása után a szerző - egyébként több helyen is előforduló - kiválasztottság-tudattal azt írja, hogy úgy tűnik, "Mintha egyedüli kedvencei volnánk az égnek, mintha bennünket akarna elhalmozni összes kincseivel. Hiszen védnökünknek a Megváltó anyjának, sehol sem volt ennyi csodás jelenése. Zászlóinkon is az ő csodatevő képe látható." A hetvenes években ebben a naptárban is feltűnik néhány Mátyás-monda, török kori monda, s egy-két negyvennyolcas történet, de a Keresztény képes naptár történeti kultivációjának a középpontjában végig a magyar szentek és Magyarország patrónája állnak.

Természetszerűleg a legerőteljesebb a történeti kultiváció az 1870-ben induló Képes Kossuth naptárban. Itt 1880-ig a naptárrész nélküli teljes terjedelem 66 százaléka történeti témájú. Ez a tíz év alatt elég egyenletes megoszlásban közölt kb. 100 oldal (53 közlemény) teljes egészében a magyar históriáról szól. Ebből 2% esik az Árpád-korra. 10% a török időkre, s 88%, majdnem évi 9 oldal az 1848-49-es forradalomról és szabadságharcról szól.

Ha az olvasókra tett feltételezett hatás szempontjából vizsgálódunk, akkor kiindulhatunk a bemutatott kronológiai megoszlásból, de nem kell ragaszkodnunk szigorúan a határokhoz, hiszen a népi olvasó a történelmi anyagot nem kronológiai rend szerint érzékelte, hanem bizonyos tematikai csoportok, hősök, hőstípusok, szimbolikus figurák szerint.

A legkézenfekvőbb, ha először a Mátyás-mondákról, ill. Mátyás-mesékről szólunk. A 18. század óta a köznemesi-kisnemesi történeti tudatban megkülönböztetett szerepe volt a Mátyás-hagyománynak. Mátyás a jó király, az igazságosság szimbóluma volt. Mint láttuk, kalendáriumainkban mindvégig jelentős terjedelemben voltak jelen a Mátyás-mondák, -mesék és -tréfák. A kisnemesi Mátyás-hagyomány popularizálódásában, a népi, paraszti emlékezetben való szélesebb elterjesztésében feltétlenül szerepe volt e kalendáriumi közléseknek is. Mátyás itt is többnyire a jó király, a furfangos, álruhás igazságosztó funkcióját tölti be. Ő a "gondos gazda", a "nép kegyes atyja", rajta múlik, hogy "a nép elhagyottan ne álljon" s "minden honpolgár áll védelme alatt".

Másik fontos jelképcsoportot alkotnak a magyarság eredetével s a honfoglalással kapcsolatos történelmi alakok. Elsősorban Attilára és Árpádra gondolunk. Mind kettőjüknek kitüntetett helye volt már a rendi, köznemesi-kisnemesi történeti hagyományban mint a nemesi nemzet összetartozását, jogait, történelmi jogfolytonosságát szimbolizáló honszerző ősöknek. De ez a hagyomány ott volt bizonyos átszíneződéssel a modern nacionalizmus előzményeként is tekinthető szellemi mozgalmakban már Bél Mátyástól kezdve a Dugonics-féle felhasználásig a 18-19. sz. fordulóján. A romantikában más hangsúlyokkal - fokozatosan az egész népet felölelő "nemzetre" tekintve - szintén nagy szerepet játszott Árpád alakja és a honfoglalás kora. Általában a nemzeti tudat kialakításának korai szakaszában, a nemzeti identitás megalapozásában - legalábbis Kelet-Európában - minden nemzet számára nagy szerepe volt az eredet kérdéseinek, az eredetmítosznak. A magyar nacionalizmus ideológiája magasabb szinten már kezdte meghaladni ezt a szakaszt, de a parasztság százezreihez is eljutó kalendáriumokban még ez a hagyomány popularizálódott tovább. A jobbágyfelszabadítással mégiscsak a nemzetbe emeltetett nép nemzeti tudatának, identifikációjának alakításához járult hozzá Attila és Árpád emlegetése.

A tematikusan ide tartozó közlemények terjedelme is jelentékeny, főleg a második évtizedben. Azonban más témájú, esetleg nem is históriai anyagokban is feltűnnek s szaksorodnak a magyarságot "honszerző Árpád ivadékainak" nevező s ehhez hasonló fordulatok. Az első említés egy Dobó Istvánról szóló műben található 1858-ban. Tatár Péter itt Dobó dicső tetteiről írja, hogy "Tisztelni fogjuk, míg lesz magyar e kicsi földön / Amelyet örököltünk Árpád hősi atyánktól". A hatvanas években aztán már mindennapossá lesz a szittya ősöknek, Attila örökének, honszerző Árpádnak s a magyarok istenének emlegetése. (Pl. az 1863-as Új naptár beköszöntője is így kezdődik: "Köszöntlek titeket Árpád dicső népe.") Ez az egész gondolatkör legkerekebben az 1862-es Nagy képes naptárban van jelen, amelynek kézirata az 1860-as Októberi Diploma után szerveződő nemzeti ellenállás idején készült.

Az 1862-es naptárban van egy 26 oldalas tündéries rege: "Bendegúz magyar vezér fiának Elemérnek, Attila öccsének, és az ő kedvese Zillikének története." Ez tulajdonképpen Voltaire Zadigjának Dugonicstól Csereivé magyarított változata, Tatár Péter által ponyvásítva. Egy képzeletbeli magyar őstörténetbe helyezett, elbűvölő szittya hősökkel teljes lovagtörténet. Majd rímekbe szedve olvashatunk a szittya népnek egy-egy ágáról, akik mind ezt a hazát bírták, s örökül hagyták. Először Attiláról zeng az ének, s így fejeződik be:

"Adja Isten minékünk is
Illyen hősök hősét
Hogy örökké megtarthassuk
Őseink szép földét."

Ezután következnek az avarok, akik a széthúzás miatt jutottak bajba. A jelennek szóló tanulság így summázódik:

"Rajta azért, rajta
Tarts össze te szittya fajta!"

Végül következik Árpád a szittya népnek harmadik ágából. Itt felidéződik a szittyák dicső múltja, akiktől megfutamodott Cirus, Darius és Nagy Sándor is. Ez adja az alapot a biztatáshoz: "... Ne félj magyar! / Mint valál nagy s dicső / Ismét azzá leszesz, csak összetartsatok!" Felsorolja, mennyi csapás érte a magyart a töröktől, a tatártól, csehtől, némettől, s mégis "törve nem valánk e nagy járom alatt".

A szittya-hun-avar-magyar folytonosság gondolata, a korai nemzeti identifikáció bázisa popularizáltan ekkor árad szerte. A magasabb tudományosságban már megszületett a finnugor rokonság elmélete, s tudományos harcok közepette terjedt is. Az alsóbb szinteken a mentalitások világában viszont nemcsak tartja magát a szittya eredet hite, hanem még szélesebb körben szívódik fel. Gvadányi peleskei nótáriusának első feltámasztásában (1858-ban írta Tatár, s önállóan, illetve több kalendáriumban is megjelent) a hagyományos magyar értékek halhatatlan védelmezője meglátogatja az akadémiát is, s ott gúnyosan utasítja el a finn elméletet:

"A párducos hősökből kik lóháton jártak
Buzogánnyal, karddal és kopjákkal vívtak
Csinál halzsírevő nyomorult törpéket."

Visszatérve az 1862-es Nagy képes naptárra, ez az évfolyam lírai verseket is közöl. A Himnusz és a Szózat mellett olvasható a huszárról szóló híres vers, amelyben a magyar huszár a világ első katonájának hirdettetik. A legtanulságosabb azonban az "Ezer esztendeje annak" kezdetű vers, amely az itt taglalt történetszemlélet minden elemét tartalmazza, s érdemes lenne akár teljes bemutatásra is. Az első versszak a magyarság történeti jogait, a jogfolytonosságot hangsúlyozza:

"Ezer esztendeje annak,
Hogy a magyarok itt laknak.
Árpád alatt jöttek ezen
Szép országba,
Hun és avar testvéreink
Hazájába."

A harmadik szakasz a történelmi küzdelmeket idézi, a létharcot, amelyben a magyarság megállta a helyét:

"Török, tatár, cseh és német
Hányszor igázta e népet.
Rabláncokkal, rabbékókkal
Megterheltek,
De őseink vas karjával
Szétverettek."

A 4-7 versszakokban aztán magabiztosan rajzolódik ki az ősi dicső szittya múlt és a történelmi helytállás által megalapozott kiválasztottságtudat.

"...
Ki nem veri semmi nemzet
Hazájából."

"...
Nemsokára
Kisüt a nap a magyarnak
Hazájára"

A 6. szakasz már így fohászkodik Istenhez:

"Emeld fel a dicsőségét
A magyarnak,
Hogy örökös ura legyen
Félvilágnak!"

A vers befejezése még ezt is fokozni tudja:

"Reszkessen az egész világ
Fegyverétől!"

Ehhez hasonló gondolatok találhatók szerte Bucsánszky ezen évtizedbeli valamennyi naptárában. A vaskos Családi naptár 1862-es évfolyamában olvasható pl. a "Magyarország az én hazám" kezdetű "legújabb hazafias magyar dalban" Árpád országáról: "világ szíve Magyarország". Van itt arany, ezüst, bor, búza, minden. Hivatkozik a vers az ezeréves alkotmányra is. (Ez a kiegyezéshez közeledve egyre gyakoribb lesz.) Végül így fejeződik be:

"Ne félj magyar, te szittyafaj!
Nem olyan súlyos még a baj
Nincs a földnek oly országa,
Ki bennünket leigázna."

Az egész gondolatkör erőteljes rokonságot mutat a 18. század végére kialakult történetszemlélettel, az ún. "második szint" ideológiájával. Negyvennyolc után a nemzet fogalma természetesen szélesebb kört ölelt fel, de a módszerek s a gondolati elemek, amelyekkel ennek a kiterjedtebb nemzetnek az identifikációját segítették, ebből a széles körben mentalitássá felszívódott ideológiából eredtek. Tatár Péter, született dálnoki és mezőmadarasi Medve Imre személyében csak közvetíti ezeket a történeti kliséket - Bucsánszky sajtóján megsokszorozva - a régi második szint leszármazottainak és a nemzeti ideológia vonzáskörébe került új paraszti rétegeknek.

Mátyás király s az Attila-Árpád hagyomány mellett a befogadók szempontjából is jól körülhatárolható a török korral összefüggő közlemények csoportja. A magyar népi történeti tudatban a török kor az időmeghatározás egyik bázisa, olyképpen, hogy mindent, ami nagyon régi, a törökjárás idejébe vagy a török előtti időkbe helyeznek. A török a magyar népi tudatban az ellenség egyik megtestesítője, szimbóluma. Tatár Péter a Regekunyhóban s önálló ponyvafüzetekben is sok, a törökkel kapcsolatos mondát, török kori eseményt dolgozott fel. Ezekben a magyarországi török mondakör minden jellegzetes motívumát felhasználta. Ezeknek csak viszonylag kis része szerepel a kalendáriumokban. Ennek ellenére a török témák elég egyenletesen vannak jelen a naptárak történeti anyagában kb. 10% körüli részesedéssel. Hiányzik viszont ezekből az írásokból a török mitikus ellenséggé növelése. Sőt olykor a magyar-török ellentét inkább testvéries vetélkedésnek tűnik, amelyben a török mindig lovagias ellenfél. Fantasztikus szerelmi bonyodalmak keletkeznek a két nép között, amelyben a török kisasszonyról vagy ifjúról kiderül, hogy magyar, a magyarról, hogy török, a török magyarrá lesz stb. Ezek az írások sokszor még meseszövésükben is a Kartigámra és a hasonló románokra emlékeztetnek, amelyek az 1770 és 1830 közötti időszak alsóbb nemességének a körében a legnagyobb, tartós könyvsikereket érték el.

Csaknem teljesen hiányzik kalendáriumainkból az a keresztény hagyomány, amely szerint Magyarország a törökkel szemben a kereszténység védőbástyája volt. Sőt a szultánról azt írják, "habár pogány nevet fent e kor rája", valójában nemes szívű volt, s még Mohács után is nemesen bánt a magyarokkal. A hetvenes években még az a képtelen állítás is többször előfordul, hogy a török nem bántotta, meghagyta ősi alkotmányunkat. Ezt a beállítást két tényezővel magyarázhatjuk. Az egyik tényező aktuálpolitikai. A törökök szimpátiával kísérték a magyar szabadságharcot, s befogadták a bukás után menekülő Kossuthot. Ezért szerepelt Bucsánszky lépcsőházában a nemzeti hősökkel egy sorban Abdul Medzsid szultán. A hetvenes évek balkáni háborúi idején a közvélemény igen nagy része a "testvéri török nemzet" oldalára állt a pánszláv veszedelmet felidéző szláv felszabadító mozgalmakkal, a cári előrenyomulással szemben.

A másik tényező, hogy a szittya származást állító köznemesi eredetű ideológia a keleti török népet természetszerűleg testvérként tudta elfogadni. Ebben a történetszemléletben az ellenség funkcióját a kiegyezéstől kezdve egyre inkább a németek vették át. A Bucsánszky-féle naptárban a németellenes szabadságharcos hagyományhoz kapcsolódó első írás 1867-ben jelent meg. Ebben a jó hazafiakat, harcfiakat, a kurucokat a "ravasz", "cselszövő" labancok "hiénák módjára", "orozva, lesből" támadják meg. A németellenességet nyíltabban kimondó első cikk az egyik 1870-es naptárban található. A cikk szerint Rudolf császár a jó magyar népet nem szerette, s magyar végvárakba német katonákat rakott, akik elárulták, eladták a várakat a töröknek. Jellegzetes, hogy ugyanezen műben a magyar kapitány és a török basa között lovagias szerelmi vetélkedés bonyolódik, s a cím is így hangzik: "Bihács végvára vagy török-magyar barátság a halálban." Egy 1872-es regében - ahol a várurak huzakodása a téma - Tatár Péter határozottan Zápolya-pártian fogalmaz, s először emlegeti a bécsi kormány zsarnokoskodását.

1873-tól aztán megszakítatlan rendben sorakoznak a függetlenségi harcok héroszai. Az őket megéneklő, hosszú, 32, 36 vagy 39 oldalas elbeszélő költemények Tatár Péter legambiciózusabb elmeművei. A tőle megszokottnál itt jobban ragaszkodott a valóságos történelmi események lehetőleg hű, krónikaszerű előadásához, de azért mindegyikbe beleszőtt regényes elemeket is. Jellemző rá, ahogyan egész oldalakat alkalmaz a Toldiból, a Nagyidai cigányokból, Buda halálából stb.

1873-ban jelenik meg a Nagy képes naptárban "II. Rákóczi Ferenc szabadságért harcoló világhírű hős élete". 1874-ben Thököly következik (ebben Zrínyi Miklósról is szó van), 1875-ben Bocskai, 1876-ban Bethlen Gábor, 1878-ban Báthori István, Zrínyi és Frangepán, 1879-ben Zápolya, végül 1880-ban Apafi Mihály erdélyi fejedelem. Ezek a történelmi elbeszélő költemények külön füzetekben is megjelentek. Ezenkívül a hetvenes évek folyamán más-más sorrendben megjelentek a kiadó közepes és nagy naptáraiban is. Sőt 1877-ben új közepes naptársorozat indult Magyar szabadsághősök képes emléknaptára címmel, amelynek gerincét eleinte mindig egy-egy már említett, hosszú, Tatár-féle históriai költemény adta.

A verses krónikák címadói valóságos héroszokként, világhírű hősökként jelentek meg. Különleges és kivételes képességeikkel a magyar nemzet ősi alkotmányát védelmezték. Az írások problémacentrumában a magyar alkotmány védelme áll. Ez a hangsúlyos helyeken előforduló kulcsfogalom testesíti meg a nemzet függetlenségét és szabadságát. Aki ellen pedig védeni kell mindezt, azok a németek, Bécs, a Habsburg-udvar. Kezdődik mindez a Mohács utáni eseményektől, amikor Ferdinánd Magyarországot tartománnyá akarta tenni (ugyanakkor, amikor a török nem bántotta alkotmányunkat), folytatódik Báthori István, Bocskai, Bethlen idején át Zrínyiig, Thökölyig, midőn a bécsi miniszterek alkotmányunkból csak játékot csináltak, s arra törekedtek, hogy Magyarországot bekebelezzék. A Rákóczi-szabadságharc után pedig III. Károly is szerette volna az országot tartománnyá süllyeszteni.

Az egyik krónika általánosítva is leírja, hogy Bécs 300 éve törekszik a magyar nemzet elnyomására. A törekvésekért nem annyira az uralkodót, mint inkább környezetét, a minisztereket, tanácsadókat teszik felelőssé, akik sokszor nemtelen eszközökkel harcoltak, pl. Zrínyit, Bocskait megölették. A nemzet sok vértanút áldozott, szabadsághősöket szült, s így megváltotta magát. Folytonos küzdelemben védte meg ősi alkotmányát, szabadságát. A létharcban megállta a helyét, s ezzel megerősítette jogát a független állami létre. Egy rendi eredetű szabadságfogalom - amely azonban romantikus-liberális színeket kapott - ekkor kezdett e sok százezer példányban forgalmazott históriák révén is szélesebben elterjedni. A hatvanas években a kalendáriumok régi technikával, az eredethagyomány, a szittya származás felemlegetésével erősítették a nemzeti identifikációt, önbizalmat. A kiegyezés után, az új viszonyok között a művelődés ezen alsó szintjén a nemzeti ideológia jóllehet még mindig elsősorban történeti, sőt rendies alapozású maradt, valamelyest azonban modernizálódott. Középpontjába az újabbkori függetlenségi harcok, szabadságküzdelmek kerültek. Ez is történeti hivatkozási alapot jelentett, de modernebb hangszereléssel. Egyrészt ott bujkált már benne az a magasabb művelődésben is újnak mondható gondolat, hogy a magyarság a nemzetek létharcában is bizonyította nagyra hivatottságát. Új volt az is, hogy míg az Árpád-hagyomány, az ősfoglalás elve a nemzetiségiekkel szemben hangsúlyozta a történeti előjogokat, most a nemzetiségiek feletti uralom biztosítása után a birodalom másik felével szemben kellett igazolni a magyar nemzet történeti kiválasztottságát.

Másrészt fontos, hogy a bemutatott szabadságküzdelmek csúcsa 1848, s ennek bizonyos liberális jelszavai és polgári vívmányai visszavetülnek a megelőző küzdelmekre. Így e küzdelmek leírásakor többnyire felcsillannak 1848 harcának társadalmi eredményei is, mint amelyek a 300 éves harcnak a függetlenség mellett végső értelmét megadták. A Thökölyről szóló krónika pl. így ér véget:

"De végre győzni kell az ügynek,
Melyet zászlóinkra őseink felírtak,
Testvériség, szabadság, egyenlőségnek,
Biztos zálogai népek jólétének."

A Rákócziról szóló írás is azt hangsúlyozza, hogy végre már nincs robot, s megszűnt a szolgaállapot, az irodalom, a művészet, az ipar virágzik stb.

"Belbecsre a vagyon, a rang, a születés
Polgáriasult jelen korunkban mind kevés
Díszt honfiérdem ad és polgárerény."

Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a kalendáriumok történeti kultivációja, az abban megnyilvánuló történetszemlélet, bár kétségtelenül jelentős romantikus-liberális színekkel is feldúsult, alapjában véve azonban elég erőteljesen a nemesi mentalitásban gyökerezett. A romantikus-liberális szabadságfogalom igazi, felhőtlen uralomra jutása, 1848 nemzeti színezetű glorifikálása - sok okból majd csak a közjogi harcok kiélesedése idején, a századvég és a századelő tömegnaptáraiban következett be. 1848 értelmezése már tárgyalt korszakunkban is átvezet az aktualitások, a politika, a tájékoztatás problémaköréhez.

Kalendáriumaink aktuális, hírközlő tartalmának elemzése előtt érdemes kicsit visszapillantanunk a kalendárium műfajának történetére. A hírek a krónikákból önállósulva a 17. sz. végétől tűntek fel a magyar naptárakban. A 18. században közlésük már elég rendszeressé vált, 1730-tól 1800-ig a naptárolvasók jelentős részénél aktualitást jelentett a kalendáriumok híranyaga. Hozzájárult az információszükséglet lassú tudatosításához, mobilizálásához, az információszükséglet kialakításához, s mintegy előkészítette az újságolvasást. A társadalmi kommunikációs szerkezet megváltozásával, az újságok szaporodásával a reformkorra megszűnt a kalendáriumi hírközlés jelentősége, s el is csökevényesedett. Az önkényuralom korában a nagyobb naptárak használói már jobbára újságolvasóvá váltak, s ezért is ezekben a naptárakban elég kevés volt a hírközlés. Illetve a korszak végén született meg az új műfaj a legjobb kalendáriumokban: jó tollú újságírók röviden összefoglalták, értelmezték az év eseményeit, fejleményeit.

Milyen szerepet játszottak vajon a hírközlésben Bucsánszky újszerű, hagyományos és új közönséget egyaránt meghódító naptárai. Nézzük először a funkció szerinti megoszlást! A Nagy képes naptárban 1875-ig a naptárrész nélküli összterjedelemnek 35%-a tartozott a tájékoztatáshoz, s ez évi 4-5 oldalt jelentett. Csak 1875 után emelkedett a részesedés 10% fölé. Ugyanez a Kis képes naptárban 1850-től 1880-ig átlagosan 5-7%, ami évi egy oldalnak felel meg. A Keresztény képes naptárban harminc év alatt összesen nyolc oldalnyi tájékoztatás jelent meg. Az 1870-től megjelenő Kossuth naptárban viszonylag magas a tájékoztatás részaránya: 1880-ig 11,5%, évente majdnem két oldal. A Keresztény naptárt kivéve ezek az arányok és oldalszámok ugyan nem jelentősek, de gondosan szerkesztve a paraszti olvasóknak is megadhatták volna a legalapvetőbb tájékoztatást.

Az évtizedes átlagok azonban elfedik a közlemények nagyfokú szóródását, egyenetlenségeit. A kisebb naptárakban néha több éven át nem voltak hírek, sőt a Nagy képes és a Családi képes naptár több évfolyamából is hiányoztak az aktualitások. A rendszeresség bizonyos jelei csak a hetvenes évek második felétől mutatkoztak.

Tovább sötétíti a képet a tartalmi megoszlás vizsgálata. A Keresztény naptár az első évtizedben csak kuriózumról, a másodikban csak egyházi eseményről, a harmadikban csak elemi csapásokról közölt híreket. A Kis képes naptárban a kuriózumokról, elemi csapásokról, szerencsétlenségekről, bűnügyekről szóló hírek teszik ki a tájékoztatás 70-80 százalékát. Még a Nagy képes naptárban is hasonló ez az arány, az ötvenes években 60% körül van, s csak később csökken jelentősen. A legpolitikusabb Kossuth naptárban ez a hírtípus már eleve kevéssé volt jelen.

A kuriózumok csoportján belül is igen nagy szerepe volt az "álaktualitásoknak". Ezeknek már az időmeghatározása is gyanús: "már néhány esztendeje", "rövid idővel ezelőtt", "mint egy amerikai újság írja" stb. Az alaposabb vizsgálódás ki is mutatja, hogy ezek egy része az 1834-es Fillértárból származik. 10-15 évenként aztán az 1834-es álaktualitások mint friss hírek mind újra megjelentek kiadónk naptáraiban egészen 1944-ig. Egy kis mustra a legkedveltebbekből: "Egy élve eltemetett kalandjai" "A kutya hűsége - gazdája sírjánál", "Kezetlen ember", "Medve az álarcosbálban", "Szerencsétlenség a meszes gödör fölött". A bűnügyi hírek kisebb részben külföldiek, nagyobb részben hazaiak, főleg Rózsa Sándorról szóló hírversek. A bűnügyi hírek viszonylag csekélyebb voltát az magyarázza, hogy ezen a téren a kalendárium nem versenyezhetett a néhány leveles ponyvanyomtatvány frissességével, hiszen azok a nevesebb betyárok akasztásának másnapján piacra kerülhettek.

A számos elemi csapás és szerencsétlenség között is találunk olyat, amely ugyan valóságos esemény volt, de a naptárban meglehetősen kiszínezték. Az 1858-as Nagy képes naptár az indiai vízáradásról hírt adva elmondja, hogy minden élő állatok halálfélelmükben - így a legelkeseredettebb ellenségek is - vérvágyukat elfelejtve, egymást észre sem véve, a fákon egymás mellett kerestek menedéket. A veszedelmes szomszédságot bájosan bumfordi képen mutatták be a naptárban. A képhez írt szöveg igen hasonlatos a vásári képmutogatók szövegeihez. Az ámulatra méltó közlemény valamennyi naptárt megjárta. A szerencsétlenségek között egyébként - nyilván mint legkülönösebbek - a tengeri veszedelmek vezetnek. 1858 és 1863 között öt hajótörésről ad hírt a Nagy képes naptár. Az izgalom fokozása céljából az egyik eset kapcsán lélegzetelállítóan írja le egy hajón utazó hétgyerekes magyar család "borzasztó végét". Valóságos kis novella kerekedik ki belőle.

Mindez, amit eddig a kalendáriumi hírközlésről - témáiról, formájáról - elmondtunk, nagyon hasonlít ahhoz, amit Habermas a kialakuló tömegsajtóról ír, miközben a társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozását, a kultúrán elmélkedő közönségtől a kultúrát fogyasztó közönségig vezető utat elemzi. Azt írja, hogy a politikai és a politikailag fontos hírek, közügyek, társadalmi problémák háttérbe szorulnak a "korrupció, baleset, katasztrófa, sport, szórakozás, társadalmi események ... mögött ... , a hírek általában színes köntöst öltenek, a formátumtól egészen a stilisztikai részletekig hasonlatossá válnak az elbeszéléshez ... feladják a tény és a kitalálás közötti szigorú megkülönböztetést". Ezek a megállapítások kétségtelenül állnak a Bucsánszky-naptárakra is. S minél populárisabb a naptár, annál inkább. A mintában nem szereplő s a kommunikációs rétegződés legalsó régióiban terjedő Magyar- és erdélyországi új naptárban már kizárólag csak a Rózsa Sándorról és "ifj. Bogár Szabó Imre elhíresedett rablóról" szóló versek képviselték az aktualitást. Az archaikus kommunikációs formában jelentkeztek tehát a modern tömegsajtó némely jellegzetességei.

Némileg eltérő a Nagy képes naptárban megjelenő tájékoztatás alapmegoszlása. Itt politikai jellegűnek minősíthető a második évtizedtől a tájékoztatás 70-80%-a. A Kossuth naptárban pedig az egész tájékoztatás ilyen. Ez azt mutatja, hogy a bővülő nyilvánosságban bizonyos politikai információk jutottak el immár olyanokhoz is, akik korábban ezen a nyilvánosságon kívül voltak. A kérdés csak az, mit mondhatunk ezeknek a politikai információknak a minéműségéről, s végeredményben milyen az így teremtődő nyilvánosság?

Először az egyes naptársorozatokat vegyük szemügyre. Az információs piramis alján lévő Új naptárról és Keresztény naptárról már volt szó. Ezekben nem volt politikai hír. Még a kiegyezésről is csak a beköszöntőben írtak néhány sort. Kivétel a Keresztény naptár 1849-es évfolyama. 1849-ben a Kis képes naptárban is volt néhány politikai közlemény. Ezt követően azonban az első politikai cikk csak 1864-ben jelent meg a távoli India forradalmáról, az indiaiak harcának jogosságát hangoztatva. Majd még a kiegyezésről is csupán a naptárbeköszöntőben esett szó. Az 1867-es beköszöntő rigmus arra kéri a Mindenhatót, hogy mutassa meg

"Bölcs fejedelmünknek az utat,
Melyen elérheti a nép boldogságát.
Éljen a király, ki javunkat akarja,
Készen áll érte a nemzet szíve, karja."

1868-ban már az eredményeket sorolja a naptár beköszöntője: nem rab többé a magyar, ősi törvényünk helyreállítva, egyesült a kettős hon. A király, aki bízott "e mindig hű s jó magyar népben", "Árpádnak nyelvén szóla Budán az országgyűlésén". Budán

"felelős magyar miniszterek laknak
s jogot, igazságot magyarul osztanak.
Bizodalommal vagyunk kormányunkhoz,
s híven ragaszkodunk királyi trónunkhoz.
Boldog újévet a fejedelmi párnak
Ki most versenytért nyitott a magyarnak."

A Kis képes naptárban 1869-ben szerepel először önállóan magyar politikai jellegű cikk. Az egyikben Rózsa Sándor perspektívájából mutatják be az ország helyzetét. A híres betyár Kufsteinban raboskodik. "De míg őt gyötrik fájó gondolatok / A magyar hazára derültek szebb napok." A király megesküdött, hogy törvényeinket megtartja. A magyar belépett a nemzetek sorába, s oly férfiak kezében van a kormány, "kik szívvel-lélekkel munkálnak hazánk boldogságán". Gróf Andrássy a miniszterelnök, aki a királynál nagy gráciában van. A királyné Budán hercegasszonyt szült, s mint a béke angyala, kérte a királyt, hogy hirdessen amnesztiát. A király megkérdezi Andrássyt:

"...te derék ember vagy
S látom az eszed is mint a híred oly nagy,
Fenséges hitvesem gyengéd kérelmére
Mondd kik érdemesek király kegyelmére?"

Andrássy ajánlására Rózsa Sándor szabadult, aki először Budára ment, s "mindenütt nagy megnyugvást vett észre" stb.

Politikai jellegű az "Egy honleány álma a honvédek sírján" című verses mű is. Röviden utal a kiegyezésre, majd a rigmus politikai mondanivalója abban csúcsosodik ki, hogy elítéli a pártszakadást. Az álomban maga a "Boldogságos Szűz" mondja: "egyek legyetek!" "Király, pásztor és nyáj egy legyen!"

"Mert hol egyetértenek a honnak fiai
És nincsen árulás, nincsen pártoskodás,
Ott tenyész a jóllét, ott a boldogulás."

Ezt követően a hetvenes években összesen két politikai jellegű közlemény volt a Kis képes naptárban. Az egyik a gaboni királyról, a másik a philadelphiai világkiállításról. A magyar politika teljesen eltűnt, legfeljebb egyik-másik beköszöntőben volt egy-egy politikai vonatkozású bekezdés.

Láthatjuk tehát, hogy a kommunikációs rétegződésnek ezen a szintjén, Bucsánszky kisebb naptáraiban politikáról elég kevés szó esett. Ahhoz, hogy egyáltalán téma legyen, olyan nagy jelentőségű eseménynek kellett bekövetkeznie, mint a kiegyezés. Azonban erről sem tájékoztattak az előkészítés időszakában. Alternatívákat, vitatható, megvitatandó, eldöntendő problémákat nem vittek ez elé a közönség elé. Csak a kész tényeket, a kiegyezést mint eredményt ismertették. Sőt annak lényegét, legfontosabb eredményeit is csak igen nagy vonalakban mutatták be. Még arra sem tettek kísérletet - nem látták szükségesnek -, hogy ezt a fontos politikai lépést legitimálják, negyvennyolc törekvéseivel és a lehetőségekkel ütköztetve megvédjék, megmagyarázzák. Itt tulajdonképpen nem történt más, mint az eredmények közlése, a hatalmi helyzet kinyilvánítása, tehát a hatalom nyilvános reprezentálása. Egyszerűen szólva ezzel a közönséggel csak az tudatik, kit kell most tisztelnie és szeretnie: a királyt, az új minisztereket, Andrássyt, s ezen nem kell vitatkozni, egyenetlenkedni. Pedig ezeknek a naptáraknak a vásárlói között szép számmal lehettek olyanok, akik az 1848. V. tc. alapján a kiegyezést létrehozó országgyűlés választói voltak. Hiszen 1870 táján a kalendáriumok magyarországi összpéldányszáma majdhogynem egybeesett a választók számával.

Vajon a vaskosabb, drágább Nagy képes naptárban hogyan alakult a tájékoztatás? 1849-es évfolyamában a negyvennyolcas események hatására számottevő politikai matéria jelent meg. A borítókra agitatív politikai verseket nyomtattak: Garay "Unió" című versét és Putnoki Józsefnek, Bucsánszky 1848-49-es forradalmi ponyvaírójának "Három kincs" című ciklusát. A kalendáriumban még három darab öt-hat oldal terjedelmű politikai cikk is volt. Az első a Pesti Hírlapból átvett Dobsa Lajos-írás: "A párizsi magyarok üdvözlik a franciák ideiglenes kormányát." A második a cselszövő, elnyomó Metternich és rendszere bukásáról szólt, s leírta a forradalom eseményeit is. A harmadik a "Véres budai macskazene" című írás, a "Március 15." című lap cikke nyomán. Igen radikális hangú, s mondanivalója a nemzeti őrsereg felállításának szükségességében csúcsosodik ki.

A politizáló, illetve a politikáról tájékoztatandó közönség körének a forradalmi helyzet szülte erőteljes kiszélesedése után, az ötvenes években aztán csaknem teljesen eltűnt a politika a Nagy naptárból is. 1857-ben hoz újra politikai jellegű cikket Schamil imámról, a cserkeszek prófétájáról és vezéréről, aki a kaukázusi szabad népek harcát vezette az oroszok ellen. A kezdődő hazai politikai mozgások 1861-ben csak a naptár beköszöntőjének két sorában tükröződtek:

"Jó az Isten, jót hoz mi kedves népünkre,
Nehéz csapást nem mér többé bús fejünkre."

Önálló, politizáló írás újra az 1862-es Nagy képes naptárban jelent meg a már bemutatott jellegzetes történelmi közlemények társaságában. Egy teljes oldalt foglalt el a Teleki Lászlóról szóló "Oda alkotmányunk legelső bajnoka" kezdetű gyászvers. Legkonkrétabban itt esett szó politikai alternatívákról. Ezt követően a kiegyezést előkészítő politikai mozgásokra már 1866-ban utalt a beköszöntő. (Szemben a Kis képes naptár 1868-as reagálásával.)

"Legyen ez kezdete egy új boldogságnak,
Mely véget vet hazánk sok kínos bajának,
Mely meggyógyítja a vérző sebeket,
S kibékíti szépen az ellenségeket.
Vezetvén népünket egy közös cél felé.
Rendezett szabadság és jóllétel felé."

1867-ben már határozottabb a politikai óhaj kinyilvánítása, de még mindig csak röviden a beköszöntőben.

"S legyen meg, miért az ország sóhajtozik,
Az ősi alkotmány teljes épségében,
Szabad választás város és megyében!"

Ennél részletesebb volt a tájékoztatás a mintában nem szereplő legvaskosabb Bucsánszky-kalendáriumban, a Családi képes naptárban. Ott már az 1867-es évfolyamban módszeres beszámolókat lehetett olvasni a politikai fejleményekről. Persze ezeket is Tatár Péter írta, méghozzá versben. A címek:

"Zengő hegedű - húzza a magyar népnek Tatár Péter
Első nóta: A királyi látogatás Pest-Budán 1865-ben.
Második nóta: A magyar alkotmányosság ébredése."

"Tárogató - fújja a magyar népnek Tatár Péter
Harmadik nóta: Az 1865-iki országgyűlés,
Negyedik nóta: Felköszöntés. (Deákot, a Fejedelmet, a Hazát, a főkancellárt, a követeket, stb. köszönti."

"Emlékbokréta - Királyi lakoma Budán 1865-ben."

A helyzet, a politikai problémák vitatásának azonban itt sem találjuk nyomát, a részletekbe menő tájékoztatás ellenére. Lényegében itt is csak a hatalom reprezentatív megnyilatkozásait sokszorozták meg, annak biztosítottak nagyobb nyilvánosságot. Ezt a drágább naptárt ekkoriban leginkább a volt köznemesség műveletlenebb tagjai és falusi értelmiségiek olvasták. E rendies mentalitású, hagyományosan politizáló réteg szintjének, érdeklődésének, ízlésének feleltek meg ezek, a század eleji vidéki kúriák és udvarházak alkalmi verselgetőinek modorában írott rigmusok.

Az ennél a rétegnél tágabb körhöz, így a módosabb parasztokhoz is eljutó Nagy képes naptár inkább csak a bevégzett tényeket ismertette 1868-ban. (E naptár olvasói is elvben a politika alanyai voltak, hiszen többségükben 1848. óta minden bizonnyal a választók közé tartoztak.) A Kis képes naptárral ellentétben azonban a Nagy képes naptárban többről volt szó, mint a hatalmi helyzet egyszerű kinyilvánításáról. Itt figyelmet fordítottak némi igazolásra, legitimációra is. A naptárban tíz politikai közlemény van. Ezek szét vannak szórva a kalendárium többi cikke között, de ha kigyűjtve a sorrendjüket vizsgáljuk, akkor úgy tűnik, mintha valaminő elrendezettséget, sőt rafinált megkomponáltságot mutatnának.

Rögtön a naptár élén egymás után négy politikai közlés van. Az első beszámol arról, hogy helyreállt a kölcsönös bizalom nemzet és fejedelem között. Megtörtént a koronázás, ami törvényeink, alkotmányunk elismerésének biztosítéka. A 18 évig szenvedett ország végre szabad. Ezután következik a koronázási hitlevél szövege. Majd a királyi eskü, a koronázási ceremónia leírása következik annak hangsúlyozásával, hogy a politikai menekültek kegyelmet kaptak. Kossuth Lajos hazánk nagy fia is visszatérhet ősei hazájába. A királyi pár a százezer aranyas koronázási ajándékot a honvédözvegyeknek ajánlotta fel. A negyedik közlemény egy verses Tatár-mű, amely egy csonka, Isaszegnél lábát vesztett honvéd szavain keresztül mondja el a történéseket 1849-től, amikor a németek győzelme fegyházzá tette az egész hazát. Azonban az ég elküldé szelíd angyalát, Erzsébet királynét, nemzetünk pártfogóját, s megvalósult a honvéd álma. A király valósította meg: erős Magyarország, ősi alkotmány, magyar kormány, s a hon oszthatatlan. Újra elmondatik a koronázás, az amnesztia a menekülteknek, a honvédözvegyeknek ajándékozott százezer forint stb.:

"Legnagyobb sebünket így kötözte
A Királyi pár be kegyesen...
Áldás szálljon ily királyi párra!"

Így békítik össze 1848-at és 1867-et a csonka honvéd személyén keresztül. Itt azonban megkerülhetetlen a Kossuth-probléma:

"És te szép hazánknak nagy menekültje,
Ki a lelkek óriása vagy,
Kossuth! add áldásod ezen műre!
Bár fájdalmad véghetetlen nagy,
Bálványod volt a hon, s mindig az lesz.
Jőj keblére, már többé el nem vesz.
Felejts, alkoss, hogy újra viruljon,
Legyen naggyá ezen zaklatott hon!"

Kossuth azonban, mint tudjuk, nem adta áldását a műre. Meglepetésünkre, naptárunkban az előbbi vers után mintegy nyolcvan oldallal olvasható is ennek a jele, Kossuthnak 1867 májusában Deák Ferenchez írott levele. A híres, ún. Cassandra-levél, amelyben Kossuth a kiegyezést jogfeláldozásnak nevezi, s általa a nemzet halálát jövendöli. A Kossuth-levél először Böszörményi Magyar Újságjában jelent meg, majd ötvenezer példányban különlenyomatban is elfogyott. A Kossuth-levelek nyilvánosságra hozatalát s az azt követő politikai mozgolódásokat Gergely András és Veliky János a politikailag aktív emberek körének és az alkotmányteremtő közvéleménynek a kiszélesítésére irányuló törekvésként értelmezi, szemben a kiegyezéspárti kormány nyilvánosságot szűkítő lépéseivel. Érdekes, hogy a Bucsánszky-kiadó a Nagy képes és a Családi képes naptárban való közléssel százezerrel növelte a levél példányszámát, noha egyébként kiegyezéspárti agitációt folytatott. A nyilvános politikai vitának ez volt itt az egyetlen megnyilvánulása. A megjelenésben szerepe lehetett a Kossuth-levelek iránti nagy érdeklődést kihasználó egyszerű üzleti számításnak is. A következő közlemények fényében azonban úgy tűnik, hogy a konfliktus kimondása - még ha nem is tudatosan - az ellentétek feloldását, semlegesítését is szolgálhatta. Azt, hogy mindaz, amit Kossuth neve szimbolizált, neutralizálva épülhessen be a kor kollektív tudatába.

Magában az 1868-as naptárban közvetlenül a levél után következnek "Kossuth siralomdalai bujdosásában". Itt fogalmazódik meg először Bucsánszky naptárában Görgey árulásának motívuma:

"Világosnál sírba temette
ki hazáját sosem szerette."

Pár oldallal ezután jön ismét a kiegyezés elfogadásának tézise. A kiegyezés úgy állítódik be, mint ami 1848 céljait valósította meg. Az irodalmias mű címe: "Az Isten nem büntet bottal, vagy különös sorsa egy muszkavezetőnek Magyarországon." Ez azonban csak a keret. Valójában történelmi visszapillantással kezdődik. 1848 mennyi fényt és dicsőséget, de mennyi vért és könnyözönt hozott. Kossuth eltörölte a rabszolgaságot, magyar birodalmat teremtett felelős minisztériummal. Aztán következik az immár dicsőített király negyvenkilences szerepének megmagyarázása:

"Ifjú, csak 18 éves fejedelmünket
Aki nem ismerte ős intézményünket
Átkos tanácsadók ellenünk hajtották.
... elszakították a királyt a népétől."

Kossuth vállalta az önvédelmi harcot, de minden odaveszett "Mert Világosnál az árulás végbement". Most azonban újra megvan ezeréves alkotmányunk. Kossuth üstökös volt. Deák viszont szelíd csillag, aki engesztelést hirdet, s révbe vezeti a magyart. Isten felénk fordította jó királyunk szívét, Erzsébet pedig a nemzet őrangyala. A keretet mindehhez egy gróf története adja, aki 1849-ben muszkavezető volt, s most Miskolcon a királyt akarván bántani holta esett le lováról. Így jár, aki a király s alkotmány ellen fegyvert emel. A történet végső summája így fogalmazódik meg: "Éljen a király!"

Következik a "Honvéd özvegye" című Tatár-vers, szintén 1848 és 1867 összebékítése jegyében. A bukás után Erzsébet királyné volt az, aki felemelt bennünket sötét bánatunkban. Az ő szavát meghallgatta Felséges férje. A királyné segítségével Ő Felsége "megtudta, hogy a magyarnál nincs hűségesebb népe". Rossz tanácsosainak az utat kiadta. Andrássy lett a miniszterelnök, az alkotmány helyreállítva, százezer arany a honvédözvegyeknek stb. Az elesett honvéd özvegye és fia - negyvennyolc örökösei - ezért tisztelegnek Erzsébetnél:

"te bekötözted kegyesen sebünket,
áldás reád, s felséges férjedre."

Utolsó előtti cikkünk - pár oldallal odább - a kegyelet hangjait szólaltatja meg. A 13 aradi vértanúról szól sajátos funkciókkal. Az egyik funkció az, hogy ez is bizonyítja, a hősök ereje, erőfeszítése, áldozata, vértanúsága megszenvedett szilárd alapja az elért eredményeknek. A cikk másik funkciója az árulással kapcsolatos. A tizenhármak az aradi börtönben

"Egymás közt beszélve csendben Görgeyről,
Árulásról szóltak és őtet vádolták,
Minden ballépését ott elősorolták."
"Kit a megbántott gőg s hiúság vezetett
Ki ott egy nemzetet élve eltemetett."

A tanulság pedig a jelenre nézve az, hogy "amit erőnk szerzett, kormányozzuk ésszel", s a régi magyar bűnnel, a pártoskodással szemben "legyen egy akarat!". Természetesen a kiegyezés pártján.

Voltaképpen együtt van már ebben a naptárban - kicsit primitív formában - mindaz, ami a dualista kor nagyobb részének politikai, közjogi mentalitásvilágát jellemezte: idézése a negyvennyolcas dicső tetteknek, amelyeken csak az árulás győzött, Kossuth kultusza, Görgey leárulózása és a kiegyezéses mű elfogadása a királlyal együtt. Ez az a mélystruktúra, amelyben a Kossuth-nóta éneklése jó ideig megfért a király iránti lojalitással.

Mindennek megkoronázása naptárunkban az utolsó tétel: "Királyi vadászat Gödöllőn, vagy a szarvas hódolata". Ez már a legenda- és mítoszteremtés kísérlete. A vadászaton egy szarvas letérdel Ferenc József előtt:

"A felkent koronás királynak személyét
Még az erdő vadja is emígy tiszteli.
Király, mely nagy szó ez hű Magyarországban
Nevének vonzása csodákat művelhet.
Ha törvényt és jogot ad s gyakorol kegyelmet."

Amint láttuk, a Kossuth-levél kivételével Bucsánszky Nagy képes naptárában sem fordultak elő politikai alternatívák. A nyilvános kommunikáció végképpen nem azért történt, hogy érvek és ellenérvek nyilvános küzdelmében megtalálják, kialakítsák a legjobb megoldást. Vegyük még egyszer alaposabban szemügyre a bemutatott közleményeket! Vajon egyáltalán magának a kiegyezésnek a lényegi politikai tartalma megvilágítódott-e? Bizony itt nemhogy az Ausztriához fűződő viszony alternatíváinak, de a megszületett közösügyes megoldásnak a taglalására sem történik kísérlet. Elő sem fordulnak ezzel kapcsolatos fogalmak. A nemzetiségi kérdésről sincs szó. Az ezzel összefüggő problémák, konfliktusok csaknem kiiktatódnak. Ami a kiegyezéses alku legfontosabb eredménye volt, a magyar korona integritása, a nemzetiségek feletti uralom biztosítása, arról is csak egyszer történik említés: "A hon oszthatatlan." A kompromisszumok lényege nem manifesztálódik, rejtve marad. A kritikai nyilvánossággal szemben ez a nyilvánosság egyrészt demonstratív - mint azt már a kisebb naptáraknál láttuk -, másrészt manipulatív. Felülről kíván létrehozni helyeslést, egyetértést, toleranciát. Megpendíti a problémát, de csak azért, hogy manipulatív módon feloldja.

De vajon milyen módszerekkel, fogalmakkal törekszenek e cél felé? A használt fogalmaknak lényegében két csoportja van. Az egyikbe azokat sorolhatjuk, amelyeknek politikai tartalma nyilvánvalóbb. Közülük egymással is összefüggő két kulcsfogalom a koronázás és az alkotmány. Ezek szinte önmagukban hordják a legitimitást. Itt nincs szükség érvekre, csak e szimbólumok azonosítására. A második fogalom jelzője gyakran az "ősi", az "ezeréves". Ez is arra utal, hogy ez a legitimitás erőteljesen a történeti hagyományban gyökerezik. A rendies politikai gyakorlatú közönség azonosítani tudta ezeket a tradícióval megszentelt szimbólumokat. Szó van ugyan 1848 harcáról is, de mintha csak az ősi alkotmány sérelme elleni harc lett volna, amely harcnak az ereje, áldozata megalapozta az "ősi alkotmányhoz" való visszatérés lehetőségét 1867-ben. 1848 társadalmi tartalmáról csak egyszer történik említés. (Kossuth a szolgaságot eltörölte, megszűnt a robot.) A szimbólumokból leszármaztatott további politikai fogalmak: a haza szabadsága, ősi törvényeink (ősi és nem negyvennyolcas), szabad választás, magyar miniszterek (ezek néha mint negyvennyolcas vívmány jelennek meg), amnesztia, a hon egysége.

A fogalmak második csoportja inkább a mindennapi élet szóhasználatához van közelebb. A politika itt megszemélyesítve, pszichológiai és szociálpszichológiai fogalmakkal övezve jelenik meg. Az igazságos harc bukását csak az árulás okozhatta. Az áruló gőgös, hiú, hazáját nem szerette. De egyáltalán miért volt szükség a harcra? Mert uralkodónk ifjú volt, mindössze 18 éves, tapasztalatlan, nem ismerte ősi intézményeinket. Ráadásul rossz, gonosz tanácsadók félrevezették, a király szívét elhajlították tőlünk. A rend pedig úgy állt helyre, hogy jött Erzsébet királyné, a szelíd angyal, őrangyal, közbenjáró, patrónus (egy helyen álomban Mária meg is bízza ezzel), akire férje hallgat, s így felénk fordította a király szívét. A felséges pár az, aki sebünket bekötözve, révbe vezette a magyart, a király leghűségesebb népét, akiben bíznak, s akik szintén bíznak őbennük. Erre pontosan ráillik, amit Habermas a tömegközlési eszközök által létrehozott látszólagos nyilvánosságról mond: "a közfontosságú fejlődéseket és döntéseket magánöltözékbe bújtatják és megszemélyesítés útján a felismerhetetlenségig eltorzítják". Itt azonban nem egészen a Habermas által elemzett funkcióváltozásról van szó. A kalendáriumbeli kommunikátor stratégiájában szerepet játszott - ösztönösen vagy tudatosan - a célba vett közönség tudati szintjének ismerete is. Szó esik ugyan Andrássyról, Deákról, a miniszterekről is, de az új helyzet, a kiegyezés elfogadtatása a királyi pár iránti bizalomra, hűségre van felépítve. (Ennek koronája a legendateremtés a térdeplő szarvassal.) A stratégia mélyén a feudális színezetű népi mentalitás egyik eleme, a "jó király" mítosza lappang. Ez a szimbólum a Bucsánszky-kalendáriumot olvasó közönség nagyobbik tömbjének, a parasztságnak a mentalitásvilágában is megértésre számíthatott.

A későbbiekben a király szimbóluma már nem volt ilyen hangsúlyos, de a Bucsánszky-naptárak által teremtett nyilvánosság technikáit, módszereit, stílusát, sőt lényegét tekintve is - hasonló maradt egészen 1918-ig. (Bár a tájékoztatás idővel rendszeressé vált, s abszolút terjedelme is sokszorosára növekedett.) A folyamat azonban, mint már jeleztük, különbözik attól, amit Habermas a polgári nyilvánosság funkcióváltozásaként, felbomlásaként elemez. Itt nem felbomlásról, refeudalizálódásról van szó, hanem arról, hogy egy feudális reprezentatív nyilvánosság mennyire volt képes átalakulni. Hiszen mégiscsak valamiféle modernizációról, a nyomtatott publicitás, a közönség kiterjesztéséről beszélhetünk. A demokratikus nyilvánosság megteremtésének kísérlete 1848-49-ben elbukott, Kossuth s a demokrata körök, honvédegyletek törekvéseit 1867 után elnyomták. S amint az 1848-ban a nemzetbe emelt jobbágyparasztságból mégsem lett autonóm kispolgár s a nemzet politikailag aktív alkotóeleme, úgy a neki jutott kalendáriumi nyilvánosság is csak látszatnyilvánosság, látszattájékoztatás lett. Valódi politikai, társadalmi kérdéseket nem vetett fel. Inkább csak a mindenkori hatalmon lévők pozíciópresztízsét erősítette. Demonstratív és manipulatív nyilvánosság volt ez, amely csak a közönség artikulátlan egyetértésének és helyeslésének a megnyerését célozta.

Naptárainknak a szórakoztató funkcióhoz sorolt anyaga összességében a legterjedelmesebb valamennyi funkció között. Ez a matéria a Nagy képes naptárban a naptárrész nélküli összterjedelemnek az egyes évtizedekben 48, 83, illetve 73 százalékát, a Kis képes naptárban 44, 47, 67 százalékát, a Keresztény képes naptárban 97, 95, illetve 96 százalékát, a Kossuth naptárban 73 százalékát tette ki. A szórakoztatás részaránya ehhez hasonló volt a tízévenkénti keresztmetszetnél is: 54, 77 és 84 százalék.

A szórakoztató funkcióhoz sorolt szépirodalmi anyagból már bemutattuk azokat a közleményeket, amelyeknek a témája történelmi. A vallásos témájú irodalom egyedül a Keresztény képes naptárban található meg. (Ott a kalendárium felét, harmadát foglalta el.) Az útleírást, úti kalandozásokat az ismeretterjesztéssel együtt tekintettük át.

A mindezek után fennmaradó irodalmi anyag terjedelme még mindig számottevő, sokszor a naptár jellegét meghatározó. A Nagy képes naptárban a nem történelmi, nem vallásos és nem útleíró szépirodalom részaránya évtizedenként: 22, 45, illetve 37% (egy naptárra átlagosan 26, 67, illetve 50 oldal jutott). A Keresztény képes naptárban ugyanez 38, 53, illetve 46% (7, 8, illetve 8 oldal). Az arányok hasonlóak a keresztmetszetnél is (26, 45 és 38%). Kisebb terjedelmű ez az anyagrész a Kis képes naptárban (24, 23 és 33%), és a Kossuth naptárban (22%).

Az itt számba veendő műfajok közül az anekdota és az adoma részesedése majdnem elenyésző. Ez elég különösnek tűnhet, hiszen a kisnemesi szint hagyományos kalendáriumaiban az anekdota törzsanyagnak számított több mint 100 éven át. A Bucsánszky-féle s más populárisabb naptárakban ez a műfaj a tárgyalt korszakunk utolsó évtizedében kezdett szaporodni, s csak a kilencvenes évektől lett igazán jelentős. Egyben azonban kezdett is átformálódni a városi vicc irányába. A lírai versek is csak egy-két évtizeddel a most tárgyalt időszak után kezdenek szaporodni, főleg a lírai hajlamú Kósa Rezső szerkesztősködése idején. Mesék a Keresztény és a Kossuth naptárban nem voltak. Az olcsó Kis képes naptárban volt a legtöbb mese, de a Nagy képes naptár is gyakran hozott egyet-egyet. A két naptár a 30 év alatt összesen 58 mesét közölt. Bár folytatásos regényre emlékeztető művek is jelentek meg kalendáriumainkban, az elemzendő maradék anyag lényegében elbeszélő költeményekből és hosszabb-rövidebb prózai elbeszélésekből állt. Az első két évtizedben ezek fele-fele arányban szerepeltek, s csak a hetvenes években csökkent a verses forma aránya 40% alá. Az egész szórakoztató funkción belül csaknem végig nagyjából 40% körül mozgott a verses művek részesedése.

Az erős kötődés a verses formához több tényezővel magyarázható. Egyrészt még a magasabb irodalom köreiben is erőteljesen élt a nemzeti verses epika eszménye. Esetünkben azonban ennél még talán fontosabb, hogy naptáraink olvasóközönségének egyik tömbje olyan irodalmi ízlésű rétegek köréből verbuválódott, ahol szinte Gyöngyösi óta igen magas volt a verses epika ázsiója. Az olvasóközönség másik, paraszti tömbje pedig egyrészt felső rétegében penetrálva volt az előbb említett köz- és kisnemesi, valamint honorácior szint ízlésvilága által, másrészt lényegében a szóbeliség világából jött, ahol a kötött formáknak szintén erős volt a hagyománya. Meg kell még jegyezni, hogy volt bizonyos jelentősége annak is, hogy a Bucsánszky-kiadó mindenese a maga személyében is megtestesítette a köznemesi-deákos joggyakornoki-honorácior kultúrának ezt a rímfaragó hagyományát. Az ő 1878-as halála után meredeken zuhant a verses forma részaránya.

Összességében ez a verses és prózai anyag meglehetősen nagy terjedelmű volt. Harminc év alatt a Nagy képes naptárban összesen 1430 oldalt, a Keresztény képes naptárban 218, a Kis képes naptárban pedig 128 oldalt tett ki. E sok helyet elfoglaló írásokat a kiadó saját propagandájában előszeretettel nevezte "erény- és szívképző tanulságos történeteknek". Próbáljuk meg feltárni, tulajdonképpen milyen eszközökkel, módszerekkel, milyen szemléletet sugallva folyt az "erény- és szívképzés", valamint a tanítás!

Egyik eléggé külsődleges szempontunk az, hogy Magyarországon vagy külföldön játszódik-e az elbeszélés cselekménye. A Nagy képes naptár elbeszéléseinek 1875-ig általában 55-60 százaléka játszódik magyar helyszínen. A kisebb naptárakban ugyanez 70-95 százalékot tett ki. Önmagukban azonban elég nehéz ezeket az arányokat értelmezni. A nagy és kis naptárak különbsége azt mutatja, hogy az alsóbb társadalmi-művelődési rétegeknek, a zártabb paraszti kultúrához közelebb állóknak készített naptárakban tudatosan nagyobb a magyar tematika aránya. Az olvasók feltételezett nyitottságával való összefüggést látszik megerősíteni a meghosszabbított idősorok figyelembevétele is. A Nagy képes naptárban 1875-től süllyedt a magyar helyszín részaránya 50% alá, s folyamatosan csökkenve 1915-ig 20-30 százalékra szállt le. A csökkenés kisebb mértékben az olcsóbb naptáraknál is lejátszódott. A Kis képes naptárban 1880-tól csökkent a magyar helyszínű elbeszélések aránya, de csak 1900 után ment 50% alá. A Keresztény képes naptárban pedig az 1900 és 1910 közötti mélyponton is csak 52 százalékra esett .le. Értékelni azonban még így is nehéz az adatokat. Hiszen amennyire a nyitottság jele lehet a külföldön játszódó elbeszélések szaporodása, ugyanilyen joggal mondhatjuk a művek elolvasása után, hogy ez az irodalom egyre jobban elszakadt az olvasókat körülvevő világ ábrázolásától, s a kiagyalt, minden hitel nélküli, üres kulisszaként használt külföldi helyszíneken játszódó műveknek egyre kevesebb közük volt a valósághoz.

Valamivel többet tudunk meg, ha megvizsgáljuk ennek az irodalmi anyagnak a társadalmi helyszínek szerinti megoszlását is. A kódolás során a helyszíneket 12 kategóriába soroltuk. A feldolgozásnál ezeket öt kategóriacsoportra vontuk össze: 1. vidék; 2. város; 3. arisztokrata környezet; 4. egzotikus és romantikus kalandtörténetek jellegzetes, illetve meghatározhatatlan, homályos, térben és időben lebegő helyszínei; 5. besorolhatatlan és vegyes. Ez utóbbi csoportba mindhárom naptárnál kb. a terjedelem 10%-a tartozik. Ennek nagyobbik része valamilyen okból besorolhatatlan, s egészen elenyésző az a vegyes kategória, amelyben vidék-város viszonylat szerepel. Erről azt feltételeznénk, hogy valamiképpen a falu-város irányú migrációval, mobilitással van összefüggésben, azt értelmezi, s a beilleszkedést segítő, társadalmi-kulturális mintát adó szerepe volt. Ez a változat azonban csak 1890 után kezd szaporodni, s 1900 után lesz elemezhető mennyiségű.

A legnagyobb terjedelmet az öt kategória közül a negyedik, az egzotikus és a romantikus helyszín foglalja el. A Nagy képes naptárban egyenletesen 42-45% tartozik ide. A Kis képes naptár elbeszéléseinek 52-55%-a játszódik ilyen helyszínen. Hasonlóan magas arányok jellemzik a tízévenkénti keresztmetszetet is. A Keresztény képes naptárban csak az első évtizedben volt jelentős ennek a kategóriának a részesedése. Egyébként valamennyi naptárban a magyar és a külföldi anyagnál nagyjából egyforma a kategória terhelése. A számba vett mintegy 1800 oldalnyi anyagból több mint 800 oldal tartozott ide.

E helyszíneket - mint már említettük - valami sajátos társadalmonkívüliség, meghatározhatatlan sejtelmes félhomály jellemzi; kitalált országok, tájak, esetleg megnevezett magyar várak, de a meghatározatlan idejű regéknél is lebegőbb elhelyezéssel az időben. Kivált a magyar, de gyakran a külföldi változat helyszíne is valamely vár vagy várromok, alagutakkal, rejtekajtókkal, csigalépcsőkkel, tömlöcökkel, ember nem járta erdők, sziklaormok, rejtekadó ösvények, keresztutak. Néha a szereplőket több távoli földrészen is végighurcolja a szerző.

Ezek a szereplők várurak, grófok, lovagok, zsarnok apák, erényes és elvetemült nők, haramiák, kalózok, koldusok, remeték, zarándokok stb. Ráismerünk: ez bizony a 19. század elején is dívott, a magyar "nagyközönséget" az olvasásra szoktató románok néhány típusának világa. A cselekmény vadromantikus, halmozottan kalandos, sokszor irgalmatlanul kusza, de mindig fordulatos. Az egész a meglepetésekre, a megdöbbenésre van építve. Semmi sem valószínű, minden rendkívüli. A jellemek következetlenek, illetve valójában nincsenek is jellemek, a cselekedetek motiválatlanok, az érzelmek hiteltelenek. Mindent az izgalmas meseszövés ural, s az érzelmek áradása. Az izgalomkeltés romantikus elemei minden műben megtalálhatók: a cselszövény elmaradhatatlan, gyakori a tragikus félreértés, a gyerekcsere, gyereklopás, fogság, nőrablás, kényszerházasság, a tetszhalott felébredése, elveszett családtag váratlan megkerülése, felismerése, elásott és talált kincs, minden második szereplőről kiderül, hogy nem az, akinek látszik stb. Az érzelemkeltés, a "szívképzés" gyakori eszközei: az erényes és jobb sorsra érdemes nők méltatlan szenvedése, az ártatlanság meghurcolása, a szerelmesek fantasztikus bonyodalmai, árvaság, nyomorúság stb. A megoldás mindig a legváratlanabb helyzetekben a "legváratlanabb" módon érkezik, s az igazság kiderül. A gonosz általában elnyeri büntetését, vagy szelídebb változatban, mint tévelygő, jó útra tér, megjavul. Az erény, a jótett vagy elnyeri jutalmát, vagy önmagában hordja azt, alapja a boldogságnak még rossz körülmények között is. A képtelen kalandok, a szélsőséges érzelmek, a meglepetések ellenére ez a világ könnyen átlátható, felfogható, törvényei egyszerűek. Végső hatásában a felbolygatott olvasót megnyugtatja. Ugyanakkor talán a váratlan helyzetek által kiváltott lélektani élmények elő is segíthették, hogy a személyiség felkészültebben fogadja a mindennapok viszonyainak változását is.

Az arisztokrata helyszínek részesedése jóval 10% alatt maradt minden naptárban, s ezen belül idővel még csökkent is. Az ide sorolt elbeszélések nagyobb részükben igen sok hasonlóságot mutatnak cselekményben, eszközökben, világszemléletben az előbb jellemzett csoporttal.

Az egzotikus és romantikus helyszínek után a második legterjedelmesebb kategória a vidéken játszódó elbeszéléseké. A Nagy képes naptárban egyenletesen 25-30% a vidéki helyszín aránya. A kisebb naptárakban is ehhez hasonló, annyi különbséggel, hogy a hetvenes években a Keresztény képes naptárban 70 százalékig megy fel. Ezen belül a magyar vidéki terjedelem a Nagy képes naptárban kb. kétszerese a külföldi vidéknek, a kisebb naptárakban pedig csak magyar vidéki helyszín fordul elő. A továbbiakban a magyar vidéki helyszínen játszódó elbeszéléseket fogjuk megvizsgálni. (Összterjedelmük a Nagy képes naptárban megközelítőleg 400 oldal.)

A kategórián belül az egyik csoportot az anekdoták, tréfás, zsánerképszerű elbeszélő költemények alkotják. Ezek Tatár Péter viszonylag jobban sikerült rigmusai. Mai szemmel olvasva talán kicsit együgyűnek hatnak, s Göre Gábort vagy jobbik esetben Vas Gerebent juttatják eszünkbe. Mindamellett valami közük a népies kisrealizmushoz is volt a maguk sok jó apró megfigyelésével, sikerültebb humorral. A témák hasonlítanak a falucsúfolók ötleteihez. Olyan falusi eseteket dolgoznak fel, amelyeket - ha megtörténnek vagy ráfogják valakire - a hagyományos kis közösség megújuló élvezettel emleget fel évtizedekig. A szereplők falusi atyafiak, bírók, esküdtek, csőszök, falusi bölcsek, nagyokosok, esetleg a nótárius fia. Ezek a tréfás irományok legnagyobb számban 1858 és 1863 között születtek Tatár pennájából.

Még ezt megelőzően azonban a falusi történeteknek más típusai jellemezték naptárainkat. Főleg a Keresztény képes naptár első évfolyamában fordult elő gyakran az a típus, amelyben ugyan halvány utalások is voltak a kor falujára, de középpontjában inkább a szegénység, szenvedés kicsit elvonatkoztatott problémája állt. Ezeknek az volt a mondanivalója, hogy a földi életet el kell fogadni olyannak, amilyen, hogy tudniillik vannak szegények és gazdagok. A földi nyomorúságért pedig a másvilági boldogság nyújt vigasztalást. A gazdagok viszont többnyire jólelkűek, s illik is jótékonykodniuk. Jólelkű kisasszonyok elemózsiát és pénzt visznek az ínségben szenvedő napszámosoknak, az uraság és az árendás lakomát rendez a szegényeknek ruhasorsolással és emlékpénzzel, a hercegkisasszony hét pengőt ad a mezőre ételt vivő parasztlánykának. "Az ily tettek mint csillagok ragyognak az égen, melyeket a másvilágon hervadhatatlan koszorú vár." A szegények pedig hálásak a jótettért, imádkoznak jótevőikért. A barokk-feudális világkép köre ez, amelyben a szegények türelemmel viselik a nélkülözést és a nyomorúságot, s ha erényesek, jámborak, szorgalmasak, akkor "boldognak is tartatnak".

A falusi történeteknek ez a típusa alakul, változik tovább 1855-től immáron Tatár Péter keze alatt. Egyre inkább felismerhetővé válik a kor falujának reális világa, bár az új típus egyik változata még közelebb van az előbb bemutatotthoz. Itt is minden a szegénység körül forog. A nyomorúság mindig valami véletlen külső ok (árvaság, özvegység) következménye, természet adta szegénység. Tatár Péter is vallotta: "egyenetlen a lét örökké barátom." Azonban - mint egy elbeszélés címe mondja: "Ki az erény és becsület útján marad, Isten megsegíti." A segítség itt mindig kívülről, felülről, véletlenül jön, váratlan örökség, kincstalálás, örökbefogadás, jó házasság, önzetlen jótevők révén. Az előző évtized elejének uralkodó típusához képest annyi a változás, hogy az erény már itt a földön elnyeri jutalmát. A gonosz, a tévelygő ebben a típusban általában jó útra tér. Végén itt is mindig levonatik a tanulság. Az igazi érték az erényes élet, ami jelenti a becsületes munkát, istenfélelmet, becsületet, hűséget, őszinteséget, a család szeretetét, a szülők tiszteletét, jó bánásmódot az árvákkal.

A Tatár Péternél kifejlődő másik típus leggyakoribb alapképlete, hogy adva van egy telkes gazda rossz fia, aki kocsmázik és elveri az örökséget. Később azonban jó útra tér, szorgalmas gazda lesz, s lassan gyarapodik. A tanulság itt az, hogy becsületes munkával helyre lehet hozni a hibát. Ez az épületes célzatosság különben szorosan kapcsolódott a jobbágyfelszabadítás utáni parasztság egyik jellegzetes hibájához, s a felülről sugallni kívánt polgáriasabb magatartásmintához. Itt a legfőbb érték a szorgalmas munka, ami polgári értékként jelenik meg. Egyébként elszórtan több helyen találkozhatunk Tatár falusi történeteiben - sokszor szervetlenül odacsatolva - polgárias minták propagálásával is. Viszonylag leggyakrabban a művelődésre, tanulásra, iskolaépítésre, tanítótartásra vonatkozó sorokat olvashatunk. Néhány elbeszélésben Tatár határozottan az okos, szorgalmas, új technikákat bevezető gazda mintáját állítja olvasói elé. Egyik hőséről mondja:

"Mert okos gazda volt, úgy nyolcad rész telkén
Többet termelt, mint más két egész telkén."

Itt a követendő minta már nem a hatökrös gazda, hanem az új eszközök, technikák bevezetője:

"Hogy vas ekéje volt, most már mind követték,
Több fiatal gazda követte példáját
S úgy intézte mint ő váltó gazdaságát."

Az ilyen határozott, korszerű mintasugallások azonban nemcsak az összes elbeszélések tengerében, de a falusi történetek terjedelméhez képest is elenyészően ritkák voltak. A falusi történetek Tatár Péter-féle típusai - mint annyi minden kalendáriumaink környékén - inkább a 18-19. század fordulójára utalnak vissza. Részben az érzelgős családi románok világát juttatják eszünkbe, részben a német nyelvterületen a felvilágosodástól is megérintetten kialakult Dorfgeschichteket épületes moralizálásukkal. Mindebben van valami, a polgárias mentalitás felé lendítő elem ("Ne hagyd el magadat, s nem hagy el az Isten!"), de elég korlátozottan. Míg azonban a Nagy képes naptárban ezek a falusi történetek a naptár egészéhez képest jelentéktelenek, addig a Kis képes és a Keresztény képes naptárnak a 60-as években éppen ezek a jellegadó elemei, s ez adja meg ezeknek az írásoknak a jelentőségét.

Hátravan még a városi helyszínű elbeszélések számbavétele. A Kis naptárakban a városi helyszínek elenyésző mértékben fordulnak csak elő. A Nagy képes naptárban viszont az elbeszélések 10%-a, sőt a 60-as években 20%-a tartozik ide. Ennek nagyobbik része magyar városi helyszínt jelent. Körülbelül kettőszáz oldalnyi anyagot kell megvizsgálnunk. Ez nem tűnik számottevőnek, de mivel egy új jelenséget, a kapitalista várost bemutató, mentalitástörténetileg izgalmas matériáról van szó, ezért ezt a kétszáz oldalt igen alaposan kell szemügyre vennünk és bemutatnunk. Ennek során az eddigieknél is többet vagyunk kénytelenek idézni, mert eléggé ismeretlen - bár voltaképpen feltételezhető - vonulatról van szó.

Az első tünet az 1858-as évfolyamban az alig háromoldalnyi tatáriáda: "Az augusztusi Pest-i vásár, avagy sem pénz, sem gyapjú." Egy földesúr a pesti vásáron eladja a gyapjút a zsidónak, majd betér a Komlóba, ahol Patikárius Ferkó húzza a nótát a sírva vigadozáshoz. Hozzá szegődik mulatni báró Tréba és gróf Trágli, "egy pár iparlovag". A két városi svihák mulatozás közben rövid úton kiforgatja a derék vidéki uraságot a pénzéből. Az úr felocsúdva így mérgelődik:

"Nem akarom már e várost látni, ahol
Bolondot csinálnak a jó falusiból,
S felsóhajtott: üsse meg a kő e Pestet!"

Mondhatjuk, nagyon valószínű történet, s a későbbiek ismeretében hozzátehetjük, - voltaképpen szelíd intonáció. Az 1859-es naptárban újabb tünetek jelennek meg. "A divatmajmolók vagy én is grófné akarok lenni" című írás az ügyvédnéről, bankárnéról és barátnéjukról, a boltos feleségéről szól. A boltosról ezt írja a szerző:

"... hajdanta egy kosár citrommal
Mint kucséber idejött éhes gyomorral
S e boldog országban úgy elgyarapodott..."

A három feleség a grófnét akarja utánozni: divatos ruhák százait csináltatják, kocsikkal járnak, estélyeket adnak stb.

"Megmutatjuk, hogy ott, hol pénz vagyon
Az úgy élhet, mint bármely grófasszony."

A férjek azonban a vállalkozásba belebuknak, s minden semmivé lesz, míg a grófné az marad, aki volt.

"Mert csak a földbirtok a valódi vagyon,
A pénz elrepül, elfogy bíz az nagyon."

A pénz hatalmával kapcsolatos eszmélkedést Tatár Péter folytatja a Lutri című elbeszélő költeményben ugyanezen naptárban. Ennek a kiindulási pontja az, hogy egy zsidó ember lutrin rengeteg pénzt nyert.

"Én pedig bámultam, hogy a pénz mit nem tesz
Nélküle az ember éppen semmivé lesz,
És a vakszerencse egy pillanat alatt
Ád tekintélyt és fényt, irigylett hatalmat...
Sőt tudományt gyakran és nagy tiszteletet."

Szintén az 1859-es évfolyamban a "Mint járt a nótárius fia, ki okosabb akart lenni a falunál" című rigmus ugyan falun játszódik, de tulajdonképpen ebben is a város szelleméről van szó. A köztiszteletben álló nótárius fia kitanul a városban, majd külföldet is jár. Gazdája tönkremenvén, hazakényszerül falujába, apja örökébe.

"S mint a féle külföld majmoló emberek
Kik minden hazait mindig becsmérelnek
Egész gazdaságát fenekétől kezdve
Felforgatta, számos újítást is kezde."

Jármos ökör helyett paripát tartott, trágyát Angliából verslóggal hozatott, juhot Amerikából rendelt.

"Aztán földét géppel munkáltatta,
A sok mesterembert szüntelen hordatta."

A vetőgép minduntalan elromlott, s emiatt későn ért be a termés.

"Most látta, hogy ez a magyar föld nem olyan
Mint az angol és itt dolgozni komolyan
Kell ám a gazdának... "

Íme úgy tűnik, csírájában együtt is van a kis magyar antikapitalizmus jó néhány eleme: a bűnös város eszméje, a városellenesség, antiszemitizmus, idegenellenesség, a kalmárszellem és a romboló pénz, a mozgó tőke megvetése a nemzeti jellegű, megőrző földtulajdonnal szemben, az új szokások, a változások elítélése mint külföldmajmolás, a technikai fejlődés bírálata, s az a tétel, hogy a magyar sajátosságoktól idegen a tőkés polgári fejlődés. Hogy gyorsabban menjen ezen eszmék szárba szökkentése, Tatár Péter előveszi Gvadányi hervadhatatlan művét, az "Egy peleskei nótárius budai utazását", a 18. század végi nemesi ellenállás eszméinek műbe öltözött gyűjteményét, az emlegetett ún. második nemesi kulturális szint legolvasottabb könyvét. Csatasorba állítja a jó öreg peleskei nótáriust, a történeti gyökerű, kikezdhetetlen magyar nemzeti hagyományok rendíthetetlen védelmezőjének az arche-típusát, a csorbítatlan magyar identitás őrállóját. Az 1860-as évfolyamban még csak a Gvadányi által megírtakat lopja el és plagizálja szokásához híven, de az 1861-es naptárban már új életre kél a hős: "A meghalt peleskei nótárius feltámadása, lelkének vándorlása és újra visszaköltözése az örök életre."

A feltámadó nótárius először a vasúttal találkozik, s majdnem nyakát töri. Morog is, hogy anglusnak való az ilyen mesterség. A zsandárok bekísérik a megyefőnökhöz, aki megvacsoráztatja. A telegráfot, a villanyt már itt ördögi találmánynak nevezi, a kénkőszagot árasztó, büdös gyufát pedig az ördöggel cimboráló zsidók leleményének. Megtekinti az aratógép bemutatóját, s így kiált fel:

"Óh emberi elme, hiú nagyravágyás!
Lásd nagy tudományod hogy itten mivé lett.
Előbb vízmértékre vedd a szántóföldet
Midőn beteg elméd ily szüleményével
Fellépsz s nem bírsz a föld parányi gödrével."

Nem tetszik neki az omnibusz, a gázvilágítás, a Lánchíd, a léggömb, a krinolin; dohog, hogy az ánglus átfúrta a várhegyet. Rendületlenül szidja az angolokat, s mikor a gőzhajó "szétpukkan", így fakad ki:

"Hogy minél hamarabb elveszítsük egymást,
Gondoltunk vasutat, gőzhajót, egyet mást.
Bizony ez a világ már nem sokáig áll,
Mert megromlott már ez s mindennap alább száll."

Végezetül meglátogatja az Akadémiát is, ahol anglus könyvekből tanult tudósok gazdasági gépekről, vasekékről stb. beszélnek, s arról, hogy a nép balvéleményét ezekről el kell oszlatni. A nótárius ennek is ellene szól, s oda nyilatkozik, hogy a tudós urak először igazgassák az eke szarvát, s csak utána oktassanak anglus könyvből.

A második feltámadás a Nagy képes naptárban 1862-ben jelent meg. Nótáriusunkat itt nagy világjárásban találjuk. Ott van Solferinónál, a villafrancai békénél, Párizsban a tiszteletére adott lakomán töltöttkáposztázik, majd Palmerston hívására Angliába megy. A töltött káposzta fölött itt is nagy tósztot mond. Inti az angolokat, hogy a vasutat, gőzhajót hagyják el, s boldogabb lesz a világ. Ellene vetik, hogy ne ítéljen könnyen, nézze meg a gyárakat, nézzen jobban körül. Megteszi, de nem tetszik neki a kapitalizmus:

"Igaz, hogy hazánkban ilyen gyáripar nincs.
A föld ott még most is a legfőbb, legnagyobb kincs.
De mert jó anyánk az, éhen nem veszünk el."

Ezzel szemben Angliában ugyan sok a pénz, mint a pelyva, de keveseknél van minden vagyon, sok a zsebtolvaj, a koldus. Ezáltal csak a státus terhe nő.

"És az a sok koldus válik mind terhére,
Lehetvén majd annak egykor veszélyére."

El is indul jobb világba, a szabadság dicső hazájába, Amerikába. Természetesen hajótörést is szenved, s mindenféle kalandokon megy keresztül még Amerikában is. Viaskodik kígyóval, elefánttal, krokodillal. El is gondolkodik azon, hogy micsoda ország ez, ahol ennyi szörny és veszedelem, állandó halálveszély van. Itt mulatságos dolgok is történnek vele, mégsem tetszik neki az ország, mert Amerikában is csak anglusok vannak, s ott is a pénz az úr.

"Ugyan hogy ha angol és zsidó nem volna
Ezen a világon pénz tán nem is volna.
Ezek az aranyat s rongyot vásárolják
S a világ nyakára csak a jármot tolják."

Itt már az internacionális kapitalizmus világuralmának réme is feltűnik. S hogy teljes legyen a legrosszabb magyar nézetrendszer, megjelenik a nemzetiségek csúnya pocskondiázása is. Az Amerikában feltűnő drótos tótot piszkos képűnek, gacsos térdűnek nevezi Tatár.

"Íme itt egy példány azon emberfajból
Melyet teremtett Isten csupa krumplihajból."

Bucsánszky főtollnoka máshol is gúnyolódik a zabkása mellől a tejjel-mézzel folyó magyar földre vágyó, korgó gyomrú tótokon.

Egyre erősödnek, sokasodnak az antiszemita kiszólások. Az Új képes naptárban Bohó Misi csínytevései közül egyet legalább mindig a zsidók kárára követ el. A Regekunyhó sorozat 1868-as 28. számú füzetének minden írása zsidókról szól. Mindennek a koronája s a konzervatív, antikapitalista, modernizációellenes nézetek szinte teljes gyűjteménye "A megholt peleskei nótárius harmadszori feltámadása és utazása a földön, vagy milyen lesz a világ száz esztendő múlva" című Tatár-mű. Szertefutó gondolatait, burjánzó ötleteit elég nehéz rendbe szedetten előadni. Az első szakasz a jelen felvillantásával indít, s annak gúnyos emlegetésével, hogy "most szörnyen haladunk".

"Ősi kastélyunkból lett szesz vagy cukorgyár
Melyekben kevélyen a Mózes fia jár.
Arany óra vagyon bársony mellényében
S a magyar fajt rontó vekszli erszényében."

Ha ráírod neved a vekszlire, folytatja Tatár Péter, akkor magadat az ördögnek eladtad, egész vagyonod fizeti az árát. Egy kis papirosért ősi földet kell adni. (Ez az egyik mozgatója az antikapitalizmusnak és a vele összekapcsolt antiszemitizmusnak: a nemesség bizonyos térvesztése az új polgári viszonyok között.) Következik Budapest leírása, a fejlődés gúnyos bemutatása. De mit ér mindez, ha a dicső múlt, "a nemzeti erények dúsgazdag kincsestára" csak álom:

"Kalmárrá lett a nép, mely csatákat vívott
Nem szereti többé ezt a szentelt földet."

Mi lesz száz év múlva 1967-ben, ha máris elvesztettük történeti nemzeti erényeinket, "ha ez a világ már most is ilyen elfajult". Álmában a nótárius légszekérrel indul az 1967-es Budapestet megnézni. Kalauza Mózest mondja a hon alapítójának, s a városban csak egy rész "Magyaria". Magyarul csak a parasztok beszélnek. Könyvet nem adnak ki, csak kereskedő, meg adókönyvet. Az utolsó magyar író csontvázát múzeumban mutogatják. Ez lett az eredménye, hogy Budapest világváros lett, a műveltségnek ajtót nyitott, s immár nem durvák az erkölcseink. Győzött a "hasafiság"

"Ilyen eredményt János Vajdának köszönünk
Mert nála nélkül most is barbárok volnánk
S hon alapítónak Árpádot tartanánk."

A gyerekek léghajóval Londonba járnak kereskedést tanulni. Nagy is a tudományuk, "de semmit sem tudtak a históriáról". A nótárius elámul, amikor vendéglátója férjét utasítja, hogy főzzön valamit, mert vendégek lesznek. Ki is oktatja a múltból jött atyafit, aki még úgy tudja, hogy a nők dolga a gyereknevelés és a háztartás. Női országgyűlés, női hadsereg van, a házasság csak hat hónapra szól, az elnöknő már húsz férjet cserélt.

Óriási a haladás, a mezőn gépek dolgoznak, a ló csak állatkertben van. Kenyérpótlékot a Holdról hordanak. De a nótárius észreveszi, hogy csak "kevesen a kincsnek urai, s szaporodnak a város koldusai". Ugyanaz az eszmefuttatás jön itt a kapitalizmus pauperizmusának veszedelmeiről, mint ami Londonban hangzott el. Hősünket elviszik a város Új Jeruzsálem nevű részébe is. A sarkon a kis Iczig üzletel, nyúlbőrrel, ronggyal, s a pálinkába, ecetbe vizet tesz.

"Egy akóból így lett két akó itala
De hiszen a kalmárnak ez a hivatala."

Sok gyárat is lát a nótárius, de az mind egy emberé. Egy gyereket kikérdez a történelemből. Az mind elrecitálja a sok derék férfit, akik nyúlbőrkereskedéstől a báróságig vitték, de Attilát rablónak tudja, Árpád népét vad csordának, butáknak, tunyáknak, akik a művelődésben nem haladtak, ezért kiirtották őket, s a maradék a németek, oláhok, tótok közé olvadt. Peleske nótáriusa még megnézi a várost föld alatt összekötő vasutakat, aztán kijelenti, hogy inkább ne legyen Pestnek csatornája, 40 lánchídja stb. "ha elfelejti múltját, s idegen fajzat jár a szent porokon". Majd felébredve örül, hogy mindez csak rossz álom volt, s le is vonja álma tanulságát:

"ne irigyeljünk ilyen műveltséget soha!
..............
igaz nincs gyáripar, de a föld a legfőbb kincs.
Jó anyánk az nekünk, éhen nem veszünk el
csak ne kalmárkodjunk a becsületünkkel!
................
Azért ne hallgassunk az álprófétákra!
Tartsunk hát mi össze, a menny a tűrőké,
Hát legyünk magyarok most és mindörökké."

Tatár Péter, született dalnoki és mezőmadarasi Medve Imre itt az egész polgári jellegű kapitalista fejlődés célszerűségét megkérdőjelezte. Nemcsak történeti alapú nemzeti identitásunkat látta veszélyeztetve általa, hanem ebből következően nemzet pusztító öngyilkosságnak ítélte az egész tőkés fejlődést is. Ezek a nagyobb művekben töményen penetráló eszmék szétszórva később is mindújra megjelentek, s immáron a kisebb naptárakban, így a Kossuth és Honvéd naptárakban is, ahol gyakran hangoztatja Tatár, hogy a "zsidók füstös gyárat csináltak kastélyainkból". Azt jósolja, hogy az emancipáció következése az lesz, hogy zsidó országgá válunk. Új Jeruzsálem lesz egész Magyarország, s "tán idővel minket ők emancipálnak".

Nem gondolhatjuk, hogy Tatárnak ezek az egyébként nem kis példányszámú írásai alakították ki a tőkés fejlődést kárhoztató, elítélő, ellenérzésekkel fogadó attitűdöket, hangulatokat. Úgy véljük, hogy Medve Imre - mint egy társadalmi-kulturális réteg tollforgató tagja - csak megfogalmazott, kifejezésre juttatott (nem éppen magas szinten, de ez a hatásnak nem akadálya) egy formálódó, alakuló, lappangó mentalitást. Lehetőségével élve nyomdafestékhez juttatta azokat a feléledő, történeti gyökerű, nemesi szemléletű elemeket, amelyek az új körülményekhez alkalmazkodva, az új helyzetre, új jelenségekre egyfajta konzervatív választ adtak. Irinyi Károlynak igaza volt, amikor a Magyarország története 6-7-8. kötetéről rendezett vitában azt állította, hogy a "filozófiai rendszert egyáltalán nem alkotó, moralizáló kultúrpesszimizmusnak a köznapi tudat és cselekvés szintjén" is van lecsapódása. "A magyar társadalom szinte valamennyi osztályát és rétegét megfertőzte, de legalábbis megérintette ez a szemlélet, amely a modern társadalomban csak a kor üzér-, kalmárszellemét, a bűn melegágyát, a patriarchális erkölcsök felbomlását, az ideálok elvetését az önérdek tobzódását, a mammon imádatát látta... Annak a szemléletnek a visszahúzó hatását nem lehet eléggé hangsúlyozni és csak a dzsentrihez kötni, amely kárhoztatta a füstölgő gyárkéményes ipart, és egyenesen nemzetpusztító öngyilkosságnak ítélte a tőkés polgári fejlődést."

A köznapi gondolkozásnak erre a széles talapzatára vetnek fényt a kalendáriumokban fellelt és sok százezer példányban kolportált nézetek. A magaskultúrában árnyaltan fogalmazva is csak később születnek a tőkés fejlődést megkérdőjelező művek. Kifejezett antiszemitizmusról, Budapest- és külföldellenességről, a liberalizmustól áthatott magaskultúrában ekkoriban nincs szó, még a napi sajtó szintjén sem. A mélyben, a mentalitások világában, a populáris műfajokban, ebben a múlthoz ezer szállal hozzászőtt, mégis újmódi tömegkultúrában azonban már ott készülődnek az alvilági erők, ott gomolyognak a századvég és a századelő konzervatív színezetű mozgalmainak mentalitásbeli előfeltételei. Természetesen nem arról van itt szó, mintha a parasztot és kisiparost mozgósítanák a kapitalizmus ellen. Egyelőre inkább csak megerősítik saját világának értékeiben, a tradíciókhoz való ragaszkodásában. Ahhoz, hogy ebből a fentebb bemutatott eszmekörből tudatos antikapitalizmus szülessen, szükség lesz még számos transzformációra. Mindenekelőtt azonban arra lesz szükség, hogy a kapitalizálódás előrehaladásával nyilvánvalóvá váljék, hogy a kapitalizmus olyan gazdasági termelőrend, amelynek hatásai elől nem lehet elzárkózni, elbújni, hanem szembe kell vele nézni. Ennek felismertetéséhez, a modern antikapitalista nézetek hatékony terjesztéséhez azonban a termékeny alapot a mentalitások változásai adták. Ezt pedig a Bucsánszky-féle kalendáriumok itt leírt kultivációi is segítettek előkészíteni. Hiszen az itt megjelent, bevezetett és kultivált fogalmakból is szövődött az az új szimbolikus világ- és társadalomkép, amelynek hálója lassan meghatározta az emberek szemléletének, nézeteinek, világértelmezésének közös képzetanyagát, általános kereteit.

Az irodalmi anyag bemutatásának végére érve, s miután el is olvastuk mint műélvezők ezt a kalendáriumi irodalmat - anélkül, hogy az esztétika tudományában illetékeseknek éreznénk magunkat - illendő valamit nyilatkoznunk e művek mineműségéről is. Tisztán empirikus alapról indulva készítettünk el egy listát, a kalendáriumi szépirodalom kiemelt témáiról, konfliktusairól, megoldási módjairól, eszközeiről. Elvégezve a kódolást, s olvasgatva az anyagot, úgy látjuk, hogy ezekkel a sémákkal viszonylag könnyen, szinte gond nélkül megragadhatók a művek. 3-4, de legfeljebb 4-5 elemmel a legtöbb mű leírható volt. Ez a sémaszerűség azt jelenti, hogy az írások mechanikus szabványeljárással születtek. Az egyszerűsítést, egyneműsítést - ami a modern tömegkultúra egyik legfontosabb eljárása, ismertetőjegye - leginkább a magyar- és a világirodalom nagy remekműveinek kalendáriumbeli, zanzásított változatain szemlélhetjük. Csak a cselekmény fordulatai, a jellemek csontvázai, az egyszerű világképbe, sémába erőszakolható jelentések maradtak meg. Az így elkészült művek aztán semmiben sem lógnak ki a szabványosított művek sorából. Valamennyi mű világképe könnyen áttekinthető, felfogható, megérthető.

Ezeket az írásokat korabeli vélemény szerint az olvasók szívesen és élvezettel olvasták. A hatás titkát a kortársak éppen a művek egyszerűségében látták, s abban, hogy "közvetlenül ragadták meg tárgyukat", s szélsőségesen hatásos eszközöket használtak. Romantikus fordulatossággal haladt a cselekmény, a szereplőknek nem volt bonyolult jellemük, a borzalmak rémségesen borzalmasak, az érzelmek szentimentálisan vagy szélsőségesen eltúlzottak voltak. Ha irodalomelméleti fogalmakkal kellene modellálnunk anyagunkat, úgy ezt talán a Naumann-féle befogadásesztétika nyomdokain járó Bojtár Endre elméletének keretei között tehetjük meg legcélravezetőbben. Egészen leegyszerűsítve Bojtárnak egyébként is röviden leírt tételeit, az irodalmi mű olvasásának, az élménynek három elméletileg elkülöníthető fokozata van: az értékelés, az értelmezés és a leírás. Ezekhez az egyetlen műalkotás három tárgya tartozik: 1. az esztétikai tárgy, a szépség; 2. a szemantikai tárgy, a jelentés; 3. a morfológiai tárgy, a struktúra. Ez azt jelenti, hogy az egyes műalkotások is hármasság szerint különülnek el. "Vannak irodalmi művek, melyek l. képesek esztétikai tárgyat létrehozni, vannak, 2. melyeknek csak jelentésük van, s végül olyanok, 3. melyeknek csak struktúrájuk van. Az olvasók között ugyanúgy vannak 1. akik képesek, fogékonyak a szépségre, olyan, 2. akiknek csak a mű nem-esztétikai értékére: jelentéseire ... van fülük, s végül olyanok, 3. akik csak a mű strukturális elemeit (hősök, cselekmény stb.) vagy a csak struktúrából álló műveket érzékelik."

A kalendáriumi elbeszéléseknek jobbára csak struktúrájuk van, illetve részben nagyon egyszerű, differenciálatlan jelentése. A rendszeresen csak ezt olvasók pedig a legjóbb esetben is csak valamilyen egyszerű jelentések megértéséig juthattak el. Így bár elmondhatjuk, hogy a kalendáriumolvasásnak nagy szerepe lehetett a rendszeres olvasás szokásának kialakításában, egyszersmind azonban ez az olvasási gyakorlat az ízlésszint konzerválódásával járt, s akadályozhatta a magasabb olvasói szinthez való felemelkedést.