Haraszti Károly:

A pesti nyomdák a 19. század első felében
(Adalékok)

In: Könyvtári Szemle 1915. 70-85. (Reprint: 1980)


A könyv és könyvnyomdák, valamint a könyvkereskedések működésének ellenőrzésére a múlt század elején a Helytartótanács nagy gondot fordított. A könyvvizsgálóknak szigorú kötelességük volt a nyomdákra felügyelni, vajon azok az előirt szabályokat megtartják-e, az általuk kinyomatott művekről rendes jegyzéket vezetnek-e, vajon a köteles példányokat pontosan beszállítják-e a Helytartótanácsnak. Ha valahol szabálytalanságot észleltek, kötelesek voltak azt felsőbb helyen bejelenteni.

A könyvkereskedőknél viszont azt vizsgálták meg, vajon nem tartanak-e tiltott könyveket raktáron és respektálják-e a reájuk vonatkozó rendeleteket.

A nyomdászat gyakorlása privilégiumhoz volt kötve, melynek elnyerése sok nehézséggel járt és nem egyszer csak a legfelsőbb protekciónak köszönhette a folyamodó, ha célját elérte. A kiváltságlevélben már jó előre figyelmeztették az illetőt, hogy privilégiumának elvesztése terhe alatt köteles nyomdáját csinos betűkkel felszerelni, a kinyomandó kéziratokat előbb megvizsgálás végett felterjeszteni, jóváhagyás nélkül semmit sem nyomtatni, a nyomdában készült valamennyi nyomtatványból pedig bizonyos számú példányt meghatározott időközökben beszolgáltatni.

A mai háborús generáció ismét fogalmat alkothat magának arról, hogy mit jelentett a cenzúra. Az irodalom fellendülésének ez a kerékkötője e múlt század elején és a szabadságharc lezajlása után még inkább megbénította íróink működését, kik Protmann és Wolafka szekaturáinak voltak kiszolgáltatva. Nem nagy élvezet lehetett akkoriban szerkesztőnek lenni, mert a cenzúra a neki nem tetsző részeket, vagy azokat, amelyeket a magyar nyelv nem tudása következtében helytelennek, veszedelmesnek vagy illojálisnak tartott, egyszerűen kihúzta. A szerkesztő rendesen el akarta kendőzni a kihúzásokat, s törte a fejét, hogy miként adjon cikkének mégis értelmet. A cenzúra már csírájában el akart minden olyan törekvést fojtani, mely a nemzet alkotmányos jogainak visszaszerzésére irányult. Ennek a törekvésnek íróink voltak a leghathatósabb ébrentartói, akiket természetesen nagyon elkeserített a cenzúra szigora, mely tollukra és lantjukra erős szordinót kényszerített. Ez a szigor sarkalta Tompát is legszebb allegóriáinak megírására. »A gólyához« című remek allegóriája miatt hetekig tartó kínos vizsgálati fogságot kellett elszenvednie. Kazinczy leveleiben izgatott a cenzúra ellen, Aranka Györgyhöz intézett levelében a többek között ezeket írja: »Panaszaid, hogy rossz könyv íródik, nyomtatódik, felette igazságos. De nem jó a consequentia, hogy jól van tehát, hogy censoraink vannak. Mert o melly sok ganajra írják ők az admittiturt! Ezek a Tyrannusai az emberi léleknek nem arra vigyáznak, hogy nem igaz idea ne terjedjen el a Társaságban, hanem hogy a Papi hatalom és Theologusok czéhje ne quid detrimenti capiat ... S a cenzor ezt kitörlé. Mit mondassz rá? Én annyi fogát szeretném kivenni, a mennyi sort kitörlött!«...

A cenzorok okvetetlenkedései azonban nagyon sokszor tragikomikus mozzanatok forrásai lettek. Egy kis nevetséges baklövés azonban nem igen zavarta meg Protmannék működését. Sokat nevettek például annak idején a Magyar Hírlap elkobzásán is, melyben Miklós cár halálának hírét közölték s melyet Protmann azért foglaltatott le, mert neki még nem volt erről hivatalos értesülése.

A cenzúra az írói szabadság korlátozásával természetesen a könyvkiadás és a nyomdászat fejlődését is meggátolta. A nyomdászoknak csak akkor volt megengedve a nyomtatás, ha a cenzor előbb ráírta »imprimartur«, ez volt az előzetes cenzúra. De volt utólagos cenzura is, mely a már megjelent kész műveket vizsgálta meg, és ha azokban valami »veszedelmest« vélt felfedezni, úgy azok terjesztését könyörtelenül eltiltotta. Az így indexre jutott művekről jegyzéket vezettek és azokat évről-évre közzétették.

*

A Helytartótanács szigorú figyelemmel volt a nyomdák működésére és éppen ezért a városi tanács útján többször tájékoztatta magát, a pesti nyomdák és könyvkereskedések állapotáról. Nevezetesen arról, hogy Pesten hány könyvkereskedés, nyomda és litográfia van és ezek közül melyeket birtokolják pénzjogon és melyeket személyes jogon. Nyomdászaink és könyvárusaink ezek szerint sok alaptalan zaklatásnak voltak kitéve. Így a többek között 1834. év április 29-én 11327. sz. a. a Helytartótanácstól újra rendelet érkezett a városi tanácshoz, melyben arra utasítja, hogy a Pesten létező könyvkereskedéseket írja össze, vizsgálja meg, hogy mily engedély alapján működnek és mindenről tegyen jelentést. Az erre vonatkozó kutatásokkal Szepessy Ferenc tanácsnok vezette és 1834. augusztus 27-én tartott tanácsüléséből kifolyólag az ő jelentése alapján adták meg a kívánt információt.

Ebben az időben Pesten nyolc könyvkereskedés volt: m. p. Eggenberger Józsefé, Kilián György özvegyéé, Hartleben Konrád Adolfé, Müller Józsefé, Leyrer Józsefé, Ivanits Zsigmondé, ifj. Kilián Györgyé és Heckenast Gusztávé.

Kebelbeli nyomda három volt: Trattner-Károlyié, Landerer Lajosé és Beimel Józsefé, akiknek működéséről később szólunk. Kőnyomdász mindössze kettő volt: Schmidt János, aki e litográfmesterség jogát 1828-ban, a mesterség jogának gyakorlásához a formális privilégiumot pedig 1833. január 24-én nyerte el. Trentschenszky József 1825. október 3-án kapott tanácsi engedélyt a kőnyomda felállíthatására.

Az akkori üzleti viszonyok miatt Trentschenszky kénytelen volt üzemét egy időre megszakítani és csak 1828-ban folytatta újra mesterségét.

A Helytartótanács a közölt adatokat azzal a megjegyzéssel vette tudomásul, hogy mindazok a könyvkereskedések és nyomdák, melyek felsőbb jóváhagyás nélkül működnek, csak ideig-óráig való érvényűeknek és tisztán személyeseknek tartassanak. Meghagyja továbbá a városi tanácsnak, hogy minden felmerülő visszaélést azonnal szüntessen meg.

A politikai átalakulás a múlt század húszas éveiben hatalmas lendülettel és feltartóztathatatlan erővel indult meg. Ebben a nagy nemzeti küzdelemben a könyvkereskedőknek és nyomdászoknak is nagy és fontos szerep jutott osztályrészül. A végrehajtó hatalom nem minden ok nélkül félt a rabláncait egyre jobban csörgető sajtótól, bár tegyük hozzá, hogy legtöbb esetben csak a rossz lelkiismeret rémlátásai gyötörték. Ez a félelem csak növekedett, amikor a nemzetet a sok törvénytelen rendelet és az országgyűlés nélküli kormányzás intenzívebb ellenállásra ösztönözte. Az izgatásnak volt ugyan annyi eredménye, hogy az új országgyűlést összehívták, de a mélyebbre ható reformok megvalósításától még mindig húzódoztak. Mindenekfelett szükségesnek tartották tehát a sajtót szigorúbban kezelni, a nyomdászok jogait még szűkebb korlátok közé szorítani. A Helytartótanács önkényes rendelkezései értelmében a pesti könyvnyomdák és könyvkiadók működését éber figyelemmel kisérték és minden alkalmat kihasználva azokat exekutori eréllyel megrendszabályozták. Pest város tanácsa többször kapott felsőbb helyről utasítást vizsgálat megtartására, így a többek között 1835. év december 29-én, 1840. szeptember 1-én is elrendelték, hogy a helybeli nyomdák kiváltságos leveleit vizsgálja meg és azok másolatát terjessze fel. Amennyiben pedig egyik-másik privilégium ereje megszűnt volna, úgy kötelezze az illetőket új szabadalom megszerzésére.

Szepessy Ferenc tanácsnok minderről jelentést tesz a városi tanácsnak és ez viszont a Helytartótanácsot tájékoztatja. A Pesten működő három nyomda közül:

1. A Trattner-nyomda privilégiuma 1793. év szeptember 2-áról kelteződik, melynek alapján Trattner János Tamás és ennek mindkét nembeli örökösei szabadalmat kaptak Pesten könyvnyomtató és betűöntő intézet felállítására, beleértve a könyvkiadás privilégiumát is. A nyomdát Trattner Mátyás még életében: 1827. év december 1-én részint örökség, részint teher címen minden berendezéssel 52.000 frtért leányára, Trattner Mária Johannára és ennek férjére károlypataki és vasvári Károlyi István táblai ügyvédre ruházta át, melyet a tanács beleegyezésével »Trattner-Károlyi« nyomda címen vezettek tovább. Ezek alapján a Trattnerék kiváltságlevele teljesen rendben volt.

2. A Landerer Lajos nyomdára vonatkozólag azt jelenti a városi tanács, hogy az a Royer kiváltságos levele alapján működik. Royer privilégiumát még 1773. év március 17-én kapta Mária Teréziától, melyet később 1782-ben szerződés mellett Landerer János Mihályra cedalt, ez pedig viszont hasonnevű fiának: Landerer János Mihálynak engedte át.

*

Royer nyomdászról közbevetőleg a következőket tartjuk érdemesnek feljegyezni:

Royer János Pál pozsonyi nyomdász 1730. évben VI. Károly császártól engedélyt nyert Pozsonyban a nyomdászat gyakorlására, amely kiterjedt Royer fi-utódaira is azzal a kikötéssel, hogy a nyomdatermékeket teológiai és morális szempontból cenzúrára az esztergomi érseknek, illetve az ettől rendelt cenzoroknak veti alá, profán (világi) szempontból pedig a helybeli tanácsnak és a Helytartótanácsnak. Továbbá kötelességévé tétetett minden negyedévben az általa nyomtatott könyvekből és nyomtatványokból 3-3 példányt felküldeni, illetőleg bemutatni.

Ezeket a feltételeket meg kellett tartani, mert VI. Károly császár (mint király III. Károly) megrendszabályozta a nyomdákat és erélyes ukázt bocsátott ki, melyben elrendeli, hogy minden zugnyomda tüstént bezárassék. De azért mégis sok oly nyomda volt Magyarországon, mely privilégium nélkül működött.

Royer Ferenc nyomdász 1772. év elején magát Pesten önállósítani szándékozván. óhaját bejelenti a városi tanácsnak. A tanács szívesen állt szóba a képzett nyomdásszal és 1772. január 29-én azt válaszolja neki. miszerint tekintettel arra. hogy Eitzenberger nyomdája nincsen kellőleg felszerelve, őt kebelbeli nyomdásznak elismeri, helyesebben ajánlja, azon kikötéssel, hogy nyomdáját rendesen szerelje fel és a privilégium elnyeréséért folyamodjék. Royer bejelentését pedig felküldi a Helytartótanácsnak, de elmulasztja azt körülményes jelentéssel kísérni, mért is a Helytartótanács 1772. október 5-én leír a városi tanácshoz, hogy ne csak arról tegyen jelentést, hogy Royer Ferenc nyomdász Pesten le akar telepedni, hanem arról is, vajon tényleg szükség van-e arra, hogy az új nyomdász Pesten letelepedjék, továbbá vajon rendelkezik-e mindazon kellékekkel, melyekkel egy nyomdásznak rendelkeznie kell, hasznára lesz-e a közönségnek az ő befogadása?

Mint látjuk, a Helytartótanács a privilégiumok adásánál igen óvatos volt, csak körülményes információ után határozott. De ennek a körültekintésnek nem az volt a rugója, mintha a már létező nyomdák üzleti érdekeit akarta volna megvédeni, hanem inkább az, hogy csak oly megbízható egyéneknek juttatott privilégiumot, akikről biztosan feltételezte, hogy a kiadott rendeleteket szigorúan meg fogják tartani és azokhoz híven alkalmazkodni fognak.

Royer letelepedését a városi tanács már csak azért is pártolta, mert egy kellően felszerelt nyomdára Pesten az egészséges konkurencia szempontjából is szükség volt és Eitzenberger nyomdász Lengyelországba menvén, itthon hagyott felesége a vállalatot nem tudta szakszerűen vezetni. Royernek tehetős barátai voltak, akik őt anyagiakkal is szívesen támogatták, hogy nyomdáját minden szükséges kellékekkel felszerelhesse. A városi tanács mindezek alapján az engedély megadását javasolja, »mert most Pesten nincsen olyan nyomdász, ki a közönségnek eleget tudna tenni.«

Royer Ferenc 1773. év március 17-én Mária Teréziától a kérdéses nyomda felállítására az engedélyt megkapta, de csak azzal a feltétellel, hogy nyomdáját modern berendezéssel látja el, nyomdai termékeit a cenzúrának előzetesen bemutatja és a kir. Helytartótanács revisiojának és approbatiojának aláveti. Privilégiumának elvesztése terhe alatt meghagyatott továbbá neki, hogy kiadványaiból, nyomtatványaiból negyedévenként három-három példányt a Helytartótanácsnak szolgáltasson be.

*

3. Beimel nyomda jogát terhes címmel bírja. Eredetileg ugyanis azt Eitzenberger Ferenc kapta meg 1763. január 31-én Mária Teréziától, akiről később Letner Józsefre jutott, ez viszont 1788. évben id. Patzkó Ferenc Ágostonra ruházta át, aki azt 1799-ben 3500 forintért fiának ifj. Patzkó Ferencnek adta el. Ennek az özvegyétől vette meg aztán Beimel a nyomdát. Az adás-vétel Schmidt György egyetemi professzor jelenlétében történt. Beimel az özvegy lányát nőül vette, a nyomdáért pedig harmincezer váltóforintot fizetett, holott később panaszosan hangoztatja, hogy az egész nyomdai felszerelés alig ért meg kétezer forintot.

Beimel vagyonos ember volt. Esztergomban is nyitott nyomdát, melyet 1821. év július 1-én helyezett üzembe s melyet az Ofner Zeitung melegen üdvözölt és azt írja, hogy »Esztergom egy ily vállalat létesítésére nagyon alkalmas.«

A Helytartótanács a városi tanács jelentéséből a Trattner nyomdára vonatkozó részleteket tudomásul veszi, de a Landerer és Beimel nyomdára nézve megjegyzi, hogy személyükre szóló új privilégium megszerzésére kell őket utasítani. Kötelezi őket továbbá, hogy kérvényükhöz az eredeti kiváltságos levelet haladéktalanul csatolják.

Tretter György tanácsnok azonban sehogy sem tudott a Helytartótanács rendeletének érvényt szerezni, mert Landerer huzamosabb időre eltávozott Pestről, Beimel pedig vonakodott az eredeti privilégiumát bemutatni Ez a huza-vona a hivatalos akták ide-oda vándorlását vonta maga után, míg végre Beimelt figyelmeztették, hogy engedetlenség esetén nyomdáját be fogják zárni. Ő ugyanis attól tartott, hogy pesti nyomdájának privilégiumától meg fogják fosztani. Ez a félelem későbbi beadványának minden sorából kiérzik, melynek siránkozó hangja Beimel feldúlt lelkiállapotára enged következtetni. Az akkori közállapotokat mérlegelve, nem is csodálkozhatunk Beimel eljárásán, mert hisz a felsőbb hatóságok szándékát egyáltalán nem lehetett tisztán látni. Ezért kéri a városi tanácsot, hogy ne értse félre őt, ha óvatosságból nem adja ki az eredeti szabadalmi levelet, azon oklevelet, melytől családja jóléte, jelene és jövője függ... Megemlíti továbbá, hogy a nyomdát harmincezer váltóforintért vette, »mely összeg pontos lefizetése végett nyomasztó aggályokkal tele volt család-atyai keblem s fáradhatatlan szorgalom-veríték cseppjei környezék éltem fenntartását, mely által intézetemben dolgozó annyi sok egyénnek élete is biztosíttatott.« A Helytartótanács 1841. október 19-én kelt rendeletével háromhavi haladékot adott Landerernek és Beimelnek az új kiváltságlevél megszerzésére.

*

Hogy az ily privilégium szövegéről, stílusáról fogalmat nyújtsunk, közöljük Landerer Lajos kiváltságlevelét, melynek keltezéséből azt látjuk, hogy még sok idő telt el addig, amíg az új privilégium birtokába juthatott.

"Mi első Ferdinánd Isten kedvező kegyelméből ausztriai császár, Magyar és Csehország e néven ötödik Dalmát, Horvát, sőt Halics és Lodomér országok apostoli, úgy Lombardia, Velencze, Illiria stb. királya, Ausztria főhercege, Lotharingia, Salzburg, Steyer, Korontan és Krajna, Fel- és al Slézia herczege, Erdély nagy fejedelme, morvai őrgróf, Habsburg és Tirol grófja stb. emlékezetül adjuk, ezennel jelentvén mindennek, kit illet, hogy Mi mind vitézlő Fűskúti Landerer Lajos pesti könyvnyomtató hívünknek a végett Felségünkhöz intézett alázatos esedezésére, mind pedig azért is, mert hív alattvalóink hasznát, s javát atyailag, s kegyelmesen előmozdítani kívánjuk, királyi legfelsőbb hatalmunkból, egyszersmind különös kegyelmünkből megengedőnek tartottuk miszerint azon Fűskúti Landerer Lajos mint jó erkölcséről s ügyességéről ajánlott s elegendő vagyonnal is ellátott egyén, hív alattvalóink hasznára s közhasználatára szabad királyi Pest Városunkban azon könyvnyomtató intézetet, melynek felállítása néhai Royer Ferencznek 1773-ik évben kiadott kiváltságlevél állal megengedtetett és örökségi jogon ő reá szállott, folytathassa, és az egyes könyvek nyomtatására nézve bárkinek részére kiadott más különösb kiváltságok sérelme nélkül bárminemű könyveket és munkákat nyomtathasson, azokat eladhassa, e végett segédeket tarthasson, inasokat felvehessen, taníthasson és szokás szerint felszabadíthasson, de azon világos feltétel, és pedig jelen kegyelmünk s királyi kegyelmes engedélyünk elvesztése alatt hogy az említett Fűskúti Landerer Lajos magát csinosabb nyomtatóbetűkkel ellátni, mindazt, mit sajtó által nyilvánítani s közrebocsátani szándékozik eleve az ország igazgató kormányszéke, vagyis m. k. Htó Tanácsunk által rendelt vizsgálat alá terjeszteni, azon vizsgálat tehát a felsőbb hatóság hiv. jóváhagyása nélkül semmit ki nem nyomtatni s ki nem adni a nyomdájában készült valamennyi könyvnyomatokból minden félév lefolyásával öt-öt példányt, melyekből egy az országos Karok és Rendek alázatos felírására 1836. év Sz. György hó 26. 5440 sz. a. kelt kir. elhatározásunk értelmében a m. tudós társaságot illeti; említett m. k. Htó Tanácsunknak benyújtani, végre ugyanazon m. k. Htó Tanácsunk útján eddig már kibocsátott, vagy ennek utána kibocsátandó a könyvnyomtató intézeteket illető rendelvényekhez magát mindenkor szorosan alkalmazkodni tartozzék, köteleztessék. Miért is nektek híveink bármi rendű, rangú, állapotú, hivatalú, s méltóságú alattvalóink, kiknek e levelünk bármiképp tudomástokra jut, különösen pedig Sz. k. Pest városunk bírájának, polgármesterének, esküdt polgárainak és egész községének ezennel szigorúan meghagyván parancsoljuk, miszerint a fentnevezett Fűskúti Landerer Lajos, könyvnyomtatói mesterségének az itt leirt módon engedett űzésében se nyilván, se alattomban háborgatni, akadályozni s korlátolni ne merészeljétek, hanem őt a neki ezen levelünk által egyedül saját személyére és csupán Szabad kir Pest városunk kebelében engedett királyi kegyelmünk és kegyelmességünk szabad, biztos, sértetlen és háborítatlan élvezetében hagyni s az illetők által hagyatni okvetlen tartozzatok, köteleztessetetek, máskép ne tegyetek: apostoli magyar királyi titkos pecsétünkkel függőleg megerősített, jelen levelünket pedig az előmutatónak elolvasás után visszaadjátok.

Kelt ami őszintén kedvelt hívünk tekintetes és Nagyságos Székhelyi gróf Majláth Antal Szent István apostoli király rendbeli nagykeresztes vitéz, aranykulcsosunk, valóságos belső titkos tanácsosunk, Zemplén vármegyei főispán Magyarországunkon királyi főasztalnok mesterünk s ugyanott királyi udvarunk egyszersmind az említett Szent István apostoli királyi rend Kanczellárja kezéből, birodalmi fővárosunkban, Bécsben, Ausztriában, Sz. György hó 19-ik napján az Úr 1845-ik esztendejében, magyar, cseh stb. országi uralkodásunk tizenegyedik évében.

Ferdinandus Quintus - Gróf Mailath Antal s. k., Szegedy Lajos s. k.

Beirattatott az elsőrendű királyi könyvbe, bizonyítja: Sztankovics Mátyás s. k. kir. tanácsos, irat és levéltárigazgató. - 17713. Ezen kir. kiváltságlevél Sz. kir. Pest Város Tanácsának 1845. év november 26. napján tartott ülésében felolvastatott és kihirdettetett

Kacskovics Lajos s. k. főjegyző és h. tanácsnok által.

*

Mint említettük, Beimel attól tartott, hogy privilégiumát elveszti. Részben izgatottsága, részben pedig anyagi helyzete késztette őt arra, hogy nyomdáján túladjon. 1899. év december 12-én társasági szerződést kötött Kozma Vazul pesti papírkereskedővel, s a húszezer pengő forintra felbecsült nyomda felét bizonyos kikötésekkel reáruházta. Ezek szerint a cég tovább is változatlanul megmarad, 10 évig Kozma önállóan vezeti a nyomdát. Az üzlet másik fele Beimelé és feleségéé marad, kiknek Kozma mint bérlő 6% kamatot térít meg, a nyereségből pedig az első hat éven át tíz-tíz darab aranyat, a következő években húsz, harminc, negyven és ötven darab aranyat köteles fizetni. Végül abban is megállapodtak, hogy Beimel halála után Kozma az özvegytől vagy az örökösöktől a nyomda másik felét tizenkétezer pengő forintért magához válthatja.

Kozma a vételárt: tízezer forintot Beimel kezéhez ezüstpénzben lefizetvén (3 ezüst húszas = 1 frt), a szerződés létrejöttét bejelentették a városi tanácsnak, s ez viszont felsőbb helyre terjesztette fel. A válasz nem késett sokáig, mert a Helytartótanács az 1845. év január hó 28-án tartott üléséből kifolyólag 3094. sz. a. a következő rendeletet intézte a tanácshoz:

»Miután még 1841. évben többször meghagyatott a városi tanácsnak, miszerint Beimel József érintett intézetéről szóló régibb privilégium levelét bemutassa és őt új szabadalmi levél váltására utasítsa, azonban ennek eleget nem tett, hivatkozva 1841. október 19-én 35637. sz. a. kelt intézvényre, ez alkalommal újólag szigorúan és felelet terhe alatt kötelességéül tétetik, hogy innen vett parancsoknak teljesítéséül jelen rendelet vételétől számítandó két hét alatt múlhatatlanul felküldje...«

Ezt az erélyes hangú leiratot Vojditsek tanácsnok nyomban közölte Beimellel, aki ismételten vonakodott az eredeti privilégiumot kezéből kiadni, azt állítja, hogy az eredetit az esztergomi nemes káptalan levéltárában letette. Egyébként Beimel arról panaszkodik, hogy őt folyton zaklatják. Tizenöt év óta ugyanis hét ízben másolta le kiváltságlevelét. Beimel kifogásait a városi tanács közölte a Helytartótanácssal, ahonnan 1845. április 23-iki kelettel az eddiginél is erélyesebb válasz érkezett le. Ebben kategorice értésére adják Beimelnek, hogy miután ismételt rendelet ellenére az eredeti szabadalmi levelét bemutatni és új kiváltságlevélért folyamodni makacsul vonakodik, nemcsak a Kozmával kötött szerződést nem hagyják jóvá, hanem »további vonakodás esetén az intézet bezárása elrendelendő leszen.«

A városi tanács Beimellel szemben tehetetlennek bizonyult, Vojditsek tanácsnok jelentésében kiemeli, hogy nem áll módjában Beimelt az irományok kiadására szorítani...

A nyomda bezárásra vonatkozó fenyegetés Beimelt, de még inkább társát Kozmát nagymértékben megrémítette. Ez utóbbi szívesen tett volna eleget a Helytartótanács rendeletének már csak azért is, mert Beimel ekkor már sokkal tartozott neki sőt a haszonbért is három évre előre felvette. Kozma kétségbeesetten megkísérli a szabadalmat a saját nevére megszerezni, amit a városi tanács is pártol és igazolja, hogy Beimel roskadozófélben volt intézetének új életet adott. A továbbiakban pedig azt hangoztatja, hogy a nyomdák száma sem szaporodnék, hanem »egy enyészetnek indult fogna csak netán újabban felvirágozni...«

A Helytartótanács a városi tanács véleményes jelentése alapján Kozmát folyamodványának beadására szólította fel, aki eme rendeletnek 1846. október 15-én készséggel tett eleget. Ebben előadta, hogy ó minden erejével reá akarta bírni Beimelt, hogy kiváltságlevelét végre-valahára felterjessze - de eredménytelenül. A nyomdába két év alatt negyvenezer forintot fektetett bele, azt felvirágoztatta és munkáját az iparkiállításon nagy ezüst érdemmel jutalmazták meg.

Mint hasonló alkalmakkor szokásban volt, ezúttal is felhívták a kebelbeli nyomdászokat, hogy tegyenek véleményes jelentést.

Fűskúti Landerer Lajos és petrózai Trattner és Károlyi könyvnyomdászok 1847. január 21-én beterjesztik jelentésüket, melyben azt mondják, hogy Kozma Vazul csak titokban űzhette a könyvnyomtatást, mert a jog, és a felelősség Beimel neve alatt maradt.

Kozma Vazul vagyonára időközben ítélet alapján Pest város törvényszéke a csőd megnyitását rendelte el, a hitelezők követelése kb. 90 ezer pengő forintra rúgott. Kozma azt hitte, hogy az elnyerendő privilégiumot a hitelezőkkel szemben majd jól értékesítheti és ezáltal financiális helyzetén javíthatni fog, de számításában csalódott, mert szándékát a nevezett nyomdászok megtudták és jelentésükbe belefoglalták, azt írják ugyanis, hogy »Kozma Vazulnak örmény, zsidó és egyéb hitelezői mind a papírkereskedést folytatni, mind pedig - és ez hallatlan merény - a Csődgondnokság által a könyvnyomtatást is gyakorolni szándékolják, de sőt még mielőtt valakit megkérdeztek volna - máig is folytatják. A továbbiakban kifejtik, hogy ez az eljárás azért is vakmerőnek tekintendő, mert a csőd által a Beimellel kötött szerződés végképp megszűnt. Landererék végül aziránt esedeznek, hogy oly hathatós rendelkezéseket tegyenek, melyek a fentebbi visszaéléseket korlátozzák és megszüntetik.

A városi tanács ebben az ügyben a közelről érdekelt Beimelt is meghallgatta, aki oda nyilatkozott, hogy az időközben csődbe jutott Kozma nem alkalmas többé a szerződés folytatására. Kijelenti, hogy ő a cégét és felelősségét ily körülmények között a csődtömeg által felhasználtatni sem meg nem engedi, sem megengedni nem tartozhatik. Egyébként Kozma által a folyamodványban felhozott okokat alaptalanoknak mondja és tagadja, hogy őt csak egyszer is (!) a szabadalmi levél felküldésére felszólította volna. Különben is Kozma, mint csőd alá jutott egyén, privilégiumot nem kaphat, kéri tehát, hogy őt ebbeli kérelmétől mozdítsák el.

A városi tanács tapasztalatairól terjedelmes jelentést tesz a Helytartótanácsnak. Közli Beimel és társai érveléseit, melyek nem maradtak hatás nélkül, mert 1847. szeptember hó 7-iki tanácsüléséből 36325. sz. alatt értesíti a városi tanácsot, hogy Kozma Vazul kérését nem teljesíti.

*

A hazai nyomdászat fejlődésére Landerer Mihályon kívül leginkább Trattner működése volt nagy hatással, aki vállalkozásaival nem csak a nyomdászatot, hanem a könyvkiadást is fellendítette.

Az öreg Trattner mint rideg üzletember volt ismeretes a korabeli írók előtt, de utóda Trattner Mátyás is sok esetben csak akkor vállalkozott valamely mű kiadására, ha annak kelendőségét az akkor divatos előfizetési felhívás útján már biztosítva látta. Kiváló íróink, köztük Kisfaludy, Tompa, Kazinczy, Révay stb. stb. szintén csak előfizetők gyűjtése révén adhatták ki műveiket. Id. Trattner János Tamásról, mint a nyomda megalapítójáról, érdemesnek vélünk egyet-mást elmondani.

Mint szegény lőporgyártó fia tüneményes karriert csinált és mire az érett férfi korba lépett, már mint milliomos szerepelt. Kőszeg melletti faluban, Jahrmannsdorfban született, anyját 1717. év november hó 11-én épp akkor veszté el, amikor ez neki életet adott. 1739-ben Bécsbe megy, ahol 1748-ban Bilizotti Antal fűszerkereskedőtől kölcsönvett négyezer forinton megveszi Jahn szerény berendezésű nyomdáját. Vállalata legelső termékének, egy imádságnak jövedelmét a szegények javára fordította, mely tettével a jezsuiták kegyét egy csapásra megnyerte, akik ettől kezdve minden nyomtatványukat nála készíttették el.

Sikereit azonban nemcsak szorgalmának és szaktudásának köszönhette, hanem főleg annak, hogy a helyzetet mindig saját javára ki tudta használni. Frappáns ötletei szorongatott helyzetében sokszor segítségére siettek. A szerencse mar akkor hozzá szegődött, amikor báró Van Swieten udvari orvos ajánlatára őt Mária Terézia pártfogásába vette. Trattner nyomdája csakhamar virágzásnak indult, úgyhogy 1750-ben már 16 sajtóval, 1752-ben pedig 32 sajtóval dolgozott. Papírszükségletét saját malma szolgáltatta.

1752-ben reábízták ez összes tankönyvek nyomását is, ezzel, de főleg utánnyomásaival rövidesen nagy vagyonra tett szert. Az irodalmi kalózkodás eme fajtáját Trattner ki is használta alaposan, amiért aztán nem egyszer keserű szemrehányásokkal illették. Többek között egy alkalommal a Leipziger Messen is, ahol a fehér asztalnál véletlenül Nicolai könyvárus mellé került, kinek több kiadványát utánnyomatta és ezáltal neki érzékeny kárt okozott. Nicolai ezt az alkalmat fel is használta arra, hogy Trattnernek az utánnyomásról és az utánnyomóról a maga véleményét alaposan megmondja. Trattner eljárását azzal védelmezte, hogyha a könyvet megvásárolta, azzal mint tulajdonával, azt tehet, amit akar, elolvashatja, elajándékozhatja, leírhatja, ismét eladhatja stb. Nicolai erre nem szólt semmit, de feltette magában, hogy kollegáját megleckézteti. Az alkalom csakhamar elérkezett. Ebéd után Trattner távozni készült és kezében egy szép spanyol nádbotot tartva, búcsúzott Nicolaitól. Ez megpillantván a botot, annyira megnyerte tetszését, hogy azt Trattnertól rövid alku után megvásárolta. Alig fizette azonban ki a botot és alig hogy az a kezébe került, Trattnert mellen ragadta és botjával ütlegelte, úgyhogy a többi vendégeknek kellett őket szétválasztani. Nicolai folyton azt válaszolta Trattner kiabálására, hogy a botot megvette, árát kifizette, tehát azt tehet vele, amit akar. Így magyarázta meg Nicolai kézzelfoghatólag Trattner elveit. Mindenesetre eléggé jellemző, hogy az ilyen utánnyomás a cs. kir. örökös tartományokban nemcsak megengedett, hanem kedvelt is volt.

Trattner fióknyomdákat állított fel Pesten, korábban, Innsbruckban és Linzben. Magyarország kilenc városában volt könyvlerakata. Ő építtette a bécsi Józsefvárosban a nevezetes »Typographiai-palotát«, ahol a nyomdászat és a rokonszakmákat egyesítette. A nagyszerű berendezkedés I. Ferenc császár figyelmét is felkeltette és a vállalat megtekintésével Trattnert kitüntette. Az uralkodóház több tagja nagy kedvvel és szeretettel viseltetett a nyomdászat iránt. II. Lipótot és II. Józsefet Trattner vezette be a nyomdászat művészetébe és utóbbi számára Mária Terézia parancsára kis nyomdát rendezett be.

1773-ban a bécsi Grabenen átépíttette a nagyszerű »Trattner Hof«-ot 1787-ben pedig megvásárolja az Ebergassingi uradalmat.

1764-ben beutazta Európát és összeköttetéseket szerzett a külfölddel, melyeket az ausztriai nyomdászat és könyvkereskedelem emelésére fordított. Mária Terézia udvari nyomdásszá nevezte ki, Ferenc a római sz. birod. lovagjává. II. József alsóausztriai nemessé. II. Lipót pedig »petrózai« előnévvel magyar nemessé emelte. Krassó és Szatmár megyék táblabíró címmel tüntették ki.

Mint látjuk, Trattner a császári udvar árnyékában magas pártfogóinak köszönhette ugyan meggazdagodását, de viszont nem is volt hálátlan érte, mert tudását, ügyességét stb. mind Bécsnek szentelte és mégis egyszer majdnem pórul járt. Pártfogója, Van Swieten, heves szemrehányást tett neki, hogy naptárjaiban a népet csízióval, babonás jóslásokkal stb. bolondítja, s hogy az erre vonatkozó felsőbb tilalmat úgy akarta kijátszani, hogy ezeket a részeket az udvar számára készített példányokból egyszerűen kihagyta. Ez a kijátszás Mária Teréziát annyira megharagította, hogy az udvar kedves emberét arra ítélte, hogy Bécset 24 óra alatt, az Osztrák birodalmat pedig 8 nap alatt elhagyja. Trattner egy udvarhölgy segítségével juthatott csak be abba a terembe, ahol az őt egyáltalában fogadni nem akaró Mária Terézia keresztülhaladt. Trattner alkalmas pillanatban lábai elé borult, de a császárné elutasítólag intett és tovább indult. Trattnert azonban ügyes ötlete mégis megmentette a száműzés veszedelmétől, mert hirtelen a teremben felfüggesztett boldogult I. Ferenc császár képe elé térdelt és őt könyörögve, összetett kezekkel, fennhangon segítségül hívta. Mária Teréziát ez annyira meghatotta, hogy megkegyelmezett neki.

Kétszer nősült, első nejétől, Retzenheim Mária, birodalmi tanácsos özvegyétől tizenegy, Nagel egyetemi bölcsészeti osztály igazgatójának leányától tíz gyermeke született, de csak egy-egy maradt életben.

A »Kurir« 1798. II. 146. sz. jelenti, hogy: »Magyar nemes, R. Sz. Birodalmi Ritter, Ebergassing nevű uradalomnak ura, Cs. k. könyvnyomtató és kalmár Trattner Tamás János úr a múlt július 31-én életének 81-ik esztendejében meghalt« Tehát ugyanabban az esztendőben, amikor ötvenéves jubileumát nagy pompával ünnepelték meg.

Pesti nyomdáját 1789. évben rokonának és tanítványának, Trattner Mátyásnak, illetőleg ennek újszülött fiának ajándékozta, kit ő tartott keresztvíz alá, s kit az ő nevéről kereszteltek meg János Tamásnak.

Trattner Mátyás F.-Eörben (Vas m.) született, szegény szülőktől származott, s még mint gyermek állt az ólombetűk mellé Trattner bécsi nyomdájában. Tanulóéveinek leteltével Párisba ment, hol 15 évig dolgozott. Ott annyira megkedvelték és az érdeklődést annyira magára vonta, hogy párisi polgár címmel tisztelték meg. 1779-ben tért vissza Magyarországba.

A szerencsecsillaga őt sem hagyta el, s mint láttuk, a keresztkomaság révén elég szép vagyonhoz jutott. Az ajándékba kapott nyomdát nagy szakértelemmel vezette fia nagykorúságáig.

A fiatal Trattner János Tamás 1813-ban vette át az öröklött nyomdát, melyet nagy ambícióval továbbfejlesztett, de nem sokáig folytathatta a magyar szellemtől áthatott nyomdász és könyvkiadói működését, mert 1824. év március 24-én megszűnt élni. Nagy veszteség volt ez az írókra is, mert Trattner a magyar irodalom iránt igen nagy lelkesedéssel viseltetett. A korabeli írók: Kazinczy Ferenc, Kis János superintendens, Horváth, Fejér, Kölcsey, Vitkovics, Kulcsár, He1meczy, Döbrentei és mások belső barátságukkal tüntették ki őt. 1816. évben indította meg a Tudományos Gyűjteményt. Trattner 1817-1825-ig 827 művet adott ki, ezek közül 418 magyar, 259 latin, 127 német, 11 tót, 6 görög, 5 horvát és szlavón, 1 francia.

1816. évben 15 sajtóban dolgozott és nyomdáját a kalocsai kegyesrendiek nyomdájával kibővítette.

Halála után ismét atyja: Trattner Mátyás vezette tovább a nyomdát, melyet 1827. évben leányának és vejének adott át. Trattner Mátyás 1828. február 16-án 83 éves korában végelgyengülés következtében hunyt el.


Kezdőlap