Török Gyöngyi:

Középkori magyarországi könyvfestészet

In: Kódexek a középkori Magyarországon. Bp., 1985. 35-46.


A középkori festészet egyik legfontosabb feladata Magyarországon is a könyvdíszítés volt. A könyvfestészet a freskófestészettel és a táblaképfestészettel nemcsak egyenrangú, de megjelenése az utóbbit időben is megelőzi. A monumentális művészet emlékanyaga sok esetben még a könyvtárak állományánál is jobban megtizedelődött, így a miniatúrák ábrázolásai szerencsésen egészítik ki a festészettörténeti összképet. A gazdagon díszített könyvek több száz jelenetet is tartalmazó illusztrációsorozatai az egyes témák megjelenítési formáival foglalkozó ikonográfiai vizsgálatok számára bizonyos kiindulópontul szolgálnak, hiszen a freskófestészetben - és különösen a táblaképfestészetben - ehhez képest csak bizonyos témákat kiemelő programmal találkozunk. Mindez nem zárja ki azonban a legkülönbözőbb műfajok kölcsönhatásának lehetőségét, elsősorban azért, mert egy adott korszakban valamennyi műfajban hasonló stiláris tendenciák jelentkeznek.

A kódexek szövegének végén a scriptorok szokása volt megnevezni magukat, míg a könyvdíszítést végző "pictor"-ról, "illuminator"-ról inkább az elszámolások szólnak. Ritka az olyan bejegyzés, mint amilyen a váci aranyművesek fraternitása számára 1423-ban készült hangjelzett kéziratban található, ahol a váci püspök illuminátoraként nevezi meg magát János mester. Mindenképp figyelmet érdemel az a körülmény, hogy a névbejegyzés egy másolt hosszú szöveg utolsó soraként fordul-e elő, ahol az illető, munkája elismeréséül, akár egy imát is kérhet (jellegzetesen a scriptor óhaja), vagy pedig a szövegtől függetlenül az ábrázoláshoz kapcsolódva, mint Selmeci Gobil Bálinté, aki 1432-ben egy városi bírói jegyzőkönyvbe írta nevét, melybe a peres ügyek csak később kerültek. A fenti évszámok azt is jelzik, hogy a XV. század első felében már nálunk is differenciálódtak a könyvkészítés munkái, és a szerzetesi-kolostori könyvművészet fokozatosan elvesztette jelentőségét. Az a korábbi kutatásokban megnyilvánuló nézet, amely szerint a kéziratok kolofonjában előbukkanó scriptornevek mindenkor az illuminátort is jelzik, nem állja meg a helyét. Sokszor a kézirat befejezésének dátuma sem felel meg az illusztráció stílusának, aminek többek között az is oka lehetett, hogy a kéziratot nem a scriptormunka befejezésének évében, hanem jóval később díszítették. A liturgiai sajátságok lehetőséget nyújtanak ugyan egy tágabb értelemben vett lokalizáláshoz, de a művészeti központok közelebbi meghatározása még akkor is további kutatást kíván. A XV. századi pozsonyi kódexek között például esztergomi rítusú missalékat találunk, és ezek az esztergomi központ zenei hagyományával is nagymértékben egyeznek, természetesen mindez nem jelenti a miniatúrastílus feltétlen azonos voltát a két városban. A könyvművészeti kutatásokban a nyelvészet, paleográfia, történettudomány, liturgia-, zene- és művészettörténet nyújtotta eredmények szerencsés esetben kiegészítik egymást, de ellentmondóak is lehetnek.

A díszített könyv egy egész műhely terméke, nem egy ember alkotása. Már magának az állatbőrből készült pergamennek az előkészítése is hosszú munkafolyamat, utána kezdődött a szövegmásoló scriptor, vagy scriptorok munkája, és csak ezután kapta kézbe a könyvfestő-illuminátor a megírt lapokat, majd ezek végül, sajátos technikával díszített, fémveretes bőrkötésbe kerültek. A kódexek kivitelezésében nagy különbségek vannak a megrendelő társadalmi hovatartozásának, anyagi eszközeinek, illetve a kézirat rendeltetésének megfelelően; a legdíszesebbek többnyire a király, vagy az uralkodó család számára készültek. Erre legjobb példával az Anjou-legendárium és a Képes Krónika szolgál. A magyarországi könyvfestészet kezdeteiről a megmaradt emlékanyag hézagos volta miatt csak az európai összkép segítségével tudunk fogalmat alkotni. A kereszténység felvételekor Nyugat-Európában már jelentős kolostori központok működnek, ezek írószobáiban dolgoztak a miniátorok is. A korai időszakban gyakran előfordul, hogy a díszítést is a másoló végzi, aki vörös miniummal dolgozik, innen ered maga a "miniare" tevékenység. A XII. századig ezek a kolostori scriptoriumok voltak a legfőbb központok, a XIII. század második felében azonban már elterjedtek a hivatásos laikus műhelyek is, 1300-ban Párizsban 17 festőműhely működik, legtöbbjük az egyetemhez kapcsolódva. Az ausztriai St. Florian-i kolostorban 1300 körül olyan festőműhely tevékenysége mutatható ki, amelyben egyháziak és laikus művészek együtt dolgoztak, a források "vitrarius et pictor" néven emlegetik az egyik világi könyvfestőt, ugyanakkor Bolognából érkezett itáliai miniátorok is voltak a műhelyben. A hivatásos miniátorok legtöbbször a festőkkel és más művészekkel közös céhbe tartoztak; alkalmanként kaptak megbízásokat, nevük hasonlóan, mint a többi művészé a középkorban, csak ritkán ismert.

A könyvfestészet sajátos törvényei abból a törekvésből adódnak, hogy az írás a képpel és a dekorációval harmonikus egységet alkosson. Ezért szükséges volt, hogy a másoló és a munka többi résztvevője: rubrikátor, rajzoló vagy festő a szöveg és a díszítés vonatkozásában megegyezzék. A másolónak ki kellett hagynia a díszítés helyét, ami a befejezetlen kéziratokon jól látszik. Néhány korai példán a lapszélen apró betűvel a festőnek szóló utasítás található. A festői technika az ókor óta folyamatos művészi hagyományokon nyugszik, kezdetben gyakoriak a színezett tollrajzok, míg később a kötőanyagos alapozásra színes fedőfestékkel dolgoztak, az aranyat is alapozás után rakták fel. A nagyság és díszítés által kiemelt kezdőbetű, az "iniciálé", a középkori könyvművészet egyik legjellegzetesebb alkotása. A szónak mintegy az ősi, képi jelentéséhez tért vissza; az írás, díszítés és részben a képi ábrázolás között gyakran szét sem választható átmenetekkel. A román korban a betűtestet vagy emberi alakok, vagy növényi indák alkották, amelyek állati testben folytatódnak, a gótikában az iniciálé betűteste egész jeleneteket ölel körül. A könyvek iránti egyre nagyobb igény a kéziratokat előállító műhelyekben hamarosan a feladatok további felosztásához vezetett. A dekoratív díszítést (iniciálék, keretdíszek) más végezte, mint aki a jelenetes ábrázolásokat festette, sőt még további specializálódás is megfigyelhető: az egyszerű iniciálékat vagy az egyszerű keretet nem ugyanaz az illuminátor készítette, mint aki a díszes lapok kereteit és a legfontosabb képeket. A legfőbb miniatúrák gyakran nem ugyanattól a kéztől származnak, mint a mellékjelenetek, a vezető mester miniatúrái mindig a liturgiailag legfontosabb helyeken találhatók. A magyarországi könyvfestő műhelyekben a kora középkorban valószínűleg nem volt olyan differenciált a műhelygyakorlat, mint a nagyobb központokban; csak kevés segédet találunk és a vezető mester is végez alárendelt munkát. A XIV-XV. századi kéziratok további kutatása valószínűleg még sokkal nagyobb munkamegosztásra fog fényt deríteni, mint ez eddig közismert volt.

A magyarországi könyvfestészet a könyvek és oklevelek iránti szükséglettel párhuzamosan az egyházi, szerzetesi scriptoriumokban, káptalani iskolákban, a királyi kancelláriában és a hiteles helyeken kezdődhetett. Az első könyvek vásárlások, ajándékozások útján jutottak hazánkba és nyilvánvalóan a mintakép szerepét töltötték be. Legtöbbször nem szolgai másolásra, hanem a magyar viszonyokhoz való átdolgozásra került sor. Az a sacramentarium, mely a XI. század második felében egy Antiochiai Szt. Margitról elnevezett bencés kolostor számára készült - korábban Hahótra gondoltak -, magyarországi liturgiai sajátosságokat mutat, illuminálása itthon is történt. Erre lehet következtetni a hurkolt, indás iniciáléknak abból az egyszerűsített változatából, melynek eredeti típusát az itáliai könyvfestészetben, pl. a veronai kódexekben is megtaláljuk. Az indák által közrefogott felületek színezése, mely mintegy inkrusztációs hatást kelt, általánosan elterjedt volt a XI. századi európai könyvfestészetben. Az ún. Szelepchényi Evangelistarium, melyet Nyitrán (Káptalani Levéltár) őriznek, szintén magyarországi bencés scriptoriumban készült. Szigeti Kilián a garamszentbenedeki származást tartja a legvalószínűbbnek a XI-XII. század fordulóján, egy Liege-Maastricht-ból származó bencés mintaszöveg után, Szendrei Janka zenetörténeti megfigyelései a XII. század közepére utalnak. A kódexben található, szíjpántokkal összefogott indadíszes iniciálék, melyek gyakran állati testben folytatódnak, olyan XI. század óta elterjedt európai típust jelentenek, melyet egészen hasonló formában találunk meg a XII. század közepén, pl. a kremsmünsteri bencés kolostor kódexei között is. Mind ez ideig ismeretlen kapcsolatok révén kerülhetett a Zala megyei csatári monostorba az a Biblia, melyet az apátság Gutkeled nemzetségbeli kegyura a XIII. században az admonti bencés kolostornak elzálogosított. A Biblia a salzburgi bencés apátságban működő könyvfestő műhely egyik legkiválóbb, a XII. század második negyedéből származó terméke, melynek a magyarországi művészethez való tartozását Hoffmann Edith és Wehli Tünde kutatásai kizárták. A XII. század első felében a magyarországi scriptoriumok szerény iniciálékkal díszített, de fokozatosan növekvő kódextermésére lehet következtetni a székesfehérvári királyi egyház számára, a dómkáptalan iskolájában készült Codex Albensis alapján; az Ernst-kódex indás, pántos iniciáléi a már meglévő XI. századi hagyományt folytató, ciszterci kolostori tevékenységről adnak hírt. A feltehetően Perugiai Bernát által az esztergomi Szent Adalbert-székesegyháznak ajándékozott "Expositiones in Cantica Canticorum" absztrahált növényi formákat mutató, többnyire körkörös iniciáléiról újabban kimutatták, hogy nem francia hatásra készültek, hanem egy salzburgi, vagy salzburgi hatás alatt dolgozó délnémet-bajor scriptorium átlag munkái a XII. század második feléből. Az ebben a körben szokásos iniciálétípus éppúgy, mint a fémes hatást keltő színek alkalmazása XI. századi hagyományokat őrző archaikus vonásnak tekinthető. A XII. század legvégén vagy a XIII. század elején figurális jelenetekkel díszítették azt a fontos egyházjogi munkát (Decretum Gratiani, ill. eredeti címén Concordantia discordantium canonum), mely a középkor folyamán a pozsonyi Szent Márton-dóm tulajdonában volt. A jogtudományokról híres Bologna, a decretalis-kéziratok "exportja" szempontjából első helyen állt, az illusztráció helyét legtöbbször szabadon hagyták, a kódexek kifestése a rendeltetési helyen készült. Azt, hogy vajon kódexünkben a díszítés is egy észak-olasz műhely terméke, vagy csupán egy ilyen mintapéldány után dolgoztak a miniátorok, további kutatásoknak kell eldönteni. Egy, a zenetörténészek által már feldolgozott és a XIII. század elejére datált missale a zágrábi egyházmegyére utaló liturgiai és magyarországi zenei sajátságokat mutat. Egész oldalas kánonképe, mely kétségtelenül Magyarországon készült, egy régies "Krisztus triumphans" ábrázolás, ezzel szemben a Pray-kódexben a szenvedő Krisztus típusa az új irányt képviseli. Ez az ikonográfia csak a XII. század második felében terjedt el, sőt a Pray-kódex Krisztus-törzsének csípőben igen erős hajlása, a XIII. századi, itáliai, Giunta Pisano-féle típust idézi. A Pray-kódex tollrajzai valószínűleg a XIII. század elején készültek. Stilárisan a Keresztre feszített Krisztus ábrázolása emelkedik ki a rajzok közül, ugyanakkor a Levétel a keresztről egész oldalas képe olasz eredetre valló, kitűnő kompozíciót mutat. Mindez nem zárja ki azonban az olaszos elemeknek esetleg más közvetítőkön át történő átvételét. Wehli Tünde megállapítása szerint a festő az alábbi eredetű mintaképeket használta fel. A passiójelenetek a XII-XIII. század fordulójáról származó, feltehetőleg bajor mintakép után készültek. Ikonográfiailag modernnek bizonyul a Sírbatétel jelenete a Krisztus testét olajozó Nikodémusz figurájával, ez a motívum az európai festészetben sem jelenik meg a XIII. század elejénél korábban. A kódexnek az a képe, mely a trónoló Krisztust kínszenvedése eszközeivel mutatja be, a leggyengébb mester munkája, ikonográfiailag sem tartozik a passiójelenetekhez, típusa a XII. század közepétől a cluny-i művészet hatására terjedt el. A zenetörténeti megfigyelések ugyancsak két réteget állapítottak meg a kódex vonalas notációjában. Szendrei Janka a Pray-kódex első, retrospektív jellegű írásmódja (1192-1195) mellett, egy, a XIII. század első harmadából származó, modernebb, francia iskolázás hatását mutató kottaírást is elkülönít. Ezt a notációt találjuk azon a lapon is, melyen a zenei rész a trónoló Krisztus rajzával kompozicionális egységet alkot. A művészettörténeti és zenetörténeti megfigyelések egybeesése felveti annak lehetőségét, hogy ezt a rajzot a notáció írója készítette egy olyan zenei anyagot tartalmazó kódex után, melyben a rajz mintaképe is megtalálható volt. Csapodi Csaba kutatásai alapján újabban vált ismertté az a zsoltároskönyv, mely 1259 és 1261 között a margitszigeti domonkos apácák, valószínűleg IV. Béla lánya, Margit számára készült. Bár az írástípus franciás jelleget mutat, a kódex miniatúrái és a lapszéldíszítés olaszos elemekről árulkodnak. Ezeknek a különböző irányokból érkező áramlatoknak a keveredése a psalterium magyarországi lokalizálását erősíti. Az első három évszázad szórványosan megmaradt anyagából nehezen lehet általános következtetéseket levonni. Annyi azonban nyilvánvaló, hogy a szerzetesi scriptoriumokban megkezdődött a helyi díszítőtevékenység, mely a következő két évszázad művészeti ki bontakozásához biztos alapul szolgált.

A kolostori könyvjegyzékek alapján a XIV. századi rendi könyvtárak jelentős állományáról tudunk, de mivel ezek a jegyzékek a díszítésről semmiféle említést nem tesznek, továbbra is csak a megmaradt emlékanyag vizsgálatára szorítkozhatunk. A XIV. század első felében a liturgikus könyvek egy nagyobb csoportjára az ún. filigrándíszes iniciálék jellemzőek. Ez a kalligrafikus díszítőmotívum Franciaországból indulva a XIV. század folyamán egész Európát meghódítja. Bár elterjesztésében a ciszterci rendnek nagy szerepe volt, más rendek könyvfestészetében is megtaláljuk. Két Ágoston-rendi graduale, mely 1334 előtt készült, jól mutatja a típus korai változatát, ahol a kék és vörös színű filigrán díszt virágok és levelek élénkítik. Ferences használatra készült liturgiai kéziratok egy csoportjában, mely valószínűleg egy miniátorműhely terméke, a térkitöltő filigránszövedék közé kis jelenetek kerültek, a betűtestet indákkal összefűzött, groteszk emberi és állati alakok alkotják. A pozsonyi káptalan három missaléja egy jelentős műhely terméke, melyben naturalisztikus növényi motívumokkal és több színnel élénkítették a filigrán díszt. Az egyik, a pozsonyi Szt. Márton-székesegyház számára készült missale ornamentális iniciáléi a fentiektől eltérően a bolognai miniatúrafestészet hatását mutatják. Zentai Loránd felhívta a figyelmet arra, hogy ez a hatás nemcsak a királyi udvar művészete felől - mint később látni fogjuk - érkezhetett a liturgikus könyvekhez, hanem a szomszédos Ausztriából is, ahol a kolostorokban itáliai, főként bolognai vándorművészek hatására ez a típus elterjedt. A missalék legjelentősebb dísze a kánonkép, mely Krisztus keresztrefeszítését ábrázolja Mária és Szt. János evangelista közt. Egy magyarországi használatra készült úti missale kánonképe a század közepe táján, a XIV. század kezdete óta elterjedt francia ikonográfiai típust követi. Ugyanehhez a típushoz tartozik a már említett pozsonyi missale, a kezét tördelő Máriát és a fejét jobbjára szorító Jánost ábrázoló kánonképpel. Ez a teljes oldalt betöltő kánonkép a misekönyvekre gyakran jellemzően nem egyidejű a kódex egyéb, már említett díszítésével. Stílusára a nálunk először jelentkező olaszos elemeket is magába olvasztó cseh művészeti hatás jellemző (1360 körül). Ugyancsak később került a kánonkép egy másik, már említett missaléba, mely az előbbihez képest jóval archaikusabb stílusú. Zentai Loránd megállapítása szerint ez a század első felében a német és osztrák központokból elterjedt népszerű tipologikus irodalom tollrajz-illusztrációinak hatását mutatja. Az említett kánonképek gyengébb változatai a század végéig tovább élnek.

A királyi udvar könyvtára már az Árpádok idején is a legjelentősebb magyarországi könyvtárak egyike lehetett. Sajnos sem erről, sem a király számára működő könyvfestő műhelyről nincsen biztos tudomásunk. Először az Anjou-korban mutatható ki az udvar kiemelkedő könyvgyűjtő és mecénástevékenysége. A Magyar Anjou Legendárium az európai könyvfestészetben is egyedülállóan gazdagon díszített legendagyűjtemény. A speciálisan magyar és az Anjou-ház által tisztelt szentek kiválasztását a királyi udvarhoz közel álló, nagy műveltségű főpap végezhette el. Az 1533-1345 között illuminált kódex egy Anjou-házból származó magyar ifjú használatára és nevelésére szolgálhatott, aki Levárdy Ferenc kutatásai szerint András herceg volt. A könyv megrendelője Károly Róbert lehetett. A kódex egyes lapjai a vatikáni Biblioteca Apostolica, a New York-i Pierpont Morgan Library és a leningrádi Ermitázs gyűjteményébe jutottak, Levárdy Ferenc hasonmás kiadása alapján azonban egy kötetben tanulmányozhatók. A régebbi irodalom a díszítést bolognai iskolázottságú magyar mester vagy mesterek munkájának tekintette, míg újabban Wehli Tünde a bolognai elemek túlsúlya és egyes képek jellege alapján valószínűnek tartja, hogy a kódex készítési helye a későbbi Niccolo da Bologna által vezetett híres bolognai festőműhely volt. Meta Harrsen szerint a kódexben négy szorosan együttműködő miniátor munkássága különböztethető meg. Az első mester, aki a Mária halála jelenetet festette, köthető legerősebben a bolognai iskolához, a második, Jézus történetét bemutató miniátor munkássága olasz kapcsolatokat árul el, míg Szent Jakab legendájának és a magyar szentek legendáinak alkotója egy közép-kelet-európai mester, az utóbbinak egy segédje is kimutatható. A magyar bibliofilek bolognai kapcsolatairól tanúskodnak ugyanebben az időben Nekcsei Demeter tárnokmester részére készült Biblia és Vásári Miklós kódexei is. Már vitathatatlanul magyarországi műhelyben festették 1358 után Nagy Lajos király megrendelésére a Képes Krónikát. A kódex stílusában a bolognai, a nápolyi és sienai, az avignoni és a toszkán művészet és az általuk közvetített francia hagyományok már sokkal áttételesebben jelentkeznek, mint az a bolognai stílusról az Anjou Legendáriumban kimutatható volt. A viselettörténeti és ikonográfiai megfigyelések már korábban is utaltak a közép-európai sajátosságokra, Wehli Tünde ezt stiláris megfigyelésekkel is kiegészítette. A plasztikusan festett, palástba burkolt uralkodók, vagy Nagy Lajos ábrázolása az a egykorú cseh könyv- és táblaképfestészettel mutatnak párhuzamokat. Nagy Lajos udvari művészetének jelentősége nem maradt alatta IV. Károlyénak, de emlékeit a történelem mostohán megtizedelte. A Képes Krónika jelenetes iniciáléi, zárt képsorai olyan magas színvonalon dolgozó miniátorműhely termékei, mely a krónikaillusztrációk és a lovagvilág mesés-epikus ábrázolásaiban járatos volt. Erre legfőbb bizonyítékul a kódex szövegétől függetlenül megfestett jelenetek szolgálnak, melyek már meglévő képi előzmények átvételéről tanúskodnak. A Képes Krónikát készítő miniátorműhelyből kerülhetett ki az a festő, aki egy Pseudo-Aristotelesnek tulajdonított "királytükröt" (Secretum Secretorum) a címoldalon Nagy Lajos képmásával díszített.

A királyi és a főúri-főpapi rétegek számára dolgozó hivatásos miniátorok mellett a XIV. század második felében a liturgikus könyvek díszítésében még mindig találkozunk olyan egyházi személlyel, aki valószínűleg a szövegmásoló tevékenység folytán került kapcsolatba a díszítéssel. Imrefia János pozsonyi őrkanonok számára a kolofon szövege szerint Henrik csukárdi plébános írt és díszített egy missalét 1377-ben. A Henrik plébános által festett címlap és a kis méretű, alakos iniciálék (a többi miniatúra, egy az 1480-as években Pozsonyban működő jelentős illuminátor alkotása) nélkülözik az egyéni művészi jelleget, a század első feléből ismert francia, olasz és német elemeket váltakozva használják fel.

A XIV. század második felében a cseh művészet a miniatúrafestészetben is olyan vezető szerepet szerzett magának, amely az 1400 körüli időszak internacionális gótikájának kialakításában döntő volt. Ennek a XV. század első felére terjedő kisugárzása a lágy stílus formájában a közép-kelet-európai művészetben meghatározóvá vált. A cseh művészet élvonalba kerülésének oka nem utolsósorban egy olyan szintézis létrehozása volt, amely az itáliai művészet vívmányait is magába olvasztotta. Jól ismertek azok a tényezők, amelyek a közvetlen olasz hatást magyarázzák, kevéssé vizsgált viszont az itáliai hatás esetleg Magyarországon keresztül történő közvetítése a cseh művészethez. Az Anjou hagyományok és az egész XIV. századi magyarországi festészet itáliai orientáltsága ezt messzemenően támogatná, de az összekötő láncszemek hiányában a kódexfestészetben sem tudjuk kimutatni a közvetlen hatást.

A korszak kezdetét egy, a scriptor (Miskolci László) által datált (1394) missale jelzi, amelyet az egri Érseki Könyvtárban őriznek. A 82. verzó lapon található kánonkép stílusa a cseh könyvfestészetnek ahhoz az olaszos irányzatához kapcsolódik, amely az 1350-60-as években alakult ki, és amely a XIV. század kilencvenes éveiben is észlelhető volt, és ugyanúgy megnyilvánult a freskófestészetben, mint a táblaképfestészetben. Kánonképünknek nemcsak díszítetlen, semleges keretelése, de egész stílusa is táblaképi hatást feltételez. A Szépművészeti Múzeum Grafikai Osztályán őrzött missaléból kivágott kánonlap, amely Pozsonyból származik és nem sokkal később, 1400 körül készülhetett, már az erre az időszakra jellemző lágyan hulló drapériastílust mutatja, ugyanakkor sokat őriz a XIV. század végi cseh könyvfestészeti hagyományokból is. Ami ennek a kánonképnek a korai emlékek között kiemelkedő helyet biztosít, az nemcsak az igen színvonalas festői stílus, a puhán felrakott, mélyen árnyalt drapériákkal, hanem a feje fölött összekulcsolt kezű Mária fájdalmas gesztusa is, egy olyan XIV. század végi franco-flamand művészetből származó motívum, amely a Kálvária jelenetében Közép-Kelet-Európában ritkán fordul elő. 1395-ben készült az a Biblia, amelynek borítóján a fenti évszámmal együtt a "Laurencius de Clausenburg" és "Nicolaus de Clausenburg" neveket olvashatjuk, s amelyet Bécsben őriznek. Ez az iniciálékkal és lapszélornamentikával gazdagon díszített Biblia az 1380-as évek cseh miniatúráival, különösen a Vencel-kéziratokéval rokon. A burjánzó leveles indadísz, amelybe nemcsak figurák, de egész "városkák" kerülnek (fol. 17r), a "Willehalm" kódexre emlékeztet. A figurák stílusa azonban sokkal szerényebb és a puhán, lágyan omló drapériák nélkülözik az előbbire jellemző rafinált, kalligrafikus játékot.

A Nagyszombati Mihály kanonok által 1403-ban befejezett pozsonyi missale, amely egykor a pozsonyi káptalan tulajdonában volt, (jelenleg lappang) és a Széchényi Könyvtár pozsonyi "D" missaléja, amelyet szintén Nagyszombati Mihály másolt, olyan meglepő stiláris hasonlóságot mutat, hogy nem kételkedhetünk benne, a két kódex azonos műhelyben készült. Az elveszett missale kánonképéről csak leírásból van tudomásunk, de a 7r lapról ránk maradt fotó bizonysága szerint az "Ad te levavi" kezdetű zsoltárt díszítő lap "A" iniciáléjának imádkozó Dávid királya és a meglevő missale 11r lapja azonos kompozíciót és ornamentikát mutat ehhez a szövegrészhez. Mégis a budapesti missale dinamikusabb megkomponálása és Dávid király imádkozó alakjának sikerültebb megoldása, lendületesebb drapériavezetése, az interieur jobb értelmezése arra mutat, hogy ez a kódex volt a korábbi, amelyet az 1403-ban készült missale díszítésekor mintául használtak. A miniatúrák stílusa a cseh és osztrák lágy stílusú emlékekkel mutat párhuzamokat. Az ornamentikára jellemző, hogy a lap alján a spirális indadísz önmagába kanyarodik vissza, és a meghosszabbított bibe mintegy áthurkolódik rajta. Mindez a Vencel-kéziratok közvetlen, de ugyanakkor igen egyéni továbbfejlesztéséről vall; különösen jól látszik ez, ha IV. Vencel Bibliája 2. kötetének (1390-1395) 20r, 108r lapjaival vetjük össze. Míg a Vencel-kéziratok, Jan z Stredy kódexeinek medalionokat formáló levélornamentikáját mintegy elburjánoztatva szabadabbá tették, a pozsonyi stílus ebből egy újabb "felfűzős" rendet teremtett. Ez a visszakanyarodó indamotívum majd az 1480-as években születik újjá Hahn János graduáléinak díszítésében. A cseh hatásnak az előbbinél jóval áttételesebb, talán morva közvetítőkön át érkezett megnyilvánulásával számolhatunk annál a premontrei breváriumnál, amelyet a budapesti Egyetemi Könyvtárban őriznek. Az iniciáléfigurák lágy drapériavezetése és a laza, mintegy megritkult akantuszos lapszélornamentika már sok szempontból a XV. századi fejlődés irányába mutat, s ezért inkább a század elején készülhetett.

A század második évtizedének (1415-1420) legjelentősebb könyvfestészeti dísze egy pozsonyi antifonale 1v oldalán található lapszéldíszítés és az "A" iniciálé miniatúrája. E lap mestere nem azonos az antifonale többi lappját díszítő indadísz miniátorával, akinek stílusa emlékeink következő csoportjához kapcsolódik. A miniatúra ikonográfiai szempontból is külön méltatást kíván, mivel a pozsonyi káptalan két patrónusát és nem Pozsony város címerét ábrázolja, mint korábban vélték. A vár épületére utaló két torony, közte az áldó Krisztus félalakjával, a várban épült, Szent Üdvözítőnek titulált prépostsági egyházat jelzi, az Árpád-kori pecsétábrázolásokkal egyezően. Az egyház későbbi védőszentjének, a városban épült Szt. Márton-székesegyháznak a titulusára utal az előtérben a lovon ülő Szt. Márton ábrázolása. A miniatúráról stílusa alapján Gerhard Schmidt megállapította, hogy a Dietrichstein-Martirologium Mesterének legszorosabb környezetéből származik, s a mester késői műveivel mutat rokonságot. A legszorosabb analógiát egy közelebbről nem lokalizálható morvaországinak is tartott Cantionale jelenti. A Martyrologium-Mester körének jellegzetes díszítőmodorától némileg eltér a lapszélen bekanyarodó indadíszben hangsúlyosan elhelyezett néhány virág és az iniciáléból kinövő és fölötte kétfelé ágazó indadísz, amely emlékeink következő csoportjában lesz megtalálható. A körmöcbányai városi jogkönyvben (Mest. Archiv.) az első bejegyzések 1426-ból származnak. Mivel csak az első - részben díszített - 14 lap pergamen, a többi pedig papír, feltételezhető, hogy az előbbiek eredetileg egy 1410-ből származó régebbi városi jogkönyv részét alkották, amely nagyrészt elégett, s a megmaradt lapokat a későbbi jogkönyvhöz kötötték. A díszítések stílusa a Széchényi Könyvtár pozsonyi "E" missaléjáéval rokon. Az osztrák kutatók mind a pozsonyi missalét, mind a körmöcbányai jogkönyvet (a Keresztrefeszítés kivételével) az egyik legjelentősebb bécsi miniátor, Michael illuminátor a korai, 20-as években készült munkájának tulajdonítják. Ehhez a körhöz igen szorosan kapcsolódik, bár nem az előbbi miniátortól való egy valószínűleg pozsonyi eredetű missale, amelyet Bécsben őriznek. Ebben a missaléban csakúgy, mint a fenti körben igen egységes típusú indamotívum található, amelyet hármas, fehér rovátkák díszítenek. Ez a típus elterjedt volt 1420 körül Pozsonyban, mint ezt a pozsonyi antifonale már tárgyalt, díszes 1v oldalának kivételével az első és második kötet indadísze bizonyítja.

A váci (?) aranyművesek fraternitása számára 1423-ban készült hangjelzett kézirat az egyetlen kódexünk, ahol egy mester (János) "illuminátorként" (a váci püspöké) nevezi meg magát. A kódex nemcsak ebből a szempontból jelentős, hanem a címlap (7r oldal) egyetlen, az ötvösök védőszentjét, Szt. Eligiust ábrázoló miniatúrájának magas kvalitása és a lapszéldíszítés sajátosságai miatt is. Bár a lapszéldíszítés dekoratívan kanyarodó indamotívumához hasonlót nem ismerünk, az iniciálé sarkaihoz kapcsolódó "húsos" levelekben a XIV. századi cseh kéziratok egy csoportjának határozott reneszánsza érezhető. Ez a leginkább az 1360 körüli voraui antifonaléval jelezhető csoport ezt a levéltípust romanizáló, bolognai kódexek ornamentikájához visszanyúlva alakította ki. Ehhez a stílusirányhoz kapcsolódik az a Biblia is a XIV. század végén, amelyben Ganois Vencel pozsonyi kanonok írta a mutatótáblát. János illuminátor azonban közelebbi előzményekre is támaszkodhatott, illetve ez az ornamentika használatos volt az 1420-as évek elején. Ezt bizonyítja egy 1421-ben készült esztergomi brevárium is.

A városoknak adományozott címereslevelek professzionális miniátorok által készített díszítésének művészi színvonala a címereslevelek átlagos termésével összevetve szembeszökően kimagasló. Különösen igaz ez Kassa város, amelyet Zsigmond király Pozsonyban 1423. I. 31-én adott ki. Az oklevélen jobb oldalt lenn Kassa város akkori bírájának (Johannes Hebenstreyt) címere és neve található. A művészettörténeti irodalom ezt a nevet a miniátoréval azonosította, ezzel szemben a történeti forrásokból 1402-től kezdve teljes bizonysággal kitűnik, hogy Hebenstreyt Kassa város vezetésében fontos funkciót betöltő személy volt, hol mint tanácsúr, hol, mint 1423-ban, hatalma csúcsán városbíró.

A miniátor neve tehát továbbra is ismeretlen, bár a miniatúra színvonalára és a címert tartó angyal figurájára való tekintettel Stange a miniatúrában a korszak legjobb táblaképfestője, Kolozsvári Tamás egy korai művét vélte felfedezni. A címerkép a betűiniciálétól teljesen független, négyszögű mezőben ábrázolja címert tartó angyal félalakját. Az angyal arcának plasztikussága, az egész miniatúra színharmóniája és a biztos rajzkészség kiemelkedően tehetséges miniátor munkájára vall, aki a királyi kancellária számára Budán, vagy a címereslevél kiállításának helyén, Pozsonyban működött. Stílusa nem köthető közvetlenül a pozsonyi előzményekhez, s a Kolozsvári Tamás nevével jelzett irány is azt bizonyítja, hogy egy sokrétűbb kapcsolatokkal rendelkező nemzetközibb rangú művészről van szó.

Az 1430-as évek elejéről két datált emléket is ismerünk: egy felvidéki breviáriumot és a selmecbányai városi jegyzőkönyvet, mindkettő díszítése 1432-ben készült. A breviárium 142v lapján a három magyar szent király együttes ábrázolása látható egy teljesen üres oldal közepén, a mélységet érzékeltető keretben. A miniatúra táblaképi hatását nagymértékben fokozza, hogy a körülötte jócskán üresen maradt oldalt semmiféle indadíszes keretelés nem tölti ki. A miniatúra kódexfestészetünkben, a szövegtől és az iniciálé kötöttségeitől függetlenül először mutatja egész oldalas ábrázolásban a szent királyokat. Ilyen kiemelt hely eddig többnyire csak a Kálvária-képeknek jutott. A kódex a profán ikonográfia szempontjából is egyedülálló könyvanyagunkban, az egyetlen hónapábrázolásukat tartalmazó kalendárium található benne. Az 1300 körüli francia kalendárium-ábrázolások típusát követve valamennyi lapon a szöveg alatt izoláltan jelenik meg a Nap és a Hold ábrázolása, majd alatta medalionban a zodiákus jegye, tőle jobbra pedig - szokatlan módon keretelés nélkül - egy a hónapot jelképező, legtöbbször munkaábrázolás. A selmecbányai városi jegyzőkönyv miniátoráról, Selmeci Gobil Bálintról az illuminátorok kapcsán már szóltunk. Az 1432-ben készült díszítés mindkét könyvben a késői lágy stílus jellegzetes vonásait mutatja, a földön mintegy legyezőszerűen elomló drapéria a breváriumnál különösen jól megfigyelhető. Az egész oldalas, szövegtől független ábrázolások felvetik a képzőművészet más műfajaival való kapcsolatot. Míg a brevárium magyar királyainak típusa nem maradt hatástalan a táblaképfestészetre, a városi jegyzőkönyv monumentális Kálváriája a freskófestészet emlékeinek egyértelmű ismeretét bizonyítja.

A korszak egyetlen olyan kódexe, amelyben a megrendelő címere és neve többször előfordul, és amelyet egyenletesen jó színvonalon, valószínűleg egyetlen miniátor gazdagon díszített, Pálóczi György breváriuma, amelyet a salzburgi Egyetemi Könyvtárban őriznek.

A miniatúrák stílusával legutóbb Alois Haidinger bécsi disszertációja foglalkozott. A Pálóczi-brevárium mesterének működése szerinte 1425 körül Melkben mutatható ki, ahol két missalét illuminált; 1426-ban a St. Lambrechti missale díszítésében vett részt. Az ornamentális motívumokban néhol megfigyelhető sajátosságok arra mutatnak, hogy mesterünk időnként az ún. Grillinger-Biblia, a salzburgi könyvfestészet 1430 körüli egyik főműve mesterének műhelyében dolgozó miniátorokkal is érintkezésbe került. A korai harmincas években a Pálóczi-breviárium miniátoraként Esztergomban működik, miután a bécsi Albrechtsminiator formanyelvét megismerte. A New Yorkban levő, 1425 körüli melki missale-töredék Mária-arctípusa, az áll hangsúlyozott ábrázolásával és az átlátszó, szélein apró pontokkal díszített kendő megfestése szempontjából hasonlóságot mutat breviáriumunkkal. A ruharedők stílusában a Pálóczi-breviáriumban azonban, különösen a címert tartó angyaloknál, már a harmincas éveknek párhuzamos redőkbe rendeződő keményebb drapériavezetése érződik, amelyhez leginkább a bécsi táblaképfestészetben találhatók analógiák, így a breviárium díszítését a heraldikai szempontokkal is egyezően 1435 körül tartjuk valószínűnek. A Pálóczi-breviárium indamotívumainak legközvetlenebb rokonai a bécsi "Albrechtsminiator" harmincas évekből származó kéziratainak csoportjában találhatók. Nem található meg azonban a fenti csoportban a Pálóczi-breváriumban előforduló Madonnatípus, amely sokban emlékeztet a Szép Madonnákra, különösen a wroclawi típusra. A 419v lapon az "S" iniciálé apokaliptikus asszonyának napsugarakba öltöztetett alakja cseh előképekre vezethető vissza. A miniátor egyénien lágy, mintegy "pointilista" festésmódban megnyilvánuló jellegzetes stílusa a Pálóczi-breváriumban jelenik meg a legerőteljesebben. Egy önálló egyéniséget ismerhetünk fel benne, akit a Pálóczi-brevárium mesterének nevezhetünk. Művészete jellegzetes megnyilvánulása az 1430-as évek esztergomi könyvfestészetének, amelyben a salzburgi és bécsi elemek a lágy stílus hosszan ható magyarországi hagyományaival ötvöződnek. Az utóbbiak határozták meg a liturgikus könyvek átlagos termésének színvonalát, mint ezt egy Pálóczi tulajdonában volt esztergomi missale is mutatja, ennek miniátora nem azonos a Pálóczi megrendelésére készült breváriuméval.

Zsigmond halálának éve nem jelent korszakhatárt a könyvfestészet stiláris orientációjában. Az 1430-as években az osztrák, különösen a bécsi festészettel való érintkezés gyakoriságát bizonyítják a Pálóczi-brevárium mellett az 1434-ben Pozsonyban kiállított kistárkányi címereslevél, valamint az 1436-ban a Zsigmond által a bécsi Michael illuminátornál megrendelt pozsonyi címereslevelek. Zsigmond állandó utazásai szinte lehetetlenné tették egy központi udvarhoz kötött művészet kialakulását. Zsigmond, Albert és V. László uralkodása idején a termékeny, több illuminátort foglalkoztató bécsi miniátorműhelyekben dolgoztatnak a királyi megrendelők, illetve ezeket a miniátorokat szolgálatukba állítják. Ez azért is magától értetődő, mert az európai könyvfestészet történetében Bécs először ragadja magához a vezető szerepet a XV. század első felében. A bécsi miniatúrafestészetnek erre az időre eső korszaka nem tekinthető szorosan a magyarországi művészet történetéhez tartozónak, ismerete az uralkodóház megrendelései miatt mégis szükséges. Ettől függetlenül az országban nyilván tovább folyt a könyvek díszítése, a belső fejlődés vonalát azonban az emlékek hiányában nem tudjuk rekonstruálni.

Az Albrechtsminiator, aki nevét az Albert király számára készített két imakönyvről kapta, és akiről már szó volt a Pálóczi-brevárium mesterének bemutatásakor, az 1440-es években együtt dolgozott Michael illuminátorral és az ún. Klosterneuburgi Missalék Mesterével, valamint Martinus opifex-szel. Ez utóbbi a bécsi udvari miniátorok legeredetibbje, aki több mint 330 miniatúrát tartalmazó főművében, Guido da Columna: Trójai háborújában Martinus opifex-ként arannyal szignálta magát az 1v lapon. Az ún. Zsigmond imakönyvében a már említett három másik illuminátor mellet Martinus opifex 36 iniciálét és a címlapot festette. Ezen nemcsak Hoffmann Edith, de Burger, Leporini, Suida és Unterkircher szerint is Zsigmond király és neje Cillei Borbála trónon ülő alakja látható három egyházi és három világi választófejedelem társaságában egy gazdag architektúra alatt. A megrendelő személyét illetően Zsigmond király mellett Cillei Borbálára és leányukra Erzsébetre, a későbbi Albert király nejére is gondoltak. E vélemények megegyeznek abban, hogy a kódex díszítése Zsigmond halálával abbamaradt, és III. Frigyes, akinek megbízásából jelmondatát és az 1447-es évszámot is ráfestették, csak befejeztette a kódexet. Martinus opifex és az Albrechtsminiator mellett működő harmadik bécsi miniátornak, akit Holter még mint az Albrechtsminiator tanítványát nevezett meg, Schmidt a "Klosterneuburgi Missalék Mestere" nevet adta. Ez a mester 1445 és 1452 között a klosterneuburgi misekönyvek egész sorát díszítette, és részt vett az említett imakönyv és a Legenda aurea díszítésében is. Ez utóbbiban tőle származik a 273v lapon Szent László legendájának jelenete, a mesterre jellemző karcsú fákkal díszített tájháttérrel. A Legenda aureát az 1446-47-es évszám és Frigyes jelmondata miatt az osztrák kutatás kezdettől fogva Frigyes számára rendelt műnek véli, teljesen figyelmen kívül hagyva Hoffmann Edith egyik fontos megfigyelését. A Legenda aurea eredeti gyűjteményében nem található meg Szent István és Szent László legendája, a bécsi kéziratban azonban nemcsak szövegesen, de képben is megjelenik. A 273v lapon Szent László temetésének azt a jelenetét látjuk, amikor Szent László testét a csodás módon megindult szekér Váradra viszi. E jelenet ikonográfiai előzményét a Képes Krónikából is ismerhette a festő. A fentiek alapján Hoffmann Edith ezt a kéziratot is 1437 előtti, Zsigmond számára készült műnek tartotta.

A negyedik bécsi illuminátorral, Michaellel, aki az előzőkkel szorosan együttműködik, már találkoztunk az 1426 körül díszített selmecbányai városi jogkönyv és az 1436-ban kiállított két pozsonyi címereslevél díszítésekor. Michaelnek a bécsi művészetben idegen stílusa már Oettingernek is feltűnt. Míg korábban miniatúráinak az 1420 körüli délnémet táblaképfestészettel való rokonságát hangsúlyozzák, Schmidt újabban a művész korai stílusában a csehes elemeket húzza alá. 1423-tól 1447-ig megrajzolt gazdag oeuvrejében késői festői stílusát mutatja Donatus Grammatikájának díszítése V. László számára 1445-1450 körül.

1448 után a bécsi könyvfestészetben nyomuk vész az eddig sokat foglalkoztatott mestereknek, a század közepe körül látszólag megcsappan a megrendelések száma. Az Albrechtsminiator művészetének hatása még észrevehető a virágos madaras, indadíszes keretelésen, abban a Victorinus kódexben, amelyet Vitéz János 1462-ben Nagyszebenben emendált. A XV. század harmadik negyedében még egy jól körvonalazható miniátor, az ún. "Lehrbüchermeister" tűnik fel, aki a fiatal Miksa herceg számára díszített három tankönyvről nyerte nevét. Legkorábbi munkái közé sorolhatók a bécsi egyetem magyar nemzetének anyakönyvében található illusztrációk, 1453-ból. A Lehrbüchermeister az ornamentika stílusában erősen kapcsolódik az Albrechtsminiatorhoz és a Klosterneuburgi Missalék Mesteréhez; a matrikula miniatúráit keretező virágos, indás dísz jól mutatja ezt, ugyanakkor a mesterre jellemző hangsúlyos madár- és virágmotívumokat is. A mesternek a németalföldi művészet hű átvételére való törekvését mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a Krisztus siratását ábrázoló miniatúrájában Rogier van der Weyden azonos témájú kompozícióját másolta. Az első ránk maradt Mátyás király megrendelésére készült könyv, egy ferences missale 1469-ből, gazdagon díszített misekönyv, a Lechrbüchermeister legkésőbbi, érett munkái közül való, s méltónak bizonyul a királyi megrendelőhöz. Az a tény, hogy Mátyás 1469-ben egy bécsi miniátort - aki a legmodernebb németalföldi törekvéseket képviseli - állít szolgálatába, azt mutatja, hogy a király a gótikus könyvfestészetben is az előretörő, új irányt értékelte. A gótikus könyvfestészeti hagyományok, különösen a liturgikus könyvek díszítésében, az 1460-as években tovább folytatódtak - vö. a Franciscus de Futhak által 1463-ban befejezett graduálét, amelyet ma Istambulban őriznek - annak ellenére, hogy 1464-ből és 1466-ból is ismerünk már Mátyásnak ajánlott itáliai műveket, és 1467-es évszámot visel három olyan korvina, amelyet Firenzében másoltak. Azt azonban, hogy Mátyásnak már az 1460-as évek elején Budán is rendelkezésére álltak kitűnő miniátorok, mi sem bizonyítja jobban, mint az 1463-ban Mátyás által Késmárk városának kiállított pecsétadományozó oklevél. Festője, aki kitűnő művészi kvalitásról és kompozíciós gazdagságról tesz tanúbizonyságot, a németalföldi táblaképfestészet legjobb alkotásait jól ismerte, eredményeit kiváló szinten magáévá tette. Ezt mutatja az interieur sikerült megoldása, melyből a felhőkkel díszített kék égre nyílik kitekintés, és a címert tartó angyal típusa is.

Az 1470-es évek elejéről származó ősnyomtatványokat még a kéziratos kódexeknél megszokott módon fontosnak látták díszíteni, bár az egyszerűbb illuminációt a metszetek előbb-utóbb kiszorítják. A gótikus díszítés azonban a könyvnyomtatás elterjedésével párhuzamosan, főként a liturgikus kéziratokban tovább folytatódik a XVI. század elejéig. A késő gótika ragyogó színessége és a lombornamentikában különösen jól megnyilvánuló könnyed vonalrendszere továbbra is vonzóvá tette ezt az irányvonalat. Az 1480-as évek második felében Pozsonyban működő miniátorműhely különösen kedvelte a többszörösen hurkolt lapszéli indadíszt, amely a salzburgi miniátor, Ulrich Schreier stílusához kapcsolódott. Blutfogel Boldizsár miniátor az 1490-es évek végén és a XVI. század első éveiben színes, virágos indákkal díszítette az ősnyomtatványokat, mint ezt a bártfai Szent Egyed templom könyvtárának hagyományozott könyvei mutatják.

Hasonlóan, de fokozottabban, mint az Anjou-korban az Itália felé fordulás megtermékenyítően hatott a könyvfestészetre. Az új, olasz reneszánsz irány az 1460-as években kezdett erősödni és nagyszerű kibontakozását érte el Mátyás király könyvtárában, mely az Alpoktól északra egyedülálló volt.

Mátyás első észak-itáliai és firenzei vásárlásai során többnyire az ún. fehér indafonatos kódexek kerültek Budára, ilyenek már Vitéz János könyvtárában is szép számmal voltak. (Ezekből nagyobb csoportot a budapesti Egyetemi Könyvtár gyűjteményében őriznek.) Később, az előzőeknél sokkal gazdagabb, figurális ábrázolással is díszített kéziratokat rendelt a király a híres firenzei miniátoroknál. Közülük Francesco d'Antonio del Chericót, akit a források 1467-ben említenek először, különösen Beatrix királyné kedvelte, mint ezt a királyné psalteriuma is bizonyítja. Attavante degli Attavanti (1452-1517 k.) az egyik méltán legnevesebb, népes műhely élén álló firenzei miniátor volt, akitől Mátyás számos kódexet rendelt. A Gherardo és Monte di Giovanni del Flora testvérek művészete az 1480-as években éppen Mátyás megrendeléseiben érte el csúcspontját. A miniátorok 1488-ban négy kéziratot is készítettek Mátyásnak és mindegyikben megfestették a király portréját is. Boccardino Vecchio, az egyik legkésőbben működő firenzei miniátor (1460-1529) első munkái 1486-ból származnak. Fiatalkori művei közé tartozik a budapesti Philostratus-kódex. A magyarországi könyvfestészet további alakulása szempontjából a vásárolt és rendelt kódexeknél jelentősebbek a király által életre hívott budai miniátorműhely termékei. Hoffmann Edith egy firenzei, bár szerény képességű címerfestő budai tevékenységét az 1470-es években, 37 kéziratban ismerte fel. Nem bizonyítható, hogy ez azonos azzal a Blandius nevű miniátorral, akit Mátyás 1471-ben "miniator noster"-nek nevez. Balogh Jolán egy második budai címerfestőt is megkülönböztet, akinek a De Castelliono et de Mediolano címereslevél tulajdonítható 1489-ből. A budai műhely egyik legsajátosabb miniátora az 1480-as években "Franciscus de Kastello Ithallico de Mediolano", aki Kálmáncsehi Domonkos breváriumában kétszer is szignálta nevét. Azok az 1481-ben a királyi kancellária által kiadott oklevelek, melyeket ő díszített, a budai udvarban folytatott tevékenységét bizonyítják (Lindvai Bánffy Miklós adománylevele, Enyingi Török Ambrus címereslevele). A művész neve és stílusa alapján Lombardiából származott, itáliai művei azonban nem ismeretesek. Jellegzetes stílusa a Kálmáncsehi prépost által megrendelt imakönyvekben és egy misekönyvben jelentkezik a legerőteljesebben. E mesterrel együtt lombard stílusban dolgozó műhely tevékenysége mutatható ki az 1480-as években Budán, mint ezt a bécsi Ptolemaeus és a wolfenbütteli Tolhopff-korvina a legjellemzőbben bizonyítják. Filipecz János pontificaléja az 1480-as években jellegzetes megnyilvánulása annak, hogy egy korábban gótikus modorban dolgozó miniátor hogyan sajátítja el a fenti kódexekben megtalálható díszítőmotívumokat. Okleveles adatokból tudjuk, hogy a firenzei születésű Francesco Rosselli 1480-1482 között Budán tartózkodott. Cs. Gárdonyi Klára a művész stílusát a budapesti Regiomontanus-kódexben ismerte fel. Nagylaki István bácsi és fehérvári kanonok breviáriuma 1489-ből és Kinizsiné Magyar Benigna imakönyve 1494-ből a könyvdíszítés átlagos színvonaláról adnak hírt, melyre a gótikus iniciálék és a reneszánsz elemekből álló lapszéldíszítés a jellemző. A párizsi Cassianus kódexről nyerte nevét az az illuminátor, aki a címereslevelek tanúsága szerint 1489 és 1498 között tevékenykedett Budán. Munkásságára új, mozgalmas akantuszleveles stílus jellemző. A Cassianus mesternek a morvaországi könyvfestészetre gyakorolt befolyását bizonyítja a brucki premontrei kolostor gradulaléja, 1499-ből.

A reneszánsz stílusú címereslevelek száma a Jagelló-korban erősen megszaporodik, és művészettörténeti jelentőségük egyre nagyobb lesz, mert a Mátyás-kori könyvfestészet vívmányait fejlesztik tovább. Az egyik legjellegzetesebb miniátor az ú. Bakócz-monogrammista, aki a gótikus stílusban megkezdett, Bakócz (Erdődy) által befejezett zágrábi missale reneszánsz díszítéseit készítette és monogramjával jelezte. Ő és műhelye illuminálta az esztergomi Bakócz- (Erdődy-) graduálét, és egész sor címereslevelet. A könnyed festői stílus, a jellegzetes puttók és nereidák a címereslevelek nagyobb körére hatottak 1514 és 1525 között.

A hazai könyvfestészet egyedülálló, kimagasló emléke az 1518-ban készült ún. kassai graduale két kötetének díszítése. A miniatúrák kiérlelt kompozíciója, oldott festői stílusa az északi reneszánsz legjelesebb táblakép-, freskó- és könyvfestészeti emlékeivel állítható párhuzamba. A graduale a lapszéldíszítés helyenként közvetlenül itáliai kódexek hatása alatt készült motívumainak és a késő gótikus táblaképfestészeten belül végbement reneszánsz fejlődés eredményeinek sajátos magyarországi összetalálkozását mutatja.

Vasari tudósít róla, hogy II. Lajos udvarában tartózkodott Giulio Clovio. A Bakócz-Monogrammista körétől idegen stílusát Balogh Jolán Újlak város 1525-ben kelt privilégiumának címlapján ismeri fel. Az 1526-os Campanellis címereslevél megnevezi kitűnő olasz festőjének nevét is (Desiderius Italus), aki ekkor szintén Budán működött. A Jagelló-korban a kódexek reneszánsz stílusú illuminálása tovább folytatódott, mint ezt Szathmári György breviáriumának Boccardino Vecchio által illuminált pompás címoldala mutatja, 1522 előtt. Perényi Ferenc missaléjának ugyanekkor díszített lapjai a Bakócz-Monogrammista és a Cassianus-Mester stílusát fejlesztik tovább. Az említett kódexek már liturgikus művek, és nem az antik szerzők munkái, mint a Corvina Könyvtárban. Az 1516 és 1519 között készült Jordánszky-kódex magyar bibliafordítását díszítő csaknem népies virág- és indadísz arról tanúskodik, hogy a renenszánsz elemei a XVI. század elején eljutottak a kolostori műhelyekbe is.

A reneszánsz művelődés és a művészi törekvések hatóereje még a mohácsi vész után is megnyilatkozott egészen Buda elestéig. Kisugárzása jóval később is érezhető volt a megmaradt országrészeken, különösen Erdélyben.