I.

Magyarország könyvtárak dolgában nem mondható szegénynek. Nem foglalunk el ugyan olyan előkelő helyet a művelt európai nemzetek közt, mint aminőt az 1885-iki könyvtár-statisztika jelölt ki számunkra, hiszen ha ennek adatai, különösen a külföldet illetőleg, hitelesek lennének, úgy Magyarországot a könyvtárak és a bennük található kötetek számát nézve csak az Egyesült Államok múlnák felül s Európában legfeljebb a nagy német birodalom versenyezne vele; mégis annyi megdönthetetlen tény, hogy nem kell e tekintetben szégyellnünk magunkat, egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók.

Hogy viszonyainkat helyes alapokon bírálhassuk meg, úgy a magán-, mint a kölcsön könyvtáraktól el kell tekintenünk, mivel ezek, ha különben nagy befolyást gyakorolnak is az általános művelődésre, nem állandók s így statisztikai számításoknál tekintetbe nem vehetők; különben pedig a külföldi kimutatásokból is rendszerint hiányoznak. Magán és kölcsönkönyvtárakkal együtt volt 1885-ben 2401, ezeket nem számítva, van jelenleg hazánkban kerek számban 1350 könyvgyűjtemény (minimális 300 darabbal). Még az így redukált szám is igen magas; ennél többet csak két európai állam tud felmutatni, a majdnem négyszer annyi lakossal bíró német birodalom s Nagy-Britannia, hol a nép és községi könyvtárak száma igen nagy. Lehet azonban, hogy ha népkönyvtárainkról tüzetes kimutatás állana rendelkezésünkre s ha a minimális kötetszámot 150, vagy 200-ban állapítanók meg, úgy Anglia is mögöttünk maradna. Így is jóval felülmúljuk Francia-, Olasz-, Orosz- és Spanyolországot, Svájcot és Ausztriát, nem is szólva a kisebb államokról.

Felületesen tekintve a dolgot, még elbízhatnók magunkat. Hiszen így mi a közművelődés dolgában a vezető, mintául szolgáló nemzetek közé tartozunk! Aránylag előbbre vagyunk, mint a poroszok, akiket pedig e téren elsőknek ismertünk.

Hogyan van mégis, hogy könyvtáraink aránylagos nagy száma mellett az írni-olvasni tudók százaléka oly kicsiny a nyugati népekhez mérten, irodalmunk a német, francia és angol mellett eltörpül, papírfogyasztás dolgában hátrább állunk nem csak az angolok, franciák és németeknél, hanem még a hollandok és svédeknél is? Hiszen a sok könyvtárnak roppant befolyással kell bírni a közműveltségre, ennyi könyv mellett nagynak kellene lenni a tanult emberek számának.

Valójában a mi statisztikánk könnyen tévedésbe ejthet bennünket. Az 1350 könyvtár alig gyakorol valami befolyást a művelődésre s irodalomra. Mert míg a külföldi kimutatásokban szereplő könyvtárak négy-ötöde állami, tartományi, városi, községi s felsőbb tanintézeti nyilvános, a közhasználatnak átadott gyűjtemény, addig a mi közkönyvtárainkból alig ötven van a közönség számára nyitva.

Az 1350 közkönyvtár közt, ha a kis és rendszerint csupa szórakoztató munkákból álló népiskolai s középiskolai ifjúsági, úgyszintén a társulati könyvtáraktól eltekintünk, pedig ezeket, korlátozva lévén használatuk, nyilvános könyvtárakul nem vehetjük, az ötvenen kívül levő gyűjtemények úgyszólván magánkönyvtár számba mennek. A hatósági, iskolai (tanári), egyházi és szerzetesi könyvtárakat alig néhány ember használja, némelyiket senki. A legtöbb csak könyvraktár; nem kezelik, nem gyarapítják; jegyzékek, lajstromok híján használhatatlan, át van adva az egereknek és a molyoknak, tönkre teszi a por, a nedvesség, a penész.

De még az ötven nyilvános könyvtárral sincs a dolog egészen rendben. Ezekből magára Budapestre esik tíz, úgy hogy az országban mindössze negyven olyan város, illetve község van, amelyben nyilvános könyvtár áll az olvasni és tanulni vágyók rendelkezésére. Ami pedig valóban megdöbbentő, még az ötven közt is akad akárhány, amely csak névleg nyilvános, valósággal nem az, a közönség nem használja, vagy nem használhatja s létezéséről is alig bír tudomással. Ilyenek p. o. a Magyar Nemzeti Múzeum természeti tárainak vagy régészeti osztályának könyvgyűjteményei, amelyeket olvasó helyiség híján nem lehet a közönség rendelkezésére bocsátani; az esztergomi városi, az eperjesi Szirmay-féle, a gyulafehérvári Batthyány-, a keszthelyi Festetich-, a komáromi Kulcsár-könyvtár, a leleszi konvent, a pécsi püspökség könyvgyűjteménye, stb. Van köztük hét, főként szórakoztatási célból alapított s csak az év egy részében használt fürdői könyvtár, amelyeket ugyancsak erős optimizmussal lehet a nyilvános könyvtárak közé számítani.

Milyen egészen más képet nyerünk, ha ilyen szempontból vizsgáljuk könyvtárainkat. Pedig kulturális állapotainkról helyes ítéletet csak akkor mondhatunk, ha kizárólag a valóban használt könyvtárakat vesszük tekintetbe. A külfölddel való összevetésnek is egyedül így lesz értelme, különben önámítás az egész statisztika. A közművelődés szempontjából többet ér egy sűrűn használt 100 darabból álló népkönyvtár, mint a százszor akkora iskolai vagy kolostori gyűjtemény, amelyhez legfeljebb egy-két kiváltságos férkőzhetik. Az a könyvtömeg, amely valamely vidéki városka vagy a forgalmon kívül eső falu ódon klastromában, legfeljebb híréből ismerve s az egerek által használva hever, nem érdemli meg a könyvtár elnevezést s épp úgy nem szabad vele számolnunk kultúránk mérlegelésénél, mint ahogy józan ésszel nem tekinthetjük nemzeti vagyonnak a bányáinkból esetleg még előkerülhető kincseket.

A nyilvános könyvtárak hiánya nagy szerencsétlenségünk s szellemi előhaladásunknak egyik főakadálya. De ez idővel még helyrehozható s pótolható, az anyag megvan hozzá, könyvállományunk igen tekintélyes, még a külföldé mellett is számot tesz. Hozzávetőleg a közkönyvtárak köteteinek számát a jelenben hat millióra lehet tenni, amihez még a magángyűjteményeknek körülbelül félennyire rúgó állaga járul. Van tehát miből csinálni nyilvános könyvtárakat, csak egy kevés áldozatkészségre van hatóságok és magánosok részéről szükség.

Mindezen adatok nem elegendők könyvtáraink értékének kellő mérlegeléséhez. Szükséges a könyvanyag szellemi értékét, belső becsét is vizsgálni, s hogy helyes ítéletet mondhassunk, ebből a szempontból is meg kell vonnunk magunk és a külföld közt a párhuzamot.

Két dologért lehet egy könyvtárt becsesnek és hasznosnak tartani: ha először ki tudja elégíteni közönségének igényeit a mindennapi szükségletet illetőleg, vagyis, ha modern; másodszor, ha olyan régi anyagot őriz, amely a tudományok valamely ágára fontos és jelentőséggel bír. Amelyik e két követelmény közül egyiknek sem felel meg, az csak a számot szaporítja, hasznot nem igen hajt s megnehezíti a műveltségi állapotok józan megítélését.

A legmodernebb könyvtárak manapság Amerikában vannak. Praktikus gondolkozású, mindenben a célszerűt, hasznosat kereső emberek alapították s alapítják őket; ilyenek kezelik és gyarapítják. Ezek az intézetek nem fogják ugyan a versenyt kiállani régiségek dolgában az európaiakkal, de egyébként övék lesz az elsőség a világ minden hasonló intézetei között. Az amerikaiaknak van ilyen célokra mindig elegendő pénzük; ők igen józanul, belátták a könyvtárak óriási hatását a közművelődésre s ezzel a szociális életre. De az európai államok is sokat tesznek e tekintetben, legalább némelyik. A nagy különbség abban rejlik, hogy míg Amerikában maga a közönség alkot minden közcélra szolgáló intézményt, addig az óvilág népei, szokva lévén a gyámság alatt éléshez; mindent fölülről, az államtól várnak. Ez pedig sokkal kevesebbet tehet, mint amennyire szükség lenne. Mégis a legtöbb országban van már legalább egy olyan könyvtár, amely a világirodalom minden számottevő termékét megszerzi s így képessé teszi tudósait, kutatóit arra, hogy szakmájuk egész irodalmát minden nagyobb költekezés nélkül megismerhessék. Mi azonban még nem tartozunk e szerencsés nemzetek sorába. Még nem jutottunk annyira, hogy elegendő összeget adhassunk erre a célra, még nem láttuk be, mekkora kára van a tudományunknak e szűkkeblűségből. Legnagyobb könyvtáraink dotációja arra sem elegendő, hogy a minden nagy könyvtárban nélkülözhetetlen könyvészeti, irodalomtörténeti, s paleográfiai apparátust, a szótárakat, lexikonokat, felütőmunkákat, repertóriumokat, és szakfolyóiratokat amelyek évente megjelennek, be lehessen szerezni. S mit mondjunk a vidéki könyvtárakról? A legtöbbnek alig van valami jövedelme, igen sok egyáltalán nem gyarapszik, akárhány még ma is azon módon hever, amint 50-80 év előtt valamely derék mecénás odaajándékozta vagy hagyományozta szülővárosának vagy megyéjének. Egyházi jellegű gyűjteményeink közül a tíz ujjunkon elszámlálhatjuk azokat, amelyeknek rendes költségvetésük van; csak véletlen folytán szaporodnak, ha valamely tudós kanonok vagy apát könyveit megkapják.

Megdöbbentő, amit e tekintetben az 1885-iki statisztika mutat. Az 1.224.534 kötetet számláló 257 római katolikus jellegű könyvtár egy év alatt mindössze huszonkétezer harminckilenc forintot használt fel. Vonjuk le ebből a pannonhalmi benedek-rendiek 4664, az esztergomi főegyházi könyvtár 1516 és a nyitrai püspökség 1282 forintnyi kiadását, a többiekre egyenként csak ötvenhét forint és 40 krajcár jut! Ugyanilyen számítással esik egy görög katolikus jellegű könyvtárra ötvenkét forint 36 kr., egy görög keletire negyvennyolc forint 66 kr. és egy protestánsra negyvennégy forint 67 kr.

Hasonló eredményekre jutunk egyéb könyvtárainknál is, de feleslegesnek véljük a szomorú adatok halmozását. Ebből is láthatja akárki, hogy könyvtáraink nem lehetnek modernek, a legszerényebb igényeket sem képesek kielégíteni. Hiszen egy-egy 30-40.000 kötetes gyűjtemény még csak annyi javadalommal sem rendelkezik, hogy szerény irodalmunk összes jobb termékeit megvásárolhassa! Pedig erre alig kell több évi 500 forintnál. Csakhogy ekkora vagy ennél nagyobb beszerzési dotációja 1885-ben húszezer köteten felül levő könyvtárak közül is csak tizenenyolcnak volt s ma sincs több, mint huszonöt-harmincnak. Még ebből a 18-ból is kettő magán, egy pedig kölcsönkönyvtár volt.

Mit várhatunk így könyvtárainktól? Nem hogy az elsők közt lehetne bennünket említeni a könyvtárak dolgában, hanem az utolsók közé szorulunk. A legkisebb országok, Svájc, Belgium, Dánia, Svéd és Norvégország megelőznek bennünket. Legfeljebb azzal dicsekedhetünk, hogy a Balkánállamok közt mi vagyunk a legelsők. Szomorú dicsőség.

Némi kárpótlást nyújtana, legalább a tudósoknak, ha könyvtáraink más tekintetben tűnnének ki. Ha már a modern igényeknek semmiképp meg nem felelnek, legalább tudományos kincsekben, kéziratokban, régi és ritka nyomtatványokban bővelkednének. Hogy, ha már a jelennel nem dicsekedhetünk, a múltra tudnánk büszkén mutatni. A szegénység végre is nem szégyen, s ha nem telik ma a gyűjteményeink fejlesztésére, majd fog telni a jövőben s még helyre lehet ütni a mulasztásokat. Vajon hát bibliográfiai s irodalomtörténeti szempontból mit ér az 1350 magyar könyvesház?

Nagy számmal vannak köztük a püspöki, egyházmegyei és kolostori könyvtárak, amelyeknek első alapítása, keletkezése régi időkbe, akárhányé még a középkorba nyúlik vissza. Van legalább harminc, szép gyűjteményekkel dicsekvő olyan iskolánk is, amelyet még a XVI-XVII. században alapítottak. Sok város könyvesháza már a XV-XVI. században fennállott. Csak természetes volna tehát, hogy ezek mindenféle régi könyvkincsekben bővelkedjenek. S még sincs így.

Az ősidőkben alapított püspökségek székhelyeit feldúlta a tatár, a török s a német. A drága misekönyvek, a tudós érsekek, püspökök pompás kódexei elpusztultak, elkallódtak. Imitt amott kerül elő egy-egy darab Vitéz János, Janus Pannonius, Bakócz Tamás, Geréb, Garázda, Báthori, Kanizsai, Kálmánczai stb. gyűjteményeiből, az is többnyire külföldön. Itthon alig maradt meg valami. A főpapok hiába hagyományozták könyveiket az egyházakra, káptalanokra, a sok futásban, a városról-városra való menekülésben szerte szóródnak, megsemmisülnek, elvesznek a könyvtárak. Kiáltó példa rá az esztergomi érsekségé. Mikor aztán a háborús veszedelmek elmúlnak, csendesség van idebent, a magyar főpapság vetélkedve alapítja s szervezi újra a könyvtárakat. De a régi kincsekből már alig tud valamit visszaszerezni. Így aztán hiába kutatjuk, hiába vizsgáljuk ezeket a gyűjteményeket. Kevés, nagyon kevés bennük a régi. A legtöbb valójában csak XVIII. századi alapításnak tekinthető.

Még rosszabbul jártak s ennek következtében még szegényebbek a szerzetesek könyvtárai. A világi papságéit csak barbár, vad törökség, zsákmányt, aranyat, ezüstöt kereső zsoldosnép dúlta fel. Ezeket ellenben rosszindulatú, de nem tudatlan, sőt nagyon is szakértő, számító ellenfél, aki nem azt tette tönkre s vitte el, ami véletlenül került a kezei közé, hanem azt, amit kiválasztani jónak látott, úgyszólván mindent, ami becses volt.

Szinte hihetetlen, mennyi klastrom kertülte ki a végpusztulást a török háborúkban. Még a melyiket megsarcoltak, megraboltak, az sem igen vesztette el könyveit. Pannonhalmát száz esztendő alatt ötször megostromolták, felgyújtották, mégsem pusztult el a könyvtára, az utolsó, 1705-iki dúlás után még az időben elég tekintélyes, körülbelül harmadfélezer kötet könyve maradt, ami aztán szépen szaporodott is az utolsó nemzeti felkelést követő csendes korszakban.

De egyszerre, a legbékésebb időben jött a csapás, amely a szerzeteseket minden vagyonuktól s nemzetünket, sok más egyéb mellett, irodalmi emlékeinek jó részétől megfosztotta. II. József feloszlatta a szerzetes rendeket.

A nagy császár, a leghumánusabb fejedelem, a legszebb és legtisztább szándékokból vette el a henye (contemplativ) és nem henye életet folytató szerzetesek vagyonát. Csupa vallási és közoktatási célokra szánta. Igaz, hogy a rengeteg kincsek egy harmada a biztosok s üzérek zsebében ragadt, s az is tagadhatatlan, hogy kaszárnyákra is elég bőven jutott, sőt nemes hölgy-alapítványok, katonai nevelőintézetek is szép summákat nyeltek el, de jutott a vallásalapra is. A könyvek épp ilyen elbánásban részesültek, mint a birtokok, a házak, az arany, ezüst edények s más ingó-bingó jószág. Odaadták őket az egyetemnek. De előbb kiválogatták belőlük, aminek odaát, a Lajtán túl hasznát lehetett venni, és hogy a sok papos könyv ne rontsa meg a lelkeket, a mindenható Wan Swieten megsemmisítteti mindazt, ami csak a képzelődésnek s a tudósi hivalkodásnak szolgál. A derék tudós úr kiselejtezteti azokat a könyveket, melyeknek nincs egyéb becsük, hanem csak bizonyos könyvészek által határozatlanul ritkaságoknak kürtöltetnek ki, ilyenek a régi kiadások és több egyéb, egyetemi könyvtárakra kétes becsűek. Mi maradt így meg? Az, aminek ma legkevesebb hasznát vesszük, a múlt két század tudákosságának emlékei s egy nagy halom rossz, értéktelen klasszikus-kiadás. Kódexek, régi nyomtatványok nem illenek egy egyetem könyvesházába.

Természetesen, mikor aztán Ferenc császár restaurálta a szerzetesrendek egy részét s elkobzott vagyonukat könyveikkel egyetemben visszaadatta, már akkor úgy a javak, mint a könyvtárak alaposan ki voltak selejtezve. A pannonhalmi benedek-rendiekről tudjuk például, hogy 4000 kötetükből 700-at kaptak vissza. Ma persze egy darab sincs könyvtárukban középkori kézirataikból. Így járt a magyar Monte-Cassino, így jártak a többiek is.

Valóban, csodának lehet mondani, hogy még egyáltalán van valami becses könyvtárainkban. Ami van, az is csak kis részben hazai, java részét úgy szerezték áldozatkész férfiak külföldről. Silány kárpótlás az elpusztultakért. Így aztán a külfölddel való összehasonlítás nagyon kedvezőtlen, eredménye elszomorító.

Van egyetlen nyilvános nagy könyvtárunk, a Magyar Nemzeti Múzeumé, amely közel 100 év óta gyűjti főleg a magyar vonatkozású könyveket. 400.000 darabnyi törzsállomány mellett van benne 16.000 kézirat és 900 ősnyomtatvány. Igen szép mennyiség, bárhol is számot tenne, de, csekély, meggondolva, hogy nemzetünk első s egyetlen valóban nagy gyűjteményéről van szó. Összehasonlításul itt adjuk a külföldi legnagyobb nyilvános gyűjtemények adatait:

Szegénységünket ezeknél a számoknál jobban dokumentálja azon körülmény, hogy a múzeumi 16.000 kéziratnak mindössze 2-5 százalékát teszik a középkori kódexek, s e tekintetben nem hogy a világ elsőrendű nagy könyvtáraival, hanem akármelyik német egyetemmel sem álljuk ki a versenyt. S a minősége ennek a csekély anyagnak? Arról, azt hiszem, jobb nem is beszélni.

Főiskoláink, az egyetlen budapesti egyetemet kivéve, még szegényebbek. Ennek van körülbelül kétezer darabból álló kéziratgyűjteménye (amiből 140 a középkori), már a második magyar egyetem könyvtárából kéziratok és régiségek teljesen hiányoznak. A debreceni ref. kollégiumnak, melynek kötetszáma ma mintegy 65.000 az 1885-iki statisztika szerint 2691 kézirata és 100 ősnyomtatványa, a nagykőrösi főgimnáziumnak (19.000 köt.) 850, a sárospataki kollégiumnak (60.000 köt.) 641 és a kecskeméti iskolának (18.000 köt.) 4100 kézirata van, de e számok, ha ugyan nem sajtóhibából kerültek a György Aladár könyvébe, úgy másféle tévedésen alapultak s 80 százalékukat oklevelek és iskolai jegyzetek képezik. A debreceni kollégium kézirataiból az 1891-iki miniszteri jelentés mindössze négyet tart említésre méltónak: a debreceni kódexet és a wittenbergi magyar bursa jegyzőkönyvét a XVI., Szilágyi Benjamin István Synodaliáit és a Lugossy-kódexet a XVII. századból. Ezen kívül van kevés középkori oklevél. Sárospatakon a század elején Kovachich csak 81 kéziratot (köztük két középkorit) látott, hihetetlen a viszonyokkal ismerős előtt, hogy ez a szám 70 év alatt megkilencszereződött volna. A nagykőrösi főgimnázium hatalmas kézirattáráról hiába keresünk adatokat az iskolának 1898-ban megjelent történetében, el nem gondolhatjuk, honnan vette ezt az adatot György Aladár. A kecskeméti ev. ref. főiskola kimutatása a legkülönösebb. A statisztika szerint a könyvtár részletesen is kimutatott állaga 11.000 munka 17.795 kötet és füzetben, amihez járul négyezerszázegy kézirat. A m. kir. közoktatásügyi miniszter úr 1891. évi XX. jelentése szerint pedig az egész könyvtár mindennel együtt ezerkilencszáztizenöt darabból állott. Tehát az összes darabszám kevesebb, mint fele a 85-iki statisztikában feltüntetett kéziratok mennyiségének.

Hogy bízzunk ezek után az olyan adatokban, melyek szerint a kolozsvári unitárius főiskolának 600, a brassói főgymnáziumnak 580, a késmárki ág. liceumnak 435, a kolozsvári ref. kollégiumnak 389 kézirata van. Nagyon valószínűtlen. Ezek a számok komolyan nem vehetők. Mert az érthetetlen lenne, hogy p. o. a nagyenyedi főiskola, amelynek könyvtárát 1849-ben a mócok teljesen tönkretették s a mely tulajdonképp csak 1852-ben alakult, (jelenleg kb. 20.000 kötet) 110 kézirattal bír, míg a pozsonyi ág. lyceum még egyszer akkora könyvtárában csak mintegy 60, a XVII. sz. derekán alapított soproni főiskolai gyűjteményben alig 20, a kassai jogakadémia ugyancsak régi könyvtárában mindössze 40 kézirat található.

Középszámítással alig van 15 olyan iskolai könyvtárunk, amelynek ötvennél több kézirata lenne, a legtöbben jó ha van egy-két XVII-XVIII. századi protokollum, névkönyv, album studiosorum vagy más efféle. Kódexek a legnagyobb ritkaságok közé tartoznak ezekben a gyűjteményekben. A marosvásárhelyi ref. kollégiumban, ahol állítólag közel 300 kéziratot őriznek, csak egy középkori van. Így vannak a többiek is.

&Ősnyomtatványokból itt-ott akad egynéhány mutatónak. Milyen kevés a régi magyar könyvek száma, azt a Szabó Károly Régi Magyar könyvtárából könnyű megállapítani. Szóval elmondhatjuk, hogy Könyvtáraink nem csak nem modernek, hanem e mellett még régiségekben is igen szegények.

Nincs is rá kilátás, hogy valamikor utolérjük a külföldet. Már elmúltak az alkalmas idők könyvtárak alapítására. A szerzetesrendek könyvgyűjteményeinek elkobozása másutt a nyilvános könyvtáraknak vált hasznára. A sok becses könyv, drága kézirat nem veszett el, csak gazdát cserélt, jobb kezelés alá jutott s köztulajdonná vált. Nálunk a szekularizáció csak nagy, igen nagy károkat okozott, haszna senkinek sem volt belőle. Egy újabb, hasonlóképp a szerzetesek ellen irányuló foglalás, ha ugyan akadna még egyszer valaki, aki ilyen jogtalanságra vetemednék, még ha semmi sem veszne el, s minden közgyűjteményekbe vándorolna, sem járna haszonnal. Importálni csak keveset lehet. A nevezetesebb dolgok, kiváltképp a magyar vonatkozásúak, biztos kezekben vannak; ha kerül is valami eladásra, az árak óriásiak, a konkurens igen sok, mi, szerény pénzbeli eszközeinkkel, alig tudunk valamit szerezni. A mostani készleteket tehát csak igen kis mértékben fogjuk szaporíthatni.

Van azonban egy igen fontos és immár végképpen elodázhatatlan teendőnk. Ez, meglevő régi emlékeink, elsősorban kézirataink hozzáférhetővé s felhasználhatóvá tétele.

Irodalomtörténetünk s kulturhistóriánk, részben politikai történetünk sikeres művelésének legnagyobb és leggyökeresebb akadálya forrásaink kiadatlan s feldolgozatlan volta és a meglévő forrásművek gyarlósága s tökéletlensége. A forráskiadványok közt pedig elsőrendű fontossággal bírnak a könyvtárak katalógusai, főként a kézirat-katalógusok, mert a nyomtatványokét a bibliográfiai munkák részben pótolják. Fölösleges a kézirat-katalógusok fontosságát fejtegetni. Nélkülük az összes, a múltra visszatekintő tudományok meg vannak fosztva legbecsesebb forrásaik használatától. Addig, míg a rendelkezésünkre álló hazai kéziratanyag nem ismeretes, irodalomtörténetünk és nyelvészetünk tapogatódzni kénytelen, meddő kísérletezés marad, ki van téve annak, hogy újabb felfedezések alaposan semmivé teszik vívmányait és eredményeit. Ki tudja p. o., hogy nem bukkan-e elő egy szép napon valamelyik vidéken rejtődző könyvtár homályából egy árpádkori nagyobb nyelvemlék, amelynek megismerése nyelvészetünkben új korszakot fog alkotni? Ki merné állítani, hogy ez lehetetlen? Sőt fel lehetünk készülve még nagy meglepetésekre, ha könyvtáraink kincsei ismeretesekké válnak. Nagyon valószínű, hogy még igen sok, nagy fontosságú és jelentőségű írott emlék fog felszínre kerülni.

A véletlenre bízni az emlékek feltalálását, a legnagyobb hanyagság lenne. Igyekeznünk kell mielőbb az egész gyűjteményeinkben rejtőző anyagot felkutatni, leírni, ismertetni, szóval el kell készíteni a magyarországi közkönyvtárak kéziratainak általános jegyzékét. Ezt azonban csak akkor lehetséges végbevinni, ha valamely a kellő anyagi erővel rendelkező intézet vagy hatóság veszi kezébe az ügyet. Egyesek, bármennyire buzgólkodjanak is, képtelenek rá, legfeljebb szaporítják a folyóiratainkban, különösen a Könyvszemlében megjelent többé-kevésbé részletes és nem mindig használható ismertetések számát. Ezekben nincs is hiány. Egyes kutató tudósok, a Történelmi Társulat vidéki kirándulásai, főleg pedig az 1885-iki könyvtárstatisztika révén egymás majdnem minden könyvtárunkról jelent már meg. De a legtöbb ismertetés csak pár szónyi, nagyon vázlatos, s rendszerint arról sem ad tájékozást, lehet-e reménye a kutatónak valamit találni az illető gyűjteményben. A részletesebb tudósítások legtöbbje megbízhatatlan. A György Aladár statisztikájából már szolgáltunk néhány példával. Pedig ezek hivatalos adatok. Nem sokkal többet érnek a többiek sem. P. o. a Könyvszemle 1880. évi folyamának 52. lapján a budapesti szentferenc rendiek könyvtáráról azt olvassuk, hogy abban egyetlenegy kézirat van, ősnyomtatványok pedig éppenséggel nincsenek. Már pedig abban a gyűjteményben, mint e sorok írója saját szemeivel látta, legalább 60. db XVI-XVIII. századi kézirat s körülbelül 80 érdekes, a XV-XVII. századi ferencrendi könyvtárakból való ősnyomtatvány található. Hasonló tévedéseket bőven sorolhatnánk fel.

Rendszeres katalógusok dolgában igen szegények vagyunk. Alig egynehány gyűjteményünknek van kéziratairól katalógusa s ami van is, elavult, vagy a használhatatlanságig gyarló. A Magyar Nemzeti Múzeumé még a század elejéről való, tehát a mai készletnek csak egy kis részét tartalmazza. A Magyar Tudományos Akadémia, bár nagy költségekkel és munkával rendeztette kéziratait, jegyzéküket még nem bocsátotta közre. Az esztergomi főegyházi könyvtár kéziratairól még mindig csak a Kovachichok 1810-12-ben készült lajtsroma van kiadva, amely a lehető legrövidebben sorol fel 338 darabot, holott ma a kötetek és csomagok száma közel 3000. Úgy szólván teljesen ismeretlenek az egri, pécsi, kalocsai, nyitrai, nagyváradi, szatmári, székesfehérvári, szombathelyi, váci püspöki illetve káptalani könyvtárak. Hát még a sok szerzetes könyvtár, különösen a magyar emlékekben gazdag ferencrendi könyvgyűjtemények.

Külföldön, ahol az általános kézirat és ősnyomtatvány katalógusok nagy fontosságát régebben belátták, a minisztériumok egyszerűen elrendelték a jegyzékek elkészítését, minden könyvtár megcsinálja vagy megcsináltatja a magáét s a minisztériumra csak a kiadás terhe hárul. Nálunk ez teljes lehetetlenség lenne. Elsősorban a könyvtárak nagy részével nem rendelkezhetik a miniszter; a tudományok iránti buzgalomból pedig alig ha tizedrésze a vidéki gyűjteményeknek vállalkoznék a munkára. De ha a jó szándék meg lenne is, nem volna a katalogizálás keresztül vihető, mert nem akadna hozzá szakember. Még a nagyobb s tekintélyesebb vidéki gyűjtemények egyszeri rendezésére is a fővárosi könyvtárakból szoktak valakit felkérni; még erre sem mindig akad vállalkozó a vidéken, hát még a nagyobb előkészültséget igénylő katalógus készítésre! A laikusok munkájában pedig nem igen van köszönet. Milyenek a szakértelem nélkül készített könyvjegyzékek, arról tudnánk igen bosszantó dolgokat írni; fájdalom, nálunk a legtöbb ilyen. Ismerünk kéziratjegyzéket, melyben hemzsegnek a 2-300 éves korbeli tévedések, s még azt sem lehet megtudni belőle, milyen nyelvű egyik-másik kódex. Egy nagy vidéki könyvtárnak pár év előtt megjelent 950 oldalas jegyzékében a gyűjtemény tizenkilenc kódexe egy lapon van leírva. Ugyancsak egy nagyobb főiskolai könyvtár ismertetésében, ahol egy közönséges zsidó megilah (imatekercs) leírása több mint egy oldalt tölt be, az egyetlen középkori kéziratnak másfél sor jut.

Az általános kézirat-katalógus készítésénél tehát a vidéki könyvtárakra számítani nem lehet, a kérdés megoldására más módot kell keresnünk.

Talán nem végzünk fölösleges munkát, ha röviden elmondjuk, miként képzeljük mi az általános katalógusok étkészítését. Nagyon örülnénk, ha sikerülne a figyelmet erre a fontos kérdésre irányítani, mentül többen érdeklődnek iránta, mennél többen foglalkoznak vele, annál közelebb jut a megvalósításhoz.

Abból az 1350 közkönyvtárból, amelyet a statisztika kimutatott Magyarországon, alig négyszáznak vannak kéziratai. Hozzávetőleges számítással tehetjük az ezen gyűjteményekben őrzött összes kéziratok számát 50.000-re. E számnak fele azonban a három nagy fővárosi könyvtárra esik, amelyekről fel kell tennünk, hogy katalógusukat minden külső segítség nélkül maguk elkészíthetik. Marad tehát legfeljebb 25.000 jegyzékbe veendő kézirat.

Fentebb kimutattuk, milyen csekély százalékot tesznek ki könyvtáraink manuscriptumai közt a középkoriak. Nagyobb nehézségekkel s több munkával csak ezeknek katalogizálása jár; a XVIII-XIX. századiaké alig kíván több időt és fáradságot, mint a hasonló korú nyomtatványoké; gyakorlott, kellő jártassággal bíró bibliográfus naponta 15-20 darabbal minden nehézség nélkül elkészülhet. Számításba véve az átlag 5 százalékot tevő kódexeket is, mondhatjuk, hogy egy ember egy nap alatt 10 kéziratot vehet jegyzékbe. Az egész ország kéziratainak katalogizálására tehát összesen kétezerötszáz napi munka szükségeltetik.

A munkálatok szervezésére, vezetésére, felülbírálására, a beérkezett anyag szerkesztésére és kiadására van hivatva, a múzeumok és könyvtárak országos főfelügyelősége. Ez érintkezhetik legkönnyebben a vidéki könyvtárakkal, közbenjárását úgy is ki kellene kérni, így tehát a legtermészetesebb volna a katalogizálás vezetését rá bízni.

Az országos főfelügyelőség vezetése alatt összeállítandó szerkesztő-bizottság előleges feladatait röviden a következőkben foglaljuk össze. Megállapítja a katalógusok készítésére vonatkozó összes szabályokat, kieszközli a kijelölt könyvtáraknál a használati engedélyt és kiválasztja a szükséges munkaerőket.

A katalógusok elkészítésére évente tíz-tizenöt szakemberre van szükség, akik a nyári, két hónapi szünet idejére a bizottság rendelkezésére bocsátják magukat. Elsősorban a nyilvános könyvtárak tisztviselőire számítunk, akik úgy is szoktak évente tanulmányutakat tenni. Nekik is, a tudománynak is jóval nagyobb hasznuk lesz abból, ha a külföldi könyvtárak helyett néhány évig az itthoniakkal foglalkoznak. Tanáraink közt is bizonnyal találkoznak a szükséges ismeretekkel rendelkezők, akik hajlandók lesznek vakációjuk egy részét a sok tanulsággal járó katalogizálási munkálatoknak szentelni.

A bizottság, miután a megvizsgálandó gyűjtemények felől kellőleg informálva van, a jelentkezők közt, kinek-kinek idejéhez mérten, felosztja a kijelölt könyvtárakat. Magától értetődik, hogy a szükséges utasításokkal minden megbízott ellátandó. A kiküldöttek az általuk meglátogatott könyvtárakról tartoznak hozni: először egy általános ismertetést, amely főleg a könyvtárnak, különösen kéziratainak eredetét világítsa meg, másodszor a kéziratoknak kimerítő, a direktíváknak megfelelő katalógusát.

Az ily módon a nyári hónapokban elkészült munkákat a bizottság felülbírálja, s ha rendben találtattak, egy kebeléből választott szerkesztőnek adja át. Ennek feladata (természetesen a szerzők közreműködésével) a munkáknak sajtó alá való rendezése. Az egyes könyvtárak kézirat jegyzékei, előre bocsáttatván mindeniknél az általános adatok, minden sorrend nélkül, úgy amint beérkeznek, közrebocsáthatók; a terjedelmesebbek külön, a kisebbek csoportosan, egy kötetbe foglalva.

A munkálatokat tíz szakemberrel, akik évente két hónapot dolgoznak, öt év alatt be lehet fejezni. Remélhető azonban, hogy nem csak tíz alkalmas ember jelentkezik s akkor rövidebb idő alatt is elkészülhet az általános katalógus.

Mikor az összes közkönyvtárak jegyzékei ily módon megjelentek, akkor elkészítendők az egész anyagról a kimerítő indexek, név- és tárgymutatók, melyek nélkül a nagy munkát igen nehéz lenne használni.

Nem tartozik feladataink közé a költségvetés elkészítése, erre, elég idő lesz akkor is, ha az ügyet elvben magukévá teszik a kivitelre hivatott faktorok. Azt azonban megemlítjük, hogy számításunk szerint évenkénti 7-8000 forinttal öt-hat év alatt az egész nagy munkát el lehet készíteni.

Hogy akad-e ilyen, aránylag csekély összeg erre a nagy fontosságú dologra, az nálunk nem éppen biztos. Ki tudja, meddig marad e plánum jámbor szándék? Talán mi meg sem érjük a megvalósulást.

Addig, míg ez elérkezik, meg kell elégednünk a könyvtárak kincseinek szórványos ismertetésével. A haszon, ami ezekből irodalomtörténetünkre hárul, elég nagy, s úgy tekinthetjük őket, mint előmunkálatokat az egykor munkába veendő általános jegyzékhez.

Azon ismertetés, amelyet az alább következő lapokon vesznek a Magyar Könyvszemle olvasói, hasonlóképpen csak előmunkálat akar lenni. A könyvtár, a mellyel foglalkozik, egyike a legérdekesebbeknek s a leggazdagabbaknak hazánkban. Sokan kutattak benne, ismertették is néhányan, de sem alaposan átvizsgálva, sem tökéletes ismertetve nincs.

Legfőbb óhajtásom lett volna kéziratainak és inkunabulumainak kimerítő s kifogástalan katalógusát adni. Ezt azonban nem tehettem; az az idő, amelyet az elmúlt ősszel Gyulafehérváron tölthettem, csak éppen arra volt elegendő, hogy a középkori kódexeket jegyzékbe vegyem. Még ezekről sem voltam képes tökéletes katalógust adni, nem terjeszkedhettem ki a bibliográfiában elengedhetetlen aprólékosságokra; p. o. nem számolhattam át (kivéve egy-két nevezetesebb darabot) a lapokat. Az újabb kéziratokról csak egy általános átnézetet adhatok, amely afelől tájékoztatja ugyan az érdeklődőket, mit találhatnak a gyűjteményben, az egyes darabokról azonban nem nyújt felvilágosítást. Megvizsgáltam az ősnyomtatványokat is, amelyek eddig irodalmunkban egyáltalán nem voltak ismertetve, mindössze az 1882-iki könyvkiállításon volt néhány nevezetes darab s ezeknek címei találhatók a kiállítás kalauzában. Nem annyira a nyomdászat történetének szempontjából nevezetes ez a becses gyűjtemény, mint eredete tekintetéből, ugyanis köteteinek nagy része középkori magyar könyvtárakból származik. Ezért is, mellőzve a könyvészeti leírásokat, bejegyzéseik reprodukálására szorítkozom.

A könyvtár történetére s az alapító életrajzára vonatkozó adatok régibb folyóiratainkból vannak összeszedve, kiadatlan csak kevés akad köztük. A püspöki levéltárban bizonyára lehetne olyan leveleket találni, amelyek Batthyány Ignác életéhez becses adalékokat szolgáltatnának, ide azonban nem juthattam be. Pedig ez a kiváló ember egy alaposabb életrajzot nagyon megérdemelne.

Szóval, be kell vallanom, tökéletlen munkát végeztem. Célomat azonban elértem, ha sikerült az érdeklődést a nevezetes könyvtárra irányítani. Azt vélem, ismertetésem biztos tájékozást fog nyújtani a könyvtár tartalmáról s nem nagy munkával raisonné katalógussá kibővíthető leend.

Nem mulaszthatom el e helyen köszönetemet kifejezni a könyvtár vezetőinek, főtisztelendő Ujfalussi Tódor József kanonok úrnak, ki ez idő szerint a Batthyaneum igazgatóságát viseli, valamint a könyvtárnoknak, főt. Kóródy Péter tanár úrnak, kik az őrizetükre bízott kincseket a legnagyobb liberalitással bocsátották rendelkezésemre s lehetővé tették a legérdekesebb paleográfiai emlékek lefényképezését.

II.

Erdély középpontján, az Ompolynak a Marossal való egyesüléséhez közel, magas hegyek által körített szép völgyben fekszik Gyulafehérvár. A kis terjedelmű vár egy nem igen magas, szabályos formájú dombon áll, körülvéve a Vauban rendszere szerint készült sáncokkal, föld-bástyákkal és falakkal; ehhez csatlakozik a széles utcákkal ellátott alsó-város; amely nagyobbára földszintes házaival, a kövekben való bőség dacára is esős időben igen sáros utaival inkább valamely nagy alföldi falura, mint szabad királyi városra emlékeztet. Csak ha a kanyargós úton végig menve, a hatalmas kapukon át a várba lépünk, vesszük észre, hogy régi, egykoron pompás városban járunk, amelynek itt-ott még fennálló ősi palotái, nagyszerű temploma az elmúlt és soha vissza nem térő dicsőségre emlékeztetnek.

Az idegen, aki hazánk szomorú történeteiben nem eléggé járatos, talán el sem hinné, hogy ez a város kétszáz éven át az erdélyi fejedelmek székhelye volt, kiknek udvara fény és pompa dolgában nem egyszer túltett a nyugati uralkodókén; el sem tudná képzelni, mint lehetett ez a kis városka egykor a gazdag Erdélynek központja és fővárosa.

Pedig Gyulafehérvár főváros volt, a szó szorosabb értelmében, templomokban, palotákban bővelkedő, gazdag, nagyfokú jólétnek örvendő, szellemileg is központot képező metropolis, amelyet csak nagy csapások, szörnyű pusztítások tettek tönkre, annyira, hogy ma a régi alvárosnak még eredeti fekvését, egykori helyét is alig lehet megállapítani.

Eredete az ókorba nyúlik vissza. Már a rómaiak idejében virágzó telep volt, fürdőkkel, színházakkal, amelyeknek alapfalait a szorgalmas kutatások csak a közelmúltban hozták napfényre. Apulum, ha elhagyatva is, bizonyára fennállott még a magyarok bejövetele idején s ez lehetett oka annak, hogy Gyula vajda székhelyévé tette, Szent István pedig megalapította benne az erdélyi püspökséget.

Innen kezdve, több mint ötszáz éven keresztül, mint püspöki székhely gyakorolt bizonyos fensőbbséget a joghatósága alá tartozó erdélyi részek fölött. Királyaink sokféle kiváltsággal látták el, s hogy a püspökök minden módon iparkodtak a város fényét emelni, annak bizonyítéka a mai rongált állapotában is nagyszerű székesegyház.

Adatok híján nem igen lehet képet alkotni a város középkori állapotáról. Hogy iskolái, tudományos intézményei voltak, az kétséget sem szenved, püspöki székhely ilyenek nélkül el sem képzelhető. A káptalannak okvetlenül volt iskolája, ahol az egyházmegyében szükséges papság kiképeztetését nyerte; foglalkozhattak tanítással a szerzetesek is, különösen a domonkosrendiek, kiknek két zárdájuk volt a városban. Egyik tanintézetük még a XVI. században is fennállott. Főpapjai közt több nevezetes tudós, kiváló humanista akad: Geréb László, Várdai Ferenc, Lászói János, Gosztonyi János, Statilius János, Bornemisza Pál. Nem sokkal Erdély különválása után, még Izabella lakhelyévé választotta a kies fekvésű várost. Tulajdonképpeni székvárossá azonban csak a következő században lett. Előbb a hanyatlásnak egy rövid korszakán kellett átesnie. Ugyanis János Zsigmond áttérvén a protestáns vallásra, 1556-57-ben eltörölte a püspökséget és a káptalant, javaikat elkobozta, a templomokat, nemkülönben a részben szerzetesek által fenntartott iskolákat a protestánsok kezére bocsátotta. 1579-ig kálvinisták és unitáriusok bírják az intézeteket; ez évben azonban sikerült Báthory Kristófnak behozni a jezsuitákat, akik átvették az iskolák vezetését. 1599-ben aztán mindent elpusztított s feldúlt Mihály vajda, aki a várost bevette s felégette. Ekkor veszhetett el a legtöbb régi emlék, a székesegyház s a zárdák könyvei és iratai.

A nagy csapások után azonban hamar elérkeztek a jobb idők, amelyekben Gyulafehérvár az ország legnevezetesebb városai közé emelkedett. Bethlen Gábor, a nagy fejedelem, az Izabella és János Zsigmond által építtetett s a Báthoryak alatt renaissance ízlésben díszített, de Mihály vajda ostromakor leégett palotát nagy pompával helyreállíttatta, a várost sokféle kiváltságokkal látta el s valóban uralkodóhoz méltó székhellyé tette. Az egykori domonkos rendiek iskolájából fejlett protestáns tanintézetet pedig az országgyűlés hozzájárulásával akadémiai rangra emelte; számára nagyszerű épületet készíttetett, óriási alapítványokat tett s azt a legjelesebb hazai és külföldi tanárok vezetésére bízta.

Ez időben érte el Gyulafehérvár virágzásának legmagasabb fokát. Minden tekintetben fővárosa az ország keleti részének, de elsősorban tudományos központ, azzá teszik a nagyszerű főiskola s ennek kiváló tanárai, kik közt ott látjuk Alstediust, Apáczai Cseri Jánost, Basire Izsákot, Bisterfeldet, Kereszturi Pált, Geleji Katona Istvánt, Opicz Mártont. Fájdalom, a virágzás rövid ideig tartott, II. Rákóczy György telhetetlen nagyravágyása rázúdította a szerencsétlen Erdélyre a törököt. 1658-ban végig pusztított Ali pasa az országon, a többek közt feldúlva s porrá égetve Gyulafehérvárt is. A híres akadémia áldozatul esik, tanárok és tanulók szétfutnak, a könyvtárak, levéltárak elégnek, ami megmaradt, azt széthurcolták. A város a végpusztulás szélére jutott.

Nem is szedte össze magát többé soha. A főiskola Nagyenyedre tétetett át, az elveszett kincseket pótolni nem lehetett. A város hajdani jelentőségét teljesen elvesztette. Kapott ugyan iskolát a régi helyett, Apafi Mihály ide telepítette a Sárospatakról elűzött kollégiumot, de ez a régivel jelentőség dolgában össze sem hasonlítható.

Nagy változások álltak be Gyulafehérváron a Habsburg-háznak Erdélyben uralomra jutása óta. Már I. Lipót alatt megkísérelte az akkori címzetes püspök Illyés András székének visszafoglalását; 1697-ben canonica visitatio címe alatt bement Erdélybe, a gubernium azonban távozásra kényszerítette. Ami neki nem sikerült, azt keresztülvitte utódja, Mártonffi György; akit III. Károly császár 1715-ben ünnepélyesen visszahelyezett székébe. A püspökség részben még Károlytól, részben Mária Teréziától javainak legnagyobb részét visszanyerte, köztük a gyulafehérvári várnak a felét. Maga a vár 1710-30 közt gróf Steinwille vezetése alatt a Vauban rendszere szerint átépíttetett; ugyanekkor stratégiai szempontból az egész alsó-várost a vár nyugati oldaláról a keletire telepítették át, a régi városból még alapfalakat sem hagyván fel, amiből fekvése pontosan meg lenne állapítható.

Mártonffi György és közvetlen utódai nem igen értek rá a város felvirágoztatására sem a szellemi élet fejlesztésére, idejüket és tehetségüket igénybe vette a püspökség javaiért való folytonos pörlekedés, a templom és a püspöki valamint a káptalani épületek helyreállítása, szóval az anyagi ügyek és gondok. Csak midőn már a püspökség ügyeibe némi rendet hoztak, főleg mióta Mária Terézia 1743-ban végleg rendezte az erdélyi püspök helyzetét, megszüntetvén a működését és hatalmát korlátozó összes törvénycikkeket, csak azóta kezdenek a főpapok az iskolákkal, jótékony intézetekkel s effélékkel törődni.

A nagyérdemű báró Sztoyka Antal 1750-ben papnevelő intézetet alapított, ellátva azt a fenntartására szükséges alapítványokkal. Hogy a tudományok iránt is hajlandósággal viseltetett, arról tanúskodik eredetileg a papnöveldének hagyományozott, később a Batthyaneumba bekebelezett pénzgyűjteménye. Báró Bajthai Antal az elődje által szervezett szemináriumot tovább fejlesztette, a káptalanban egy iskolakanonok (canonicus scholasticus) számára stallumot alapított s a bécsi Pazmaneumban három erdélyi-egyházmegyei alumnus részére helyet eszközölt ki. Manzado Pius alatt vette át a feloszlatott jezsuita rend gyulafehérvári gimnáziumát a káptalan; benne a legújabb időkig a kanonokok tanítottak.

Mindezek azonban együttvéve sem tettek annyit püspöki székhelyük emelésére, mint azon utódjuk, akinek, tudományos érdemeit tekintve, nem csak az erdélyi, de az összes hazai püspökök közt is igen kevés párja akad s ez gróf Batthyány Ignác.

Ez a széles látkörű, alapos műveltségű, a hazája felvirágoztatásán buzgón munkálkodó főpap, amellett, hogy a püspökség javainak szaporítására mindent elkövetett, főként arra szentelte tehetségét és vagyonát, hogy székhelyét a tudományok és a művelődés központjává tegye. Azt hitte, sikerülni fog Gyulafehérvárt újból Erdély Athénjévé tenni; lehetséges lesz arra a magos polcra emelni, amelyen Bethlen Gábor idejében állott. S bizony nem rajta múlt, hogy tervei, szándékai nem sikerültek, nem váltak valóra.

&Ő mindent megtett, amit csak tehetett. Alapított egy, a maga korában nagyszerű csillagvizsgálót, amely, ha folyton fejlesztik, ma büszkeségünket képezné; így csak kuriózum számba megy. Gyűjtött egy úgy kötetei számára, mint válogatott voltára nézve első rangú könyvtárt, amely a csillagvizsgálóval egyetemben egész nyugati Magyarországnak szellemi központjává lehetett volna, amelyre támaszkodva a szerény középiskola s a szeminárium könnyűszerrel főiskolává, akadémiává lett volna bővíthető. Hogy mi sem hiányozzék a tudomány eszközeiből, jól felszerelt nyomdát is állított a könyvtár mellé.

Ne kutassuk, ki és mi az oka, hogy a nagy ember tervei nem valósultak. Tény, szomorú és elcsüggesztő valóság, hogy a sok költség, a nagy buzgóság úgyszólván teljesen kárba veszett. Gyulafehérvár legfeljebb annyi hasznát látja a Batthyány alapította intézetnek, hogy ennek kedvéért évente néhány tudós és turista felkeresi az eldugott városkát. Erdély szellemi élete más helyen összpontosul. Ma szinte sajnálnunk kell, miszerint a nagyszerű könyvtárt s a csillagvizsgálót ott és nem máshol alapította Batthyány.

Mindez azonban semmit sem von le a dicső emlékű püspök érdemeiből. A szolgálat, amit a magyar tudományosságnak tett így is igen nagy s Batthyány Ignácot jeleseink sorában soha sem fogjuk az utolsók közt említeni.

Életrajzát, miután az szorosan összefügg a könyvtár történetével, amennyire a rendelkezésünkre állott forrásokból lehetett, összeállítottuk s közöljük. Amiből legtöbbet meríthettünk volna, naplószerű feljegyzéseit, nem használhattuk; ki vannak a könyvtárból kölcsönözve. Talán Batthyány részletes biográfiáját óhajtja használójuk megírni. Nagyon szép és nem hálátlan feladat; aki véghez viszi, nemzeti kötelességet ró le vele.

Batthyány Ignác gróf családja annyira ismeretes, hogy felőle bővebben emlékezni teljesen felesleges lenne. A magyar történelemben fél évezred óta szerepelnek a Batthyányak, hadvezérek, főpapok, politikusok, diplomaták bőven akadtak közöttük. De tudták a közművelődést is szolgálni; soraikban irodalompártolókkal, mecénásokkal, könyvbarátokkal is találkozunk. Főként az az ág tűnik ki ebben a tekintetben, amelyből Ignác is származott. Egyenes elődei közt ismeretes Boldizsár ( † 1590), a törökverő hadvezér, aki vitéz katona létére ráér nyomdát alapítani az ősi, németújvári birtokon. Emellett szenvedélyes könyvgyűjtő; könyvtárának még mindig elég tekintélyes maradványai máig őriztetnek a németújvári ferencrendű zárdában. Ennek a zárdának az alapítója, Ádám gróf (Boldizsár unokája) maga is amateur, finom műveltségű, írói hajlamú ember; ránk maradt naplója nem csekély tehetségről tanúskodik. Ádámtól egyenes ágban ered a püspöknek atyja Imre. Életéről, keveset tudunk; előkelő hivatalokat viselt, kedves embere Mária Teréziának, aki előbb királyi asztalnokká, majd a hétszemélyes tábla ülnökévé s titkos tanácsosává tette. Nincs nyoma, hogy az irodalommal foglalkozott volna, mindössze egy latin nyelven írt alkalmi versét ismerjük, de számos neki ajánlott könyv mutatja, miszerint pártolója s gyámolítója volt az íróknak s tudósoknak.

Mint a Mária Terézia körében élő főuraink legtöbbje, ő is külföldről nősült, elvette a stiriai kormányzó leányát, Saurau Anna Mária grófnőt. Házasságukat nyolc gyermekkel áldotta meg az ég; az utolsó kivételével csupa fiúval, kik közt Ignác volt korra nézve a második.

Ignác a napvilágot a család ősi székhelyén, a vasmegyei Németújváron pillantotta meg, 1741 június 30-án. Az élénk felfogású s tanulni szerető gyermek nem sokáig maradt a szülői háznál; atyja nem lévén barátja a főuraknál divatos házi nevelésnek, amint fia az elemi ismereteket elsajátította, alig tíz éves korában beadta a pesti piaristák már akkor is jó hírnévnek örvendő intézetébe. Itt végezte el a gimnázium négy alsóbb osztályát, a négy év elteltével pedig, talán hogy szülőihez közelebb legyen, a nagyszombati jezsuiták konviktusába lépett át. Az sem lehetetlen, hogy a szelíd lelkű, magába vonuló ifjú már ekkor a papi életre szánta el magát s ezért óhajtott Nagyszombatba jutni, ahol a jezsuiták vezetése alatt kitűnő theologiai fakultás állott fenn.

Bevégezvén a rhetorikát, felvétette magát az esztergomi egyházmegye papnövendékei közé s mint ilyen végezte el a két évre terjedő theológiai tanfolyamot. Katona, a későbbi jeles történetíró, 1760-ban társai közt volt, sajnos, nem maradt ránk semmi emléke érintkezésüknek. Nagyon valószínű azonban hogy az egyenlő hajlamú, a historiáért lelkesedő ifjak sűrűn közlekedtek egymással.

Az egyházi rendeket még föl nem vett, alig tizenkilenc éves Batthyányt Nagyszombatban érte azon kitüntetés, hogy a Szent Györgyről nevezett jáki apátságot ráruházták. Életírói szerint érdemei folytán, ami alig hihető; mi érdemeket szerezhetett volna a fiatal theológus? Sokkal valószínűbb, hogy az Erdődy grófok, az apátság kegyurai, rokoni szolgálatot óhajtván tenni a Batthyány családnak, juttatták neki a jövedelmes beneficiumot.

A kitüntetés és javadalom nem szállott méltatlanra. Az apátság jövedelmét Batthyány arra fordította, hogy segélyével külföldön gyarapítsa ismereteit. Már a következő évben Grácban találjuk, hol a jezsuiták egyetemét látogatta. Itt tartózkodása idejéből fennmaradt egy kéziratú kötete. A negyedrét, vékony könyvecske Nugae Philosophicae címet visel, tartalmát különféle bölcsészeti és természettudományi kivonatok képezik, továbbá rövid matematikai földrajz és egy értekezés de usu calicis in Hungaria.

A gyulafehérvári könyvtár Batthyánynak több más olyan kéziratát őrzi, amelyeket kétségtelenül fiatal papnövendék korában írt, de amelyekről, magukat az eredetieket nem láthatván, nem tudjuk megállapítani, mikor készülhettek. Ilyenek: Ascetica partim lecta, partim audita (4-rét, 80 oldal), Theologica Miscellanea (4-rét, 184 old.), Varia pietatis exercitia (8-rét) s talán a Variae adnotationes historicae, theologicae, morales, criticae (4-rét) címűek.

A tudományszomj Grácból Rómába vezérli a törekvő ifjú apátot, ahol örömmel fogadja be a Collegio Sant' Apollinare. Képességei és nagy szorgalma kivívják elöljáróinak elismerését, s hogy alkalmat nyújtsanak neki az önképzésre, rábízták az intézet dús könyvtárának kezelését. Rövid időn pappá szenteltetett s elnyerte a theológiai doktorságot, amit tanulmányai révén már régen kiérdemelt. Az örök város tudósainak is feltűnt a folyvást munkálkodó fiatal pap, s így történt, hogy alig huszonnégy éves korában megválasztották az Academia Philaletorum tagjává.

Római tartózkodását főként arra használta fel, hogy a magyar történelem kincsesbányáját, a vatikáni levéltárt és könyvtárt átbúvárolja. Előkelő neve s valószínűleg az itthonról, főként pártfogója és atyai barátja Esterházy Károly gróf, váci majd egri püspöktől kapott ajánlatok megnyitották előtte ennek a két intézetnek az időben még csak kevesek előtt feltárt ajtaját; VI. Pius pápa megengedte, hogy a magyar történetre vonatkozó iratokat tetszése szerint másolhassa. Milyen jól felhasználta a kapott szabadságot Batthyány, mutatják a Leges ecclesiastici vaskos kötetei, melyeknek tartalmát részben a vatikáni levéltárban sajátkezűleg másolt oklevelek s irományok teszik. Római kutatásai gyümölcsét képezi három negyedrétű kötetnyi jegyzete is, amely ezen címet viseli: Collectanea ex sanctis patribus in usum privatum concinnata. Sok egyéb mellett van benne: Adparatus ad historiam scytharum és Excerpta ad historiam ecclesiae Hungaricae.

Tanulmányai és munkálkodása közben is ráér a hazai tudósokkal levelezni, főleg Kollár Ádámmal, a hírneves bécsi könyvtárnokkal s Cornidessel, akikkel később is baráti viszonyban állott. Nagyon valószínű, hogy már ezen időben megkezdte a könyvgyűjtést is, könyvtárának több becses darabja kétségen kívül római származású. Egyikben egy negyedrétű lapot találtunk, amely a következő felírást viseli: Manoscritti a disposizione di Sua eccellenza Monsignore Conte Ignazio Badiadi, nro 22. Ez alatt 22 kódex rövid címe következik. A jegyzéket kétségen kívül valamely könyvárus írta; a benne lévő kéziratok egytől egyig megvannak a gyulafehérvári gyűjteményben.

Róma, bár irodalmi kincseivel erősen vonzotta Batthyányt, végképen lekötni nem bírta. A honvágy nem engedte sokáig időzni az idegenben, az 1766. év folyamán visszatért Magyarországba. Családjánál tett rövid látogatás után Egerbe vette útját, hol Esterházy püspök szíves barátsággal fogadta. A tudománykedvelő főpap nem is bocsátotta el többé magától. 1767-ben az épp akkor elhunyt gróf Schmiedeg kanonok stallumát ruházta rá, miután előbb kieszközölte átlépését az esztergomi egyházmegyéből az egribe. Midőn pedig 1773-ban megüresedett a nagyprépost széke, a harminckét éves Batthyányt ültette bele, aki ezt a tisztséget egészen püspökké való kinevezéséig viselte.

Egri működéséről hiányoznak az adatok, pedig különösen érdekes volna ismerni, mit szerzett meg ez időben a becses kéziratokból, amelyek könyvtárának főékességét teszik. Csupán a Dobai Székely Sámueltől való, mintegy 15 kötet, részben eredeti oklevél és levél, részben ilyenek másolatiról tudjuk, hogy azokat még egri prépost korában szerezte 600 pengő forintért. Majdnem biztosra vehetjük, hogy ez időben vásárolta meg a lőcsei egyház könyvtárát, a szepesi prépostság kéziratait s a több becses darabot a kassai domonkosrendiek és a bárfai plébánia könyvtárából. Úgy látszik nagyobb utazást tett a felvidéken a könyvek vásárlása céljából, mert alig akad olyan régi időbeli felvidéki könyvtár, amely egy-két darabbal ne lenne képviselve Batthyány gyűjteményében.

Az impulzust a könyvgyűjtésre püspökének és barátjának Esterházynak példája adta meg. Ez a derék főpap ugyanis óriási magánvagyonát cseppet sem kímélve, egyre-másra építtette a templomokat, hosszú pásztorkodása alatt mintegy negyvenet, e mellett mint a tudományoknak lelkes pártfogója, Egerben nagyszerű liceumot emeltetett, amelyet Hell Miksa tervei alapján kitűnő felszerelésű csillagvizsgálóval látott el, hozzája csatolván egy saját maga gyűjtötte húszezer kötetes könyvtárt.

Nem puszta véletlen, hogy Batthyány az Eszterházyét sok tekintetben túlszárnyaló könyvtárt hordott össze, mert míg Eger jeles püspökét nagyon igénybe vették egyéb ügyek és gondok, addig a prépost s később az erdélyi püspök tehetségét és idejét főként a szellemi munkákra s tudósi kedvteléseire fordította.

Munkálkodásának első közrebocsátott terméke egri prépostságának utolsó évében jelent meg. A munka álnév alatt hagyta el a sajtót, cime: Agamantis Palladii Academiae Philaletorum socii Responsa ad dubia Anonymi adversus privilegium S. Stephani abbatiae S. Martini de S. Monte Pannoniae anno MI. concessum, proposita. Anno 1779. (H. és ny. n., valószínűleg Egerben. 8-r. 84 oldal.) A könyv válasz Bencúr Józsefnek, a pozsonyi tanácsosnak a pannonhalmi alapítólevél ellen intézett támadására. A munka ma már csak irodalomtörténeti értékkel bír, a diplomatika napjainkban az akkoriaktól nagyon különböző eszközökkel dolgozik; de ma is el kell ismernünk a korhoz mérten nagyon előkelő tudományos készültséget, mellyel Batthyány a híres bellum diplomaticumban részt vett. Mi volt az oka, hogy a nevezetes irodalmi tornában nem szerepelt többé, nem ismeretes; lehet hogy elvették kedvét azok a támadások, melyeket Cornidesnek a kérdésre vonatkozó levelei közzétételéért el kellett tűrnie.

1780 június 24-ikén erdélyi püspökké nevezték ki Batthyányt, amelye együtt járt a belső titkos tanácsosság, az erdélyi kir. kormányszéknél való tanácsosság s a státus-bizottság elnöksége. Méltóbb s jelesebb embert alig lehetett volna e helyre találni. Batthyány lángoló hazaszeretetet s páratlan munkakedvet vitt magával, benne az erdélyi egyházmegye igazi főpásztort, valódi atyát nyert.

Az átköltözés Egerből Gyulafehérvárra hosszabb időt vett igénybe, úgy hogy a püspök csak a következő és augusztus 11-ikén tartotta meg ünnepélyes bevonulását és beiktatását. Azonnal munkához lát, amint megérkezik. A székesegyházat és az elődei alatt elhanyagolt állapotba jutott püspöki palotát kijavíttatja s rendbe szedeti, elhelyezvén benne már ekkor is tekintélyes és sok becses dolgot tartalmazó könyvtárát. Könyvtárnokul egy erdélyi egyházmegyei fiatal papot választott, Dániel Imrét, akit erre különösen nyelvismeretei s a régi iratok olvasásában való jártassága ajánlottak.

Még jóformán el sem foglalta székét, már egyházmegyéje papságának szellemi életére is gondol. A fiatal papok útmutatójául lefordította franciából latinra Beuvelet híres könyvét, a Conduite pour les Exercices principaux-t, kinyomatta az egri püspöki nyomdában s szétosztatta a megyéjebeli papok és a papnövendékek közt. A munka cime: Norma cleri, quem pro institutione clericorum seminarii, S. Nicolai Chardonensis olim Gallice edidit Matthias Beuvelet, nunc in usum seminarii Albensis et totius cleri Transilvaniae latinam reddit et quorumvis ecclesiasticorum necessitatibus accomodavit Ignatius C. de Batthyán Agriae, 1780, Typis Scholae Episcopalis, (4-rét, 4 levél; 356 oldal.) A következő évben pedig, a beiktatás alkalmából megjelent: Homilia ... quam ad clerum tam saecularem quam regularem, coram frequenti populo habuit ... és Edictum episcopale circa regulationem cleri, tam saecularis, quam regularis ... per totam dioecesim M. Principatus Tranassylvaniae vulgatum. (Mindkettő Szebenben, Hochmeister Mártonnál nyomatott.)

Milyen tervekkel és szándékokkal jött Batthyány Gyulafehérvárra, nem tudhatjuk. Életírói egyértelműleg állítják, hogy püspöksége legelső éveiben egy erdélyi tudós társaságot akart alapítani, amelynek főleg a történelmi tanulmányok ápolása lett volna fő feladata. Erről azonban lebeszélte káptalanjának egyik tudós tagja, a későbben Batthyányt a püspöki székben követő Mártonffi József, ez időben az erdélyi kath. iskolák főfelügyelője, kir. tanácsos és librorum revisor, aki azt tanácsolta a püspöknek, állítson a pénzen, melyet a tudós társaság alapítására szánt, inkább egy csillagvizsgálót, mert erre, dugába dőlvén a kolozsvári csillagvizsgáló terve, leginkább szükség van s mert egy ilyen intézet úgy is maga körül fogja a tudósokat csoportosítani. Honnan vették az életrajzírók ezt a vélekedést, nem is sejtjük. Azt hisszük, tévednek. Batthyánynak nem Mártonffi adhatta a csillagvizsgáló felállításának eszméjét, hanem Esterházy Károly, az egri püspök, aki az egri liceum mellett már akkor megépíttette a nagyszerű observatoriumot, mikor az erdélyi püspök még mint prépost Egerben tartózkodott. Itt keletkezhetett az első szándék Batthyányban, de kiviteléhez csak jóval később fogott. Ha kikérte is a mathematikával foglalkozó Mártonffi József tanácsait, ez idő tájt még nem használta fel, legalább 1787-88 előtt semmi nyoma, hogy a csillagvizsgáló felállításához hozzá fogott volna. Tanulmányai, foglalatosságai egészen más irányúak. A magyar egyháztörténet foglalkoztatja legfőképpen, folyvást gyűjti az anyagot hozzá. Már Rómában létele alatt igen sok nagybecsű oklevelet s iratot másolt le; hazajövetele óta is egyre szaporította jegyzeteit, amióta pedig, mint püspöknek, az erdélyi káptalannak a sok pusztulás dacára is tekintélyes levéltárát átbúvárolni alkalma nyílott, azóta tervbe vette az egyháztörténeti forrásoknak kiadását. Ki akarván egészíteni római jegyzeteit, könyvtárnokát, Dánielt az 1784. év elején Olaszországba küldte azon megbízással, másoljon és másoltasson ott le minden magyar vonatkozású iratot, amihez a levéltárakban s könyvesházakban hozzá férhet. A tudós pap megfelelt a várakozásnak, két év múlva tizennégy nagy csomag becses másolattal tért vissza. Míg Dániel az olasz levéltárakat járta, addig itthon a püspök egyházmegyéje plébániáit s zárdáit vizsgálta át, gyűjtve a becses kéziratokat s régi nyomtatványokat könyvtára számára. Összeszedi, amit még megtalálhatott az 1774-ben eltörült erdélyi jezsuita rendházak könyveiből vagy az alvinci anabaptista hitközség kézirataiból, melyeket 1765-ben koboztak el. Még a katholikusok is szaporítják a szenvedélyes könyvbarát gyűjteményét; 1782 októberében Brassóban járván, meglátogatta az ág. evangélikusok főiskoláját, mikor is az iskola elöljárósága tisztelete jeléül több, a régi egyházi könyvtárból származó, becses kézirattal kedveskedett neki.

Adatai tetemesen felszaporodván, 1785-ben kiadta belőlük az első kötetet. A máig is közkézen forgó becses munkát mindnyájan ismerjük, a Leges Ecclesiastici Regni Hungariae et provinciarum ei adiacentium még nagyon hosszú ideig nélkülözhetetlen forrása lesz a magyar történetírásnak.

A díszesen kiállított első kötet Migazzi Kristóf bécsi érsek és váci kormányzó püspöknek van ajánlva. Tartalmának ismertetése nem tartozik ránk, elég annyit megemlíteni, hogy anyagát csekély kivétellel a szepességi könyvtárakból vásárolt kódexek és Dobai Székely Sámuel kéziratai szolgáltatták. A munkát Kolozsváron kezdték nyomtatni, időközben azonban (körülbelül az 1784 év végén) Batthyány áthozatta a sajtók és a felszerelés egy részét Gyulafehérvárra, s itt fejezték be a Leges nyomtatását. A kiállítás nem válik a typographia episcopalis szégyenére, a nyomás tiszta, egyenletes s a kötetet igen díszítik a szép rézmetszetű pecsétábrák, a legkorrektebbek, amiket nem fényképi reprodukcióval eddigelé hazánkban készítettek. Metszőjük egy egri művész, Tischler Antal, akit Batthyány még prépost korában ismert meg.

Szinte megmagyarázhatatlan, hogy a püspök mért nem folytatta a Leges kiadását. A nagy munka az első kötetnél megrekedt, csak jóval a szerző halála után, 1827-ben adta ki a második és harmadik darabot Szepesy Ignác, Batthyány egyik utóda, a hátra maradt kéziratok alapján. De bizony ezeken már meglátszik, hogy nem a tudós gyűjtő gondviselése alatt láttak napvilágot, telve vannak hibákkal s tévedésekkel. A kéziratokban maradt még kiadatlan anyag is bőséges, nevezetesen a Dániel másolatainak nagy része; pedig ezekben rengeteg becses történelmi kincs hever még felhasználatlanul.

A következő 1786-ik év különösen nevezetes a gyulafehérvári könyvtár történetében. Ez évben ugyanis megvásárolta Batthyány a váci püspök Migazzi Kristóf nagyértékű könyvtárát, amelyhez fogható abban az időben nem igen sok akadt hazánkban.

Ismeretes, hogy Migazzi a váci püspökséget mint gróf Althan coadjutora nyerte el 1756-ban. De nem sokáig bírta. A következő évben bécsi érsekké nevezték ki s ő püspökségéről leköszönt. A bécsi érsekség jövedelme azonban igen csekély, korántsem megfelelő a díszes állásnak, miért is szokásban volt viselőjének, az egyházi tilalom kijátszásával, még valamely jövedelmező beneficiumot adni, legtöbbnyire Magyarországon. Mária Terézia kedvelt emberének, Migazzinak, e szokás értelmében 1761-ben visszaadta a váci püspökséget, még pedig oly módon, hogy azt haláláig (a kinevezés szerint örök időkre) mint adminisztrátor viselje. A váciak, akik már rövid ott időzése alatt is nagyon megszerették a jótékony főpapot, örömmel vették kinevezését. Nem is bánták meg, mert Migazzi igen sokat tett a város emelésére, templomokra, iskolákra költvén jövedelmei nagy részét. Különösen nevezetes alkotása a collegium pauperum nobilium.

Azonban II. József császár rossz szemmel nézte, hogy Migazzi két beneficiumot is élvez s 1786-ban megfosztotta a váci püspökségtől. Az érsek, kinek magánvagyona nem volt, egyszerre a legnagyobb pénzzavarba jutott, úgy annyira, hogy még ingóságait is részben eladni kényszerült. Így a többek között nagyértékű könyvtárát is, amely szerencsére jó kezekbe jutott, régi barátja és társa, gróf Batthyány Ignác vette meg.

Forrásaink egyértelműleg 40.000 forintra teszik a Migazzi könyvtár vételárát, ez az összeg azonban kétségtelenül túlozva van, mert Batthyány az alább közlendő alapítólevélben a könyvtárára tett összes kiadásait csak harmincezer forintban szabja meg. Valójában alig adhatott többet érte húszezernél, még ezt is csak úgy tudjuk indokolni, hogy feltesszük, amint nagyon valószínű, miszerint az ún. Codex Aureus is a Migazzi-féle gyűjteményben volt.

A bécsi érsek könyveinek csupán modern részéről tudjuk kétségtelenül megállapítani, hogy egykor az ő gyűjteményét alkották; ezek mind egymáshoz hasonló, részben címeres, igen díszes, dúsan aranyozott vörös marokín kötésekben vannak. A legtöbb belül el van látva Migazzi rézmetszetű könyvjelzőjével is. Ellenben a kéziratok és ősnyomtatványok, úgyszintén a régibb munkák legtöbbje, amelyek már bekötve jutottak birtokába, minden olyan jelt nélkülöznek, amelyről hovátartozandóságukat megállapíthatnók. Csak be nem igazolható, de okadatolható gyanítás tehát, hogyha azt hisszük, miszerint a bécsi egyetem filozófiai fakultásának XV-XVII. századi bejegyzésével ellátott tekintélyes számú kézirat és régi könyv, úgyszintén azok, amelyek bécsi, passaui, klosterneuburgi, kiscelli zárdákból származnak, valamint az Oedt János Kristóf gróf címerével jelzettek a Migazzi-gyűjteménnyel jutottak a Batthyaneumba.

A könyvtár kevés magyar érdekű darabot tartalmazott, de általános tudományos értéke igen nagy volt, megszerzésével Batthyány könyvtárát európai színvonalra emelte.

Ez időben foglalkozott komolyabban a csillagvizsgáló felállításával is. Nem tudván alaposan képzett csillagászt kapni az itthoniak között, elhatározta, hogy maga képeztet ki egyet. E célra régi barátjának Mártonffi Józsefnek testvérét Antalt szemelte ki, a papnevelő egyik jeles és tehetséges tanárát. Ellátta a szükségesekkel s 1788-ban Bécsbe küldte az akkor világhírű Hell Miksa hallgatására. Mártonffi teljes négy évig volt távol s ez idő alatt tökéletesen elsajátította a magasabb csillagászati és mennyiségtani ismereteket.

Közben ő maga nem szűnt meg munkálkodni. Nagy örömmel vette Garampi József bécsi pápai nunciusnak tudósítását, miszerint ez a Szent-Gellért Deliberatiójának egyetlen fennmaradt kéziratát a freisingeni káptalanból Bécsbe hozatta, hol az lemásolás és kiadás céljára Batthyánynak rendelkezésére áll, minekutána a csanádi püspök Christovich Imre, Gellért utóda, arra nem vállalkozott. Batthyány valószínűleg az éppen Bécsben időző Mártonffit bízta meg a becses kézirat lemásolásával; a másolat felülvizsgálására pedig felkérte régi barátját Kollárt, az udvari könyvtár igazgatóját. Megkapván a másolatot, éjjelt s nappalt eggyé téve dolgozott a Deliberatio commentálásán. El is készült vele aránylég rövid idő, kevesebb mint egy év alatt s műve 1790-ben elhagyta a sajtót. Teljes címe: Sancti Gerardi episcopi Chanadiensis Scripta et Acta inedita, cum serie episcoporum Chanadiensium. Opera et studio Ignatii Comitis de Batthyán episcopi Transylvaniae. Albo-Carolinae Typis Episcopalibus. MDCCXC. (4-r. 7 lev.; LXIV+372+180 oldal). A kötet VI. Pius pápának van ajánlva, annak, akinek engedelméből egykor Batthyány a Vatikán levéltárában búvárkodhatott. Eltekintve a Gellért munkájához adott nagybecsű magyarázatoktól, már csak azért is nevezetés, mert a kódex, amelyből a Deliberatio kiadatott, később eltűnt, csak néhány év előtt akadt reá Karácsonyi János a müncheni kir. könyvtár kéziratai között s szövegét csak Batthyány kiadásából ismerjük.

Az 1790-ik évből még két nyomtatásban megjelent munkát tulajdonít Batthyány Ignácnak Szinnyei József. Mindkettő névtelenül jelent meg, az egyiknek cime: Verophili sinceri brevis responsio ad succintam privati veridici deductionem iurium acatholicorum. (H. n. 1790.) A másik Declaratio sincera ad questionem an sic dicta apostasia inter delicta civilia referenda. (H. n. 1790.) Ez utóbbinak írójául Petrik Pray Györgyöt nevezi meg. Valószínűbb is ennek, mint Batthyánynak a szerzősége, alig hihető, hogy egy ember ennyit produkálhatott volna egy évben; különben is nagyon ellenkezik a két füzet harcias hangja s tartalma az erdélyi püspök szelíd modorával s irányzatával.

Mint jó hazafit jellemzi azon tény, hogy 1790-ben az erdélyieknek, kik a Magyarországgal való uniót sürgetik, benne összpontosul bizalma, őt kérik fel egyértelműleg, hogy az ügynek szószólója legyen az országgyűlésen.

A következő, 1791. évből egy érdekes kis iratot említ Szinnyei, amelynek szerzője állítólag Batthyány: Praerogativa episcoporum Transylvaniae in excelso regio gubernio. (H. n. 1791.) Mennyiben van igaza, nem tudhatjuk; erre is áll, amit a fentebbiekre mondtunk: nem valószínű, hogy a tudományoknak élő püspök tollából, ered. Írhatta káptalanjának valamelyik tagja is.

A csillagvizsgáló megalapítása mind több gondot adott Batthyánynak, annál is inkább, mert közelgett az idő, midőn a teljesen kiképzett Mártonffi hazatérendő volt. Alkalmas épületre volt mindenek előtt szükség. Az építkezés nagy költséggel járt volna, aztán meg akadt is a gyulafehérvári várban elég használatlanul álló épület, azért is inkább ezek közt válogatott. Alig találhatott volna alkalmasabbat, mint a vár északnyugati sarkában álló trinitárius zárdát, amely ez időben a katonai kincstár tulajdonát képezte s teljesen üresen állott.

A trinitáriusok a XVIII. században telepedtek meg Gyulafehérváron. Mikor épült a zárda, amelyben laktak, nem tudhatjuk, valószínűleg még a XVII. század folyamán; a hozzá tartozó templom még régibb időből való lehet. A rendet II. József 1783-ban megszüntette, de ünnepélyes eltörlése csak a következő évben következett be, amikor az üresen maradt épületeket átvette a katonai hatóság. A templomból irattárt, a zárdából kórházat csináltak, ez utóbbinak alacsony emelete magasabbra emeltetvén. Az épületek azonban használatlanul állottak s így, mivel fenntartásuk csak terheket rótt a kincstárra, haszna pedig egyáltalán nem volt belőlük, sikerült 1792-ben Batthyánynak kieszközölni, hogy az egészet átadták neki, a zárdát a papnevelőt, a templomot pedig egy csillagvizsgáló céljára.

A templom, amelynek tornya, úgy látszik, soha sem volt, egészen a vár sarkában áll, homlokzatával délnek fordulva. Az eredetileg két emelet magasságú épületre Batthyány egy az alapzatnál jóval kisebb harmadik emeletet építtetett, tulajdonképp egyetlen termet, amely egy hozzá tartozó kisebb kamrával együtt observatóriumnak volt szánva. Ez a rész teljesen uralkodik a vár s a környező vidék fölött, pompás kilátást nyújtva úgy a nyugaton húzódó hegyláncra, mint ellenkező irányban az Ompoly, illetve a Maros völgyére. A templom hajóját még a katonai hatóság két emeletre osztatta, egy magasabbra s az alatta fekvő alacsonyabbra. Az alsóban kapott lakást az igazgató csillagász és a könyvtárnak, a felsőnek valóban impozáns kettős termében pedig karzatos állványokon elhelyezést nyert a drága könyvtár, amely addig a püspöki palotában volt felhalmozva. A földszinten végre a Kolozsvárról áthozott s bőségesen felszerelt könyvnyomda szállásoltatott be. Az egyszerű architektúrájú, de kellemes benyomást tevő homlokzat ormán márványtábla hirdeti az épület célját:

Az összes átalakítási s berendezési munkálatok hamar elkészültek, az alapító nem kímélte a költséget. A csillagvizsgáló építése az időközben haza érkezett Mártonffi Antal tervei szerint történt. Ugyanő választotta ki s készíttette el a legszükségesebb készülékeket, a Dollond-féle és a Gregorianus távcsöveket, a mozgatható érc quadranst, az órákat stb. A következő évben aztán megkezdte működését az intézetben, mint annak igazgatója, maga mellé nyervén segédül és az időközben nyugalomba vonult Dániel helyett könyvtárnokul Bede Józsefet, egy székely származású fiatal szemináriumi tanárt. A püspök Mártonffit 1797-ben kanonokká nevezte ki, számára egy új stallumot, a csillagász-kanonokét (canonicus astronomus) létesítve.

Az alapító akarata szerint a csillagvizsgáló működéséről évente megjelenő kötetben kellendett beszámolni. Az első (s egyúttal utolsó) ilyen kötet 1798 elején jelent meg, cime: Initia Astronomicae Speculae Batthyanianae Albensis in Transilvania cujus I. Originem et Adiuncta, II. Adparatum Astronomicum III. Rectificationem Instrumentorum proposuit Antonius Martonfi, presbyter secularis, philosophiae doctor, Speculae eiusdem director et astronomus. Cum XI. Tabulis Aeneis. Albae Carolinae. Typis Episcopalibus. Anno 1798. (4-r. XXIV + 424 old. és 2. lev. 11 rézm. táblával.)

Mit tartalmaz a munka, elmondja a bőszavú cim. Első táblája az intézetet mutatja, amiből láthatjuk, hogy mai képe az akkoritól alig különbözik valamiben. A többieken a műszerek vannak ábrázolva.

Mikor szállíttatott át a könyvtár, nem ismeretes. 1798-ban már csak egy kis része volt a püspöki lakban, talán csak a kézi használatra szánt modernebb munkák. Valószínűleg ez időtájt készült az a püspök rézmetszetű címerével ellátott könyvjelző (exlibris), amely a könyvtár legtöbb darabjába be van ragasztva. A püspök nagy munkásságára s könyvkedvelésére jellemző, hogy a minden felírást nélkülöző lapocskák legtöbbjére sajátkezűleg írta fel nevének kezdőbetűit.

Mindeddig a püspök magántulajdonát képezte az intézet s kérdés fennmaradt volna-e, ha Batthyány, talán érezve közelgő végét, meg nem íratja az alapító levelet, amelyben nagy értékű ingatlanokkal vetette meg alapját a csillagda és a könyvtár fenntartására szolgáló vagyonnak, s az utóbbit, mint a közművelődés hatalmas eszközét, át nem adja a nyilvános használatnak.

Az alapító levél teljes szövegében így hangzik:

Infrascriptus memoriae commendo tenore praesentium significans, quibus expedit universis, quod cum miserante divina clementia huius ecclesiae Transsilvaniae obsequiis, iam in decimum septimum annum mancipatus, ecclesiae meae cathedralis decorem impensis 12 millibus florenorum dedissem, auxissemque; aedes episcopales, quod diu in votis erat, pene novas excitassem, ustoriam calcis Metesdiensem ab alienis manibus reluissem, mola papyracea, aliisque binis molis, aliis quoque meliorationibus, aedificiis oeconomicis, ubique erectis, proventus auxissem; praeter haec tale monumentum gesti ministerii relinquere statuerim, quod ecclesiae et provinciae Transilvaniae et utilitatem adferret, et ad celebritatem etiam non parum adiiceret, institutum astronomiae practicae et theoreticae, quod toti etiam societati humanae utile esse nemo ignorat, cum omnium astronomorum, in quavis orbis parte degentium labores navigationibus iter tutum praestent, dirigantque cursum, ac innumeris saepe eripuerint periculis, constituere proposuerim, ut huic institutioni mea, qualem pro rerum humanarum vicissitudine et virium modulo possum, stabilitatem procurarem, complures fundos immobilas, multa mihi ipsi subtrahendo coëmerim, praeviae tamen modernum directorem speculae et astronomum Antonium Mártonfi quatuor annorum curriculo impensisque non levibus Viennae, a celeberrimo viro Maximiliano Hell, astronomo caesareo, ita necessariis disciplinis imbui procuraverim, ut rei astronomicae peritorum communi calculo cuivis speculae praesidere possit cum honore, eoque reduce speculam erexerim, illamque quadrante aeneo mobili murali, sectore et culminatorio, tubisque Dollondianis acromaticis et Gregorianis dotaverim, ad plenam itaque stabilitatem matura deliberatione praehabita, vigore praesentium, per modum et formam donationis inter vivos ecclesiae et provinciae Transilvanicae speculam Albo-Carolinae, cum omni apparatu organico, seu instrumentorum portiones exiesuiticas in Sárd, Magyar-Igen et Borbánd septem millibus quingentis florenis coemptas, inquilinos item A. Carolinenses, pro quibus nongentos florenos exolvi, domos tres in libera regiaque civitate Cibiniensi, quarum duae in platea Riskása utca dicta existunt et tertiam in platea Ebháta sitam, pro quibus viginti et unum mille florenos dedi, cum aliis tribus domibus Albo-Carolinensibus, una quippe in fortalitio domui postalis officii adiacente tribus millibus duabus inferioris civitatis platea Német utca duebus millibus, quarta denique in glacis tribus millibus florenis comparatis, portione prati episcopali Nagy rét iuncta trecentis florenis itidem empta, vineis item, una patrum olim Trinitariorum quingentis florenis acquisita et frusto vinearum eo adplicatarum, quae omnia efficiunt valorem triginta octo millium et ducentorum florenorum, danda, donanda, conferenda duxi, prout etiam hac donatione inter vivos irrevocabiliter do, dono et confero, modo ac forma quibus possum, meliori, modo et conditione infradicendis.

Porro, quia Albae-Carolinae velut loco cathedrali sedes est disciplinarum theologicarum et mathematicarum, amplam meam librariam supellectilem, quae mihi facile triginta millibus florenorum stetit, prouti nunc ibidem existit, una cum partibus librorum illuc pertinentium, quos apud me habeo, pariter ecclesiae et provinciae Transsilvanicae dono, do et confero. Non absimiliter collectionem nummariam et mineralium et conchyliorum curn omnibus instrumentis, fabrilibus, torneatibus, ac compactori necessariis.

Volo tamen et constituo, ut nec institulum astronomicum, nec bibliotheca cum accessoriis nunc recensitis, neque alterutrum illorum Alba-Carolina transferri queat, nisi evidens id exposcat necessitas, unanimi consensu episcopi et capituli adprobata; accedente ad id etiam regii gubernatoris, si catholicus sit, et status catholici communi assensu.

Huius fundationis meae immediata directio apud episcopos, successores meos, et sede vacante, apud capitulum sit, ita nihilominus, ut quod lege canonica cautum est, sede vacante nil innovetur et sede etiam plena capitulum audiri debeat ab episcopo, cum praefato etiam capitulo institutionem hanc meam impense commendem. Protectionem autem excellentissimi domini gubernatoris moderni, eiusque in officio suo successorum catholicorum, ac status catholici devoveo, quae protectio praesertim ad conservandam institutionis stabilitatem pertineat, gubernatorumque regiorum pro tempore futurorum commendo. Episcopis successoribus meis, illorumque arbitrio relinquo, an fundos immobiles supra enumeratos retinere, illorumque annuum censum pendere velint, unius tamen episcopi voluntas successori derogare non possit ita, ut si alteri successori liberet retinere, id semper illi liberum sit. Liberum autem volo esse episcopis fundos immobiles vendere etiam, si consensus capituli accedat, verum abalienationis singulum casum a statu etiam catholico adprobari oportebit. In casu denigue abalienationis pecuniam ad censum elocari ordino. Mihi reservo plenam de toto instituto disponendi, ordinandique potestatem, ac etiam liberum usum bibliothecae, quousque vixero, etiam si me extra hanc provinciam, morari contingeret. Bibliotheca statis horis cuivis pateat, nemo tamen penulatus eo admittatur, neque ullus librum loco suo extractum volvat, nisi a custode bibliothecae sibi consignetur, sed quivis librum ad cubiculum lectioni destinatum a custode adferendum volvat et revolvat, excerpta faciat et quaevis describat, prout voluerit. Libri noxii nemini porrigantur legendi, ni schedam ab episcopo vel eius vicario generali adtulerit, libros extra bibliothecam nemini dare liceat, dempto episcopo, canonicis et professoribus, idque fiat erga reversales, singulo trimestri revidendas. Speculam seu observatorium a nomine meo gentilitio vocari desidero, ut duorum ex hac gente antistitum huius ecclesiae memoria existat in benedictione. Ipsum autem institutum astronomicum seu astronomiam, cuivis absque discrimine religionis discendi copia sit, utque discere possint, director instruat quemvis discendi cupidum, qui sibi de victu et hospitio providere debebit, et omnes partes morigeri discipuli explere; immorigeri, indociles non tollerentur, neque patiantur pecunias patronorum suorum abligurire. Porro directori speculae et astronomo annuos octingentos florenos ex proventibus supra recensitorum fundorum immobilium constituto, quod superfuerit in adiunctum astronomiae et famulum, qui una mechanicus sit et faber serrarius perfectus, pro arbitrio episcopi, pro tempore existentis dispescetur et astronomus administrationem illorum habebit erga annuum ratiocinium a morte mea soli duntaxat episcopo et capitulo porrigendum. Episcopis successoribus meis, postquam ex hac vita secundum dei voluntatem decessero, plena potestas sit directorem (semper tamen, si fieri possit, ex clero catholico Transsilvaniae), audito capitulo denominare, uti et adiunctum, cuius erit una cum directore speculae bibliothecam procurare. Quia institutum hoc toti societati humanae utile esse volo, et ordino, ut non solum astronomus litterarum commercium cum reliquis astronomis foveat, sed etiam typis publicentur per singulos annos observationes susceptae, cuius specimen magno cum meo solatio exhibet liber, qui sub epigraphe: Initia Astronomicae Speculae Batthyánianae receris prelum evasit. Atque ita ordino, constituo, decerno, do, dono, et confero, modo et forma, quibus possum meliore.

Datum in castro Bonczida, ipso festo S. Ignatii confessoris, die videlicet nominis mei, in diem trigesimam primam Julii incidente. Anno incarnationis dominicae millesimo septingentesimo nonagesimo octavo. Ignatius Episcopus Transsilv. Comes de Batthyan.

Az alapítólevél szerint a püspök 38.200 forint értékű ingatlant hagyott az intézetre, amihez hozzá járul a könyvtárra tett 30.000 forintnyi kiadás, a csillagvizsgáló költségeit is tehetjük szerény számítással tízezerre, úgy hogy a Batthyaneumra fordított összeg megközelíti a nyolcvanezer forintot. Jóval nagyobb tehát a Széchenyi Ferenc gróf alapítványánál, s csak a körülményeken múlt, hogy míg ez országos jelentőségővé vált, addig amaz jóformán kárba veszett. Oka ennek részben abban rejlik, hogy a bőkezű alapító a könyvtár gyarapítására már nem volt képes tőkét rendelni, utódai közt pedig senki sem akadt, aki azt a fogyatékosságot kipótolta volna.

Alig volt megszerkesztve és aláírva az alapító levél, elragadta Batthyányt a halál. Az ötvenhét éves, igen józan, és mértékletes életet folytató püspöknek egy lábán támadt seb okozta korai elhunytát. A seb, melyre eleinte ügyet sem vetett, megüszkösödött s a későn alkalmazott orvosi segítség nem tudta a hazának oly drága életet megmenteni. A halotti szentségek buzgó felvétele után, 1798. november 17-én esti hét órakor meghalt.

Arcképe, melyet olajba festve Gyulafehérváron, rézbe metszve pedig az Erdélyi Múzeum második kötetében (Pest, 1815) láthatni, rokonszenves, jóságos arcú embert mutat. Buzgón, meggyőződésből vallásos volt, önsanyargatásának is fennmaradt emléke; ennek dacára igen türelmes, más vallásúakat nem vetett meg s nem gyűlölt, ami abban a korban, midőn II. József vallási rendeletei által a katholikusok magukat vitális érdekeikben megtámadva érezték, valóban ritkaság. Jellemző, hogy a protestáns Cornidessel igen jó viszonyban van, valamint az is, miszerint alapító-levelében hangsúlyozza, hogy a csillagvizsgálót okulásra valláskülönbség nélkül bárki is használhatja. Mily tiszteletben részesítették még a protestánsok is, mutatja az a fennebb már említett eset, mikor a brassói evangélikusok féltékenyen őrzött könyveik legbecsesebbjeivel ajándékozzák meg az iskolájukat meglátogató püspököt.

Mint tudós azok közé tartozik, akik az adatgyűjtéstől alig jutnak hozzá a feldolgozáshoz. Nem ritka s nem is csodálható ebben a korban, amikor a forráskiadásnak is még csak legelején voltunk. Különben legbecsesebb műve, amelyben rengeteg adatát értékesítette, nagy veszteségére irodalmunknak kéziratban maradt. Megírta a mohácsi vészt követő korszak történetét, eredeti, kiadatlan források után, munkájának címe: Dissertationes de rebus gestis inter Ferdinandum et Joannem Sigismundum Zápolya Reges, Isabellam Reginam, ac Cardinalem Georgium Martinusium, Episcopum Magno-Varadiensem, eiusque caede in Alvincz. Kéziratát az erdélyi tudós társaságnak nyújtotta be, amely azt nagy tetszéssel fogadta. A cenzúra azonban, politikai tekintetekből, nem engedte meg a munka kinyomatását.

A könyvtár története az alapító halála óta kevés épületeset tartalmaz s néhány szóval elmondható.

Batthyány méltóságát jó barátja és tanácsadója Mártonffi József örökölte. Még mielőtt székét elfoglalta volna, meghalt a Batthyaneum első direktora, a csillagvizsgáló tervezője s az új püspök testvére Mártonffi Antal 1799. november 19-ikén, nagy kárára az intézetnek. Ehhez járult azon baj, hogy az üdvözült alapító kiadásait nem tudván püspöksége jövedelméből fedezni, családi birtokára tetemes adósságokat csinált, örökösei pedig ezeket nem akarták elvállalni s pörrel támadták meg alapítványait, első sorban a Batthyaneumot. Ennek következtében az intézet javait és jövedelmeit zár alá tették s Mártonffi a kiadásokat püspöki bevételeiből volt kénytelen fedezni.

Az első igazgató halála után adjunktusa, Bede József vette át a csillagvizsgáló vezetését, melléje pedig könyvtárnokul előbb Deák Péter szemináriumi tanár, világi, majd ennek 1801-ben történt elhalálozása után Cseresnyés András ugyancsak szemináriumi tanár és áldozópap neveztetett ki. Ez utóbbi különösen alkalmasnak bizonyulván az intézet gondviselésére, a püspök Bedét három évre Bécsbe küldte, csillagászatot, tanulni. 1805-ben visszatérvén, a csillagvizsgáló igazgatója lett, 1811-ben pedig az alapítólevélnek megfelelően canonicus astronomus, mely díszes állását 1826-ban történt nyugalomba vonulásáig viselte.

Az áldatlan pört nem csak Mártonffi, hanem közvetlen utódja Rudnay Sándor (1816-20) sem tudta befejezni. Végre az 1820-ban erdélyi püspökké kinevezett br. Szepesy Ignác alatt az utolsó fórum is meghozta az ítéletet, melynek értelmében a Batthyaneum meghagyatott összes javainak birtokában tekintettel arra, miszerint az alapító életében jogosítva volt vagyonát tetszés szerint ajándékozni s az alapítás nem bírt végrendeleti hagyomány jellegével. Csak ekkor, több mint húsz évi elhanyagolás után, lehetett az intézet ügyeit rendbehozni. Szepesy mindenek előtt eladatta az romladozó házakat, árukat biztos helyen kamatozólag elhelyezte s a megmaradt ingatlanokat rendszeres kezelés alá vette. Aztán elrendelte a könyvtár rendezését, szakok szerinti felállítását és katalogizálását. A nagy munkát Cseresnyés Antal végezte el alig három év alatt. Elkészítette előbb a teljes cédulajegyzéket, s minek utána az állványokon elhelyezte az egész könyvkészletet, megírta a helyi- és szakkatalógusokat. Az első két, a második öt testes foliánst foglal el. A jegyzékek a korhoz mérten igen tökéleteseknek mondhatók, a címek pontosak s elég részletesek, csupán a kéziratok vannak felületesen bevezetve.

A rendezési munkálatok 1824-re teljesen készen voltak s a könyvtár ügye kétségen kívül igen kedvezőre fordult volna, ha az irodalompártoló Szepesy Ignác 1827-ben meg nem válik Gyulafehérvártól. Ez évben ugyanis elnyerte a pécsi püspökséget. Mit tett volna a Batthyaneumért és Gyulafehérvárért, megmutatja az, amit új székvárosában közcélokra áldozott. Hogy egyebet ne említsünk, több mint 200.000 forintot költött egy főiskola alapítására, melynek csak fizikai múzeuma 75.000 forintba került. A hozzá tartozó könyvtárnak pedig 80.000 frt költséggel emelt épületet. Benne az intézet igen sokat vesztett, bár így is Batthyány után legnagyobb jóltevőjének mondhatjuk.

Szepesy után Tusnádi Kováts Miklós következett Erdély püspöki székén. Hosszú főpásztorkodása idején a Batthyaneum alig ment valami nevezetesebb változáson keresztül. A nyugalomba vonult Bede helyére Kováts Imre lépett, aki a csillagászat megtanulása végett 1824-27 közt még Szepesy által Bécsbe küldetett, s visszatérte után azonnal kanonok és a Batthyaneum igazgatója lett. Cseresnyést 1829-ben Buczy Emil szemináriumi tanár váltotta fel, akit Kováts Imrének 1833-ban történt halála után Bécsbe küldött a püspök, hogy a csillagászatban magát tökéletesítse. Már a következő évben visszatért s kanonokká neveztetvén ki, elfoglalta az intézet igazgatóságát. Melléje segédül Baróthi Keserű Mózes rendeltetett ki. Buczy mint asztronómus nem igen sokat tett a tudományok előbbrevitelére, de kitűnt mint költő és esztétikus. Munkái részben folyóiratokban jelentek meg, részben kéziratban maradtak. 1832-ben a magyar tudós társaság tagjává választotta. Meghalt 1839. október 28-ikán. Utána három éven át egy újonnan kinevezett segédre és könyvtárnokra, Andrássi Istvára maradt az intézet, miután Keserű Mózest 1840 elején régi szokás szerint csillagászatot tanulni küldte a püspök. Keserű egy évet Bécsben töltvén, 1841-ben nagy körutat tett Cseh-, Német- és Olaszországban, melyről 1842-ben tért vissza, mikor is kanonokká s a csillagvizsgáló igazgatójává neveztetett ki. Hivatalát 1851-ig viselte. A püspök még 1848 elején Budára küldte a könyvtárnokot Andrássit, csillagászatot és mennyiségtant tanulni; helyére Lukácsi Kristóf tanár lépett.

Az 1849-iki ostromot, amikor a vár nagy része összelövetett, meglehetős szerencsével állotta ki a Batthyaneum. Állítólag az ismert szász tudós, Kurz Antal kérésére nem lövették az ostromlók. Ez azonban nem áll, mert a golyók nyomai ma is láthatók az épületen. Egy bomba fel is gyújtotta, amikor elégett a csillagda felszerelésének egy része, közte a legjobb távcső. Szerencsére a könyvtárban nem esett kár, amit főként Lukácsi vigyázatának lehet köszönni.

Kováts püspök elrendelte ugyan, miszerint a könyvtárt gyarapítsák, hagyott is rá pár száz kötet könyvet, pénzt azonban nem: sőt 1852-ben történt elhunyta után olyan rendetlenségben maradtak az intézet vagyoni ügyei, hogy a jövedelem a legszükségesebb személyi kiadások fedezésére sem volt, elegendő. Az 1851-ben csillagász-kanonokká lett Andrássi alig tudta a legszigorúbb gazdálkodással rendbehozni a zilált állapotokat; neki köszönhetni, hogy az alapítványi tőkék nagy része el nem veszett.

Az abszolutizmus szomorú korszakát Haynald Lajos főpásztorsága alatt élte át az erdélyi egyházmegye. A hazafias küzdelem, melyet ez a nagy ember a bécsi udvar ellen folytatott, nem sok időt és alkalmat engedett neki a tudományok ápolására. A csillagvizsgáló mégis több becses műszert nyert tőle, de a könyvtár gyarapítására alatta sem történt semmi. Az ő idejéből mindössze a személyzeti változást említjük meg: 1860-ban Andrássi helyére Barts Ferenc dr., filozófiai tanár lépett. &Ő azonban már nem viseli a canonicus astronomus cimet, ez a méltóság Andrássi halálával megszűnt. Barts és utódai, még ha kanonokok is, csupán az Instituti Batthyaniani director, Bibliothecae Dioecesanae custos címmel neveztetnek.

Haynald utódja, Fogarassy Mihályt tizenhét évi püspöksége alatt rengeteg jótékony alapítvánnyal tette nevét emlékezetessé. Legfontosabb ezek közt azon intézkedése, mely szerint 100.000 forintot hagy egy akadémiai jellegű főiskolára. Erre hagyta körülbelül 5000 kötetre rúgó, modern művekből álló könyvtárát is, melyet halála után a Batthyaneumban helyeztek el.

A főleg egyháztörténeti munkákban bővelkedő gyűjtemény becses kiegészítője lehetne a régi könyvtárnak. Beolvasztani azonban nem akarják; pedig ez az alapító szándékainak sérelme nélkül megtörténhetnék. Ha valamikor megvalósul a főiskola terve, úgy is az egész Batthyány-intézetet ahhoz kellene csatolni, a két könyvtár külön kezelése mindenképpen káros és kellemetlen.

Még Fogarassy idejében lépett a könyvtár szolgálatába Beke Antal, aki 1874-ben a kéziratokról egy rövid jegyzéket adott ki, Index manuscriptorum Bibliothecae Batthyanianae cimmel, melyet alább bővebben fogunk ismertetni. Barts halála után ő nyerte el az intézet igazgatóságát is.

Lönhárt Ferenc püspök (1882-96.), Fogarassy utóda, a nagyon megrongálódott épületet alaposan restauráltatta, miről a homlokzatba alkalmazott felirat tanúskodik. Életében nem igen gyarapította a könyvtárt, halála után azonban ide jutottak nagyrészt theológiai tartalmú könyvei, mintegy 3000 kötet. Ez időtájt került a könyvtárba Beke kanonok tekintélyes gyűjteménye is, mely körülbelül másfélezer kötetre ment.

Jelenleg a Batthyaneum Újfalussy József kanonok igazgatása alatt áll, könyvtárnoka pedig Kóródy Péter dr. Mindketten igyekeznek megfelelni tisztüknek, de ez csak a csillagvizsgáló és a gyűjtemények megőrzésére szorítkozik. A könyvtár gyarapítására hiányzik a pénz, újra rendezésére addig, míg az újabb hagyományok s Fogarassy püspök gyűjteménye végleg be nem kebeleztetnek, gondolni sem lehet, bibliográfiai munkálatokat, a segédeszközök teljesen hiányozván, lehetetlen végezni. A csillagvizsgáló pedig tudományos szempontból hasznavehetetlen.

Egyszóval ez idő szerint a híres Batthyány-intézet nagyon szomorú állapotban van; ugyancsak szüksége lenne egy áldozatkész mecénásra. Akad-e ilyen a közel jövőben, vagy marad minden a régiben, Isten tudja meddig, ki tudná megmondani?

III.

Az egykori trinitárius templom, melyben Batthyány Ignác a róla elnevezett intézetet elhelyezte, könyvtári célra kiválóan alkalmas. Az erős falú hatalmas épület négy emelet magasságú, de kívülről nem látszik annyinak. Földszintje igen alacsony, félig a föld alatt van. Eredetileg a püspöki nyomda helyiségéül szolgált, most az intézet szolgája lakik benne; egy része a szobáknak lomtárul használtatik. Az első emeleten van a könyvtárnok lakása, a másodikat és harmadikat betölti a könyvtár, a négyediken pedig, amely mindössze két szobából s egy nyílt teraszból áll, a csillagvizsgáló van elhelyezve.

A tulajdonképpeni könyvtári helyiség a második és harmadik emeletet egészen elfoglalja. Szűk és kényelmetlen csigalépcső vezet fel hozzá, amelyről egy ajtón át az elég tágas és kitűnően megvilágított előszobába, a régi templom előcsarnokába lépünk. Ebben s az ebből nyíló kis sarokszobában néhány rozoga szekrényben régiségek és egy elég tekintélyes, főleg Erdélyből összehordott ásványgyűjtemény van kiállítva. Ez a két szoba kiválóan alkalmas lenne olvasó- és dolgozó-teremnek. Ha a könyvtárba vezető ajtóra vassal kivert szárnyakat alkalmaznának, úgy ezeket a helyiségeket télen fűteni is lehetne, ami a könyvtár használhatóságát nagy mértékben előmozdítaná.

Két szárnyú, tágas ajtó nyílik innen a könyvtár nagy termébe, amely a hajdani templomnak hajójából és sanctuariumából van alakítva; magassága két emeletnyi s szép rendbe rakott könyveivel, szabályos arányaival kellemes benyomást tesz a szemlélőre. A terem két részből áll; a volt templomhajóból, és az ettől egy tágas falív által elválasztott négyszögű szentélyből. Az első részt emeletnyi magasságban futó, régiesen festett fakarzat veszi körül; falait csupán ez által megszakítva, a földtől a boltozatig könyvek fedik. A karzatra két, az ajtótól jobbra és balra eső rozoga csigalépcső visz fel. A terem alsó részén a karzatról néhány lépcsőn át az előszoba felett levő kis helyiségbe jutunk, amelyet a kórus helyére készítettek s amely körös-körül festetlen fenyőfa állványokkal van ellátva és csak gyér világosságot nyer egy embermagasságban levő ablakon át.

A nagy terem második felében nincsenek galériák; itt az állványok megszakítás nélkül mennek fel a bolthajtásig.

Ez a kettős terem tartalmazza a Batthyány-féle törzskönyvtárt. Ebből jobbra nyíló ajtón át gyarlón világított négyszögletű helyiségbe lépünk, amely festetlen, durván összerótt, a boltozatig emelkedő állványokon az újabb szaporodások anyagát rejti. Innen nyílik három alacsony, boltíves, a szeminárium udvarára néző szoba; két elseje a Fogarassy-könyvtár helyiségéül, harmadika lomtárul szolgál.

Mint már ezekből is látszik, a könyvtár három főrészből áll. Az elsőt a tulajdonképpeni Batthyány-gyűjtemény teszi, úgy amint az az 1824-ben befejezett rendezéskor volt; a másodikat az azóta összegyűlt könyvek alkotják; a harmadik pedig az elhunyt Fogarassy Mihály püspök könyvtára.

Miután a két utóbbi kevés érdekeset nyújt s a törzskönyvtárral szerves összefüggésben nem áll, előbb ezekről emlékezünk meg röviden.

Az 1824 óta összegyűlt szaporulatok a lehető legcélszerűtlenebbül vannak a rosszul megvilágított oldalszobában összezsúfolva. A helyiségnek a közepét is állványok foglalják el s az ezek és a fal-menti polcok közti hely oly szűk, hogy a legfelsőbb sorokból még létrával is nehezen lehet kiszedni a könyveket. A szobában mintegy tizenötezer kötet könyv van minden rend nélkül felhalmozva. Tartalmáról, jegyzékek híján, fogalmat sem lehet alkotni; nem lehetetlen, hogy sok becses munka van benne. Magában foglalja, számos kisebb gyűjteményen kívül, Kováts Miklós és Lőnhart Ferenc püspökök s Buczy Antal kanonok könyveit, továbbá az akadémiai kiadványok egy csomó kötetét, melyeket időnként ajándékba kapott a könyvtár. E könyvtömeg rendes felállítása s jegyzékbe vétele fölöttébb kívánatos, mert ez alkotja, a Fogarassy-gyűjtemény mellett, a Batthyány-könyvtár modern részét.

Fogarassy püspök könyveinek sorsa, mint már említettem, függőben van, de remélhetőleg akképpen fog eldőlni, hogy a gyűjtemény beosztatik a főkönyvtárba. Jelenleg két oldalszobában s a nagy terem közepén van még azon szekrényekben felállítva, amelyekben a püspök tartotta. A legutóbb megejtett számlálás szerint 4405 kötetet tartalmaz s írott betűrendes katalógussal van ellátva. Történelmi s theológiai modernebb művek alkotják, de nem hiányoznak belőle a régi ritkább művek sem; van néhány kézirata is, köztük egy hártyára írott olasz eredetű kis imakönyv a XV. századból.

A főteremben elhelyezett törzs-könyvtár azon állapotban van, amint azt Cseresnyés Antal, az egykori könyvtárnok, br. Szepessy Ignác püspök megbízásából 1820-24-ben felállította. Azóta semmit sem osztottak bele, s így tökéletesen hű képét nyújtja egy a XVIII. század végéről vagy a XIX-ik elejéről való nagykönyvtárnak.

Köteteinek száma, az 1885-iki könyvtárstatisztika szerint, 18.334. Bele vannak-e ebbe véve a nem katalogizált kis számú kötetlen munkák, sematizmusok, katalógusok s effélék, nem tudjuk, ettől eltekintve ez a szám pontos, mert a kimerítő helyi katalógus alapján van megállapítva.

A gyűjtemény igen jó jegyzékekkel van ellátva. Cseresnyés, kinek könyvtárnoki és bibliográfusi ismeretei elismerésünket a legnagyobb mértékben kiérdemlik, először teljes cédulakatalógust készített, amely úgy a felállításnak mint a repertóriumoknak alapul szolgált. Ez a jegyzék rendetlenségbe jutva egy félreeső sarokban hever. Van aztán egy helyi katalógus két ívrétű kötetben. A felállítás a kor szokása szerint helyhez kötött. Minden állvány az abc egy betűjével van ellátva; a polcok római, a kötetek arab számokkal vannak jelölve. A felállítás nagyjából szakok szerint történt, úgy hogy az egy szakmába tartozó könyvek együvé vannak csoportosítva. Üres helyeket azonban sehol sem hagytak s így a szakok érintkező pontjain egy-egy állványon két különböző csoportba tartozó könyvek is összekerültek. A katalógus a legnagyobb pontossággal megfelel a felállításnak s így kitűnő ellenőrző eszközül szolgál az esetleges hiányok konstatálására.

A harmadik igen részletes szak-katalógus hét ívrétű kötetben. Első kötetén ezen cím áll: Conscriptio Bibliothecae Instituti Batthyaniani, facta anno 1824.

Ezek alapján könnyen meg lehetne találni valamely keresett könyvet, kivált ha a cédulajegyzéket rendbehoznák; ámde a könyvek maguk már sok helyütt rendetlenségbe jöttek s (legalább a kéziratokból) akárhány nem található a helyén.

A könyvanyag szakok szerinti megosztása igen arányos. Jellemző Batthyányra, hogy ellentétben az e korbeli egyháziak könyvtáraival, az ő gyűjteményében aránylag kevés helyet foglal el a theológia. Szépen van képviselve ezzel szemben a történelem, főleg az egyháztörténet s a bölcsészet. Nyelvek szerint legtöbb benne a latin munka, tekintélyes számmal vannak e mellett a francia és a német művek; csekély ellenben a magyar nyelvűek száma, amin azonban egy 1798 előtt gyűjtött könyvtárnál nem lehet csodálkozni. Sok becses régiségen és ritkaságon kívül magában foglalja a hazai XVIII. századi latin irodalmat s e mellett a világirodalom majd minden nevezetes és híres termékét. Nem hiányoznak belőle sem a felvilágosult bölcselők, sem a reformátorok munkái. Békén egymás mellett állnak a polcokon Bellarmin és Luther, Pázmány és Kálvin művei, tanúságot téve arról, hogy aki ezt a könyvtárt összehordta, az a köznapiság aprólékosságain fölülemelkedő, igazi nagy szellem volt.

Az elmét gyönyörködtető könyvesház a szemnek is kedves tekintetet nyújt. Példányai válogatott szépségűek, valamennyi kifogástalan, szép bőrkötésekbe kötve. A kötések közt három típus uralkodik. Messziről kitűnnek Migazzi pompás, rokokó ízlésű aranyozással borított vörös marokén könyvtáblái. Mellettük legékesebbek a puritán egyszerűségű sárgás-vagy hófehér hártyakötések, amelyek a szakembernek első pillantásra felfedik olasz eredetüket. Nem csúnyák azonban a püspöknek saját kötései sem. Ezeket egyszerű márványozott bőr fedi; aranyozás csak hátukon van, lapjuk sima, díszítetlen. Ezek a jól tartó, erőteljes kötések nagyobbára Gyulafehérváron készültek s becsületére válnak a hazai iparnak.

A könyvtár történetében már elmondtunk egyet-mást arról, honnan szerzette össze a nagy gyűjteményt az alapító. Ahhoz, hogy megállapítsunk minden egyes könyvtárt, amely részben vagy egészben Batthyány birtokába került, nem rendelkezünk elegendő adattal. Ehhez át kellene vizsgálni az egész könyvkészletet, darabról-darabra; erre pedig csak helyben lakó, lehetőleg maga a könyvtárnok vállalkozhatik. De már a felületesebb átnézés és a középkori anyag megvizsgálása is annyi érdekes adatot szolgáltat ennek és egy sereg régi, már feloszlott gyűjteménynek a történetéhez, hogy csoportosításuk nem leend felesleges munka.

Az egésznek alapját, úgy látszik, valamely Olaszországban vásárolt könyvtárral vetette meg a püspök. Ez a könyvtár, becslésem szerint, közel járhatott az 5000 kötethez. Számos kiváló értékű ősnyomtatvány s egy csapat X-XV. századi kézirat, ha nem is ezzel együtt, de ugyanakkor Olaszországban került Batthyány birtokába; némely bejegyzések, könyvjelzők s a kötések ezt minden kétséget kizárólag igazodják. Eltekintve a folytonosan megjelenő újabb termékekkel való szaporodástól s az egyenkénti vételektől, a legelső tetemesebb gyarapodást a hírneves könyvbarát, Dobay Székely Sámuel gyűjteményéből nyerte a könyvtár. A kéziratok közt vagy 15 kötet viseli a Székely könyvjelzőjét, a nyomtatványok közt is lehet több az ő könyvesházából való; hogy a vásárlás tekintélyesebb számú darabot foglalt magában, mutatja a Batthyány által érte fizetett ár, amely 600 pengő forintra rúgott.

Az 1775-84. közti évekre esik a lőcsei parochia gyűjteményének megvétele. Ez volt Batthyánynak a legnevezetesebb, a magyar tudományosság szempontjából legtöbbet érő szerzeménye.

Nagyon fontos lenne ismerni: mekkora volt ez a könyvtár s mit tartalmazott, de erre nézve a Batthyány-könyvtárban nincsenek adatok. Megközelítő nagyságát meg lehetne állapítani, ha ugyan valaki az egész könyvtárt darabról-darabra átvizsgálná; pontos eredményre azonban így sem juthatnánk, mert a könyvek egy része esetleg nincs ellátva a lőcsei egyház tulajdonát jelző felírással. Ez idő szerint meg kell elégednünk azokkal az adatokkal, amelyeket a kéziratok és a régi nyomtatványok egy részének bejegyzéseiből nyerhetünk.

Az egész gyűjtemény alig mehetett többre 250-300 kötetnél. Hanem ez a kevés aztán rengeteg értéket képviselt. Volt benne körül-belül hatvan darab középkori kézirat, melyeket első sorban az tesz kiváló becsűvé, hogy mind hazai eredetűek. Emellett számos szép ősnyomtatvány, kora XVI-ik századi munka, alkotta a zömét, újabb XVII-XVIII. századi könyv aránylag kevés lehetett benne.

Ennek a lőcsei könyvtárnak a története egy darab művelődéstörténet. Hű képét adja annak a fejlett szellemi életnek, amely a reformációt megelőző másfélszáz évben a Szepesség városaiban lüktetett. Érdemes tehát rá, hogy kissé bővebben foglalkozzunk vele.

A gyűjtemény mint egységes, parochialis könyvtár csak a XVI. század elején alakult meg valószínűleg a nagy könyvbarát és tudós theológus Henckel János plébánossága idejében. &Ő egyesítette a lőcsei egyház különböző gyűjteményeit, hozzácsatolván a Szegesség legrégibb könyvtárát, a 24 királyi város plébánosainak egyletét.

Ennek az utóbbinak története a XV. század első éveiig nyúlik vissza, de kétséget sem szenved, hogy már előbb létezett. A plébánosok egyesülete a XIII. század közepén keletkezett. Voltak-e a társulatnak ez időben már közös tulajdont képező könyvei, adatok híján meg nem mondhatjuk. Tény az, hogy 1405-ben már olyan könyvgyűjteménye volt, amelynek őrizetére négy tekintélyes plébános volt kiválasztva. Egyik kéziratuk bejegyzése őrizte meg ezt az adatot, amelyet a librariának több mással egyetemben ajándékul adott György leibitzi plébános. Biztosan nem tudjuk, de a könyvtár későbbi sorsából gyaníthatjuk, hogy a könyveket Lőcsén, a főtemplom valamelyik kápolnájában őrizték. Idővel, úgy a XV. század végén vagy a XVI-ik elején, egyszerűen beolvadt a gyűjtemény a lőcsei egyházéba. Egy 1483-ik évi ősnyomtatványon például a XV. századi bejegyzés: 24 Regalium után majdnem azonos korú, de mindenesetre 1510-nél nem újabb kézzel írva áll: l(iber) ecclesie Leutschoviensis. Mikor a XVI. század húszas és harmincas éveiben Luther tanai rohamosan elterjedtek a szepesi városokban, akkor veszett el a társulat könyvtára végképpen a lőcsei egyház javára. A plébánosok egy része már korán felvette az új hitet; a többieket is elfoglalták a vallási villongások, a könyvekkel nem törődött senki. A sok öreg skolasztikus munka, a századokon át becsben tartott homeliás könyvek, a glosszák, az egyházjog vastag fóliánsai egyszerre elvesztették értéküket, új eszmék, új irányzatok mozgatják az embereket, a régi tudományos anyag idejét múlta, lommá válik. Szerencsére Henckel János megmentette legalább egy részét a könyveknek, elhelyezte őket a templomban, nagy részüket megláncoltatva biztosította az elkallódástól. De bizony a mi ránk maradt, az már csak töredéke a libraria 24 plebanorum regalium-nak. Még tizenegy kézirat és két ősnyomtatvány van meg belőle a Batthyány-könyvtárban; köztük egy a már említett György leibici, egy Bártfai Ágoston filrai, kettő Boroszlói Benedek kassai plébánosé, egy pedig Aranyasi Mártoné volt.

A lőcsei egyház többi könyvein ötféle középkori jelzést találunk. Egy részük a főtemplom sekrestyéjében állott, ezek csak ecclesie sancti Jacobi jelzéssel vannak ellátva. Ilyen felírással bír tizenhárom kézirat és még egyszer annyi régi nyomtatvány. A hagyományozók és ajándékozók közt találjuk Stolleni Pétert (a XV. sz. elejéről 1 kézirattal), Weydeni Tamás lőcsei prédikátort (1440-ből, 1 kézirattal), Polirer Gáspár lőcsei káplánt (3 kézirattal, 11 ősnyomtatvánnyal), Henckel Sebestyén lőcsei papot (1509-ből egy ősnyomtatvánnyal), Leubitzi Benedek rozsnyói plébánost (1514-ből, egy ősnyomtatvánnyal), Senfftleben Zsigmond altaristát († 1513-ban; két kézirattal és két ősnyomtatvánnyal), Mátyást, a lőcsei hospitale rektorát († 1515-ben; egy 1503-iki nyomtatvánnyal), Bártfai Bálint szepesi őrkanonokot (1517-ben, 2 ősnyomtatvánnyal), Waloch (Oláh?) Máté leubici plébánost (1517-ben a Summa Antonini 4 kötetével), Zemerchéni Kristóf szepesi lektort (egy nyomt. Pelbárttal) és Sperenfogel Konrádot, Lőcse többszörös bíráját és krónikását (egy 1513-iki nyomtatvánnyal).

A másik jelzés a lőcsei bélpoklosok menházáé. A Hospitale Leporosorum összeköttetésben volt ugyan a főegyházzal, kápolnája is volt a Szent Jakab-templomban, de a XVI. század elejéig külön adminisztrációja volt s könyvtárát is elkülönítve kezelték. A Hospitale nevét öt kódex és ugyanannyi nyomtatvány viseli. Az adakozók közül Huter Mártont és Weisz Bálint lőcsei altaristát ismerjük. A hospitalénak a Szent Jakab-templomban levő kápolnája, a később egyházi könyvtárul szolgáló Capella Sancti Georgii is szép gyűjteménnyel bírhatott; könyveiből még 12 kéziratot őriz a Batthyaneum, melyekből egy Szetlen Miklóstól, a kápolna prédikátorától, egy Ágoston menhardstorfi plébánostól, kettő pedig Opuli Pétertől származik. Ez utóbbi krakói, majd lőcsei pap volt s 1470 körül hunyt el.

Úgy látszik, szintén a hospitaléhoz tartozott a főtemplomnak máig fennlevő Szent-Miklós és Katalin-oltára. Ennek is voltak könyvei, amelyekből még meg van 5 kézirat és egy ősnyomtatvány.

Végül külön jelzéssel vannak ellátva azon kis templomocska könyvei, amely a város falain kívül állott s a melyet a XVI. század elején stratégiai okokból bontottak le a polgárok. A Sancta Elisabetha Extra Muros könyveiből azonban már csak három darabot találtam a gyulafehérvári könyvtárban. Mind a három kézirat, s lőcsei polgárok ajándékozták volt a Szent Erzsébet-templomnak.

Ezek képezik a részeit a lőcsei egyház könyvtárának. Hozzájuk járul még egy sereg könyv, a melynek a könyvtárba jutása felől nincsenek adataink, de a melyek valószínűleg ott voltak már a XV. században. A legérdekesebb ezek közt Petschmessing Kristóf lőcsei baccalaureus és Lőcsei Bertalan egy-egy kódexe, mindkettő a XV. század derekáról. Csak véletlenül kerülhetett Lőcsére az iglói Szent Mária-egyház három kézirata, s Hylbrand Lőrinc ottani plébános egy nyomtatott könyve.

A XVI. századi egyesítés után nevezetes szaporodást nyert a már különben is elég tekintélyes egyházi könyvtár Henckel János és Molnerius György gyűjteményének bekebelezésével.

Henckel Jánosnak, Mária királyné kedvelt udvari lelkészének élete eléggé ismeretes; szereplése az udvarnál, részvétele a meg induló vallási mozgalmakban, érintkezései a külföldi tudós világgal kellőképp meg vannak világítva. Azonban életíróinak egyike sem ismerte hátrahagyott könyvtárát, illetve annak töredékeit (mert a Batthyaneumba már aligha jutott az egész), holott könyvei, míg egyrészről érdekes s részben nem ismert adatokat szolgáltatnak életéhez, másrészt igen jól jellemzik Henckelt mint tudóst s megjelölik tanulmányainak, szellemi foglalkozásának irányát.

Nem adhatom teljes átnézetét a gyulafehérvári könyvtárban őrzött könyveinek, mert jó részük már a XVI. század húszas és harmincas éveire esvén, a nagy könyvtárban őriztetik, melyeket pedig, mint már többször említettem, nem volt időm és alkalmam átkutatni. Csak azokról számolhatok be, amelyek a kéziratok és az ősnyomtatványok közt vannak. Ez pedig nem sok, mindössze két kódex és 33 kötet nyomtatvány.

Henckel a XV. század végső éveiben kezdte könyveit gyűjteni. 1496-ban Leudeschit György szepesi kanonoktól örökölt könyveket, akinek végrendeletében ezen pontot olvassuk: Item meos omnes libros lego Joanni Henckel. Ebből a hagyatékból két darabot találunk a Batthyaneumban: egy kéziratot és egy ősnyomtatványt. Úgy látszik, nagyobb számú könyvet kapott, illetve örökölt rokonától Thurzó Zsigmond váradi püspöktől is. Ezekből 9 darab szép, díszes velencei nyomtatvány, csupa egyházjogi munka van még meg. A többit, a bejegyzések szerint, nagyobbára maga Henckel vette Krakóban, Bécsben, Budán, Páduában és Velencében.

Érdekes lenne ismerni a későbbi szerzeményeit is, főleg azokat a könyveit, melyeket a külföld nevezetes tudósaitól nyert ajándékba. Fennmaradt például emléke, hogy Erasmus, kinek Henckel nagy tisztelője volt, több művét, azonnal megjelenésük után, megküldte neki. Nem lehetetlen, hogy az esetleg szerzőjük ajánló sorait viselő nagybecsű kötetek a nagy könyvtárban lappanganak.

Henckel könyveinek egy tekintélyes része lánccal van ellátva, ami arra mutat, hogy könyves stubája még egészen középkori módra volt berendezve; köteteinek legtöbbje nem polcokon, hanem olvasó-támlákon feküdt s oda volt láncolva. Valamennyin rajta van névaláírása, s a legtöbben e mellett még a könyv megszerzésére, árára, kötésének költségeire s más effélékre vonatkozó jegyzetek is találhatók.

Megjegyzem még, hogy véleményem szerint Henckel útján jutott a lőcsei parochia birtokába a kassai domonkosok középkori könyvtárának néhány nagyértékű kódexe és ősnyomtatványa is. Hogy ezeket nem Kassáról; hanem Lőcséről kapta Batthyány, arról a Leges ecclesiastici tanúskodik. Nagyon valószínűnek látszik, hogy ezeket Henckel szerezte volt kassai prédikátor korában s tőle szállottak azok a lőcsei Szent Jakab-egyházra.

Molnerius György könyvtára jóval később keletkezett, mint a Henckelé s érdekessége sem vetekedik azzal. Molnerius régi lőcsei család sarja, előbb nagy-lomnici, aztán bélai, végül lőcsei lelkész, egyike volt azon kevés szepességi papnak, a kik a hódító lutherismus ellen állást foglaltak. Tekintélyes tagja volt a szepesi huszonnégy plébános társulatának s köztiszteletben állott nagy theológiai tudományáért. Amint a maradványok tanúsítják, szép könyvgyűjteménye lehetett, a melynek legtöbb darabja persze a XVI. század második negyedéből való nyomtatvány s így a nagy könyvtárban van elhelyezve. A karzati szobában csak mintegy 20 nyomtatott könyvön találtam nevét. Könyveit 1558-ban történt halála után kapta meg a lőcsei egyház.

A már említetteken kívül még több középkori felvidéki lelkész nevével találkozunk a lőcsei származású könyveken. Némelyiken a hajdani tulajdonosok egész sora van feljegyezve, valóságos genealógiát lehet belőlük összeállítani. Így egy a XV. század első feléből való kéziratnak nem kevesebb mint hat középkori gazdája ismeretes:

Lőcsei Bogner Miklós,
Lőcsei Crewschin Péter,
a szepes-olaszi plébános,
Rubner Bálint,
a lőcsei falonkívüli Szent Erzsébet-egyház (1479), és
a Szent-Jakab egyház.

Akárhány olyan kéziratra és régi nyomtatványra akadunk, amelyen csak újabb, XVII-XVIII. századi bejegyzés mutatja, hogy a lőcsei könyvesházból került Gyulafehérvárra, de a melynek jellemző kötése vagy miniatúrája kétségtelenül igazolja szepességi eredetét.

Különösen a jellemző kötések révén lehet több, különben felismerhetetlen származású kéziratot magunkénak vindikálni. Valószínűleg valamely lőcsei, a könyvkötést iparszerűleg űző mester készítette ezeket a lengyel és a hazai, egyéb vidékekről való könyvtábláktól merőben elütő díszítésű kötéseket, amelyeknek tanulmányozása a bibliográfia és az iparművészet szempontjából egyaránt hálás feladat lenne. Bélyegeik általán keveset különböznek a XV. század derekán Közép-Európában széltében használtaktól. Hanem az összeállítás és elrendezés olyan sajátos, hogy hasonlót hiába keresnénk másutt. Rendszerint az egyebütt is szokásos körívekből s liliomokból alkotott keret közepén vonalakból és gót modorú stilizált virágokból szerkesztett, természetest utánzó, naiv, de csinosan összeállított bokrok vagy virágcsomók képezik a táblák díszítését. Van egy fajta speciális kötése Henckel Jánosnak is, kinek könyveit különben meg lehet ismerni a rájuk vert láncokról is.

Nem lehet megállapítani, hogy a szepesi káptalan tulajdonát képezett néhány becses kötet a lőcsei könyvtárral együtt került-e Batthyányhoz, vagy egyenesen Szepes-Szombatról. Úgy látszik, hogy ezek a könyvek még 1771-ben a káptalannál őriztettek. Egy darabról legalább biztosan tudjuk ezt; azon kódexet, amelyből Wagner Károly Analectáiban az ismeretes Necrologium Scepusiensét kiadta s a mely ma Gyulafehérvárott van, még 1771-ben mint káptalanénak tulajdonát említi a tudós szepesi kanonok. Szinte érhetetlen, miként engedhette át a káptalan, akár ajándékba, akár pénzért, legbecsesebb ereklyéit Batthyánynak.

Azon időben, midőn a nevezetes lőcsei könyvtárt birtokába vette a szenvedélyes gyűjtő, a felvidék egy másik ősrégi könyvtára megszerzése iránt is tett lépéseket. A középkori eredetű bártfai egyházi, később városi könyvtárt értjük. De ezt vagy nem sikerült egészben megszerezni, vagy, ami valószínűbb, a már tetemes mennyiségű régi nyomtatvánnyal rendelkező püspök nem akarta a sok, talán jórészt egy példányban nála is meglevő régi nyomtatványt megvásárolni s csak válogatott belőlük. A Batthyaneum a bártfai könyvtárból nem sok könyvet őriz; a karzati kis könyvesházban mindössze két kéziratot, három inkunábulumot s három XVI. századi nyomtatványt találtam, amelyek Bártfa exlibrisével vannak ellátva. Természetesen nincs kizárva a lehetőség, sőt valószínű, hogy a nagy könyvtárban még számos bártfai eredetű kötet van s gondos átnézés után a Bártfáról elveszett 50-60 munkának nagy részét meg lehetne Gyulafehérváron találni.

Ábel Jenő, a bártfai könyvtár jeles monográfusa, nem tudta megállapítani, hová lettek a bártfai könyvgyűjtemény hiányzó darabjai. A könyveket állítólag 1749-ben a városi tanács és Stojkovits János plébános eladták volt 100 forintért az egri káptalannak. Ámde Egerben nem kerültek elő a könyvek. Ebből s Ribini (Memorabilia Ecel. Aug. Conf.) egy hallomás után írt tudósításából Ábel azt következtette, hogy az akkori egri püspök, Barkóczy volt a vevő, de ez nem a püspökség részére, hanem a saját magángyűjteménye számára vásárolt s így a keresett könyvek talán a püspök utódainál lappanganak.

Volt egy másik hír is a könyvtár megdézsmálásáról. Desőfi József Bártfai leveleiben (Sárospatak, 1818) írja: "hogy a hajdan itten virágzó Tzisztertziták bibliotékája maradványi az elébbi erdélyi püspök, gróf Batytyányi kezére még egri kanonok létében kerültek." Feltűnt ez Ábelnek is, de ő személyesen nem mehetvén le Gyulafehérvárra a könyveket felkutatni, levélben tudakozódott az akkori könyvtárnoktól, ott vannak-e a Bártfáról hiányzó kötetek? Csakhogy a könyvtárnok a legszorgalmasabb nyomozás dacára sem talált bártfai provenienciájú könyveket s így Ábel - megbízván a tudósításban - a derék és szavahihető Desőfinek nem adott hitelt.

Pedig Desőfi teljes igazságot írt, a hiányzó könyveket, ha nem is mind, de jó részüket, Batthyány vásárolta meg a várostól vagy a plébániától.

Az egész bártfai könyvtár nem volt valami tekintélyes; 1725-iki leltára mindössze 134 kötetet sorol fel. Ebből mai napig meg van 75 kötet nyomtatvány és három középkori kézirat. Hiányzik tehát 59 kötet s nem 96-100, mint Ábel írja. Tartalmilag sem lehet kiválónak mondani. Kézirat kevés volt benne; a fennmaradt adatokból tudjuk, hogy a templom öreg pergament könyveit 1595-ben az orgona kijavításánál felhasználták. A nyomtatványok közt is több volt a XVI., mint a XV. századi, amint azt a leltárak mutatják. Batthyány püspök tehát ezért nem szerezte meg az egészet. Csak két kéziratot vitt el, legalább csak ennyin van rajta a város címere könyvjelzője; s három ősnyomtatványt, a többire nem volt szüksége. Az Ábel jegyzéke segítségével konstatálhatjuk, hogy a ma Bártfán őrzött régi nyomtatványok nagy része valóban megvan Gyulafehérváron is. Azt vélem, inkább a XVI. század termékeit válogatta ki a püspök, aki előszeretettel gyűjtötte a reformátorok, Luther, Melanchton s főleg Erasmus munkáit, ily módon kiegészítve a régibb eredetű lőcsei gyűjteményből nyert sorozatot.

Nincs okunk valami nagyon bánkódni a bártfai könyvtár ilyetén spoliációján. Elmondhatjuk Desőfivel, hogy azt nem kell veszteségnek venni, ami Batthyány püspökhöz került; jobb helye volt ő nála a becses könyveknek, mint Bártfán, ahol még a XIX-ik század nyolcvanas éveiben is nyugodtan elnézték, mint teszi tönkre a könyveket a rájuk csorgó esővíz, amelyet a templom restaurálási munkálatai alkalmával éppen a páratlan középkori könyvszekrény tetejébe vezettek.

Amint Batthyánynak egri prépostsága a felvidék egyházainak átkutatására nyújtott alkalmat, úgy erdélyi püspöksége megadta a módot Erdély régi könyvtárainak megtizedelésére. Csak hét évvel előbb, hogy Batthyány Gyulafehérvárra került, oszlatták fel a jezsuita zárdákat. A magyarországiaknak többnyire szép és jó rendben tartott könyvtárai az egyetem birtokába jutottak; az erdélyi rendházakéit pedig, legalább nagy részben, a tudós erdélyi püspök szerezte meg. Hozzá kerültek a gyulafehérvári, nagyszebeni, brassói és kolozsvári jezsuita könyvtárak, a melyekből főleg a régi magyar irodalom csoportja gazdagodott.

A canonica visitatiók jó alkalmat szolgáltattak a parochiák könyveinek megdézsmálására. Egy-egy régi misekönyv, kéziratos breviárium; néhány régi magyar nyomtatvány a legtöbb helyen akadt. A püspök minden valamit érő darabra rátette a kezét, jól tudván, hogy ez az egyedüli módja megmentésüknek. Aki tudja, mint bánták s bánnak sok helyütt ma is nálunk a régi könyvekkel; méltányolni fogja a szolgálatot, amit Batthyány ezzel a tudománynak tett.

Erdélyi kisebb szerzeményei közül csak kettőt említek még meg. 1765-ben az erdélyi főkormányszék feloszlatván az alvinci anabaptista hitközséget, a szegény tévelygőknek könyveit is elkobozta. Hogyan és miként, nem ismeretes, de ezek a könyvek Batthyány birtokába jutottak. Mindössze húsz kötetből áll az egész gyűjtemény, hanem ezek közt néhány igen becses és fontos akad. A másik nevezetes szerzeményről már megemlékeztem. 1782-ben Brassóban az evangélikusok két középkori kézirattal ajándékozták meg a más felekezetűek előtt is nagy tiszteletben álló püspököt. A két kódex a brassói collegium Corporis Christi könyvtáráé volt a XV. században, róluk alább, a kéziratok leírásánál találhat az olvasó bővebb adatokat.

A legnagyobb tömegű gyarapodást a Migazzi-könyvtárral nyerte a Batthyány gyűjteménye. Már elmondottuk, miként jutott a hírneves könyvtár eladásra s mint vette azt meg az erdélyi püspök. A gyűjtemény lajstromának megszerzésére irányított fáradozásaim nem jártak eredménnyel és így csak a kötések, könyvjelzők s feltevések révén vagyok képes hozzávetőlegesen megállapítani, mit és mennyit foglalt az magában.

A mintegy nyolcezer kötetre tehető gyűjtemény kevés hazai vonatkozású munkát tartalmaz, aminek oka abban keresendő, hogy Migazzi, eltekintve némely modern darabtól, a legnagyobb részt külföldön szedte össze. A könyvtár java abban az időben került össze, amidőn a szerzetesrendek eltörlése folytán rengeteg régi becses irodalmi kincs került eladásra s vált úgyszólván közprédává. Innen van, hogy az, úgy mint az ez időben keletkezett könyvtárak legtöbbje, telve van régi zárdák könyvtáraiból szármázó munkákkal. Migazzinak mint bécsi érseknek könnyű volt hozzájutni az alsó-ausztriai szerzetesházak elkobzott könyveihez. Nem lehet ennél fogva csodálni, hogy a Batthyaneumban szép számú idegen eredetű kódex, értékes külföldi ősnyomtatvány található.

A legértékesebb kézirat, a Codex Aureus, fájdalom, származásának semmi nyomát sem viseli magán, de kétségen kívül Migazzitól jutott mostani helyére. Az utána jövő legrégibb s talán - külföldi szempontból - legbecsesebb darabok a laventvölgyi Szent Mártonról nevezett apátság tulajdonát képezték volt; koruk a X. századig megy vissza, köztük van az apátság XIII-XV. századi nekrologiuma is. Vannak aztán kódexek és ősnyomtatványok a bécsi Szent Dorottyáról címzett kanonokrendi zárdából, az ugyanottani Szent Jeromos klastromból, a bécsújhelyi ágoston-rendiektől, a klosterneubugi, celli és leobeni szerzetesházaktól, úgy szintén a bécsi és passaui jezsuitáktól.

Volt aztán a Magazzi gyűjteményének egy olyan tekintélyes része, amelynek a megszerzése meglehetősen homályos és megmagyarázhatatlan. Ugyanis egész sereg szép és érdekes középkori kézirat és nyomtatvány viseli magán a bécsi egyetem filozófiai fakultásának XVII-XVIII. századi bejegyzését. A legtöbben ez áll: Facultatis philosophicae in Vienna. Utána az évszám; többnyire 1686, mely évben hihetőleg rendezték és lajstromozták a könyvkészletet. A bejegyzés majdnem minden darabon át van nyomva egy virágos kacskaringókat mutató, erős fekete, olajos festékű bélyegzővel, világosan azon célzattal, hogy olvashatatlan legyen.

Abban a korban, midőn Wan Swieten kidobatta az egyetem könyvtárának szánt elkobzott könyvgyűjteményekből a szerinte csak tudósi hivalkodásnak szolgáló régi kiadásokat, cseppet sem lehet csodálkozni rajta, ha ezek a könyvek is mint hasznavehetetlen selejtek választattak ki s adattak el. Ha így történt, bizony örök szégyen azokra, akik a kiválogatást eszközölték. Van a pár száz darab közt egy sereg XIV-XV. századi kézirat, szép és becses könyvek az egyetem hajdani professzorainak hagyatékából, olyan ereklyék, amelyeket ma bizonnyal drága pénzen vennének vissza. Hogy egyebet ne említsünk, van néhány szép darab Celtes Konrádnak, a német humanizmus büszkeségének könyveiből, telve a híres újlatin poéta jegyzéseivel s fogalmazványaival.

Némi csekély kárpótlásul szolgálhatnak ezek tömegesen elhurcolt irodalmi kincseinkért, s egyszersmind felköltik azt a jogos reménységet, hogy sikerülni fog valamikor cserébe értük egyet mást visszaszerezni a külföldön őrzött ereklyéinkből.

Ilyen sok helyről összehordva, a Batthyány-gyűjtemény természetszerűleg igen sok oldalú. Anyagának egy része ugyan már elavult s legfeljebb könyvészeti értéket képvisel. Ámde egy tetemes része olyan emlékekből áll, amelyeknek értékét nem hogy megsemmisítené, inkább növeli az idő.

Van egy pár olyan specialitása, amely tovább fejlesztve s gyarapítva, idővel nem csak országos, hanem világhírűvé tenné. Ilyen a maga idejében sokat emlegetett bibliagyűjteménye.

Nem a darabok számával tűnik ki, bár van benne vagy 600 kiadása a szentírásnak, hanem az teszi kiválóvá, hogy a meglevő kiadások egy része a legnagyobb ritkaságok közé tartozik. A legrégibbek a latin és német nyelvűek; különösen az utóbbinak 1470-1500 közti időből való igen becses kiadásaiból találunk többet. Fontosak és kiváló értékűek a legrégibb Luther-féle fordítások is, melyek egytől-egyig remek példányokkal vannak képviselve. De talán a legtöbbet érnek a különféle szláv nyelveken való kiadások, amelyek ritkaságát és megszerezhetetlenségét a könyvtárnokok jól ismerik. A magyar biblia majdnem minden kiadása itt található, kezdve Sylvester János Új Testamentumának 1541-iki nyomtatásán. Nevezetes még ebben az osztályban I. Rákóczi Ferenc fejedelem szép házi-bibliája, amelyet a könyvkiállítás révén már ismer a magyar közönség.

Az egyházi szerkönyvek magyar vonatkozású darabjairól alább lesz szó. Csak azt említem itt meg, hogy szép számmal vannak a hazai nemzetiségek nyelvén készültek, köztük sok nevezetes XVI-XVII. századi darab.

Kitűnik még az egyháztörténeti szak a zsinatokra vonatkozó régibb irodalom szép gyűjteményével. Nagyrészt olasz munkák, melyeket Batthyány nyilván Rómában tartózkodása idején vásárolt s részben egyháztörténeti munkáiban értékesített.

Meg kell még emlékeznünk a görög és római klasszikus írók műveinek csoportjáról is. Ma ugyan már részben értéküket vesztették a hajdan nagy becsben tartott kiadások s alig fogja keresni valaki akár a Sweinheim és Pannartz első kiadásait, akár a baseli vagy lioni nagy sorozatokat, de könyvészeti becsük még mindig elég nagy arra, hogy ne mellőzzük őket hallgatással. A legrégibb s legkiválóbb kiadások az ősnyomtatványok alább következő felsorolásában találhatók s némi fogalmat nyújtanak ennek a szaknak gazdagságáról.

A régi magyar könyvtár elég tekintélyes számú darabbal van képviselve a Batthyáneumban. Bár Batthyány a kor irányának hódolva különös előszeretettel gyűjtötte a szép és régi klasszikus kiadásokat, az Aldusokat, a Giunták, az Elzevirek, Plantin és Bodoni nyomdájának termékeit, azért a szerény külsejű magyar könyveket sem mellőzte. Tudva, milyen ritkák voltak a régibb magyar könyvek a XVIII. század végén (talán ritkábbak, mint ma, amikor egy egész sereg könyvárus és gyűjtő kutatja fel és hozza forgalomba őket), csak csodálnunk lehet, hogy annyit összetudott szerezni a püspök, amennyit Szabó Károly Régi Magyar Könyvtárában a gyulafehérvári könyvtárból felsorol. Közel 200 darabbal van képviselve az első és második rész, ezek közt több unikum s a magyar bibliának és a Hármaskönyvnek majdnem minden kiadása. A magyar nyelvűekből a XVI. századra 23 darab esik, köztük van Sylvester Új Testamentuma az 1541-iki és a még ritkább 1574-iki kiadásban; Heltai Bibliája, Agendája, Chronikája, Székely István Chronicája és sok más becses régiség. A nem magyar nyelvű hazai nyomtatványokból 20 származik a XVI. századból. Kétséget sem szenved, hogy alapos kutatás, esetleg új katalógus készítése révén még számos magyar munka jönne napfényre a könyvtárban, annál is inkább, mert Szabó Károly a későbbi szaporodásokat egyáltalán nem vizsgálta át.

Az I. és II. részbe tartozók felsorolása, miután azok a Régi Magyar Könyvtárban teljes címükkel megtalálhatók, fölösleges lenne. A III. részbe tartozók is jórészt megvannak a R. M. Könyvtár legutóbb megjelent köteteiben, de ezek közül több igen nevezetes bejegyzéseket tartalmaz, a néhány hiányzó pedig oly nagy ritkaság, hogy szükségesnek tartom az általam látottakból az 1510 előttieket valamennyit, az azutániakból pedig egy-két kiváló darabot felsorolni.

Jegyzékük a következő:

1480. MISSALE secundum ritum dominorum Ultramontanorum. Veronae, 1480. 2-r. Régi Magyar Könyvtár III. 2. Két teljes, igen jó állapotban levő példány, mindkettő egykorú kötésben.

1486. MISSALE. STRIGONIENSE. Venetiis, Erhardus Ratdolt, 1486. 2-r. R. M. K. III. 11. Igen szép példány egykorú kötésben; a canon-kép hiányzik belőle.

1488. THWROCZ, JOHANNES DE -. Chronica Hungarorum. Augustae, Erhardus Ratdolt, 1488. R. M. K. III. 15.

1488. THUROCZ, JOHANNES DE -. Chronica Hungarorum. Brunnae, 1488. R. M. K. III. 16. Rubrikálatlan, teljes és épp példány, a XVI. század közepéről való széljegyzetekkel. Az utolsó oldalon, mint egy folytatásképpen ezt írta be a könyvbe a XVI. századi tulajdonos, aki valószínűleg brassói szász ember volt:

A könyvhöz kötött üres lapokon ugyanezen kézírással még sok érdekes feljegyzés következik. (...)

1490. MISSALE STRIGONIENSE. Nurembergae, Georgius Stüchs de Sulczpach, 1490. R. M. K. III. 22. Hiányzik a címlap, 1 naptár-levél, a canonkép s néhány levél a szövegből. Egykorú kötésben. A kötet hátsó borítólapján a XVI. század végéről való írással Possidet hunc librum Stephanus cognomine Chyzar. Az első meglevő lapon: Resid. Claud. Soc. JESV. 1701.

1495. MISSALE STRIGONIENSE. Venetiis, Joannes Emericus de Spira, 1495. 4-r. R. M. K. III. 32. Rongált, de címlap híján teljes. XVII. századi szép, arany nyomású, fekete bőrkötésben, amely valószínűleg Gyulafehérváron készült, 1665 után.

1497. (OSVALDUS DE LASKO). Sermones de sanctis. Hagenau, Henricus Gran, 1497. R. M. K. III. 37.

1499. (OSVALDUS DE LASKO). Sermones dominicales. Hagenau, Henricus Gran, 1499. R. M. K. III. 48.

1499. PELBARTUS DE THEMESWAR. Sermones de sanctis. Hagenau, Henricus Gran, 1499. R. M. K. III. 49.

1499. PELBARTUS DE THEMESWAR. Sermones quadragesimales. Hagenau, Henr. Gran, 1499. R. M. K. III. 50.

1501. PELBARTUS DE THEMESWAR. Sermones de sanctis. Hagenau. Henricus Gran, 1511. R. M. K. III. 92. Az előlapon XVIII. századi írással: Spectat ad ecclesiam Leutschoviensem Sancti Jacobi.

1501. PELBARTUS DE THEMESWAR. Sermones de tempore. Hagenau, Henricus Gran, 1501: R. M. K. III. 94. A hátsó tábla belsején ezen egykorú bejegyzés ; 3 ort(ones) constat liber. Címlapján, XVIII. századi írással: Parochiae Leuehoviensis.

1504. PELBARTUS DE THEMESWAR. Expositio compendiosa et familiaris sensus litteralem et mysticum complectens. Hagenau, Henricus Gran, 1504. R. M. K. 125.

1511. MISSALE STRIGONIENSE. Basileae, Jacobus de Pfortzheim, 1511. R. M. K. III. 168. Egyetlen ismert példány. A Régi Magyar Könyvtár nem adja teljes leírását.

1512. MISSALE STRIGONIENSE. Venetiis, Petrus Liechtenstein, 1512. Impensis Urbani Keym librarii Budensis. R. M. K. III. 180. XVII. századi kötésű; igen csonka példány. Közbe kötve az 1502-iki (a Régi Magyar Könyvtárban hibásan 1500-ra tett) negyedrétű esztergomi misekönyvnek mintegy 25 levele.

1513. MISSALE STRIGONIENSE. Venetiis, Petrus Liechtenstein, 1513. 4. R. M. K. III. 186. Hellebrant a példányt nem említi. Teljes és épp egykorú rézveretes kötésben.

1518. MISSALE STRIGONIENSE. Venetiis, Lucantonius de Giunta. 1519. R. M. K. III. 226. Jó példány, a canon-kép híjával, egykorú, de rongált kötésben. Címlapján a XVI. sz. közepéről való írással: Iste liber pertinet ad me Benedictum Bodoczy. Ugyanitt a XVII. szból való írásokkal: Ecclesiae S. Batholomaej. Lejjebb : Joannes Pap.

IV.

A Batthyány-könyvtár második karzatán, a régi templom kórusából alakított külön helyiségben vannak elhelyezve a kéziratok és az ősnyomtatványok.

Míg a nagy könyvtár régies állványaival, a maiaktól elütő kötéseivel a múlt századba varázsol vissza bennünket, addig a karzati kis szobácska a tizenhatodik század könyvesházát tárja elénk. Körös-körül festetlen, az idő által barnára pácolt deszka polcok állnak, melyekről csupa testes fóliánsok s csak kevés kisebb térfogatú negyed- és nyolcadrétű kötet tekint ránk. A vastag bordájú bőrkötések, a sok darabról lecsüngő vas vagy bronz láncok mutatják, hogy a kötetek tisztes kort, több századot átéltek már. A misztikus félhomályba burkolt helyiség közepén különös alakú ódon asztal áll, rajta régi kalamáris, egy pár kinyitott barátírású kódex, előtte durván ácsolt fenyőfa szék - itt áll előttünk a XVI. század első felének könyvtára.

Ez a festői szobácska rengeteg bibliográfiai kincset rejt; magyar szempontból többet; mint akármelyik könyvtár hazánkban. Alig másfélezer kötet van állványain elhelyezve, hanem ez aztán válogatott gyűjtemény. A kilencedik századig visszamenő kéziratok; régi, kincseket érő inkunábulumok, ritka első kiadások, hártyára nyomtatott könyvek, szóval csupa értékes, a könyvésznek irodalom történetírónak végtelenül becses anyag.

Vegyük sorra a karzati szobácska drága könyveit. Kezdem az ismertetést az ősnyomtatványokon.

Számukat az 1885-iki könyvtárstatisztika 696-ra teszi. Azonban ez a szám nem felel meg a valóságnak. Az inkunábulumok közé ugyanis egész sereg 1500 utáni nyomtatvány van beosztva, amelyeket, miután a helyi katalógusban is azokkal vannak csoportosítva, a statisztikai adatok összeállításánál az ősnyomtatványok közé számítottak. Ha ezeket levonjuk, körülbelül 550 darabra tehetjük az 1500 előtti nyomtatott könyveket. Szép szám, amelynél magasabbal hazánkban csak három könyvtár dicsekszik: a m. nemz. múzeumi, a budapesti egyetemi és az esztergomi főegyházi.

De nemcsak számra, belértékre nézve is az elsők közt áll a Batthyáneum inkunábulum gyűjteménye. Ezernégyszázhatvanötig mennek vissza a legrégibb darabok dátumai. Van köztük nagyszámú ritka és irodalmilag is értékes első kiadás, s nyomdászat-történeti szempontból nevezetes korai nyomtatvány. Emellett a példányok bámulatos szépsége és kifogástalan épsége költi fel csodálkozásunkat. Igen sok pompásan van ékítve; arannyal rakott kezdőbetűk, remek festésű keretek, sőt miniált képek akárhány kötetben találhatók.

Ránk magyarokra azonban nemcsak ezért, hanem főképpen abból az okból bír megbecsülhetetlen értékkel a gyűjtemény, mert egy tekintélyes része, körülbelül egynegyede középkori magyar tulajdonosoké, hazai könyvtáraké volt. Ezeknek bejegyzései nagyon fontosak régi könyvtáraink történetére és sok érdekeset tartalmaznak a könyvárakra, könyvárusokra, stb. vonatkozólag.

Miután sem a Gyulafehérváron töltött rövid idő, sem a rendelkezésemre álló tér nem engedték, hogy az egész gyűjtemény pontos jegyzékét elkészítsem, fő figyelmet a bejegyzésekre fordítottam. Az ilyenekkel nem bíró darabokból csak azokat említem meg, amelyek tisztes koruknál, vagy kötésük és miniálásuknál fogva nevezetesebbek. Miután a gyulafehérvári könyvtárból a modernebb könyvészeti segédeszközök: Hain, Copinger, Holtrop, Campbell, stb. munkái mind hiányoznak, az egyes darabokat meglehetős részletességgel kellett leírnom, hogy itthon Hain szerint meghatározhassam őket. Főleg az ez által okozott kétszeres munka az oka, hogy jegyzékem az egész gyűjteménynek csak mintegy a negyedét öleli fel. Ezért azt vélem, megbocsátható, ha a meghatározásokba egy-egy hiba is becsúszott. Jegyzékem végén néhány 1500 utáni nyomtatványt is megemlítek. Ezek nagyobbára magyar tulajdonosok nevével vannak jelölve s teljesség okáért nem lehetett őket mellőzni. Csak sajnálnom lehet, hogy a nagy könyvtár átnézésére már nem volt időm; nem kétlem, hogy még sok, a XVI. század első évtizedeiből való, nevezetes bejegyzéseket tartalmazó kötet van benne, amelyek jó kiegészítésül szolgáltak volna a karzati szoba könyveiből nyerhető eredményekhez.

A kiválóbb érdekű régi nyomtatványok a következők:

1465 előtt. ASTEXANUS DE AST. Summa de casibus conscientiae. Hely és év nélkül; de ismeretes, hogy a strasburgi Mentelin János nyomdájából ered. Hain, 1888. (Szerinte 1469 körül nyomatott). Szépen rubrikált példány, díszes festett kezdőbetűkkel. Végén a rubrikátor oda írta az évszámot: 1465. Ez az évszám különösen fontos, mert arra mutat, hogy a nevezetes munka Mentelin legkorábbi nyomtatványaiból való.

1467. AQUINO, THOMAS DE -. Summae theologicae secundae partis pars secunda. Moguntiae, Petrus Schoeffer, 1467. Hain, 1459. Szép teljes példány, vastag, fehér hártyára nyomtatva. Egykorúan rabrikálva. Kötése egyszerű préselt borjúbőr, vastag deszkákkal s azért érdekes, mert valószínűleg ez is Schoeffer műhelyében készült. Borítólapokul ugyanis egy az ő nyomdájából való munka pergament levelei vannak felhasználva.

1468. PLINIUS, CAJUS - SECUNDUS. Historia naturalis. Venetiis, Johannes de Spira, 1468. (Első kiadás). Hain, 13087. Szép példány, első oldalán csinosan festett lombozatos kerettel és nagy L kezdőbetűvel, melyben egy emberi alak van. A festés nem sokkal későbbi a nyomtatásnál. Az első oldal felső szélén Christophorus Pirchaimer Viennensis. Viennae. 11 f. 1560.

1469. APULEJUS. Opera. Romae, (Conradus Schweinheim et Arnoldus Pannartz), 1469. Hain, 1315. Egykorúan, igen szépen rubrikált példány, elején nagy festett kezdőbetűvel.

1469. AQUINO, THOMAS DE -. Opus quarti scripti vel super quarto sententiarum. Moguntiae, Petrus Schoeffer, 1469. Hain, 1481. Ugyanazon kötésben mint az 1467-ből való Schoeffer-féle Thomas de Aquino Summá-ja. Ennek is Schöffer-nyomtatványok töredékei képezik a borítólapjait, az egyik éppen féloldalon üres próbanyomat. Ez a kötés is bizonyára Schoeffertől való.

1469. BESSARION, NICOLAUS -. Adversus caluminatorem Platonis libri V. Romae, Conradus Scweinheim et Arnoldus Pannartz, (1469). Hain, 3004.

1469. GELLIUS, AULUS -. Noctes Atticae. Romae, (Conradus Schweinheim et Arnoldus Pannartz), 1469. Hain: 7517. Rubrikált, szép példány.

1469 körül. LIVIUS, TITUS -. Historiae Romanae decades. Romae, Conradus Schweinheim et Arnoldus Pannartz, év nélkül, 1469 körül. Hain, 10128.

1470. AUGUSTINUS, SANCTUS AURELIUS -. De civitate dei libri XXII. Venetiis, Joannes et Vindelinus de Spira, 1470. Hain, 208.

1470. CICERO, Rhetorica ad Herennium. Venetiis, Nicolaus Jensson, 1470. Hain, 5057.

1470. FLAVIUS, JOSEPHUS -. Antiquitates ex historia belli Judaici. Augustae, Johannes Schuessler, 1470. Hain, 9451. A kötet egykorú disznóbőrös deszkakötésének hátsó tábláján, belül, egykorú írással: Hic ad facultatem artium liber emptus est pro VII florenis Ungaricis vertente anno 71-mo. (1471) A könyv a bécsi egyetemé volt.

1470. MAMMOTRECTUS super Bibliam. Moguntiae, Petrus Schöffer, 1470. Hain, 10554. A kötet végén XV. századi írással: M. Briccij de Cilia. Cilei Bereczk kiváló humanista, a XV. sz utolsó évtizedeiben a bécsi egyetem tanára volt. Egyike a legelsőknek, akik a bécsi egyetemen klasszikus szerzők munkáit taglalták. Briccius különösen Cicero műveivel foglalkozott.

1470. PRISCIANUS GRAMMATICUS. Opera. (Venetiis, Vindelinus de Spira), 1470. Hain, 13355. Kéziratok módjára igen szépen kifestve. Az első lap díszes kerettel van ellátva. Alsó részén egy címer: tíz karélyú olasz paizs kékkel s ezüsttel vágva. A felső mezőben fehér zarándok kereszt, az alsó mező üres.

1470. QUINTILLIANUS M. FABIUS -. Institutiones oratoriae. Romae, (Johannes Philippus de Lignamine), 1470. Hain, 13646.

1470 körül. BAYSIO GUIDO DE -. Rosarium decretorum. (Argentorati, Johannes Mentelin, 1470 körül). Hain, 2713. Az első oldalon, felül, Henckel János írásával: Is liber fuit ab antiquo Ecclesie sancti Jacobi Leutschonie. A kötet díszesen van miniálva. Az első lapon szép keret és ügyes kézre valló kezdőkép. A kis festmény, bár nem finom, pasztózusan van felrakva, mégis szép, erőteljes, kidomborodó alakokkal. A könyvben ezen kívül sok nagy festett kezdőbetű van, nem is számítva a vörössel vagy kékkel írt kisebbeket. A miniatúra kétségen kívül lőcsei. Analógiák alapján, részben kéziratokkal egybevetve, teljes biztonsággal meg lehet állapítani, hogy a hatalmas fóliáns szép préselésű kötését Lőcsén készítették. Arról is meg lehet győződni, hogy miniatúrával a bekötés után látták el a könyvet. Miután pedig tudjuk, hogy a XV. században Lőcse városában több könyvfestő működött, a szóban forgó kötet díszítését joggal lőcseinek állíthatjuk.

1470 körül. SANCTA MARIA, PAULUS DE -. Dialogus qui vocatur Scrutinium scripturarum. (Argentorati, Johannes Mentelin, kb. 1470.) Hain, 10763. A tábla belsejében ezen bejegyzés: Iste liber est Monasterii Celle Marie in Austria et emptus anno 1492. Migazzi bíbornok rézmetszetű könyvjelzőjével. Ugyanezen munka még egy példányban megvan, ezen is rajta van a Migazzi-exlibris és ugyanazon kéz, mely az előbbire rávezette a mária-celli szerzet nevét, ráírta a táblára, hogy ezt a könyvet nekik hagyományozta Magister Paulus Wan Sacrae theologiae doctor, canonicus ecclesie Pataviensis et confrater. Wann Pál 1469-től a század végéig a bécsi egyetem tanára volt.

1470 körül. ZAMORENSIS, RODERICUS -. Historia Hispanica. Romae, Udalricus Gallus, év nélkül. Hain, 13955.

1470 körül. ZAMORENSIS, RODERICUS -. Spiegel des menschlichen lebens. (Augustae, Guntherus Zainer, 1470 körül). Hain, 13948. Nevezetes nagybecsű illusztrációi miatt.

1470-75 kőzött. GORICHEM, HENRICUS DE -. Variae tractatus, (Esslingae, Conradus Fyner.) Hain, 7805-7809. Rubrikálva; elején csinos lombdíszes festett kezdőbetű. Szép 4 kapcsú bőrkötés, valószínűleg hazai. Táblája belsején XV. századi írással: Liber fraternitatis XXIIII. plebanorum.

1470-80 között. STATUTA Urbis Romae. (Romae, Udalricus Gallus), év nélkül. Hain, 15019. Tábláján belül: Hunc librum donatione inter vivos dedit ad librariam facultatis artium venerabilis pater artium liberalium et sacre theologie doctor egregius ecclesie Sti Stephani hic in Vienna canonicus. Magister Andreas de Potenprun, cui dominus retribuit in patria eterna. Potenbrunni András tanára és egy időben alkancellárja volt a bécsi egyetemnek.

1471. AQUINO THOMAS DE -. Summae theologicae partis secundae prima pars. Moguntiae, Petrus Schöflfer, 1471. Hain, 1447. Első oldalán szépen festett kezdőbetű s díszes keret; alul a fehér pólyás osztrák címer. Előlapján a XV. sz. végéről való írással: Hunc librum in suo testamento ordinavit ad facultatem artium venerabilis vir, artium professor ac sacrae theologiae licenciatus magister Johannes Goldperg(er) ex Vienna, cuius anima apud superos vivat. Goldperger János bécsi egyetemi tanár a klasszikai tanulmányok kiváló művelője volt.

1471. CLEMENS PAPA V. Constitutiones. Moguntiae, Petrus Schöffer, 1471. Hain, 5412. Szép példány, egykorú csinos préselésű bőrkötésben. Első lapján szépen festett kezdőbetű és lombos keretdísz. Az előlapokat képező hártya-oklevél töredékek üres oldala s a hátsó tábla belseje borítva van az egykorú tulajdonosnak salzburgi Khaltenmarkter János bécsi tanárnak feljegyzéseivel. Elől áll a könyv ára: Anno domini 1473 comparavi hunc compilationem Clementine 1 fl. hung(aricali) et tribus ß. Pro illigatione dedi 1 fl. hung. Item pro illuminatione et incorporatione 3 ß. Summa 2 fl. 6 ß.

Khaltenmarkter sorrendben belejegyezte könyvébe a vele történt nevezetesebb dolgokat. Jóformán egész élettörténetét megismertetik ezek a jegyzetek. Megtudjuk belőlük, hogy 1467-ben lett baccalaureus in bonis artibus, 1420-ben licenciatus, majd magister. 1475-ben baccalaureus lett a decretalesekből és a theológiából. 1476-ban a bécsi egyetemen confraterré és collegiatussá választották. 1477-ben, midőn Mátyás magyar király ostromolta Bécset, admissus (est) ad formaturam in theologia. 1479-ben licenciatus in decretis. 1480-ban megválasztották a bécsi jogi fakultás rektorává. 1480-ban pappá szentelték Salzburgban.

A bejegyzéseknek a kor oktatásügyével foglalkozók igen jó hasznát vehetik.

1471. CRESCENTIIS, PETRUS DE -. Operis ruralium commodorum libri XII. Augustae, Johannes Schueszler,1471. Hain, 5828.

1471. PLINIUS, C. CAECILIUS, SECUNDUS. Epistolarum libri octo. (Venetiis, Christophorus Waldarffer), 1471. Hain, 13110. Óriási lapszélekkel s szépen festett kezdőketűkkel.

1471. PLUTARCHUS CHERONENSIS. Apopthegmata ad Traianum. Venetiis, Vindelinus de Spira, 1471. Hain, 13140.

1471. SERVIUS, MAURUS -. Commentarii in Virgilii Maronis opera. (Venetiis), Christophorus Valdarffer, 1471. Hain, 14706.

1471-72. BONAVENTURA SANCTA. Breviloquium de Sacra Scriptura. Nurembergae, (Johannes Sensenschmid), 1472. Hain, 3472. Hozzákötve: ISIDORI Soliloquia. (Ugyanott, ugyanakkor.) Hain, 9294. JOHANNES DE GERSON. Tractatus de regulis mandatorum, Nurembergae, (Joh. Sensenschmid, 1472 körül), Hain, 7646. JOH. DE GERSON. Tractatus de trahendis ad Christum parvulis. Nurembergae (Joh. Sensenschmid, 1472 körül), Hain, 7710. HUGO DE NOVO CASTRO. Tractatus de victoria Christi contra Antichristum. (Nurembergae, Joh. Sensenschmid et Johannes Kefer), 1471. Hain, 8993.

2-r. Mind együtt egy XVIII. századi gyulafehérvári kötésben. Az első darab üres első lapján XV. századi írással: Egregius et scientificus vir bonarum artium magister sanctique theologie licenciatus peritissimus nomine et re theologus Magister Martinus Prun(n)a(ue)r de Rack(e)ndorff hunc librum facultati artium testatus est.

1472. AMBROSIUS SANCTUS. Hexameron. Augustae, Johannes Schueszler, 1472. Hain, 903.

1472. APPIANUS. De bellis civilibus Romanis, Romae, Vindelinus de Spira, 1472. Hain, 1306. Végén XV. századi írással: M. Briccii de Cilia.

1472. CASSIODORUS, M. AURELIUS -. Historiae tripartitae libri nro XII. Augustae, Johannes Schueszler, 1472. Hain, 4573.

1472. CICERO. Tusculanae quaestionium libri V. Venetiis, Nicolaus Jensson, 1472. Hain, 5313. Szépen festett, dús aranyozású kezdőbetűkkel.

1472. MACROBIUS, AUREL. THEODOSIUS. Expositiones in Somnium Scipionis et Saturnalia. Venetiis, Nicolaus Jensson, 1472. Hain, 10426. Első, üres lapján: Hunc librum Macrobii de Somno Scipionis et in Saturnalibus in philosophia Johanes Troster de Amberga canonicus Ratisponensis decretorum doctor donavit facultati artistarum pro ipsorum bibliotheca ut pro utulitate legencium uti possint et pro eo deum orare(nt). - 1881 Manu propria subscriptus est. A hátsó tábla belsején ugyanazon írással: Iste liber est Johanis Troster canonici Ratis (ponensis). Emptus Veneciis - anno 1816 m[ense] Maio.

1473. AUGUSTINUS, SANCTUS AURELIUS -. De civitate dei libri XXII cum commento Thomae Valois et Nicolai Triveth. Moguntiae, Petrus Schöffer, 1473. Hain, 2057.

1473. BOETIUS, MANLIUS TORQUATUS SEVERINUS -. De consolatione philosophiae. Cum commmento Jodoci Badii Ascensii. Nurembergae, Antonius Coburger, 1473. Hain, 3398. Szépen festett egykorú keretdísszel az első oldalon.

1473. GREGORIUS PAPA IX. Decretalium libri V. Moguntiae, Petrus Schöffer, 1483. Hain, 1999. Szép, egykorú kötésben. A hátsó tábla belsején ezen bejegyzés: Anno 1474 comparavi hunc librum in mense Novembris decem florenis hungaricalibus 2 solidis (?) denariis. Item pro incorporatione dedi undecim solidos et decem denarios. Item pro illigatione dedi 2 d.

Az első tábla belsején: Jo(annes) Kal(tenmarkter) artium et sacri iuris pontificii professor, sacre theologie licenciatus, lector ordinarius studii Wiennensis in iuridica facultate anno domini 1.4.8.1. decima aprilis feci primam lectionem ordinariam in iure in studio Wiennensi incipiendo...

1473. SUMMA supplementi juris. Hely és év nélkül, körülbelül 1478-80 között. Hozzákötve: ANTONINUS. Summula confessionis. (Venetiis), 1473. Hain, 1176. Igen díszes, egykorú, Lőcsén készült bőrkötésben. Táblája belsején: Liber magistri Casparis Polirer. Polirer Gláspár Lőcsének egyik legtekintélyesebb polgár-családjából származott. Könyveit a lőcsei Szent Jakab-egyház örökölte. Meghalt a XV. század végső éveiben.

1474. ALBERTUS MAGNUS. Summa in tractatulum eucharistiae. Ulmae, Johannes Zainer, 1474. Hain, 456. Egykorú kötésének belsején XV. századi írással: Hospitalis vel ecclesie S. Tacobi in Lewtscha.

1474. ALVARUS PELAGIUS. De planctu ecclesiae. Ulmae Johannes Zainer, 1474. Hain, 891. Lőcsei láncos bőrkötésben. Első és utolsó oldalán ezen XV. századi bejegyzés: Liber ecclesie sancti Jacobi in Lewtscha.

1474. LACTANTIUS LUCIUS COELIUS FIRMIANUS - Opera. Romae, Udalricus Gallus et Simon Nicolai de Luca, 1474. Hain, 9811. Olasz modorban igen szépen kifestett első lapján alul egy zöld koszorú, amelyben a vevő címerének szánt hely ma is üres. Érdekes példája a kéziratok módjára miniált korai nyomtatványoknak.

1473 és 1481. LOMBARDUS, PETRUS -. Sententiae. Norimbergae, Antonius Koburger, 1481. Hain, 10188. Hozzákötve: GREGORIUS, SANCTUS PAPA. Omeliae. Romae, 1473. Hain, 7948. Egykorú kötésben. A kötet elején és végén XV. századi írással: Iste liber est canonicorum regularium in Nouacivitate. (Bécsujhely).

1474. CALDERINUS VERONENSIS. Commentaria in M. Valerium Martialem. Venetiis, Jacobus de Rubeis, 1474. Hain, 4237. Egy elébe kötött üres papírlap belső oldalán, szép gömbölyű betűs XV. századi olasz írással a következő nagy érdekű levél: Clarissimo atque optimo viro brixio de Cilia facultatis decano Nicolaus de capella falutem plurimam dicit. Saepe mecum aegisti, vir humanissime, ut domitii Calderini commentarios in martialem, qui non parum ab ordine epigrammatum recedere videntur, cum opere ipso conferrem: et unicuiqite epigrammati quoad fieri posset suam adaptarem expositionem. Qua certe libenter tibi iam pridem gratificatus essem, cui pro tua singulari ergarme benivolentia maximisque beneficiis omnia debeo, si mihi interdum ex meo docendi instituto nonnihil, superiori tempore otii datum fuisset. His vero festis diebus, cum tandem aliquando feriatus essem, id sum facere agressus. Sed tantam initio reperi dificultatem, tantam commutationem perturbationemque ordinis, ut vix eius, ut ita dicam, labyrinthi exitum videre potuerim. Quae tamen culpa, ut non est in impressoribus: ita meo iudicio minime iis vitio verti debet, qui eo ordine et epigrammata et commentarios imprimendos tradiderunt. Quin potius, tamquam de re litteraria benemeritis magna ipsis habenda est gratia, quod opus egregium et ausim dicere, maxime utile, tum propter variae historiae cognitionem, tum propter sermonis puritaiem, carminisque elegantiam, quodquidem in curia temporum, ut plaeraque alia situ et squalore coopertum iacebat, ex tenebris eruerunt, suaque industria tersum politumque in lucem prodire fecerunt. Quam humanitatis studiosos epigrammatis salibus ac facetiis ubique conspersis carere non passi sunt. Quos libros, semper legi, atque in manibus haberi dignos (modo lascivioribus, velut ulcera lambentes, ut dicitur, non semper inhereamus) a foedis murium tinearumque morsibus vindicarunt. Quam denique poetam lepidissimum temporum malícia prope extinctum in vitam revocarunt. Siquidem Georgius Alexandrinus, vir plane eruditus epigrammatum Martialis fragmenta, quae vel corrupta, confusaque vix inveniebantur, undique conquisita, castigavit, atque in libros sic distincta, ut non videatur poeta ipse aliter opus sulim texuisse, Venetiis iussit imprimi. Idem cum faceret Calderinus Romae, diversum in nonnullis ordinem tenuit. His tamen commerctariis editis, quae vel historiae involucres latebant, aut verburum novitate obscura videbantur, ita aperuit, ut poetam ob ignorationem Romanorum temporum a nemine antea fene ínfellectum, nem osit, qui non facile iam intelligere queat. Quis igitur utrumque non dico iam venia, si in aliquo forte aberrarit, sed quis rem Latinam magnopere iuverit, non omni laude dignum putet. Nec enim mirum videri debet, quod tanti viri in nonnullorum epigrammatum ordine dissenserint cum adeo corrupta omnia confusaque et promiscua essent. Sed nos, quod postulaveras ita, ut spero, perfecimus, ut iam illa diuersitas in hoc volumine lectori impedimento esse non possit. Si enim, quae iuxta epigrammata suis locis, ubicumque, opus fuit notavimus, diligens lector animaduerterit, uniuscuiusque epigrammatis exponi, ubi in commentariis sit requirenda, facile videbit. Sunt quaedam tamen epigrammata, quae expositione carent; sive quia fortasse eorum copiam non habebat, cum, ut dixi, fragmenta vix extarent, sive, quiu ita aperfa putavit ut explanatione minime indigerent. Nunc tuae humanitatis erit; hanc lucubrationem nostram grato animo suscipere, et quia non citius tuae morem gessimus voluntati, vel potius mandatis paruimus occupationibus meis tribuere. Vale.

Kétséget sem szenved, hogy ez azon eredeti levél, amellyel Nicolaus de Capella Cillei Bricciusnak a kért Martialis-kommentárt elküldte. A példány Briccius egyéb könyveivel együtt előbb a bécsi egyetem könyvtárába, majd azután Migazzihoz s ettől Batthyány birtokába jutott.

1474. PISIS, RAYNERUS DE -. Pantheologia sive Summa universae theologiae. Norimbergae, Antonius Coberger, 1474. Hain, 13017. Két nagy ívrétű kötet egykorú deszkás bőrkötésben. Mindkettőbe belejegyezve: Liber magistri Casparis Polirer.

1474. THERAMO, JACOBUS DE -. Buch der Trösstung, oder Belial. Hely és év nélkül; 1475 körül. Hozzákötve: Von den sieben TODSÜNDEN und Tugenden. Augspurg, Hanns Bümler, 1474. Hain, 15355. EYB, ALBERTUS DE -. Ob einem mann sei zu nehmen ein eelich Weib oder nicht. Augspurg, Hanns Bämler, 1474. Hain, 6831.

1475. AENEAS SYLVIUS. Historia Bohemica. Romae, Johannes Hanheymer et Johannes Schurenner de Boppardia, 1475. Hain, 255.

1475. AQUINO, THOMAS DE -. Quaestiones de duodecim quodlibet. Ulmae, Johannes Zainer, 1475. Hain. 1403. Hozzákötve: TURRECREMATA, JOHANNES DE -. Explanatio in psalterium. Hely- és év nélkül. (1470-1475 között). Hain, 15692. (?) Hozzákötve: EXPOSITIO super canonem missae. (Nurembergae), Fridericus Creussner, év nélkül (1475 között). Hain, 6797, vagy 6798. Hozzákötve: ANDREAE, JOHANNES -. Lectura super arboribus consanguinitatis. Nurembergae, Fridericus Creussner, év nélkül. Hain, 1025.

A négy munka egy erős, deszkás bőrkötésben. Az első tábla belsejében 1475-80 közti írással: Liber proprius magistri Georgii Lewdesehit.

A 8. 1. felső szélén : Iste liber fuit legatus mihi Joanni Henckel per pie memorie dominum Georgium Leudischid (így!) artium et decretorum doctorem cantorem, canonicum et vicarium ecclesie Scepusiensis amiculum meum. Anno domini 1496.

Leudeschit György szepesi kántor-kanonok 1496-ban végrendeletileg Henckel Jánosra hagyta összes könyveit. Bunyitai szerint a később nagy hírre jutott Henckelnek rokona lett volna, ennek azonban ellent mond a fennebbi bejegyzés, melyben őt Henckel barátocskájának nevezi.

1475. CARRACCIOLUS, ROBERTUS - DE LICIO. Quadragesimale. Basileae, Bernhardus Rihel, 1475. Hain, 4432. Beleírva: Liber magistri Casparis Polirer.

1475. GRITSCH, JOHANNES -. Quadragesimale. (Ulmae), Johannes Zainer, 1475. Hain, 8063. Az egykorú bőrkötés előlapján a könyvárus nyugtatója: Dominus Emericus totaliter exsolvit librum hunc et dedit 3 florenos absque ortone. (Az 1475-1480 közti évekből). A túlsó oldalon pedig ezen bejegyzés: Iste liber est conventns Cassoviensis ordinis fratrum predicatorum emptus sub prioratu (a név kiszakadva) anno domini etc. 80. (1480.)

1475. NIGER, JOHANNES -. Contra perfideos Judeos de conditionibus veri Messiae. Esslingae, Conradus Fyner, 1475. Hain. 11885.

1475. körül. AUCTORITATES ac dicta pulcherrima sanctorum doctorum, vulgariter pharetra doctorum. Hely és év nélkül. Hain, 12607. Nagy ívrét. Díszes veretekkel ellátott egykorú deszkás bőrkötésben. Bártfa város XVI. századi fametszetű címeres könyvjelzőjével. Az első lap szélén ezen XVIII. századi bejegyzés: Ex libris ecclesiae parrochialis regiae ac liberae civitatis Bartphensis.

A táblák belsejébe két érdekes fatáblanyomat van beragasztva. Az első a középkornak egyik kedvelt ábrázolása: egy emberi kéz, amelynek egyes tagjaira és izületeire azok a jó cselekedetek vannak felírva, amelyekre azoknak a szemlélőt emlékeztetni kell. Az érdekes lap Weigel és Zestermann nagy munkájában, Anfänge der Druckerkunst hasonmásban is meg van. (I. köt. 220. 1. 136. sz.). A hátsó tábla képe pedig egy torony alakjában ábrázolja a jótetteket. A hatalmas (40 x 28 cm) lapok könnyedén színezve vannak.

1476. MEDIOLANENSIS, MIHAEL -. Sermonarium triplicatum. Venetiis, Franciscus Renner de Hailbronn et Nicolaus de Francfordia, 1476. Hain, 7508. Igen szép, kétségen kívül lőcsei munkájú kötésben. Benne XV. századi írással: Liber magistri Casparis Polirer.

1476. PASSIONAL von Jesus und neue Ehe. Augspurg, Anton Sorg, 1476. Hain, 4057. Gyönyörű ép példány, fametszetei nincsenek kiszínezve.

1476. REGIMEN Sanitatis. (Németül). Augustae, Hanns Bämler, 1476. Hain, 13739.

1471. BIBLIA DEUTSCH. Augspurg, Anton Sorg, 1477. Hain, 3135.

1477-79. ANTONIUS ARCHIEPISCOPUS FLORENTINUS. Summa theologiae moralis. Norimbergae, Antonius Coburger, 1477-79. Hain, 1242. Négy óriási ívrétű kötet, deszkás bőrkötésekben. Rubrikálva s az első kötet szép festett iniciálékkal és keretdíszekkel. Az első kötet előlevelén: Pie memorie egregius sacre theologie professor et magister dominus Nicolaus Crucenatensis (Kreuznach) ordinis minorum devotus, legavit in testamento suo pro loco nostro S. Theobaldi et Bernardini in Suburbio Wiennensi presentem volumen et fuit ultime voluntatis sue ut remaneret in dicto loco, cuius anima requiescat in pace.

1478. HIERONYMUS, BEATUS -. Vitae patrum. Norimbergae, Antonius Koburger, 1478. Hain, 8595. Elején egykorú írással: Iste liber est monasterii s. Dorothee virginis Vienne canonicorum regularium.

1478. JANUENSIS, JACOBUS -. Legendae Sanctorum. Norimbergae, Antonius Koburger, 1478. 2^o. Szép példány, egykorú bronzveretes kötésben, amelyre később valaki (valószínűleg Henckel) láncot veretett. Rubrikálva. 3. levelén, a felső szélén: Liber ecclesie beati Jacobi in Leutzscha, legatus eidem per honorabilem dominum Benedictum de Leubitza artium baccalaureum quondam plebanum de Rosenauia, qui leporosus obiit anno domini 1508. Henckel János kezéből. A könyv végén: Liber ecclesie sancti Jacobi in Leutzscha.

A könyvhöz elől 2 papír, hátul 1 hártyalap van kötve. Úgy ezek, mint a borítólapok s a munka utolsó üres oldala a XV. sz. végéről való szép, sűrű írással vannak borítva. E lapok a Lombardicaból hiányzó legendákat tartalmazzák, ily renddel: (Legenda) Beati Gertrudis. De sancto Ladislao rege. De sancto Stephano rege. De sancto Emerico. De sancta Hedwige. De sancto Stanislao. De sancto Wenceslao. De sancta Prisca virgine. De sancto Thimotheo. De sancta Sophia. De sancta corona Domini circa inventionem sancte crucis. De sancta Apollonia. De sancta Regina. De Servacio episcopo.

Az előtábla belsején öregemberre valló reszketős írással: Liber proprius baccalaureij Benedicti de Lewbicz. Cuius fiet oret deum pro eo, olim plebanus in Rosnobanija. Ave. Nem lehetetlen, hogy a legendák betűit egykoron ugyancsak a Leibiczi Benedek keze vetette papírra.

1479. ASTEXANUS DE AST. Summa de casibus conscientiae. Coloniae, Henricus Quentell, 1479. Hain, 1895. Láncos kötésben. Végén: Joannis Henckel.

1479-1499. BALDUS DE UBALDIS DE PERUSIO. Margarita. Venetiis, Bernardinus de Vitalibus, 1494. Hain, 2343. Hozzákötve: DYNI DE MUCELLO Lectura de regulis iuris. Venetiis, Philippus Pincius, 1505. FREDERICUS PETRUCIUS DE SENIS. Disputationes. Romae, Georgius Laur, 1479. Hain, 12843. PETRUS ANDREAS GAMMARUS DE CASALI. Tractatus in materiam extensionum. Bononiae, Benedictus Hectoris, 1509. RAYNALDUS DE NOVIMAGIO. Joannina. Papiae, Jacobus de Burgofranco, 1507. Mindezek együtt egy nagy ívrétű, félbőrös deszkakötésben, lánccal. (Henckel János rendes kötése.)

Az első munka második lapján, felül: Is liber comparatus est per me Joannem Henckel archidiaconum et canonicum Waradiensem, florenis duobus anno domini 1509.

1480 körül. GRITSCH JOHANNES -. Quadragesimale. Hely és év nélkül. Hain, 8062 (?). Benne: Liber magistri Casparis Polirer.

1481. AENEAS SYLVIUS. Epistolae familiares. Norimbergae, Antonius Koburger, 1489. Hain, 151. Táblája belső oldalán XV. századi írással: Liber Martiati prepositi de Haij.

Az első oldalon: Emptus Claudiopoli Martij 40. 1655. pret. 40 ob(ulos). Valószínűleg ennek a vevőnek nevét találjuk a 71 lapon: Ex libris Nicolai Varadj de Kolosvár.

1481. CALDRINUS JOHANNES -. Auctoritates Bibliae. Spirae, Petrus Trach, 1481. Hain, 4247. Hozzákötve: Libellus dans modum legendi abbreviaturas in utroque iure. Ugyanott, de év nélkül. Hain, 11482. Ezen bejegyzéssel: Liber magistri Caspariis Polirer.

1481. GREGORIUS IX. PAPA. Decretalium libri V. Venetiis, Johannes de Colonia et Nicolaus Jensson, 1481. Hain, 8011. Igen szépen miniált példány. Minden fejezet élén pompás finom festésű képecskékkel. Az elsőn HF monogramm. A képek valamely dél-német művész kezére vallanak, bár nincs kizárva a lehetősége, hogy a Szepességen készültek.

1481. és 1484. LOMBARDUS, PETRUS -. Sententiae. Norimbergae, Antonius Koburger, 1481. Hozzákötve: ROLEWINCK. Fasciculus temporum. Venetiis, Erhardus Ratdolt, 1484. Hain, 10188. Előlapján: Hospitalis. (T. i. Leutschoviensis).

1482. ALES, ALEXANDER DE -. Summa universae philosophiae. Norimbergae, Antonius Koburger, 1482. Hain, 643. Négy nagy ívrétű kötet, Henckel-féle láncos kötésekben. Az első kötet 14. lapján, a kezdőbetűnek hagyott üres helyre írva ez áll: Ista prima pars Alexandri empta est per me Joannem Henckel plebanum Leutzschouiensem Anno Domini 1516 Bude forenis VI. una cum reliquis. Hasonló bejegyzés van (az ár elhagyásával) a többi kötetekben is.

1482. GREGORII DECRETALES ET CLEMENTINAE. Basileae, Michael Wenszler, 1482. Hain, 8012. Az első oldal alsó széle díszes kerettel van ellátva. Középen, felül, vörössel: Ego Matheus Waloch plebanus in monte sancti Georgii emi hos duos libros Decretalium videlicet et Decretum pro IV florenis in auro. 1513. A felső jobb sarokban: Fraternitatis 24 plebanorum.

A rubrikálás csak az első négy levélen tart, azután a könyv teljesen tiszta. A nagyon erős (sötét) kármin, mellyel Walócz a fennebbieket írta, a kezdőbetűkön is látható. Bizonyos, hogy ezeket is ő kezdette írni s tőle való a nagy kezdőbetű pasztózus festése is, melynek aranya hamis lévén, már teljesen oxidálódott.

1482. PTOLOMEAUS. Cosmographia. Ulmae, Leonardus Hol, 1482. Hain, 13539. Fametszetű kezdőbetűi és térképei egykorúan csinosan ki vannak színezve.

1482. TUCHER, HANS -. Kreuzfahrt nach dem heiligen Lande. Augspurg, Hanns Bämler, 1482. Hain, 8753.

1482 és 1483. EXPOSITIO OFFICII MISSAE totiusque canonis. Reutlingen, Johannes Ottmar, 1483. Hain, 6810. Hozzákötve: ROLEWINK, WERNERUS -. Fasciculus temporum. Memmingae, Albertus Kunne de Duderstat, 1482. Hain, 6931. Láncos, csinosan préselt deszkás bőrkötésben.

Az első tábla belsején: Dominus Sigismundus Senfftlebenn de Podolyno baccalarius Wyenzensis, altarista altaris sancte Barbere virginis Leutschovie in capella sancti Georgii fuit presens liber, quem legavit ecclesie sancti Jacobi, ut omnes volentes proficere, in illo legere possint, et ut ibi mancat. Orateque humili prece legentes in eo, pro anima eius dominum Jhesum Cristum orare dignentur dicentes Requiescat in pace amen. Obiit autem anno Domini 1513 in vigilia sancti Briccii. A címlapon: Ecclesie sancti Jacobi.

1483. AURELIUS, SANCTUS AUGUSTINUS -. Psalmorum explanatio. Venetiis, Bernardinus Benalius, 1483. Hain, 1973. Előlapján egykorú írással (később áthúzgálva): Iste liber est magistri Casparis Polirer. Az első levélen a XV. sz. legvégéről való rendetlen írással: Ecclesie Lewthscheuiensis per magistrum venerabilem Casparum Polirer legatum.

1483. BELLOVACENSIS, VINCENTIUS -. Speculum Historiale. Norimbergae, Antonius Koburger, 1483. Igen nagy ívrét. Egy szép festett kezdőbetűvel, díszes egykorú bőrkötésben. Benne: Liber magistri Casparis Polirer.

1483. BIBLIA Deutsch. Norimbergae, Anton Koburger, 1483. Hain, 3087.

1483. CONCILIUM zu Costnitz. Augspurg, Antonius Sorg. 1483. Hain, 5610. Nem szép példány; címlapja hiányzik.

1483. EUSEBIUS. Hystori von dem grossen Alexander. Augspurg, Anton Sorg, 1483. Hain, 789.

1483. HIERONYMUS, BEATUS - episcopus Stridonensis. Vitae sanctorum patrum. (Argentorati), 1483. Hain, 8597. Előlapján XV. századi kézzel írva: 24 Regalium. Utána valamivel későbbi írással: L(iber) ccclesie Leutscho(viensis).

1483. HOLKOT, ROBERTUS -. Postillae super sapientia Salomonis. Spirae, Petrus Drach. 1483. Hain, 8757. Benne: Liber magistri Casparis Polirer.

1484. BERNARDUS PARMENSIS. Casus longi super decretales. Argentinae, 1484. A nyomdász neve nélkül. Hain, 2932. Címlapján a XV. század végéről való írással: Hospitalis.

1484. HOMEROS. Opera Graece. Florentiae, Demetrius Mediolanensis Cretensis, 1488. Hain, 8772. A példány Celtes Konrádé volt, benne van a hírneves költő kéziratos könyvjelzője.

1485. ANTONINUS archiepiscopus Florentinus. Summae theologicae pars III. Venetiis, 1485. Nyomdász neve nélkül. Hain, 1257. Címlapján alul XV. századi írással: Liber domus sancte Trinitatis ordinis Carthusiensium prope Brunnam. A felső lapszélen: Liber Beatae Mariae Virginis Annuntiatae in Szárhegy die 16. August: 1649. Frater Bartlaolomeus Kolosmarj. D. N. VIII. 9. Lejebb a XVIII. sz. elejére való írással: Inscriptus missioni Coronensis S. J.

1485. DURANTI, GUILLELMUS - Rationale divinorum officiorum. Venetiis, Erhardus Ratdolt, 1485. Hain, 6490. Első oldalán: Liber magistri Pangraty Rorbeck, 1492.

1485. GRATIANUS. Decretum cum apparatu. Venetiis, Baptista de Tortis, 1485. Hain, 7902. Igen szépen olasz ízlésben rubrikált ősnyomtatvány, egy pompás festett kezdőbetűvel. Első lapján: Inscriptus Catalogo Librorum Residentiae Albae-Carolinensis Societatis JESU Anno 1724.

1485. PAPIAS. Vocabularium. Venetiis, Andreas de Bonetis de Papia, 1485. Hain, 12379. A könyv oldalán felül: Conradi Celtis sum. A lap közepén Celtes tollal rajzolt könyvjelző-címere.

1485-1498. ARISTOTELES Opera Graece. Venetiis, Aldus Manutius, 1485-1498. Hain, 1657. Öt ívrétű kötet. Első és egyetlen XV. századi kiadás, az Aldus nyomdájának legszebb és legnevezetesebb terméke.

1486. COMESTOR PETRUS - Scholastica historia. Basileae, (Michael Wensler), 1486. Hain, 5535. Címlapján közel egykorú írással: Ecclesie Sancti Jacobi in Lewthscha. Ebbe írva más kézzel: Hospitalis.

1486. ROLEWINCK WERNERUS - Fasciculus temporum. Venetiis, Erhardus Ratdolt, (év nélkül) Hain, 6916. Hozzákötve: BERGOMENSIS PHILIPPUS. Supplementum chronicarum. Venetiis. Bernardinus de Benaliis, 1486. Hain, 2807.

Az első tábla belső oldalán: Presentem librum inspecturi sciant hunc fuisse quondam domini Sigismundi prespiterii cognomine Sanfftleben baccalarii Wijennensis altariste altaris sancte Barbare Leutschovie in capella sancti Georgii martiris, qui hunc ipsum librum omnibus cupientibus ac scripturarum scientiarum amantibus impartiri voluit, ideo eundem eclesie sancti Jacobi legavit ut ibidem maneat nec per quempiam ab ea ammoveatur. Petit quoque vt legentes in illo, pro salute anime sue dominum orare velint, dicendo Requiescat in pace Amen. Obiit autem anno domini millesimo quingentesimo decimo tertio in vigilia sancti Briccii confessoris. Előlapján: Anno 1697 legit me Matthaeus Balassi qui obiit die 28. Novembris.

1486-87. ANTONIUS ARCHIEPISCOPUS FLORENTINUS. Summae theologicae partes IV. Norimbergae, Antonius Koburger, 1486-87. (A. II. rész hiányzik.) Hain, 1246. Minden kötetben a XV. sz. végéről való írással : Liber magistri Casparis Polirer.

1487. BIBLIA DEUTSCH. Augspurg, Hans Schoensperger, 1487. Hain, 3139.

1487. MEFFRETH. Sermones. Basileae, Nicolaus Kessler, 1487. Hain, 11005. Címlapján szép nagy gót betűkkel, de vastagon tintával kitörülve: Liber domini Thomae de Monte, Sancti Georgii in villa Bathizy p(arochi ?) anno domini 1525.

Szepes-Szombati Tamás batizi plebánosnak a budapesti egyetemi könyvtárban is van egy kódexe, amelyet Aranyasi Gellértfi János másolt Csütörtökhelyen 1462-73 között.

1488. ANTONIUS archiepiscopus Florentinus. Summae theologicae partes IV. Spirae, Petrus Trach, 1488. Hain, 1247. Három rész; a negyedik hiányzik. Szépen préselt láncos kötésekben, amelyeken az első tábla címei arannyal vannak nyomva. Valószínűleg hazai munka. Az első rész előlevelén Ecclesie Sancti Jacobi. Utána M. W. betűk. Ezek alatt ezen bejegyzés: Ego Matheus Waloch plebanus Lewbicensis lego et dono has quattuor Anthonini partes pro salute anime Ecclesie sancti Jacobi in Leutschau Orate pro eo. 1517.

1488. CLAVASIO, ANGELUS DE -. Summa angelica de casibus conscientiae. Norimbergae, Antonius Koberger, 1488. Hain, 5385. Rubrikálva; egy aranyos kezdőbetűvel. Az első oldal felső margóján: Is liber fuit ab antiquo ecclesie sancti Jacobi Leutszschouie. (Henckel János írása.)

1489. ARISTOTELES. Opera Latine, cum commentariis Averrois. Venetiis, Bernardinus de Tridino, 1489. Hain, 1661. Első oldalán a XV. sz. végéről való bejegyzés: Liber hic pertinet ad templum in Leutschouia.

1489. BELLENCINIS, BARTHOLOMEUS DE -. Tractatus de charitativo subsidio et decima beneficiorum. Mutinae, Antonius Mischominus, 1489. Hain, 2761. Szép, egykorú arannyal préselt, deszkás bőrkötésben, amelyre lánchorog van később verve. Ezt, úgy látszik, Henckel János tetette rá. Első levelének felső szélén: Johannis Henckel plebani Lewtschouiensis.

1490. SANCTO GEORGIO, JOHANNES ANTONIUS DE -. Lectura super quarto libro decretalium. Mediolani, Antonius de Carchano, 1490. Hain, 7587. Láncos, félbőrös deszkakötésben. A második lap felső szélén: Is liber donatus est mihi Joanni Henckel archidiacono et canonico Waradiensi per Leonardum Alantsee bibliopolam Viennensem. Anno domini 1511. A kötet végén: Joannis Henckel.

1490 és 1491. PANORMITANUS, NICOLAUS -. Consilia Venetiis, Philippus Pincius, (1490 körül). Hozzákötve ugyanazon munka, Venetiis, Jacobus de Paganinis; 1491. Hain, 12353 (?) Hozzákötve: FRANCISCUS DE ZABARELLIS. Consilia, responsiones et allegationes. Pisciae, Bastianus et Raphael de Orlandis, 1490. Hain, 16258. Láncos deszkakötésben. Elején és végén: Joahnnis Henckel.

1491. BONAVENTURA, SANCTUS -. Perlustratio in libros IV. Sententiarum. (Nurembergae, Antonius Koberger, 1491.) Csak a Pars III. et IV. Hain, 3540. Láncos kötésben. Mindkét kötet elején: Joannis Henckel plebani Leutschoviensis.

1492. AMBROSIUS, SANCTUS -. Opera. Basileae, Johannes Amerbach, 1492. Hain, 896. Három kötet. Egykorú bőrös deszkakötések, későbbi, kétségtelenül Henckel által ráalkalmaztatott lánchoroggal. Mindenik kötet címlapján ezen bejegyzéssel:

Felül, XV. sz. írással: Liber Magistri Casp(aris) Polirer (ehhez folytatólag hozzáadva, Henckel írásával): capellani Leutzschouiensis, viri et literati et magni predicatoris assignatus in hunc locum per dominum Melchiorem Polirer ita, ut si filius suus Ladislaus eo uti velit, possit quandocumque.

1492. PRISCIANUS, GRAMMATICUS. - Opera. Venetiis, Philippus Pincius Mantuanus, 1492. Hain, 13362. Egykorú bőrös deszkakötés. Előlapján vörössel, nagy gót betűkkel: Joannis Heckel sum De Lewchouia. Alatta apróbb feketével: Hic liber est Johannis Henckel de Lewchouia comparatus Cracouie, 1498. Ez alatt feketével, a felsőbb felíráshoz hasonlón: Nihil est ab omni parte beatum.

A kötet tele van Henckel jegyzeteivel. Végéhez csatolva 2 levélnyi kéziratos földrajzi tárgyú kivonat Dionysius Tessalonensisből.

1492-1493. BARTOLUS DE SAXOFERRATO. Lectura super I. et II. parte Codicis, Pars I. Venetiis, Andreas de Thoresanis de Asula, 1492. - Pars II. Venetiis, Bernardinus Stugninus de Tridino, 1492. Hain, 2549. Második levelének felső szélén; Joannis Henckel archidiaconi de Bekes, canonici Waradiensis. BARTOLUS DE SF. Lectura super I. et II. parte Digesti veteris. Venetiis, Andreas Toresanis de Asula, 1492. Hain, 2577. Második levelének élén: Hec septem volumina Bartholi anno 1510 redeunte me Joanne Henckel ex Bononia per reverendissimum dominum Sigismundum Tursonem episcopum Waradiensem in absentia librorum meorum donata sunt. Joannis Henckel archidiaconi de Bekes canonici Waradiensis. BARTHOLUS DE SF. Lectura super secunda parte Digesti veteris. Venetiis, Bernardus Stagninus de Tridino, 1492. Hain, 2587. Ugyanazon bejegyzéssel mint az F5. I. 10. számú kötet. BARTOLLIS DE SF. Lectura seper I. parte Infortiati. Venetiis, B. Stagninus, 1492. Hain, 2600. Mint az előző. BARTOLUS DE SF. Lectura super secunda parte Infortiati. Venetiis, Andreas de Toresanis de Asula, 1492. Hain, 2604. Második levelén: Joannis Henckel archidiaconi et canonici Waradiensis. BARTOLUS DE SF. Lectura super secunda parte Digesti. Venetiis, Bernardus Stagninus de Tridino, 1493. Hain, 2612. Mint az előbbi. BARTOLUS DE SF. Lectura super I. parte Digesti novi. Venetiis, Andreas de Toresanis de Asula, 1493. Hain, 2616. Mint az előbbi.

Mind a hét kötet hasonló félbőrös deszkakötésekben, láncokkal. Valószínűleg Henckel kötései.

1493. SCHEDEL, HARTMANN -. Liber Chronicarum. Nurembergae, Antonius Koburger, 1493. Hain, 14508.

1494. BORBELLUS, NICOLAUS -. Summulae philosophiae rationalis, seu logica. Basileae, Michael Furtter, 1494. Hain, 12044. Címlapján XV. századi írással, nagy vastag gót betűkkel: Martini epperiensis sum. Lib bricht man hertz.

1494. JUSTINIANUS IMPERATOR. Institutiones. Venetiis, 1494. Copinger, 3402. Második lapján: Joannis Henckel archidiaconi et canonici. Waradiensis.

1494. PEROTTUS, NICOLAUS -. Cornuncopiae opus. Venetiis, Philippus de Pinzis, 1494. Hain, 12742. Végén ezen XV. századi bejegyzés: Iste liber est monasterii Sancte Dorothee Virginis in Vienna.

1495. INNOCENTLUS PAPA IV. Apparatus super Decretales. Venetiis, Bernardus Stagninus de Tridino, 1495. Hain, 9194. Hozzákötve: ANTONII DE BURGOS alias de Salamanca. Aurea lectura super titulo de emptio et venditio. Venetiis, Gregorius de Gregoriis, 1507. Az első munka második levelének élén: Is liber comparatus est per me Joannem Henckel archidyaconum et canonicum Waradiensem Padue anno Domini 1508. floreno uno marcellis quattuor.

1495. THEOCRITI ET HESIODI Opera Graece. Venetiis, Aldus Manutius, 1495. Hain, 15477. Egykorú kötésben. Az első lapon Celtes Konrád saját kezűleg írott és rajzolt könyvjelzője látható. A kötet előtti három levélben s az első borítólapon apró, sűrű írással latin költemények: Pio pontefico Nicolaus de Valle, Hesiodi poete erga kathimaereis opera et dies georgicon liber per Nicolaum de Valle e qreco conversus. A kötet végén Celtesnek saját kezűleg írt fordításai görögből latinra 2 levélen.

1496. FERRARIIS, JOANNES PETRUS DE -. Practica nova iudicialis. Venetiis, Paganinus de Paganinis, 1496. 2-r. Hainnál és Copingernél nem található. Láncos kötésben. A második lap felső szélén: Is liber comparatus est per me Joannem Henckel archidyaconum et canonicum Waradiensem Venetii (így!) florenis duobus. Anno 1509.

1496. JUSTINIANUS IMPERATOR: Codex. Venetiis, Baptista de Tortis, 1496. Hain, 9619. Második lapján, fölül: Joannis Herckel archidiaconi et canonici Varadiensis.

1496. SABUNDE, RAYMUNDUS DE - Theologia naturalis sive liber creaturarum. Argentinae, Martinus Flach, 1496. Hain, 14069. Címlapján veres krétával egykorúan írt bejegyzés: Ad hospitalem leporosorum Sancte Elisabet Lewtschovie. A második levélen a XVI. sz. elejéről: Liber ecclesie Sancti Jacobi in Lewthscha.

1496. TURRECREMATA, JOHANNES DE - Summae de ecclesia domini. Lugduni, Johannes Treschsel, 1496. Hain, 15732. Félbőrös deszkakötés lánccal. Címlapján: Iste liber emptus est per me Joannem Henckel plebanum Leutzsehouiensem anno dui 1516 Bude denariis centum.

1496-1508. INFORTIATI DE TORTIS: Venetiis, Baptista de Tortis, 1496. Hain, 9575. DIGESTUM NOVUM DE TORTIS. Ugyanott, 1501. DIGESTUM VETUS DE TORTIS. Ugyanott, 1502. DECRETALES cum summariis suis. Ugyanott, 1504. DECRETALES, Clementinae, Constitutiones Johannis XII. et Extravagantes. Ugyanott, 1505. Öt nagy ívrétű kötet, eredeti velencei félbőrös deszkakötésekben. Valamennyinek elején ezen bejegyzés: Joannis Henckel archidiaconi et canonici Waradiensis. A 3-ik darab lapján még ez áll: Isti quinque libri totius. Juris civilis empti sunt per me Joannent Henckel archidiaconum et canonicum Waradiensem, Padue, anno domini 1508, florenis.

1497. CASSIANUS JOHANNES. De institutis coenobiorum. Basileae, Johannes Amerbach, 1497. Hain, 4564. Egyszerű, de csinos munkájú borjúbőrös deszkakötésben. Címlapján rubrum: Sum Laurentij Hylbrandi de Wogendrossel pro 1 flo(reno). A wagendrüsseli (ma Merény) származású Hylbrand Lőrincz körülbelül 1519-től 1548 júniusában bekövetkezett haláláig iglói lelkész volt. A könyvén feljegyzett 1511-ik évben Krakóban tanult s nagyon valószínű, hogy a Cassianust ott vásárolta. Szép könyvtára lehetett; belőle az iglói római katholikus templomban ma is 18 kötet 1487-1538 közt készült nyomtatványt őriznek. A könyvek címeit s a bennük található nevezetesebb bejegyzéseket kiadta Hradszky József. A XXIV. királyi plébános testvérülete című művében. Nevezetesek Hylbrand bejegyzései főleg a középkori könyvkereskedés és a könyvárak szempontjából.

1497. OVIDIUS, PUBLIUS - NASO. Opera. Venetiis, Bernardinus Benalius, év nélkül, 1500 körül. Hain, 12155. Hozzákötve: OVIDIUS. Opera. Venetiis, Joh. Tacuinus de Tridino, 1497. Hain, 12247. Az első darab címlapján: L(iber) Ph(ilipp)i Tanntzer. Emptus XII f(lorenis) VIII d(enariis) mense decembri anno 1497. Lejebb egy tintával rajzolt címer: köríves paizsban pajzsfő, benne tojásdad, felismerhetetlen alak, amelynek szára az alsó mezőbe is átnyúlik. Alul három (2, 1) kagyló. Ez alatt: 15 M 26 Irrecuperabilium summa foelicitas est oblivio. W. Swartz. Lejjebb: 15-27 Aspectu Nascitur Amor. H. Tanntzer.

1498. ARISTOPHANES. Comoediae IX Graece. Venetiis, apud Aldum, 1498. Hain: 1656. (Egyetlen XV. századi kiadás). A gyönyörű példány minden oldala finoman vont kettős vonalkerettel van ellátva. Egykor a hírneves könyvgyűjtő és jogtudós Carpzov Frigyes Benedek (1682.) könyvtárában volt.

1498. CORSETTUS, ANTONIUS, - Repertorium in opera Nicolai Panormitani. Venetiis, Baptista de Tortis 1498. Hain, 5772. A második levél élén: Hic liber emptus est per me Joannem Henckel archidiaconum et canonicum Waradiensem anno 1509. Padue flor. uno in auro preter ligaturam etc.

1499. CRONICA van der heiligen Stat van Coellen. Coloniae, Joh. Koelhoff, 1499. Hain, 4989. Végén a XVI. sz. elejéről származó, Köln város történetére nagy érdekű német jegyzetek vannak.

1499. MISSALE WRATISLAVIENSE. Moguntiae, Petrus Schoeffer, 1499. Hain, 11437. Gyönyörű nyomtatvány, végig igen nagy, rideg gót típussal nyomva. Egykorú rézveretes kötésben.

1500. BONAVENTURA, SANCTUS. Tabula super libros sententiarum. Nurembergae, Antonius Koberger, 1500. Hain, 3543. Láncos kötésben. Első lapján: Joannis Henckel plebani Leutschoviensis.

1500 és 1503. PONTANUS LUDOVICUS. - Consilia et allegationes. Venetiis, Bonetus Locatellus, 1500. Hain: 13278. Hozzákötve: PETRUCIUS, FRIDRICUS -. Consilia et quaestiones. Papiae, Andreas de Boschis, 1503. Nagyváradi láncos kötésben, amely az 1510-ből való Aretio: Lectura Super Institutionum Libri IV. kötésével teljesen azonos.

A 1. felső szélén: Is liber donatus est mihi Joanni Henckel archidiacono et canonico Waradiensi ab reverendissimo Domino Sigismundo episcopo.

XV. század. EXPOSITIO compendiosa et familiaris sensus literalem et mysticam complectens libri psalmorum. Végül csonka gót nyomású, ívrétű köteg a XV. sz. végéről. Egykorú bőrrel bevont deszkakötésben. Az első tábla belsején a Hiszekegy magyarul, a XVI. század közepéről való írással. A címlap felső szélén: Liber iste emptus est per me Johannem de Bathya necnon plebanum de Nemethy D(enariis) XXV. Gregorio discipulo sou Mohaijensi. Anno Domini. 1. 5. 20. 8. (1528) Alább a XVI. század derekáról való írással: Georgy Chochull Cassoviae emptus.

XV. század. GABRIELIS sermones de festivitatibus. Hely és év nélkül. A XVI. sz. elejéről való ezen bejegyzéssel: Iste liber est monasterii sancte Dorothee Virginis et martiris ordinis canonicorum regularium in Vienna.

XV. század. HERODOTUS HALICARNASSEUS. Historiae. Hely és év nélkül. Szép olasz nyomtatás. Végén: M(agistri) Briccii de Cilis.

XV. század. HIERONYMUS, BEATUS - Vitae patrum sanctorum. Vlmae, Johannes Zainer, (1480-90 között). Hain, 8594. Erős lőcsei bőrkötés, lánchoroggal. A 11 lapon a felső szélen (Henckel írása): Iste liber legatus est Ecclesie sancti Jacobi in Leutzscha per dominum Valentinum de Bartpha baccalaureum custodem et canonicum Scepusiensem. Anno domini 1517. Végén ugyanazon írással: Liber ecclesie sancti Jacobi in Leutscha.

XV. század. MISSALE. A nyomtatás nem ad felvilágosítást arról, mely egyház számára készült. Csinos gót nyomás; a canon előtti fametszetű kép durván kiszínezve. A canon nincs meg nyomtatásban, hanem egykorúan hártyára van írva. A missale elején egy pergament levél áll ezen gót betűs felírással: RUBRICA BASILIENSIS ECCLESIE. Ennek dacára a misekönyv már a XV. században valamely magyar egyház használatában volt. Naptára nyomtatásban a magyar szentek közül csak Szent Erzsébetet tartalmazza. Ezt átírta valaki vörössel, a többi magyar szentek pedig szintén vörössel, egykorúan be vannak illető helyükre írva.

XV. század. NICOLAUS DE LYRA. Postilla super Bibliam. Hely és év nélkül. (Hain szerint typis Reyserianis). Hain, 10361. Három ívrétű kötet, egyforma, csinosan préselt, szép bronzveretekkel és lánccal ellátott kötésekben. Az első és a második rész első oldalán ezen bejegyzés: Iste liber legatus est per dominum magistrum Sebastianum plebanum huius ecclesie pro usu cuilibet apud ecclesiam sancti Jacobi. Anno domini 1509. Az első kötet táblájának belsején vörös krétával írva: Istam partem Lire habet dominus Jeorgius - predicator Sclavorum Anno 1515. Mindenik kötet végén, a XVI. század elejéről való írással: Liber ecclesie sancti Jacobi de Leutzscha.

XV. század. NIDER, JOHANNES -. Sermones super evangelia et epistolas de tempore et de sanctis. Hely és év nélkül. Hozzákötve: CYRILLUS EPISCOPUS HIEROSOLYMITANUS. Quadripartitus apollogeticus. (Augustae, Antonius Sorg?), év nélkül. Hain, 5907. Egykorú erős deszkakötésben. A táblába beragasztva Bártfa város XVI. századi fametszetű könyvjelzője. Az első lap szélén ezen XVIII. századi bejegyzés: Ex libris ecclesiae parochialis regiae ac liberae civitatis Bartphensis.

XV. század. SERMONES thesauri novi de tempore. Végül csonka. Kb. 1490. Címlapján: Liber beati Jacobi apostoli in Lewfta (így) legatus per venerabilem M(agistrum) Valentintum de Bartpha custodem Scepusiensem. 1517.

XV. század. VORAGINE, JACOBUS DE -. Lombardica historia sanctorum. Hely és év nélkül. 2^o Körülbelül 1470. Szép félgót nyomás. Kolofonja: Explicit lompartica hystoria sanctorum. Rubrikálva: elöl egy festett kezdőbetűvel. Előlapján XV. századi írással: Iste liber pertinet ad altarem sanctorum Nicolai et Katherine in Lewtscha. Utána más, de közelkorú írással: In hospitali. Csinos préselésű kötése lőcsei munka.

1500 körül. Tertia pars BIBLIE cum exposicione Lyre. Hely és év nélkül. Egykorú kötésben. Címlapján: Anno nati salvatoris mundi millessimo quingentesimo decimo nono infra kalendas Septembris in nundinis Bistriciensibus venerabilis pater frater Ambrosius de Telekes ordinis minorum guardianus almi conventus Sancte Marie fratrum minorum in Bistricia volumina glossam ordinariam cum eius repertorio continentia huic conventui aggregavit pro salubri fratrum utilitate quoque charitative administravit. Humilis frater pauper et modicus frater Johannes Herbipolensis ordinis minorum hanc notam apponebat. Vir honore dignissimus gratanter accipiet spurius autem et irridet et delebit.

1500-1510 között. BIBLIAE, - Tertia pars cum postillis Hugonis cardinalis. Hely és év nélkül. Címlapján a XVI. század elejéről való ezen bejegyzés: Ecclesie S. Jacobi in Lewthscha.

1500-1510 között. BERTRANDI sermones de tempore. Vége hiányzik. Hagenaui nyomtatvány lehet. Benne a XVI. sz. első feléből való írással: Georgii Molneri sum. A XVIII. századból pedig: Parochiae Leuchoviensis.

1500-1510 között. OPUS REGALE, in quo continentur infrascripta opuscula: Epistola consolatoria in qua ... remedia ad repellendum omnes causas tristitiae, de officio ... etc. Lugduni Stephanus Gueynard, év nélkül. 4-r. Szépen préselt egykorú kötésben. Címlapján: Georgij Moelner sum. Alább: Ecclesiae Leutschoviensis (a XVIII. századból). Az előszó utáni üres helyen, rubrummal: Iste liber emptus est per me Matheum plebanum Montis sancti Georgy pro 1. floreno in auro. Anno 1510 M. W. (Matheus Walloch). Ez alatt feketével: Johannes Schtel c. Numis. 1529.

1503. BUSTIS, BERNARDUS DE -. Mariale. Norimbergae, Antonius Koberger, 1503. Címlapján a XVI. az. elejéről ezen bejegyzés: Sum Laurenti Clugel.

1503. BUSTIS, BERNARDUS DE -. Prima pars sermonum Rosarii. Hagenau, Henricus Gran, 1503. 2^o. Második lapjának felső szélén: Ex testamento domini Mathei Rectoris hospitalis S. S. 1515. mortui et legatus pro ecclesia sancti Jacobi. Végén: Pro ecclesia Sancti Jacobi Lewtschouiensis.

1503. GREGORIUS, SANCTUS, - PAPA. Moralia. Basileae, Nicolaus Kessler, 1503. 2-r. Második levelén: Domini Conradi Sperenfogel civis huius reipublice consultissimi. Az írás a XVI. sz. elejére vall. Az alsó lapszélen ugyanazon kézzel írva: Pro ecclesia sancti Jacobi.

1503. HORAE Beatae Virginis secundum usum Romanum. Parisiis, Thielmann Kerner, (1503). Brunet (V-e édit.) Tome V. 1618. Hártyára nyomott példány. Utolsó levele hiányzik. Pompás ércmetszetű képei egykorú kéz által művészien ki vannak festve. XVIII. századi kötésben.

1504. FORMULARE Advocatorum et procuratorum Romanae Curiae et Regii Perlamenti (így). Argentinae, Johannes Knoblouch; 1504. Egykorú csinos bőrkötésben. Az 1. sztl levélen, a felső szélen egykorú írással: Ecclesiae sancti Jacobi in Lewtscha. A csinos, arannyal préselt kötés egykor lánccal volt ellátva.

1504. GRATIANUS. Decretum. Venetiis, Baptista de Tortis, 1504. Félbőrös deszkakötésben. Elején: Hoc Corpus Juris emptus est per me Joannem Henckel archidiaconum et canonicum Waradiensem. Venetiis anno domini 1508. IIIJ, marcellis III. Valószínűleg még több kötet tartozhatott hozzá, mert ha a De Tortis-féle 5 kötetet (mint fentebb láttuk) 5 forinton vette, úgy ez az egy semmi esetre sem lehetett ilyen drága.

1505. HEURES a lusaige de Rome. Paris, Gillet Hardouyn, (1505). Brunet Tome V. 1632. Címlapja hiányzik. Gyönyörű metszetekkel. XVIII. századi kötésben.

1505. MISSALE OLOMUCENSE. Viennae, Johannes Winterburg, 1505. 2-r. Weale, 110. 1. Csinos, a mi esztergomi misekönyveinkre hasonlító missale, hártyára nyomott canonnal. Naptárában vörössel nyomtatva: Sta Elisabeth, feketével: Stephanus rex.

1505-1506. JACOBI WIMPHELINGI de integritate libellus. Argentinae, Joannes Knoblouch, 1506. 4-r. Hozzákötve: RABANI de institutione clericorum ad Heistulphum archiepiscopum libri tres. Phorcae, Thomas Antselmi Badensis, 1505. 4-r. Hozzákötve: Manuale curatorum, praedicandi prebens modum: tam latino quam vulgari sermone practice illuminatum. Hely és év nélkül, 1506. 4-r. A három egy félig bőrrel borított deszkakötésben. Az első műnek címlapján: Joannis Henckel plebani Lewtshowiensis per venerabilem dominum Joannem Villacum plebanum de ... ssy (olvasatlanul átírva, talán Olassy?) donatus 1517. Ugyanitt XVIII. sz. elejéről való írással: Parrochiae Leutzschoviensis. A második munka címlapján és a harmadik végén: Joannis Henckel.

1506. DUNS, JOHANNES - SCOTUS: Scriptum in IV. libros sententiarum. Venetiis, Simon de Luere, 1506. (Csak az I. és III. rész.) Mindkettőnek elején: Joannis Henckel archidiaconi canonici ac vicarii Waradiensis, 1512.

1506. HENRICUS DE GORICHEM. Textus sententiarum cum conclusionibus. Venetiis, Simon de Luere, 1506. Első levelén: Joannis Henckel vicarii ac archidiaconi Waradiensis. 1512. Végén: Joannis Henckel.

1510. ARETIO, ANGELVS DE - Lectura super Institutionum libri IV. Lugduni, Nicolaus de Benedictis, 1510. A 2^a lapon a felső szélen: Hic liber donatus est mihi Joanni Henckel post mortem reverendissimi domini Sigismundi episcopi Waradiensis.

XVI. sz. első tizede. BERNARDUS SANCTUS. Opus praeclarum complectens sermones. Parisiis, Johannes Parvus. Év nélkül. 2-r. Címlapján: Joannis Henckel plebani Leutschoviensis. 1516. Cracovie fl. 11 in auro. A könyv végén: Joannis Henckel.

1511. ANTON II, JOHANNES -. Commentaria super decretum. Lugduni, Johannes Cleyn, 1511. Ugyanolyan kötésben, mint az 1510-ből való Aretio, Lectura super Institutionum libri IV. és az 1500-ban nyomtatott Pontanus, Consilia et allegationes, miért is azt hiszem joggal Henckel János azon könyvei közé sorozhatjuk, a melyeket Thurzó Zsigmond váradi püspöktől kapott.

1512. PRIVILEGIA canonicorum regularium S. Salvatoris ordinis S. Augustini. Romae, 1512. Hártyára nyomtatott példány.

1513. BUSTIS BERNARDUS DE - Rosarium sermonum. Hagenau, Henricus Gran, 1513. Címlapján a XVI. század elejéről való írással: Sum Laurentii Clugel.

1513. GEILER, JOHANNES - DE KEISERSBERG. Navicula sive speculum fatorum. Argentorati, Johannes Knoblauch, 1513. Benne XVIII. századi írással: Parochiae Leutschoviensis.

1514. GERSON, JOHANNES -. Opera. Argentinae, Johannes Knoblauch, 1514. Csak a II. III. és IV. rész van meg. Bőrkötések, lánccal. A pars II. végén: Joannis Henckel. A pars III. IV. első levelén: Joannis Henckel plebani Lewtschouiensis. A III. kötet végén ugyanez és 1516. évszám.

1520 körül. HEURES. Kolofonja: Le presentes heures longues sont a lusaige de Rome toutes au long sans riens requerir ont esse nouvellement Imprimees a Paris pour Germain Hardouyn librarire. A naptár 1520-1530-ra szól. Csinos, rézmetszetekkel díszített imakönyv, hártyára nyomva. Metszetei s kezdői nem éppen művésziesen ki vannak festve. XVII. századi, jezsuta-jelvényes bőrkötésben. Beke Index Manuscriptorum-jában a 332. szám alatt mint kézirat szerepel.