A reneszánsz és a humanizmus

A Corvina és könyvbeszerzői

Magyarországon a reneszánsz és a humanizmus a középkori kultúra utóvirágzásával egy időben bontakozott ki. Kialakulása a központosításra törekvő királyi hatalom igényeivel állt összefüggésben. Az uralkodónak a főúri anarchia elleni harcban és a fenyegető török támadásra való felkészülés érdekében művelt hivatalnokokra volt szüksége; a királyi kancellárián korszerű, európai műveltségű tisztviselők dolgoztak, akik humanista műveltségüket nagyrészt külföldön szerezték.

Eleinte még csak a külföldiek közül kerültek ki a humanisták, de Hunyadi Mátyás korában már egy-két tucat magyar is van köztük. Kivétel nélkül egyháziak, de legtöbbször világiasan gondolkodó humanista főpapok, akik műveltségüket főként Itáliában szerezték.

A Mátyás-kori humanizmus jellegzetes filozófiáját, a neoplatonizmust a Mediciek és Marsilio Ficino Firenzéje közvetítette. Mátyás király centralizációs törekvéseihez egyaránt szükség volt a kereszténységre és a humanizmusra; a Ficino-féle krisztianizált újplatonizmus ezért talált kedvező fogadtatásra Mátyás udvarában. A reneszánsz kultúra igazi fénye Mátyás király második feleségének, Beatrixnak, a nápolyi király lányának Budára érkezése után töltötte el az udvart. Olasz humanisták és művészek érkeztek ekkor nagy számban Budára. Mátyás nagyszabású építkezésekbe kezdett: művészetpártolásának eredményeként Buda Közép-Európa első reneszánsz művészeti centruma lett.

A magyar humanisták a könyvkultúra terén is európai színvonalat értek el. A vallási témájú művekkel szemben az ókori klasszikusok könyvei kerültek előtérbe, formai szempontból pedig kifejlődött az igény a szép antikva betűk, a művészien illusztrált és a díszesen kötött könyvek iránt. Főleg Firenzéből, Vespasiano da Bisticci műhelyéből szerezték be a könyveket, bár az első magyarországi humanista könyvgyűjtő bibliofil, és egyben az első magyar humanista könyvtár létrehozója, Vitéz János, a későbbi esztergomi érsek nagyváradi püspöki udvarában magyar másolókat is foglalkoztatott, 1455-ben pl. Polánkai Berecket. Kódexei nagy részét azonban ő is Firenzéből szerezte be. Emlékiratai szerint Vespasiano da Bisticci rajta kívül még két magyarnak dolgozott: Handó György prépostnak és Janus Pannonius pécsi püspöknek. Ez utóbbi, amikor Guarino Veronese ferrarai iskolájában tanult, nagybátyjának, Vitéz Jánosnak rendszeresen küldött könyveket. 1465-ös római, majd firenzei és velencei tartózkodását is felhasználta könyvek vásárlására. Vespasiano írja, hogy nem törődött a könyvek árával, csak azon fáradozott, hogy megszerezzen mindenféle görög és latin könyvet; elutazásakor pedig pénzt hagyott a még hiányzó művek másolására és vásárlására. Hazatérése után pécsi püspökként létrehozta a második magyar humanista könyvtárat. A többi nevezetes könyvgyűjtő is a humanista főpapok közül került ki; ilyen volt Kálmáncsehi Domonkos székesfehérvári prépost, később kalocsai érsek, Nagylucsei Orbán győri, majd egri püspök és Váradi Péter kalocsai érsek.

A korszak legnagyobb magyarországi könyvgyűjtője azonban maga Mátyás király volt. Könyvtára, a Bibliotheca Corviniana nem csak a magyar reneszánsz kultúra kiemelkedő alkotása, hanem Európa-szerte ismert és csodált fejedelmi könyvtár volt Azzá tették méretei, amelyről pontos adatok ugyan nem maradtak: a kutatás ma kb. 2000-2500 kötetre becsüli a gyűjteményt, melynek túlnyomó többsége kézirat, kis része nyomtatott könyv volt. Beatrix királyné könyvtárával és a királyi kápolnához tartozó díszes liturgikus művekkel együtt a Mátyás-kori budai palota teljes könyvállománya a 3000 kötetet is elérhette, e kötetek hozzávetőleg 4000-5000 művet tartalmazhattak. A gyűjteményt tartalmi gazdagsága is vonzóvá tette a humanista kortársak számára. Mátyás király a humanista könyvtár teljessége terén túl akarta szárnyalni a korabeli uralkodókat Célja a klasszikus ókor és saját kora alkotásainak lehető teljes összegyűjtése volt, ezek gyarapítását és lemásoltatását tekintette a legfontosabb feladatnak. A Corvina különleges értékét - főként az 1485 után beszerzett kéziratok esetében - a kódexek külső kiállítása adta meg. Többségük a legkiválóbb firenzei könyvdíszítő mesterek munkája. Készültek Rómában, Nápolyban és Észak-Itáliában is illuminált kódexek, sőt Budán, ahol 30 írnok dolgozott a királyi könyvmásoló műhelyben, melyet később könyvfestő és könyvkötő műhely egészített ki. A könyvek pompás díszítése és kiállítása az értékes tartalom méltó külső megjelenítését szolgálta.

Egyébként Mátyás király használta is a könyvtárát. Az irodalom iránti érdeklődésén túl elődeinek könyvszeretete, és az olasz és hazai humanista példák nyomán 1467 táján kezdte el gyűjteménye megalapozását. Első könyvtárosa Galeotto Marzio, a könyvbeszerzés irányítója pedig Taddeo Ugoleto volt, aki Firenzéből intézte a kéziratok másoltatását. Később Bartolomeo della Fonte lett a firenzei könyvbeszerző, Bécsben pedig Moré János végezte a könyvtár gyarapítását. Mátyás állítólag évi 33 ezer aranyat költött gyűjteménye fejlesztésére.

A könyvtár állománya a budai királyi vár Dunára néző keleti oldalán, magas boltozatú könyvtárhelyiségben helyezkedett el, aranyozott polcokon, szakok szerint csoportosítva. Fénykora Mátyás uralkodásának utolsó éveire esett, halálával nyomban megkezdődött pusztulása.

Az utódok nem csak a fejlesztésre, de megőrzésére is alkalmatlanok voltak. Ulászló és II. Lajos a gyűjtemény legértékesebb darabjait ajándékozta el külföldi követeknek, humanistáknak, tudósoknak. Ezekből azonban legalább sok fennmaradt, mert a gyűjtemény sorsa Buda török kézre kerülésével végleg megpecsételődött: Szulejmán a Corvina köteteit elhurcolta, s azok 22 kivételével - melyeket 1862-ben adtak vissza a Magyar Tudományos Akadémia küldöttségének és a török-orosz háború idején a törökökkel rokonszenvező egyetemi ifjúságnak - teljesen elpusztultak. Jelenleg 16 ország 43 városának 49 könyvtárában 215 hiteles corvina meglétéről tudunk.

A nyomdászat kezdetei

A könyvnyomdászat feltalálása után két évtizeddel - az egész világon sorrendben hatodikként - hazánkban is létesült nyomda, és 1473-ban Budán megjelent az első magyarországi nyomtatvány, a latin nyelvű Chronica Hungarorum. A nyomda tulajdonosa, Andreas Hess a római Georg Lauer nyomda korábbi segédje volt, akit a Mátyás király követeként 1470-71-ben Rómában tartózkodó Kárai László budai prépost - minden bizonnyal Vitéz János kívánságára - hívott meg Budára. Hess 1471 végén érkezhetett, 1472 elején Vitéz János támogatásával Velencéből papírt szerzett, és berendezte műhelyét. Lehet, hogy Vitéz nyomdaalapítása az általa kezdeményezett és szervezett pozsonyi egyetem, az Academia Istropolitana nyomdával történő megtámogatásának szándékával függött össze, de az is lehet, hogy egyszerűen a humanista mecénás könyvszeretete volt az indíték. Mindenesetre tudománypártoló tevékenysége a Mátyás királlyal történt politikai összetűzés következtében hamar megtorpant, és ezért Hess további támogatása is megszűnt. A nyomdász kénytelen volt önállósítani magát, noha bizonyos segítséget első munkájának kiadásához még kaphatott Káraitól. A műhely szerény, egyszemélyes lehetett, ahol Hess valószínűleg a Lauer nyomdából származó egyetlen betűtípus öntvényével dolgozott. Vállalkozása bizonyára nem volt tőkeerős, mecénások támogatására szorult.

Az 1473 júniusában megjelent első magyarországi nyomtatású könyv, a Chronica Hungarorum - mely a magyar történeti irodalomban Budai Krónika néven ismeretes - a 14. században szerkesztett magyar krónika egyik változatát tartalmazza, amit kiegészítettek a nyomtatás idejéig történt eseményekkel. A mintegy 200-300 példányban készült, humanistáknak szánt mű hamar elkelhetett, mert 1480-tól kéziratos másolatok készültek róla. Az első magyarországi ősnyomtatványból jelenleg mindössze tíz példány ismeretes, de közülük csak kettő található Magyarországon.

Ugyancsak humanista olvasóknak szánhatta Hess második kiadványát is, amely szintén 1473-ban jelent meg és Basilius Magnus De legendis poetis valamint Xenophon Apologia Socratis című munkáit tartalmazza. Az igénytelen külsejű kiadás beleillett Buda neoplatonizmustól átíratott szellemi életébe. A budai ősnyomda kiadványainak közönségét egyrészt a királyi udvar tisztviselői, másrészt a budai papság alkothatta, akik között olyan neves bibliofilek akadtak, mint Nagylucsei Orbán kanonok, a Kárai által vezetett budai káptalan tagja. Ez az olvasóközönség azonban nagyon vékony lehetett, kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a támogatóitól magára hagyott Hesst további munkásságra ösztönözze. Hess és a budai ősnyomda további sorsa ismeretlen.

Az újabb kutatások kimutatták, hogy 1477 és 1480 körül volt még egy magyarországi ősnyomda, melyet első kiadványa alapján a "Confessionale nyomdája"-ként szoktak emlegetni. Tulajdonosa nem ismeretes, székhelye valószínűleg Buda volt. Antonius Florentinus firenzei érsek Confessionale című, gyónásra vonatkozó tudnivalókat tartalmazó, latin nyelvű művén kívül még két, szintén latin nyelvű nyomtatványa ismert. (Sacchia Laudivius: Vita beati Hieronymi és a Litterae indulgentiarum, 1480-ból.) A nyomda nem lehetett jelentős, talán csak vándornyomda volt, hiszen a budai kiadók nem hozzá fordultak Mátyásnak az egyházmegyei szertartáskönyvek kinyomtatását célzó rendelkezésének végrehajtása céljából. Jóllehet viszonylag korán megindult hazánkban a nyomdászat, de ekkor még nem tudott gyökeret verni; újabb nyomda az ország területén csak 1529-ben létesült.

Ennek okát és Hess további támogatásának hiányát Varjas Béla a könyvet igénylők túlságosan csekély számával magyarázta. Hess budai működése alatt az ország kb. 3,5 millió lakójának mintegy 1,2-1,4%-a (kb. 45 ezer fő) tudhatott írni-olvasni. Ebből egyetemet járt kb. 2000-2400 személy. Ez utóbbiak egy része (kb. 600-700 fő) magas javadalmazású egyházi személy volt, a többi szerényebb jövedelmű egyházi és világi értelmiségi. A jelentős egyházi javadalmazásúak közül kb. 200-an lehettek olyanok, akik könyvvásárlásért anyagi áldozatot is hajlandóak voltak hozni; a világi értelmiségiek közül még kevesebben. Egy városi értelmiségi évi keresete 24-52 arany volt. Ez azt jelentette, hogy Hess Chronica Hungarorumáért egy orvosnak vagy plébánosnak havi keresete 34%-át, egy tanítónak vagy káplánnak pedig mintegy 75%-át kellett volna kiadni. Ilyen körülmények között Hessnek a magas műveltségűek körében sem igen akadhatott 250-nél több vevője. Az iparosok, kereskedők irodalmi igényei szerények lehettek, a fő rendeknek és a középnemességnek - bár anyagi lehetőségeik megvoltak - a műveltsége hiányzott a könyvvásárláshoz.

Hess vállalkozásának kudarcát tehát a kedvezőtlen hazai gazdasági, társadalmi és művelődési viszonyok eredményezték. És ezeket nem ellensúlyozta Mátyás király könyvszeretete, aki bár nem vetette meg a nyomtatott könyveket sem, de inkább a művészi kivitelű kódexek készíttetését helyezte előtérbe. Ő nem azt találta fontosnak, hogy egy-egy műből sok száz példány készüljön, hanem arra törekedett, hogy minél több műnek megszerezze hiteles szövegét.

De a budai kis nyomdaüzem arra sem bizonyult alkalmasnak, hogy a meglévő szerény hazai igényeket kielégítse: előnyösebbnek bizonyult a magyarországi könyvszükséglet külföldről való beszerzése csakúgy, mint a hazai szerzők munkáinak külföldi kiadása. A jól felszerelt nyugati manufaktúrák ugyanis a könyveket nem csak szebben, de olcsóbban is tudták előállítani, mint e szerény felszerelésű budai műhely.

Az első budai könyvkereskedők és kiadók

A Mátyás király korában kibontakozó, európai színvonalú budai szellemi életnek a humanista udvar, a Corvina Könyvtár és a nyomdászat megindulása mellett az akkoriban kifejlődő könyvkereskedelem is ékes bizonyítéka. Története valójában a magyarországi könyvkereskedelem történetének első önálló fejezetét alkotja. A Mohács előtti négy-öt évtized alatt lényegében e budai könyvkiadók által honosodott meg Magyarországon első ízben a szervezett könyvkiadás és könyvkereskedelem, mégpedig számban is tekintélyes képviselőkkel; kiadványaikat tekintve pedig a kor magas színvonalán. A 15-16. század fordulóján, ha nem olyan nagy számban is, mint Budán, de működtek könyvkereskedők a Felvidéken és Erdélyben is. Kassán 1493-ban már van adat könyvkereskedésre: akkor ugyanis a városi jegyzőkönyvek szerint eladósodása miatt Joannes Prewsz javaira és könyveire tilalmat rendeltek el. A könyvkereskedő adósságát két évvel később a város jegyzője, Stephanus Seidel fizette ki, s ezzel bizonyára a könyvek tulajdonosa is lett. Eperjesen 1529-ben egy Marcus nevű könyvkereskedő tevékenységéről maradt fenn adat. Az erdélyi városok közül Nagyszebenben tűnt fel legelőször könyvkereskedő, 1506-ban egy bizonyos Johannes bibliopola, aki 1522-ben Segesváron is megfordult. Tehát már Budán kívül is megindult a könyvkereskedelem abban a két országrészben, ahol a városokban a polgárság viszonylag fejlettebb volt. A másfélszázados török megszállás idejében - mivel e területek menekültek meg a leginkább a török pusztításától - szintén ezeken a tájakon fejlődött tovább a magyarországi könyvkultúra. A magyarországi könyvkiadás és könyvkereskedelem e szerény kezdetei mellett legjelentősebb a budai kezdet. A budai könyvkereskedelemmel kapcsolatos legkorábbi adat az a bejegyzés, amely a Confessionale 1477. évi kiadásának egyik példányán olvasható: ez ugyanis a mű szerzőjén és címén kívül a könyv árát is tartalmazta, vagyis a könyvet bizonyosan eladásra szánták.

A budai kiadók tevékenysége - amely Budát első ízben tette a könyvkiadás terén jelentős várossá - szorosan kapcsolódott Mátyás király 1479-i rendeletéhez, amely a magyarországi egyházmegyék szertartáskönyveinek kinyomtatásától intézkedett. Magyarországon is felismerte az egyház a könyvnyomtatás kínálta lehetőséget a misekönyvek és más szertartáskönyvek egységességének biztosításában.

Mivel a magyarországi ősnyomdászat nem tudott gyökeret verni, e rendelkezés végrehajtása és egyéb nyomtatás iránti igények kielégítése csak külföldi nyomdák közreműködésével történhetett meg. A megszűnt budai nyomda szerepét ezért könyvkereskedő-kiadók vették át, akik megszervezték a liturgikus művek kiadásával, a nyomdai szerződésekkel, a könyvek illusztrációjával és szállításával kapcsolatos teendőket. Nagy részük nem csak könyvkereskedelemmel, hanem kiadással is foglalkozott; kiadványaik kolofonjában budai könyvkereskedőnek (librarius Budensis) nevezték magukat.

Kiadványaik latin nyelvűek, kétharmaduk szertartáskönyv; misekönyv, breviárium és egyéb liturgikus mű. E drága liturgikus kiadványok költségeit a kiadók valószínűleg nem maguk viselték, hanem megosztották velük az egyházmegyék, a szerzetesrendek és a püspökök. A nem liturgikus kiadványaik nagy része tankönyv volt.

Magyarország számára a legtöbb könyv 1520-ig Velencében készült, a budai könyvkereskedők által külföldön rendelt művek mintegy 46%-a; az 1490-es évektől 1520-ig a kiadványok 22%-a Bécsben, 1510-1520 között a könyvek 6%-a Krakkóban jelent meg. Kb. ugyanennyi mű készült nürnbergi műhelyekben is.

1520-ig a liturgikus művek többségben voltak (kb. 65%); de az 1520-1530 közti évtizedben jelentős mértékben elvilágiasodtak a külföldön megrendelt kiadványok: 65 százalékuk humanista irodalmi illetve politikai és történeti tárgyú nyomtatvány volt, a liturgikus és vallásos művek aránya 35%-ra esett vissza. Ez az arány a reformáció elterjedése folytán módosult ugyan, de a világi tárgyú kiadványok most már 30-40%-ban mindig jelen voltak.

1480 és 1526 között egyidejűleg általában több kiadó is működött Budán; 1490 és 1493 között Feger és Ruem, 1497 és 1498 között Feger és Paep, az 1510-es években pedig egyidejűleg 4-5 kiadó is tevékenykedett.

A budai kiadók egyrészt könyvkiadói tevékenységet folytattak, amikor a magyarországi egyházi igények és rendelések kielégítésére vállalkozva kb. hetven liturgikus műnek, tankönyvnek és néhány egyéb munkának jelentős külföldi nyomdákban való kinyomtatásáról gondoskodtak, másrészt könyvkereskedők is voltak, saját magukat librariusoknak nevezték.

Saját kiadványaikon kívül külföldi kiadók és vállalatok bizományba átvett könyveit is terjesztették. Kapcsolatban álltak pl. a velencei Jenson-, Colonia-, Manthen-, Ugelheimer-társasággal, amely Mátyás király számára is szállított könyveket. Ezen kívül bizományosai voltak Ratdolt velencei majd augsburgi vállalatának, de más nagy külföldi vállalatoknak is voltak megbízottai Budán. Az 1490-es években a század legnagyobb német kiadójának és könyvkereskedőnek, a nürnbergi Koberger cégnek az állandó budai bizományosa Theobald Feger (1484-1498), a legrégibb név szerint ismert budai könyvárus volt.

A tanulmányait a heidelbergi főiskolán 1468-ban befejező Theobald Feger de Kirchem korábban Colmarban működött könyvkereskedőként. Bizonyára Mátyás király és humanista udvara könyvszeretetének híre vonzotta Budára. Amikor Mátyás Bécset elfoglalta, Feger ott is rendezett be raktárt, de üzleti központja 1498 körül bekövetkezett haláláig Budán maradt. Kiadványait kizárólag német nyomdászokkal nyomatta ki. Nem adott ki eredeti műveket, hanem mindig csak utánnyomatokat. Ilyen volt első kiadványa, az 1484-ben Nürnbergben, Georgius Stuchs nyomdájában kinyomtatott esztergomi breviárium (Breviarium Strigoniense) is, melynek első kiadását Mátyás király rendelte meg. Ezt 1480-ban Erhard Ratdolt velencei nyomdájában nyomták Joannes Cassis bécsi könyvkereskedő költségén, négy évvel később Feger változatlan szöveggel, de már saját nevén adta ki.

Következő kiadványának kolofonja Fegert már budai polgárként (concivis Budensis) említi. Ez az 1488-ban Ratdolt augsburgi nyomdájában kinyomott mű, a Thuróczy-krónika, amely szintén utánnyomat volt; első kiadása mindössze két és fél hónappal korábban készült Brünnben. De ezúttal már nem változatlan utánnyomatról, hanem új, javított és bővített kiadásról (bene revisa ac fideli studio emendata) volt szó, amelynek illusztrációit maga Feger bővítette új fametszetekkel. A kiadványt - ellentétben az első kiadáséval - kiadója Mátyás királynak ajánlotta. A kiadás egyes díszpéldányait arany nyomású előszóval látta el Ratdolt, akinek az arannyal való nyomtatás egyik sajátossága volt. Mindez hozzájárult a mű sikeréhez. A Thuróczy-krónika augsburgi kiadása a Schedel-krónika mellett az egyik leggyakoribb ősnyomtatvány az európai gyűjteményekben.

Feger e siker ellenére következő kiadványait nem Ratdoltra, hanem brünni, bécsi és nürnbergi nyomdászokra bízta. Az esztergomi misekönyv (Missale Strigoniense) ötödik kiadását az a Stahel és Preinlein nyomtatta 1491-ben, akik korábban Velencében Ratdolt alkalmazottai voltak. E mű csakúgy, mint az 1494-ben Bécsben Winterburgernél megjelent Constitutiones Ecclesiae Strigoniensis, mely az 1382. és 1449. évi esztergomi zsinati határozatokat tartalmazta, az esztergomi káptalanhoz fűződő kapcsolataira utal. Ugyanez vonatkozik az 1498-ban Nürnbergben Stuchsnál kinyomtatott esztergomi misekönyv 8. kiadására is.

1490 és 1493 között Feger mellett Budán tevékenykedett a szintén németországi eredetű Georgius Ruem, akit Kornis Benedek püspök, váradi kanonok Mátyás király élete végén hívott Magyarországra. Első kiadványa - Nicolaus de Alsentia teológiai műve a miseszolgáltatásról (De officio missae) - már Ulászló uralkodása alatt, 1490 szeptemberében készült Velencében. Másik kiadványát, a Missale Strigoniense 3. kiadását 1493-ban szintén Velencében nyomtatták, abban a Hamman-Hertzog nyomdában, mely egész Nyugat-Európát bőségesen ellátta misekönyvekkel és breviáriumokkal. Ruem vállalkozásait kezdetben siker kísérte, de később, egyik kiadványában található bejegyzés szerint, szerencsétlen spekulációk miatt elszegényedett. 1498-ban halt meg, vagyis egyes feltevésekkel ellentétben semmiképpen sem lehetett ő az a Georgius nevű budai könyvkereskedő, akiről Luther egyik levelében (Epistolarum Liber II. 243.) említést tett, és akit 1524-ben Budán Luther könyveinek terjesztése miatt könyveivel együtt máglyán égettek el. E mártírhalált halt budai könyvkereskedő valószínűleg Georgius Gryneus, németországi származású kereskedő volt, akinek egyéb tevékenységét azonban egyelőre nem ismerjük.

Kiadói működésének utolsó éveiben Ruemnél lényegesen komolyabb vetélytársa is akadt Fegernek, Johannes Paep (1497-1511) személyében. Ő is főként az esztergomi főegyházmegye számára adott ki liturgikus műveket, első kiadványa 1497-ben a Breviarium Strigoniense 3. kiadása volt. Nevét eleinte Paepnek, majd 1505 után magyaros formában, Papnak írta; posztumusz kiadványában ismét az eredeti forma szerepel. Valószínűleg német volt: végrendeletét németül írta, sírkövét a német ajkú hívek a Miasszonyunk templomában állították fel. Urbanus Kaym mellett ő volt a legtermékenyebb budai kiadó, 1497-től haláláig minden évben adott ki 2-3 könyvet. Ő is, miként Ruem, minden kiadványát Velencében nyomatta. 17 liturgikus kiadványa mellett csak 4 tankönyvet és egy egyéb művet adott ki. Tankönyvei között a korabeli magyarországi iskolákban használt latin nyelvkönyvek találhatók, Donatus és Alexander de Villa Dei grammatikái. Újdonságnak számított kiadványai között a magyar szentek legendáskönyve, a pécsi püspökség misekönyve, a pannonhalmi breviárium, egy prédikációs gyűjtemény és egy könyvecske a plébánosok helyzetéről.

A budai könyvkiadók és könyvkereskedők munkásságát többnyire csak kiadványaik és azok előszavainak, kolofonjainak adatai alapján ismerjük. Paepnek fennmaradt azonban egy 1509-ben kelt végrendelete is, melyből kitűnik, hogy jómódú budai polgár volt, felesége gazdag aranyműves családból származott. Vagyona alapját az a két helyiséget megtöltő könyvállomány képezte, amely saját kiadványain kívül a Leonhart Alantse és Mart Scheiringer bécsi kiadóktól bizományba átvett könyvekből állott. Velencei és bécsi kapcsolatait támasztja alá, hogy Giunta, Peter Liechtenstein és Nicolaus de Francfordia nyomdászoknak, valamint Alantsének és Scheiringernek tartozott az eladott könyvekért, illetve a korábban szintén Budán működő Hanns Hüfftel bécsi könyvkereskedőnek egy ház árával. Kívánsága az volt, hogy üzletét segéde, valószínűleg a nagybányai szász Stephanus Heckel folytassa. Paep halála után üzlete még 1515-ig működött.

Paephez hasonló nagyszabású kiadói és könyvkereskedői tevékenységet folytatott a vetélytársként 1503-ban fellépő Urbanus Kaym (1503-1519). 16 év alatt ő is, miként Paep, 19 könyvet adott ki, főként liturgiai műveket, de a korabeli budai kiadók között viszonylag a legtöbb tankönyvet is ő jelentette meg.

Valamennyi kiadványa utánnyomat. A liturgikus művek között nála is csaknem kizárólag esztergomi vonatkozásúak voltak: 4 esztergomi misekönyv, 3 esztergomi breviárium, 2 esztergomi obsequiale, 2 esztergomi ordinarius. Tankönyvei a korabeli magyarországi iskolák igényeinek megfelelően főként alap- és középfokú latin nyelvkönyvek voltak, de már nem Donatus és Alexander de Villa Dei régi kiadásainak utánnyomatai, hanem azok Joannes Glogoviensis által átdolgozott és modernizált változatai. Adott ki filozófiai tankönyvet a dialektika és a logika tanításához, valamint természetfilozófiai munkát is.

Paephez hasonlóan ő is főként a velencei nyomdászokat foglalkoztatta, a liturgikus művek esetében Liechtensteint és Giuntát részesítette előnyben. Nyomtatott még Lyonban, Strassburgban, Bécsben és Nürnbergben is.

Könyvkötéssel is foglalkozott, miként bizonyára társai közül többen is. Egy 1506-ból származó irat ligator librorumnak nevezi, akinek a budai várban volt a háza, de egy későbbi adat szerint 1514-ben Kaym könyvkereskedése (apoteca seu biblioteca) már a vízivárosi "négy varga házá"-ban volt. Kiadványain ő is librarius Budensisként szerepel.

Egy másik budai kiadó és könyvkereskedő, Mathias Milcher, akinek 1501-1519 között négy kiadványa jelent meg, jelvényén bibliopola budensisnek, kolofonjában pedig librarius budensisnek nevezte magát. Első kiadványát, az 1510-ben Lyonban nyomtatott Ordinarius Strigoniensist Kaymmal közösen adta ki. Budai könyvkereskedőként kapcsolatban állt a bécsi Alantsével, aki az átvett könyvei miatt őt, "Mathias in Ofen"-t, adósaként emlegette. 1514-ben Milcher is Bécsbe költözött és ott működött tovább mint könyvárus és kiadó. Utolsó kiadványa, az 1519-ben megjelent Proprium Sanctorum Regni Hungariae mégis magyar vonatkozású volt.

A nagybányai Stephanus Heckel (1512-1515) előbb Paep segéde volt, majd halála után átvette az üzlet vezetését. Saját neve alatt is adott ki négy könyvet, melyek mind Velencében készültek. 1512-ben és 1513-ban Kaymmal közösen kétszer is kiadta az esztergomi misekönyvet, majd 1514-ben egy szerény kivitelű pálos missalét nyomtatott.

Paep, Kaym és Heckel vetélytársaként 1512-1516 között mint librarius budensis működött Budán Jacobus Schaller. Öt kiadványa között volt két esztergomi és két egri liturgikus mű, valamint egy egyházi beszédgyűjtemény. Valamennyi a velencei Giunta nyomdájában készült. Kiadójelvényei megegyeztek Paep korábbi jelvényeivel, abból egyesek arra következtettek, hogy Schaller lett volna Paep üzleti utóda, mások viszont csak Paep dúcainak megvásárlására gondoltak. A kereskedelmi kapcsolatok fejlődésére utal az a jelenség, hogy míg a prédikáció-gyűjtemény egy korábbi kiadása még Giunta neve alatt jelent meg, az 1512-i kiadás esetében a budai kiadó, Schaller neve már a kolofonban olvasható. Eleinte a kis tőkével rendelkező budai könyvkereskedők valószínűleg csak bizományba vettek át könyveket, később, úgy látszik, a költségek egy részével is hozzájárult a kiadáshoz a magyarországi partner. Schallernél is megfigyelhető, hogy jelvényét és kolofonját néha még ugyanazon kiadásban is csak azok a példányok tartalmazzák, amelyeket a budai kiadó a maga számára átvett.

Az 1526 előtt Budán működött kiadók közül az utolsó Michael Prischwicz (1523-25) volt. Három kiadványát Velencében Petrus Liechtensteinnél nyomatta, mindhárom mű - mint a budai kiadók kiadványainak nagy része - esztergomi liturgikus kiadvány.

Bár a magyar ősnyomdászat a viszonylag korai kezdemények ellenére nem bontakozott ki, a budai kiadók közvetítésével mégis tekintélyes mennyiségű nyomtatott könyv került akkor az országba. E könyvek jelentős része ráadásul magyar kezdeményezésre és magyarországi, jórészt egyházi jellegű igények kielégítésére készült külföldi nyomdákban. A budai könyvkereskedők jelentős mértékben gondoskodtak a külföldi kiadók kiadványainak magyarországi elterjesztéséről. Tevékenységük hatása máig is érzékelhető: a mai magyarországi könyvtárakban található ősnyomtatvány-állománynak (kb. 7000 kötet) több mint negyede (kb. 2000 kötet) - miként a bejegyzésekből kiderül - még a 15. században került Magyarországra.

Természetesen ennél sokkal több könyv volt forgalomban a 15-16. század fordulóján, hiszen csak misekönyvekből hozzávetőlegesen 20-21 ezer példányt adtak ki. E kiadványok és a többi liturgikus mű jó része azonban az állandó használat és más ok következtében tönkrement.

A budai kiadók kiadványainak szövegében vagy a címillusztráló metszeteiben gyakran találhatók olyan magyar elemek, melyek külföldön nem voltak közismertek. Ilyenek például a heraldikai ábrák, a különböző arcképek, és a kéziratos krónikákból ismert illusztrációk. Ezek a kiadók közvetítésével jutottak el a nyomdákhoz. A budai könyvkereskedők kiadványaikat sokszor kiadói kötésben és rubrikáltan árusították. Közönségük, jórészt a humanista főpapok nyomán, a nyomtatott könyvek jelentőségét felismerő egyházi vezetőkből és papokból került ki, akik révén egész egyházmegyék, kolostorok és iskolák papsága részesedett a liturgikus művekből és az iskolakönyvekből. Közöttük az esztergomi főegyházmegye járt élen a fogyasztásban.




Hátra Kezdőlap Előre