A magyarországi és az erdélyi művelődés helyzete

A Habsburgok és a nemesség egy részének támogatásával kibontakozó ellenreformáció vezető ereje Magyarországon a jezsuita rend volt, melynek már a 16-17. század fordulóján sok iskolája volt. Sikereiket nagyban segítette az oktatás, amelynek megszervezésében a protestáns pedagógia eredményeit is alkalmazták. Eredményeiket elősegítette a főúri családok áttérése, mert velük együtt - a cuius regio eius religio-elv alapján - birtokaik teljes népessége is katolikus lett.

Az újjászülető magyarországi katolikus kultúra központja Nagyszombat volt. Forgách Ferenc esztergomi érsek 1615-ben itt újította fel azt a jezsuita kollégiumot, amelyet két évtizeddel később, 1635-ben utóda, Pázmány Péter, a magyarországi ellenreformáció kiemelkedő tehetségű írója és szónoka egyetemi szintre emelt. 1647-ben Kassán jezsuita főiskolát alapítottak, ebben a két városban szerveződött meg a jezsuita könyvkiadás is. Az ifjúság a hazai jezsuita iskolákban kezdett tanulmányait külföldön, főként Graz, Olmütz és Bécs jezsuita kollégiumaiban fejezhette be.

Azt a támogatást, amelyet számos európai országban a királyi udvarok nyújtottak a kulturális életnek, Magyarországnak e korszakban is nélkülöznie kellett. A nemzeti királyi udvart ebben a korban részben az erdélyi fejedelmi udvar, részben pedig a magyarországi főúri családok pótolták valamennyire. Esterházy Miklós udvara lett például az ellenreformáció íróinak központja. Példáját követték a Zrínyiek, a Nádasdyak, Batthyányiak, Pálffyak és más főrangú családok is. A főúri könyvtárak szépen gyarapodtak; a sárospataki Rákóczi-könyvtár magába foglalta a teljes 16-17. századi magyar irodalmat. A művelődéspártoló barokk főurak az irodalom legfőbb mecénásai voltak, ők biztosították a könyvek kiadásának anyagi fedezetét.

Erdélyben és Észak-Magyarországon az erdélyi fejedelmek idejében továbbra is kedvező maradt a helyzet a protestáns művelődés számára. Bethlen Gábor udvarát polgári jellegű kulturális központtá fejlesztette, a fővárosban, Gyulafehérvárt nyomdát, főiskolát és könyvtárat alapított, jeles külföldi tanárokat (Martin Opitz, Alsted, Bisterfeld) hívott meg. A sárospataki főiskola ekkor lett Kelet-Magyarország legjelentősebb kulturális centruma. Anyagi támogatásban részesültek a külföldön tanuló diákok is. Míg 1590-ig főleg Wittenberget keresték fel, később más németországi főiskolákat (Heidelberg, Herborn, Marburg, Altdorf) valamint Boroszló, Dancka iskoláit és a bázeli, leydeni és különböző angliai egyetemeket látogatták. A hazatérő diákok többnyire számos könyvvel, néha egész könyvtárral érkeztek vissza.

A 17. század derekán Erdélyben és Északkelet-Magyarországon, főként egyes városok református főiskolái körül eleven kulturális élet bontakozott ki, például Sárospatakon - ahol 1650-1654 között Comenius volt az igazgató -, valamint Debrecenben és Nagyváradon. Erdélyben előbb Gyulafehérvár, majd a tatár dúlás után, 1662-től Enyed volt a szellemi centrum. A század közepétől kezdve a kolozsvári főiskola is jelentős tevékenységet fejtett ki, 1672-ben a marosvásárhelyi iskola is kollégiumi rangra emelkedett. Az evangélikusok eperjesi iskolája 1667-től lett főiskola. A lutheránusok továbbra is főleg Wittenberget látogatták, a református diákok a harmincéves háború után főként hollandiai egyetemeken tanultak. Jórészt általuk terjedtek el a század legjelentősebb európai eszméi: Bacon, Comenius tanításai, a puritanizmus, a karteziánus filozófia és a pietista eszmék.

A török kiverése után megszűnt Erdély önállósága, és az egész ország Habsburg uralom alá került. A függetlenségi mozgalmak és a Rákóczi-szabadságharc leverése után az 1711-ben kötött szatmári béke nyomán előállt helyzetben a polgáriasult irodalom és művelődés fejlődése ismét megtorpant. A jezsuita befolyás erősödött, a protestáns könyvek behozatala és hazai kiadása elé III. Károly cenzúrarendeletei (1715, 1720, 1726) sok akadályt gördítettek; ennek következtében a protestáns könyvkiadás jelentősen visszaesett. 1725 után a protestáns diákok számára a külföldi tanulmányutak folytatását is megnehezítették.

A magyarországi barokk fejlődését lezáró utolsó szakaszban (1740-1770) az ország lassan kezdte kiheverni a török megszállás pusztításait, jelentősen megnőtt - a század elejinek mintegy kétszeresére - a lakosság lélekszáma.

A fellendülés azonban főleg csak a mezőgazdaságra korlátozódott, hasznát a nagy- és középbirtokos nemesség fölözte le. Konzervatív nemesi kultúra lett általános, melynek legfőbb szellemi befolyásolói a jezsuiták voltak.

A Habsburg-uralkodók részéről a felvilágosult abszolutizmus keretében felülről elrendelt reformok a magyar fejlődés számára ellentmondásosaknak bizonyultak; az ország polgári-nemzeti fejlődését hátráltatta függő helyzete, de a reformok egy része a mezőgazdaság korszerűsítése és a művelődés számára hasznosnak bizonyult. Alkalmat adtak többek között arra is, hogy a hetvenes évektől kibontakozhasson a magyar felvilágosodás mozgalma, amely új fejezetet nyitott a magyar könyvkultúra történetében is.

A magyarországi ellenreformáció kezdettől fogva fellépett a protestáns könyvnyomtatás, könyvkiadás és könyvforgalmazás szabadsága ellen. Az esztergomi érseknek a 16. század derekától kezdve kiadott és már ismertetett intézkedései után 1571-ben Báthory István (1533-1586) erdélyi fejedelem, 1579-ben pedig II. Rudolf (1552-1612) császár szigorú cenzúrarendeletei igyekeztek megbénítani az erdélyi és a magyarországi protestáns könyvek kiadását és forgalmazását. Ugyanakkor a katolikus művek terjesztéséhez felhasználták a modern nyomdatechnikát. Telegdi Miklós, esztergomi érseki helynök 1577-ben a bécsi jezsuitáktól vásárolt nyomdafelszerelést, melyet a király és az esztergomi érsekség anyagi támogatásával korszerűsített és Nagyszombatban káptalani nyomdát rendezett be. 1584-ben az udvari kancelláriától ugyan privilégiumot kapott ez a nyomda, de gyakorlatilag nem zárták be a többit sem. Nem volt szabad a nyomda kiadványait utánnyomni, és megszigorították a külföldi könyvek behozatalát is. A nagyszombati nyomda kiadványait utólag is ellenőrizték: minden nyomdatermékből 3-3 példányt kellett a bécsi magyar kancellária számára beküldeni.

Nagyszombat lett a magyarországi katolikusok művelődési központja, ahol jelentős szerephez jutott a nyomda. A nagyszombati egyetemi nyomda a pozsonyi jezsuita nyomda felszerelésével indult meg 1648-ban. A jezsuita professzorok munkáin és a hallgatók disszertációin kívül 1741-1765 között itt jelentek meg a törvények is. (Buda korábbi török megszállása következtében ugyanis Pozsony lett a főváros, itt tartották az országgyűlés üléseit.) A nagyszombati egyetemi nyomda a 17. század egyik legtermékenyebb magyarországi nyomdaműhelye, 1600-1700 között 465 nyomtatványt adott ki. Még két katolikus nyomda létesült a 17. század utolsó negyedében, az egyik Kassán a jezsuita rend, a másik a csíksomlyói ferencesek tulajdonában volt.

A protestáns nyomdák száma a 17. században a Dunántúlon és a Felvidéken megcsappant. Erdélyben viszont, ahol a cenzúrarendelkezéseket kevésbé vették szigorúan, a református nyomdahelyek száma kettővel gyarapodott. A korábbi pozsonyi érsekségi műhelyt Bethlen Gábor előbb Kassára, majd Gyulafehérvárra vitette. A nyomda később Nagyszebenbe, majd Kolozsvárra költözött.

I. Rákóczi György özvegye, Lorántffy Zsuzsanna 1650-ben alapította meg a második fejedelmi nyomdát Sárospatakon. Később a nyomda felszerelése Kolozsvárra, majd Debrecenbe került. Az unitáriusoknak dolgozó kolozsvári Heltai-nyomda a 17. században csak a szerényebb igényeket tudta kielégíteni.

A korszak jelentősebb üzleti nyomdavállalkozásai a felvidéki evangélikus városokhoz fűződnek. Az egyik a bártfai Klöss-nyomda volt, amely világi munkákat is megjelentetett. Az alapító Jakob Klöss és örökösei 1664-ig sok könyvet adtak ki. 1625-től kezdve Lorenz Brewer lőcsei nyomdája volt a másik jelentős magánvállalkozás, amely a 17. század legtermékenyebb hazai műhelyének számított a korabeli 29 nyomdahely közül. 75 esztendő alatt 586 könyvet nyomtatott, ez a magyarországi és erdélyi 3305 tételből álló össztermésnek a 18%-a. A nyomda fellendítése Johann Brewer nevéhez fűződik, aki - a kor igényes magyar nyomdászaihoz hasonlóan - holland példák nyomán újította meg a fejlődésben elakadt nyomdászatot.

A leydeni egyetemen tanult Szenci Kertész Ábrahám hazatérése után, 1640-ben Váradon állított fel egy nagyobb műhelyt. Amikor a török 1660-ban elfoglalta a várost, a nyomdát Kolozsvárra menekítette: halála után a gyulafehérvári nyomda maradványaival együtt a kolozsvári református kollégiumra szállt. E nyomdát irányította 1693-tól 1702-ig a kor legjelentősebb magyar nyomdásza, Tótfalusi Kis Miklós.

Ő is Hollandiában sajátította el a nyomdászatot, Amszterdamban, Blaeau híres műhelyében kiváló betűmetszővé képezte magát; számos megrendelője volt egész Európából. Vagyonát a Biblia kinyomtatására használta fel, hazatérése után, 1693-ban elvállalta a református egyház kolozsvári nyomdájának vezetését. Egy évtized alatt számos kiadványa jelent meg, a legmagasabb tipográfiai színvonalon. Elismerés helyett azonban állandó áskálódás, irigykedés és szegénység lett osztályrésze. Első jelentős műve egy már időszerűvé vált új bibliakiadás volt, melyet a legkorszerűbb betűtípusokkal nyomtatott ki. 1685-ben jelent meg Amszterdamban 3500 példányban a teljes, új, magyar nyelvű biblia, egy évvel később az Újszövetség és a zsoltárok kis kiadása, egyenként 4200 példányban. Tótfalusi az új, olcsó biblia kiadásával elsősorban a műveltséget akarta fejleszteni. A későbbiek során is számos könyvet azért adott ki, hogy általa a parasztok és az egyszerűbb emberek megkedveljék az olvasást. Hiába volt azonban kiadványainak külső alakja a legjobb korabeli nyomtatványok színvonalán, kiadói és népnevelő tevékenysége egyháza vezetői részéről éles támadásokat váltott ki. Ő azonban a polgár öntudatával azt vetette szemükre: "Nem kisebb dolog jól nyomtatni, mint jól prédikálni". Polgári jellegű művelődési és nyomdászati törekvéseit a magyarországi feudális társadalmi viszonyok között nem tudta valóra váltani.

A nyomdászat számára csak évtizedekkel később jelentett eredményt az ország török uralom alóli felszabadulása: a főváros és a török által korábban megszállt országrész - elnéptelenedése és elpusztítása miatt - egyenlőre nem volt alkalmas nyomdák alapítására. Budán az első nyomda - mintegy két és fél évszázad szünet után - 1724-ben kezdte meg működését: Johann Sebatian Landerer alapításában. Jellemző, hogy 1711-ben összesen csak két magyar könyv jelent meg az országban. Pedig Rákóczi a szabadságharc alatt nagy szerepet szánt a sajtónak: politikai röpiratokat, egyéb kiadványokat nyomtatott, sőt az első magyarországi újságot is ő adta ki latin nyelven (Mercurius Hungaricus, majd: Mercurius Veridicus ex Hungaria 1705-1711). Több kiadásban és viszonylag nagy példányszámban megjelent kiadványait Debrecenben, Lőcsén, Nagyszombatban, Kassán és Bártfán nyomtatták.

Korábban 1711-et korszakhatárnak tekintették a magyar nyomdászat történetében, és az ún. "régi magyar könyvek" határát is ehhez az évhez fűzték. Valójában nyomdatörténeti, de általános könyvtörténeti szempontból sem mondható, hogy ez után az év után lényegesen új kezdődött volna. Az újabb irodalomtörténet-írás is csak a század harmadik negyedétől, a felvilágosodás eszméinek jelentkezésétől számítja az új korszakot, a könyvkultúra terén is hasonló korszakolás indokolt.

Igaz, a szatmári béke (1711) után megindult egy lassú fejlődés a nyomdászatban is, de ez csak jó fél évszázad után vett nagyobb lendületet. A kifosztott, elszegényedett országban csak lassan alapítanak új nyomdákat a főként Ausztriából és német földről áttelepült nyomdászok. 1715-ben Pozsonyban létesített nyomdát a salzburgi eredetű Johann Paul Royer, aki 1721-1722-ben Bél Mátyás szerkesztésében Nova Posoniensia címmel latin nyelvű újságot is adott ki. Az osztrák Josef Anton Streibig 1721-ben Sopronban, majd 1727-ben Győrött nyitotta meg műhelyét. Pesten csak 1756-ban indult meg a nyomdászat, Franz Etzenberger nyomdaalapítása által. E polgári, zömmel külföldről bevándorolt nyomdászok kezdeményezései mellett, melyeknek száma a század folyamán tovább nőtt, továbbra is egyházi kézben maradtak a legnagyobb magyarországi nyomdák. A legnagyobb műhely e században is a nagyszombati nyomda volt, több könyvet jelentetett meg, mint a többi nyomda együttvéve. A protestáns kiadványok legnagyobb része a debreceni nyomdában készült. A kassai jezsuita akadémia nyomdájában is sok mű látott napvilágot, s a század második felében sok katolikus kiadvány jelent meg az 1756-ban alapított egri püspöki nyomdában is. Kolozsvárt, Nagyszebenben és Brassóban adtak ki még nagyobb számú könyvet.

A magyarországi nyomdászatnak mérsékelt, de az ország helyzetéhez képest viszonylag egyenletes fejlődését tükrözi a kiadványok számának lassú növekedése. Láttuk, hogy az ősnyomdászat korában 5 könyvet adtak ki Magyarországon, a 16. században 890 volt a nyomdatermékek száma. A következő században, durván számítva, megötszöröződött az előző századi termés. A 17. században ugyanis csaknem 5000 könyv jelent meg Magyarországon, a 18. században pedig ennek ismét mintegy ötszöröse: közel 25.000 kiadvány.

A században a legtöbb könyv a nagyszombati nyomdában jelent meg (3286 nyomdatermék, 18,1%), pedig az utolsó két évtizedben, az egyetem Budára telepítése miatt, lényegesen csökkent a termelése. Második helyre, egyre növekvő teljesítményével Pozsony került (2923, 16,1%), a harmadikra pedig a szintén egyre erősödő budai nyomda (2025, 11,2%). E három nyomdahely, valamint Kassa (8,1%), Pest (8,1%) és Kolozsvár (6,8%) összesített könyvtermelése 68,4% volt, vagyis a többi 39 nyomdahely összesen csak 31,6%-ban részesült az ország könyvkiadásából.

A nyomtatványok nyelvi megoszlásának vizsgálata azt mutatja, hogy a latin nyelvű kiadványok százalékos aránya az 1531-1540 közötti évtizedben volt a legnagyobb (69,2%), a magyar nyomtatványok aránya szinte eltörpült mellette (7,7%). A helyzet az 1571-1580 évtizedben gyökeresen megváltozik (magyar: 75,2%, latin: 19%); a magyar nyelvű kiadványok fölénye azonban csak a 17. század közepéig tart. Ekkortól kezdve a 18. század derekáig ismét csökken, kivéve az 1670-1690-es évtizedek magyar nyomtatványainak kiugrását. A magyar nyelvű nyomtatványok szempontjából az 1730-1740-es évtized volt a mélypont (magyar: 19,4%, latin: 68,7%). Ekkortól azonban újra emelkedik a számuk és a század utolsó évtizedére eléri a relatív többséget (1791-1800: magyar 40,4%, latin 37,3%).

A német nyelvű nyomtatványok aránya a 16-18. században növekvő tendenciát mutat. 1671-ig általában 10% alatt van, ettől kezdve mintegy száz éven át 10% körüli, ekkor hirtelen emelkedni kezd 14-23%-ra. Jóval kisebb a szláv és az egyéb nyelvű könyvek aránya, a 18. században is csak 5% körüli együttes arányuk, korábban pedig még kisebb volt.

A század második felében, főként az utolsó évtizedekben némileg módosult a helyzet, Nagyszombat - az Akadémiai Nyomda megszűnésével - a hetvenes-nyolcvanas években kénytelen átadni vezető helyét Pozsonynak, a kilencvenes években pedig már Pestnek. Pozsony előretörését főleg a Landerer nyomda tevékenységével magyarázhatjuk, Pest élre kerülését a század végére pedig hat új nyomda alapítása mellett azzal a fejlődéssel, amelynek következtében a város a 18. század végén ismét a magyar szellemi élet központjává vált. Ekkorra bontakoztak ki azok a polgári alapítású nyomdák, melyek a század folyamán létesültek, és amelyeket a korábbi korszakok beállítottságával ellentétben már polgári és felvilágosult törekvések jellemeztek.

Az ellenreformáció kibontakozása nem kedvezett a magyarországi könyvkereskedelem fejlődésének. Míg a 16. században a Felvidéken és Erdélyben a könyvforgalmazás élénkülését és sokrétű kibontakozását figyelhettük meg, addig a 17. században, sőt a 18. század első felében is a könyvkereskedelem visszafejlődését tapasztaljuk. Ennek oka, hogy az ellenreformáció térnyerésével háttérbe szorult a protestáns könyvkiadás, a helyette kifejlődő katolikus nyomdák és kiadók pedig a könyvforgalmazásnak a korábbi, polgáriasult változata helyett egy bizonyos, olykor csak egyházon belüli, de mindenképpen kevésbé nyilvános könyvterjesztési formáját alakították ki. Jellemző, hogy a sok szempontból korszerű eszközökkel tevékenykedő jezsuiták is kiadványaik forgalmazásánál jórészt még a hagyományos módszerekkel éltek: műveiket a rendházak között terjesztették. A megmaradt polgári illetve protestáns könyvnyomdák és kiadók elé egyre több akadályt gördített a cenzúra és sok egyéb korlátozó rendelkezés. A török kiűzése után pedig, amikor a 18. században megindult volna a külföldi nyomdászok és könyvkereskedők betelepülése, a privilégium- és céhrendszer, valamint a működési engedélyek korlátozásai fékezték a fejlődést, amelyre a magyar olvasóközönség rendkívül kis száma is kedvezőtlenül hatott.

A visszaesést jól illusztrálja, hogy alig ismerünk e korból könyvforgalmazással kapcsolatos adatot, mindössze néhány könyvkereskedőről van egyáltalán tudomásunk. Lőcse város irataiban a 16-17. század fordulóján mint tekintélyes könyvkereskedő szerepel Bruno Brewer. Rajta kívül mindössze két pozsonyi és egy kassai 17. századi felvidéki könyvkereskedőt ismerünk, Kassán Szeiberlich János tevékenykedett 1667-1676 között, Pozsonyban pedig 1670-től David Schäffer, 1698-ból pedig Johann Christian Schäffer kiadói és könyvkereskedői tevékenységéről van tudomásunk. Erdélyben e századból a nagyszebeni Benjamin Fiebich működéséről tudunk az 1616-1622 közötti időszakból. Igaz, 1712-ből viszont már arra is van adatunk, hogy Nagyszebenben a szász gimnázium tanárai által Németországból meghívott Christian Voigt és J. S. Habermann könyvesboltot létesítettek. Ebben, egyebeken kívül 80 bibliát és 200 újszövetségi szentírást tartottak raktáron. A vállalkozás azonban Voigt 1713-ban Szebenből való elűzésével hamarosan megszűnt.

A megcsappant számú könyvkereskedők mellett a könyvforgalmazást a 17. században, sőt a 18. század nagy részében is még inkább a nyomdák, illetve azok bizományosai és a könyvkötők bonyolították le. A könyvforgalmazásnak a differenciálatlanabb formája szinte a korszak végéig uralkodó maradt. Egyes nyomdák nemcsak saját kiadványaikkal kereskedtek, hanem másokéval is, mint pl. Lorenz Brewer, lőcsei nyomdász, aki kassai könyvkereskedő sógorának 1640 táján olyan könyveket is szállított, amelyek nem az ő nyomdájában készültek. A 17. században Debrecenben a városi tanács rendelete gondoskodott arról, hogy az ottani nyomdának a vásárok alkalmával ne lehessen versenytársa.

A nagyszombati nyomda ugyancsak foglalkozott máshol készült könyvek forgalmazásával is. Ez derül ki az 1710-ben kiadott, egyelőre legrégebbinek ismert magyarországi nyomtatott könyvárusi jegyzékből (Catalogus librorum qui in Academia S. J. Typographica venales habentur).

Nyomtatott könyvárusi jegyzék már az ősnyomdászok korában is létezett, s legrégebbi Peter Schöffer nevéhez fűződik, aki 1468-ban már megjelentetett ilyen listát. A német könyvkereskedők e jegyzékeket eleinte épületekre felragasztva tették közzé. Ugyancsak Schöffer volt az első nyomdász-kiadó, aki Mainzból rendszeres látogatója volt a frankfurti könyvvásároknak. A 16. század második felétől a vásárra vitt könyvekről is rendszeresen, évente kétszer készült nyomtatott katalógus, az elsőt az augsburgi Georg Willer adta ki 1564-ben. 1668-ban Leibniz is tervezett egy félévenként megjelent orgánumot, amely az új könyvek rövid tartalmát is közölte volna, de a terv nem valósult meg. E régi könyvárusi jegyzékekből csak kevés maradt fenn. Bizonyára létezett Magyarországon már előbb is ilyen lista, de egyelőre nem ismerünk a jelzettnél korábbit.

A nyolcadrét alakú könyvjegyzék a nagyszombati jezsuita nyomdában árusított könyveket tartalmazza, nagyrészt a nyomda saját termékei, de más jezsuita és egyéb nyomda kiadványai is találhatók köztük. Zömmel hittudományi munkák, de tankönyvek, sőt népies jellegű művek, például kalendáriumok is vannak köztük. A jegyzék a könyvek árát is feltünteti: a legdrágább mű 10 forintba került, a legolcsóbb könyvek ára 2-3 dénár volt. A betűrendes jegyzék szerint a nyomda 46 idegen kiadványt tartott raktáron. A magyar nyelvű könyvek száma 75, a német nyelvűeké 15, a szláv nyelvűeké 25, a könyvek nagy többsége (275) pedig latin nyelvű volt.

A nagyszombati nyomda nemcsak maga árusított könyveket, hanem hazai és külföldi bizományosokat is foglalkoztatott kiadványai terjesztésére: a bizományosok között könyvkötők, könyvkereskedők, plébánosok, tanárok, tisztviselők voltak. A jezsuita műhely bécsi bizományosa a 18. század elején Martin Endtner, az 1770-es években pedig Augustin Bernardi könyvkereskedő volt.

Nagy bizományosi hálózattal rendelkezett a legjelentősebb protestáns nyomda, a debreceni műhely is. 1730-1760 között Magyarország és Erdély területén 41 bizományost foglalkoztatott, akik többsége könyvkötő volt.

Hans Gallen nyomán, ha az ő széleskörű tájékozottságát és könyvgazdagságát nem érték is el, számos magyarországi könyvkötő foglalkozott könyvkereskedéssel. A kassai könyvkötő raktárának 1714-ben felvett leltára jóval szegényesebb elődjénél, főként csak tankönyveket tartalmazott. A két leltár közötti különbség azt a nagy visszaesést is jelzi, amelyet a humanizmus korához képest az ellenreformáció időszaka jelentett.

A könyvnyomdászok és kereskedők nem, a könyvkötők céhekbe tömörültek. Az első királyi megerősítést nyert céhlevelet a kassai könyvkötők vívták ki maguknak 1699-ben. A debreceni könyvkötők az ő szabályaikat vették át, amikor 1705-ben céhbe tömörültek.

A könyvkötők könyvárusi tevékenységét rendeletek is szabályozták. I. Lipót 1700-ban az eperjesi és lőcsei könyvkötők kérelmére privilégiumot adott, melyben megerősítette a lőcse-eperjesi bibliopola és kompaktorcéh 22 pontból álló céhszabályait.

A 18. század elején II. Rákóczi Ferenc bocsátott ki védőlevelet a kassai könyvkötőcéh érdekében. Ebben privilégiumot és védelmet nyújtott a céhbeli kompaktorok számára s egyszersmind mindenki mást eltiltott könyvek és papíráruk forgalomba hozásától. A pesti tanács 1755-ben úgy intézkedett: valamennyi könyvkötő ugyanazon a helyen árusítson, hogy egyenlő lehetőséggel rendelkezzenek. E gyakorlat fennmaradt a század 80-as éveiben, a hivatásos könyvkereskedők idejében is: Köpff a Váci utcában állíthatta fel bódéját. A budai könyvkötők által 1767. július 7-én benyújtott céhszabály-tervezet 11. pontja is hasonló álláspontot képviselt; kimondta, hogy a céh tagjai a királyság területén mindenféle engedélyezett könyvkötészeti és könyvárusi cikkekkel szabadon kereskedhetnek.

A könyveket főként az országos és a hetivásárokon árusították a nyomdászok és könyvkötők. A vásárok alkalmával a városi nyomdaműhelyek sátraik ponyvája alatt árulták termékeiket, a könyvkötők szintén e vásárokon szerezték be a különböző kiadványokat. Később diákokat alkalmaztak a megrendelések összegyűjtésére. A rendelések megkönnyítése érdekében adták ki a nyomdák kiadványaik nyomtatott katalógusait.

A 18. században a házaló könyvkereskedők tevékenysége nem korlátozódott könyvek eladására. Johann Schwartz budai vándor könyvkereskedő 1729-ből származó hagyatéka viszonylag csak kevés könyvet, nagyobbrészt kegyszereket, késeket és más apróságokat tartalmazott. Margot Hoffer vándorkereskedő árukészlete még tarkább volt, őt 1762-ben Budán tiltott és babonát terjesztő tárgyak árusítása miatt el is ítélték.

A könyvkereskedők legfőbb vetélytársai a házaló képkereskedők voltak, de ellenük védelmet nyújtott a városi tanács. 1721-ben például a pesti városi tanács Joseph Muhrfückl panasza nyomán elrendelte, hogy vándorkereskedők csak az évi vásárok alkalmából árulhatnak kalendáriumot és egyéb könyveket.

A pesti könyvkötők igyekeztek megakadályozni külföldi könyvkereskedők letelepedését a városban. Amikor 1748-ban a Kölnből származó Johann Gerhard Maus letelepedési engedélyért folyamodott, Josef Knor és Pécsy András a városi könyvkötők nevében tiltakoztak és azt kívánták, hogy Maus csak régi könyvekkel kereskedhessen szabadon, az újakat előbb a pesti könyvkötőkkel kötesse be. Maus vállalkozása nem lett sikeres, pedig kiadói tevékenységgel is kísérletezett. A város még túl kicsi volt, a vásárok sem voltak nagyon népesek, Maust kezdettől fogva anyagi gondok és az ellene indított perek gyötörték. A kutatás újabban behatóan foglalkozott Maus könyvkereskedői tevékenységével és az 50-es évek elején kiadott nyomtatott katalógusai alapján kiderítette, hogy könyvkereskedésében még ugyan magas volt a vallásos művek aránya, de már helyet kapott benne a világi tudomány és a szépirodalom is. Vásárlói főleg még az egyháziak köréből kerülhettek ki. 1770-ben kereskedői jogosítványát eladta a bajorországi Kohlgrub helységből származó Johann Michael Weingandnak, és ettől kezdve haláláig, 1778-ig már csak könyvkötőként tevékenykedett.

Kiadással azonban könyvkötők is foglalkoztak. Zechel Gergely pozsonyi könyvkötő 1633-ban Pázmány Péternek ajánlott magyar kalendáriumot adott ki. A 17-18. század fordulója táján különösen a nagyszombati és kassai jezsuita rendház fejtett ki élénk könyvkiadó tevékenységet. Kiadványaik között főleg latin nyelvű hittudományi művek voltak, de akadt köztük szép számmal tankönyv és világi tudományos, sőt népies kiadvány is.

A privilégiumok következtében a nyomdák száma csak nehezen szaporodott, a század nagy részében a városok nyomdáinak sikerült megőrizniük monopolhelyzetüket. E nyomdák legtöbbje könyvkiadással és könyvkereskedelemmel is foglalkozott. Kiadványaik jelentős része - a korabeli olvasói igényeknek megfelelően - imakönyv és egyéb vallási kiadvány, história, csízió és kalendárium. Ezeket részben maguk, részben pedig az általuk foglalkoztatott könyvkötők árulták a különböző vásárokon. A folyóiratokra és más irodalmi kiadványokra is náluk lehetett előfizetni. A könyvforgalmazás fenti formája, a nyomdászok, könyvkötők vásári felvonulása inkább csak az alacsonyabb igényű olvasókat tudta kielégíteni. A tankönyveknek a vásárokon kívül is megvolt a vevőközönsége, így ezek kevésbé szerepeltek a vásárok portékái között.

A 18. században a felvidéki és erdélyi városok mellett az egykori hódoltság, illetve Nyugat-Magyarország területén is egymás után jöttek létre a könyvkereskedéssel is foglalkozó nyomdák és könyvkötő műhelyek (Buda, Kalocsa, Vác, Győr, Veszprém, Sopron, Szombathely stb.). Különösen nagy fejlődésnek indult Pozsony, ahol 8 könyvkötő is tevékenykedett, valamint - főként a század vége felé - Pest és Buda. Igazi kibontakozásra azonban csak a hetvenes évek után került sor. Addig még a szerény, bár egyre növekvő igényeket is nehezen tudták a könyvforgalmazók kielégíteni. A hiányos tájékoztatás a megjelenő művekről, a szállítási nehézségek még a hazai kiadványok beszerzését is nehézkessé tették, hát még a külföldiekét. Ezek beszerzésére a század jeles könyvgyűjtői és könyvtáralapítói többnyire nem is a szegényes magyar külkereskedelmet vették igénybe, hanem saját, külföldön élő vagy ott gyakran megforduló könyvbeszerzőket alkalmaztak.

Ráday Gedeon értékes gyűjteményének gyarapításában barátai és tisztelői mellett saját megbízottai is részt vettek. Ezek egyike volt Nagy Sámuel, aki 1762-től mint a református egyház bécsi ágense Ráday Gedeon bécsi könyvbeszerzéseit is bonyolította. A könyveket bécsi és - külföldi útjai alkalmából - egyéb külföldi, főleg svájci könyvkereskedésekben, valamint könyvárveréseken, aukciókon vásárolta. A könyvek ládákba rakva, dunai hajósok és kereskedők segítségével jutottak el a bécsi könyvrevízió hozzájárulása után Pestre. A tiltott könyvek szállítása alkalmával igyekeztek elkerülni a bécsi és a pozsonyi revíziót, olykor pesti könyvkereskedők segítségével, nemegyszer hordókba rejtve a könyveket.

Széchényi Ferenc könyvgyűjteménye - a később nemzeti könyvtár céljaira felajánlott értékes állomány - gyarapításában és kialakításában nagy szerepe volt titkárának, Hajnóczy Józsefnek. Ő közvetítette a gróf könyvvásárlási igényeit bécsi könyvbeszerzőjüknek, Conrad Dominik Bartschnak, a Wiener Zeitung szerkesztőjének. Érdekes, hogy Széchényi a felvilágosodás neves szerzőinek, Voltaire-nek, Rousseau-nak és Helvetiusnak a munkáit főként utánnyomatokban igyekezett beszerezni, mert így jóval olcsóbban juthatott hozzá. A beszerzett könyvek, melyek között sok tiltott mű is szerepelt, gyakran csak titkos utakon jutottak el a megrendelőhöz: a 10-15 könyvet tartalmazó ládákat a könyvbeszerző a Bécsben megforduló magyarországi parasztokkal, fuvarosokkal és rákászokkal, a nyári hónapokban pedig hajósokkal juttatta el Széchényi Ferenchez.

A 17. század folyamán sor került a magyar könyvek külföldi piacokon való megjelenésére is. A nemzetközi könyvtörténeti kutatás újabban mutatott rá a régi könyvkiadók és könyvkereskedők aukciós katalógusai elemzésének jelentőségére. A wolfenbütteli Herzog August Bibliothekben található több mint félezer nyomtatott aukciós katalógus között magyar vonatkozásúak is vannak, pl. Johannes Jansonius (1596-1664) hagyatékának aukciós katalógusában. Jansonius magyar kapcsolataiból következett - Szenci Molnár zsoltároskönyvét és Károlyi Gáspár bibliafordítását adta ki -, hogy aukciós katalógusában mintegy 30 magyar könyv is szerepelt, külön csoportosításban. E kutatás kiterjesztése bizonyára feltárja majd a magyar könyvek 17-18. századi jelenlétét a holland és általában a nyugat-európai könyvpiacon.

A magyar könyvkultúra első századaiban a könyvkiadás túlnyomó részben a mecénási rendszeren alapult. Igaz, a nyomdászok nagy többsége a könyvkereskedelem mellett könyvkiadással is foglalkozott, de nemigen vállaltak sem áldozatott, sem kockázatot. Szívesebben hárították bőkezű mecénásokra a könyvek előállítási költségeit, és a mecénás áldozatkészségét gyakran kamatoztatták a maguk hasznára és olykor a szerző rovására.

Bár a 16. századi fellendülés korában, amikor a Felvidéken és Erdélyben a könyvkultúra kibontakozását figyelhettük meg, már arra is akadt példa, hogy egy könyvnyomtató szakított a mecénási rendszerrel és egyedül olvasóira támaszkodott. Heltai Gáspár kolozsvári nyomdász kísérlete azonban csak elszigetelt jelenség volt. A 17. században és a 18. század első felében visszaszorultak a könyvkiadásnak e polgári kezdeményezései, és a főrangú mecénások valamint az egyházi intézmények mecenatúrája nyomult ismét előre. A 16. század derekától a magyar irodalom és könyvkiadás leggyakoribb mecénásai az újonnan felemelkedő főnemesi családok lettek. A 17-18. század fordulóján főleg a kassai és a nagyszombati jezsuita rendház fejtett ki élénk kiadói tevékenységet.

Az egész korszak könyvkiadásának támogatása elsősorban nem az irodalom és tudományok szeretetéből táplálkozott, hanem egyházi intézmények érdekei, illetve a reformáció és ellenreformáció híveinek vallásos szükségletei határozták meg. A profán tudományok művelői csak elvétve akadtak támogatókra. De még kevésbé támogatták a világi költészetet, amelyet többnyire sem a katolikus egyház, sem a protestáns felekezetek nem néztek jó szemmel. A 18. század első felének közfelfogását tükrözte gróf Koháry Ferenc magatartása, aki szívesen kiadta Gyöngyösi István Rózsakoszorú... című, vallásos verseket tartalmazó kötetét, de a szintén neki ajánlott Csalárd Cupido... szerelmes verseinek megjelenését már nem volt hajlandó támogatni.

A 16-18. századi magyarországi könyvek jelentős része tehát a szerzők kiadásában, de nem az ő költségükön jelent meg. A kiadás költségeit biztosító mecénások személyéről a címlapról vagy az előszóból szerezhetünk tudomást. A dedikációban szereplő személyek vagy intézmények is anyagilag támogatták a szerzőket vagy a nyomdászokat az illető munka kiadásában, esetleg legalább utólagos költségtérítést vagy jutalmat remélt tőlük az író vagy a nyomdász. E dedikáció néha egész lapnyi illusztrációval egészült ki, pl. Trinkellius Zakarias SJ: Divinatorium viae et vitae aeternae (Wien, 1663) című munkájában a rézmetszet azt a jelenetet ábrázolja, amikor a szerző térden állva nyújtja át munkáját a mecénás Lippai György érseknek.

A mecénások a dedikáción kívül igényt tartottak a könyv bizonyos példányszámára is. Bethlen István 1646. július 27-én kelt végrendeletében azzal a kikötéssel adott 510 aranyat a Szenci Kertész-féle Biblia költségeire, hogy örökösei annyi példányt kapjanak belőle, "amennyi 500 arany után illenék".

A magyarországi mecénások sorában megtalálhatjuk az erdélyi fejedelmet, elvétve a Habsburg-ház egyes tagjait, főrangú családokat, egyháziakat és egyszerű polgárokat is. A városok közül Debrecen és Eperjes vezetnek; ezeken kívül még Besztercebánya, Kassa és Sopron szenátusait keresték fel gyakrabban ajánlásaikkal az írók.

A nyomdászok igyekeztek minél többet nyerni az egyes kiadványokon. Ennek egyik módja az volt, hogy többet nyomtak a megrendelt példányszámnál és ezt a többletet áruba bocsátották. E Párizsban valóságos szokásjoggá fejlődött eljárás mellett a magyarországi nyomdászok szívesen gyakorolták az Európa-szerte divatozott jogosulatlan utánnyomást is. Már a 16. században meglehetősen elterjedt: Manlius a századfordulóig kinyomtatott 15 könyvének kétharmada az igen kelendőnek bizonyult régibb kiadványoknak, főleg a kolozsvári Heltai-nyomda termékeinek utánnyomatai voltak. Az utánnyomás gyakorlata szinte a nyomdászat kezdeteitől fogva általánossá vált és évszázadokon keresztül fenn is maradt. Eleinte, amíg a nyomtatványok között nagy mennyiségben fordultak elő antik szerzők művei és misekönyvek, a kérdés még nem vetődött fel olyan élesen, mint később, amikor egyre inkább összefonódott a szerzői és a kiadói jog problémáival. Ezeket csak a polgári reformtörekvések és forradalmak kapcsán sikerült törvényesen megoldani a 18-19. század folyamán. Addig a nyomdász-kiadók szabadalmak, kiváltságok biztosításával és privilégiumokkal igyekeztek védekezni az utánnyomások ellen.

A kiváltságlevelek, amelyekkel a nyomdák védekezni próbáltak a jogosulatlan utánnyomás ellen, Magyarországon csak a 18. században váltak általánossá. A 16. században a magyar nyomdák közül csak a nagyszombati nyert két ízben, egy-egy kiadványra szabadalmat. Erdélyben az első privilégiummal megjelent könyv Heltai bibliafordításának első része volt. A 18. század volt Magyarországon is a kizárólagos szabadalmak virágkora. A privilégiummal rendelkező kiadók sorát 1705-ben Töltési István komáromi nyomdász nyitotta meg, aki 15 évre szóló kizárólagos jogot kapott magyar naptárak előállítására, amit özvegye átruházott Franz Dominik Speiser pozsonyi könyvkereskedőre, aki 1759-ig ezt többször meghosszabbította. 1726-ban Joseph Anton Streibig soproni nyomdász címtáras naptár kiadására nyert kizárólagos jogot, és ezt 1731-ben mint győri könyvnyomtató, újabb tíz esztendőre is megkapta. A század folyamán sorra kaptak újabb kizárólagos jogot az egyes kiadók. 1728-ban Johann Georg Nottenstein budai könyvnyomtató német nyelvű ábécéskönyvek, káték, vasár- és ünnepnapra szóló evangéliumok kiadására kapott tíz évre szóló privilégiumot. 1740-ben a kassai jezsuita nyomda nyert ugyancsak egy évtizedre szóló szabadalmat magyar, német és szlovák naptárak kiadására. 1765-ben a pozsonyi Landerer nyomda az 1764/65-i országgyűlés törvényeinek kizárólagos kinyomtatására kapott felhatalmazást.

E privilégiumokat azonban gyakran nem vették figyelembe. Például Töltési kalendárium-privilégiuma ellenére 1705-1711 között mind a felvidéki, mind az erdélyi városokban háborítatlanul jelentek meg magyar naptárak. (Igaz, ő meg "Lőcse" nyomdahely feltüntetésével Komáromban jelentetett meg kalendáriumokat.) A privilegizált kiadók több ízben vádat emeltek jogaik megsértése miatt. 1774-ben Katharina Landerer panaszára a győri nyomdában 976 forint, az egri nyomdában 215 forint, a pozsonyi Patzkó nyomdában pedig 101 forint értékű ábécét, katekizmust, evangéliumos könyvet foglaltak le, olyan kiadványokat, amelyek előállítására Landerernének kizárólagos joga volt.

A szerzői és kiadói jogok védelméről először Angliában rendelkeztek, 1709-ben a Copyright-Act keretében. Az Amerikai Egyesült Államokban 1781-ben, Franciaországban előbb 1777-ben, majd 1793-ban hoztak rendeleteket a szerzői és a kiadói jogokról.

Németországban a felvilágosodás neves írói és tudósai a 18. század hatvanas éveitől kezdve kivették részüket az utánnyomás elleni küzdelmekből. A német könyvkereskedők 1762-ben ki akarták tiltani az utánnyomókat a lipcsei vásárról. A göttingeni egyetem több professzora - így Georg Christoph Lichtenberg és Johann Stephan Pütter - a hetvenes évek folyamán szintén felléptek a szellemi tulajdon védelmében. A német írók közül is sokan - többek között Bürger, Klopstock, Lessing és Fichte - felemelték szavukat az utánnyomás ellen. Akadtak ugyan olyanok is, főleg dél-német és osztrák földön, akik úgy vélekedtek, hogy az utánnyomás hibátlanabb és szebb is lehet az eredeti műnél, az olvasóknak pedig lényegesen kevesebbe, kb. csak az eredeti ár felébe kerül az így kiadott könyv.

A kritikák nyomán a német államok közül először Poroszországban, 1794-ben hoztak rendeleteket a szerzői és a kiadói jogok védelmében, és eltiltották az utánnyomást. Később, 1815-ben, majd 1835-ben más német államokban is rendelkeztek e tárgyban, de végül is csak 1848-ban, a cenzúra megszüntetésével oldódott meg végérvényesen a szerzői és kiadói jog védelme és az utánnyomás problémája.

A Habsburg monarchiában az utánnyomók, akik főleg házaló könyvárusok által terjesztették kiadványaikat, szintén arra hivatkoztak, hogy a felvilágosodás eszméi ilyen módon szélesebb körben és gyorsabban terjednek. Bécsben az utánnyomás egyik leggátlástalanabb művelője a magyarországi származású Trattner János Tamás volt, aki 1753-tól kezdve olcsó utánnyomásaival jó üzleteket csinált. Mária Terézia 1775. február 11-én kiadott rendeletével ugyan eltiltotta "a tudományra, nyomdászokra és kereskedelemre egyaránt káros" utánnyomást, de e tiltás csak a belföldi kiadványokra vonatkozott; a külföldieket, valamint a tankönyveket ezentúl is szabadon utánnyomtatták. Jellemző, hogy egy 1791-ben Halléban megjelent Reisen durch Ungarn und Deutschland című mű ismeretlen szerzője úgy vélekedett: bármit mondjanak is az utánnyomásról, mégis nagy haszon származik belőle. "Ki tudja, vajon a felvilágosodás Magyarországon és Ausztriában Trattner úr nélkül fejlődött volna-e ennyire?" Az utánnyomást egyébként szerinte a magas könyvárak tették szükségessé.

A kiadott könyvek példányszáma általában nagyon alacsony volt. A nyomdászok a saját kiadásukban megjelent műveket Tótfalusi Kis Miklós szerint "száz vagy háromszáz vagy legfeljebb ötszáz" példányban adták ki. Ez természetesen a könyvek magas árát eredményezte.

A szerzők vagy mecénásaik megrendelésére készült kiadványok még kisebb példányszámban jelentek meg. Ezek "vagy 50, vagy 100 vagy legfeljebb 200" példányban készültek. Ez nagyjából megegyezett azzal a példányszámmal, amely Gutenberg korában az ősnyomtatványok átlagos mennyisége volt egy-egy kiadvány esetében (100-300). Magyarországon a 17-18. században, sőt a 19. század elején is még mindig ez volt az átlagos példányszám. Egészen kivételes volt a Károlyi-féle Biblia Szenci Molnár Albert gondozásában megjelent 1608. évi hanaui kiadása, amely másfélezer példányban készült és négy év alatt el is kelt.

Amikor a magyar könyvpiac felvevőképességét helytelenül ítélte meg, úgy járt a kiadó, mint Tótfalusi Kis Miklós, aki Biblia-kiadását 3500 példányban, a Zsoltárok és az Új Testamentum részkiadásait egyenként 4200 példányban nyomatta és csúnyán ráfizetett.

A kalendárium volt az egyetlen kelendő nyomtatvány, ebből maga Tótfalusi is évenként több ezret vetett piacra. Vezető helyét megtartotta a 18. században is, egy 1775-ben készült hivatalos kimutatás alapján az évről évre kiadott naptárak számát közel hetvenezerre becsülik. E nyomtatványon kívül még az ábécéskönyvek és az egyéb tankönyvek, a katekizmusok egyéb ájtatossági munkák, valamint a széphistóriák készültek többezres példányszámban. Például a debreceni városi nyomda már 1731-ben tízezer példányban adott ki latin-magyar ábécét.