A magyarországi könyvforgalmazásnak az a rendszere, amely a 19. század utolsó évtizedeiben és a 20. század elején alakult ki, az első világháború, az ezt követő forradalmak, az ország trianoni megcsonkítása, majd a gazdasági válság következtében lényeges változásokon ment keresztül.

1918 októberében az "őszirózsás forradalom" eltörölte a háború kitörésekor bevezetett cenzúrát és ismét törvénybe iktatta a polgári sajtószabadságot. A nyomdák és kiadóvállalatok az eredeti tulajdonosok kezében maradtak, de még a konzervatív vállalatok is igyekeztek megfelelni az új elvárásoknak. A könyvkereskedések kirakatai megteltek azokkal a művekkel, melyek a háború alatt nem voltak forgalmazhatók: a Habsburg-ellenes munkák mellett főként a különböző szocialista és polgári radikális irányzatú szerzők: Kautsky, Szabó Ervin, Otto Bauer, Jászi Oszkár és mások művei kerültek előtérbe. Új könyvsorozatok indultak "Forradalmi könyvtár", "Károlyi könyvtár", "Természet és Társadalom" és más címekkel, de megjelentek nemzeti és konzervatív beállítottságú könyvek is.

Az 1919 márciusában kikiáltott Tanácsköztársaság a sajtószabadságot már sajátosan és egyoldalúan értelmezte. Ezen értelmezés szerint a proletárdiktatúra a nyomdák államosításával a sajtószabadságot "nem csak formálisan, hanem ténylegesen" is biztosította - a valóságban: megszüntette. A tanácskormány által létrehozott Szellemi Termékek Országos Tanácsa volt hivatva dönteni a sajtótermékek kiadásának és terjesztésének engedélyezéséről. A 20 főnél több munkást foglalkoztató üzemeket már az első napokban államosították; a nyomdák, kiadók és a könyvterjesztés irányítását bizottságokra bízták. Májusban sor került a könyvkiadás és a könyvkereskedelem teljes államosítására is. A szortimenter-könyvkereskedések mindegyikét államosították, az antikváriumokat csak állami felügyelet alá helyezték. A könyvkereskedelem szakosítását is tervbe vették, de erre a Tanácsköztársaság 133 napja alatt már nem került sor. Ugyancsak nem valósulhatott meg az a terv sem, amely szerint a Corvinában, a Magyar Könyvkereskedők Egyletének államosított közlönyében a tizedes rendszer szerint közölték volna az újonnan megjelenő könyvek bibliográfiai leírását.

A Kommunisták Magyarországi Pártjának 1918 novemberétől kezdve megjelenő első kiadványai jórészt a korábban Szovjetoroszországban kiadott politikai művek utánnyomatai voltak. A diktatúra idején megjelentetett nyomtatványok nagy többsége ideológiai és politikai munka volt. Marx Tőkéjének fordítására a Közoktatásügyi Népbiztosság ötven fordítót alkalmazott; a munka néhány hét alatt elkészült, de megjelentetésére már nem volt idő. A Tanácsköztársaság könyvkiadási gyakorlatának agitatív jellegét mutatja, hogy az első két és fél hónap alatt 80 különböző könyvet és füzetet jelentettek meg 3 millió 780 ezer példányban. E kiadványok legkisebb példányszáma 15 ezer, a legnagyobb 200 ezer volt. A politikai és ideológiai témájú kiadványokhoz képest a szépirodalmi és tudományos munkák elenyésző kisebbségben maradtak.

Magyarország könyvkultúrájára a vesztes háborút követő trianoni békeszerződés újabb súlyos csapást mért. A Monarchia felbomlásával hosszú évszázadok után ugyan újra független lett az ország, de elvesztette területének több mint kétharmadát, lakosságának több mint felét. Az elcsatolt országrészek közül a legnagyobbak, a Felvidék és Erdély éppen azok a területek, amelyek a magyar könyvkultúra történetében évszázadokon keresztül kiemelkedő szerepet játszottak.

A világháború alatt, a Tanácsköztársaság idején, majd az azt követő átmeneti időszakban különböző módon, de korlátozták a szólásszabadságot és időlegesen bevezették a cenzúrát. A politikai konszolidációt követően az 1929-ben kitört gazdasági világválság is keményen sújtotta a magyar kulturális élet fejlődését, benne a könyvkiadást és könyvkereskedelmet is. A bethleni konszolidáció éveitől egészen a második világháború kezdetéig nem működött ugyan cenzúra, de a lakosság anyagi és kulturális helyzete továbbra is súlyos gátja maradt a könyvvásárlásnak. És bár a két háború közti időszak a magyar irodalom egyik fénykora volt, a Nyugat írói nemzedéke után újabb jelentős írói generációk és köztük kiemelkedő tehetségű, azóta klasszikussá vált írók mutatkoztak be, az igényes irodalom olvasótábora változatlanul kicsi maradt. Ennek megfelelően a színvonalas művek példányszáma rendkívül alacsony volt; az írók nem tudtak írásaikból megélni.

Az anyagi gondokon túl a társadalom iskolázatlansága is ezt eredményezte. A 6 évesnél idősebbek 12,7 százaléka még 1943-ban is analfabéta volt. 1930-ban a lakosságnak csak 73,9 százaléka végezte el az elemi iskola négy osztályát; 9 millió lakos közül mindössze 360.000 szerzett közép- és főiskolai végzettséget.

És bár a harmincas évektől kezdve az értelmiség nagyobb figyelemmel fordult az irodalom és kultúra felé, a könyvfogyasztás még mindig nagyfokú szellemi igénytelenséget mutatott. Az értelmiség, a jómódú középosztálybeliek és a polgárság száma ugyanis legalább 800 ezer lehetett, mégis, egy-egy értékes könyvből ekkor sem kelt el 2-3 ezer példánynál több, sok folyóirat példányszáma nem érte el az ezret sem. Pedig a magyarországi könyvtermés a világháború óta nem csökkent, sőt, az 1934-ben megjelent 3920 magyar könyv majdnem kétszerese a 2160 könyvet produkáló 1908. esztendő termésének. A megcsonkított ország átlagos könyvtermelése évi 3000 kiadvány volt, de az átlagos példányszám a világháború előtti 5000-ről 3000-re csökkent, az elcsatolás következtében bekövetkezett lélekszám-fogyatkozás miatt.

A szellemi igénytelenség különösen jellemző maradt a két világháború közti magyar vidék könyvkultúrájában. A szegényes könyvkereskedői viszonyokra utalt 1923-ban Móricz Zsigmond is, aki egyik riportjában keserűen állapította meg egy hódmezővásárhelyi könyvesboltban tett látogatása alkalmából, hogy a városban senki sem olvas, egy hónap alatt egy könyv sem kelt el. "Ti írók a fejeteken állva kukorékolhattok... Hódmezővásárhelyen azt senki sem tudja meg, mert ... nem vesznek könyvet. És ez a magyar kultúra."

A 30-as években az jelentette a "fellendülést", hogy a 60 ezer lakosú városban havonta húsz könyv fogyott el. A boltok állományának csaknem fele tankönyvekből állt, a szépirodalmi anyag jelentős része bestseller volt. A harmincas évek közepétől végre valódi kulturális fellendülés indult meg, az igények növekedését jelezte, hogy ekkortól már 5 könyvüzlet volt a városban.

A könyv- és lapkiadás terén visszaálltak a dualizmus kori tulajdonviszonyok: a kiadóvállalatok, nyomdák és könyvkereskedések visszakerültek a korábbi tulajdonosok kezébe, de a könyvkiadás szervezetében mégis bizonyos változások következtek be. A korszakban mintegy száz kiadó tevékenykedett; a kiadványoknak kb. egyharmada a nagyvállalatoknál jelent meg. A közepes és kis kiadók csak úgy tudtak versenyben maradni, hogy valamilyen szűkebb területre korlátozták tevékenységüket. A hét nagy kiadó együttesen hozzávetőleg annyi könyvet adott ki, mint a 30-40 kisebb kiadó együttvéve. A többi, mintegy 50-60 törpe kiadó évenként csak néhány kiadványt jelentetett meg, a könyvek egynegyede magánkiadásban látott napvilágot.

A két háború közti könyvkiadás szakítani igyekezett a korábbi részletüzlet rendszerrel és helyette az ügynöki szervezet kiépítését szorgalmazta. Ennek segítségével a 20-30 filléres füzetek helyett a drága, 100 pengő körüli kiadványok forgalmazását helyezték előtérbe, amit sokkal nagyobb anyagi haszonnal végezhettek. Ennek a könyvügynöki szervezetnek nagy szerepe volt a korabeli olvasói réteg kiszélesítésében. Az olvasóközönség szellemi szükségletének irányítása gyakorlatilag üzleti szervezetek alkalmazottai, ügynökei kezébe került. Ezért mondták e könyvterjesztési gyakorlatról, hogy "Magyarországon a könyvet nem veszik, hanem eladják". A korszakban elszaporodtak a díszművek, albumok és más könyvmonstrumok, de az is igaz, hogy ez az ügynöki szervezet mégis csak részt vett a magyar olvasók számának emelésében, és hozzájárult bizonyos, könyvektől egyébként "mentes" családok - többnyire nem túl színvonalas - kis házi könyvgyűjteményének kialakításához.

A legnépszerűbb kiadványtípus azonban változatlanul a sorozatokban, rotációs papíron készült és újságárusoknál is kapható ponyva volt. 1938-ban 415 ponyvaregényt adtak ki 4-8 milliós példányszámban. A világháború kitörésétől kezdve e szellemi narkotikum iránt egyre nagyobb igény mutatkozott a magyar társadalomban. Ennek kielégítésében olyan vállalatok jártak elől, mint a Légrády Kiadó, amely a "Pesti Hírlap Könyvek" sorozatában a "tekintélyes"-nek mondott napilaphoz nemigen illő sárga füzetek százaival (1940-ben már a 681. sorszámnál tartott a sorozat!) árasztotta el a vadromantika, a haramiák, banditák és kémnők világa iránt érdeklődő olvasók tízezreit. A másik jellegzetes ponyvasorozat, a "Tarka Regénytár" kiadója pedig az a Stádium nyomda és kiadóvállalat volt, amely egyidejűleg a kormánylapokat is kiadta. A "Világvárosi Regények" ponyvasorozat kiadója a budapesti Literaria vállalat volt.

A szépirodalmi művek aránya, különösen a divatos szórakoztató műveké emelkedést mutatott. 1913-ban ez az arány 17% körül volt, a húszas-harmincas években 30%-ra emelkedett, majd a második világháború alatt 24-25% között volt. A klasszikusok és a kor első vonalbeli íróinak munkáit csak a műveltek kis rétege vásárolta, ezért ezek alacsony példányszámban jelentek meg, míg a bestsellerek 3-5 ezer, sőt néha 10 ezer példányban láttak napvilágot.

Különösen nagy visszaesést mutat e korszakban a tudományos könyvkiadás. Míg az első világháború előtt a Magyar Tudományos Akadémia Könyvkiadó Vállalata értékes monográfiák és gyűjteményes kiadványok egész sorát jelentette meg (pl. Régi Magyar Költők Tára, Régi Magyar Könyvtár, Nyelvemléktár stb.), a két háború között e sorozatok többnyire befagytak. A tudományos folyóiratok nagy része is szünetelt csakúgy, mint ahogy félbeszakadt sok más nemzeti- és szakbibliográfiai, valamint egyéb tudományos vállalkozás is. Ahogy a magyar pozitivizmus is adós maradt a 19. század végi Európára jellemző nagy filológiai, textológiai és bibliográfiai teljesítményekkel, a két háború közötti hivatalos kultúrpolitika hasonlóképpen elhanyagolta a magyar nemzeti kultúra és irodalom hagyományainak a feltárását és megismertetését.

A magyar felvilágosodás korának törekvéseire hivatkozva a korszakban többen szorgalmazták olcsó népkönyvek kiadását. A sokféle terv és kezdeményezés ellenére - politikai, üzleti és egyéb okok miatt - nem tudott kibontakozni olyan tekintélyes, népszerű kiadványsorozat, amely a színvonalas szórakoztatást, ismeretterjesztést szolgálta volna. Ilyen "nemes ponyva" kezdeményezés volt a harmincas években a szerény "Magyarok Könyvtára" és a "Nemzeti Könyvtár" című sorozat.

Egyesek ismételten felvetették, hogy - ellentétben a nyugati országok kiadási gyakorlatával - nálunk nem lehet olcsó kiadásban hozzájutni sem a magyar klasszikusokhoz, sem a modern magyar és külföldi irodalom legújabb termékeihez. Az igény pedig nálunk is megvolt erre, csak a könyvkiadókon múlt, hogy a Franklin Társulat által 1897-ben kezdeményezett Magyar Könyvtárhoz és az 1876-ban Gyulai Pál szorgalmazására indult Olcsó Könyvtárhoz hasonlóan a hazai és a külföldi művek számára ismét olcsó sorozat létesüljön.

Mások szerint ahhoz, hogy a középosztályban a nemzeti klasszikusok iránti igény valóban felmerüljön, nem csak olcsó, hanem ízléses és mutatós kiadványokra lett volna szükség. A nagy kiadók részletügynökeinek tapasztalatai is azt bizonyították, hogy milyen nagy fontossággal bír a magyar közönség körében egy-egy sorozat megvásárlásánál a kötés színe és a kötet kiállítása. Az igényességet ilyen módon is lehetett volna fejleszteni. Radnóti Miklós véleménye szerint a kiadói üzletpolitika, különösen a részletüzlet, kedvezőtlenül hatott az irodalomra. Szerinte is újra kellett volna indítani a Magyar Könyvtárhoz vagy a Modern Könyvtárhoz hasonló sorozatokat, amelyekben helyet kaphatott volna sok, egyébként üzleti okok miatt kiadhatatlan mű és műfordítás. Ha a nagy kiadók számára ez nem jelentene is nagy üzletet, a közép- és kis kiadóknak kellene e szerény, de biztos vállalkozásba belekezdeni.

A tudományos könyvkiadás továbbra is főként a Magyar Tudományos Akadémia feladata lett volna. Az 1872-től létrehozott Könyvkiadó Bizottság fennállásától kezdve a század végén számos jelentős kiadványt jelentetett meg, többnyire a Révai kiadó közreműködésével. Ez a tudományos könyvkiadói tevékenység a két háború között azonban nagy mértékben visszaesett: még a megkezdett vállalkozások sem igen folytatódtak.

A katolikus kiadványok legfőbb kiadója és terjesztője e korszakban is az 1848-ban alapított Szent István Társulat volt, amely 1904-ben részvénytársasággá alakult, nyomdája és kiadóhivatala 1919-től Stephanaeum néven folytatta tevékenységét. Kiadványai között tudományos művek, szépirodalmi munkák, folyóiratok és tankönyvek egyaránt voltak.

Az ugyancsak a korábbi évtizedekre visszanyúló szociáldemokrata könyvkiadás és -forgalmazás a párt kiadójához, a Népszava könyvkereskedéshez kapcsolódott. Eleinte főleg szépirodalmi és műszaki munkákat adott ki, majd társadalomtudományi műveket is, köztük főleg a különböző szocialista irányzatok képviselőinek (Lassalle, Kautsky, Bernstein, Max Adler stb.) a könyveit. 1938-ban a Népszava könyvkereskedés kiadóként megszűnt, a negyvenes évek elején a Szociáldemokrata Párt lapjai közül már csak a Népszava jelenhetett meg 1944. március 19-ig, az ország német megszállásáig.

Fontos szerepet játszott a baloldali könyvkiadásban Cserépfalvi Imre 1931-ben alapított vállalata is. Cserépfalvi a párizsi Hachette Kiadónál ismerkedett meg a könyvkereskedelemmel, majd hazatérése után, 1929-ben a Váci utcában (Hartleben egykori boltja és a mai Gondolat könyvesbolt helyén) könyvkereskedést alapított, és francia könyvek behozatalával foglalkozó vállalatot létesített. Ő adta ki József Attila több kötetét és lapjának, a Szép Szónak 1936-os évfolyamát, valamint - többek között - Szabó Zoltán és Kovács Imre szociográfiai műveit. Részt vett az ellenállási mozgalomban, 1950-ben vállalatát államosították; csak 1984-ben indíthatta újra.

Könyvkereskedőként és antikváriusként fejtett ki értékes kiadói munkásságot a két háború között Lantos Adolf is. Pályáját Dobrovszky antikváriumának társtulajdonosaként kezdte, 1910-ben önálló kereskedő lett. 1930-ban megszerezte a Genius Könyvkiadó Rt.-t. Irodalomtudományi és szépirodalmi munkákat (köztük Móra Ferenc művei) adott ki, antikváriusként pedig könyvárveréseket rendezett, megjelentette a Bibliofil Szemle, a Literatura és a Lantos Magazin című folyóiratokat.

Ebben az időszakban fejtette ki önálló könyvkereskedői tevékenységének nagy részét Stemmer Ödön, akinek pályakezdéséről már az előző fejezetben szóltunk. Az első világháború után Fürdő (József Attila) utcai üzlete a korszak egyik legszínvonalasabb tudományos és bibliofil antikváriuma lett, kapcsolatot tartott szinte valamennyi nagy könyvtárral és intézménnyel. Üzlete, amelyben a kor ismert tudósai, írói, politikusai is megfordultak, Budapest ostroma alkalmából elpusztult. Ő maga 1945 után a Múzeum körúti Központi Antikváriumban dolgozott, és megírta visszaemlékezéseit egy elmúlt korszak könyvkultúrájáról.

Ugyancsak hosszú, több mint fél évszázados antikváriusi tevékenységet folytatott Ranschburg Gusztáv is, aki 1895-ben nyitotta meg budapesti üzletét. 166 katalógust adott ki állományáról, bátyjával, Ranschburg Viktorral együtt kiadói tevékenységet is folytatott.

A könyvkereskedésnek indult Grill Károly cégkeretében csak 1905-ben vált külön a könyvkiadás. A vállalat kizárólag jogi könyvek kiadására szakosodott, mint ahogyan a Rózsavölgyi és Társa Zeneműkiadó az ország legnagyobb zeneműkiadója volt. Sajátos szerepet töltöttek be a korban azok a nyomdász-kiadók is, akik nevéhez az új magyar könyvművészet megteremtése fűződik. Az egyik ilyen műhely a gyomai Kner nyomda volt, amelyet Kner Izidor alapított 1882-ben és világhírűvé fejlesztett. 1907-től fia, Kner Imre vette át a nyomda vezetését, 1916-tól könyveket adott ki és sorozatokat indított, könyvművészete nemzetközi elismerést nyert. A másik jelentős, bibliofil alkotásokat kiadó vállalkozás Tevan Andor nevéhez fűződik, aki filléres Tevan Könyvtár című sorozatában (1912-1919) kétszáznál több magyar és külföldi szerző művét jelentette meg.

A népi írók szépirodalmi, társadalomtudományi és művészeti munkáinak kiadása céljából alapította meg 1939-ben Püski Sándor a Magyar Élet Könyvkiadót. Ő szervezte 1942-ben és 1943-ban a szárszói konferenciákat. Üzletének államosítása (1950) után hamis vádakkal elítélték, szabadulása után az Egyesült Államokban 1970-ben magyar könyvkereskedést nyitott, 1975-től Püski Kiadó néven folytatta könyvkiadói tevékenységét is. Hazatérése után, 1989-ben itthon újra megnyitotta üzletét és könyvkiadóját.

A könyvvásárlás és általában az irodalmi élet fellendítésének érdekében 1927-ben a Magyar Könyvkiadók és Könyvkereskedők Országos Egyesületének közgyűlésén Supka Géza lapszerkesztő évenkénti könyvnapok rendezését javasolta. Ezeken az ország minden városában és falujában utcai könyvvásár formájában találkozhatott egymással a könyvkiadó, könyvkereskedő és a közönség. A könyvnapok következtében felélénkülő könyvkiadás és könyvfogyasztás nagy segítséget nyújtott az íróknak is, akik honoráriuma az eladott példányszámtól függött. A javaslat 1929-ben valósult meg először és attól kezdve rendszeressé vált, könyvnapok, vagy könyvhét formájában.

A két háború közti magyar kultúrára, és benne a könyvkultúrára is a harmincas évektől kezdve egyre sötétebb árnyékot vetett a modern barbárság európai előrenyomulása. Az 1933-as év könyvnapja alkalmából Babits Mihály a Nyugatban megjelent írásában nem késlekedett a németországi náci könyvégetés "horogkeresztes máglyá"-jának kemény megbélyegzésével: "Az idei magyar könyvnapot kevéssel előzte meg az európai könyv tragikus napja: a berlini könyvégetés. Barbár szelek fújnak, s Omár kalifa korszaka látszik visszajönni..."

Néhány évre volt csak szükség, hogy nálunk is egyre inkább előtérbe kerüljenek az "ordas eszmék". A szabadságjogok megszorítására már 1938-ban sor került. Hiába tiltakoztak 1938 áprilisában az írók és kiadók azon sajtóreform törvényjavaslata ellen, mely semmilyen írásmű terjesztését nem engedélyezte előzetes ügyészi átvizsgálás nélkül. Az 1938:XIV. törvénycikk júniusban hatályba lépett, 1940-ben pedig teljesen visszaállították az előzetes cenzúrát.

Az 1944. április 30-án megjelent 10.800/1944. M. E. számú rendelet értelmében megkezdődött a magyarországi és a külföldi zsidó szerzők műveinek "a közforgalomból való kivonása". E munkákat - többek között Dénes Zsófia, Fenyő Miksa, Gellért Oszkár, báró Hatvany Lajos, Kis József, Molnár Ferenc, Szabó Ervin, Szép Ernő, Vázsonyi Vilmos és Zsolt Béla, illetve Vicki Baum, Sigmund Freud, Hugo Hofmannsthal, Franz Werfel és Stephan Zweig könyveit - a kiadóknak, kereskedőknek, könyvtáraknak be kellett szolgáltatniok a hulladékpapír hatóságilag megállapított áráért. A beszolgáltatást végrehajtó cég köteles volt a könyvek bezúzásáról gondoskodni. A beszolgáltatott 447.627 mű, mintegy 20-22 vagon könyv megsemmisítését 1944. június 15-én Kolosváry-Borcsa Mihály sajtókormánybiztos "ünnepélyesen", a sajtó jelenlétében kezdte meg; elsőnek Kis Józsefnek, a Hét című folyóirat megalapítójának költeményeit dobta a zúzdába...

De más formában is folyt a könyvpusztítás. A Budapestet megszállva tartó SS-alakulatok tagjai e hónapokban mintegy 22 fővárosi könyvkereskedést és antikváriumot "fésültek" át, sőt magángyűjteményekből is harácsoltak könyveket. Az akció célja valójában az volt, hogy összeszedjenek olyan műveket, amelyekből a német gyűjteményekben hiány mutatkozott, háborús pusztulás vagy egyéb okok miatt. (Például az okkultista, az erotikus és a művészettörténeti könyveket azért keresték, mert náluk korábban e munkákat megsemmisítették, később a megszállt országokból igyekeztek pótolni őket.) Stemmer Ödön bezárt antikváriumában állítólag maga Himmler járt hasonló célból. Az összegyűjtött mintegy ötvenezer kötet egy részét Németországba szállították, másik része egy Naphegy utcai raktárban Budapest ostroma alatt pusztult el.