Minden fiatal életében határkő a 18. év, az érettségi éve. Nemcsak ők vizsgáznak ekkor, hanem tanáraik is: sikerült-e tanítványaikat önálló személyiséggé alakítaniuk? Szilárd Leó 1916-ban, Németh László 1919-ben érettségizett. Nézzük meg ennek a két 18 éves fiatalembernek a portréját! Tiszta tekintetükből érdeklődés s tán némi aggodalom is kiolvasható, mellyel sorsuk e1é néznek. Mindketten 18 évesek és "magukhoz akarnak hasonlítani".Közben pedig egymásra hasonlítanak.
 Szilárd Leó 1916-ban, tizennyolc éves korában. (Egon Weiss gyűjteményéből közölte W. Lanuette Genius in the Shadows c. könyvében 1992-ben) |
 Németh László, az érettségiző diák 1919-ben. (Megjelent a Németh László élete képekben c. könyvben a Gondolat kiadónál 1985-ben) |
Mindketten különleges képességű
tanulók voltak.
Tudjuk, hogy az iskola, melyet éppen nem a zsenik képzésére hoztak létre, ma sem tud mit kezdeni a különleges képességekkel. Pedig a témának kiterjedt pedagógiai szakirodalma van, s talán az egyéni bánásmód az a kifejezés, amely ezekben a tanulmányokban legtöbbet fordul elő. Nos, nézzünk szembe az igazsággal:
1. Az iskolában, melyet arra találtak ki, hogy ott osztálytanítás folyjék, aligha lehet a tanítás-tanulás folyamata egyéni. Nem olyan a rendszer.
2. Az önérzetes fiatalok - melyik tehetség nem ilyen? - ritkán viselik el azt, hogy valaki (tanár, szülő, bárki) bánni akar velük. Eget kérnek maguk fölé, nem pedig párnát maguk alá.
Az egyéni bánásmódban tehát az a baj, hogy az egyénire nincs lehetőség, a bánásmódra meg nincs szükség a legtöbb esetben.
Ugyanakkor jól tudjuk, hogy a tehetséges gyermek igényli az elismerést, de legalábbis különlegességének méltányolását a többiek részéről. Oly nehéz ilyenkor ellenállni a kísértésnek és a katedráról megdicsérni, példaképül állítani őt a többiek elé. Pótolhatjuk ezzel azt az elismerést, amit nem kap meg a többiektől? Lehet, hogy csak ellenszenvesebbé tesszük őt a többiek számára.
Mi hát a megoldás, mi a követendő módszer?
Nincs megoldás, nincs követendő módszer.
Bölcs, öreg orvos mondta egyszer, hogy ő már akkor is elégedett, ha biztosan tudja, hogy nem árt a betegnek. De persze meg szeretné gyógyítani. Ha sikerül, ez a plusz.
Egy tanár is gondolkodhat hasonlóképpen...
Szilárd Leó három évvel volt idősebb Németh Lászlónál. Amikor 1908 őszén beiratkozott az I/A osztályba, Juvancz Ireneusz lett az osztályfőnöke, s az is maradt négy éven át.
Juvancz Ireneusz (1882-1950), akárcsak Oberle Károly, kiváló eredménnyel végezte el az egyetemet és a tanárképzőt, s lett a matematika és az ábrázoló geometria tanára. Már gyerekkorában feltűnt matematikai tehetsége; legszebb eredménye az volt, amikor 1900-ban megnyerte az Eötvös-versenyt. Nyíregyházán, az ottani evangélikus líceumban érettségizett, Mészáros Ferenc (1851-1909) volt a tanára. A versenynyertes tanár példájával is hat, tanácsait saját eredménye hitelesíti a diákok előtt. Szilárd Leó indulásához ezzel már megkapta a kellő kezdősebességet.
A fizikával Szilárd Leó már otthon megismerkedett. Még nem volt tízéves, amikor megvette Zemplén Győző: Az elektromosság elmélete és gyakorlati alkalmazásai c. könyvét. Érdeklődését az keltette fel a téma iránt, hogy egyre több lakásba vezették be a villanyvilágítást a gázvilágítás helyett. Két évvel fiatalabb öccsével együtt nekilátott, hogy elvégezze az összes kísérletet, ami Zemplén könyvében le volt írva. Béla ügyesebb, Leó okosabb volt, hamar kialakult köztük a munkamegosztás: amit Leó megtervezett, Béla kivitelezte. Mérnök édesapjuk büszke is volt a fiaira, akik már akkor elhatározták, hogy ők is mérnökök lesznek.
Vizet elektrolizáltak, durranógázt robbantottak, elektromos áramkörbe iktatták az ébresztőórát, mely reggel és este 6 órakor irtózatos lármát csapott, miközben szikrák ugrottak át egy beiktatott érintkező és a kismutató között. Kristálydetektoros rádiótávírót szereltek fel a lakás távoli szobái között, de a Morse-ábécét már nem volt kedvük megtanulni. Leó kitalálta a legegyszerűbb kódot: igen = egy csengetés, nem = két csengetés. Minden, a másik szobából átüvöltött, eldöntendő kérdésre így tudott válaszolni.[1]
Az iskolai fizikával - természettannal - III. osztályos korában találkozott először. Akárcsak Németh Lászlónak, neki is Balog Mór volt a tanára, akihez tanárjelölt is be volt osztva abban az évben. Ráadásul Balog Mór a matematikai reformmunkálatokban is részt vett, vidéki iskolákat látogatott, bizonyára sok órát a jelölt tartott meg helyette. Szilárd Leó számára nagyobb élmény lehetett egy Juvancz Ireneusz által vezetett visegrádi kirándulás, mint a természettanóra a tanteremben. A IV. osztályban már nemcsak matematikát, az ábrázolót, de még a matematikai és fizikai földrajzot is Juvancz Ireneusz tanította. Osztályfőnök és osztálya jó kijött egymással.
Ötödikesként Szilárd Leó újra 50-es létszámú osztályba került. Új matematikatanárt és más osztályfőnököt kapott. Az új matektanár rövidesen otthagyta az iskolát; az új osztályfőnök még egy évig maradt, azután bevonult és az elsők között esett el a háborúban.
A VI. osztályra a diákok is már csak 38-an maradtak. Ez volt az utolsó békeév, az ábrázoló geometriát Bálint Elemér tanította: összesen két jelest adott, az egyiket Szilárd Leónak, a másikat egy Schlesinger Károly nevű fiúnak. Ezután vette át az osztályban a matematika tanítását a híres, megszállott matematika- (és gyorsírás-) tanár: Rados Ignác.
Rados Ignác (1859-1944) a budapesti tudományegyetemen és a műegyetemi reáltanárképzőben szerzett diplomát. Először a kereskedelmi akadémián kezdett tanítani, innen került Székelyudvarhelyre a főreáliskolába, majd néhány év múlva Budapestre, a VI. kerületi főreálba. Huszadik éve tanított már itt, amikor megkapta Szilárd Leó osztályát. Megszerette őket, csakúgy, mint Juvancz Ireneusz - az osztály fele még a Juvancz-féle osztályból került ki - és a két utolsó évre elvállalta osztályfőnökségüket. Rados Ignác a két Bolyainak volt nagy tisztelője, testvérével, a nála három évvel fiatalabb műegyetemi matematikaprofesszorral, Rados Gusztávval együtt. Rados Gusztáv (1862-1942) érdeme, hogy ma a világ Bolyai-Lobacsevszkij-geometriáról beszél, s nemcsak az orosz tudós nevével jelöli a kettőjük által - egymástól függetlenül - felfedezett hiperbolikus geometriát. Rados Ignác talált rá Bolyai Farkas elveszettnek hitt zenei tanulmányára Marosvásárhelyen, lefordította magyarra az Appendixet és korának legnagyobb Bolyai-monográfiáját, Paul Stäckel művét. E fordítás éppen akkor jelent meg, amikor Rados Szilárd Leónak kezdte tanítani a matematikát a Bulyovszky utcában.
A háború kitörését a Szilárd család a Németh családhoz hasonlóan külföldön élte át. Szilárdék az Alpokban nyaraltak, s azonnal elindultak haza. Tömött vonaton jöttek Bécsig, onnan hajóval Budapestig. A frontra induló katonavonatokból vidám énekszó hallatszott. A felnőttek meghatódtak a katonák lelkesedésétől, a 16 éves Szilárd Leónak a katonák részegsége tűnt fel. A családban közismert borúlátó természetével már ekkor megjósolta az Osztrák-Magyar Monarchia vereségét, de az orosz birodalom széthullását is.[2]
Az első háborús tanévben kezdődött meg a komoly, heti 4 órás fizika-(természettan-) tanítás Szilárd Leóék osztályában.
Ismét Balog Mór lett a tanáruk, aki a győri Kovács Zoltán fizikakönyvéből tanított és meglehetősen szigorúan osztályozott. Év végén egyedül Szilárd Leónak adott jelest és öt tanulót megbuktatott (egyik sem volt Juvancz-tanítvány). Rados Ignác valamivel enyhébb volt: mennyiségtanból ketten, ábrázolásból hárman kaptak jelest és csak négyen, ill. ketten elégtelent. Ebben az évben Krécsy papa is tanította Szilárd Leó osztályát, vegytanra. Négy jelest is adott és akárcsak Németh Lászlóéknál, itt sem buktatott meg senkit. Szilárd volt a legjobb tanuló. Csupán vallástanból, szabadkézi rajzból és tornából botlott meg, igaz, tornából majdnem el is hasalt...
Szilárd Leónak sem kedve, sem tehetsége nem volt a sporthoz. Ügyetlenségét csak fokozta a sikertelensége. Soha nem tanult meg sem úszni, sem kerékpározni, tornagyakorlatait elügyetlenkedte. Magát a gyakorlást utálta, unta bármilyen ráerőltetett tevékenység mechanikus ismételgetését. A matematikát és a fizikát se "tanulta", hanem "megértette", s ezzel már meg is jegyezte.
VIII. osztályban Kovács Zoltán fizikatankönyvének második kötetét tanulták. Balog Mór az év végén újra csak Szilárd Leónak adott jelest. Mennyiségtanból három jeles is volt: Szilárd Leó, Schlesinger Károly és Wolf Zsigmond. Utóbbi már május 22-én leérettségizett tíz társával együtt, akiket "a népfölkelési bemutató szemlén" alkalmasnak talált a sorozóbizottság. Dúlt a háború, és Wolf Zsigmondról nemsokára már alapítványt neveztek el az iskolában, melyet édesapja állított a háborúban elhunyt fia emlékére.
A normál érettségi szóbeli vizsgát 1916. június végén tette le Szilárd Leó és még tizenhárom szerencsés társa, akiknek nem kellett bevonulniuk. Hárman érettségiztek jelesen: egyikük Szilárd Leó, a másik Schlesinger Károly, a harmadik Kápolnai József volt. Utóbbival első osztályos kora óta járt együtt Szilárd Leó, s már akkor ők ketten voltak a legjobb tanulók az osztályban.
Az írásbeli érettségi tételek témaválasztása jellemző az akkori időkre[3]:
Magyarból: A szabadságharc költői.
Németből: a) fogalmazás: Wird die Menschheit nach dem Kriege besser oder schlechter? b) fordítás: Háború és pályaválasztás.
Matematikából: a) hosszú-hosszú szöveges kamatszámítási feladat a hadikölcsön bonyolult visszafizetéséről; b) nehéz algebrai-geometriai bizonyítás.
A szóbeli vizsgán Szilárd Leó érettségi elnöke Fest Aladár (1855-1931), akkori tankerületi főigazgató volt. Előzőleg hosszú éveken át tanára, majd igazgatója Fiuméban a magyar főgimnáziumnak. Az iskola egykori tanítványa, legnagyobb büszkesége Zemplén Győző fizikus, műegyetemi tanár alig egy hónappal azután esett el a háborúban, hogy volt igazgatója aláírta Szilárd Leó jeles érettségi bizonyítványát.
Szilárd Leóék osztálya még a tanév folyamán alapítványt tett matektanár osztályfőnökük, Rados Ignác tiszteletére. A kiírás szerint az alapítvány kamataiból képződő díjat évente kell odaítélni a matematikából legjobb nyolcadikos tanulónak.
Ki kapta meg elsőnek a díjat? Szilárd Leó.
Azt lehet mondani, hogy a Bulyovszky utcai tantestületnek azok a tanárai, akiknek szerencséjük volt Szilárd Leót tanítani, a megfelelő magatartást tanúsították. Felismerték a tehetségét, de nem csaptak nagy zajt körülötte. Nem hajszolták túl, viszont nem is akarták vele szemben megvédeni tanári tekintélyüket. Hagyták, hogy fejlődjön, és regisztrálták, értékelték a fejlődést. Az biztos, hogy nem ártottak neki.
A bölcs, öreg orvos már elégedett lenne.
Kérdés, hogy a tehetséges tanuló is elégedett-e ennyivel? Nem vár-e többet, sokkal többet attól a tanártól, aki őt arra a tárgyra tanítja, amiben tehetséges? Nem lesz-e igazságtalan vele szemben, ha nem kapja meg tőle a maximumot, vagy ha észreveszi - mert képes észrevenni - tanárának szakmai korlátait?
A jó futóedzőnek nem kell gyorsabban futnia tanítványánál - mondta egyszer Varga Tamás (1919-1987), aki igazán tudta, hogyan kell tanítani a matematikát.
Valószínűleg tudták ezt annak idején a Bulyovszkyban is.
1915 őszén, amikor Szilárd Leó megkezdte a VIII. osztályt, Juvancz Ireneusz már új iskolában tanított. A Bulyovszkyban eltöltött kilenc év után "előrelépett": áthelyezték a Mintába, a Trefort utcai Gyakorló Gimnáziumba. "Az ő távozásával szakavatott, buzgó, az ifjúsággal a szoros kötelességen felül is törődő tanárt veszített az intézet"[4] - olvashatjuk az iskola értesítőjében.
A váratlanul elhunyt Szabó Péter (1867-1914) óráit vette át a Mintában, sőt, testnevelést is tanított a háborúba behívott tornatanár helyett. Láttuk, milyen nehéz volt tanítani a háborús tanévekben. Juvancz azonban bebizonyította, hogy jó tanár; nemcsak tanítványai, de kollégái bizalmát, megbecsülését is kivívta. Amikor 1919-ben a Mintában is leváltották a régi igazgatót, rábeszélésre elvállalta az iskolavezetői megbízást. Hiba volt. 1919 májusában nevezték ki, s augusztusban már őt is leváltották. Vissza akarták hozni a régi igazgatót, akinek az idegrendszerét azonban annyira megviselte a meghurcolás, hogy nem vállalta az igazgatóságot. S kit neveztek ki 1920-ban új igazgatónak? Egy másik volt matematikatanárt a Bulyovszky utcából: Oberle Károlyt.
Juvancz Ireneusz egész tanári pályája kettétört: 1919 őszén fegyelmivel eltávolították az iskolából. Alkalmazott matematikusként dolgozott - dolgozhatott - tovább, nem jöhetett vissza a tanári pályára. Pedig szeretett volna tanítani: 1927-ben perújrafelvételt kért, melyhez Ranschburg Pál az alábbi támogató véleményt csatolta:
"...őt szívből és tapasztalásból közel két évtized óta komoly tudományos törekvésű, az átlagosnál jóval nagyobb képzettségű s főleg a pszichológiával kapcsolatos matematikai eljárások területén nálunk kivételesen tájékozott és önálló búvárkodásra is képes szakerőnek ismerem" - idézi Kiss Istvánné a Minta történetében[5]. Hiába. Egykori ajánlója, Beke Manó (1862-1946) sem térhetett vissza egyetemi katedrájára. Ha belegondolunk, hogy Beke Manó Kármán Tódort, Juvancz Ireneusz pedig Szilárd Leót indította el életpályáján, elmerenghetünk azon, hogy hány tehetséget nevelhettek volna még az országnak (a világnak?) boldogabb időkben.
Szilárd Leó másik matematikatanára osztályfőnöke, Rados Ignác volt. Ő 1918-ban vette át - ideiglenesen - a Bulyovszky igazgatói teendőit. Ez még nem a forradalom időszaka volt, csak a háborúé. A régi igazgató, Raj Ferenc (1859-1918) belehalt abba, hogy mindkét fiát elvesztette a háborúban. (Egyikük, Raj László 1909-ben megnyerte az akkori Eötvös-versenyt is.) Az 1917/18-as tanév rendkívül zaklatottan folyt a Bulyovszkyban. Mivel a közeli gimnázium épületében, a mai Kölcsey Gimnáziumban hadikórházat rendeztek be, a gimnáziumot tanárokkal, diákokkal együtt áthelyezték a Bulyovszky utcai főreál épületébe. Délelőtt-délután folyt a tanítás, második éve már úgy, hogy a főreál csak délután működhetett, 2-től 6-ig. Az épületben gázvilágítás volt, de 5 óra előtt a háborús takarékossági intézkedések miatt nem volt szabad világítani. A szénhiány miatt egész januárban szünet volt, közben halt meg az igazgató, nem sok diák lehetett kinn a temetésén. A sok katonai behívás miatt alig maradt tanár az iskolában: 14 osztályban 16 szaktanár tanított.
Rados Ignác fia is elesett a háborúban. A fájdalmas csapás elviselésére az elkeseredett apa a munkába menekült: nagy óraszámban tanított, s mellette látta el az igazgatói teendőket. Mégsem őt véglegesítették, hanem Miskolcról, az ottani főreál igazgatóját helyezték ide igazgatónak. Péch Aladár (1873-1949) szintén matematika-fizika szakos tanár volt; később ő lett a középiskolai tanulmányi verseny (nem az Eötvös-verseny!) egyik szervezője és vezetője fizikából.
Rados Ignác ekkor áthelyezését kérte az V. kerületi főreálba, a Markó utcába. Itt fejezte be aktív pályafutását; életét pedig önként, 1944-ben, a nyilas terror idején.
A szabadkőműves Balog Mórt az új fizika szakos igazgató nyugdíjaztatta, s nemsokára Krécsy Béla is nyugdíjba ment. Ugyanabban az évben, 1927-ben haltak meg mindketten, de az iskola, melyet akkor már báró Kemény Zsigmond Főreáliskolának hívtak, csak Balog Mórról emlékezett meg értesítőjében[6]. Krécsyről Németh Lászlótól tudjuk: "Valamikor ő is szabadkőműves volt, de azt nem mondta soha el, hogy hagyta ott őket; életének nyilván a legnagyobb sebe volt. Az iskolában a tanárok nagy részével haragban volt; de azért nem helyeztette el magát; szüksége volt rá, hogy lássa, tanulmányozza az ellenséget."[7]
1919-ben, amikor Szekeres igazgatót leváltották a Toldy reálban, amikor alig maradt a helyén egyetlen igazgató az országban, a Bulyovszky utcából is távoznia kellett az újonnan kinevezett Péch Aladárnak. Helyére iskolavezetői minőségben Bálint Elemér került. Sorsa azután Juvancz Ireneusz sorsához hasonlóan alakult. Mint azt Bara Zsuzsa kutatásából tudjuk[8], a Tanácsköztársaság idején Bálint Elemér a Szociáldemokrata Párt részéről volt tagja annak a bizottságnak, amely a matematika-tanterveket készítette. Ez és az elvállalt igazgatói állás elég indok volt arra, hogy eltiltsák a tanári pályától. Biztosítási matematikusként dolgozott a két háború között, majd sikeresen átvészelve az üldözés éveit, 1945 után az Állami Biztosító létrehozásában vállalt fontos szerepet. Az oktatói pályára is visszatért, de már "nem középiskolás fokon": a matematikai tudomány kandidátusaként, a műegyetemi matematika tanszéken fejezte be aktív tanári pályafutását.
Kresznerics Károly a Toldy reálban tanított élete végéig, közben a Középiskolai Matematikai és Fizikai Lapokban az Ábrázoló geometria rovatot vezette. 1944/45 telén, Budapest ostromakor halt meg sok-sok ezer ártatlan polgári áldozat egyikeként. Éppen a VIII. osztály főnöke volt, őket akarta még leérettségiztetni. Mint mindenütt Budapesten, itt is 1944. október 25-én szűnt meg a tanítás és csak az ostrom után, 1945. április 3-án kezdődhetett újra a negyedrészében kiégett épületben. "Sok tanteremben hiányoztak az ablakok. A tanítással párhuzamosan folyt a romeltakarítás. A tanítás június második felében ért véget, a bizonyítványokat kiosztották..."[9] - olvashatjuk e tárgyszerű, hűvös sorokat 45 év után a Toldy Ferenc Gimnázium 1989/90-es évkönyvében. Németh László kedvenc tanáráról pedig ennyi áll itt:
"A tanári karból az ostrom alatt meghalt Kresznerics Károly".
Vajon emlékszik rá még valaki?
Ifjúból felnőtté váló
diákok:
Szilárd Leó és Németh
László a döntés kényszerében
Szilárd Leót 1916. január 22-én hívták be először katonának[10]. Ekkor még középiskolás volt, utolsó tanévének közepén járt. Halasztást kapott, leérettségizett.
1916 őszén beiratkozott a Műegyetemre.
Októberben elindult a Mathematikai és Physikai Társulat akkor először megrendezett fizikai tanulóversenyén és második helyezést ért el. A versenyt Jendrassik György (1898-1954) nyerte meg. A hasonló matematikai versenyt megnyerő Kornfeld (Korodi) Albert itt dicséretet kapott. Mindhárman a Budapesti Műegyetem elsőéves hallgatói voltak, ettől kezdve sokszor látták őket együtt. Az igazat megvallva Szilárd Leónak nem nagyon tetszett a műegyetemi oktatás a sok kötelező órával, amelyeken nagyokat unatkozott. 1917-ben az első félév után nem is ment el mindenből vizsgázni, hanem átiratkozott az általános mérnöki karról a gépészmérnöki karra. Remélte, hogy ott több matematikát és fizikát tud hallgatni.
A következő, 1917/18-as tanév elején azonban újra behívták katonának, s azonnal egy tiszti iskolára küldték[11]. Szerencsére Budapesten maradhatott, hétvégén otthon ebédelt és szórakoztatta a családot új katonai elöljáróinak ballépéseiről szóló történetekkel. A család pedig azon csodálkozott, hogy a túlérzékeny, az erőszaktól irtózó, ügyetlen fiatalember milyen jól beilleszkedett a katonai életbe. Fizikailag is megerősödött, nyoma sem volt még a későbbi köpcös, pocakos, joviális úriembernek.
Nincs más magyarázat: Szilárd élvezte az uniformist, a veszélytelen katonáskodást, gyógyír volt ez a középiskolai tornaórák kudarcára.
Második műegyetemi évében se tudott sok vizsgát letenni, most a tiszti iskolai elfoglaltság akadályozta meg benne. Ennek a tanévnek a végén azonban komolyra fordult az eddig vidám katonai élet.
1918 májusában bevagonírozták őket és elvitték az egész iskolát egy hegyi táborba Ausztriába. Megkezdődött az egység vándoroltatása újabb és újabb táborokba. Az idegölő várakozás Szilárdban új félelmeket gerjesztett, megerősítette balsejtelmeit. Megbetegedett, de nem árulta el. Nagy nehezen kapott engedélyt, hogy néhány napra hazamehessen. Itthon katonai kórházba került - így menekült meg, minthogy egységét nemsokára az Isonzóhoz vezényelték és valamennyien odavesztek.[12]
1919 augusztusában román csapatok vonultak be Budapestre, s a megszállott országban akkora volt a zűrzavar, hogy nem lehetett az egyetemi oktatást elkezdeni. Csak az 1920-as év elején kezdődhettek meg a beiratkozások.
"Pestről, ha jól emlékszem, február végén jöttek az első hírek az egyetem megnyitásáról - írja Németh László. Két hathetes félévet vettek tervbe, hogy esztendőt ne vesszünk. Azt hiszem, soha nem rohanta meg még annyi diák a kvesztúra tájékát. Nagy bajszú bácsik, akiket a harcterek tartottak vissza; s magamfajta bajusztalan emberek a friss érettségijükkel. Az új tányérsapkák s a mellen átvetett szalagok is föltűntek, amelyek közt nem ismertem ki magam"[13].
Az új tányérsapkák és szalagok viselői botokkal támadtak az egyetemre igyekvő zsidó diákokra és tanárokra (Németh László később az Irgalom c. regényében örökítette meg kegyetlenkedéseiket).
Szilárd Leó számára szinte nem is maradt más választás, mint elmenekülni ebből a felheccelt légkörű országból. Csak az volt a kérdés, hogy mikor és hol folytassa tovább a budapesti Műegyetemen megkezdett tanulmányait. Németországban ekkoriban alakult meg a Weimari Köztársaság; Berlinben, Charlottenburgban működött jó hírű műegyetem.
Az igazsághoz híven el kell mondanunk, hogy Szilárd Leó már 1919 nyarán is ki akart menni Berlinbe tanulni. Tavasszal még lelkes reformer-forradalmár volt: öccsével, aki akkor volt elsőéves a Műegyetemen, szocialista diákszervezetet alakítottak, melyben Szilárd egy új gazdasági rendszer modelljén dolgozott.
A szovjet ihletésű proletárdiktatúrától azonban megrettent, Kun Béláék gazdasági reformjának primitívségétől pedig elkeseredett. Ekkor merült fel benne először, hogy kimegy Berlinbe, a műegyetemre[14].
Mikor a Tanácsköztársaság megbukott, vizsgálat indult ellenük és nem kaphattak útlevelet. A vizsgálat azonban azzal a konklúzióval zárult, hogy mivel a fegyveres harcban nem vettek részt, nincs ok az elítélésükre. Némi protekcióval és apai segítséggel végül is kapott útlevelet és német vízumot. Szilárd Leó 1919 karácsonyán elindult egy kirándulóhajóval, két bőrönddel Bécsbe. Innen vonattal Passau, Németország felé[15].
Fájó szívvel ment el, nem tudta, visszatér-e még valaha Magyarországra.
Mi történt eközben Németh Lászlóval?
Az 1918/19-es tanév Németh László utolsó éve volt a gimnáziumban. Így emlékezett rá 1965-ben:
"Az önképzőkör élete ebben a csonka, szaggatott évben nem sokkal lehetett több annál az öt-hat ülésnél, amelyekről emlékem van. Mindenki azt várta, hogy én leszek az elnök... De nem: meg volt beszélve, hogy nem vállalok tisztet... Ez azért érdemel említést, mert az alapvető emberi reflexek állandóságát bizonyítja: a homályba menekvés (a nagyobb, láthatatlan szerep keresése a szem előtt levő, körülírt helyett) sokat megmagyaráz pályámból, azt is, hogy életrajzi töredékeimnek címet keresve miért választottam A homályból szót..."[16].
A kommün kitörése után azonban már nem lehetett "homályban maradni". Amit egy többé-kevésbé kiegyensúlyozott társadalmi rend még elvisel, megadván tagjainak a kételkedés jogát, a bizonytalanság és a be nem avatkozás lehetőségét, azt a türelmetlen diktatúra már nem tűri el: színt kell vallani mindenképpen. A szociális problémák iránt érzékeny, mindennel szemben kritikus, Adyért rajongó nyolcadikos Németh Lászlóból így lett a gimnáziumban megalakult diákdirektórium elnöke. "Rohanunk a forradalomba" - írta akkor már vagy öt éve a költőideál, "A Tűz csiholója".
"S aki mást akar, mint ami most van,
Kényes bőrét gyáván nem óvja:
Mint ős-ősére ütött Isten:
A fölséges Tűz csiholója."
Az 1919. januárban meghalt költő ezzel Németh Lászlónak is programot adott.
"Mindig volt titkos, valamis
Názárethje az emberi jónak..."
- hirdette a diákdirektórium elnöke május elsején, a gimnáziumi ünnepélyen. Erőt akart önteni a kételkedőkbe, Ady egyik utolsó versével ünnepelve a "bízó sírókat".
"...a kommün azonban épp akkor elég rosszul állt, félig-meddig éhínség volt, s a vörös csapatok ellentámadása, a stromfeldi offenzíva nem kezdődött meg, úgyhogy, Budán legalább, az volt a meggyőződés, hogy az egész csak néhány napig tarthat. Ez engem inkább belelovalt a hitvallásba. Az én kommunistaságom irodalmi eredetű volt: A Nyugat írói - én azt hittem legalább - kommunisták, nekem is ki kellett tartanom mellette, ha kollégáim szembefordultak is vele. Mert a közhangulat az osztályban kommunistaellenes volt: később a pörbe fogottak ellen sem tudtak semmi kompromittálót felhozni; én voltam az egyetlen, aki kommunistának vallottam magam."[17]
Elment a budapesti direktóriumi elnökök tanácskozására, ahol a vele egyidős Ignotus Pál s egy "Fleischmann nevű nagy vörös fiú, aki a kommunista baloldalt képviselte", vitatkoztak egymással. Szótlanul, "a homályból" figyelte a vitát a másik budai diákdirektórium vezetőjével, akit onnan ismert - milyen jellemző ez is! -, hogy együtt jártak hittanra.
"A budai közszellem lassan a nyolcadikban is szembefordult a forradalommal. A »gettó« kilökődése már ekkor megkezdődött[18]. Én ebben a szakadásban egészen másképp viselkedtem, mint az előző évben. Hogyne, hisz közben áttértem a Nyugat vallására... Ezekkel a fiúkkal Ady és a többiek az én nevemben is frigyet kötöttek. Ezek büszkék Marxra, s már Freudról is tudnak. Rá kell erőltetnem magamat a barátságukra..."[19].
Jól példázza ezt a magatartást az egyik tehetségesen rajzoló különc osztálytársával, Förstnerrel való kapcsolata.
"Förstnert, a hosszú körműt mindenki idiótának tartotta... Ha a Dunaparton rajzoltunk, a gázlámpa vízszintes lett nála, a korlát az uszályokkal fölfele úszott... Én azonban komolyan vettem; a szokásos Széna téri kerülő helyett őt kísértem el többször a Zsigmond utcába. A hallgatagsága mögött ő sok mindenről tudott, amivel én akkoriban foglalkoztam; írókról is. S a közömbös arcából úgy fordultak ki a vélemények, mintha hosszú elmélkedés tette volna magától értetődőkké őket. Babits Mihályról azt mondta például: addig dolgozott, hogy negyvenéves korára tehetség lett. Én sosem hallottam odáig ilyen véleményeket. S találgattam az agymunkát, amely ilyenekre vezet. Ez később is megmaradt bennem: a másik ember agya elfogódottá tett; az üzemet akartam érteni, s csak utolsó magyarázatul fogadtam el a szélhámosságot. S Förstner nem volt szélhámos: díjazott festő lett belőle, csak másképp kapaszkodott ki a világosságra..."[20]
1919 szeptemberében, a románok által megszállt Budapesten zajlott le a fegyelmi vizsgálat a Toldy gimnázium hét volt nyolcadikos tanulója ellen, a Tanácsköztársaság alatti viselkedésük miatt. Mialatt a többiek érettségiztek, nekik a díszteremben a fegyelmi bizottság kérdéseire kellett válaszolniuk. Öten végül megkapták az engedélyt, hogy pótérettségit tehetnek, ezek között volt Németh László és Förstner Dénes is, aki mellesleg Faddi Dénesként lett valóban neves festő és grafikus, egészen 1945-ben bekövetkezett tragikus haláláig. . .
Ez a szeptember Németh László számára még tartogatott néhány sorsdöntő pillanatot. A forradalmi ideákban, azok megvalósult formájában csalódott fiatalember a forradalom bukását saját egyéni életének bukásaként élte meg. Szinte kapóra jött egy szerelmi csalódás, hogy ne lásson kiutat, s egy - szerencsére sikertelen - öngyilkossági kísérletbe hajszolja magát. Apjáról akkor már hosszú ideje semmit se tudott. Anyja gödöllői lakásába előbb a vörös hadsereg, azután meg a megszálló román hadsereg egy-egy tisztje volt beszállásolva.
Fel akart számolni mindent: ha már az életéből nem tudott kilépni, el akart menni az országból.
Nagybátyja révén összeismerkedett egy bécsi újságíróval, aki szerzett volna számára állást Bécsben, s mellette helyet a bécsi egyetemen, a bölcsészéten. Úgyis német szakos tanárnak készült, Budapesten pedig senki se tudta, hogy meddig tart a megszállás és megnyílik-e még valaha az egyetem. A bécsi egyetemi felvételhez hiányzott a latin érettségi. Mivel Németh László reálba járt, sem latint, sem görögöt nem tanult. Latint külön tanult, ebből érettségizett is júliusban, de a kommün alatt szerzett bizonyítvány akkor már semmit se ért.
"A pótérettségizőktől elköszöntünk, s nem találkoztunk többet az életben... Csak Förstnerrel, a festőjelölttel jöttem össze egyszer vagy kétszer. Ő megmutatta a húga, egy tizenhárom éves kislány verseit; én meg a magaméit, amelyet ő teljes joggal Ady-utánzatoknak tartott. Egyszer a lakásán is voltam: ott láttam először Szőnyi István képét, s a kislányt is, akinek a szandálos lába sokkal jobban tetszett a versénél. Egy nap azonban őtőle is elbúcsúztam azzal, hogy kivándorlok Bécsbe. Most érzem csak, mi az Németh Lászlótól, mondta ő, elválni. S minthogy mégsem mentem ki, szégyelltem volna újra jelentkezni..."[21]
Németh László tehát itthon maradt.
Letette a latin pótérettségit - egykori tanára a Bulyovszky utcából, akkor már mint tankerületi főigazgató, segített neki:
"Amikor meghallotta, hogy miért olyan sürgős az érettségi, megint összehúzta a szemét. - Te, miért készülsz te oda? - Ő már tudta, amit én nem: hogy Bécsbe az emigrációba megyek. Az érveim azonban úgy látszik, megnyugtatták..."[22]
"Most már az érettségi is megvolt. S az utolsó pillanatban mégis meghátráltam. Az újság rémített meg, amelytől egész életem megváltozott volna? Az ösztönöm felismerte benne a kommün alatti dac és kínos póz folytatását, s akármilyen dicstelenül, de magamhoz akartam hasonlítani."[23]
Furcsa, egyszerre ijesztő és megható kavalkádja ez a tizennyolc éves fiatalemberen végighullámzó érzéseknek. Egyszerre foglalkoztatták őt a 13-14 éves kislányok - Ella, későbbi felesége, akiért az öngyilkossági kísérletet elkövette, ugyanennyi idős volt akkor -, a magasztos eszmék, az igazi költészet és az egész világ sorsa. Ebben a kiforratlan, kialakulatlan állapotban születtek meg - a sors szeszélye, a körülmények kényszere folytán - legfontosabb, egész életére kiható döntései.
Mi vezérelte az egészséges lelkű, tehetséges fiatalt ezekben a sorsdöntő választásokban? A felismert tehetségért érzett felelősség, az önmegvalósítás vágya.
"...magamhoz akartam hasonlítani."
Pontosan ez vezérelhette Szilárd Leót is. Neki azonban el kellett mennie, hogy megvalósíthassa önmagát, Németh Lászlónak itthon kellett maradnia ugyanezért.
Szilárd Leót környezete és természete egész életén át űzte, hajtotta, keresztül a világon; Németh Lászlót nyugtalan magakeresése kergette keresztbe-kasul az országban. A világpolgár idecsöppent marslakóként tette a dolgát, az elhivatott író pedig szerzetesként élte - ha hagyták - életét. Egyikük az emberiséget akarta megmenteni, másikuk a magyarságot.
És mindketten: saját tehetségüket.
Végül is ez az, ami mindkettőjüknek maradéktalanul sikerült.
A célok lehettek olykor hamisak, csalfák, a módszerek rosszak, alkalmatlanok. De nem fér kétség a jó szándékhoz, az erkölcsi tisztasághoz. Végül is a magasztos célok, melyet elérni akartak, a jó ügyek, melyért tehetségükkel csatáztak, javukra billentik a mérleget.
A természettudományok iránti tiszteletük, elkötelezettségük közös gyökere ott eredt valahol Budapesten, talán épp a Bulyovszky utcában.
Többek között ezért is tanulságos emlékeznünk esendő tanáraikra.
(1) William Lanouette, Bela Szilard: "Genius in the Shadows.
A Biography of Leo Szilard". Charles Scribner's Sons, New
York, 1992. 31. old.
(2) u. a. 32. old.
(3) Bp. VI. ker. Főreál Értesítője
1915/1916 50. old.
(4) u. a. 13. old.
(5) Kiss Istvánné: A Trefort utcai "Minta".
Bp. 1987. 141. old.
(6) Báró Kemény Zsigmond Főreáliskola
Értesítője 1927/28 5. old.
(7) Németh László: Homályból
homályba. Magvető és Szépirodalmi
Kiadó, Bp., 1977. I. kötet, 96. old.
(8) Bara Zsuzsa: Iskola a Bulyovszky utcában. Bp. 1991.
29. old.
(10) William Lanouette, Bela Szilard: "Genius in the Shadows.
A Biography of Leo Szilárd" 36. old.
(11) u. a. 39. old.
(12) u. a. 42. old.
(13) Németh László: Homályból
homályba I. 188. old.
(14) William Lanouette, Bela Szilard: "Genius in the Shadows.
A Biography of Leo Szilárd" 48. old.
(15) u. a. 49-50. old.
(16) Németh László: Homályból
homályba I. 155. old.
(17) Németh László: Homályból
homályba I. 162. old.
(18) u. a. 144. old.
(19) u. a. 145. old.
(20) u. a. 146. old.
(21) u. a. 181. old.
(22) u. a. 182. old.
(23) u. a. 182. old.
