1. A budai Hess-nyomda új megvilágításban

Forrás: Magyar Könyvszemle 1973. 139–149.

1473. június 5-én jelent meg a Chronica Hungarorum, amely kolofonjában elmondja, hogy azt Budán, Andreas Hess nyomtatta. Ennek 500. évfordulóját ünnepeljük most. Jelentős esemény ez, hiszen a könyvnyomtatás elterjedése során hazánkat Gutenberg Németországán kívül időben csak Itália (1465), Svájc (1470), Franciaország (1470) és Németalföld (1470?) előzte meg.

A budai nyomdával érdemben és nagyobb terjedelemben eddig csak ketten foglalkoztak: Fraknói Vilmos s Fitz József. Az előbbi megállapította, hogy Hess pártfogója, akihez az ajánlást intézte, Karai László királyi alkancellár volt.[1] Ugyancsak Fraknói jelentette meg a Chronica hasonmás kiadását 1900-ban, amelynek bevezető tanulmányában összefoglalta a budai nyomdával kapcsolatos addigi ismereteket.[2] Fitz önálló monográfiájában ezen messze továbbhaladva igen részletesen és rendkívüli szakértelemmel elemezte az összes számításba vehető ismeretforrást (papír, betűtípus stb.), és közvetlen adat híján korabeli külföldi analógiák alapján igyekezett rekonstruálni a budai nyomda felszerelését, munkamódszerét stb.[3] Fitz még egy alkalommal foglalkozott e témával, de már nem monografikusan, hanem hazai nyomdászattörténetének első kötetében, ahol is lényegében összevontan megismételte korábbi álláspontját, csupán egy-két részletben módosította, ill. egészítette ki azt.[4]

Az alábbiakban arra teszünk kísérletet, hogy Hess kiadványait további vizsgálat alá fogva igyekezzünk még világosabb képet adni a budai nyomdáról. A kötött terjedelem miatt nem törekedhetünk teljességre, csupán néhány új szemponttal szeretnénk kiegészíteni, ill. ahol ez szükségesnek látszott, módosítani a korábbi megállapításokat, vagy feltételezéseket.

Csak két nyomtatvány ismeretes, amelyet Hess Budán készített. Az egyik a Chronica Hungarorum, amelynek utolsó két sora így hangzik:

„Finita Bude anno Domini MCCCCLXXIII. in vigilia penthecostes per Andream Hess”.[5]

A másik Basilius Magnus: De legendis poetis és Xenophon Apologia Socratis című műve együtt nyomva, ahol Basilius műve végén a „Bude A. H.” szövegű sor áll.[6]

* * *

A két budai nyomtatványban található betűk gondosabb vizsgálata során kiderült, hogy azok nem egységes betűrajzúak és méretűek. Az elvben azonos betűforma helyett több, következetesen visszatérő és egymástól jól megkülönböztethető alakban fordulnak elő. Így pl. a kis (kurrens) „e” betűk között nem kevesebb, mint öt, egymástól eltérő forma különíthető el biztonságosan. – Nevezzük a kurrens „e” betű felső felét kalapnak, alsó felét ívnek, e kettőt elválasztó vízszintes (vagy ferde) vonalát középvonalnak. – Ezzel a szóhasználattal élve két csoportba oszthatjuk az ötféle „e” betűt.

1. Középvonal vízszintes (az olvasási iránnyal párhuzamos).

2. A középvonal olvasás irányában haladva az alsó sorok irányából a felsők felé mutatva ferdén helyezkedik el.

Az első csoportba két változat tartozik:

1. az ívének vége szinte félkörívben visszahajlik (I. „e”),

2. az ív szinte csak negyedkörív, nem hajlik túl a betűvonalon (II. „e”).

A második csoportba háromféle „e” tartozik:

1. az összes többinél nagyobb betűképű, 2,7 mm magas (III. „e”),

2. 1,7 mm széles betűképű, ívének vége felfelé ível (IV. „e”),

3. 1,4 mm széles, tehát keskenyebb betűképű, íve negyedkörívnek mondható (V. „e”).

E cikk terjedelme nem ad lehetőséget több más betűnél (pl. a „c”, „i”, „m”) tapasztalható hasonló jelenség részletes kifejtésére, amely mind azt mutatja, hogy Hess betűi nem voltak egységesek.

Fitz éles szemmel már felfigyelt erre a jelenségre. Például ő a kis „e” betűt említette, mint amelynek „vonalai egyszer vékonyabbak, másszor vastagabbak, ívelésük hol kerekebb, hol merevebb, űrjük majd nagyobb, majd kisebb, a betű kifutó vége hol hosszabb, hol rövidebb”.[7] A neves német szakember, Gustav Mori véleményét elfogadva ezt a jelenséget Fitz azzal magyarázta, hogy a matricába „a betűképet nem acélpatricával, hanem ólombetűvel kalapácsolták”, amelynek következtében „a matrica betűképének árkocskái nem voltak eléggé határozottak és öntéskor a folyékony ólom lötyögött bennük.”[8]

A fenti magyarázat azonban elfogadhatatlan. A Mori által felvetett ólompatrica használata elvben is problematikus. Köztudott, hogy egy fémbe alakot bemélyíteni csak annál keményebb tárggyal lehet; puhábbal vagy azonos keménységűvel ez nem oldható meg. Ezért volt általános az acélpatrica, a réz- vagy bronzmatrica és az ólombetű. De tételezzük fel, hogy egy keményebb, ötvözött ólomból készült patricát ütöttek bele egy puhább ólommatricába: vajon a folyékony ólom az öntés során nem deformálta volna használhatatlanná az ilyen, azonos olvadáspontú ólommatricát? De tételezzük fel még ezt is, hogy Mori gondolatmenetét követhessük. A nem szabályos, nem ép betűképű matricába öntött betűfém miért „lötyögött” volna annak árkocskáiban? A felülről beöntött folyékony ólom súlyánál fogva a betűöntő műszer aljába csíptetett matrica árkait azonnal kitölti, hisz néhány grammnyi ólomról van szó, amely pillanatok alatt szilárd halmazállapotba kerül. De ha ez az öntést végző ügyetlensége vagy a matrica rossz minősége miatt nem sikerült tökéletesen, úgy ez legfeljebb egyenetlen (hol vékonyabb, hol vastagabb) vonalvezetésű vagy megszakadt betűképű öntvények készítéséhez vezetett. Ezek is számos átmeneti formát alkottak volna a feltételezett „lötyögés” mindenkori méretét és alakját követve. Azonban a fentiekben példának felhozott „e” betű esetében, de a többieknél is – amint ezt már említettük – nem erről, hanem következetesen visszatérő és egymástól mindig pontosan elhatárolható eltérésekről van szó. Mori teóriájával nem magyarázható a betű méretében történő lényeges eltérés. Ugyancsak elképzelhetetlen, hogy a betűvonal (pl. a középvonal vízszintes vagy ferde volta) jól elkülöníthető különbségeit a hibás matrica okozta volna. (Sőt újraöntés után a Basiliusban ugyanezek a Chronicában is meglevő sajátságok teljesen azonosan ismétlődhetnének-e?)

Ha a budai műhelyben matrica és öntőműszer állott volna rendelkezésre, amelyek felhasználásával a betűket a helyszínen önthették volna, úgy kizárt lenne az ilyen eltérés az egyes betűk között. Teljesen értelmetlen lenne ugyanis ugyanazon hang jelölésére egymástól csak gondos vizsgálattal észlelhető eltérést mutató különböző matricával önteni a betűket, majd azokat összekeverve használni a szedésben. A jelenség egyetlen magyarázata az, hogy Hess már kész, öntött betűket hozott magával. Csak így képzelhető el, ill. indokolható a betűk közötti eltérés.

Ha kész, öntött betűk álltak csak Budán nyomtatás céljára rendelkezésre, úgy rendkívül problematikusnak, sőt lehetetlennek tűnik Fitz feltételezése, illetve következtetései a Chronica három szedésrészletére vonatkozólag.[9] Ő ugyanis – a külföldi analógiák alapján – arra gondolt, hogy Hess műhelyében nem egy, hanem több sajtó működött egymással párhuzamosan. Ez a termelést természetesen megsokszorozta, de ugyanakkor a szedések számát, illetve az ahhoz szükséges betűanyagét is. Miután Budán csak öntött betűk voltak, jogos az a feltételezés, hogy e nehéz ólombetűkből csak viszonylag kisebb mennyiséget volt érdemes a távoli Itáliából ideszállítani. A szedésrészlet rendkívül sok betűt igényelt (több szedő egyidejűleg szed), így ez az öntött betűk mázsáinak szállítását jelentette volna. Ahogy minket Hess-szel kapcsolatban a csak öntött betűvel érkezés bizonyítása szorít arra, hogy kritika alá vegyük a több szedésrészletre és azzal szükségszerűen összefüggő több sajtóra vonatkozó feltételezést, úgy Fitzet a két Hess-féle kiadványban vélt eltérő betűméret vezette a matricák, ill. a betűöntés feltételezésére. Innen már csak egy lépés az, hogy az elvben szinte korlátlan betűöntés lehetőséget nyújtott a több sajtó és ahhoz az egyidejűleg szükséges több szedés feltételezéséhez.

Nézzük tehát, mi is az a szedésrészlet, és mi a helyzet e vonatkozásban Hess nyomtatványaiban:

„A hosszabb munkáknak levélről levélre egyetlen sajtón való kinyomtatása túlságosan sok időt vett volna igénybe, s ez nem fizette volna ki magát. A kiadás sokszor sürgős volt, megjelenése szerződésben meghatározott időhöz volt kötve. Ezért a nyomdászok a kéziratot szedésrészletre osztották, s az egyes részleteket egyszerre szedte más-más szedő s a szedéseket más-más sajtón egyidőben nyomták. … A szedésrészlet felismerhető, ha valamelyik ponttal befejezett mondattal végződő – quinternio (öt levélpárból álló füzet) utolsó oldalain a szedés összeszorítása vagy ellenkezőleg, szembetűnő nyújtása észlelhető. … Még inkább felismerhető a szedésrészlet az egymástól eltérő füzetbeosztásokból”.[10]

Fitz fenti meghatározása igen szabatos és helyes. Nézzük, hogy a Chronicát vizsgálva milyen következtetésekre jut. Bár semmi érv vagy adat nincs arra, hogy Hesst bárki vagy bármi sürgette volna, Fitz szerint három szedésrészlet különböztethető meg:

1.  az első tartalmazza az első füzetet 22 nyomott lappal és 6 490 szóval,

2.  a második a következő négy füzet 80 lapját 22 538 szóval,

3.  a harmadik az utolsó két füzet 31 lapját 8 401 szóval.

A három részlet tehát rendkívül aránytalan: „az első és harmadik igen rövid, de ha három sajtó állt rendelkezésre, akkor miért ne?”[11]

Mint látható, Fitznél a szedésrészleteknél felmerülő aggálya eloszlatására a feltételezett három sajtó szolgált, míg a három sajtóra a három szedésrészletből következtetett. Circulus vitiosus! A szedésrészlet gazdaságossági megfontolásokon alapszik. Az ilyen egyenetlen megosztás azonban minden, csak nem gazdaságos. Hiszen „a szedésrészleteknek csak akkor volt értelmük, ha szedésüket egyszerre szedték s egyszerre fejezték be, s mind a három sajtó egyenletesen foglalkoztatva volt”.[12] Igaza van Fitznek abban, hogy szedésrészlet csak a füzet végén lezáródó szövegnél lehetséges, mert mondatnál pontosabban nem lehetett a kéziratot előzetesen felosztani a szedők között. A Chronicában három ilyen pont van: az első és az ötödik füzet végén, továbbá – mint minden kiadványnál – a nyomtatvány vége. Fitz tehát minden helyen szedésrészletet feltételezett, ahol ez elvben csak egyáltalában lehetséges volt. De hát a Chronicában sorok százai, de nem kevesebb, mint 24 lap is ponttal végződik. Ezek közül juthatott az első és ötödik füzet végére is, minden előzetes szándék nélkül. A 24 lapvégi pont közül 12 rektón és ugyancsak 12 a verzón található. Jól bizonyítja ez, hogy nagyobb számok esetében a véletlen már kiegyensúlyozott arányokat mutat. A füzet végére került pont tehát joggal feltehetően a véletlen műve, hiszen a 24 lapzáró pont közül kettő oda is juthatott.

Szedésrészletek kijelölésekor logikus az eredeti kéziratban található beosztást legalább figyelembe venni, ellenkező esetben szinte betűszámra pontos előzetes számítás alapján kell kijelölni a szedésrészletek végét. Az első füzet éppen a Chronica leghosszabb, több mint 12 lap terjedelmű fejezete derekán végződik. Hogy juthattak arra a megfontolásra, hogy pontosan itt jelöljék ki ezt az amúgy is rendkívül aránytalan szedésrészletet?

Az első füzet hat levélpárt tartalmaz, és ebben eltér az ezt követő öt levélpárból álló füzetektől. Ez a körülmény valóban elgondolkoztató és magyarázatot igényel. Fitz szerint az első szedésrészletet mindössze 19 lapra tervezték, de ez kevésnek bizonyult, hiába igyekezett a szedő a 17. és 18. lapon feltűnően sok rövidítéssel sűríteni a szöveget. De mindhiába, még egy levélpárt kellett elővennie, amelynek egyik levelén még két teljes lapon befejezte az első szedésrészletet, míg a másik, üres levél elől szennylevélként szolgált.[13] Az említett nagy igyekezet a 17. és 18. lapon, hogy a szedő a quinternio végére be tudja fejezni, nem tapasztalható.

De nem is reális, hogy a 19 lapra tervezett szövegnél két lappal előbb veszi észre azt, hogy csak tömörítéssel kísérelheti meg a kijelölt helyen befejezni a szövegét. Mikor pedig ez nem sikerült, honnan maradt még két teljes lapot megtöltő szövege e szedésrészletből? A szabálytalan ív esetében arról lehet szó, hogy Hess mindaddig nem gondolt a nyomtatványát elől védő üres levélre, az ún. szennylevélre, amíg ki nem nyomtatta az első füzet középső levélpárjának két lapját. Ezek után már csak úgy változtathatott a füzetnek eredetileg öt levélpárból álló beosztásán, hogy – amint Fitz is más okból feltételezte – még egy levélnyi szöveget csatolt e füzethez, amelynek üres levélpárja lett a szennylevél.

Fitz az általa feltételezett első szedésrészlet szoros voltát szembeállította a második részlet helybőségével. Ennek bizonyítására azzal érvelt, hogy míg az első részletben csak két üres sor akad, addig a másodikban nem kevesebb, mint 41.[14] Ez így első olvasásra igen meggyőzően hangzik, de ha megvizsgáljuk, hogy hol és miért hagyott üres sort a szedő, egészen más következtetésre kell jutnunk.

A Chronicában 35 címmel kapcsolatban összesen 52 sor üres, amelyből nem kevesebb, mint 30 alkalommal egy új király nevének említésekor. Összesen 33 ilyen hely van a Chronicában, de csak három esetben (Imre, Ulászló és Mátyás) nem maradt a cím felett vagy alatt (illetve mindkét helyen) egy-egy sor üresen. Az említett három király esetében a számításba jövő cím olyan lapon áll amelyen már különben is két-három üres sor található. Így elképzelhető, hogy a szedő további sorkihagyásoktól inkább eltekintett. A nem királyokkal kapcsolatos öt sorkihagyásos helyet vizsgálva a következőket állapíthatjuk meg.

A Chronica két részből áll: a hunok és a magyarok története. E két rész között van az egyik sorkihagyás, a másik pedig a kötet végén álló kolofonnál. A fennmaradó három ilyen cím a szorosabb értelemben vett krónikaszöveghez hozzáillesztett részek címeinél található: „De primo adventu tartarorum in Hungariam”, „De secundo adventu tartarorum in Hungariam”, és „Metra de morte karoli regis”. A fentiek alapján világos, hogy a sorok üresen hagyása a Chronica szövegében semmiképpen sem áll összefüggésben a feltételezett szedésrészletekkel, mert azokat a szedő – feltehetően kézirata nyomán – ott és akkor használta, amikor ezt a szöveg megkívánta.

A szedésrészletek igazolására szolgáló érvek között szerepelt még az a feltételezés, hogy „a szedést hosszú évszámok szóval való kiírásával” nyújtották, ha kellett.[15] Érdemes azt a kérdést is közelebbről szemügyre venni.

A Chronica kötetében összesen 63 évszám található. Ezek közül mindössze egyet, a szöveghez nem tartozó kolofonban szereplőt szedték római számokkal. Csak három esetben fordul elő, hogy a szám első vagy második felét – tehát azoknak is csak egy részét – római számokkal fejezték ki. Az összes többi, nem kevesebb, mint 59 esetben az évszámok mindig 30–40 betűből álló szóval lettek kiszedve. Hogy mennyire nem állott az évszámok szavakkal történt kiszedése az oldalterjedelem nyújtásának szolgálatában, illetve a címsoroknak a szövegbe történő beszorítása nem az ellenkező szándék jele,[16] azt jól bizonyítja az e levél rektója, ahol négy alkalommal is szinte teljes sort kitöltően betűkkel kiszedett évszám[17] között ún. „szoruló” fejezetcím áll. Világos tehát, hogy nem mutatható ki semmiféle összefüggés az évszám szöveges formában történő szedése és a szedésrészletek között.

Összefoglalóan megállapítható a szedésrészletekkel kapcsolatban, hogy ezek feltételezése semmivel sem bizonyítható, de számos körülmény – például az egyenetlen megoszlás – éppen ellene mond ennek. Hess tehát kiadványait folyamatosan szedte, és azokat egyetlen sajtó segítségével állította elő.

Mekkora volt ez a sajtó?

Fitz ebben a kérdésben korábban[18] nem foglalt egyértelműen állást, később azonban határozottan állítja, hogy „a nyomtatványok vizsgálata arról is meggyőz, hogy a budai asztalos Hess utasítására a sajtónak kis tégelyt készített, mert mind a krónikát, mind a Basiliust laponként – minden levelet két menetben – nyomtatták”.[19]

Valóban a Chronica számos levélpárján (pl. az Országos Széchényi Könyvtár példányában e5–6, f4 és f7) egymástól eltérő nyomási sajátosság tapasztalható. Így az f8 levélen a két lap szedése egymáshoz képest 4–5 mm-rel mindkét irányban (oldal és fej-láb irányban) – ráadásul ferdén, egyenetlenül – elcsúszott. A vele összefüggő papírra nyomtatott f3 levélen a két szedéstükör ezzel szemben tökéletesen fedi egymást. Mindez megerősíti Fitz fenti véleményét: Hess sajtója kis alakú volt, amelyen félíves papírra tudtak csak egyszerre nyomtatni. A Chronica összesen 133 lapját tehát külön-külön munkamenetben nyomtatták ki.

A fentiekből már kiderült, hogy Hess öntött betűket hozott magával, így betűkészlete szükségszerűen szerény volt. Erre a lehetőségre Fitz is utalt, amikor arról írt, hogy az akkori nyomdászoknak nem volt nagy betűigényük. Arra a korabeli gyakorlatra hivatkozott, hogy ha a nyomdász kinyomtatta a belső – például quinternio esetében a 9–12., illetve 10–11. lapok – levélpárt, az ezekhez használt szedést utána azonnal „felrámolta”, és visszaosztotta a betűket a szedőszekrénybe. Így a füzet második feléből még hátralévő lapok kiszedéséhez már igénybe vehette a közepéig felszabadult nyomdai anyagot.[20]

Azonban ez a helyes gondolatmenet a fentebb már bizonyított laponkénti nyomás esetén továbbvihető. Ha ugyanis a levélpárok egy-egy lappárját nem egyszerre nyomtatták, hanem két részletben, úgy elég volt elvben csupán egyetlen lap kiszedését elkészíteni és kinyomatni, visszaosztás után már a következő lap szedéséhez felhasználhatók voltak az előző laphoz igénybe vett betűk. Ez ezután a műhely betűigényét valóban minimálisra zsugorította.

Mennyi lehetett vajon Hessnél a legszükségesebb betűmennyiség?

Fitz a Chronica egy-egy levélpárján 1 750 betűt és írásjelet számolt. Öt levélpárból álló füzetek esetében – nyilván lappárok együttes nyomásának feltételezésével – csak a 12. lap lenyomtatása után vélte eloszthatónak, ill. újra felhasználhatónak a szedés betűanyagát. Ez sajtónként 21 000 betűt jelentett, az általa vélt három sajtóhoz pedig a 63 000 betűt felkerekítette 70 000-re. Ebben jelölte meg tehát Hess betűigényét.[21] Ennek a számításnak azonban több bizonytalan pontja is van, amely részben fel-, részben lefelé módosíthatja a végeredményt.

A Chronica lapjain 33 sor áll. Ezekben átlagosan 60 betű, jel, üres betűhely található.[22] Így laponként tehát mintegy 2 000 betűhasábra volt szükség a szedéshez. Ha azonban az előző lapot már kinyomtatták, és annak betűanyagát visszaosztották, így többre nem is lett volna szükség. Azonban a betűk egyenetlen előfordulása a szövegben ennél több betűkészletet igényelt.

Mint Fitz már korábban idézett mondatából kiderül,[23] nemcsak a Chronica, de a Basilius is laponként és nem lappáronként készült. Valóban, a bécsi példányon tapasztalható, hogy ez így történt: például míg a b3 levélen a rektó és a verzó közötti eltérés a szedéstükör egymást fedésében 6 mm-ig terjedő eltolódást mutat, a vele összefüggő b8 levélen ez csak legfeljebb 1 mm. Miután a Basilius papírrét szerint fele a Chronicának (4°, illetve 2°), szedéstükre (132xátlag 80 mm) felületben szinte pontosan a fele annak (172xátlag 122 mm), a Basiliusban átlagosan ezer betűhely van laponként.

Sajtójának mérete lehetővé tette volna Hess számára, hogy a Basiliust lappáronként nyomtassa, ő azonban mégis a jóval fáradságosabb és a nyomtatás munkafázisaiban kétszeres feladatot jelentő megoldást választotta. Vajon miért? A gazdaságos munkában sajtójának méretén kívül a másik akadály a rendelkezésre álló betűmennyiség lehetett. Ahhoz, hogy az öt levélpárból álló füzetet lappáronként nyomtathassa, Fitz fentebb már idézett gondolatmenete alapján[24] legalább 12 lap betűhiánymentes kiszedéséhez szükséges öntött betűanyagnak kellett rendelkezésre állnia. Ez laponként ezer betűt számolva, 12 000 öntött betűt, továbbá az ezeknek egyenetlen előfordulásával járó bizonytalanság kiküszöbölésére szolgáló tartalékot jelent.

A tartalék nagysága több tényezőtől is függött. A betűknek egy-egy nyelvben való előfordulásuk gyakorisága szerint rangsora van (pl. a magyarban az „e” betű vezet). Nyilván sűrűbben szükséges a latinban – Hess kiadványainak nyelvében – az „e” „i” „t” stb., mint a csak a görög eredetű szavakban használt „k” „x” „y” vagy „z” betűk. A tapasztalati arányok figyelembevételével öntötték a nyomdák betűkészletüket.[25] Jogosan feltételezhető, hogy Hess nyomdájához a betűket ezek figyelembevételével szerezte be. A betűk előfordulásának aránya az ún. nagy számok törvénye alapján az egyre hosszabb szövegben mind közelebb jár a korábbi, nagyobb tapasztalatok alapján kialakulthoz, míg minél rövidebb szöveg esetén attól mind jobban eltérhet.

Fitz 63 000 betű esetében – valamivel több mint 10% ráhagyásával – ezt a szükséges tartalékot felkerekítéssel 7 000-ben jelölte meg.[26] A Basilius lappáronkénti nyomtatásához elengedhetetlenül szükséges 12 000 betű esetében ennél azonban magasabb biztonsági tartalék volt szükséges, kb. 25%. Tehát Hess, ha rendelkezett volna legalább 15 000 öntött betűvel, úgy a Basiliust nem laponként, hanem az ennél kétszer kevesebb fáradsággal nyomtatható megoldásban, lappáronként készíthette volna. A Chronica egy-egy lapjához – amint erről fentebb már szó volt – laponként 2 000 betűre volt szüksége. Miután Hessnél sehol nem tapasztalható, hogy betűhiány miatt komoly zavarba került volna,[27] jogos a feltételezés, hogy rendelkezésére álló betűkészlete bár kevesebb volt az említett 15 000-nél, mégis jóval több volt 2000-nél.

A szedés és nyomtatás munkamenete a budai nyomdában a fentiek alapján így rekonstruálható: Hess 2–15 000 öntött betűt hozott magával, amelyből kiszedett egy-két lapnyi szöveget, amelyet a papír (a Chronicánál ez egész, a Basiliusnál fél ív volt) egyik lapjára nyomott egyetlen sajtóján. Az így még csak félig elkészült nyomatokat félretette, majd munkáját a következő levélpáron az előbbivel azonos módon folytatta. A tervezett füzet közepére érve – a Hess által általában használt ún. quinternio esetében az ötödik levélpárnál – annak mind a négy lapját egymás után készre kinyomtatta. Ezután elővette az ezt megelőző levélpár félkész papírját, és rányomtatta az üresen maradt felére a következő két lap szövegét. Így haladt tovább, befejezve egymás után a félig kész íveket, amíg csak a füzet végére nem ért.

A korabeli papír rongyból készült írás céljára, igen tartós kivitelben és enyvezett felülettel. Az enyvezés erősen csökkentette a papír festékfelvevő képességét, ezért azt nyomtatás előtt benedvesítették, hogy egyrészt a festék jobban megtapadjon rajta, másrészt hogy bizonyos fokú merevségét így elveszítve teljesen rá tudjon feküdni a szedés befestékezett felületére.

 A fentebb vázolt munkafolyamat esetén csak a legbelső levélpárokat lehetett folyamatosan nyomtatni, a többieket – a füzet külső levélpárjához közeledve egyre hosszabb ideig – félkészen tárolni kellett a papír üres része két lapjának rányomtatásáig. E gazdaságosnak egyáltalában nem nevezhető munkamenet oka az egyetlen sajtó kis (félíves) mérete és a rendelkezésre álló betűanyag korlátozott mennyisége volt. A papír újabb elővételekor természetesen újra kellett azt nedvesíteni. A korábban már egyszer benedvesített papír nyilván bizonyos mértékben egymástól eltérő módon vette fel újra a vizet.

A Basilius esetében a lappárok együttes nyomtatása a félíves budai sajtóval is megoldható lett volna, itt egyedül a betűmennyiség korlátozta a nyomdászt. Ha tehát betűkészlete engedte, úgy legalább a legbelső levélpár két lappárját együtt nyomtatta volna. És valóban, a Basilius bécsi példányán az tapasztalható, hogy mindkét füzet belső levélpárján a rektók és verzók egymáshoz való viszonya azonos, amiből joggal következtethető az együtt történt nyomás. Az említett négy laphoz legalább 4 000 betűre volt szükség. Ez tehát Hessnek az említett tartalékokkal együtt rendelkezésére állt.

A füzetben belülről kifelé haladva következő levélpárnál a Basiliusban mindkét esetben az eltérés a szedéstükrök fedésében 1 mm, amely nem teszi lehetővé annak biztonságos eldöntését, hogy még ezt is együtt avagy külön nyomtatták-e. A belülről harmadik levélpárnál az eltérés a rektó és a verzók között – amint erről már szó volt – már egyértelműen a két menetben történt nyomtatásról tanúskodik. A fentiek szerint a budai nyomda betűkészlete 4 000-nél több, de 15 000-nél kevesebb, azaz hozzávetőleg 10 000 betűben jelölhető meg.

Vajon milyen súlyt jelentett a Chronica egy lapjának szedése?

Ez a kérdés viszonylag könnyen megválaszolható, hiszen a betűtest magasságának, az ún. írásmagasságnak (a betűtest talpa és a nyomófelülete közötti távolság) kivételével minden más adat ismert. A szedéstükör mérete 172x120–124 mm, amely kb. 210 cm2-t jelent. Az ólom fajsúlya 11,34, tehát egy lap szedéstükrének súlya a betűhasáb magasságának centimétereként kb. 3 kiló. A mai nyomdai betűk teste kb. 25 mm magas, de jogos a feltételezés, hogy ez a 15. században ennél több volt. Ha 30 mm volt, úgy a Chronica egy lapjának szedéséhez felhasznált mintegy kétezer betűhasáb összsúlya kilenc kiló volt, azaz betűnkét kb. 4,5 g, vagyis a feltételezhető 10 000 betűé összesen 45 kiló. Ebből látható, hogy Hess betűkészlete aligha haladta meg a fél mázsát, így annak Budára szállítása Itáliából nem jelenthetett leküzdhetetlen akadályt.

Hess budai műhelye tehát nem tartozott korának méretei alapján jelentős nyomdái közé. Alig félmázsás betűkészlete és egyetlen sajtója valóban nyomtalanul tűnhetett el az idők forgatagában. Talán ezen szerény lehetőségei miatt nem tudta eléggé magára vonni Mátyás király érdeklődését.

A fentiekben – úgy érezzük –, hogy sikerült a budai nyomda felszerelésére és berendezésére legalább egy szűk területen fényt deríteni. E cikk terjedelme nem adott lehetőséget már arra, hogy a megvizsgált kört most tovább bővítsük, pedig még számos kérdés gondos elemzése szükséges. Néhányat ezek közül csak példaként említünk: honnan és hogyan szerezte be Hess nem egységes betűkészletét, hányan dolgoztak a műhelyben, milyen példányszámban és mennyi ideig készültek a kiadványok, a Basilius vagy a Chronica jelent-e meg előbb stb. Ilyen és ehhez hasonló kérdések megválaszolásához a két budai nyomtatvány további beható, helyenként mikrofilológiai munkát igénylő vizsgálata, ill. ennek eredményeinek gondos kiértékelése szükséges. Sőt szinte elengedhetetlen, hiszen tartozunk ezzel a világviszonylatban is a legkorábbiakhoz sorolható és hazánk fővárosában éppen ötszáz évvel ezelőtt tevékenykedett nyomdász emlékének.