4. Hess betűöntvényeinek mérete és az ebből levonható következtetések

Magyar Könyvszemle 1988. 235–247.

Fitz József, aki kitűnő és alapvető monográfiát szentelt az első hazai nyomdásznak, behatóan foglalkozott a budai műhely egyetlen betűtípusával is. Úgy találta, hogy „a Chronica mind a kilenc példány valamennyi lapján 111 milliméteres, a Basilius pedig mind a három példány minden lapján 109 milliméteres”.[1] Ebből azt a következtetést vonta le, hogy Hess a Chronica elkészítését követően a Basilius kiszedése előtt átöntötte betűanyagát, különben a következetes méretkülönbségre nem akadt számára elfogadható magyarázat. Ha pedig ez így történt, akkor nyomdájának matricakészlettel kellett rendelkeznie.

Ezzel szemben e sorok szerzője arról írt, hogy Hess kész, öntött betűanyagot hozott magával Magyarországra.[2] Soltész Zoltánné úgy találta, hogy a Chronica húszsoronkénti mérete 110–111,3, a Basiliusé pedig 109–109,4 mm között ingadozik. Ezért, valamint mert Hess a Chronica ajánlásában további nagy terveiről írt, megújítható és növelhető betűanyagot tartott szükségesnek, ami csakis matrica segítségével volt megvalósítható.[3]

Miután az első magyarországi műhelyről és annak tulajdonosáról egyetlen sor korabeli levéltári dokumentum sem ismeretes, a nyomdatörténettel foglalkozók nem kis erőfeszítéseket tettek és tesznek, hogy magukból a kiadványokból igyekezzenek minél több, de persze azért hitelesnek minősíthető adatot kikövetkeztetni. Ezzel és nem mikrofilológiai kicsinyességgel magyarázható az alábbi próbálkozás, amely a fentiekben sommázott megállapítások között rejlő és a külső szemlélő számára nem túl lényegesnek tűnő ellentmondások feloldására tesz kísérletet.

Soltészné hangsúlyozta a betűöntvények nagyságát tükröző ún. húszsoros-méret jelentőségét ebben az ügyben.[4] Tekintettel arra, hogy a korábbi írásomhoz a méréseket Kükedy József volt szíves elvégezni,[5] a téma felelevenítése során magam igyekeztem ezt megismételni. Ennek során állandóan szembe kellett nézni azokkal a nehézségekkel, amelyeket már korábban így lehetett összefoglalni: „Ugyanazon a lapon az alsó és felső húsz sor mérete között is gyakran félmilliméteres eltérés mutatkozik,[6] aminek több oka van. Hess betűi meglehetősen egyenetlenek  … a betűvonal vastagsága is viszonylag erősen változó … a betűk … nem alkotnak egységes alapvonalat … a sorok némi ívelést kaptak”.[7] Ezek a bizonytalansági tényezők (a sorbázis egyenetlensége, a festékezés mértéke stb.) mellett még továbbiak is felismerhetők voltak. Így a sorok nem mindig pontosan párhuzamosak: előfordul, hogy a legfelső sor eleje 1–1½ mm-rel közelebb van a legalsó sor bázisához, mint ugyanannak a sornak a vége.[8]

Az ősnyomtatványok betűtípusainak meghatározásánál húsz sor mérését alkalmazzák, hogy a betűöntvények magasságát biztonságosabban lehessen meghatározni, mint két közvetlenül egymás alatt álló sor esetében. Húsz sornál a távolság ugyanis többnyire már kb. 100 mm körüli értékben állapítható meg, amelyt hússzal elosztva egy sor magasságát akár tized (esetleg század) mm pontossággal lehet meghatározni, ami különben közvetlen méréssel teljességgel lehetetlen volna. E gyakorlat mentén haladva, helyesnek látszott húsz sor helyett a kiadvány legalsó sorától a legfelsőig mérni. Az így kapott távolságot azután el kellett osztani a sorok számával, hogy meg lehessen kapni a sormagasságot, vagyis az eredeti betűöntvény méretét.[9] Összevetés végett azután ezt a méretet hússzal beszorozva lehetett megkapni az ún. húszsor-méretet. Ilyen megoldással történt kísérlet a Hess-nyomdában készült két kiadvány min­den lapjának megmérésére.

A Chronica négy példányának[10] valamennyi lapján végrehajtott mérések alapján megállapított szélső értékek a Chronicánál 110,1 (pl. g₅b) és 111,5 (pl. a₄a) mm, amely megnyugtató azonosságot mutat a Soltészné által közölt 110,0–111,1 mm-rel.[11]

A mérések legfontosabbnak tűnő eredménye újra csak az volt, hogy nem igazolódott Fitznek a fentiekben idézett állítása a Hess két kiadványa minden lapjának azonos méretéről.[12] Fitz gondolatsorát pedig, amely azután az átöntés feltételezésének szükségszerűségéhez vezetett, éppen abból a kérdésből indította, hogy vajon mi okozhatta ezt az általa következetesnek minősített méretkülönbséget. Most tehát bizonyossá vált, hogy nem egyedül a Chronica és a Basilius közötti eltérésre kell magyarázatot találni, de magán a Chronicán belül észlelhető és 1,4 mm-ig terjedő különbségre is.

Ennek okai után kutatva feltűnt, hogy a Chronicán belül észlelhető méreteltérés különösen annak eleje és vége között jól érzékelhető.[13] Hogy a sorok magasságának változása jól áttekinthető módon bemutatható legyen, a legmegfelelőbbnek látszott a mérési eredményeket – a füzetekhez igazodva és lehetőleg tíz–tíz laponként – összesen 13 részletben átlagolva megadni:[14]

1. a2b–a6b        2b–6b      111,337

2. a7a–a11b      7a–11b    111,291

3. b1a–b5b       13a–17b   111,003

4. b6a–b10b     18a–22b   110,959

5. c1a–c5b       23a–27b  110,730

6. c6a–c10b     28a–32b   110,356

7. d1a–d5b       33a–37b   110,546

8. d6a–d10b     38a–42b   110,511

9. e1a–e5b       43a–47b   110,402

10. e6a–e10b     48a–52b   110,392

11. f1a–f5b         53a–57b   110,423

12. f6a–f10b       58a–62b   110,370

13. g1a–g6a       63a–88a   110,283.[15]

Végignézve a fenti számsoron, rögtön szembeötlik, hogy a méret az első csoportban a legmagasabb, míg az utolsóban a legalacsonyabb: a két átlag között több mint egy mm (1,054) a csökkenés a kiadványon belül. Ennek mértéke azonban távolról sem egyenletes, hiszen a 2. és 3. csoport között ez 0,288, vagy az 5. és 6. csoport 0,374 mm, ugyanakkor az 1. és 2. között mindössze 0,046, vagy a 3. és 4. között pedig csak 0,074 mm. De nem csupán a méret csökkenése egyenetlen, de két esetben a csoportok között, ha csak kis mértékben is, de a sortávolság némi emelkedése is tapasztalható. E változás mértéke a 6. és 7. csoport között 0,190,[16] míg a 10. és a 11. között mindössze 0,031 mm. Tehát nem egyszeri, hanem folyamatos beavatkozásra kell következtetni, amely miatt a sorok közötti távolság, ha csak igen keveset is, de szinte állandóan változik. Hangsúlyozni kell, hogy a csökkenés az alapvetően jellemző, hiszen a kisméretű és átmeneti növekedés a csoportok mérete közötti összes változásnak mindössze 15 százaléka.[17]

Hess másik kiadványának, a Basiliusnak mérése az 1973. évi cikkhez a bécsi példányról készült xeroxmásolat alapján történt.[18] Miután ennek mérete pontosan megegyezik a másik, eichstätti példányról készült másolatéval, úgy tűnt, hogy ez a körülmény megbízható méretazonosságra utal. Az eredeti bécsi példányon végzett mérés során azonban meg kellett győződnöm, hogy ez a következtetés tévesnek bizonyult: mind Bécsben, mind Eichstättben a másológépek pontosan azonos mértékben – nem egészen egy százalékkal nagyítottak. A bécsi példányon végzett mérés azt mutatta, hogy Hess betűtípusának mérete húszsoronként a Basiliusban 108,7 (pl. b_l0a) és 109,5 (pl. a₂b) mm között mozog, ami igen közel áll a Soltészné által közölt 109–109,4 mm-hez.[19]

A Chronica esetében a fentiekben már alkalmazott tízlapnyi csoportokban átlagolva a következő eredmények adódtak:

1.   a1a–a5b             1a–5b              109,130

2.  a6a–a10b            6a–10a            109,044

3.  b1a–b5b           11a–15b            108,913

4.  b6a–b10b           16a–20b           108,870

Tehát a Chronica esetében tapasztalt fokozatos, de egyértelmű méretcsökkenés a Basiliusban is félreismerhetetlenül tapasztalható. Ez itt összesen negyed mmnyi (0,260 mm), szemben a Chronica esetében mért több mint egy egész mm-rel (1,054 mm). Azonban a két kiadvány terjedelme sem azonos. A Chronica 133 lapnyi, fólióméretű szövege hat-hétszer (6,65) hosszabb a Basilius negyedrét formátumú 40 lapjánál. A két kiadványban tapasztalható abszolút méretcsökkenés aránya ezzel szemben viszont csak négy (4,054). Ez azt mutatja, hogy a betűöntvény méretének csökkenése a Basiliusban valamivel nagyobb a Chronicában tapasztaltnál. Az összterjedelem alapján a mintegy hatodnyi Basiliusban arányosan mindössze másfél század mm-nyi (0,159 mm) csökkenés lett volna várható, a mért 0,260 mm-rel szemben.

Hess két kiadványának sormérete között következetesnek vélt eltérés megmagyarázására Fitz széles körűen tájékozódott, amelynek eredményeit össze is foglalta.[20] A Fitz által megkérdezett szakértők véleménye szerint a számításba vehető tényezők, amelyek a két budai ősnyomtatvány között a sortávolságban mutatkozó eltérés, de a köteten belül észlelt méretcsökkenésre is magyarázatul szolgálhatnak, a következők lehetnek: a papír eltérő viselkedése, a térző igénybevétele, a betűöntés termotechnikájából eredő egyenetlenség, lereszelés és végül az újraöntés. Miután Fitz kizárta az első négy lehetőséget, végül is az ő számára egyedül elfogadható újraöntés mellett döntött.[21]

Hess kiadványainak a fentiekben történt kiértékelése azonban merőben más kiindulópontul szolgál a méretkülönbség megmagyarázásához, mint Fitz „mindig 111 mm-es Chronica és mindig 109 mm-es Basilius” álláspontja. Újra szemügyre kell tehát venni a fentiekben felsorolt lehetőségeket a méretváltozás megmagyarázására.

Különválasztva immár egyrészt a két kiadvány, másrészt az egy-egy nyomtatványon belül észlelhető méreteltérést, elsőként kerüljön megvizsgálásra a Chronica vége és a Basilius eleje között észlelhető több, mint egy mm-nyi (1,153 mm), vagyis kb. egyszázalékos sorméretkülönbség. Ez volt tehát az a probléma, amely Fitzet a betűk átöntésének feltételezésére késztette.

Elméletileg a fenti méretcsökkenés alapján arra a következtetésre is lehetne jutni, hogy Hess a Chronica elkészítését követően egy további, a Chronicánál – ahol is annak eleje és vége között 1,054 mm átlagkülönbség észlelhető – valamivel nagyobb terjedelmű kiadványt állított elő. Ennek elkészítése során azután a sorméret fokozatosan elérte a Basilius elején mértet. Az így elvben kikövetkeztetett budai nyomtatványból pedig egyetlen példány sem maradt fenn. Számításba vehető még a Basiliusnak a Chronicában találhatótól eltérő vízjele alapján a némileg más minőségű papír elütő viselkedése is.

Azonban a megoldást inkább máshol kell keresni. A differenciára ugyanis a nyomatáshoz megnedvesített papírnak a száradás során bekövetkezett zsugorodása ad magyarázatot, vagyis a fentiekben a Fitz által számításba vett lehetőségek közül egy egészen más csoport. Az ilyen összehúzódás mértéke a tapasztalat alapján általában egy százalék körül van, amely csak rendkívüli esetekben növekedhet még valamivel. A méretcsökkenés iránya pedig – és ebben az esetben éppen ez a legfontosabb – zömmel a papír merítésére használt szita egymástól viszonylag távolabb fekvő ún. merevítőre merőleges.[22] A merítő szitának ezek a rézdrótból kialakított tartószálai, amelyeknek nyoma vízjel alakjában a papíron ma is jól látható, a fekvő téglalap alakú papíríven mindig függőleges irányban helyezkednek el. A szárítás során bekövetkezett zsugorodás tehát többségében egy irányban, éspedig vízszintesen hatott. Ez a fólió formátumú Chronica esetében, a papírnak ez az összehúzódása a sorméretre szinte semmi hatással sem volt, hiszen az összehúzódás elsősorban a sorokkal párhuzamosan érvényesült.

A negyedrét alakú Basiliusban a helyzet ezzel szemben pontosan fordított. A papír rövidülésének iránya ebben a kiadványban – a hajtogatás következtében – az előzőre merőlegesen, vagyis függőlegesen hatott. Ez vezetett azután a szakirodalomban eddig oly sok gondot okozott sorméretcsökkenéshez. Tehát a Hess két kiadványa közötti formátumkülönbség (fólió és negyedrét) a magyarázata az azonos betűöntvényekkel szedett két budai ősnyomtatvány sortávolsága között húsz soronként mutatkozó jó egy mm-nyi méretkülönbségnek.

Az előbbiekben körvonalazott és a negyedrét formátumú kiadványok sorméretében érzékelhető rövidülés általános érvényű, bár erről a körülményről a szakirodalom – eltekintve Gaskellnek a jegyzetben hivatkozott egyetlen mondatától, amelyből ez is csupán csak kikövetkeztethető – nem emlékezik meg. Pedig ez a régi nyomtatványok betűtípusainak kutatásával kapcsolatban fontos gyakorlati szempont. Haebler egyedül arra hívta fel a figyelmet, hogy különböző eredetű papírok esetében a nyomtatás előtti megnedvesítés kiszáradása korlátozott méretváltozáshoz vezethet.[23] Ennek az a következménye, hogy a merőben eltérő vízjelű, tehát heterogén forrásokból származó papírból álló köteten belül ugyanannak a betűtípusnak húszsor-mérete kb. egy százaléknyi szóródást mutathat.

A fólió, illetve a nyolcadrét formátumú kiadványokban lényegében az eredeti sortávolság, vagyis a betűöntvény hasábjának magassága mérhető az említett kb. plusz-mínusz egy százaléknyi eltéréssel, amennyiben a kiadvány papírívei nem azonos malomból származnak. A negyedrét alakú nyomtatványokban ez a szóródás természetesen ugyanígy megtalálható, de – ugyanazon betűtípus esetében – a mért értékek a fólióban tapasztaltnál kb. egy százalékkal alacsonyabbak.

A Hess-féle két kiadvány között mért különbségek a fentiekben kifejtett szempont szerinti méretváltozása ellenőrzéséhez a budai nyomdász korábbi tevékenysége színhelyén, vagyis Rómában és az ő idejében, vagyis 1470 tájt Ulrich Han műhelyében ennek 113 mm-rel jelölt betűtípusával előállított fólió és negyedrét alakú két kiadványa látszott a legalkalmasabbnak. Az igen vegyes vízjelet mutató kötetek közül a fólióban[24] a húsz sor mérete 113–115 mm között ingadozik, míg a negyedrétnél[25] ugyanez 110½–112 mm. A különböző eredetű papír miatt szóródást mutató mérési eredmények tehát egyértelműen elkülönülnek a fólió és a negyedrét között: a negyedrétben ez a fóliónál mindig kb. egy százalékkal kisebb.

A fentiekben körvonalazott megállapítás érvényesíthető a Chronica és a Basilius közötti időrend megállapításához is. A fentiek alapján bizonyosnak látszik, hogy a Basilius – a szakirodalomban már korábban megszilárdult álláspontnak megfelelően[26] – a Chronica után készült. Nem valószínű ugyanis, hogy a nedvesen nyomott kiadvány sorméretének csökkenése a fentiekben említett és a két kiadvány méretét pontosan elválasztó egy százaléknál jóval több lett volna. Amennyiben ugyanis a Basilius készült volna el elsőként, akkor Hess betűi eredeti méretében húsz soronként meg kellett volna haladnia a 113 mm-t. Leszámítva ebből a negyedrét formátumú kiadványokban mutatkozó kb. egy százaléknyi papírzsugorodást és magában a nyomtatványban mért mintegy negyed mm-nyi méretcsökkenést, csakis ebben az esetben lehetne eljutni a Chronica elején mért több mint 111,5 mm-es mérethez.[27] Ezzel szemben a Basiliusban a legnagyobb sortávolság 109,5 mm, aminél a 113 mm nem kevesebb, mint 3,5 mm-rel nagyobb. A Basilius korábbi megjelentetése esetén a papírnak tehát több mint három százalékos összehúzódását kellene feltételezni, aminek a szakirodalom[28] azonban egyértelműen ellene mond.

A Hess két kiadványa között a sormagasság méreteltérésében észlelhető különbségről áttérve immár a betűöntvény magasságának mind a Chronicában, mind a Basiliusban észlelhető fokozatos, de egyértelmű csökkenésére, magyarázatképpen itt is a Fitz által felsorolt öt szempont jöhet számításba.

A papír nyomtatás előtti megnedvesítése különböző eredetű alapanyag esetében korlátozott méretváltozáshoz vezethet, amint ez a fentiekben már megtárgyalásra került. Azonban Hess mindkét kiadványa összes példányának valamennyi levélpapírja, azaz íve, ugyanabban a malomban előállított papírra készült.[29] Hasonló módon kizárható a sorok közé helyezett ún. térző használata, hiszen ilyen kisméretű emelésnek (Durchschuss), amely egy-egy sor magasságát a mm töredékével növeli csupán, semmi értelme sincs, de technikailag is szinte megoldhatatlan.

A betűöntés termotechnikájával ugyan magyarázható lenne az öntvények méretének bizonyos fokú egyenetlensége, de a rendszeresen csökkenő sormagasság semmi esetre sem. Átöntés esetében a méretváltozás egyszeri és következetesen állandó, így ez sehogyan sem szolgálhat magyarázatul a fokozatos és kisméretű, de ugyanakkor rendszeres méretcsökkenésre.

Egyedül a betűk csiszolása az, amely a Fitz által felvetett öt szempont közül megoldást nyújthat a betűk mértének lassú csökkenésére. Ha ezt ugyanis a szedés során igénybe vett öntvényeken végezték, ezek visszaosztásukat követően újra meg újra szedésre, illetve ismételt csiszolásra kerülhettek. Ebben az esetben bekövetkezhetett a betűállomány lassú méretapadása.[30] Ennek a magyarázatnak azonban ellentmondani látszik az a fentiekben tett megállapítás, hogy a csökkenésnél jóval kisebb mértékben ugyan, de a Chronicán belül átmeneti és igen kisfokú méretnövekedés is tapasztalható. A szedéssel párhuzamos csiszolás mérséklése, illetve átmeneti felfüggesztése azonban pontosan erre az eredményre kell, hogy vezessen. Azok a betűk ugyanis, amelyeket több lappal korábbi szedésnél használtak utoljára, szükségszerűen valamivel nagyobbak, mint amelyeket legutóbb és erősebben megcsiszoltak.

Ennek a feltételezésnek fényében vizsgálva a Chronica mérésénél kialakított 13 csoport méreteit, az alábbi következtetésre lehet jutni. Jelentősebb méretcsökkenés a 2. és 3. csoport között észlelhető, amely arra utal, hogy a reszelést nem azonnal kezdték, illetve a szedés többségében még használhatatlan betűkkel történt. A 6. részletben végzett erőteljes csiszolást követően csökkentették ennek intenzitását. Ez azután azzal járt, hogy a 7. részletben átmenetileg kissé megnőtt a sorok közötti távolság, hogy azt követően immár csak lassabban mérséklődjék a 10. részletig. Ekkor – úgy tűnik – egy ideig csak igen kis mértékben végezték ezt a beavatkozást. Ebből adódhatott a betűknek a 11. részletben tapasztalható átmeneti, bár nagyon kis mértékű növekedése; hogy azután az utolsó részletben a betűmagasság az egész köteten belüli legalacsonyabb átlagot érje el.

A sortávolságnak, vagyis a betűöntvény méretének csökkenése tehát kormeghatározó szerephez jutott Hess kiadványaiban: minél korában készült az, annál nagyobb, illetve a kisebb méret későbbi nyomtatására utal. Ennek fényében érdemes megvizsgálni a Chronica első füzete első és két utolsó lapján a betűk nagyságát. Ezen a három lapon ugyanis a sorok távolsága egyértelműen és határozottan kisebb,[31] mint ami ugyanennek a füzetnek többi lapjain mérhető.[32] Ugyanakkor ez a méret viszont megegyezik a kötet végén tapasztalható átlagos sormagasággal.[33] Ez egyértelműen arra utal, hogy az ajánlás, továbbá az első füzet utolsó levele két lapjának szövegét a kiadvány elkészítése végén szedték és nyomtatták.

Szemügyre véve az első nyomtatott lapot (a₂a) a Hess-féle ajánlás szövegével és alatta a Chronica incipitjével, fel kell figyelni bizonyos jelekre, amelyek arra utalnak, hogy az utólagos nyomtatásnak kikövetkeztetése nem megalapozatlanul történt. Az jól ismert, hogy a 16–18. században igen elterjedt volt az a gyakorlat, amely szerint a címlapot és az ajánlást tartalmazó, bevezető füzet(ek)et az egész kiadvány elkészültét követően, utolsóként állították elő. Sok esetben ugyanis csak ekkorra tisztázódott, hogy vajon kit (vagy kiket) sikerült megnyerni a kiadvány költségeinek részbeni vagy teljes fedezésére. Az ajánlást azután természetesen ennek megfelelően kellett szövegezni. Úgy tűnik, ha csak ez nem valami sztereotip, humanista fordulat, hogy valami ilyesféle gondokkal küzdött Hess is. Ő, ugyanis amikor arról írt, hogy kinek is ajánlja munkáját, a következőképpen fogalmazott: „diu mecum ipse voluntarem”, vagyis: magamban hosszasan töprengtem.[34]

De más jelekből is arra lehet következtetni, hogy az első hazai nyomdász a kötet elején másképpen tervezte, mint amilyen formában ez fennmaradt. A második levél verzóján, amint erre a szakirodalomban többen is felfigyeltek,[35] a Chronica szövege a „Porro”, azaz „továbbá” szóval és a vízözönnel kezdődik, aminek alapján bizonyos előzményeket vár az ember. Ráadásul ezt a lapot logikusan az incipit-soroknak kellett volna bevezetnie. Mindebből arra lehet gondolni, hogy Hess a második levél rektójára nem csupán az incipitet szánta, de a Chronica bevezető sorait is, azután elvezettek volna a teremtéstől a vízözönig. A külföldről jött nyomdász úgy vélhette, hogy a Chronica szedéséhez számára rendelkezésre álló kézirat eleje hiányos. Ezért azt remélhette, hogy a nyomtatás folyamán sikerül olyan másolathoz jutnia, amely a hiányolt, legelső részt is tartalmazza.

A betűöntvények méretének tanúsága alapján az első levéllel összefüggő és az egész kiadvány 12. levele mindkét lapjának szövegét is utólag, feltehetően az ajánlással egyidejűleg nyomták. Már az a körülmény is gondot okoz, hogy vajon miért áll az első füzet kivételesen hat levélpárból, amíg a következők – az akkori szokásnak és a korai nyomdászgyakorlatnak megfelelően – csak ötből. Fitz a magyarázatot az első szedésrészlet befejezésének kényszerében látta.[36] A szedésrészletek teóriáját azonban időközben el kellett ejteni, és helyette a probléma megoldásának az látszott, hogy Hess az első füzet középső levélpárjának elkészítését követően jutott csak arra az elhatározásra, hogy kiadványának élére egy azt védő üres levelet helyezzen. Az ehhez szükséges levélpár növelte azután ezek számát az első füzetben ötről hatra.[37] Ehhez most még azt a szempontot is hozzá lehet fűzni, hogy a védőlevél helyett – vagy legalábbis annak funkcióját megosztva – az ajánlás szövege elhelyezésének új szempontja merülhetett fel a budai nyomdásznál az első füzet második felének előállítása során. A verzón "Porro" szóval kezdődő szöveg előtt üresen hagyott lapot ugyanis – amint erről fentebb már szó esett – a várt, kiegészítő, bevezető résznek szánta.

A 12. levéllel összefüggő vele párt alkotó és ma üres, első levél egyedül a Chronica prágai példányában maradt csak meg.[38] Vélhető, hogy ez az első levél eredetileg nyomtatott szöveget tartalmazott. Az előbbi feltételezésre visszatérve, amelynek értelmében a 2. levél rektójára az incipitet és a krónikának a vízözön előtti részét szánta a nyomdász, az ajánlás ebben az esetben az első levélre kerülhetett. Éppen ezzel az első levélre nyomtatott dedikációval támadhatott Hessnek problémája. Elképzelhető, hogy ennek szövege valamilyen magasabb rangú személynek szólhatott, mert a „hosszas töprengés” kifejezés a ma ismert ajánlás címzettjéhez aligha lehetett hízelgő és a ma ismert dedikáció feltehetően szükségmegoldás jellegét volt hivatott álcázni. A budai nyomdásznak az eredetileg kiszemelt személy támogatásával kapcsolatos reményei ezek szerint füstbe mehettek. Mindezek után arra kényszerült, hogy ezt az immár makulatúrának minősülő első levelet eltávolítsa a kiadvány éléről, amely levélpárt alkotott a korábban már kinyomtatott 12. levéllel.

Az 1. és a 12. levélből álló levélpár utólagos kinyomtatásának feltételezése a fentiekben mindenekelőtt a betűöntvények a környezeténél kisebb méretére támaszkodott. Ezt az így kikövetkeztetett, nem mindennapi eljárást azonban a papír is pontosan megerősíti. A Chronicában a vízjel minden példány minden ívében körbe zárt mérleg képét mutatja, a tetején nyolcas alakú jellel: mégpedig vagy csillaggal, vagy pedig enélkül.[39] Az 1. és 12. levélből álló papírívben csillag nélkül látható a mérleg. Ilyen papír a kiadványban különben csak a harmadik füzetben (c₃–c₈ levélpárban) tűnik fel először, hogy azután a kötet második felében uralkodóvá váljék.

De nem csupán a betűöntvény mérete és a vízjel támasztja alá a 12. levél szövegének utólagos nyomtatását, hanem az ortográfiai vizsgálat alapján is ugyanerre a megállapításra kellett jutni. A Chronica különböző része eltérő arányokat mutat a pont és a kettőspont alkalmazásában. A szöveg első lapján (a2b) 36 ponttal szemben mindössze 10 kettőspont áll, vagyis az arány 1:3,6 a pont javára. A további füzetekben ez a szám ezt követően fokozatosan csökken, hogy a negyedik füzet elejétől már némelyik lapon a kettőspont kerüljön némi túlsúlyra.[40] Összesítve azonban ugyanennek a füzetnek első felében még mindig a pont vezet a kettősponttal szemben.[41] Az utolsó három füzet tíz-tíz lapját számolva azután már véglegesen a kettősponté lesz a többség.[42]

Szemügyre véve ezek után az utólag szedett 12. levél két lapját, ott a következők figyelhetők meg. A rektón 31 ponttal szemben 19 kettőspont található, ami 1:1.6 arány a pont javára, míg a verzón visszájára fordul a helyzet, mert itt 23 kettőspont mellett 19 pont foglal csak helyet, vagyis az arány 1:1,2 immár a kettőspont javára. Különösen kirívó ez a változás, ha az ember a folyamatos szövegnek e két lapot megelőző, illetve az azt követő lapján végzi el ugyanezt a számlálást: a 11b lapon 1:2,7,[43] a 13a lapon pedig 1:2,2[44] az arány mindkét esetben a pont javára. A 12. levél tehát nem csupán betűméretében és papírja vízjelében üt el környezetétől, hanem e helyesírási sajátosság tekintetében is.

Érdemes a központozást a két, utólag szedett lapon részleteiben is megvizsgálni. A laponként 33 soros szöveget három egyenlő 11–11 sorból álló részletre bontva kiderül, hogy a rektó elején az arány 1:1,2 a pont javára,[45] majd ez az arányszám csökken, hogy a verzó középső harmadában kiegyenlítetté váljék.[46] A verzó utolsó harmadában azután a kettőspont 1:1,8 arányban[47] jelentős többségbe kerül.

A kettőspont mai szemmel nézve meglepően sűrű használatának magyarázata az, hogy Hess és több más kortársa betűszekrényében nem volt található vessző, így e helyett alkalmazták sokszor és sok helyen a kettőspontot. A pont és a kettőspont aránya két tényezőn múlott: egyrészt milyen volt az interpunkció a szedés alapjául szolgáló szövegben, másrészt mi volt e tekintetben a szedő szokása. Úgy tűnik, hogy a Chronica kézirata ritkábban alkalmazta a kettőspontot (vagy a vesszőt), míg a szedő inkább ennek gyakoribb alkalmazását kedvelte. Munkájában eleinte ebben a vonatkozásban is gondosabban követhette a kéziratot, ennek tudható be a pont túlsúlya a Chronica első részében. Idővel és fokozatosan egyre inkább engedhetett a minta szigorú követéséből, így saját gyakorlata a kettőspont sűrűbb szedésével fokozatosan előtérbe került.

A fenti, szövegkörnyezetétől merőben eltérő és a két lapon belül is lényeges változást mutató jelenség is azzal magyarázható, hogy a 12. levél szövegét a Chronica munkálatainak vége felé szedték újra, amihez is kéziratként nyilván a korábban kinyomtatott és utólag makulatúrává minősített levél szolgált. A sorok beosztását abból pontosan át lehetett venni, hogy azután ez a 13. lap elejéről a már régen készen álló szöveghez problémamentesen csatlakozzék. A korábbi nyomtatványon feltehetően a pont volt végig túlsúlyban, amint ez a kötet első felére általában jellemző. A szedő megismételt munkája során eleinte a központozás terén is szorosabban követte a korábban kinyomtatott szöveget, majd ettől – nyilván tudat alatt – fokozatosan eltávolodott, ami által egyre inkább közeledett a Chronica második felére kialakult és a kettőspont túlsúlyával jellemezhető szokáshoz. Vagyis ezen a két utólag újraszedett lapon gyorsan lezajlódott az interpunkciók gyakorlatában a változás, amely lassabban az egész könyvben megfigyelhető.

A sortávolságnak a nyomtatás időrendjét meghatározó szerepének feltételezése a különböző (vízjel, helyesírás) irányú vizsgálódásokkal a fentiekben tehát határozott megerősítést nyert, így az a hipotézis szintjéről immár a megállapításéra emelhető, amelyre azután a továbbiakban már támaszkodni is lehet.

A betűöntvények tanúsága szerint ugyancsak a Chronica elkészülte végén szedett ajánlásban (a₂a) a fentiekben vizsgált szedési sajátosság merőben másképpen alakult. Itt természetesen nem állt rendelkezésre valamilyen, már korábban kinyomtatott szöveg, amely befolyásolhatta volna a szedőt a központozás kérdésében, hiszen ennek kéziratát maga Hess készítette, aki azt fogalmazta. Ezen a lapon a 33 kettősponttal szemben mindössze 9 pont található, ami 1:3,7 arány a kettőspont javára. Ez a szám tehát igen jelentősen eltér a Chronica többi részében tapasztalhatótól, ahol is – amint erről az előzőekben már szó esett – a kettőspont túlsúlya a másfelet soha nem haladta meg. Az ajánlásban viszont ennek egyszerre és hirtelen a többszöröse tapasztalható. Ez a gyakorlat azonban mégsem idegen az első hazai nyomdától, hiszen a Basiliusban a kettőspont 1:3,9 arányú túlsúlya a ponttal szemben ehhez igen közel áll.[48] Mindezek alapján immár ez esetben is több oldalról is megerősítve kell látni azt a véleményt, amely szerint Hess ajánlását a Chronica elkészültét követően szedték ki, majd nyomtatták rá a korábban már kinyomtatott ívnek üresen hagyott lapjára (a₂a).[49]

A Chronicának korábban a második levél rektójára szánt bevezetéséről a külföldi tipográfus a nyomtatás ideje során némi tájékozódás után megállapíthatta, hogy ilyet nem tud találni a magyarok történetéről szóló kéziratok között. Az általa kinyomtatott változat ugyanis a 14. században összeállított krónikának abba a csoportjába tartozik, amelynek ma ismert összes tagja az említett "Porro" szóval kezdődik.[50] Könnyen elképzelhető, hogy ugyanez volt a helyzet már Hess idejében is, de még az sem zárható ki, hogy a hiányolt, bevezető rész ebben a szövegcsoportban sohasem készült el. A budai nyomdász "hosszas töprengés" után az immár László, budai prépostnak, vagyis Kárainak szóló ajánlását erre az addig üresen hagyott lapra állította elő, hozzáfűzve az incipitsorokat. Mindez betöltötte a második levél korábban szabadon maradt első lapját.[51] Hess ajánlása terjedelmét nyilván úgy szabta meg saját maga számára, hogy a laponkénti 33 sorban minden pontosan kiférjen.

Miután megerősítést nyert, hogy a Kárainak szóló ajánlást és az első füzet utolsó levelének mindkét lapját a kiadvány végének elkészülte idején nyomtatták, még valószínűbbnek tűnik a már említett feltételezés, hogy az első levélen eredetileg egy jelentős személynek szóló ajánlás állhatott. A neki szóló írás eltávolítása – az első füzet már elkészült külső levélpárja összes példányának megsemmisítésével és az ezzel összefüggő levél szövegének újraszedésével – meglehetősen komoly anyagi következményeivel súlyos okot sejtet. Az több, mint valószínű, hogy az ajánlás címzettjének személye lehetett az, aki miatt, Hess mindennek vállalására kényszerült, különben aligha vállalta volna ezt a költséges és fáradságos többletmunkát.

Végiggondolva a Chronica megjelenését megelőző évek hazai történelmét, rögtön szembeötlik a Mátyás elleni összeesküvés ügye, amelynek élén a magyarországi humanisták vezető személyisége, Vitéz János, esztergomi prímás állott.[52] Joggal feltételezhető, hogy Kárai 1470/71 fordulóján tett római látogatása során, amikor is Hesst Magyarországon történő nyomdaalapításra biztatta, a számításba vehető mecénások között elsőként említhette Vitézt. Mátyás királynak a könyvek iránti érdeklődése ezekben az években még nem kristályosodott ki olyan határozottan, mint néhány évvel később.[53] Aligha kétséges tehát, hogy a hazánkba érkező idegen nyomdász nyomban kereshette a kapcsolat felvételének lehetőségét a prímással. Köztudott, hogy Vitéz nagy könyvgyűjtő is volt,[54] akinek birtokában a magyarok történetéről több kötet volt található.[55]

Elképzelhető, hogy Hess a Chronica kéziratát is az esztergomi érsektől kapta, aki feltehetően attól sem zárkózott el, hogy a megjelentetés költségeihez hozzájáruljon. Ez esetben a nyomdásznak szinte kötelessége volt a mecénásnak szóló ajánlással kezdeni a kötetet. Feltehető tehát, hogy ilyen jellegű szöveget nyomott az első levélre. Azonban Mátyás egykori nevelőjével és rokonával, aki 1471 tavaszától a királlyal szemben a lengyel trónkövetelőt támogatta, roppant eréllyel számolt le. Ennek során még fogságba is vettette Visegrádon a prímást 1472 február–márciusában, mígnem április elsején egyezséget kötött vele.[56] Ezt követően Vitéz háziőrizetnek megfelelő körülmények között élt esztergomi palotájában a hamarosan, 1472. augusztus 9-én bekövetkezett haláláig.[57]

Mindezek alapján tehát meglehetősen valószínűnek tűnik, hogy Hess a Vitéznek szóló ajánlását távolította el a Chronica éléről.[58] Ehhez el kellett dobnia a már kinyomtatott első füzet teljes első ívét, vagyis az 1. és 12. levelet. Ennek második, ma ismert változatához újraszedte a 12. levél szövegét, az első levelet viszont most már egészen üresen hagyta, és az immár Kárainak szóló "pót"-ajánlását a második levélnek a megszerezhetetlennek bizonyult bevezető rész céljára korábban üresen hagyott rektójára nyomtatta a kiadvány elkészülte idején.