9. Vitéz János és a könyvnyomtatás

Magyar Könyvszemle 1991. 113–116.

A közelmúltban igyekeztem tisztázni a hazai könyvnyomtatás feltűnően korai alapításának körülményeit.[1] Ennek keretében történt annak bemutatása, hogy Hesst Magyarországra – Kárai László közbejöttével – feltehetően Vitéz János prímás hívta, aki a budai műhely megindulását is támogathatta. Az esztergomi érsek és Mátyás király időközben bekövetkezett összeütközése azonban szinte lehetetlenítette a főpap korábbi, feltehetően nagyvonalú terveit a nyomda működését illetően. Bár az első hazai nyomtatvány, a Chronica Hungarorum eredeti ajánlása az első levélen kikövetkeztethetően egykor Vitéznek szólt, az ő 1472 augusztusában bekövetkezett halálát követően azonban Hess a kiadvány első füzetének külső levélpárját (a₁+a₁₂) eltávolította. A Chronica szövegét (a₁₂ levél) újraszedte, és ismét kinyomtatta, a Vitéznek szóló ajánlás helye azonban az első levélen üresen maradt. Az alábbiakban kísérlet történik az eddigiekben összefoglalt hipotézisnek, vagyis a hazai könyvnyomtatás Vitéznek tulajdonítható megindításának közvetett bizonyítékokkal történő alátámasztására. Ezen belül külön hangsúlyt kapott annak bemutatása, hogy a hazai humanizmus eme vezető alakjának milyen kapcsolata volt, ill. lehetett az akkoriban megszülető tipográfiával.

Alig néhány esztendeje, hogy a nemzetközi nyomdatörténet egyik igen jelentős dokumentuma immár a szakmai köztudatba is bekerült. Arról az 1455. március 12-én, Bécsújhelyen írt leveléről van szó, amelyben Enea Silvio Piccolomini számolt be Juan de Carvajal bíborosnak az első nyomtatott bibliáról. Az itáliai humanista ebből kész íveket látott, sőt megemlítette a példányszámot is, amely egyes források szerint 158 (alighanem 150 helyett), mások szerint 180. Gutenberg korai és legfontosabb alkotásának, az ún. 42 soros Biblia (B42) kiadásának ezt az emlékét Enea Silvio, a későbbi II. Pius pápa levelezésének egyik, a vatikáni könyvtárban található kézirata őrizte meg, de szövege nyomtatásban csak 1947-ben látott napvilágot.[2] Ez a publikáció azonban tartósan elkerülte a nyomdatörténészek figyelmét, és azzal őket csak három és fél évtized után ismertette meg Eric Meuthen.[3]

Rátérve immár Vitézre és az ő kapcsolatára a könyvnyomtatással, megállapítható, hogy Enea Silvio említett levelének írása idején a magyar főpap, mint V. László hivatalos küldöttségének tagja, részt vett a bécsújhelyi birodalmi gyűlésen. Sőt maga Piccolomini, aki ezen immár nem csupán III. Frigyes császár titkáraként, hanem pápai legátusként volt jelen, egy Carvajal bíborosnak írt korábbi, február 20-án kelt levelében beszámolt azokról a nehézségekről is, amely a magyaroknak a birodalmi gyűlésre szóló oltalomlevele körül támadt. Ennek során kifejezetten írt a váradi püspökről.[4] Vitéz végül is részt vett az összejövetelen, ahol 1455. március 23 és április vége között négy politikai beszédet is tartott.[5] Enea Silvio felszólalásában maga is rögtön csatlakozott Vitézhez,[6] támogatva a törökök elleni harc keretében Magyarország hathatós megsegítését.

Piccolomini benyomásainak egy részét a Gutenberg-féle bibliáról már valamivel korábban, az 1454 októberében a Majna-Frankfurtban tartott előző birodalmi gyűlés során, vagy esetleg még azt megelőzően szerezte. Ennek az összejövetelnek is egyik legfontosabb tárgya a Bizánc elestét követően várható újabb iszlám támadás elleni védelem volt. Vitéz ezen is jelen volt, beszédet is tartva.[7] Ismerve Enea Silvio és Vitéz azonos humanista érdeklődését és felfogását, aligha kétséges, hogy az akkori sienai püspök és császári titkár megosztotta az új találmánnyal, a mesterséges írás művészetével kapcsolatos benyomásait a váradi püspökkel és királyi kancellárral.

Vitéznek azonban módjában állt Gutenberg világjelentőségű tevékenységének megismerése már ezt megelőzően is. A magyar főpap vezette ugyanis azt a küldöttséget, amely a luxemburgi kérdés megoldására a burgundiai küldöttséggel folytatandó diplomáciai tárgyalásokra 1454. március 14-én Mainzba érkezett, ahol is a megbeszélések március 25-ig tartottak.[8] Közel kéthetes mainzi tartózkodása során Vitéznek tehát elvben módjában állott tájékozódnia Gutenberg találmányáról. Végső soron az sem zárható ki, hogy éppen Vitéz hívta fel Enea Silvio figyelmét a nyomtatás útján készülő bibliakiadásra. A váradi püspöktől ugyanis nem volt idegen a technikai újdonságok iránti érdeklődés. Elég ennek kapcsán csak arra utalni, hogy a neves asztronómus, Georg Peurbach bécsi professzor az általa módosított és mai formájára alakított, új rendszerű napóra első példányát Váradra küldte Vitéznek.[9]

Vitéz diplomáciai tevékenységének középpontjában, az ötvenes években a törökök elleni harchoz megszerzendő birodalmi támogatás kérdése állott. Nem hagyható tehát figyelmen kívül, hogy a legkorábbi mainzi nyomtatványok szinte mind ezzel a témával foglalkoztak. Gondolni kell itt az ún. „Türkenbulle”-ra, amely keresztes hadjáratra szólított fel az iszlám ellen, továbbá az ún. „Türkenkalender”-re, amely minden egyházi és világi hatalmat a törökök ellen kíván mozgósítani, meg a számos búcsúlevélűrlapra, amelyek mind a fenyegető pogány veszedelem elleni küzdelem támogatását voltak hivatva szolgálni. Megemlíthető itt, hogy a „Türkenkalender” szövegének egy része éppen Enea Silviónak tulajdonítható.[10] Sőt a szakirodalomban felmerült annak feltételezése is, hogy ugyancsak ő volt az, aki a könyvnyomtatást ezzel a kiadvánnyal első ízben közvetlenül a politika szolgálatába állította.[11]

Vitéz és Enea Silvio között a személyes ismeretség még 1452-ben jött létre.[12] Ezt a kapcsolatot azután az azonos érdeklődésű és hasonló beosztású két püspök maga között a továbbiakban – humanista kortársaik szokásának megfelelően – igényes stílusú levelezés útján tartotta fenn, amíg csak diplomáciai tevékenységük során, mint láthattuk nem is ritkán, újra nem találkoztak.[13]

Vitéznek nem csupán a Gutenberg-féle bibliakiadásról tudósító Enea Silvio Piccolominivel volt rendszeres kapcsolata, hanem az új találmány iránt kifejezett érdeklődést tanúsító Juan de Carvajal bíborossal is. Sőt vele a magyar kancellárnak és főpapnak régebbi és tartósabb volt az ismeretsége. A spanyol származású pápai diplomata első alkalommal 1446–1447 fordulóján találkozott az akkori váradi püspökkel, Bécsben. Ezt követően a pápa által delegált legátus előbb az 1447. év tavaszán, majd az 1448. esztendő nyarán hazánkba látogatott. Mindkét alkalommal Budán is járt.[14] Kettőjük kapcsolatát nemcsak a szokásos levelezés, hanem egy mindkettőjük köréhez közvetlenül tartozó közös személy is biztosította. Paulus Ivanich, csázmai kanonokról van szó, aki egyrészt 1453 táján Carvajalt itáliai diplomáciai küldetései során elkísérte (pl. Ferrarába, Velencébe), másrészt ugyanő volt az, aki a magyar főpap levelezését 1451-ben összegyűjtötte.[15] Ennek alapján adta azután közre századokkal később Vitéz írásait Joannes Georgius Schwandtner.[16]

A már említett bécsújhelyi birodalmi gyűlést követően az új pápa, III. Calixtus, aki maga is spanyol születésű volt (Alonso Borja), a nemzetközi diplomáciai és katonai összefogás megszervezésére pápai legátusként küldte Carvajalt Magyarországra 1455 szeptemberében. Az ő érdemének is tudható be a Kapisztrán János által mozgósított és Hunyadi János vezette keresztes hadak nagy jelentőségű nándorfejérvári győzelme a törökök felett 1456. július 22-én. A spanyol bíboros ez alkalommal – 1456 és 1461 között – hosszasan tartózkodott Magyarországon. Rendkívül mozgalmas idők voltak ezek az évek hazánk történetében, amely korszak átvezetett V. László uralkodásának végétől Hunyadi Mátyás trónra lépésén át az ő királysága első, ugyancsak nem problémamentes éveiig. Carvajal volt az, aki a két említett magyar király és III. Frigyes császár között a békét és az egyensúlyt igyekezett folyamatosan fenntartani.[17]

Amikor Carvajal 1456 elején Prágában felvette a személyes kapcsolatot mint pápai legátus V. Lászlóval, a király nevében Vitéz válaszolt. Aligha kétséges, hogy a magyar kancellár volt az, aki szorgalmazta uralkodójánál annak közbenjárását a pápánál Enea Silvio kardinálissá történő kreálása ügyében a legátuson keresztül. Erőfeszítéseik eredményre vezettek: III. Calixtus 1456-ban valóban bíborossá nevezte ki Piccolominit, aki nem is maradt hálátlan. Ő volt ugyanis az, ki hatásosan közbenjárt V. Lászlónál, amikor az Vitézt a Hunyadiak elleni akciója során Budán lefogatta.[18] Miután Carvajal hazánkban hosszú évekig és folyamatosan tartózkodott, kapcsolatai a váradi püspökkel, aki a királyi kancelláriát vezette, igen elmélyültek.

A spanyol Carvajal, az itáliai Piccolomini és a magyarországi Vitéz egymást kölcsönösen jól ismerték, gyakori találkozásaik között pedig kapcsolatukat rendszeres levelezés útján tartották fenn. A közöttük kialakult egyértelmű rokonszenv nem vezethető vissza kizárólag a törökök elleni küzdelem szervezésének közös törekvésére. Jelentős szerepe volt ebben mindhármójuk őszinte érdeklődésének az itáliai humanizmus iránt. Enea Silvio ez irányú, kiemelkedő írói, publicisztikai és költői tevékenysége egyaránt jól ismert. De Carvajal is vonzódott ebbe az irányba, amire baráti köre is utal: Enea Silvión kívül pl. a Bizáncból Velencébe áttelepült Bessarion görög bíboros érdeklődése a nyomdászat iránt is feltehetően erre a forrásra vezethető vissza.[19]

Szemügyre véve a fentiekben tárgyalt három főpapot, meg kell állapítani, hogy ebben az előkelő társaságban Vitéz nem játszott alárendelt szerepet. Ő kétségtelenül a magyarországi humanizmus nem csupán időrendben első, de összességében is vezető alakja. Jóllehet feltehetően sohasem járt Itáliában, mégis teljes egészében magáévá tette az onnan kisugárzó új gondolatokat. Vitéznek a meglehetős elszigeteltségében kifejlődött humanista érdeklődése szinte rejtélyesnek tűnhet. A megoldást ehhez a korai itáliai humanizmus egyik jelentős alakja, az idősebb Piero Paolo Vergerio (1370–1444) személye adja, aki Zsigmond király szolgálatában 1418-tól egészen 1444-ben bekövetkezett haláláig Magyarországon élt. Utolsó éveiben szorosabb kapcsolatba lépett vele a fiatal Vitéz, aki a budai királyi kancellárián dolgozott. Vergerio sokszor tartózkodott Vitéz házában, aki tőle vette át és tette magáévá – nemzetközi mércével mérve igen korán – az új itáliai felfogást.[20]

Vitéznek éppen udvari beosztása miatt sokirányú külföldi kapcsolatot is sikerült kiépítenie. Különös érdeklődéssel fordult az asztronómia és asztrológia irányába. Peurbach-hoz fűződő kapcsolatairól a fentiekben már szó esett. E bécsi professzor kimagaslóan legnevesebb tanítványa Joannes Regiomontanus volt. A nemzetközi hírű és jelentőségű tudós, mint udvari csillagász lépett Vitéz szolgálatába, és rendezte sajtó alá Peurbach egyik legjelentősebb munkáját, a hold- és napfogyatkozások kiszámítására szolgáló táblázatokat. A váradi püspök tiszteletére ezeket azután „Tabulae Waradienses”-nek nevezte el.[21] Regiomontanus az immár esztergomi érsek udvarában és Budán egyaránt dolgozott. A magyar prímás kezdeményezője és legfőbb szervezője volt az 1467-ben alapított pozsonyi egyetemnek, az Academia Istropolitanának. Egész sor tanárt hozatott evégett különböző országokból, Itáliától Lengyelországig. Egy ideig ő maga látta el a rektori feladatokat is. Nyilvánvaló, hogy milyen tudatosan kívánta segíteni az ország érdekeit szolgáló, jól képzett fiatalok nevelését.

Vitéz könyvszeretete külön is hangsúlyozást érdemel, hiszen övé volt az országban kora messze legjelentősebb könyvtára. Mátyás is erről mintázta a saját Bibliotheca Corvinianája kiépítését. A prímás számára a könyvek nem csupán státuszszimbólumként szolgáltak, hanem ő igazi bibliofil módjára köteteit gondosan olvasta. A szöveggel kapcsolatos észrevételeit és javításait a lapszélre rá is jegyezte, jellegzetes, pirostintás kézírásával.[22]

De úttörő volt Magyarországon az esztergomi érsek a képzőművészetek terén is. Palotáit – mind Váradon, mind Esztergomban – többször is átépíttette és kibővíttette. Esztergomi munkaszobája, stúdiója falán ma is látható – ha meglehetősen hiányosan is – igényes reneszánsz stílusú freskókon a kardinális erények és a bolygók diadalíves ábrázolása.[23] Ezek mestere az idősebb Fra Filippo Lippi köréhez tartozott.[24]

E freskók a legkorábbi emlékei a reneszánsz művészetnek Itálián kívül egész Európában. Vitéznek köszönhető tehát, hogy e tekintetben hazánk időrendben még a legfejlettebb Francia- és Németországot is megelőzte.

A fentiekben – szükségszerűen csak elnagyolt vonásokkal – talán sikerült felvázolni Vitéz rendkívüli egyéniségének körvonalait. Nem vitatható, hogy olyan jelentős személyiségről van szó, aki politikai és egyházi pályája mellett a hazai humanizmus megteremtésével, a reneszánsz művészet átvételével messzetekintő kulturális programot kívánt megvalósítani. Jól átgondolt tervei közé pontosan beleilleszkedett a szövegtöbbszörözés korabeli nagy találmánya, amelyet a szinte annak megszületése pillanatától ismerhetett. Amint erről a fentiekben már szó esett, a természettudományok és a technikai újdonságok iránt is nagy érdeklődést tanúsított. Mindezek fényében aligha lehetett volna más az akkori Magyarországon, aki 1470-ben, vagyis a tipográfia elterjedésének szinte a legkezdetekor nyomdászt hívatott hazánkba, mint Vitéz.