22. Hoffhalter Rudolf nyomdája a Dráva és Mura táján (1573–1574)

Vestnik Bibliotekara Hrvatske (Zagreb) 1968. 26–34.

1574. február 7-én II. Miksa német nyelvű rendelkezést adott ki, amely a következő bevezetéssel kezdődik: „Ismertté vált számunkra, hogy az erdélyi vajda által unitárius eretneksége miatt elűzött antitrinitárius nyomdász nemrég lendvai birtokodra érkezett, és ott elsősorban magyar nyelvű, eretnek könyveket nyom, amelyeket nyilvánosan árusít.” A címzettet, akinek nevét nem tünteti fel a rendelkezés, a továbbiakban felszólítja, hogy a meg nem nevezett nyomdászt haladéktalanul űzze el.[1]

A Bécsből érkezett leiratot a pozsonyi káptalan megbízásából Peter Seffar február 14-én kézbesítette alsólendvai Bánffy Lászlónak, aki részt vett az ottani rendi gyűlésen. Bánffy röviden és magyar nyelven válaszolt a rendelkezésre. Levelében azt állította, hogy már három és fél éve nem járt Alsólendván, és tudomása szerint ilyen eretnek ott nem tartózkodik. Egyébként, fűzi hozzá, az említett helységnek nem ő az egyedüli birtokosa, és ha valaki ott tartózkodik, akinek nyomdásztevékenysége zavaró, úgy a püspök feladata, hogy őt eltávolítsa.[2]

Bánffy Lászlót a hivatalos hatóságok valószínűleg összecserélték fivérével. Ennek a meglehetősen hetyke válasznak formailag igaza volt: a lendvai családi birtokon nem László, hanem Bánffy Miklós lakott, és ott valóban nem dolgozott semmilyen antitrinitárius nyomdász. Ám László és felesége, Somi Borbála a reformáció lelkes hívének számított. Bizonyítják ezt Bornemisza Péter, aki az evangélikus egyház legismertebb személyiségei közé tartozott abban az időben Magyarországon, hálatelt sorai. 1574. július 25-én prédikációs gyűjteményének második kötetét Semptéből az említett a házaspárnak ajánlotta;[3] 1575-ben e gyűjtemény következő kötetében[4] pedig azt írta, hogy 1573-ban, az első kötet[5] kinyomtatásához is a legnagyobb támogatást Bánffynétól kapta.

Akárcsak fivére, Bánffy Miklós, zalai főispán is protestáns beállítottságú volt. Alsólendván, alig 20 km távolságra az osztrák határtól, a Murától északra ennek a vármegyének délnyugati sarkában az ő védelme alatt fejlődött és virágzott az a protestáns gyülekezet, amelynek élén Kulcsár György állt, aki itt tanított, és Bánffy Miklós lányának keresztapja is volt. Kulcsár irodalmi tevékenysége szintén ismeretes. Erről tanúskodik három nyomtatásban megjelent műve; ezek az 1573. ill. 1574. évet, valamint a megjelentetés helyét is tartalmazzák:

1. Az halálra valo keszöletröl rövid tanossag …. Lyndvae 1573. A⁸–H⁸I⁴ = [3]+65 fol. – 8°.

A szerzőnek az Alsólendván 1573. augusztus 28-án kelt ajánlása Bánffy Miklósnak szól.[6]

2. Az ördögnec a penitencia tarto bünössel való vetekedéséről …. Alsó Linduán 1573. A⁸ – F⁸ = [48] fol. – 8°.

A szerző ajánlása 1573. október 7-én kelt Alsólendván, és Zrínyi Györgynek, Kristófnak, továbbá Miklósnak szól. E könyvecske Urbanus Rhegius[7] „Dialogus inter satanam et peccatorem poenitentem” c. művének fordítása.

3. Postilla az az evangeliomoknac, mellieket esztendö által a keresztyénec gyöleközetibe szoktac oluasni és hirdetni … (Also Lyndvan 1574.) (:)⁴, A⁸–Z⁸, Aa⁸– Zz⁸, Aaa⁸–Zzz⁸, a⁸, – *² = [4] + 561 [recte 560] + [2] fol. – 4°

A szerző ajánlását (Alsólendva, 1574. május 12-én) Bánffy Miklósnak címezte[8].

Ki volt a nyomdász, aki ezeket a könyveket előállította? Miksa királynak mégis igaza lett volna az antitrinitárius nyomdász itteni tevékenységét illetően? Bánffy László elkendőzte volna az igazságot azzal, hogy ezt tagadta? Kulcsár két utolsó műve a nyomdász nevét is feltünteti: Hoffhalter Rudolf. Apja eredeti nevén Rafael Skrzetuski nemesember, aki Lengyelországból származott, majd őt később Németalföldön és Zürichben több műhelyben alkalmazták. Fia, Rudolf Svájcban, közelebbről Zürichben született. 1555-ben Rafael Bécsben tűnt fel, ahol 1556-tól saját nyomdával rendelkezett, és meglehetősen kiterjedt tipográfiai tevékenységet folytatott magas színvonalon.[9] Titkos protestánsként 1563-ban el kellett hagynia Bécset, Magyarországra menekült, ahol 1568-ban bekövetkezett haláláig munkálkodott. Először Debrecenben telepedett le, a magyar kálvinisták fellegvárában. Neve első ízben 1565-ben fordult elő az egyik Debrecenben készült nyomtatványon. Hamarosan azonban Nagyváradra költözött, ahol 1565–1566 között tartózkodott. A következő évben Gyulafehérváron tűnt fel, ahol az ott erősen terjedőben levő unitárius (antitrinitárius) vallás számára dolgozott. Nyomdája 1569-ben még működött, majd nyomtalanul eltűnt.[10]

Fia, Rudolf 1567–1570 között esetleg Nagyváradon dolgozott, de nem került kapcsolatba az unitárius vallással, hanem főleg a Luther- és Kálvin-féle reformáció szolgálatában folytatta tevékenységét. 1571. szeptember 17-én Báthori István Erdély fejedelme, a későbbi neves lengyel király, az 1570. évben megtartott speyeri birodalmi gyűlés határozata értelmében cenzúrarendeletet adott ki, amely a protestáns nyomdákat Erdélyben és a Partiumban szinte megbénította, ill. – pl. Kolozsvárott és Debrecenben – tevékenységüket átmenetileg világi irodalomra állította át.

Hoffhalter Rudolf, aki nem akart, vagy nem tudott Báthori rendelkezéseinek eleget tenni, kénytelen volt tehát távozni. 1573-ban Alsólendvára ment, ahol mind anyagi, mind erkölcsi támogatást kapott Bánffy Miklóstól, a protestáns főúrtól. Ebból a meggondolásból kiindulva Bánffy László valóban védekezhetett II. Miksa vádjai ellen, mert Hoffhalter Rudolf sohasem tartozott az antitrinitáriusok közé. Bécsben összecserélték a Gyulafehérváron dolgozott, de időközben elhunyt Rafaelt az atyát, aki e tant valóban magáévá tette, fiával Rudolffal, aki – amint ez az uralkodói leiratban olvasható – „nemrég” érkezett Erdélyből, vagy talán az akkor odatartozó Nagyváradról, és a vajda (Báthori István fejedelem) rendelkezése elől Alsólendvára költözött.

Úgy tűnik, hogy Hoffhalter Rudolf a II. Miksa által kiadott rendelkezés következményeképpen – közvetlenül vagy közvetve – mégis Alsólendva elhagyására kényszerült. Utolsó könyvének, amely még Bánffy Miklós oltalma alatt készült, vagyis a Kulcsár-féle Postillának ajánlása 1574. május 12-én kelt. A negyedik és egyben utolsó mű a Hoffhalter-nyomdából, amelyből több példány ismeretes, már Nedelicen (Drávavásárhelyen), 20 km-re Alsólendvától, a Drávától valamivel északra látott napvilágot. Ez Werbőczy István Tripartitumának horvát nyelvű fordítása. Az ajánlás 1574. augusztus 13-án kelt. Ebből kikövetkeztethetően a nyomda elköltözése Alsólendváról Nedelicre 1574 közepe táján történhetett.

Nedelic Zrínyi Györgynek, a hatalmas főúrnak birtoka volt, akinek csak néhány kilométernyire innen, Csáktornyán volt állandó lakhelye. A Bánffy- és a Zrínyi-család több házasság révén erősen összekapcsolódott.[11] Ezzel magyarázható, hogy Bánffy György protestáns udvari papja, Kulcsár György a fentemlített Urbanus Rhegius lefordított és Hoffhalter által kinyomtatott művét 1573. október 7-i keltezéssel a Zrínyi-család három tagjának – közöttük Györgynek – ajánlotta. Zrínyi György, a szigetvári hős, Zrínyi Miklós fia a reformáció szenvedélyes híve volt, és ebben a vonatkozásban még Béccsel is dacolni mert. Hofthalter menedéket talált nála Nedelicen, ám itt nem protestáns műveket, hanem az említett Werbőczy-féle magyar joggyűjteménynek Ivanuš Pergošić jegyző által készített, horvát nyelvű fordítását nyomtatta ki:

Decretvm koterogaie Verbewczi Istvan diachki popiszal … V Nedelischu 1574. (:)², A⁶–P⁶Q⁴ = [4] + lxxxxiii [recte 89] = [5] fol. – 2°.

A fordító művét Zrínyi Györgynek ajánlotta.[12]

Pergošić jegyző volt Varasdon, alig 10 km-nyire délre Nedelictől, a Dráva másik oldalán. Érdekes, hogy ő fordításában Werbőczy latin nyelvű eredeti művét csak alkalomszerűen használta.[13] Pergošić elsősorban a Weres Balázs által készített magyar fordításból dolgozott, amelyet 1565-ben Rafael Hofthalter, tehát a nedelici nyomdász apja készített a debreceni nyomdában.[14] Szövegkiadása tanulmányában[15] Karel Kadlec behatóan foglalkozott a mű nyelvezetével, és a fordítás néhány finom részletével. Megállapította, hogy a nyomtatvány első két füzete („A” és „B” jelöléssel) što-nyelvjárásban is elkészült. Pergošić ugyanis a Tripartitumot horvát kajnyelvjárásban fordította le, amelyet Varasd környékén beszélnek. A szedés bonyolult átalakítása miatt azonban ezzel a párhuzamos megjelentetés szándékával az első füzeteket követően felhagytak. Hoffhalter Rudolf nyomdászati tevékenységének biztos emlékei a Mura és Dráva vidékéről a fent már leírt négy mű: három Alsólendváról (1573. év közepétől 1574. év közepéig) és egy Nedelicről (1574. év nyarán). A nyomdász Erdélyből valószínűleg röviddel a cenzúrarendelkezés kibocsátása, vagyis 1571. szeptember 17-e után távozott. Hol töltötte el azonban az időt 1573 közepéig? Ez a bizonytalanság számos töprengést, feltevést és kósza hírt is eredményezett a szakirodalomban. A továbbiakban megkíséreljük ezek összefoglalását, rendezését és – amennyiben ez a ma rendelkezésre álló adatok alapján egyáltalában lehetséges – tisztázását is adni.

A horvát református prédikátortól, Mihajlo Bučićtól[16] egyetlen írása egyetlen példányban sem maradt fenn, de egy korabeli irat megőrizte ennek emlékét. A zágrábi püspökségnek 1574. március 8-án megtartott zsinata foglalkozott a tévtanokkal („falsa et impia doctrina”), amelyet nyomtatott formában („libello impresso”) terjesztettek. Bučić kálvinista úrvacsoratanát rendkívül hevesen támadta a zágrábi összejövetel, és azt eretnekként elítélte.[17]

Venantius Glavina részletes kommentárjában számos körülményt írt le, amelyek közvetlenül vagy közvetve kapcsolatban voltak e zsinati jegyzőkönyv tartalmával. Megállapította, hogy az irat, amelyet 1771-ben első alkalommal ő publikált, az egyházatyáknak a szövegben kilátásba helyezett néhány kijelentését horvát fordításban nem tartalmazza. Glavina ezt a hiányt azután jegyzetben pótolta.[18] Hozzáfűzte még, hogy Tübingában Primus Truberus volt az, aki megkezdte a szlovén és horvát könyvek kiadását, és az Újszövetségnek, valamint Luther kátéjának anyanyelvre történő fordítását.[19]

Bučić a Zágráb melletti Stenjevecben volt lelkész, ahol 1567-ben elkeseredett harc bontakozott ki protestáns felfogása miatt közte és a kegyúr, Tahi Ferenc között. Néhány év után elhagyta Bučić ezt a vidéket, és Zrínyi Györgytől megkapta a belicai plébániát. Később főesperes lett Vaškában. Zrínyi védelme alatt irodalmi tevékenységet is folytatott, amit a zágrábi zsinat jegyzőkönyve is bizonyít.

A fenti konkrét adatokból az elmúlt évtizedek során mind több értékes következtetés látott napvilágot a szakirodalomban. Az elsők még meggyőzőek. Matthias Kerčelić összekapcsolta a Zrínyi György védelme alatt működő Hofthalter-műhely tevékenységét Bučić művével, amely – a zsinati határozat szerint – nyomtatásban is megjelent, és feltételezte, hogy az horvát nyelven készült.[20] Hasonlóan nyilatkozott Horányi Elek is.[21]

Ivan Kukuljević Sakčinski úgy vélte, hogy nemcsak az elítélt, Bučić-féle és „Contra realem praesentiam corporis Christi in Eucharistiae sacramento” című munka jelent meg horvát nyelven, hanem egy lutheránus káté is, amelyet ugyancsak Bučić fordított volna, és nem különben Nedelicen jelent volna meg.[22] Pavel Josef Šafařik tudományos érdeklődésre számot tartó hagyatékában, amelyet halála után publikáltak, az olvasható Bučićról, hogy a sokat emlegetett vitairaton („Contra …”) kívül még „egy katekizmust, továbbá ami mégis kétséges: az Újszövetséget és más teológiai könyvet is adott volna ki horvát nyelven.”[23]

Kukuljević később azt írta Hoffhalter Rudolffal kapcsolatban, aki Nedelicen Zrínyi György nyomdászaként dolgozott, hogy „protestáns könyveket adott ki horvát nyelven, amelyeket Belice lelkésze, tehát Bučić szerzett, és pedig: 1. Novi Zakon (Újszövetség), 2. Kerstjanski Nauk (káté) és 3. Contra praesentiam…, amelynek példányait elégették, már nem találhatók meg, szintén ott nyomtatták”.[24] Kukuljević adatait átvette a magyar bibliográfus, Szabó Károly.[25] Ettől kezdve e három mű létezését mind a magyar, mind a horvát szakirodalom általánosan elfogadottnak tekintette.[26]

Ezzel szemben meg kell állapítani, hogy az egyetlen korabeli dokumentum sem a vitairat elégetéséről, sem a Bučić által fordított kátéról, sem pedig bibliafordításáról nem ad hírt. Alig hihető, hogy ő, aki meggyőződéses kálvinista, és vitairatában nemcsak a katolikus, hanem a lutheránus úrvacsoratant is támadta, éppen egy lutheránus kátét fordítson le és adjon ki. Ez a feltételezés talán Glavina szavaira vezethető vissza, amit Primus Truberus tevékenységéről írt. Úgy vélték, hogy egy protestáns nyomdának azokban az időkben feltétlenül káté, ill. Újszövetség-fordítással kellett kezdenie munkáját. Pontosan ez történt Johannes Honterus brassói műhelyének kezdetével kapcsolatban, amikor annak a 16. század harmincas éveiben folyó tevékenységét méltatta a szakirodalom. Mivel ő később a reformáció vezető egyéniségei közé tartozott erdélyi szülővárosában, az ő esetében is – teljesen megalapozatlanul – egyesek úgy vélték, hogy nyomdászi munkáját feltétlenül Luther kátéja, ill. az Augsburgi Hitvallás közreadásával kellett kezdenie.[27]

Nehéz annak megállapítása, hol és mikor nyomtatták ki Bučić kálvinista vitairatát. Általánosan elterjedt a nézet, hogy Nedelicen 1573-ban és nagy valószínűséggel Hoffhalter műhelyében. A zsinat 1574. március 8-án már nyomtatott könyvekről számolt be. Hoffhalter – amint fent már szó esett erről – az 1573. év közepétól 1574. közepéig Alsólendván Bánffy Miklós védelme alatt állt. Nedelicen Zrínyi Györgynél csak az 1574. esztendő nyara óta dolgozott. Vagy azt kell elfogadni, hogy már Alsólendva előtt készített Nedelicen könyveket, vagy pedig azt, hogy Bučić munkáját Alsólendván állította elő. Mindkét meggondoláshoz akadnak érvek, de bizonyítékok nincsenek.[28]

Tarczay Erzsébet úgy vélte, hogy Hoffhalter már az 1570. évben megérkezett Zrínyi nedelici birtokára.[29] Ez a bizonyára hibás, túl korai és indokolatlan évszám valószínűleg tévedés során került be a szakirodalomba. Alighanem csak arra utal ez, hogy ekkortájt kezdte Zrínyi György protestáns meggyőződését nyíltan hangoztatni. De abból végkövetkeztetést levonni arra vonatkozóan, hogy a reformáció szolgálatában állt nyomdát mikor alapították, túl merésznek tűnik.

Franjo Bučar egyik cikkében részletesen írt „Gjuro IV Zrinski”-ről.[30] Közben felsorolta azokat a műveket, amelyeket Zrínyi Györgynek, a művészetek pártfogójának ajánlottak. Ezek között említette Szophoklész „Elektra”-ját a neves dalmát humanista, Dominko Zlatarić horvát nyelvű fordításában. A következő mondatában Bučar megállapította, hogy a nedelici nyomda volt abban az időben az egyetlen protestáns műhely Horvátországban. A félreértés a fenti megállapítások sorában valószínűen Branko Vodniktól származik. Ő ugyanis azt állította, hogy a nedelici nyomda első terméke 1572-ben a horvát „Elektra” volt Zlatarićtól.[31] Ám a költő abban az esztendőben csupán 14 éves volt. Ráadásul Zrínyi Györgyöt csak padovai tanulmányainak befejezését követően – tehát az 1579. év után – ismerte meg.[32] „Elektra”-ja a Zrínyi Györgynek szóló ajánlással valójában először 1597-ben és Velencében jelent meg.[33]

Szabó Károly közvetett módon Földi János debreceni orvos kéziratos jegyzetére hivatkozott a 18. század végéről. Eszerint Beythe András „Herbarium”-át másodszor Nedelicen nyomtatták ki, és ajánlották Zrínyi Györgynek.[34] Beythe művének első kiadása 1595-ben jelent meg. Szabó jól tudta, hogy a nedelici nyomda abban az időben már régóta nem dolgozott, ezért kételkedett Földi adataiban. Kanyaró Ferenc azon fáradozott, hogy a fenti problémát megoldja.[35] Véleménye szerint Földi tévedt a szerző nevét illetően: Beythe műve a „Füveskönyv” volt, ezzel szemben Melius Juhász Péter műve[36] viseli a „Herbarium” címet. Melius könyvét 1573-ban Hoffhalter elvben már elkészíthette Nedelicen. Kelecsényi Ákos megkísérelte ezt a feltehetően Meliustól származó kiadást Hoffhalternek a Mura és Dráva táján végzett munkássága közé besorolni.[37]

Joannes Sambucus,[38] a neves humanista tudós könyvtárának kéziratos katalógusában marądt fenn Tőke Ferenc magyar énekének emléke, amelyet hely és év nélkül adtak ki, és amely Ali pasának Szigetvár 1556. évi eredménytelen ostromáról szól.[39] Tőke e művét még 1556-ban írta éppen Alsólendván.[40] Zrinyi György a későbbi nyomda patrónusa a szigetvári hősnek, Zrínyi Miklósnak fia volt. Így nem teljesen kizárt, hogy Tőke énekét, amelyből egyetlen példány sem maradt meg, Hoffhalter Rudolf nála készítette el.

A nyomdász Alsólendván és Nedelicen kiadott műveit számos fametszettel díszítette, amelyek mind apja, Rafael Hoffhalter hagyatékából származtak. Ő ezeket részben már Bécsben is alkalmazta, részben pedig magyarországi tartózkodása idején, elsősorban Debrecenben és Gyulafehérvárott, maga metszette. Werbőczy joggyűjteményének horvát nyelvű kiadását Rudolf azokkal a fametszetekkel díszítette, amelyeket apja használt e mű magyar nyelvű kiadásban (Debrecen 1565).[41] Az alsólendvai és nedelici műhely betűkészlete is Rafael Hoffhalter nyomdájából való.

Az 1574. év nyarán kiadott horvát nyelvű Werbőczy-kiadás Hoffhalter utolsó ma ismert, ezen a tájon nyomtatott műve. Utána mind a nyomdásznak, mind pedig felszerelésének nyoma veszett. Rudolf 1577-ben tűnt fel ismét Debrecenben, ahol azután – eltekintve rövid nagyváradi tartózkodásától (1584–1585) – halálig, 1586-ig dolgozott az ottani műhelyben.[42]

A legutóbbi időkig rejtély volt szakmai körökben Hoffhalter betűkészletének eltűnése. Rudolf ugyanis Debrecenben, a helyi nyomda berendezésével dolgozott, eltekintve családi címere fametszetétől. Nemrég sikerült e cikk szerzőjének a Hoffhalter-nyomda nyomára bukkanni, és betűkészletének későbbi szebeni jelenlétét megállapítani. A város itt 1575-ben nyomdát is alapított – a papírmalom mellett – ahol a Hoffhalterek nyomdai felszerelését is használták. A szebeni kiadványok ritkasága okozta ennek az összefüggésnek kései felismerését. Az a műhely még a 17. század első évtizedeiben is dolgozott a Hoffhalter-féle betűkkel és könyvdíszekkel.

Mind Tarczay, mind az általa idézett horvát irodalom gyakran képviselte azt a véleményt, hogy Hoffhalter – többéves eltűnése után – 1586-ban Nedelicről Varasdra költözött.[43] A valóságban az itteni nyomdának (1586–1587) semmi köze sem volt Hofíhalterhez. Tarczayt és forrásait azok a tények vitték tévútra, hogy a Nedelic közvetlen közelében működő varasdi nyomda ugyancsak a reformáció szolgálatában állt. E műhely tulajdonosa azonban Joannes Manlius volt, aki a lutheri reformáció híveként a 16. század hetvenes éveitől kezdve Ljubljanaban (Laibach) dolgozott. Onnan – éppen vallási meggyőződése miatt – volt kénytelen Nyugat-Magyarországra menekülni, ahol nyomdászként 1582-től 1605-ben bekövetkezett haláláig különböző helységekben saját felszerelésével működött.[44]

Az alsólendvai műhellyel kapcsolatban még elmondható, hogy Pierre Deschamps, a neves francia bibliográfus és könyvgyűjtő névtelenül megjelent „Dictionnaire de géographie ancienne et modern”[45] című művében – félreértette a számára ismeretlen magyar nyelv néhány kifejezését: – az „Also, Also Sclavoniai Ban, Also Sebes”-t erdélyi nyomdahelynek vélte. Még felvetette annak lehetőségét, hogy ezek a helységek Alsólendvával lennének azonosak. A valóságban pedig magas tisztségviselőről, a bánról van szó, aki Alsó-Szlavóniában tevékenykedett.[46] „Alsósebes” pedig három helység neve, ezeknek azonban semmi közük nem volt Alsólendvához.[47]