26. Huszár Gál 1560. évi énekeskönyve; mint zenetörténeti emlék

Magyar Zene 1976. 119–133.

Huszár Gál neve jól ismert a XVI. század Magyarország zenéjének történetéből, hiszen ő szerkesztette. „A keresztyéni gyülekezetben való isteni dicséretek és imádságok” című és Komjátin 1574-ben kinyomtatott vaskos kötetet, amely terjedelmes kottaanyagot is tartalmaz.[1] A szakirodalom korábbi tudósítások alapján számon tartotta Huszárnak 1560-ban nyomtatott első énekeskönyvét is, amelyet az utolsó szemtanú, Újfalvi Imre 1602-ben írt le Debrecenben. Példány azonban ebből a kiadványból évszázadokon át nem került elő[2] 1975 nyarán a stuttgarti Württembergische Landesbibliothekban sikerült rábukkannom erre a régóta keresett munkára. Az ezzel kapcsolatos örömömet és meglepetésemet két körülmény még csak fokozta. Az egyik az, hogy a Huszár Gál által szerkesztett protestáns énekeskönyv hozzányomtatott függelék formájában tartalmazza a „Reggeli éneklések”-et is, amelyet Kálmáncsehi Sánta Márton nevéhez fűzött a szakirodalom, amióta Újfalvi említett leírásában 1602-ben erről a munkáról is megemlékezett.[3] A másik az, hogy az egész köteten át az énekek szövegét sűrűn kísérik a dallamok hangjegyei: 67 dallam lejegyzésére összesen 258 sornyi kotta szolgál. Mindezek után helyesnek és szükségesnek látszik, hogy e kiadványról – mintegy előzetes tájékoztatásként – az irodalom– és könyvtörténetin[4] kívül a zenei közvélemény is értesüljön, amíg a most előkerült kötet részletes és szakszerű feldolgozását, ill. kiértékelését az arra illetékes zenetörténészek elvégzik.

A XVI. századi magyarországi nyomtatványok közül viszonylag kevés tartalmaz hangjegyeket. Ezek kétféle technikával készültek: fametszet formájában, vagy a betűkhöz hasonlóan matricáról öntött elemek összeállítása segítségével. Az első csoporthoz tartozó kiadványok Brassóban és Kolozsvárott láttak napvilágot. Brassóban a város neves szülöttének és Európa–hírű humanistájának, Johannes Honterusnak nyomdájából került ki a helyi iskola tanulóinak szánt és 32 klasszikus, ill. humanista ódából álló gyűjtemény, amelynek szerkesztési munkáját is Honterusnak tulajdonítja a szakirodalom. Ehhez 24 lapon fametszetes kottamelléklet csatlakozik. A mű első kiadása 1548-ban, a ma ismert második pedig 1562-ben jelent meg. Az említett kottás rész végén is az 1548. évszám áll fába vésve. A későbbi kiadás alkalmával ugyanezeknek a fadúcoknak felhasználásával készült a dallamokat tartalmazó melléklet.[5]

Kolozsvárott 1554-ben került kiadásra Tinódi Sebestyén tudósító históriás énekeinek nevezetes gyűjteménye, a „Cronica”, amelyben 25 dallamhoz egyenként 2–2 sorban összesen 50 fametszetes kottasor található.[6] Heltai Gáspár ugyanezek közül a dúcok közül 16 sort 8 dallamhoz 1574-ben – részben más szöveg fölé helyezve – újra felhasználta az ő általa összeállított krónikás, tudósító és regényes históriás énekek gyűjteménye, a „Cancionale” kinyomtatásakor annak zenei illusztrálására. [7]

A két brassói és két kolozsvári kiadvány tehát, amelynek kottái fametszetes technikával készültek, világi jellegű szövegeket és dallamokat tartalmaz. Ezzel szemben a ma ismert és öntött kottajelek segítségével előállított XVI. századi hazai nyomtatványok egyházi jellegű szövegeket, valamint az azokhoz tartozó dallamokat örökítették meg. Ezek száma még az előző fametszetes csoportnál ismertetett négynél is kevesebb: mindössze három. Ezek közül egyet a kolozsvári Hoffgreff–féle műhelyben, a másik kettőt Huszár Gál nyomdájában állították elő.

A kolozsvári kiadvány, amelyet Hoffgreff–énekeskönyvnek neveznek, bibliai históriák és oktató énekek protestáns jellegű gyűjteménye. Ez csak két, igen sérült, elején és végén hiányos példányból ismeretes, amely 2–4 soronként 19 dallam összesen 57 sornyi szedett jelekből álló kottáját tartalmazza. A műnek sem a címe, sem a megjelenés pontos adatai (hely, év, nyomdász) nem maradtak fenn. A nyomdai kivitelből és a helyesírásból megállapítható volt, hogy az a már említett kolozsvári Hoffgreff–féle műhelyben készült az 1554. évi Tinódi–féle „Cronica” után és a nyomdának 1559-ben Heltai Gáspár által történt végleges átvétele között.[8] Ugyancsak az 1975 nyarán az NSZK-ban tett kutatóutam során a müncheni Bayerische Staatsbibliothek katalógusában sikerült rábukkannom a következő műre: „Historiac melyeket a Szent Bibliabol neminemü tudos és Istenfelő Férfiac enekekbe szerzettenec, Az együgyű keresztenyeknec tanusagokra es vigasztalasokra. Colosvarba 1556 Nyomtata György Hoffgreff.” Azonban maga a B. metr. 139 h jelzetű könyv sajnos a második világháború során elégett. Így ma már nem dönthető el teljes bizonyossággal, hogy vajon a fenti adatok egy eddig ismeretlen kiadványra, vagy pedig – ami valószínűbb – erre, a már korábbról ismert „Hoffgreff–énekeskönyvre” vonatkoznak-e.

A XVI. században Magyarországon öntött kottajelek segítségével előállított messze legterjedelmesebb kottaanyagot a már bevezetőben említett 1574. évi, Huszár Gál által készített kötet tartalmazza. A 774 sort öntött kottajelekből szedték, tehát a Hoffgreff–énekeskönyvvel azonos technikával. Az öntvények mérete és alakja azonban Kolozsvárott egészen más, mint Huszárnál. A most Stuttgartban megtalált 1560. évi Huszár–féle énekeskönyv ezzel szemben pontosan azzal a technikával és felszereléssel készült, mint az ő 1574. évi kötete. Mindkettő Huszár sajtójának terméke.

Szemügyre véve a most előkerült és „A keresztyéni gyülekezetekben valo isteni dicheretek” című 1560. évi könyv zenei anyagát, megállapítható, hogy viszonylag ez is igen gazdag: 67 dallamhoz összesen 258 sornyi kotta található benne. Ezek közül 2 két, 25 három, 28 négy, 7 öt, 3 hat és 2 hét sorban helyezkedik el. A kötet – akárcsak az 1574. évi kiadás – két részből áll, 1560-ban azonban az első terjedelmesebb rész a kancionále, vagyis népénekeskönyv, míg a második, kisebb terjedelmű rész a graduále, vagyis szertartási szövegek és dallamok gyűjteménye. Mindkettő tartalmaz kottát, bár eltérő arányokban és egyenetlen elosztásban. Így a 184 levél terjedelmű első részben akadnak viszonylag hosszú részek,[9] ahol nincs egyetlen kottasor sem. Az első részben 49 dallam 180 sora található,[10] ami levelenként egysoros átlagnak felel meg. A második rész 40 levelén a 18 melódiának 78 sornyi kottája áll.[11] Ez levelenként kétsoros átlagnak felel meg, vagyis éppen kétszerese az első részének. A két rész eltérő jellege önmagában is magyarázatot ad erre a jelentős eltérésre, hiszen az egy dallamra jutó kottasorok száma a kancionáléban 3,67, míg a graduáléban 4,33. Ezen túlmenően azonban megfigyelhető az is, hogy az első részen, tehát egy műfajon belül is nő a kották hossza, hiszen az egész kötetben csak két dallam akad, amelyhez csupán két sornyi kotta készült, és mindkettő a kiadvány legelején helyezkedik el.[12]

Ugyancsak változás észlelhető az énekek, illetve az ezekhez közölt dallamok közötti arányban a köteten belül. Az első rész 105 éneke közül 49-nél áll kotta, vagyis 46,6%, míg a második rész 56 darabja közül, ha le is vonjuk a 14 prózai imádságot, és így csak 42 énekelhető darabot véve alapul, 18 előtt található kotta, azaz 42,8%. Az arányok még jobban eltolódnak, ha az első rész, vagyis a népénekek gyűjteményén belül az egyes alkalmakra szólókat külön vizsgáljuk. A kötet legelején álló és négy, illetve 12 darabot tartalmazó két csoportban 3, illetve 9 dallam található, vagyis a zenei illusztráció 75 százalékos. Még az ezt követő és a hálaadásra és könyörgésre szolgáló 21 ének közül is 11-nél áll dallam, vagyis 52,4%. Ezt követően igen erősen csökken a kották aránya: a temetésekre szóló hat ének közül csak kettőnél van dallam, azaz egyharmadánál, míg a 14 éneket tartalmazó karácsonyi csoportnál egyetlenegy sem! Ez a mélypont, ahol egymás után húsz ének található kotta nélkül. Utána a 8 húsvéti ének közül kettő, a két pünkösdinél pedig egyik sem kapott dallamkíséretet (25 és 0%.). Itt újra kezd tehát javulni az arány. Ez az irányzat azután világosan megnyilatkozik a 37 zsoltárból álló csoportnál, amelyben 21, azaz 56,7% a dallammal ellátott. A függelék egyetlen, csupán a még rendelkezésre álló papírfelület kihasználására hozzáfűzött énekénél nem meglepő, hogy nincs kotta, hiszen ennek kinyomtatása nyilván rögtönzött jellegű volt.

Tehát jól felismerhető az első részen belül, annak közepe táján a dallamkíséretben a fentiekben előadott hullámvölgy. Felmerül annak lehetősége, hogy vajon ez nem áll-e összefüggésben Huszár Gál személyével. Ő ugyanis 1560. március elseje után kezdte el énekeskönyve kinyomtatását a Moson megyei Óvárott, majd március 20-tól Kassán tartózkodott. Azonban október első felében letartóztatták, majd december 27-én Debrecenbe szökött. Itt fejezte be a nyomtatás munkáját a kötet zárósorában feltüntetett 1561. esztendőben. Feltehető hogy a dallamok gondozásában Huszárnak a nyomdai munkálatoknál is nagyobb szerepe volt, és a kották számának feltűnő csökkenése esetleg az ő harmadfél hónapos fogságával függ össze.

Huszár a kottákat matricából öntött jelek összerakásával állította elő. Ehhez a készletet, akár csak egész műhelyének felszerelését, egyrészt ismert kapcsolatai, másrészt a latin országokban használt, úgynevezett antikva hangjegyektől eltérő és a germán nyelvterületen alkalmazott úgynevezett gót stílusú kották alapján feltehetően Bécsből, vagy Dél–Németországból szerezte be. Viszonylag igen szerény készlettel dolgozhatott, amint ez a két, az 1560/61, ill. 1574. évi énekeskönyvében található és elvben azonos kották vizsgálatából kiderül. A szöveg előállítására szolgáló betűkhöz hasonló öntvények magukon hordozták az öt léniából álló vonalrendszert és rajta a hangjegyeket, kulcsot, kusztoszt, vagy egyéb jelet. Ezeket egymás mellé rakosgatva készült a kotta. Az elemek mentén az öt kottasor – a szükségszerű technikai fogyatékosság következtében – megszakad. Ezáltal bizony meglehetősen zavaró, egyenetlen kép keletkezik, amit csak fokoz, hogy egyik–másik öntvény – bizony nem is ritkán – egy keveset függőleges irányban elmozdult. Ettől azután az egész sor „táncolni” kezd. Mindezek ellenére a dallam elvben világosan olvasható, és nyomdai előállítása a legegyszerűbb volt: külön metszők igénybe vétele nélkül lehetett előállítani, és a már kinyomtatott részek visszaosztott anyaga újra meg újra felhasználható volt.

Az öntvények jelentős része – középső kottavonalat véve alapul – kétféleképpen volt felhasználható, hiszen ugyanaz a jel talpán, vagy tetejére állítva két különböző értelemben olvasható. Ez a körülmény nagymértékben csökkentette a felhasználandó öntvények féleségét. A hangjegyekből így – elkezdve a középsőtől és még a hatodik, pótvonalon állót is beleértve – összesen csak hét különböző jelre volt szükség. Metrikus értékük alapján haladva ezek közül Huszár Gál ismert kiadványaiban a minima sorozatából egy (a pótvonalas) nem fordul elő, a semibrevis teljes volt, a brevisből is egy (a pótvonalas) használata nem mutatható ki. A brevis szára oldalt elhelyezve már nem volt szimmetrikus, így fejtetőre állítva felismerhető eltérést adott. Ezt a hangjegyet Huszár csak az 1560. évi kötetben alkalmazta, ahol ezekből összesen csak négy különböző hangértékű különböztethető meg.

A sor végén álló és a következő sor elején következő első hang magasságára utaló kusztosz formája aszimmetrikus, így nem volt alkalmazható a fentebb ismertetett módon két különböző helyzetben. E csoportban az öt vonalon és a négy vonalközben álló jelet használták Huszár műhelyében, azaz összesen kilenc különböző öntvényt.

A sor elején álló kulcsok kettős vonalai az öt vonalra települnek. Ez ismét lehetőséget adna elvben a jeleknek megfordításából adódó és a hangjegyeknél tapasztalt kétféle felhasználás lehetőségének. Ezzel szemben azonban Huszár az 1560. évi kötetében csupán egyetlen, a középső vonalra támaszkodó altkulcsot kifejező öntvénnyel rendelkezett. Ezt azután felemelve, illetve lesüllyesztve más és más kulcsként alkalmazta. A változás úgy történt, hogy az alul, illetve felül levágott egy vagy két vonalat azok függőleges száraival együtt az ellenkező oldalra téve egészítették ki az öntvényt. Így hozták létre a leggyakrabban használt tenorkulcsot. Ezen és az alapul szolgáló altkulcson kívül csupán egy dallamnál alkalmazott mezzo[13] és egy másiknál[14] baritonkulcsot. Az 1574. évi kötetben csak alt– és tenorkulcsot használt. Az utóbbi azonban már ekkor nem a fentiekben ismertetett, átalakítással elért szükségmegoldás, hanem friss beszerzésű, új öntvény.

Az aszimmetrikus ütemjelzéssel, amely 1560-ban csak egy, majd 1574-ben már két alakban fordul elő, továbbá a sorvéget jelölő függőleges vonallal együtt összesen mintegy háromtucat–féle öntvény felhasználása mutatható ki Huszár Gál e két kottás kiadványában, beleértve a sorvégek és a térközök kitöltésére alkalmazott, üresen álló vonalrendszert tartalmazó jelet is. Azonban az öntvények egy részénél – különösen az 1574. évi kötetben – azok szélessége szerint több változat is megfigyelhető, ami a felhasznált elemek féleségét szaporítja. Ugyanakkor, amint erre Csomasz Tóth Kálmán, akinek értékes szaktanácsait e helyen is megköszönöm, a figyelmemet felhívni szíves volt, feltűnő hogy a felszerelésből – mindkét kiadásban egyformán – teljesen hiányzik a hangmódosító „b” jel.

A két kiadvány között eltelt közel másfél évtized alatt Huszárnak a kották előállítására szolgáló felszerelése lényegében változatlanul megmaradt, csupán a longa metrikus értéket jelölő hangjegyek tűntek el. (Ezek 1574-ben – feltehetően a függőleges szár kivésése után – brevisként nyertek felhasználást.) Néhány esetben viszont, amint erről a fentiekben már szó esett, bizonyos bővítés észlelhető. Ez utóbbiakhoz tartoznak azok a különböző hosszúságú és csak az üres vonalrendszert tartalmazó fametszetek, amelyekkel az 1574. évi kiadásban sok esetben a dallamok befejezését a sor végéig egészítették ki. Korábban az űrt mindig sok–sok, csak viszonylag keskeny öntvény egymás mellé rakásával töltötték ki. További változást jelent a két kiadványban használt felszerelésben az az 1574-ben nemritkán jól érzékelhető átalakítás, amikor is a minima függőleges szárának a lenyomatból ma is jól felismerhető eltávolításával újabb semibrevis metrikus értékű hangjegyöntvényt állítottak elő.[15] Az utóbbinak használata a kötetben ugyanis lényegesen gyakoribb, mint az előzőé, így nyilván a fellépett hiány pótlása miatt vállalkoztak a szárak fáradságos kivésésére.

A Huszár–féle kották nyomtatása során a kusztosz és a kulcs körül tapasztalható formai, tehát nem a zenetörténészek által megállapítható dallambeli hibák két csoportra oszthatók: az egyik a felszerelés hiányosságára, a másik a szedés, ill. a korrigálás hanyagságára vezethető vissza. A kusztosz–sorozat nem terjedt túl a vonalrendszeren, ezért az ez alatt álló hangjegyekre következetesen a legfelső soron álló kusztosz megfordításával utaltak, amikor is az a legalsó sorba került, egyben a különben a jel végén álló, felfelé mutató szár előre került és lefelé irányult.[16] Az alapvonalak fölött álló hangokra az utalás pontosan fordítva történt.[17]

A figyelmetlenségből előállt hibák száma és köre ennél jóval nagyobb. A kusztosszal kapcsolatban ez különösen könnyen megállapítható. A sorvégi kusztosz és a következő sor elején álló első hang közötti eltérés az 1560. évi kötet első felében a 132 előfordulása során mindössze egy,[18] míg a második rész 49 helyes alkalmazásával szemben három[19] hiba észlelhető. Ez az utóbbi, körülbelül tízszázalékos hibaarány tapasztalható azután egészében véve az 1574. évi kötetben. Azonban e kiadványon belül az első ívekben[20] a hat hibával szemben csak öt helyes kusztosz található. Ez a kezdeti, nagyfokú bizonytalanság azután a továbbiakban eltűnt, hogy helyet adjon az említett kb. tízszázalékos hibaaránynak. Az 1560. évi kiadásban a kötet elején viszont a kusztoszok rendkívüli gonddal történt alkalmazása a feltűnő. Azonban itt is észlelhető a hiányosság, de más jellegű: három esetben a kötet legelején[21] hiányzik a kusztosz. Ennek ellenkezője, vagyis a dallam utolsó sor végére biggyesztett értelmetlen kusztosz csak 1574-ben fordul elő, akkor is csak három esetben.[22] Egy alkalommal az is előfordul, hogy a kusztoszt tótágast szedték, amint ez mind az alakjából, mind a következő sor elején hivatkozott hangjegy elhelyezéséből megállapítható.[23]

A kulcsoknál még szélesebb köre lelhető fel a figyelmetlenségből elkövetett hibáknak. Ez első sorban abban észlelhető, hogy a jobb oldalának közepén levő vonalmegszakítás még az altkulcs esetében is felismerhetővé teszi azt, ha alapállásban vagy fordított helyzetben szedték. Az 1560. évi kiadásban mintegy 80 előfordulás közül mindössze egy alkalommal áll az altkulcs fordítva.[24] Az ebből – a fentiekben ismertetett módon – kialakított közel kétszáz tenorkulcs esetében viszont kb. kétharmad-egyharmad az arány a jobb, ill. bal oldalán nyitott változatnak. A négy mezzokulcs bal [25] a két baritonkulcs[26] jobb oldalán nyitott.

E szinte csak bibliofil finomságnak számító következetlenségnél jóval súlyosabb a hibás kulcs alkalmazása. Értve ez alatt a laikus által is felismerhető tévedést, amikor egy éneken belül – rendszerint csupán egyetlen esetben – az alapként használt kulcstól eltérő másik található. A leggyakoribb ezek közül, amikor a tipográfiailag kialakított tenor – helyett az annak alapjául szolgáló altkulcs áll, amire öt példa akad az 1560. évi kötet második felében.[27] Egy esetben bariton helyett tenort szedtek,[28] vagyis az átalakított altkulcsnál nem két, hanem csak egy sort vágtak le felül és tették ezt alulra. Az 1574. évi kiadásban is előlfordul a tenor– helyett szedett altkulcs, de viszonylag még ritkábban.[29]

További hibaforrás, amely csak 1574-ben fordul elő, amikor már egybeöntött és nem a korábban csak átalakított tenorkulcsot használt Huszár, hogy tévesen tótágast szedve akaratlanul mezzokulcs értéket adott egy–egy sornak.[30] Az ugyancsak az 1574. évi kiadásban tapasztalható kulcshiány egy része arra vezethető vissza, hogy az ének szövegét kezdő iniciálé mellé helyezett kulcs a szedésbe beljebb süllyedve nem hagyott festéknyomot a papíron,[31] vagy csak szinte alig felismerhetően halványat.[32] Ugyanebben a kötetben tapasztalható azonban sorozatos kulcshiány is, amikor a kották száma egy íven, ill. egymást kővető íveken igen magas.[33] Ez esetben nyilván a szedés során kimerült a feltehetően szerény kulcskészlet.

Érdemes még összevetni Huszár két kiadványát, hogy a kottát és a szöveget egymáshoz viszonyítva hogyan szedték. Az 1560. évi kötet első részének 49 dallama közül mindössze három zsoltár esetében[34] helyezték a szöveg első versszakát a kották alá: mindhárom esetben az első és második sor szövegét szorosan egymás alá, mert azok dallama azonos. A kisméretű, kurzív betűk lehetővé tették, hogy a kottafejeket ezeknél az énekeknél is, a nyolcadrét alakú kötet többi dallamánál tapasztalható módon, szorosan egymás mellé szedjék. A sorok átlagban 15–20 öntvény összerakásából jöttek létre, amelyek közül – eltekintve természetesen a dallam befejezésétől a sor végéig tartó helykitöltéstől – átlagban csak 1–3 üres, egyedül a vonalrendszert tartalmazó akad. Az 1560. évi kötet második részénél – az elsőtől eltérően – már mindegyik kotta alá szedve olvasható a szöveg, ill. az ének első versszaka. Ezt az utóbbi gyakorlatot folytatta azután Huszár az 1574. évi kiadásban. Ennek negyedrét formája jóval hosszabb sorokat tett lehetővé. Miután a szöveg betűtípusa a korábbinál jóval nagyobb fokozatú, a hangjegyek öntvényei közé lényegesen nagyobb számban kellett térzőként az említett üres jeleket behelyezni. Ezek aránya a kottafejekhez képest az előző kiadvány 10–20 százaléka helyet majd 50 százalék.

Huszár Gálnak a kották előállítására szolgáló felszerelése tehát lényegében azonos formában volt meg 1560–61-ben Óvárott, Kassán és Debrecenben, majd közel másfél évtized után 1574-ben Komjátin. Közben azonban – a mai ismeretek alapján – nem használták sehol sem. Párhuzamosság ismerhetö fel ebben a vonatkozásban e műhely több könyvdíszének sorsával. Jogosnak látszik tehát az a feltételezés, hogy Huszár 1562 tavaszán Debrecenből történt távozásakor magával vitte a könyvek díszítőanyagával együtt[35] a kották nyomtatására szolgáló felszerelést is. Igazolni látszik ezt az a körülmény is, hogy a debreceni és a váradi nyomdák 1569, illetve 1566. évi énekeskönyveiben nem található zenei illusztráció. Huszár kottafelszerelését tehát a két kiadványa között nyilván magánál őrizte. A készlet 1574. utáni sorsa ismeretlen: egyetlen hazai kiadványban sem tűnik fel többet.

Visszatérve most már az előkerült 1560. évi énekeskönyvre – az arra illetékes zenetörténész–kiértékelés megtörténtéig – egészen sommásan ismertetni kell még, hogy mi újat hozott ez a kiadvány. Elsősorban le kell szögezni, hogy ez az az első hazai protestáns énekeskönyv, amelyből minden későbbi, ilyen jellegű, református és evangélikus kiadvány ered mind a mai napig. Eme jelentőségét még igen nyomatékosan tovább fokozza, hogy a XVIII. századig ezek között egy sem akad, amely a hazai dallamokat is közölte volna a népénekeknél. Mindössze háromféle, kottákkal nyomatott kiadvány ismeretes, amelyik e szempontból számításba jöhetne: az első a fentiekben sokszor hivatkozott 1574. évi Huszár–féle kiadás, a második az 1636-ban Gyulafehérvárott megjelent és a többiektől eltérő neumatikus kottákat tartalmazó „Öreg graduál”,[36] a harmadik a több kiadásban is napvilágot látott lőcsei evangélikus énekeskönyv.[37] Sajnos mindhárom csak a graduális, tehát mindenek előtt csak a lelkipásztor és a kórus által használt, többségében középkori eredetű szertartási szövegekhez szóló nemzetközi dallamokat közöl. A Huszár–féle kötet második, a gyülekezetekben a hívek által énekelt szövegeket tartalmazó részéhez, valamint az összes többi XVI–XVII. századi nyomtatott, magyar, protestáns énekeskönyvhöz sajnos nem készültek kották.

Ezek után szinte természetes, hogy az 1560. évi kiadás mind a 67 dallamot az eddig ismert legrégibb lejegyzésben tartalmazza. Miután az 1560. évi kiadás második fele ugyancsak kancionális jellegű, akárcsak az 1574. évi első része, az utóbbiban az első 18 dallama közül 16 – kisebb–nagyobb eltéréssel ugyan – megismétlődik.[38] Így e részben mindössze két dallam az új. Ezzel szemben a fentiekben elmondottak alapján a kancionális rész dallamai közül viszonylag kevés került az 1574. évi kiadás első kottás részébe. Így az 1560. évi 49 ének közül csak 11-nek a dallama ismétlődik meg Huszár 14 évvel későbbi kiadványában.[39] A többi 38 dallam pontos azonosítása már szakértői feladat. Előzetesen azonban már a laikus számára is megállapítható volt, hogy ezek egyike sem volt eddig ismeretes közvetlenül a XVI. századból. Legfeljebb csak féltucatot őriztek meg a XVII. századi kéziratok, illetve katolikus énekeskönyvek. Szolgáljon erre például az egyik legismertebb, az „Erős várunk nékünk az Isten” kezdetű zsoltár, amelynek legkorábbi dallamlejegyzése eddig az 1693. évi Illyés–féle katolikus énekeskönyvből maradt fenn,[40] míg református kiadásból csak még ennél is félévszázaddal későbbről. Ugyancsak mintegy féltucat olyan akad még, amelyek kottái először XVIII. századi protestáns énekeskönyv–kiadásokból voltak eddig legkorábbról ismeretesek. A maradék kéttucat dallam többsége még ennél is újabb keletű lejegyzésekben maradt csak eddig meg. Akad azonban néhány, amelyek dallama mostanáig teljesen elveszett, és emléküket is csak más énekeknél szereplő nótahivatkozás őrizte meg. Ilyen pl. Szegedi Kis István „Ó, mindenható Isten, ki a te kegyességedből..:”,[41] vagy Dévai Bíró Mátyás „Minden embernek illik” kezdetű éneke.[42]

Bízom benne, hogy a fentiek felkeltik a zenetörténészek érdeklődését, és részletekbe menő szakértői munkával fogják kiértékelni a nem kevés számú új adatot. Feltételezhető, hogy ez méreteiben olyan jelentős arányú gazdagodást jelent mind a XVI. századi magyar dallamok regisztrálásánál, mind ezeknek a középkoriakkal történő összevetésében, hogy az eddigi publikációk gyökeres átdolgozásra, ill. új kiadásra érnek meg.