29. Albert Grawer munkája két kiadásának problémája

Magyar Könyvszemle 1983. 409–414.

Az RMNy 790. szám alatt írta le Albert Grawer „Bellum Calvini et Jesu Christi” c. teológiai vitairatának 1597-ben a bártfai Klöss-nyomdában készült kiadását. Mint minden tételnek, úgy ennek címlapjáról is reprodukció készült, mégpedig az Országos Széchényi Könyvtár példánya[1] alapján. Az említett műhely felszerelésének rekonstruálása során Farkas Ágnes kolléganőm kézbe vette az MTA könyvtára két, egymással azonos példányát is ebből a műből.[2] Összevetve ezeket az említett reprodukcióval megállapította, hogy jóllehet a címlap szövege – beleértve az impresszumot is – megegyezik, azonban az OSzK példányának szedése eltér az akadémiaiakétól. Miután ő volt szíves velem ezt a megállapítását közölni, szükségesnek tűnt számomra a probléma tisztázása.

Szembesítve az említett két kiadást, azonnal megállapítható, hogy nem csupán a címlap, de a nyomtatvány egész terjedelmében egymástól eltérő szedéssel készült. Farkas Agnes megvizsgálta mindkettőt, és megállapította, hogy az akadémiaiak valóban a bártfai Klöss-nyomda felszerelésével készültek, míg az OSzK-é nem. Arról van tehát szó, hogy az eredeti, 1597-ben nyomtatott bártfai kiadást valahol utánnyomták. Hol, mikor és ki? E kérdések megválaszolására történik kísérlet az alábbiakban.

Ki is volt ez a Grawer és milyen körülmények között jött létre említett leírása? A brandenburgi őrgrófságban született, majd tanulmányait Rostockban, az Odera-menti Frankfurtban, Jénában és Wittenbergben végezte. Ez utóbbi egyetemén szerezte magisteri címét, majd 1594 őszétől filozófiát kezdett oktatni.[3] Aegidius Hunnius, az ortodox lutheri teológia akkor legtekintélyesebb képviselője ajánlására került a Szepességbe, Horváth Gergely nagyőri iskolájába 1595 nyarán. Ebben a gimnáziumban ekkor már több külföldi, ill. hazai származású, jeles férfiú, (pl. Nikolaus Erhard, ill. Eliaš Láni) tanított. Grawer hamarosan belekapcsolódott a hitvitákba, amely egyfelől patrónusa, Horváth Gergely, másfelől Sebastian Ambrosius (Lam) között már évek óta folyt.[4] Már 1595 végén, majd a következő esztendő elején a késmárki vitában Grawer nem csupán beavatkozott Horváth Gergely mellett az orthodox lutheri tanok érdekében, de rögtön magához is ragadta a vezető szerepet. A kálvinizmus elleni érveit mind latinul, mind németül nyomtatásban is megjelentette, nyilván Horváth Gergely támogatásával pártfogójának, Aegidius Hunniusnak ajánlva.[5]

Patrónusa, Horváth Gergely 1597. január 4-én elhunyt. Grawer már márciusban eleget tett a kassaiak hívásának, és az ottani iskola rektorságát vette át.[6] Innen folytatta Ambrosius (Lam) elleni támadásait, amelyek hangneme nyersesség tekintetében még a többi, ugyancsak nem éppen finom stílusú kortársain is túltett. Kassán írta 1597. július 20-i kelettel a vizsgálódásunk tárgyát képező „Bellum” c. művét, amelyet a helyi tanácsnak ajánlott,[7] és amelyet a bártfai Klöss-műhely nyomtatott ki ugyanabban az esztendőben.[8] Miután a törököknek sikerült elfoglalniuk Eger várát, Grawer bizonytalannak ítélte Kassa helyzetét is,[9] ezért 1599 elején elhagyta Magyarországot és visszatért szülőhazájába. Utódát, a koszorús költő Joannes Bocatius-t a kassai rektor tisztébe 1599. május 11-én hívták meg.[10]

Hazatérve Grawer először Wittenberget kereste fel, ahonnan négy évvel korábban Magyarországra indult. Hamarosan azonban Eislebenben tűnt fel, mint a Mansfeld grófok ottani iskolájának rektora.[11] Németországba történt visszatérése semmit sem változtatott Grawer elszánt vitakészségén a kálvinizmus ellen. 1605-től kezdve sűrűn követték egymást az ilyen jellegű nyomtatásban megjelent írásai. Vitát folytatott – többek között – Wolfgang Amling-gal szemben 1604-ben,[12] aki annak a Zerbst városának volt református szuperintendense, ahol a késmárki Sebastian Ambrosius (Lam) írásait kinyomtatták a 16. század kilencvenes éveiben előbb Horváth Gergely, majd pedig éppen Grawer ellen.[13]

Ugyancsak az 1605. esztendőben Johann Francke, magdeburgi kiadó megjelentette az általunk vizsgált „Bellum” szövegét „editio 3a”-ként.[14] 1606. évszámmal is napvilágot látott 52 levél terjedelemben ugyanez. Az ajánlást ehhez Grawer 1605. május 11-én keltezte Eislebenből, amelynek végén – a B₁a lapon – a kővetkező mondat olvasható: „Cujus libelli exemplaria editionis primae & secundae cum omnia distracta esse bibliopola significaret, a multis tamen expeteretur, denuo eundem multis tamen in locis auctum praelo subjicere volui.”[15] Ezek szerint a könyvkereskedő kiadó jelezte a szerzőnek, hogy a mű első és második kiadásából már nem áll több példány az érdeklődő vevők rendelkezésére. Ez indokolta tehát ennek az újabb, immár bővített, harmadik kiadásnak megjelentetését.

Az első nyilván a bártfai volt, míg a második – alig kétes – annak ugyancsak 1597. évi bártfai impresszummal ellátott utánnyomása, amelyből ma az OSzK is őriz példányt. Ezek szerint a problematikus, második kiadás szükségszerűen az 1597. évi eredeti bártfai és az 1605-ben nyomott harmadik kiadás között kellett, hogy elkészüljön. Miután nyomdai kiállítása alapján egyetlen hazai műhelyhez sem köthető, jogosnak tűnik annak feltételezése, hogy Grawer Németországba történt 1599. évi visszaköltözése után látott napvilágot ez az általa igen fontosnak ítélt vitairata.

Az idézett mondatban szereplő „bibliopola” aligha lehet más, mint az említett magdeburgi Johann Francke. Ő jelentette meg Grawer valamennyi írását az 1605. és 1606. években. Széles körű tevékenységének egyik jellegzetessége volt az idegen műhelyekben előállított munkáknak sokszor későbbi viták forrásául szolgáló utánnyomása.[16] Így joggal feltételezhető, hogy Grawer „Bellum” c. munkájának második kiadása körül is ő bábáskodott. Francke főleg Lipcsében, Halléban és Wittenbergben készíttette kiadványait. Ezek között akadt is egy az OSzK-ban, amelynek nyomdai jellemzői (betűtípusai, iniciálék stb.) sorra megegyeznek a „Bellum” utánnyomásával. A könyvet[17] Francke költségén Halléban Paul Gräber nyomtatta 1597-ben. Így valószínű tehát, hogy Grawer művét Németországba történt visszatérését kővetően ebben a műhelyben állították elő, de az eredeti bártfai impresszummal.

A datálásra vonatkozólag a következők állapíthatók meg. Grawer 1599 első felében tért vissza szülőhazájába, míg a „Bellum” harmadik kiadása az 1605. évi évszámot viseli, amikorra is már elfogytak az előző kiadás példányai. Ez az utóbbi körülmény valószínűvé teszi, hogy a fenti szűk időhatáron belül az első évek kerüljenek számításba. Megerősíteni látszik ezt a feltevést több, németországi gyűjtemény kolligátumában fennmaradt példány környezete. Így Stuttgartban[18] a többi négy nyomtatvány közül egy 1595-ből, egy 1596-ból, kettő pedig 1599-ből származik. Az ambergi kötet[19] többi 13 tagja közül egy 1586-ban, egy 1590-ben, három 1593-ban, egy 1594-ben, míg 1598-ban a többi hét. Ezekből megállapítható, hogy mindkét példányt egytől-egyig a „Bellum” második kiadásánál idősebb kiadvánnyal kötötték össze egykor.

Az 1597. évi bártfainak feltüntetett nyomtatvány valódi impresszumadatainak megállapításakor helyesnek tűnik még figyelembe venni Theophil Spitzel adatát is,[20] aki Grawer munkái között, ahol is egyetlen magyarországi kiadvány sem szerepel, a német nyelvű(?) művek sorában a következő latin címet közölte: „Adversus Sebastianum Lamium Calviniani de S. Coena dogmatis defensorem Scriptum editum est Lipsiae 1600, in 4.”

Érdemes összevetni a „Bellum” első két kiadását, hogy ezek miben térnek el egymástól? Már a címlap szövegének tördelésében könnyen fel lehet fedezni a különbséget: a legnagyobb fokozatú betűvel szedett második sor az eredeti bártfai kiadásban „Ioannis Calvini”, míg az utánnyomatban csak „Ioannis Cal-” áll. Ez utóbbiban a lap alján látható impresszum, pontosabban annak „Bartphae” szava felett, öntött cifrákból összeállított záródísz található, míg az eredetiben ilyen nincs. Az utánnyomat íveit nagybetűkkel, az igazi bártfait kicsikkel jelölték.[21] A szövegben a kötőjel Bártfán két párhuzamos, míg a németországiban egyetlen vonalból áll. A számjegyek mindig álló (antikva) alakúak az előbbiben, míg dőltek (kurzív) vegyesek az utóbbiban. Az eredeti kiadásban a szerző nevében „W” látható, míg az utánnyomásban ezt a betűt a két „V”-ből állították össze. Ilyen és ezekhez hasonló ismertetőjel alapján a két kiadvány egyértelműen és biztonságosan megkülönböztethető egymástól.

A két nyomtatvány szövege azonban szóról szóra, sőt túlnyomó részben sorról sorra is megegyezik egymással. Szemmel láthatólag tudatosan törekedtek tehát arra, hogy az eredetihez minden szempontból hasonló utánnyomást állítsanak elő. Még a betűtípusok formájában és méretében is ez az igyekezet ismerhető fel. Kivételnek számítanak a szórványosan előforduló görög szavak, amelyek betűi Bártfán jóval nagyobbak, mint a németországi kiadványban. Mindössze ilyen és ehhez hasonló, általában nem túlságosan feltűnő és jelentős eltérések figyelhetők csak meg a két nyomtatvány között.[22] Érdekes módon a bártfai szedés valamivel gondosabb munkát tükröz, mint a külföldi.

A hazai gyűjteményekben ma őrzött példányok közül egyedül az OSzK-ban levő származik a második kiadásból, míg a többi négy[23] eredeti bártfai. A németországi gyűjteményekben őrzött összes példány ezzel szemben természetesen kivétel nélkül mind utánnyomat.[24]

Ha már ilyen részletes vizsgálat alá került Grawer „Bellum” c. műve, ill. annak első két kiadása, érdemes a vitairat utóéletét is – legalábbis egy darabig – nyomon követni. A fentiekben már szó esett róla, hogy Magdeburgban 1605. és 1606. évszámmal és bővített formában is megjelent ez az írás. Grawer 1606-ban több, a kálvinistákkal hadakozó írását ugyancsak a magdeburgi Francke kiadásában „Absurda absurdorum absurdissima Calvinistica absurda” címmel gyűjteményes formában is megjelentette.[25] Az első helyen ebben az „Invicta demonstratio logica & theologica” áll, amely viszontválaszul szolgált a magyarországi reformátusok nevében Gönci István által Grawer ellen az időközben elhunyt Sebastian Ambrosius (Lam) helyett irt „Panharmonia” c. írásra.[26]

Ezt az „Absurda” c. gyűjteményt 1612-ben Jénában újra kinyomtatta Grawer.[27] 1609-ben ugyanis ezen az egyetemen nyerte el a doktori kalapot, majd 1611-tól ugyanott a teológia professzora lett. A kötet ez alkalommal is a „Panharmonia” ellen írt „Invicta demonstratio”-val kezdődik, de azt most már – a 377–460. lapon – a „Bellum” is követi, amely 1606-ban az „Absurda” első kiadásával egy évben még külön látott napvilágot. Az eredeti kiadással összevetve a szöveget megállapítható, hogy annak elejét (A2a–C3a) Grawer később elhagyta. Erre a sorsa jutott nem csupán az ő és Severinus Sculteti előszava, továbbá Veres (Melchior) Menyhért „carmen gratulatorium”-a Grawerhez, de a korábban hat részre osztott tulajdonképpeni „Bellum” első két „congressus”-a is. Ezzel szemben jelentősen bővültek a vitairatnak eredetileg harmadiktól hatodikig számozott fejezetei, amelyek ezzel párhuzamosan az egytől négyig terjedő új sorszámot kapták. A betoldások az egyes szereplők szájába adott szöveg végére kerültek, így azok – különösen a jegyzetek jelöléséből – viszonylag könnyen felismerhetők.[28] Míg 1612-ben Jénában az eredeti kiadás elejéről minden kísérő szöveg elmaradt, Joannes Bocatius epigrammája a bártfai nyomtatvány végéről most ismét napvilágot látott. Az „Absurda” c. gyűjteményt 1656-ban – ugyancsak Jénában – újra kiadták, amelyben a „Bellum” szövege ismét megtalálható.[29] Bocatius verse azonban ez alkalommal már nem került átvételre.

Visszakanyarodva a kiindulásra, az RMNy 790. sz. tétele az OSzK példánya alapján került bibliográfiai leírásra, ill. a címlapja reprodukcióra. A fentiek alapján javítani kell az ívjelek sorát, amely ezek szerint nem „A–K L²”, hanem helyesen a–k l^2”. Az eredeti bártfai kiadás címlapjának most közölt reprodukciója kell egyidejűleg, hogy kerüljön a 790. számú kép helyére. A lelőhelyek közül az OSzK törlendő, hiszen ott csak a németországi, második kiadást őrzik.