31. A Fortuna sorsvetőkönyv eredete és utóélete

Magyar Könyvszemle 1966. 75–81.

Korábbi közleményünkben igyekeztünk megállapítani a két legrégibb magyar sorsvetőkönyv megjelenési helyét és idejét.[1] Azóta több új adat segítségével sikerült tisztázni a mű eredetét, és számos későbbi kiadás összevetésével az érdekes kiadvány utóéletére is több fény derült.

1. A két említett kiadás lényegében ugyanaz a mű, bár szövegük között némi stiláris eltérés mutatkozik. Címlapja csak a kolozsvári kiadásnak maradt ránk, ezen a fametszet felett csupán egyetlen szó áll: „Fortuna”. A két kiadás egyike sem árulja el szerzőjét, és eredetét sem jelöli meg.

Helena Kapełuś 1964-ben megjelent munkája[2] külön fejezetben tárgyalja Stanisław z Bochnie vagy másképpen Stanisław Gąsiorek „Fortuna” című sorsvetőkönyvét. A lengyel műre vonatkozó és bennünket érdeklő részek Kapełuś munkája alapján az alábbiakban foglalhatók össze.

Gąsiorek könyvét – feltehetően először – 1531-ben nyomták ki a krakkói Vietor-nyomdában. Ebből a kiadásból nem maradt reánk példány. Talán ennek vagy már egy további kiadásnak az emlékét őrizte meg számunkra a Helene Unglerova krakkói nyomdász és könyvkereskedő asszony halálakor (1548) felvett leltár egyik tétele, amely 36 példány „Sortilegiá”-ról szólt.

A lengyel „Fortuna” egy későbbi kiadásából csupán egyetlen levél egy része maradt reánk. Kapełuś említett munkájában közölte is ennek fényképét. Ennek segítségével megállapítható, hogy a töredék rektóján álló latin nyelvű bevezetés pontos magyar fordítása megtalálható a kolozsvári kiadás A3 levelének a rektóján az alsó két sorban. Az említett töredék verzóján a lengyel ajánlóvers öt sora áll, a szerző („od Stanslawa z Bochnie”) megjelölésével. A magyar kiadás ezt is hűségesen átvette a negyedik levél rektóján álló és „az olvasonac” szóló versben, csupán a lengyel szerző nevét hagyta ki, ill. helyettesítette az „Olvasasban – is neha pirongat téged” szövegű, semmitmondó sorral. A lengyel töredéket 1570 táján a krakkói Lazar-féle műhelyben nyomták, amely utóda volt a már említett Vietor-nyomdának.

A varsói Biblioteka Narodowa őrzi – sajnos meglehetősen hiányos példányban – a mű egy későbbi kiadását, amelyet a benne szereplő fametszetek tanúsága alapján 1650 tájt állítottak elő a krakkói Piątkowski-féle nyomdában, ahová az említett Vietor-Lazar-műhely könyvdíszeinek egy része került. Néhány fametszet, amely kifejezetten a „Fortuná”-hoz készült, az 1531. évszámot viseli. A többi, évszám nélküli metszet egy része szerepel Vietor, ill. Lazar kiadványaiban a XVI. század harmincas-ötvenes éveiben. Ezek alapján joggal lehet következtetni a fentebb közölt első 1531. évi Vietor-féle kiadásra.

Az 1650 tájt megjelent kiadás a címlapján „Fortuna abo sczęście” címet és a „Fortunát” ábrázoló fametszetet viseli. A gazdagoknak és a szegényeknek szóló bevezető vers, a használati utasítás és az előszó mind megtalálható ebben a kiadásban csakúgy, mint a magyarokban. A feltehető 21 kérdést, az ugyanannyi utalótáblát és a versek beosztását, valamint ezek szövegét mind pontosan követik a magyar kiadások.

Legújabban Helena Kapełuś és Jan Ślaski közös cikkben[3] (amelyet szívesek voltak még kéziratban rendelkezésemre bocsátani), további részleteket tisztáztak a lengyel sorsvetőkönyvnek a magyar kiadásokkal való összefüggéseiből. A lengyel és magyar szöveg, illetve az illusztrációk összevetése alkalmat nyújtott a szerzőknek annak a megállapítására, hogy a fordító, aki ha nem is kifogástalanul, de igen jól értette és fordította magyarra a lengyel szöveget, lutheránus volt. A versmérték gondos összehasonlítása alapján az derült ki, hogy a bártfai kiadás szövege a régibb, a kolozsvárié az újabb. Ez más érvek (helyesírás stb.) segítségével is alátámasztható. A kolozsvári kiadás metszetei helyes testtartásban ábrázolják a szibillákat szemben a bártfai illusztrációkkal, ahol azok tükörképe szerepel. Ebből eddig azt a következtetést vonták le, hogy a bártfai képek készültek a kolozsváriak nyomán. Pedig a helyzet éppen a fordítottja ennek: az eredeti lengyel fametszetek másolásával lettek balkezesek a bártfai szibillák, míg az ezekről készített kolozsvári képeken visszanyerték eredeti testtartásukat.

A fentiek alapján arra kell gondolnunk, hogy Bártfán még Kolozsvár előtt kiadásra került a „Fortuna”. Ebben a lutheránus és Lengyelország közvetlen szomszédságában fekvő városban készülhetett a fordítás. Miután a kolozsvári illusztrációkon az 1594. évszám található, ott nyilván ebben az évben adták ki először ezt a sorsvetőkönyvet. A feltehetően Bártfán készült első magyar kiadás megjelentetésére tehát még ezt megelőzően kellett, hogy sor kerüljön.

A teljesség kedvéért megemlítendő hogy a XVIII. század végén Jan Gawiński átdolgozta a szöveget, és verstani szempontból alaposan el is rontotta. Ebből a változatból egy 1744. évi lengyel kiadás ismeretes, a datált fametszetek alapján pedig egy 1689. évi feltételezhető.

Seweryn Bączalski a XVII. század első felében ugyancsak „Fortuna” címmel hasonló célú művet írt, amely azonban csak címében és a négysoros versek formájában mutat hasonlóságot Gąsiorek munkájával, a jövendőmondás technikája merőben más, és 21 helyett 31 kérdésre válaszol. Bączalski művére különben már Majláth Béla felfigyelt,[4] de ő – joggal – csak távoli összefüggést talált e lengyel munka és a magyar sorsvetőkönyvek között.

Összefoglalva a fentieket megállapítható, hogy a régi magyar sorsvetőkönyvek eredetije a lengyel Stanisław Gąsiorek „Fortuna” c. munkája, amelyet 1531-től sok-sok évtizeden át nyomtak Krakkóban. Az eredetileg nagyműveltségű urak (vö. latin előszó) kedvtelésére írt kis mű népkönyvvé vált, és magyar nyelvre lefordítva hazánkban is széles körben elterjedt.

2. Az említett ismertetés során[5] már szó esett arról, hogy a műnek még számos további kiadása volt, amelyek közül bizonyára csak néhány maradt reánk. Az ilyen rendkívül kedvelt és elterjedt népkönyvek majd minden példányát a szó szoros értelmében elhasználták, majd a teljesen elnyűtt darabok megsemmisültek. Így igazi szerencsének, ill. véletlennek tulajdonítható, ha ezek közül néhány mégis fennmaradt. Az alábbiakban ezek ismertetésén keresztül kívánunk képet adni ennek az érdekes nyomtatványnak a hosszú életéről.

Az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményében az alábbi hat kiadást ismerjük (zárójelben a könyvtári jelzet): 1743 (Gymn. 99^c) – 1757 (Gymn. 99) – 1790 (Gymn. 99^a) – 1807 (Gymn. 99^b) – 1817 (295.584) – 1849 (Phys. 242^x).[6]

Valamennyi kiadás ugyanazzal a fametszetes címlapkerettel készült, amelyen felül Komárom város címere, alul a város és erődje távlati képe található. A kép alsó sarkaiban „I.S. f[ecit]”, ill. az „1707” évszám található. Mind a címer, mind a város ábrázolás hiteles, így a negyedrét alakú címlapkeretet nyilván komáromi nyomda céljaira készítette az I. S. betűkkel jelölt fametsző 1707-ben. Ez a műhely nem lehetett másé, mint Töltési Istváné, aki már 1707 előtt dolgozott e városban. Nyomtatványai közül csak kis, tizenhatodrét alakú naptárai ismeretesek 1722-ig. Az 1705. nov. 5-én részére kelt privilégiumban, amelyet Töltési 1709-től naptáraiban is közreadott, szerepel az a kitétel, hogy kalendáriumait „akar kiséb, akár Nagyob formában” jelentetheti meg. Tehát foglalkozott nagyobb alakú, azaz negyedrétű naptárak megjelentetésének a gondolatával is. Feltehetően ehhez készült az említett címlapkeret.

Komáromban azonban – eltekintve a Sopronból érkezett Schmidt rövid működésétől 1740 tájt – 1723 és 1789 között nem dolgozott sajtó.[7] A XVIII. század végén, ill. a következő század elején működött nyomdák (Weber, Weinmüller) pedig más készlettel dolgoztak, mint amelyekkel a „Fortuna” említett kiadásait állították elő. Így ezek nyomdász-meghatározásához az 1849. évi kiadásból kell kiindulni, amely a címlapon található felirat szerint „Budán, Bagó Mártonnál” készült.

A többi kiadás nem közli a nyomtatás helyét, azonban valamennyit ugyanazokkal a fametszetekkel díszítették. A Bagó-féle műhely pedig nem más, mint a Budán 1724-ben alapított[8] Landerer-féle nyomda utóda. Az egyes kiadásokban használt betűtípusok sorra megtalálhatók az abban az időben impresszummal ellátott Landerer-nyomtatványokban. Tehát a „Fortuna” valamennyi említett kiadása – jóllehet komáromi címlapkeretet hord – a budai Landerer-nyomdában készült.[9] Joggal feltehető, hogy Landerer Budára költöztekor magával hozta a komáromi nyomda berendezését vagy legalábbis a címlapkeretet, hiszen Töltési műhelye éppen ezekben az években (1722 tájt) szűnt meg. A meglehetősen szabados nyelvezetű népkönyvre nem is kívánta kitenni a Landerer-nyomda mindenkori, többnyire női tulajdonosa nevét. Sőt a komáromi fametszet még bizonyos mértékben el is terelte a budai műhelyről a figyelmet.

Az azonos fametszetek felhasználásán kívül az egyes kiadások száma is egyetlen nyomda termékei közé sorolják a „Fortuna” említett hat kiadását. Ugyanis az 1743. évi a 2., az 1757. évi a 3., az 1790. évi az 5., az 1807. évi a 6., az 1817. évi a 8. és az 1849. évi a 15. kiadásszámot viseli.[10] Az 1743–1849 közötti budai kiadások felépítése, ill. szövege lényegében azonos a már korábban ismertetett és a XVII. század elejéről fennmaradt két – csupán csonka példányban ismeretes – kiadással. Mind a nyolc kiadás összevetéséből az alábbi következtetéseket lehet levonni.

A részletesen ismertetett[11] kolozsvári kiadás hiányai, ill. mostani bekötésének a hibái pontosan tisztázhatóak voltak. Eszerint hiányzik a C₁, C₄, E₃ és R_1–4 levél. Az E₂ és E₄ levelek töredékeit utólag egyetlen levélre ragasztották össze. A C, D és E ívek egyes levelei ma a következő sorrendben vannak bekötve: C₂ C₁ C₄ C₃ – D₂ D₁ D₄ D₃ – E₂₊₄ E₁

A kolozsvári kiadás eredeti terjedelme 68, a bártfaié 54, az 1743. évi budai kiadásé 57, az 1757. évié 52, majd az 1790. évié és az összes későbbié 50 levél volt. A sorsvetőkönyv felépítése nem változott, hanem részben a bevezető rész szövegének a sűrűbb szedésével, részben a 12 szibilla 37–37 négysoros versének a tördelésével érték el a terjedelem csökkenését. A kolozsvári kiadásban 6, a bártfaiban 9, az 1743. éviben 7, az 1757. éviben 9, majd 1790-től mindegyikben 10–10 versszak került egy lapra.

A terjedelem csökkentése során az 1757-i kiadás végén már nem jutott hely az „ez könyvnek megvetelere intő versek”-nek, amely a többi Landerer kiadásban megvan, a bártfaiban azonban nem lelhető fel. A kolozsvári kiadás ránk maradt példányából hiányzik az utolsó ív, ennek utolsó levelére a szibillák verseiből már nem jutott, így lehet, hogy ott ez vagy más hasonló vers állott.[12]

A budai kiadások – szemben a kolozsvárival – külön címlappal jelentek meg a fentebb ismertetett fametszetes keretben és a két később következő illusztráció feliratából kialakított címmel: „Fortuna, azaz szerencsének, avagy szerencsétlenségnek kereke”.

Ezt követi a „Fortuna” bekötött szemű nő fametszetes képe.[13] A kolozsvári kiadás ezzel kezdődik, a budai kiadásokban ennek utánmetszett mása található. „Az gazdagoknak” és „az szegényekhez” c. versek változatlan szöveggel maradtak fenn mintegy három évszázadon keresztül. Ugyancsak a reánk maradt kolozsvári kiadás másik, egész lapot betöltő illusztrációját, a „szerenczenec avagy szerenczetlensegnec kereké”-t metszették újra azon a dúcon, amelyet a Landerer nyomda használt.

A szöveg változatlan megőrzése szempontjából a legérdekesebb ajánlás, amely a kolozsvári kiadásban még „Kléz Jacab” aláírással szerepel. Ebben a lengyelországi latin eredetiből átvett részek után így írt: „Ez okokból, szerelmes attyámfia, kenszéritetem egy nehány esztendővel ez előt ez Sorsvetés avagy Szerencze könyvet ki nyomtatnom, iollehet nagy költségemmel, főkeppen czak az vitézlő magyar nemzetnec kedveiért, kinec massa magyar nyelven meg eckoraig nem költ…” Ezt a személyes hangú előszót – Klösz Jakab neve nélkül – évszázadokon át csaknem betűhűen megismételték minden kiadás elején.

Ez azt bizonyítja, hogy milyen konzervatív hűséggel, megfontolás és gátlás nélkül vették át az újra megismételt kiadások alkalmával a szöveget. Ezt nem csupán a nyomtató kényelmességével lehet és kell magyarázni, hanem sokkal inkább a könyvet használók igényével, akik nyilván akkor tekintették a sorsvetőkönyvet hitelesnek, ha szövege teljesen megegyezett a korábbi kiadásokéval.

„Az olvasonac” és „tudomány mint élyen ez könyvel az ki nem szokta” kezdetű részek is azonos formában és sorrendben maradtak fenn a sok-sok kiadáson és annyi éven át.

A kis kötetben a fentiek után 21 dobótábla, majd 21 utalótábla következik. A dobótáblákhoz ugyanaz a 21 kérdés található a régi kolozsvári kiadásban, mint a Landerer-félékben. Az egyes dobótáblák közepén egy-egy madár, az utalótáblákon pedig egy-egy emlős képe áll. A kérdések sorrendje csupán a 13–16. táblán cserélődött fel, a 19. és 20. kérdésnél pedig a madár változott meg (daru–réce, ill. páva–gém). E lényegtelen eltérésektől eltekintve minden változatlan a későbbi kiadásokban is.

A kolozsvári kiadásban a „Fortuna” 42 táblájához mindössze 4–4 fametszetes keretet használtak fel, amelyben mind a szedett szöveget, mind a középen levő állatképet megváltoztatták. Ez a megoldás kétségtelenül kevesebb fametszetet igényelt, de a sok átszedés és beillesztés rendkívüli mértékben igénybe vehette ezeket a kereteket. Ezzel szemben a budai kiadásokhoz minden dobótáblának külön-külön keret készült, és ezekbe került a szedett szöveg, ill. a fametszetes állatkép. Ennek tulajdonítható, hogy több mint egy évszázadon át, ha a végén rendkívül megviselt állapotban is, ugyanazok a fametszetek voltak felhasználhatók. A Landerer-féle dobótáblák keretei közül öt, az utalótáblák közül pedig négy fekete-fehér, azaz negatív képhatású. A dobótáblák közül ötön a kockaszámok az óramutató járásával ellentétes irányban nőnek, míg a kolozsváriban mindegyik az óra járását követi. Az utalótáblákon az egyes szibillák versszakainak a sorszáma a kolozsvári kiadásban legalább haton az óramutató járásával ellentétes irányban növekszik. Részben másik öt táblán ez a helyzet az 1743. és 1757. évi budai kiadásokban is. Az 1790-i kiadástól kezdve a továbbiakban hat, részben másik utalótáblán is ez a sorrend.

Ez is arra utal, hogy a budai kiadások beosztása és formai kialakulása a 3. (1757) és az 5. (1790) kiadás közé esik, amikor is – amint erről már a fentiekben szó esett – a terjedelem, valamint a versszakok laponkénti beosztása is véglegessé vált.

A táblákat a 12 szibilla szájába adott 37–37 négysoros versszak követi. Az egyes szibillákat fametszetes képeken elevenítették meg. Miután a 3. szibillától kezdve a bártfai kiadás teljes, a további összehasonlítás már a két korai kiadásra is támaszkodhat. A kolozsvári és a bártfai kiadás szibilla-képei mindig ellenkező testtartásúak és egymáshoz nagyon hasonlítanak, így jogos a feltételezés, hogy utánmetszésről van szó.[14] Az első hat, ill. a második hat fametszeten a szibilla azonos testtartású, ez alól csak a 10. kivétel. A Landerer-féle szibillák már nem ilyen egységes rajzúak: az 1., 5., 7., 8. és 9. szibilla balra fordul, a többi jobbra (a 6. szemben áll). Az 5. kezében levő könyvből az 1616-os,[15] a 9-éből pedig az 1656-os évszám olvasható ki.

Az ábrázolások zöme erősen hasonló a két ismert korai kiadásban találhatókhoz, azonban az 1., 9. és 12. szibilla esetében (különösen a hajviselet és a kéztartás tekintetében) jelentős eltérések is mutatkoznak.

Ezek alapján arra lehet gondolni, hogy a budai kiadásokban használt fametszetek különböző eredetűek, amelyeket – a komáromi címlapkerethez hasonlóan – feltehetően más nyomdák készletéből vettek át.

Bár a fametszeteken levő évszám maga is utánvésés lehet, felmerül az a talán nem indokolatlan feltételezés, hogy 1616, ill. 1656 után akár egy egész sorozat kiadásban látott napvilágot e „Fortuna”, amint ez a 1594. évszámmal ellátott kolozsvári fametszet[16] alapján is vélelmezhető volt.[17] Mindenesetre az 1743. évi, másodiknak jelzett kiadást már számos korábbi előzhette meg, amelyet részben vagy egészben ugyanazzal a fametszetes készlettel állítottak elő, hiszen az említett kiadásban a 42 tábla közül már mintegy féltucatnyi a használatból eredő repedést mutat.[18] Kétségtelenül meglepő, hogy még 1849-ben is az 1616, 1656 és 1707. évszámmal jelölt fametszeteket használták. Ha ezeket az évszámokat részben utánmetszésnek is tulajdonítanánk, mégis bizonyos, hogy 1743-tól több mint száz éven át ugyanarról az 58 dúcról készültek a „Fortuna” egyes kiadásai.[19] Az egyes kiadások összehasonlításában utoljára maradtak maguk a jóslásokat tartalmazó kis versek. Érdemes itt megjegyezni, hogy a 12 szibilla 37–37 strófája összesen 444 versszakot tesz ki, míg a 21 dobólap 21–21 beosztása csak 441 utalást nyújt, a 12 szibilla 35–37. versszakjaira ezért nincs utalás.

Az egyes versszakokat a XVII. század elejéről származó két kiadásban és az 1743. évi budaiban még vékony vonalak választják el egymástól. A későbbiekben ezek eltűnnek.

Míg a közel egyidős bártfai kiadás szövege meglehetősen gyakori és lényeges eltérést mutat a kolozsváritól, addig a budai kiadások kétségtelenül a kolozsvárit követik, meglepő hűséggel (pl. 10. szibilla 10. vers).

A változtatásokat a kolozsvárival szemben csak néhány vonatkozásban láthatta szükségesnek az, aki több mint egy évszázaddal később sajtó alá rendezte. Így az ügyefogyott és hibás rímeket helyenként javította (pl. 10. szibilla 3. vers), a néha a blaszfémiát közelítő részeket enyhítette (pl. 10. szibilla 12. versszakának 3. sora), ill. a korábbi kiadások jóslatainak az egyértelműségét homályosította el kissé (10. szibilla 19. versszak 4. sora) azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a jóslat minél több emberre legyen vonatkoztatható.

Az így kialakított szöveg csaknem minden változtatás nélkül szerepel még az 1817. évi 8. kiadásban is.

Az 1849. évi 15. kiadás azonban nem csupán külsőleg (papír, lapszámozás, tipográfia stb.) korszerűbb formában jelentette meg a „Fortuná”-t, hanem helyesírása is modernebb, szövege pedig szolidabb lett. Átalakították a már érthetetlenné vált korábbi fordulatokat (pl. 11. szibilla 26. versszak 4. sora), letompították a vallásos érzékenységet esetleg bántó részeket (pl. 12. szibilla 37. versszak) stb. Jóllehet a korábbi szabadszájúság zömét is eltüntették ez alkalommal a szövegből, de néhány helyen (pl. 10. szibilla 30. versszak 4. sora) azért ebből még megmaradt. Így most már olyan mértékig „szalonképessé” tették ezt a korábban meglehetősen faragatlan, igazi népkönyvet, hogy kiadója, Bagó Márton 1849-ben már rátehette a nevét is.

A lényegében eredeti „Fortuna” megjelenését – mai ismereteink alapján – egészen 1868-ig tudjuk figyelemmel kísérni. Érdemes megemlíteni, hogy átdolgozás formájában még tovább is élt ez a mű.

A múlt század nyolcvanas éveiben Városy Mihály nevével[20] Nagykanizsán, mint a Wajdits József népies füzetei sorozat 4. száma, „Sybilla” (Jövendő-mondó)” címmel jelent meg az egyik ilyen átdolgozás.[21] Ez lényegesen egyszerűbb formát választott a 12 kérdés (a „Fortuná”-ban 21) megválaszolására. Elmaradtak a szibillák, (jóllehet a cím éppen róluk szól) és a rájuk vonatkozó utalótáblák stb. Azonban a kérdésenként 21 válasz, amely négysoros versekből áll, az eredeti szerepüket elvesztett madarak és emlősök szerepeltetése a kérdő táblákon, valamint a címlapon levő „Fortuna”-kép, amely egyértelműen másolat, mind kétségtelenül a régi sorsvetőkönyvre utal.

Már valamivel lazább, de ugyancsak félreismerhetetlen összefüggést árul el a „Fortuná”-val az ifjabb és idősebb Tatár Péter műve, a „Szerencsekönyv, mely megfelel a következő hat kérdésre”, amely Pesten Bucsánszkynál jelent meg mind magyar, mind német nyelven. A kérdések száma itt már hatra csökken, a válaszadás technikája a fentebb említett Városy-féle átdolgozáshoz áll közel. A kis könyvecske egész felépítése, célja, a négysoros válaszok stb. mind a „Fortuná”-val való kapcsolatra utalnak. E Tatár-féle átdolgozás 2. kiadása 1863-ban, a két következő 1866-ban és 1868-ban jelent meg, azonban ismeretes még a magyar nyelvű változat 12. és 13. kiadása, amelyet Bucsánszky utóda, Rózsa adott ki 1888-ban, ill. 1902-ben.[22]