36. XVI. századi magyarországi nyomtatványok a bécsi Nationalbibliothekban

1963 nyarán a bécsi Nationalbibliothekban régi magyarországi nyomtatványok után kutathattam. Elsősorban a XVI. századi nyomtatványokat kerestem, mert a „Régi magyar könyvtár” készülő új kiadásának első kötete az 1601 előtti korszakra terjed ki. Kutatásomat igen jól segítette az, hogy a Nationalbibliothekban az elmúlt évek során külön katalógus készült a XVI. századi nyomtatványokról. Ennek összeállítása azonban mechanikusan történt: cédulát gépeltek minden nyomtatványról, amelyen az 1501–1600 közötti évszám szerepelt a nyomtatás éveként. Így évszám nélküli munkákról ennek a katalógusnak a segítségével nem szerezhetünk tudomást. Az a mintegy ötvenezer nyomtatvány azonban, amelyet az említett katalógus tartalmaz, kétségtelenül az oroszlánrészét teszi ki a gazdag gyűjtemény XVI. századi anyagának.

A szakirodalomban megjelent közlések, valamint a Nationalbibliothekkal korábban folytatott levelezés alapján tudtuk 13 db XVI. századi RMK-nyomtatványról (RMK I. 3, 6, 7, 15, 30, 33, 36, 43, 98, 236 és RMK II. 78c[1], 152a, 261a[2],) hogy példánya van Bécsben. Az említett katalógus átnézése alapján most további 25 nyomtatványt sikerült találnom. Ez mind hazai, nem magyar nyelvű nyomtatvány, amelyek közül huszonkettőt (RMK II. 3, 28, 47, 97, 105, 106, 110, 111, 112, 113, 114, 115, 116, 143, 144, 152, 173, 182, 184e[3], 196[4], 244, 287) ismert már a szakirodalom, de a bécsi példányokról nem tudtunk. Az alábbi három nyomtatvány azonban, amelyekről ma már az Országos Széchényi Könyvtárban mikrofilm áll rendelkezésre, teljességgel ismeretlen volt.

I. Chyabai Mathias: Encomivm Seruatae Agriae. Anno 1552. Colosuarini 1555 Hoffgreuius. [8] lev. – 4°

Eger várának 1552 őszi sikeres védelme azonnal visszhangra talált az irodalomban: Tinódi Sebestyén már a következő év nyarán megírta az Eger vár diadaláról való énekét.[5] Tinódi az éneket 1553 szeptemberében – a nemesség adományozására vonatkozó kérelmével együtt – eljuttatta Bécsbe Ferdinánd királyhoz, aki azt Zsámbokival latinra fordíttatta.[6]

Az egri diadalt latin nyelvű versben Csabai (Chyabai) Mátyás is megörökítette. Ennek 1556-ban Wittenbergben megjelent kiadása már korábbról ismeretes.[7] A bécsi Nationalbibliothekban azonban – 38 T 58 jelzet alatt – ránk maradt egy példány a korábbi – feltehetően első – kiadásból, amelyet 1555-ben a kolozsvári Hoffgreff-nyomdában készítettek. A negyedrét alakú nyomtatvány mindössze nyolc levélből (A4B4) áll. A címsorok alatt – egy szó eltéréstől eltekintve – ugyanaz a kétsoros vers áll, mint a wittenbergi kiadásban. A címlevél hátlapja üres, majd három lapon a szerző Dobó Istvánhoz intézett ajánlása található. Utána 11 lapon – összesen 280 sorban – következik maga a vers. Az utolsó lapon további 12 soros verses ajánlás áll. Némi szövegigazítással ugyanezek a sorok találhatók a wittenbergi kiadás címlevelének hátlapján is, mint a Dobó Istvánnak szóló dedikáció. A kis kiadványt kolofon zárja, ahol a római számokba sajtóhiba csúszott: D. M. LV. áll M. D. LV helyett.

Ha a két kiadást összevetjük egymással, akkor már a terjedelemből rögtön kiderül, hogy a két vers nem azonos: a kolozsvári 280 sorával szemben a wittenbergi 650 sorból áll. Csabai ugyanis a szöveget teljesen átdolgozta: igen sokat bővített, egyes részeket kihagyott, másokat betoldott, sorokat felcserélt, szavakat változtatott stb. Ritkaság, ha nagyobb részt meghagyott (pl. az első kiadás 28–38. sora megtalálható a másodikban mint 81–96. sor). A kolozsvári kiadás formájában is kezdetlegesebb: az egyes részek tipográfiailag nem tagoltak, mint a wittenbergiben. Az eltérés a címben is megvan: a második kiadás ebben is lényegesen bővebb.

A kolozsvári kiadásban ránk maradt Csabai Mátyás ajánlása Dobó Istvánnak, amelyet 1554. december elsején írt az Ung megyei Pálóc várában, amely akkor Dobóé volt. Eddig is tudtuk, hogy ő a Dobók alumnusa volt, de a wittenbergi egyetemi tanulmányai előtti pálóci tartózkodása kiegészíti életrajzi adatait.[8]

Külön ki kell térni Csabai előszavának arra a részére, amelyben a hazai történelmi énekek nyelvével foglalkozik. Szerinte az a körülmény, hogy ezeket mind magyarul írták, hátrányos, mert ez a nyelv annyira elüt a többitől, hogy mások sem írásban, sem szóban nem értik. Ezért ő – miután a hősi cselekedetek hírét széles e világon terjeszteni kívánja – a latin nyelvet választotta. Véleménye szerint, ha az ország megalakulása óta mások is így cselekedtek volna, akkor sokak neve dicsőséggel övezve maradt volna fenn. Érdekes ez az állásfoglalás, hiszen Csabai anyanyelve magyar („nostra lingua”). Igazi humanista véleménye ez, aki a mindenhol érthető latin nyelven kívánja a maga és az általa megénekeltek dicsőségét öregbíteni, illetve megörökíteni.

Már korábban többen is foglalkoztak azzal a kérdéssel, hogy vajon Csabai ismerte-e Tinódi énekét Eger vára megvédéséről. Szilády Áron[9] párhuzamosnak tűnő helyek közlésével látta ezt bizonyítottnak. Ezzel szemben Bodola Gyula szerint[10] ennek semmi nyoma sem található a versekben. Később a vélemények megoszlottak: Pintér Jenő[11] Sziládynak adott igazat, Horváth János[12] szerint nem bizonyos, hogy Csabai ismerte Tinódi énekét. Tinódi kapcsolatait és tevékenységét ismerve több mint valószínű, hogy 1554 végén Dobó pálóci várában ismerték az ő egri énekét. Mint láttuk, Tinódi a verset 1553 nyarán írta, és néhány hétre rá írásban eljuttatta Ferdinánd királynak. Zsámboki szerint ezzel egyidejűleg olyanok, akiknek közük volt a vár megvédéséhez (pl. Oláh Miklós), ugyancsak kaptak belőle másolatot.[13] Aligha képzelhető el, hogy Dobónak ne küldött volna Tinódi egy kézírásos példányt. De Csabai, ha másképpen nem, nyomtatott alakban nyilván hozzájutott ehhez, hiszen a Chronica 1554. március végén már elkészült.[14] Ő azonban tudatosan külön utat választott, ezt hangsúlyozta a nyelvet illetően előszavában is.

A kis nyomtatványban mindössze két fametszetes könyvdísz található: az egyik a címlapon levő nyomdászjegy, amely a kolozsvári címert „Clausenburg” felirattal ábrázolja, és több más kiadványból is ismeretes.[15] Az ajánlás szövegének „O” iniciáléja pedig más nyomtatványokból ugyancsak jól ismert.[16]

II. Mader, Valerianus: Libellus exercitiorum poesos scholasticorum. – Libellus adoptivus. Galgocii 1588 Mantskovit. [22] 166 [4] I. – 8°

Ez a kis könyv nyomdatörténeti szempontból hasznosan egészíti ki eddigi ismereteinket, tisztázódik ugyanis Mantskovit Bálint galgóci működésének ideje, illetve további vándorlásának időpontja.

Mantskovit Detrekőről 1585-ben települt át Galgócra. Ez évből két itt készült nyomtatványa maradt ránk (RMK II. 185 és Sztr. I. 1822). Eddig ismert munkái közül az időrendben következőt, a vizsolyi bibliát (RMK I. 236) 1589. február elsején kezdte nyomni. Miután ez a tipográfiai szempontból is igényes munka nyilván jelentős előkészületet igényelt, Gulyás[17] úgy vélte, hogy talán már 1587 végén Vizsolyban volt. 1587. november 20-án ugyanis a pozsonyi kamara felkérte Mantskovitot mint galgóci nyomdászt, hogy becsülje fel Nyitrán az elhunyt Mossóczy Zakariás püspök könyvtárát. Miután alig két héttel később mások végezték el a munkát, Gulyás úgy vélte, hogy a kamra felkérő levele már nem találta Mantskovitot Galgócon. A bécsi Nationalbibliothekból most előkerült kötetet (jelzete ott 35 X 164) azonban 1588-ban Galgócon nyomta Mantskovit, így jogosan feltehető, hogy ő 1585-től 1588-ig ott tartózkodott, és az említett szakértői felkérésnek más okból kifolyólag nem akart vagy nem tudott eleget tenni. A bécsi példányban az első kötéstábla belsejében a szerző kézírásos dedikálása ís ránk maradt, amelyet 1588. június 14-én írt Heremias Sartoriusnak, a trencséní iskola igazgatójának. Ezek alapján Mader munkája 1588 első felében készült, és talán Mantskovit utolsó galgóci nyomdaterméke, hiszen a Vizsolyba való áttelepülés, a műhely berendezése, az új betűk munkába vétele stb. 1589. február elseje előtt még valóban több hónapnyi időt igényelt.

A kis kötet tulajdonképpen latin versgyűjtemény, amelyet Valerianus Mader állított össze iskolai használatra mintegy példatárként. Az első részben (a 130. lappal bezárólag) Mader saját alkalmi költeményeit, míg a második részben (131–166. lapokon) barátai hasonló verseit gyűjtötte egybe. A címlevelet követő ajánlás (az A2–A5 leveleken) Balassa István fiának, Menyhártnak szól, ami arra utal, hogy a nyomdász Detrekőről, Balassáék várából Galgóczra történt áttelepülése után is megtartotta azok támogatását.

Valerianus Mader életrajzából – amelyről különben tájékozatlanok vagyunk (Szinnyei, Zoványi stb. nem ismeri) – is elárulnak a versek egyet s mást. Így megtudjuk, hogy 1558-ban született (116. l.), és amint ezt mellékneve is tanúsítja, Trencsénben. Apja, Nicolaus trencséni polgár volt, és 1585-ben halt meg. Két fivére Josephus és Nicolaus volt (124.1.).

A szerző előszava utáni leveleken a Mader művéhez írt kis üdvözlő versek foglalnak helyet. Megállapítható, hogy ezek egy részét később nyomták. Fél ívet, azaz négy levelet csillagos ívjellel, ahogy ezt az őrszavak is bizonyítják, utólag illesztették az A7 és A8 levelek közé. Ezek között az elkésett üdvözlőversek között van Heremias Sartorius költeménye is, akinek – amint már említettük – a bécsi példány kéziratos ajánlása is szól.

A kis kötet végén a sajtóhibák jegyzéke áll, amely azonban már csonka: az utolsó (M4) levelet a ránk maradt példányból kiszakították.

A műben több záródísz és iniciálé található, amelyek jelentős része a későbbi vizsolyi nyomtatványokban előfordul. Így a Soltészné által 3. és 4. számmal jelölt[18] iniciálésorozatból a „C” (*1a) és „H” (K1a), illetve „A" (A6a), „S” (A2a) és „V” (A8a) betűk szerepelnek. A három záródísz közül az egyik (A8a és K1a)[19] Vizsolyban, majd később Bártfán fordul elő. A másikról (címlap)[20] eddig csupán Bártfán történt felhasználásából tudunk. A harmadik fonatos záródísz (*3a) mostanáig ismeretlen volt, ehhez hasonlóak azonban már fordultak elő Mantskovit nyomdájában.[21]

A Mader gyűjteményében szereplő versek keletkezése az 1580. és 1588. év közé esik. A bennük szereplő személyek, vagyis akikhez a költemények szólnak, illetve akik azokat írták, jelentős része trencséni. A zömükben felvidékieken kívül találunk azonban brassói, kolozsvári stb. személyeket is. Külön tanulmányozást érdemelnek ezek, hiszen számos olyan alak nevét, illetve alkotását, akik latin versek írásával foglalkoztak Magyarországon e korban, csak ez a kis könyv őrizte meg számunkra.

III. …


[1] Kleyn, Laurentinus: Elegia ad Michaelem Cyakium. S. l. (1558?) – Magyar Könyvszemle 1900. 83.

[2] Sztripszky Hiador: Appendix ad I–II. tomos operis Caroli Szabó Régi Magyar Könyvtár. Budapestini 1912. II. 2489/37. sz. – A két kiadvány (MKsz 1900. 83, 1905. 340. = RMNy Appendix 56.) tulajdonképpen nem is hazai nyomtatvány.

[3] Frischlin, Nicodemus: De ratione instituendi puerum. Németújvár 1584. – Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1959. 188.

[4] Claudiopoli = [recte] Kraków ! Magyar Könyvszemle 1957. 50–51.

[5] Dézsi Lajos: Tinódi Sebestyén. Budapest 1912. 95.

[6] A magyar eredeti Kolozsvárott 1554-ben (RMK I. 33.) a latin fordítás nyomtatásban 1558-ban jelent meg Bécsben (RMK III. 448.).

[7] RMK III. 437. sz. – Teljes terjedelmében közölte Bodola Gyula: Dobó István a magyar költészetben. Kolozsvár 1908. 69–87.

[8] Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. II. Budapest 1893. 44. has. – Frankl Vilmos: A hazai és külföldi iskolázás a XVI. században. Budapest 1873. 104–441. – Régi Magyar Költők Tára XVI. 3. Budapest 1883. 436.

[9] Régi Magyar Költők Tára XVI. 3. Budapest 1883. 436–441.

[10] Bodola Gyula: Dobó István a magyar költészetben. Kolozsvár 1908. 20–23.

[11] Pintér Jenő magyar irodalomtörténete. II. Budapest 1930. 508.

[12] Horváth János: A reformáció jegyében. 2. kiad. Budapest 1957. 216.

[13] Dézsi Lajos: Tinódi Sebestyén. Budapest 1912. 104.

[14] Bóta László tanulmánya a Chronica facsimile kiadásához. Budapest 1959. 18.

[15] Soltész Zoltánné: A magyarországi könyvdíszítés a XVI. században. Budapest 1961. 136–137. 1/b nyomdászjegy – XVI. tábla 1. szám = XVIII. tábla 1. szám.

[16] Soltész Zoltánné: A magyarországi könyvdíszítés a XVI. században. Budapest 1961. 138. = 2. sz. iniciálésorozat.

[17] Gulyás Pál: A könyvnyomtatás Magyarországon a XV. és XVI. században. Budapest 1931. 173–174. – Iványi Béla közlése szerint (Magyar Könyvszemle 1932–34. 53–54. és Könyvek, könyvtárak, könyvnyomdák Magyarországon. Budapest 1932. 100–101.) a szepesi kamara 1589 márciusában eljárt Rákóczi Zsigmondnál az „Wyhel”-en tartózkodó menekült nyomdász ügyében. Azonban Iványi egy hibás XVIII. századi másolatot látott: az eredetin (Budapest, Országos Levéltár: Liber expeditionum camerae Scepusiensis 1588–1596. 31.) „Vysol” áll. A nyomdász tehát Mantskovit, azonban Galgócról való menekülésének oka ma ismeretlen.

[18] Soltész Zoltánné: A magyarországi könyvdíszítés a XVI. században. Budapest 1961. 143. – XLVIII. tábla 9–16.

[19] Soltész Zoltánné: A magyarországi könyvdíszítés a XVI. században. Budapest 1961. 143. 16. sz. fejléc-záródísz – XLVII. tábla 1b.

[20] Soltész Zoltánné: A magyarországi könyvdíszítés a XVI. században. Budapest 1961. 145. 3. sz. fejléc-záródísz – LX. tábla 5. szám.

[21] Magyar Könyvszemle 1955. 114.




TARTALOM KEZDŐLAP