45. Ólom és könyvsajtó nélküli nyomda
(Erdély 1640–1642)

(TÁRSSZERZŐ: V. ECSEDY JUDIT)

Gutenberg Jahrbuch (Mainz) 1993. 131–139.

A Kárpát-medence jellegzetes földrajzi egységet képez Kelet-Közép-Európában. Ezzel szemben az itt élő népek – akárcsak a múltban – ma is színes sokféleséget mutatnak. Ha az ember ezek nyelvét vizsgálja, úgy az Európában beszélt nyelvek közül feltűnően sok megtalálható itt. Az indoeurópai nyelvcsalád három legnagyobb ága hosszú idő óta képviselteti magát. A szlávokat északon a szlovákok, délen a horvátok és szerbek alkotják, akik a 6. század folyamán kerültek ide. A germán nyelvcsaládot a németek képviselik, akiket a 12. század közepétől a népvándorlás utolsó hullámainak feltartóztatására telepítettek be: északon az ún. cipszerek, délkeleten az ún. szászok települtek le a Kárpátok védelmére. Újlatin nyelvet a románok beszélik, akik a 13. század elejétől a Balkán-félszigetről vándoroltak be, és a Kárpát-medence keleti részein foglaltak helyet. A 9. század utolsó évtizedében keletről magyarok érkeztek ide, akik e területet 1100 évvel ezelőtt államilag megszervezték, és legfőképpen a Duna és Tisza táján, valamint keleten telepedtek le. Ők az előbb említettektől teljesen eltérő nyelvet beszélnek, mert ők az uralaltáji nyelvcsalád finnugor ágához tartoznak, akárcsak a finnek és az észtek. Mindez valóságos nyelvi kuriózumot jelent Európa közepében.

A Kárpát-medence nemcsak nyelvileg, hanem vallás tekintetében, és ebből eredően kulturális téren ugyancsak igen színes képet mutat. Róma és Bizánc közötti nagy egyházszakadás óta (1054) a románok és szerbek az ortodox vallást vallják a magukénak, a reformáció nyomán pedig még több vallással gyarapodott e terület.

A mohácsi csata következtében (1526) megsemmisült a középkori Magyarország. Az ország három részre szakadt. A nyugati és északi részek alkották az ún. királyi Magyarországot, amit a Habsburgok örököltek. Délről a törökök ékalakban mélyen benyomultak a Kárpát-medencébe, és annak jelentős részeit mintegy másfél évszázadon át megszállva tartották. Keleten az erdélyi fejedelemség ütközőállamként két birodalom – a Habsburgok és Törökország között – létezett viszonylagos önállósággal. Itt a fejedelmek és a hivatalos nyelv a magyar volt, szemben az ország többi részével, ahol egészen a 19. századig a latin volt a hivatalos nyelv. E fejedelemség fénykora a 17. század második negyedére esett.

Az erdélyi fejedelmek leginkább reformátusok voltak, akárcsak az ott lakó magyarok többsége is. Egy részük (mindenek előtt a székelyek) azonban megmaradt katolikusnak, másik részük pedig unitárius lett, de még szombatosok is akadtak közöttük. Az erdélyi németek, az ún. szászok már a 16. század közepétől szinte egységesen a lutheri reformáció híveivé szegődtek. A 16. század végétől tehát egymás mellett éltek Erdélyben a református magyarok a fejedelemmel az élen, a lutheránus szászok és az ortodox románok.

A lakosság tehát a nyugati és keleti kereszténység között megosztott volt, akárcsak ma is. Ez a kettősség akkor még az ábécében is kifejezésre jutott: a románok – bár nem szlávok – a 19. századig ugyanis cirill betűket használtak. Az ortodox vallás liturgiájához a Balkán-félszigeten az egyházi szlávot alkalmazta. A románok is igénybe vették ehhez ezt a számukra érthetetlen nyelvet, akárcsak a nyugati kereszténység a latint. Ezzel párhuzamosan azonban, főleg a lelkipásztori munka során, saját újlatin anyanyelvüket is használták.[1]

Az első nyomdákat Erdélyben a 16. század második negyedében főleg német lakosú városokban alapították: 1529-ben Szebenben,[2] 1539-ben Brassóban[3] és 1550-ben Kolozsvárott. Ezek a nyomdák mindenek előtt a latin nyelvhez használatos betűkészletet használtak, amely megfelelő volt a magyar számára, de a műhelyek készletében akadtak a német és görög szövegekhez alkalmasak is. A fentebb említett első két város – egyben Erdély szász lakosságának vezető városai – szoros gazdasági kapcsolatban álltak a moldvai és havasalföldi román fejedelemségekkel. A kereskedelemben járatos németek már a 16. század közepén felismerték az ortodox liturgikus könyvek hiányát és az abból adódó üzleti lehetőséget mind a románoknál, mind pedig a bolgároknál, továbbá a szerbeknél. Ezzel magyarázható, hogy 1544-ben a Moldvából származó városi írnok, Fülöp vezetésével Szebenben,[4] majd 1557-ben a görög Coresi diakónus[5] vezetésével Brassóban[6] is alakult cirillbetűkkel dolgozó műhely. A 16. században (1544-től 1588-ig) összesen mintegy 40 nyomtatott cirillbetűs kiadvány készült Erdélyben.[7]

1588 és 1635 között sem Erdélyben, sem a Havasalföldön, sem pedig a moldvai fejedelemségben nem készültek az ortodox vallás számára cirillbetűs kiadványok. Annak a kornak a szinte állandóvá vált nyugtalan politikai, gazdasági és katonai eseményei,[8] továbbá az, hogy a román, ortodox, liturgikus könyvekkel átmenetileg feltehetően telítődött a piac, oka lehetett az ilyen jellegű nyomdászat szünetelésének.

A 17. század harmincas éveinek kezdetén azonban ismét hiány jelentkezett ezekből a könyvekből. Az illetékes fejedelem támogatásával 1635-ben a havasalföldi Cîmpulungban, ill. 1639-ben és 1642-ben a moldvai fejedelemségbeli Govora kolostorában alapítottak nyomdát e művek előállítására. Erdélyben I. Rákóczi György fejedelem is hiányolta e román egyházi könyveket. A fejedelmek már 1623 óta rendelkeztek saját nyomdával székhelyükön Gyulafehérvárott, de abban ekkor még nem voltak cirillbelűk. A latin nyelvű könyvek pedig a románok számára azokban az időkben eleve olvashatatlanok voltak.

II. Ghenadie gyulafehérvári metropolita konkrét lépésre, egy postillás könyv kinyomtatására szánta el magát annak érdekében, hogy Erdélyben is elő lehessen állítani az addigra már ritkaság számba menő, de a lelkészek által szívesen használt „Evangelie cu învăţătură”-t, amely a vasár- és ünnepnapokra szánt evangéliumot, valamint az ehhez csatlakozó román nyelvű prédikációt tartalmazta. A már említett Coresi ezt a könyvet az egyházi szláv nyelvből lefordította, és kinyomtatta Brassóban 1581-ben.[9] A metropolita tehát meghívta „Dobre dascal” (tanító) pópát a Havasalföldről, hogy ezt a postillás könyvet Erdélyben előállítsa, amihez Rákóczi fejedelem meg is adta az engedélyt.

A fenti részletek az „Evangelie” előszavában olvashatók, amelyet Dobre akkor valóban el is készített.[10] Épségben nem maradt fenn: mind a három ma ismert példányból hiányzik mind a címlap, mind a kolofon. Az előszó alapján datálható azonban ez az „Evangelie”, mert II. Ghenadie metropolitát (1628–1640) abban már halottként említik. A papírt a lámkeréki malomban állították elő, és ez valószínűleg 1641-re datálható.[11]

Dobre még egy második könyvet is készített 1642-ben, éspedig egy református katekizmust szintén román nyelven.[12] Ez egyértelmű jelzésként fogható fel a fejedelem és Erdély református püspöke részéről az ortodox románok megtérítésére. Ebből a kátéból egyetlen példány sem maradt fenn, de Varlaam, a moldvai ortodox metropolita éles szavú, „Răspunsul” című[13] válasza 1645-ből tartalmazza az eredeti nyomtatás adatait: Prisaca 1642 Dobre. A már említett előszóból az előállítás éven belüli, pontos ideje is megtudható: július 5–25 között készült. Dobre e könyv megjelenése után, amely bizonyára a gyulafehérvári udvar nyomására történt, műhelyével együtt nyomtalanul eltűnt.

Dobretól tehát egyedül az „Evangelie” maradt fenn a mai napig. Egyik példányát, amelyiknek tehát az eleje és vége hiányzik, az Országos Széchényi Könyvtár őrzi.[14] E kötete alapján lehetőség nyílt a Dobre-műhely működésének néhány részletére következtetni. Mintegy 8–10 mm méretű, kiemelő betűtípust használt, a szövegtípusa pedig 20 soronként 147 mm. Mindkét betűfajta alapos elemzésekor azonnal felismerhető, hogy a betűk egymással nem azonosak. A sokszor igen feltűnő különbségek azonban semmiképpen sem az öntött betűk kopása során keletkeztek, avagy eltérő festékezés eredménye. A betűket egyszerűen másképpen metszették: nagyságuk és formájuk nem azonos. Ennek szemléltetésére a K₆a lapon 32 alkalommal előforduló betű (cirill „S”), annak minden változatában valamelyest nagyítva látható (1. ábra). A kiemelőtípusnál is megfigyelhető ugyanez a jelenség a könyv különböző helyein lévő szövegek összevetése során (2. ábra). Ennek egyetlen magyarázata az lehet, hogy a betűket nem öntötték, hanem egyenként fából metszették. Ilyen betűkből szedte Dobre az egész könyvét.

Gutenberg óta a betűk anyaga – több szempontból is indokoltan – a fém volt, míg a fát – eltekintve a 15. század közepén rövid ideig előállított fametszetes könyvektől – általában csupán illusztrációk és könyvdíszek előállítására használták. Mégis régebben a szakmai körökben újra meg újra kisértett az az elképzelés, hogy a korai nyomdászok fém helyett fabetűkkel dolgoztak[15].

A korai fabetűk előállítását a következőképpen lehet elképzelni: egy fadúcra rárajzolták a több példányban előállítani kívánt betűk körvonalát, majd a dúc eredeti felületének többi részét valamelyest kimélyítették. Így jöttek létre az ún. patricák. Ezeket festékkel olyan falapokra pecsételték, amelyek magassága mindig azonos volt, hogy a betűk befestékezésekor azok egyenletes szintje biztosított legyen. A ritkábban használt betűkből kevesebbet pecsételtek, míg a gyakrabban használtakból többet. (Ahogy a betűöntők az elmúlt évszázadokban az öntőcédula alapján is tették.) Utána a táblák eredeti síkján a betűk körvonalain kívül eső részeket, amelyek itt természetesen tükörképben jelentkeztek, vésővel kis mélységig eltávolították. Ezt követően a fatáblákat először vízszintes irányban elfűrészelték, éspedig mindig egymástól azonos távolságban, hogy a betűtest magassága, vagyis a sortávolság azonossága biztosított legyen. Az így keletkezett léceket a betűk mentén függőlegesen elfűrészelték. Ha a nyomtatás során egyik másik betű kifogyott, a nyomdász a hiányt ennek az eljárásnak megismétlésével könnyen megoldhatta, és betűkészletét is mindig a kívánalmakhoz igazíthatta. Elképzelhető, hogy a nyomdász egyben a fabetűk készítője is volt. Bár a bélyegző meglehetősen biztos támpontot jelentett a metszőnek a betűk nagyságához és alakjához, mégis szinte lehetetlen volt, hogy vésővel a betűk körvonalait mindig hajszálra azonosan tudta volna kidolgozni. Ezáltal a betűk között kisebb-nagyobb eltérések keletkeztek.

Annak bizonyítására, hogy a fent elmondottak nem jelentettek csupán elméleti eszmefuttatást, már az 1477. évből hozható példa. Az ún. „Chorale di Lodi”-ról van szó, amelyet Dietrich Reichling írt le első alkalommal bibliográfiailag 1908-ban.[16]

Domenico Fava cikkben méltatta ezt a technikai vívmányt, amelyet Damiano Moille kalligráfus és később (1482-től) nyomdász Parmában megvalósított.[17] Az ő tevékenységének ismertetése keretében Fava leírta a „Chorale di Lodi”-t is, a nagyalakú betűkből álló kolofonsorok reprodukciójával.

Ha ezt az ember kissé behatóbban megvizsgálja, könnyen megállapítható, hogy a betűk – legalábbis finom részleteikben – egymástól eltérnek (3. ábra). Az „a” összesen tízszer fordul elő ezen az ábrán. Kinagyítva ezeket, a különbségek még egyértelműbbé és szembetűnőbbé válnak. Különösen jól láthatók ezek a kis négyszögnél (balra lent) és a függőleges betűnyél végénél (jobbra lent). Ez a jelenség egyedül fabetűkkel magyarázható, mivel ezeket – ahogy fentebb erről már szó esett – egyenként és ezáltal mindig kissé egyéni módon állították elő, ellentétben az öntött betűkkel, amelyek – eltekintve a néhány, véletlenül valamelyest csonkult darabtól – teljesen azonosak.

Hogy ezeket a betűket később senki más, még maga a parmai nyomdász sem használta többet, részben azzal magyarázható, hogy e rendkívül magas, 30 mm-es betűk kizárólag a nagyformátumú graduálékhoz voltak alkalmasak. Másrészt az a technikai megoldás, amelyet a fabetűk biztosítottak, semmiképpen nem jelentette a továbbfejlődéshez vezető utat, sokkal inkább zsákutca volt.

Dobre pópa műhelye Erdélyben – visszatérve immár az eredeti témához – ugyanilyen technikával dolgozott, mint azt másfél száz évvel azelőtt Parmában tették. Tehát egyik nyomda sem használt ólmot, vagy pontosabban fogalmazva, egyáltalán nem használt fémet a betűk előállításához. Itáliában a betűk magassága 22–37 mm, míg Dobrenél csupán 3–7, ill. 8–10 mm-ig terjed. Természetesen lényegesen könnyebb volt szinte azonos fabetűk metszése 2–3 cm-es nagyságban, mint 1 cm-nél kisebb méretben. Ráadásul a pópa minden bizonnyal lényegesen ügyetlenebb kézzel valósította meg feladatát, mint a gyakorlott kalligráfus Parmában. Ennek megfelelően a szedés a cirillbetűs könyvben kifejezetten egyenetlennek tűnik (4. ábra).

Az Erdélyből származó „Evangelie” kedvezőtlen benyomását még fokozza a feltűnően gyakran elmázolt nyomdafesték látványa, amely majd minden lapon a szedéstükör körül, de nem ritkán még az egyes sorok között is előfordul. Különösen jellegzetesek a vonalszerű lenyomatok az első sor felett és az utolsó sor alatt, ezek szinte minden lapon feltűnnek, és a festékvonalak mindig egy betűhöz tartoznak. Egyedül azáltal keletkezhettek, hogy a papír a szedés befestékezése után nemcsak az egyes betűk körvonalainak festékét vette fel, hanem – természetesen nem kívánt módon – a betűtestek valamivel alacsonyabban fekvő válláról is. Ez nem fordulhat elő akkor, ha a papír a keretre feltűzve az öntvény felett lebeg, és csupán a nyomótégellyel érintkezik, ahogy ez a könyvsajtónál az általános gyakorlat volt. Úgy tűnik, hogy a megnedvesített papírt közvetlenül ráhelyezték a szedésre. Mivel a papír szélei ezáltal alul és felül kissé lehajoltak, a betűtest válla, melyet nem tisztítottak meg kellően, így érintkezhetett a papírral.

Ez a sokszorosítási eljárás pontosan úgy képzelhető el, ahogy az a szakirodalomban olvasható az egyleveles fametszetek esetében: „Egy kefével vagy egy lószőrrel tömött bőrlabdával addig dörzsölték a papírt, amíg az a festéket egyenletesen felszívta. Ezért használatos dörzslevonat kifejezés a könyvsajtó nélkül előállított fametszetekre, azoknak erre a primitív előállításmódjára utalva”.[18] Dobre esetében fametszet helyett fabetűkből összeállított szedés feküdt, amely a fent leírt technikát egyáltalán nem módosította. Ebből arra lehet következtetni, hogy az erdélyi nyomdának nem volt könyvsajtója, a levonat dörzsöléssel készült.

A további jellegzetességek is, amelyeket a cirillbetűs „Evangelie” mutat, alátámasztják azt a feltételezést, hogy a könyv ezzel a lehető legegyszerűbb módszerrel készült. A betűtestek vállainak a fentiekben leírt lenyomatai az egyenetlen felső soroknál is előfordulnak, ahol is ezek sorok szerint is pontosan igazodnak az egyes betűkhöz (4. ábra). Így feltételezhető, hogy a vakanyag alacsonyabban helyezkedett el, mint a betűtest vállai. Ezt támasztják alá ezek a „váll-lenyomatok”, amelyek a levonaton, éspedig mindig az üres helyek alatt láthatók (5. ábra).

Nem olyan gyakran mint alul és felül, ám ugyanilyen nemkívánatos, vonalszerű lenyomatok a szedéstükör mindkét oldalán is megfigyelhetők: a jobb oldalon gyakrabban, a bal oldalon ritkábban fordulnak elő. A szedéstükrön kívül mintegy 5 mm-re helyenként rövidebb, ill. hosszabb, szintén 5 mm széles vakanyag nyomdafestékes lenyomata látható a jobb és bal szélen, amely a kedvezőtlen optikai benyomást még csak fokozza (6. ábra). Ismét akaratlanul keletkezett lenyomatokról van szó: ez esetben valószínűleg a keret okozta ezeket, mivel az kissé mélyebben helyezkedett el mint a betű, amelyet azonban az ügyetlen festés bekent. Ez is a dörzstechnikára utal.

Ha az ember elfogadja, hogy az „Evangelie” levonata kefével vagy lószőrlabdával készült, máris felmerül a kérdés e technika kedvezőtlen következményeit illetően. A fametszetes könyvek előállításakor ez a módszer azért volt hátrányos, mert annak lenyomata oly mélyen hatolt be a papírba, hogy annak másik fele már nem volt használható a dörzslevonathoz. A betűvonalak kidomborodásán a papír másik oldalán természetesen megfigyelhető ezeknek a cirillbetűknek esetében is, ám mégsem akadályozta a könyveknek a papír mindkét felén történő előállítását. Magyarázatképpen egyrészt feltételezhető olyan mángorló használata, amely a papír egyik felén a túl mély nyomatot kiegyenlítette, amint ezt a megoldást az igényesebb műhelyekben még ebben az évszázadban is alkalmazták.[19] Másrészt a fametszet egymástól sokszor távolálló vonalai a dörzslevonat során bizonyosan mélyebben nyomódtak a papírba, mint Dobre műhelyében, ahol a fabetűk meglehetősen tömör tömböt alkottak, az egyes betűk ill. sorok között alig akadt hajszálnyi hézag.

Fentebb szó esett arról, hogy Dobre az ismeretlen kálvinista katekizmusát, amelyből ma egyetlen példány sem maradt fenn, húsz nap alatt készítette el. A mintegy 24 000 betűből álló szöveg annak második kiadásából ismeretes, amelyet a fejedelmi nyomda Gyulafehérvárott 1656-ban készített. Ott ugyanis 1648 óta a cirillbetűk meglehetősen gazdag választéka állt rendelkezésre. A katekizmusok általában kis alakban jelentek meg: pl. az 1656-os kiadás nyolcadrét formában. Dobre viszonylag nagyméretű betűi azonban nem voltak alkalmasak arra, hogy azokkal ilyen kisméretű kiadványt lehetett volna készíteni, ezért csak a negyedrét vehető számításba. Igen valószínű, hogy mintegy 800 betűt (25 sorban soronként átlag 32 betűvel) helyezett el egy lapon. Így az egész katekizmus 32 lapot igényelt, vagyis 16 levelet, amely négy ívet alkothatott. Ha húsz napból 16–17-et töltött munkával, a pópának naponta két lapot kellett elkészítenie (szedni és dörzsölni).

A mintegy 1600 betűből álló két lap szedéséhez, a feltételezhető 200 példány dörzsöléséhez,[20] a betűk visszahelyezéséhez egy nap elegendőnek mondható, hiszen Dobre nyilván nyolc óránál többet dolgozott naponta. Több mint valószínű azonban, hogy volt segítsége, aki a papír benedvesítését és szárítását, a betűk lemosását végezte. Ez az ember talán a dörzsölésben is segített neki, esetleg ezt az egész munkafázist is ellátta, mivel az nem igényelt különösebb szakmai ismereteket. A feladat zömét azonban – a fabetűk metszését is ideszámítva – Dobre maga végezhette.

A pópának – jól érzékelhetően – nehézséget jelentett a meglehetősen igényes piros/fekete nyomás elkészítése. A budapesti példányon pirosat csak egyetlen alkalommal, mindjárt az elején („Γ„ íven) alkalmazott. A kissé lecsúszott sorokból megállapítható, hogy a pirosszínű nyomat másik munkafázisban, a fekete után készült. A tapasztalatlan nyomdász ügyetlenségénél fogva azonban nem alkalmazott maszkot a befestékezni nem kívánt szedésrészek lefedésére, mert a szövegnek a piros nyomás alatti hat sora és a piros kiemelő betűtől jobbra – ha csak nagyon halványan, de félreismerhetetlenül – láthatóak ugyancsak piros nyomással ezek a szövegrészek. Dobre tehát a piros festékes munkafázis során ezt a feketével nyomott hat sort is bekente pirossal. Amikor ezt a hibát észlelte, letörölte a piros festéket, de nem elég alaposan, így azok halvány, de azért jól felismerhető nyomokat hagytak a papíron. Az amatőr tipográfus ekkor valószínűen belátta, hogy számára a fekete/piros nyomás túl igényes célkitűzést jelentett, ezért ezt a szándékát a későbbiekben feladta.

A sorregiszterek alaposabb vizsgálata során megállapítható volt, hogy a szedéstükrök a levélpárokon többnyire egymással párhuzamosan eltolódtak. Ebből arra lehet következtetni, hogy a lappárokat egy munkafázisban dörzsölték le. Ehhez feltétlenül szükséges volt, egyrészt hogy kétszeres betűmennyiséggel rendelkezzék, mint a laponkénti levonás esetében, másrészt a szöveg pontos beosztását egy íven belül már előre pontosan meg kell határoznia. Az első feltételt problémamentesen megoldotta, mert a pópa korábban már kiszedte az „Evangelie”-t fólió formátumban, és így biztosan kellő mennyiségű betűkkel rendelkezett a negyedrétű kiadvány két szedéstükréhez. Szükség esetén a hiányzókat még pótolhatta, mert – ami több mint valószínű – a betűket sajátkezűleg ő maga metszette. A második feltételnek is könnyen megfelelhetett, mert Dobre az „Evangelie” 1581. évi kiadását laponként, sőt a legtöbb esetben soronként követte. Amikor a szöveget – bár nagyon ritkán – megváltoztatta vagy rövidítette[21] is, a lapok utolsó sorának szövege mindig ugyanott fejeződik be, ahogy az a mintájában található. A két lapnak feltételezett egyidejű levonása összhangban áll a műhely fentebb már jelzett napi teljesítményével.

Tehát feltételezhető, hogy egy „egyszemélyes” vagy „másfélszemélyes” műhely 1640–1642 között Erdélyben a lehető legegyszerűbb módon állított elő könyveket ólom és könyvsajtó nélkül, ami igazi különlegességnek számit a nyomdászattörténetben.