46. A körtvélyesi kolostor nyomdája

Magyar Könyvszemle 1994. 302–307.

A Máramaros megyében fekvő Körtvélyes (Hrušovo) ortodox kolostorában működő nyomdáról – a mai ismeretek szerint – elsőként Lucskay Mihály görög katolikus lelkész írt a 19. század második negyedében. A „Historia Carpato-Ruthenorum in Hungaria sacra et civilis” c. testes kéziratában erről a következők olvashatóak:[1]

„Celebre tamen fuit hoc claustrum anno et enim 1613. habuit typographiam: cessavit tempore belli Tököliani, forte in c. 1690. vel citius per acatholicos occupatum, expilatum, funditus eversum. … Itaque Monasterium S. Michaelis Archangeli de Körtvélyes in Marmatia et abbatia ejusdem nominis cum typographia cessavit, atque taliter hodietum saltem de nomine superest."[2]

Lucskaynak ezt a közlését a körtvélyesi nyomdáról a magyar nyelvű egyháztörténeti szakirodalom is átvette.[3]

Sajnos a fentiekben idézettek eredete a mai napig sem volt tisztázható. A körtvélyesi nyomdával foglalkozó, későbbi, igencsak gazdag irodalomban ehhez a Lucskay által írt 1613. évhez semmiféle kiadványt vagy a nyomdával kapcsolatos más eseményt nem fűztek. Annál nagyobb volt a visszhangja önmagában ennek a – forrás megjelölése hiányában bizonytalan – közlésnek, hogy a Kárpát-medence északkeleti részében létezett valaha egy ortodox kolostor, ahol nyomda tevékenykedett a 17. században. A körtvélyesi ortodox apátság, amelyet még a 14. században alapítottak, a magyarországi ruszinok (kárpát-ukránok) és románok etnikailag kevert vidékén helyezkedett el. Az évszázadok során a határok némileg eltolódtak: a korábban egyértelműen románok által lakott környezet a 17. századra ruszin többségűvé vált.

A körtvélyesi kolostori nyomda látomása jól érzékelhető lelkesedéssel töltötte el Anatolij Kralitzky görög katolikus bazilita szerzetest, a munkácsi kolostor későbbi főnökét, aki nem csupán a kárpátaljai, de a galíciai újságokban és folyóiratokban is széles körű publikációs tevékenységet folytatott.[4] 1865-ben megjelent írásában[5] szemmel láthatóan igyekezett összeszedni minden olyan adatot a 17. századból, amely akárcsak közvetve is, de kapcsolatba hozható volt a feltételezett körtvélyesi műhellyel. Kralitzky összesen öt kiadványt sorolt fel ennek során: 1. Bukvar (ábécés könyv) év nélkül. – 2. Pentekostarion (egyházi-szláv nyelvű zsolozsmáskönyv) év nélkül. – 3. Antimension, (püspöki felavató, oltárengedélyező űrlap) 1693. évszámmal. – 4. Román nyelvű Újszövetség Simeon Stefan Simonić érsek, belgrádi és máramarosi püspök aláírásával készült ajánlással, év nélkül. – 5. Molitloslov, román nyelvű imádságoskönyv 1696-ból. Králitzkynak ezt a közlését minden kritikai megjegyzés nélkül többen is átvették, mindenek előtt az ukrán és ruszin irodalomtörténészek.[6]

Hamarosan azonban a tudományosabb igényű szakirodalom is vizsgálat alá vonta Kralitzky közlését. Alexej Leonidovic Petrov ennek során kirostálta a fentiek közül az Antimensiont, a román nyelvű Újszövetséget és az 1696. évi ugyancsak román imádságoskönyvet.[7] Fenntartotta azonban továbbra is, sőt megerősítve látta a Bukvar és a Pentekostarion körtvélyesi megjelentetését, amelyekhez még hozzávett egy másik, az 1696. évivel nem azonos Molitlosovot.[8] A hazai könyvtörténeti szakirodalom Petrov megállapításairól Melich János ismertetéséből értesülhetett.[9] A két első Petrov által Kraliczkytól átvett mű körtvélyesi eredetét azután Sztripszky Hiador is elfogadta,[10] majd bibliográfiai összeállításába is felvette, ahol ezeket időrendbe „1680 körüli” megjelöléssel állította be.[11]

Később ugyancsak Sztripszky az egész körtvélyesi nyomda ügyét újra elővette, és Kraliczky valamennyi, e műhely vélt létezését alátámasztani hivatott adatát egyenként alaposan megvizsgálta.[12] Kritikai érvelése – ha egyes részleteiben nem is mindig helyes adatokkal – lényegében helytálló, és az egész műhely létét tagadó álláspontja a mai ismereteknek is megfelel. Eszerint a kis ábécéskönyv eleve kizárható, hiszen Máramarosban az ortodox egyháznak a 17. században nem volt iskolája. A ruszinok részére csak az uniót követően, vagyis az immár görög katolikusok számára kezdtek el a 17. század legvégétől tankönyveket megjelentetni.[13] A Pentakostarion elkészítése Körtvélyesen már egyedül jelentős terjedelme miatt is több, mint valószínűtlen.[14]

Az Antimension valóban létezik, de annak semmi köze sincs Körtvélyeshez, hiszen az 1693. évszámot hordozó fametszet, amely nem tüntet fel nyomdahelyet, vésése idején a kolostor már több évtizede megsemmisült.[15] A román nyelvű Újszövetséget 1648-ban Gyulafehérvárott nyomtatták.[16] A román nyelvű imádságoskönyv – akár 1696. évszámmal, akár e nélkül – ha ugyan ilyen valaha is létezett, úgy akkor nyilván Erdélyben vagy az egyik román fejedelemségben működött valamelyik műhelyben készült, mint a többi hasonló román nyelvű kiadvány.[17]

Miután a mai napig sem került elő egyetlen olyan nyomtatvány egyetlen példányának egyetlen levele sem, amely bizonyítaná a körtvélyesi műhely létét, sőt minden érv – még a Sztripszky által felsorakoztatottakon túlmenően is – ennek ellene mond,[18] az ember azt remélhetné, hogy a vélt műhely ügye véglegesen levehető a hazai nyomdászattörténet napirendjéről. A valóságban azonban éppen az ellenkezője történt. Ez az egyszer a közvéleménybe bekerült állítás, még ha azt Kralitzky már annak megszületése pillanatában sem tudta tárgyszerű érvekkel alátámasztani, minden cáfolat ellenére a mai napig is tovább él. Különösen alkalmasnak tűnik ez a téma azok számára, akik lelkes nacionalizmusukban keresik, és a ilyen jellegű állításokban megtalálni vélik őseik régi dicsőségének annyira áhított emlékét. Ebbeli buzgalmuk azután feltüzeli képzeletüket, így ott is összefüggést és szoros kapcsolatot vélnek felfedezni, ahol ez például térben és időben teljességgel lehetetlen.

Elsőként Anton S. Petruševic vezette be a tudományos szakirodalomba,[19] hogy az első ortodox, liturgikus könyveket 1491-ben Krakkóban cirillbetűkkel előállító Fiol nyomdászati tevékenységét később Körtvélyesen folytatta. E műhely víziója ezzel egy csapásra több mint száz esztendővel korábbra került a Lucskay-féle 1613. évnél. Az indíttatást ehhez alighanem Andrej Balugyanszky adta, aki a körtvélyesi műhely tevékenységét, ahol is szerinte orosz és román nyelvű könyveket nyomtattak, minden konkrétum megjelölése nélkül a 16. századra helyezte.[20] A több generációnyi űr, ill. ezen űr áthidalásának hiánya nem okozott – és ma sem okoz – gondot annak, aki a cirillbetűs nyomdászatot a Kárpát-medencében – tekintet nélkül a tényekre – minél korábbra kívánja helyezni.

Fiol működéséről és annak jelentőségéről óriási szakirodalom látott már eddig is napvilágot, sőt életéről számos korabeli levéltári dokumentum is fennmaradt az 1483–1525 közötti időből.[21]

Az 1491-ben általa közreadott ortodox szertartáskönyvek megjelentetését követően nehézségei támadtak Krakkóban, majd el is hagyta a lengyel fővárost és Lőcsére települt át.[22] Itt elnyerte a polgárságot,[23] de lőcsei nyomdászati tevékenységének semmi nyoma sincs. Fiol életútjának ismertében őt inkább a Thurzók emberének kell tekinteni, semmint hivatásos nyomdásznak. Ő ugyanis bányaszivattyúkkal éppen úgy foglalkozott, mint szőrmekereskedéssel. Az 1491. évi krakkói kiadványok megjelentetéséhez is a pénz Thurzó Jánostól származott, aki nem riadt vissza semmiféle jelentős haszonnal kecsegtető vállalkozástól sem. Az ortodox egyház számára a katolikus Lengyelország fővárosában készített kiadványok nyomán bekövetkezett nehézségeiből (letartóztatás stb.) Fiolt ugyanez a patrónusa szabadította ki, akinek szülővárosába települt át Magyarországra ezt követően.

Önmagában Fiol lőcsei jelenléte is gondolatébresztő volt egyes szlovák szakírók számára. Konkrét bizonyíték nélkül feltételezték ugyanis, hogy ebben a felvidéki városban 1515-ben huszita szellemű német-szlovák énekeskönyvet nyomtattak.[24] Kizárólag szóbeli hagyomány útján több nemzedéken át öröklődött e kiadvány emléke. Ráadásul a makaróni német-szlovák ének eleve valószínűtlen a Mohács előtti Magyarországon, nem is beszélve arról, hogy ez a humoros forma egyáltalában nem illik az egyházi ének műfajához. A legújabb szlovák szakirodalom sem fogadta el, sem nem vetette el a nyomtatvány létének lehetőségét.[25]

Még ennél is jobban lángra gyújtotta a ruszin (ukrán) történészek fantáziáját a Krakkóban nyomtató Fiol magyarországi tartózkodása. Széles körű, ha nem is mindig tudományos igényű irodalma keletkezett ennek nyomán annak a feltételezésnek, hogy ő tipográfiai tevékenységét a körtvélyesi kolostorban folytatta. Hogy ezek a legutóbbi időkben is sűrűn egymást követő nem mindig teljesen szakszerűséget tanúsító kutatásokkal nem megalapozott írások milyen egymásnak – és főleg a tényeknek – ellentmondó megállapításokhoz vezethetnek, szolgáljon két példa kizárólag Fiol származását illetően. Már korábban publikált megállapításokra támaszkodva a közelmúltban is többen úgy vélték, hogy ő ruszin eredetű volt. Sőt még ezen belül azt is „tudták”, hogy „lemki” vagyis annak nem a hegyi, hanem a síkságon élő népcsoportjához tartozott, és Munkács környékén halt meg.[26] Mások meg arról írtak, hogy Fiol fehérorosz származású.[27] Ezzel szemben a korabeli dokumentumok, így végrendelete is egyértelműen bizonyítják, hogy „Schwaipold Fail de Nova civitate apud Esch oriundus”, vagyis Neustadt an der Aisch (Franken) városából származott.[28] De még levéltári kutatás nélkül is egyértelműen eldönti Fiol származásának kérdését az általa 1491-ben megjelentetett Oktoich epilógusa, amelyet már több mint négyszáz éve – életrajzába ágyazva is publikáltak. Ebben ő magát Németországból származónak, közelebbről pedig franknak vallja.[29]

A fenti „mintavételből” is már jól kiviláglik, hogy Fiol körtvélyesi működését tárgyaló legújabb írások is a korábbi feltételezéseket – nem kevés képzelőerőről tanúskodva – egyre jobban és különböző irányban kiszínezik, továbbéltetik anélkül, hogy egyetlen tárgyi bizonyítékot is nyújtanának állításaik alátámasztásához. Ugyanakkor azonban az ilyen és ehhez hasonló publikációkkal párhuzamosan – immár hosszú évtizedek óta – Fiol körtvélyesi tevékenységét cáfoló írások egész sora is napvilágot látott. A többnyire tudományos igénnyel és érveléssel, valamint a korábbi szakirodalom ismeretében készült cikkek kísérletet tettek Fiol magyarországi, de ezen belül különösen körtvélyesi nyomdász-tevékenységét cáfolni.[30]

A körtvélyesi nyomdának Kraliczky által megkezdett 17. századi, valamint a Petruševič által kezdeményezett, teljes egészében Fiolhoz kötött és 1491–1525 közé datált működését a későbbiekben többnyire összefonták az erről írók. Ezzel immár egy közel két évszázados tipográfiai műhely délibábja lebegett számos szerző szeme előtt.[31] Történt pedig mindez anélkül, hogy erről a nyomdáról bármilyen korabeli levéltári adat, vagy valamelyik kiadványának akárcsak töredéke is napfényre került volna.

Amint Lucskay 1613. évi adata Kraliczky és követői, ill. Balugyanszky 16. századról szóló közlése a körtvélyesi nyomdáról Petruševič és társai gondolatmenetét jelölték ki, legújabban hasonló – és ha lehet még inkább messzemenő – következtetések levonására nyújtott kiindulópontot a Keresztrefeszítésről elnevezett, ortodox testvérület (Confraternitas Stauropigiana) nyomdája Lembergben. Ez a műhely ott a S. Onuphrius kolostorban, ill. az ehhez kapcsolódó Nagyboldogasszony mennybevételéről elnevezett templomban tevékenykedett 1586-tól 1838-ig.[32] Az ősi, 1300 tájt alapított rendházhoz kötődő testvérület 1469-ben privilégiumot nyert el működéséhez IV. Kázmér lengyel királytól. Ugyanebben a városban a 15. század harmadik negyedében fametszetekről történt sokszorosítással foglalkozott egy bizonyos Stefan Dropan.

A fenti elemekből O. Macjuk új teóriát állított össze, amely szerint a 15. század hatvanas éveiben már nyomda működött Lembergben. Az említett testvérület privilégiumát biztosító királyi oklevél dátuma adhatott ehhez a merész következtetéshez indíttatást.[33] Macjuk írását E. L. Nemirovkij nyomatékosan cáfolta.[34] Az említett testvérület nyomdájához külön privilégiumot csak 1592-ben kapott III. Zsigmond lengyel uralkodótól.[35] Kétségtelen az is, hogy az itteni tipográfiai felszerelés az első lembergi nyomdász, az orosz Ivan Fedorov műhelyéből (1572–1574, 1583) származott, aki ugyancsak a S. Onuphrius kolostorban dolgozott. Macjuknak ezt a nyomdatörténeti szakirodalomban elfogadhatatlannak minősült legendáját azután Olexandr Oros beleszőtte a körtvélyesi nyomdáról legutóbb írt cikkébe.[36] Arra való hivatkozással, hogy Lemberg viszonylag közel fekszik Körtvélyeshez, és az ortodox egyházon keresztül ezek egymással nyilván kapcsolatban álltak, merész gondolatvezetéssel a ma Fiolnak tulajdonított, de impresszum nélkül közreadott két liturgikus kiadvány (Triod és Oktoich) nyomtatásának helyét ebbe a máramarosi kolostorba, idejét pedig az 1460. és 1480. évek közé helyezte. Nyomdásza – Oros elképzelése szerint – aligha volt Fiol, hanem valaki más. Sőt, az időhatár egyre korábbra történő tolásával úgy vélte, hogy a körtvélyesi műhely már akár 1450–1460 között, vagy még korábban (!) tevékenykedett. Ehhez Oros azt is megemlítette, hogy nem lehet pontosan tudni, hogy ki is találta fel a nyugat-európai (német–holland), ill. a cirillbetűs könyvnyomtatást.[37] Ez már szinte azt is sejteti, hogy az európai tipográfia bölcsője talán éppen Körtvélyesen ringott. Most immár remélni lehet, hogy a körtvélyesi nyomda tevékenységének időkörét a jövőben már nem fogják tudni még korábbra helyezni a buzgó, de nem mindig hozzáértő cikkírók.[38]

Összefoglalóan megállapítható, hogy e műhely létét bizonyító egyetlen dokumentum sem áll rendelkezésre mind a mai napig. Az erről szőtt legendát – részben szóbeli hagyományok alapján – immár másfél évszázada újra és újra kivirágoztatják. Élénk színekkel kifejtve és egyre merészebb kiterjesztésekkel burjánzik ez a minden valós alapot nélkülöző feltételezés. Különösen a nemzeti romantikát keresők találják meg – egyre jobban továbbfejlesztve – ezen a szűk területen is a régi idők dicsőségét. A magyarországi tipográfia története szempontjából – a mai ismeretek alapján – egyértelműen el kell utasítani ezt a körtvélyesi „fantom” nyomdát. „De strigis, quae non sunt, nulla mentio fiat.”