50. Német nyomdászok a 17. századi Magyarországon[1]

Wolfenbütteler Schriften zur Geschichte des Buchwesens VI. (Hamburg 1980) 67 87.

A régi magyarországi nyomtatványok viszonylag kis száma megkönnyíti azok számbavételét. Már 1878-ban, ill. 1885-ben történtek az első kísérletek, amikor Szabó Károly „Régi Magyar Könyvtár” címen először a magyar nyelvű könyveket, majd a Magyarországon 1712 előtt készült, idegen nyelvű nyomtatványokat bibliográfiailag leírta. Az első kötet 1793, a második 2547 művet tartalmaz. Az elmúlt időkben a könyvtárakban, múzeumokban és levéltárakban őrzött nyomtatványok részletesebb feldolgozása során száz meg száz mű került napvilágra, amelyek korábbról ismeretlenek voltak. Így a kiegészítések regisztrálása és publikálása egyre sürgetőbbé vált. Az Országos Széchényi Könyvtárban 1961-ben e munka elvégzésére munkacsoport szerveződött. Az utóbbi években az 1801 előtti régi magyar nyomtatványok regisztrálása minden nyilvános gyűjteményben (könyvtárak, múzeumok, levéltárak) szinte maradéktalanul megvalósult. Ez igen széles körű munkának számít, ha az ember arra gondol, hogy pl. csak a katolikus egyház több mint 2000 plébániával rendelkezik.

A 17. században Magyarországhoz tartoztak a ma a szomszédos országokhoz csatolt jelentős területek is. Így magától értetődik, hogy régi magyarországi nyomtatványok ott is nagy számban találhatók. Egyre nagyobb igyekezettel folyik az ezen a területen lévő gyűjtemények átkutatása is ebből a szempontból.

A régi magyarországi nyomdák termékei – eltekintve a nagyszombati egyetemi nyomda néhány könyveitől – szinte kizárólag helyi igényeket elégítettek ki. Ezek a kiadványok az akkori Magyarország határain túl ezért nem igen terjedtek el. A fentieket leginkább Jugoszlávia északnyugati részében működő ferences könyvtárak bizonyítják, amelyek az elmúlt évszázadok szekularizációi során megmaradtak. A határtól délnyugatra haladva szinte tízkilométerenként figyelhető meg a régi magyarországi nyomtatványok számának csökkenése. Az akkori országhatárral párhuzamosan haladó mintegy 100 km széles sávban, amelyhez olyan fontos városok tartoznak mint Graz, Bécs, Brno, Olomouc, Krakkó stb. még viszonylag nagyobb számban találhatók magyarországi nyomtatványok, de számuk meg sem közelíti a történeti Magyarországon találhatókét.

E sávon kívül az általános gyűjtőkörrel rendelkező nagy könyvtárak (pl. München, London stb.) azok, ahol – többek között – régi magyar könyveket is nagyobb mennyiségben őriznek. Néhány nyugaton és északon, tőlünk nagyobb távolságra lévő különleges gyűjteményben is, pl. a hajdani wittenbergi magyar burzának a mai hallei egyetem könyvtárában lelhetők még fel nagyobb számban ilyen jellegű nyomtatványok.

A régi magyarországi nyomtatványok e szükségképpen csupán madártávlatból adott képe után a továbbiakban a német nyomdászok szerepének megvizsgálására kerül sor a 17. századi Magyarországon. Hogy a magyarországi nyomdák nagyságrendjében is tájékozódni lehessen, álljon itt néhány jellemző általában kikerekített adat a 16, 17. és 18. századi magyarországi nyomdászattörténetből, amelyek a fejlődés irányait hivatottak megvilágítani.

Az említett három évszázadban a nyomdahelyek és nyomdák száma 30–30–50, ill. 50–100–250 volt. A nyomdászok számának emelkedése az egyes helységekben tehát átlagosan 1,7–3–5. Ezek a számok világosan mutatják az életképes nyomdahelyek kikristályosodását. Eleinte feltűnően sokat vándoroltak a nyomdászok egyik mecénástól a másikhoz, vagy egyik városból a másikba. Idővel azonban a feudális mecénások egyre kisebb szerepet játszottak. Helyüket a korai piacgazdaság vette át, nyomdák csak a gazdaságilag erre alkalmas helyeken tudtak dolgozni.

Magyarországról a szóban forgó három évszázadból származó, ma ismert nyomtatványok száma bibliográfiai egységekben kifejezve: 900–4500–25 000. Imponáló emelkedést jelent ez, évszázadonként a szám mintegy megötszöröződik. Ez a fejlődés a nyomdahelyek és a nyomdászok összevetése során is egyértelmű. Az egyes nyomdahelyek termékeinek átlagos száma: 30–150–500; az egyes nyomdászokra pedig a következő számok érvényesek: 18–45–100.

E kitekintés után térjünk vissza a 17. századra. Erre az időszakra is az ország három részre szakítottsága és a török uralom volt jellemző. Csak 1686-ban foglalták vissza a császári csapatok Budát, az ország fővárosát. Ez a történelmi helyzet természetesen hátráltatta a fejlődést. Csak az ún. királyi Magyarországon és Erdélyben dolgoztak nyomdák, a török által megszállt országrészben egyetlen egy sem. Erdély földrajzi és gazdasági elszigeteltsége különös módon éppenséggel serkentőleg hatott, az önellátás kényszere ezt az ütközőállamot ugyanis viszonylag élénkebb fejlődésre serkentette.

Az első német telepesek a Kárpát-medencében viszonylag korán, már a 11. században megjelentek. A nagyobb és szervezettebb betelepítés a 12. század közepe táján következett be. II. Géza király (1141–1162) az ország gyéren lakott déli és északi határvidékeinek éppen e nép letelepítésével igyekezett védelmet biztosítani a népvándorlás késői hullámai ellen. Így keletkeztek közvetlenül a Kárpátok tövében a legnagyobb német települések: északon a Tátra alján a cipszerek, délkeleten pedig a szászok telepedtek le, akik nagyvonalú királyi privilégiumokat kaptak. A török invázió előtt letelepített magyarországi németeket általában szászoknak nevezik, bár legtöbbjük Rajna-vidéki származású volt. Mivel azonban városi jogrendjük az ismert „Sachsenspiegel”-re épült, ez az elnevezésük innen ered, és a mai napig is megmaradt.

A hazai németek – főleg kézművesek és kereskedők – nemcsak a Kárpátok határvidékein, hanem az országnak szinte minden városában tekintélyes számban képviseltették magukat. Idővel éppen a városokban rendezkedtek be a legfontosabb nyomdák. A 17. századi Magyarország legfontosabb nyomdahelyei így olyan városokban alakultak ki, amelyek több-kevesebb német anyanyelvű polgárral rendelkeztek, akik éppen azokon a szakterületeken, amelyek a könyvnyomtatással kapcsolatosak – kézművesség és kereskedelem – mindig élvonalban álltak. Így érthető, hogy a németek a magyarországi nyomdászattörténetben rendkívül fontos szerephez jutottak.

A nyomdászat német jellege azáltal is hangsúlyos volt, hogy a könyvnyomtatás a 15. században Mainzból kiindulva szinte egész Európában többé vagy kevésbé ezt a sajátosságot képviselte. A kevésbé fejlett észak- és kelet-európai államokban ez a jelleg – ha csökkenő mértékben is – de még a további évszázadokban is érvényes volt. Magyarország a délről és keletről szorongató török miatt csak nyugat és észak felé tájékozódhatott, ahol a németség a nyomdászatban vezetőszerepet játszott. Így érthető, hogy a 17. századi Magyarországon a nyomdászat terén szinte meghatározó erőt képviseltek a németek.

Ennek bizonyítására elegendő néhány magyarországi, legtöbbször németajkúaktól lakott városban működött nyomdász nevét nyugatról kiindulva felsorolni:

Pozsony: Gottfried Gründer (1669–1673), Gregor Johann Zerweg (1675–1678), David Schäffer (1683), Johann Christoph Schäffer (1698).

 Nagyszombat: Nikolaus Müller (1619–1620), Philipp Jakob Mayr (1648–1653), Matthias Willmann (1654), Melchior Schneckenhaus (1654–1664), Matthäus Byller (1664–1671), Martin Thomas (1676), Matthias Rietmiller (1676–1679), M. Rechtlinger (1680), Johann Ferdinand Sonntag (1686), Johann Christoph Beck (1688–1689), Andreas Johann Hauck (1689–1690), Johann Adam Friedl (1690–1693), Johann Andreas Hörmann (1686–1703), Johann Georg Frey (1695).

Lőcse: Jakob Klöss (1614), Daniel Schultz (1617–1622), Laurenz Brewer (1625–1664), Samuel Brewer (1665–1699).

Bártfa: Jakob Klöss sen. & jun. (1597–1664), Martin Wolfgang (1621) Georg Sambuch (1668–1669), Thomas Scholtz (1669–1671, 1694–1707), Leonhard Ockerlan (1663).

Kassa: Johann Fischer (1610–1614), Johann Fest (1614–1622), Nikolaus Müller (1621–1622), Daniel Schultz (1623–1629), Valentin Grevers (1654–1655), Johann David Türsch (1663–1668) és özvegye Susanna Schanderin (1664–1665), Georg Pilgram (1674), Johann Seiderlich (1676), Johann Klein (1691–1694).

Szeben: Simon Grüngras (1601–1608), Paul Seel (1610), Paul Wolff (1611–1612), Jakob Thilo (1616–1622), Benjamin Fiebick (1616–1622), Christoph Hildebrand (1659–1660), Blasius Prösl (1665), Stephan Jüngling (1666–1687), Johann Barth (1689–1707).

Brassó: Martin Wolfgang (1625–1635), Michael Hermann (1638–1690?), Nikolaus Müller (1666–1701), Peter Pfannenschmied (1675–1678), Lukas Seuler (1694–1702).

Már ez a mintegy 51 személyt tartalmazó jegyzék is bizonyíték arra, milyen nagy számban szerepeltek német elemek a magyar nyomdászatban a 17. században: az abban tevékenykedetteknek több mint a fele német nevet viselt.

Abban az időben az anyanyelv alárendelt szerepet játszott a valláshoz és a feudális társadalomban betöltött helyhez viszonyítva. A nyomdák termékei túl kevés konkrét anyagot szolgáltatnak az ebbéli tájékozódáshoz. Sajnálatos módon a levéltárakban is nagyon kevés anyag maradt fenn, és részben nincs is még feltárva ebből a szempontból. Az igen kevés adat és a konkrét fogódzók hiánya miatt a nyomdászok etnikai hovatartozása sok esetben nem határozható meg pontosan.

A bizonytalanság, ami ezt a területet jellemzi, még bonyolultabbá vált a latinosított névformák miatt. Ma sem tudható pontosan, hogy pl. Johannes Manlius, az első ljubljanai nyomdász (1575-től), aki később protestánsként Nyugat-Magyarországra menekült, ahol azután 1605-ig szintén nyomdászként dolgozott, saját megnevezése szerint „Janez Mendelz”-ként szlovén, vagy „Johann Mannel”-ként német származású volt-e. Csupán a levéltári iratokból vált világossá, hogy a kassai Ericus Eric nyomdász pl. Svédországból érkezett Felső-Magyarországra és eredetileg Erik Eriksonnak hívták. Hogy honnan származott Georgius Rheinius, aki Joannes Amos Comenius, a híres morva pedagógus nyomdásza volt Patakon, még ma sem ismert.

Ritkaságszámba ment, ha a Magyarországon a 17. században dolgozó nyomdász megadta születési helyét. Ehhez a kis csoporthoz tartozik Paul Rheda és fia Peter, aki 1596–1619, ill. 1620–1629-ben Debrecenben nyomdászkodott, és Lipcséből került a magyar puszta fővárosába. A felső-ausztriai Linzből érkezett Markus Pistorius (eredetileg nyilvánvalóan Beck vagy Becker névvel), valamint utóda Martin Pistorius. Mindketten Szebenben dolgoztak 1629–1654, ill. 1657-ben. E két családnév egyáltalán nem német hangzású, jóllehet tagjai kétséget kizáróan német nyelvterületről származtak Ez is bizonyíték arra, hogy létezhettek még további nyomdászok is a 17. századi Magyarországon, akik latin vagy más hangzású nevük ellenére is német származásúak lehettek.

Még egy további nyomdász is megadta születési helyét a kiadványaiban: Jakob Effmurdt Liegnitzből. Ő sziléziai származású volt, és az erdélyi fejedelmi nyomdát vezette Gyulafehérvárott 1628–1635 között.

Még egy lehetőség adódik, hogy Magyarországon a 17. században működött és név szerint ismert nyomdászok származása meghatározható legyen. Josef Benzing alapvető munkája nyújt ehhez segítséget: „Die Buchdrucker des 16. und 17. Jahrhunderts im deutschen Sprachgebiet”. Ott található Johann Nikolaus Martius (ismét csak latin névvel!), aki 1692–1729 között Hofban (Bajoroszág) rendelkezett nyomdával. Benzing szerint a bécsi és nagyszombati jezsuita nyomdákban is dolgozott. A neve valóban ismeretes Magyarországról, mert 1687–1688 között tényleg a nagyszombati egyetemi nyomdában működött.

Benzing megemlítette művében Gottfried Gründert, aki 1650–1663, ill. 1673–1681 között Boroszlóban rokonként vezette a Baumann-féle nyomdát. A magyar adatokkal a fenti hiánynak legalább a második fele kitölthető, ő ugyanis 1669–1673 között Pozsonyban dolgozott.

Benzing ismert egy bizonyos Jakob Thiele-t (Thilonak is nevezték), aki 1651–1657 kőzött Strassburgban nyomdászként tevékenykedett, és ott is halt meg. Ez a férfi nagy valószínűen azonos az ilyen nevű nyomdásszal, aki Szebenben 1616–1622 között dolgozott. Ott is Thielenek és Thilonak egyaránt nevezte magát. Arról a majdnem három évtizedről azonban, amit a Rajna és Kárpátok közötti időben eltöltött, eddig semmi adat nem ismeretes.

A nyomtatványok legtöbbször a tulajdonos vagy a faktor nevét tüntetik fel, az ott dolgozó segédek neve azonban legtöbbször ismeretlen marad. A levéltári anyagok beható tanulmányozása és feltárása lehet csak segítségre ezeknek a személyeknek – legalábbis részben történő – megismerésére. Jó példát szolgáltat ehhez egyik munkatársamnak, Pavercsik Ilonának az írása, aki szakdolgozatához a lőcsei városi levéltárban keresett adatokat a Brewer-nyomdászcsalád történetéhez. (A nyomda 1625-től majdnem a 18. század közepéig működött ott.) Ily módon az új ismeretek egész sora tárult fel; amelyeket a nyomtatványok nem közvetítettek. Megéri tehát elemezni ezeket az adatokat.

A Wittenbergből származó Bruno Brayer polgárjogot nyert Lőcse városában 1567-ben. Johann Rühel az ő unokatestvére volt, aki a wittenbergi kiadói egyesülést vezette – Benzing szerint – fivérével, Konráddal együtt 1579-től 1597-ig. E lőcsei dinasztia megalapítója szintén foglalkozott könyvekkel: könyvkötő volt és könyvkereskedő. A fia és unokája ugyanazon keresztnévvel több generáción keresztül ezen a szakterületen dolgozott. Laurenz, az idősebb Bruno fiatalabb fia azonban csak 1625-ben alapította a fent nevezett nyomdát a Szepesség-beli szülővárosában. Laurenznek két fia volt: Johann és Samuel. Samuel örökölte az atyai nyomdát, és vezette azt 1664–1699 között, Johann ezzel szemben visszavándorolt Németországba, ahol Lipcsében – Benzing szerint – Johann Fuhrmannal együtt 1674–1681 között kiadóként tevékenykedett.

A lőcsei városi levéltár irataiban feltűnik még néhány nyomdász neve, akik a Brewer-család nyomdájában dolgoztak. így 1640: Georg Springer a sziléziai Liegnitzből, 1672: Johannes Sagitarius Felső-Sziléziából, 1674: Christoph Pach ugyancsak Sziléziából. További segédeket: (Jakob Kusman, Matthias Vitrarius stb.) sajnos születési helyük nélkül emlegetik. A lőcsei iratokból lehetett megtudni, hogy Johann David Türsch, aki 1663–1668 között Kassán nyomdászkodott, Jenából érkezett Magyarországra.

E nevek közül egyedül Georg Springer volt azonosítható a liegnitzi fejedelmi nyomda 1622–1629 közötti vezetőjével. A harmincéves háborúnak – Benzing szerint – ez a műhely is áldozatul esett. Így magyarázható, hogy Springer kénytelen volt később segédként idegen országban dolgozni. Az ő esete azonban kivétel. Sokkal inkább segéd volt az, aki többre akarta vinni, és azért vándorolt keletre, hogy ott önálló nyomdászként dolgozzék. Így magyarázható, hogy az említettek, tehát Rheda Lipcsében, Pistorius Linzben, Effmurdt Liegnitzben, Türsch Jenában stb. Benzingnél nem szerepelnek önálló nyomdászként. Igen valószínű, hogy alkalmazottakként dolgoztak, és nyomdászati szakismereteiket Németországban szerezték.

A német nyomdászoknak ez a „Drang nach Osten” törekvése méginkább megerősödött az országnak a töröktől történt visszafoglalását követően a 17. század végén. Sok német nyomdász elképzelése szerint Magyarország évtizedeken keresztül nagy lehetőséget nyitott a gyors anyagi gyarapodáshoz. Néhányan rögtön merész terveket szőttek. Így Johann Ferdinand Sonntag, aki Nürnbergben az Endtner-féle nyomdában dolgozott szedőként, 1698-ban írásban jelentkezett a pozsonyi városi tanácsnál. Neki már voltak tapasztalatai Magyarországon, mert 1686-ban, tehát Budának a töröktől történt visszavétele idején, a nagyszombati egyetemi nyomdában faktorként dolgozott. Tervei azonban, hogy Pozsonyban önálló nyomdát létesíthessen, nem valósultak meg.

Még gyorsabban reagált Quirin Heil, aki 1685–1687 között Wűrzburgban kiadóként és könyvkereskedőként tevékenykedett. 1689-ben kérvényt nyújtott be II. Lipót császárhoz, hogy Budán létesíthessen nyomdát. Mivel az udvari kamara az évi 2000 tallér támogatást megtagadta, amire letelepedése esetén szüksége lett volna, terve nem valósult meg. 1691-ben Heil már feltűnt nyomdászként és kiadóként Mergentheimben, romantikus terveit a még szinte teljesen romokban heverő Budával kapcsolatosan ezek szerint végleg feladta.

A Habsburgok elleni forradalom leverése, 1711 után, ismét kedvezővé vált a helyzet Magyarországon a német nyomdászok idevándorlásához, hogy ott az országnak új nyomdát, maguknak pedig új életet rendezzenek be. Ez volt a 18. század első felének jellegzetessége a magyar nyomdászat fejlődésének történetében.

A németek nemcsak a nyomdák tulajdonosai és vezetőiként játszottak jelentős szerepet Magyarországon, hanem – ahogy fentebb már szó esett erről – a segédek is legtöbbször külföldiek voltak. Ez a tény messzemenő nehézségeket jelentett az olyan elszigetelt nyelvű művek előállításában, mint amilyen a magyar. Idegen szedő számára a magyar szöveg mindig „kínaiul” hatott. Erre a korabeli szerzők is elég sokat panaszkodtak. Hogy a sok és durva sajtóhibákért elnézést, megértést nyerhessenek, nem ritkán az előszóban jelzik, hogy a nyomda munkatársai nem magyarok. Ez volt a helyzet az akkori nyomdahelyek közül még Debrecenben is pl. 1620-ban, habár a város etnikailag messzemenően magyar volt.

Nemcsak a nyomdászok származása, hanem a jogállása is jelentős hatást váltott ki Magyarországon. 1610-ben Johann Fischer nyomdász átnyújtotta nyomdájának első termékét, a következő évre szóló, magyar nyelvű kalendáriumot, Kassa város tanácsának. Egyúttal azt kérte, hogy számítsák őt is az egyházi személyekhez, ahogy ez Németországban („secundum consuetudinem solitam in Germania”) és Debrecen városában is szokás.

Németalföld a nyomdászatban a 17. században vezetőszerepet játszott egész Európában. Így értelmezendők tehát az e korból származó meseszerű hagyományai a magyar nyomdászat történetének, pl. néhány hazai nyomda felszerelésének németalföldi eredetére vonatkozólag. Kétségtelenül élénk volt a kapcsolat a hazai és holland kálvinisták között. Ez a vallás tulajdonképpen – Svájcon kívül – mindenek előtt e két országban tudott erősen lábra kapni, így ezek az elemek, mint mindig és mindenütt, a vallási és etnikai kisebbségei erősebben összetartottak. Igaz, hogy sok magyar nyomdász szerzett szakképzést Hollandiában. Ezek egyike azonban, Tótfalusi Kiss Miklós, hatalmas ellenszolgáltatást is nyújtott, amikor betűmetszőként a 17. század 80-as éveiben Amsterdamban világraszóló – Grúziától Angliáig terjedő – és elismert tevékenységet fejtett ki. Az ő betűi – részben Janson neve alatt – ma is élnek és használatosak.

Biztosra vehető, hogy erős nyomdászati kapcsolat élt Hollandia és Magyarország között, mindenekelőtt 1640–1700 kőzött. A Magyarországon használatos legtöbb nyomdai felszerelés azonban mégiscsak Németországból származott. Az erről szóló írott bizonyítékok azonban hiányoznak, vagy a levéltárak polcain várnak feltárásra. Fontos lenne tehát keresni ezeket az anyagokat, ill. feltárni, ahogy a már említett, a lőcsei Brewer-nyomdáról készült diplomamunka esetében megtörtént.

Már szó volt arról, hogy az utóbbi évtizedekben jelentős erőfeszítések történtek a retrospektív magyar nemzeti bibliográfia kiegészítésére, ill. újra való megjelentetésére.

Ez valamennyi nyomdatermékre vonatkozik, amely az 1801. év előtt Magyarországon napvilágot látott. Könnyen elképzelhető, milyen nehéz vállalkozás a régi, impresszum nélkül megjelent művek meghatározása, hogy azok hol és mikor kerültek kiadásra. Ma már természetesen lehetetlen vállalkozás, hogy minden kiadványt, mint pl. az ősnyomtatványokat a Haebler-féle betűrepertórium alapján, azonosítani lehessen, mégis a magyar retrospektív nemzeti bibliográfia összeállításán dolgozó munkacsoportnak feltétlenül meg kell állapítania, hogy egy bizonyos nyomdatermék magyarországi nyomdában készült, vagy sem. Ez egyszerűen hangzik, de ennek megvalósítása rendkívüli erőfeszítést igényel.

Röviden essék szó erről a munkáról is. Az egyes betűtípusok már a 15. század végén sem voltak mindig egyértelműen jellegzetesek. A későbbiekben a helyzet ebből a szempontból egyre kedvezőtlenebbé vált. A patricák, matricák és öntött betűk annyira vándoroltak, hogy egyetlen betűtípust több tucat, sőt akár száz műhelyben egyidejűleg is használhattak. Csak az egyes műhelyek teljes nyomdai anyaga mondható többé vagy kevésbé jellegzetesnek. A különféle forrásokból egy műhelybe került betűtípusok, könyvdíszek stb. csupán együttesen, tehát semmiképpen sem egyenként, mutatnak csak egyéni vonásokat.

Az az alapvető törekvés, hogy valamennyi régi magyarországi nyomda felszerelését saját kiadványai alapján utólag rekonstruálni lehessen. Ez természetesen rendkívül fáradságos, aprólékos munkát jelent valamennyi típus minden egyes betűjét és jelét egymástól megkülönböztetni, majd az eredetivel azonos nagyságú xeroxmásolatról kivágni, azokat elrendezni és egységes táblázatban szemléltetni. Ennek során nemcsak a betűk pontos vonalvezetését, hanem annak nagyságát (vagyis a sortávolságot) is figyelembe kell venni az átöntés miatt. Ugyanis nem ritka eset, hogy egy műhelyen belül is egyazon betűtípus a fokozott használat miatt sérül, a betűk alakja vagy azok magassága az idők folyamán megváltozik. Pontos megfigyeléssel a betűtípusok elhasználódásából korlátozott biztossággal megállapítható akár a dátum nélkül készült kiadványok vagy töredékek keletkezésének ideje is.

A betűtípusokkal párhuzamosan minden öntött és metszett dísz és díszítőelem is hasonlóképpen rekonstruálásra kerül mint pl. az iniciálé, a záródísz stb. Ebben a munkában a fametszetek különösen hasznosak lehetnek, mert ezeket egyrészt egyedileg vésték, másrészt a használat során nem ritkán megsérültek. Ezek a vonások jó lehetőséget nyújtanak a nyomda azonosításához, a repedezett fadúcok pedig vonalainak esetleges, jellegzetes megtöréseivel a pontosabb datálást segítik elő.

Ha a fentemlített jellegzetességeket táblázatban összegyűjtik, ellátva a szükséges mutatórendszerrel és rendezett reprodukciókkal, elég biztos alapot nyújtanak ahhoz, hogy a problematikus nyomtatványok műhelyét meghatározni lehessen.

A rekonstrukció nehézségeinek rövid áttekintése alapján azt lehetne vélni, hogy egy országban akár csak egyetlen évszázadában működött valamennyi műhelyének teljes nyomdai anyagának összeállítása lehetetlen vállalkozás. Ilyen kézzel végzett módszerrel a nagyobb és fejlettebb országokban már a 16. században is lehetetlen. Magyarországon azonban, ahol a 16. és 17, de még a 18. században is – éppen a kedvezőtlen körülmények miatt – mindössze néhány tucat nyomda működött, megvalósítható. Ezek egyenként kevés, alig 10–20 típussal rendelkeztek. Ugyanilyen korlátozott volt a könyvdíszek alkalmazása is. Természetesen léteztek nagyobb és hosszabb ideig működött műhelyek is. Egyikben, éppen a lőcsei Brewer-család nyomdájában, több mint száz típust használtak 125 év alatt. Megvan azonban az elvi lehetősége annak, hogy idővel a nyomdameghatározáshoz szükséges kellékek Magyarországon következetes és aprólékos munkával előállíthatók legyenek.

Ebben az évben elkészült az újonnan feldolgozott, retrospektív, magyar, nemzeti bibliográfia második kötetének kézirata. Az 1601–1635 közötti időből mintegy 800 különféle nyomtatványt lehetett pontosan meghatározni és leírni. Nem volt könnyű munka, de nem is volt lehetetlen, hogy valamennyi példányból ismert kiadványt nyomda szerint is meghatározni. Így a koholt impresszumok is lelepleződnek. Hogy a 17. század későbbi évtizedeinek könyvanyagát hasonlóképpen fel lehessen dolgozni, több könyvtáros és egyetemi hallgató munkája szükséges, akik további magyarországi nyomdák tipográfiai anyagát rekonstruálhatják majd. Ilyen módon remélhető, hogy az ezzel kapcsolatos ismereteknek ma még számottevő hiányosságai e szakterületen is kiküszöbölhetők. Már az első eredmények meglepőek: a magyarországi nyomdák összefüggésére és önállóságára vonatkozó egész sor új adat került felszínre a 17. század első feléből, amely lehetővé tette működésük pontos meghatározását.

Ha a fent említett nyomdai rekonstrukció levéltári anyagokkal egészül ki, szilárd alap nyerhető ahhoz, hogy az egyes nyomdák története összeállítható legyen. Így egész sor további, új kapcsolatra derülhet fény Magyarország és Németország, ill. Ausztria között. A Németországból érkezett lőcsei segédekről már szó esett, de néhány adat került elő a nyomdai anyag származására vonatkozóan is. Így meg lehetett tudni, hogy pl. a főúri Batthyány-család németújvári nyomdájának betűkészlete 1615-ben Johann Fiedler bécsi tipográfus közvetítésével került ide Linzből. A pozsonyi jezsuiták pedig 1640-ben megkapták Ferenczffy Lőrincnek, a bécsi udvari magyar királyi kancellária titkárának nyomdáját. E betűtípusok további kutatását a levéltári aktákban foglaltakkal kiegészítve a nyomda előéletére is fény derült: Prágából származott, a tulajdonosa Georgius Nigrinus volt, és a 17. század húszas éveiben került Bécsbe. A betűk itt is egyértelműen németországi eredetre utalnak.

A fentiek mind csupán az eddig már ismertté vált adatok felsorakoztatásai. Idővel és a kutatás előbbrehaladásával nyilván további, eddig ismeretlen nyomdászati összefüggések is megismerhetők és felfedezhetők lesznek, amelyek Magyarországot és a német nyelvterületet összekapcsolták az elmúlt évszázadok során.